Az aktuális rész ismertetője: Örkény fiatalkori írása a háború előérzetéről szól. Szerinte őrültek készülődnek, hogy lángba borítsák a világot, és a többi őrült biztatja, támogatja, éljenzi a főbolondot.
Felolvassa: Benedek Miklós. A beszélgetés résztvevői: Tarján Tamás és Szabó B. István.
*
Örkény István: Tengertánc
Ebédnél kezdődött a baj, amikor Olaj kezéből kiesett a kés, és kivételesen nem nyelével, hanem hegyével esett a kőpadlóra. Elnyújtott, hosszú zizzenést hallatott, mint a csorba hangvilla; hangja idegtépően vibrált az asztal alól, végigfutott a gerincen, és az agyba kergette a vért. Kamilla fölpattant és visított egy vérfagyasztót, de az ápoló rá se hederített, a kerti ágyásokat nézte az ablakból, és az ágyások közt egy rigót. Ezek - gondolta - csak visítoznak, de máskülönben nincs velük baj. A rigó ugrált, örült az életnek, az ápoló nézte, s örült a veszélytelen beosztásnak.
- Foglaljon helyet! - szólt rá Kamillára Olaj. - Mire való ez a visítozás?
Nem szerette a lármát. Jogász volt, amikor kitört a háború, és egy gránátnyomás billentette ki az egyenesből. Azóta mindentől borzadt, ami golyók fütyülésére, gránátok sivítására emlékeztette. Kamilla viszont azt nem bírta elviselni, ha csillapították; most is remegni kezdett a szája, szeme kidülledt, fölkapta a padlóról a kést, és egy boldog sikollyal beledöfte az ápoló lapockájába.
A kés, az előírás szerint, tompa volt ugyan, de a tompa kés is kés. Amikor az ápoló hang nélkül előrebukott, mindnyájan fölugrottak az asztaltól.
Ami ezután következett, úgyszólván magától ment. Az ápolótól elvették a kulcsokat. Kinyitották az ajtókat, egyiket a másik után, osztályról osztályra haladva. A fölpattanó ajtókon, mintha ott várakoztak volna mögöttük, csak úgy tódultak kifelé a betegek. Dobogó lépések, kiáltások visszhangzottak a folyosón. "No még egyet! No még egyet!" - kiabálta a szkizofréniás Héring, ha egy ápoló vagy orvos került elő valahonnan; zihálva, egy zongoraszékkel a kezében rontott neki, és úgy csapta agyon őket, mint a falon a legyeket.
Akit a zárt ajtók mögül kiszabadítottak, csatlakozott a tömeghez. Volt, aki zuhany alól jött, és víztől csepegve, pőrén követte őket; volt, akit elkábítottak, s most félig hunyt szemmel, tántorogva jött, álmában. Korec, akit nappal a rémek hajszoltak, éjjel pedig búskomorság gyötört, e túlfűtött percekben páratlanul életrevalónak bizonyult.
- Így nem mehetünk az utcára! - kiáltotta. - Fel kell törni a ruhatárt!
Feltörték a ruhatárt, és válogatás nélkül kapták magukra a ruhákat, ahogy jött. Olaj rózsaszínű flamingókkal díszített, női pongyolába bújt, és tűzoltósisakot csapott a fejére, Korec reverendát öltött, és - merész ízléssel - strucctollas kalapot keresett hozzá. Kamilla egy tábornok köpenyére lelt, esernyőt kötött a derekára, fejdíszül pedig rókamálas kucsmát választott, amilyent a máramarosi ószeresek viselnek. Szerencsére óriási volt a választék, s így még e kapkodásban, sietségben is sikerült mutatósan felöltözködniük. A főorvost, aki váratlanul előkerült, bepofozták a női illemhelyre, és rázárták az ajtót.
Leözönlöttek az udvarra. Széles jókedvükben már nem tudták, mit csináljanak; Kamilla a kardját forgatta, Rudolf császár a lengyel himnuszt énekelte gyermekhangon, Mohamet négykézláb mászkált, és fejével a feneküket bökdöste.
Ekkor Korec kiállt a kapu elé, és imponáló eréllyel rájuk kiabált:
- Ne lopjuk a napot! Sorakozó!
A megrémült kapus kinyitotta a vaskaput, és tisztelgett. A bal szárnyépületből kihallatszott az illemhelyre zárt főorvos üvöltözése, amikor ők már kitódultak az utcára.
Olaj lépkedett az élükön, egyedül, mögötte Korec és Kamilla, és aztán a tömeg, teljes összevisszaságban. Héring, a legkövérebb, az oszlop végén futkosott, és zihálva próbálta őket megállásra bírni. "Vesztünkbe rohanunk - könyörgött -, ha nem szervezzük meg a dolgot!" Szervezésre azonban nem is volt szükség. A tömeg az ösztönére hallgat; most is akadtak egyesek, akik taxit kerítettek, és odakiáltották Olajnak:
- A Belvárosban találkozunk!
S már száguldottak is, hogy sorra vegyék a nagy állami tébolydákat, a kórházak elmeosztályait s az előkelő idegszanatóriumokat. Mindenütt kitárták a kapukat, feltörték az ajtókat, s már indult is a népözön a Belváros irányában. Mi szükség lett volna szervezésre? Sokan, akik csak házi ápolásra szorultak, mit sem tudtak az egész mozgolódásról, de egyszerre fölkapták a fejüket, kikászálódtak a karosszékből, sárcipőt húztak, és verdeső cimpákkal, szimatolva, lobos szemmel meneteltek a város központja felé. Tömegével jöttek a kertvárosokból, sőt vidékről is, a menetrendszerű gyorssal. A tehetősebbek, akik a család jóvoltából külországi fürdőhelyeken gyógyíttatták magukat, hirtelen megtorpantak a San Remó-i vagy gräfenbergi sétányon, félrehajtották fejüket, mintha valami távoli neszre fülelnének, aztán hanyatt-homlok rohantak a legközelebbi utazási irodába. A felkelés hírszolgálata nemcsak megbízható, hanem olcsó is volt.
A Belvárosba Olaj érkezett elsőnek. Héring egy nyitott társzekeret rekvirált, amin a vágómarhát szállítják a Közvágóhídra; ezen járták be az utcákat, ahol a járókelők összeszaladtak, röhögtek és hangos megjegyzéseket tettek rájuk. Olaj nem sokat törődött ezzel; emelt fővel, keresztbe font karral szemlélte a gyülekező csoportokat. Egy idő múlva intett Mohametnek, hogy szórja a kanálisba a konfettit; ettől, amint az várható volt, elment a csőcselék kedve a nevetéstől.
- Mi lesz a muzsikával? - érdeklődött Olaj.
Ez Héring dolga volt, aki tüstént útnak indult, s kijelentette, hogy kizárólag önálló hangversenyeken szereplő muzsikusok vagy legalábbis aktív zenetanárok kaphatnak helyet a zenekarban.
Ahogy ők sokasodtak, úgy nőtt körülöttük a tömeg. Előkerültek az újságírók, de Olaj, akire valósággal záporoztak a kérdések, csak ennyit válaszolt:
- Egyelőre nincs mit mondanom - de úgy, hogy ettől rögtön tágulni kezdtek a skriblerek, és a hátukon szánkázott a hideg.
Az igazat megvallva, se Olaj, se a mindig felhőkben járó Kamilla se merte remélni, hogy ekkora visszhangja lesz a megmozdulásnak. Az utcák - megannyi tölcsér, mely nyílásával a város központja felé nézett - öntötték a tömeget. Mindenünnen jöttek, egyre újak, kiapadhatatlanul. A járókelőknek most már nem volt nevethetnékjük. Valaki kihívta a rendőrséget, jött is két riadóautó, aztán még három, még hét, de ezeket valósággal felszippantotta a tömeg, mely egyszerre száz karral nyúlt a rendőrökért, előbb a kardot, aztán a gumibotot szedték el tőlük, utoljára az egyenruhát. Le se kászálódtak a riadóautókról, csak ültek, dideregve, tenyerükkel szemérmüket takarva, rémült szemmel, aztán az egyik, akinek a félelemtől egészen lila lett a szája, azt hebegte:
- Éljen Olaj!
Így kezdődött a tánc.
De közben is nőttön-nőtt a tömeg. Jöttek a nem köz-, csak önveszélyesek, a félbolondok, a szelíd hülyék; jöttek az eszelősök, az agyalágyultak, a kelekótyák. Jöttek a bogarasok, a félküllősök, a bélyeggyűjtők, a zavaros agyú feltalálók, a kisiklott zsenik. Jöttek a járda szélén járók és azok, akik pénteken nem ülnek vonatra. Akik alig várják, hogy egyszer a szemük láttára kiugorjék valaki az ablakon, és akik szívükön viselik a haza sorsát, de ütik-verik a gyerekeiket. Aztán azok jöttek, akiket félretoltak, leköpdöstek, víz alá nyomtak, kiröhögtek; és mindjárt utánuk a józanok és egészségesek. Bánatos zongorahangolók jöttek, rúdra fűzött kaktuszokat lengetve; sintérek, örökméccsel a kezükben, rideg lelkületű bankigazgatók, hárfázva. Petárdákkal jöttek a pártában maradt postáskisasszonyok, eljöttek a politikusok is, óriási olajfestményeket hordozva, melyeken nyugvófélben a nap, s egy anya az ölében ringatja gyermekét. Lihegve jöttek, borzas fővel, verejtékben úszva; tolták, lökték, egymásba préselték egymást, mert mindenki attól félt, hogy lemarad.
A vezetők - Olaj, Korec és Kamilla - a vágóállatok rekeszeiben állva, fegyelemre intették a tömeget. Héringet meg a zenekart a külvárosokba küldték, propaganda-hangversenyre; Rudolf császár a laktanyákat vette sorra, Korec a vízműveket foglalta el, Mohamet a rádiót és a telefont. Egy helyütt, a Fiastyúk utcai Vénusz mozi gépházából revolverlövések fogadták őket, de mindjárt felgyújtották a mozit. (Két halott.)
Eközben vonaton és repülőgépen egymás után megérkeztek a külföldi barátok. Számuk légió; mutatóba itt csak azokat soroljuk föl, akik azt képzelték magukról, hogy ők egy sajt. (Gorgonzola Zürichből, Trappista Aix-les-Bains-ből, s a londoni ideg- és elmeklinikáról egy köztiszteletben álló aggastyán, aki ötvenöt évet töltött egy rögeszme szolgálatában, oly eredményesen, hogy érkezésekor az egész repülőtéren sajtszag uralkodott.) Látnivaló, hogy egyik sem újonc a pályán, de minden harci tapasztalatuk ellenére Olaj egy fejjel kimagaslott közülük. Keveset beszélt, de mindig a kellő szót mondta ki; a délutáni órákban szinte önmagát múlta felül... Estére eldőlt a küzdelem: győzött a felkelés.
Kihirdették az ostromállapotot. A Parlament palotájában ideiglenes börtönt rendeztek be; Olaj az ő párját ritkító, puritán gondolkozásával egy sonkafüstölőben ütötte fel főhadiszállását. Innen vitték szét, táblaszalonnákra és füstölt oldalasokra írva, az első nagy jelentőségű rendelkezéseket. A győzelem másnapján mindenki kapott egy tubus vazelint; többgyermekes családanyák - rangkülönbség nélkül - egy üvegvágót is kaptak, bukott leányok és hadiárvák egy zacskó madáreledelt. Halálbüntetéssel sújtották az üzérkedést, a körömrágást viszont tisztiorvosi engedélyhez kötötték. A nyelvészek javaslatára bizonyos szavak fogalmi körét kiszélesítették, főleg olyan élelmiszerekkel kapcsolatban, melyek nem voltak kaphatók. Eszerint szabad volt a száraz kenyeret "vajas kenyér" néven enni, ha pedig valaki két fél zsömlét egymásra borított, azt teljes joggal nevezhette "sonkás zsömlé"-nek. Szegény sorsú személyek, akiknek nem volt pénzük villamosra, vasútra vagy színházjegyre, ezentúl fillérekért vásárolhattak olyan jegyeket, melyek a megszólalásig hasonlítottak az igaziakra, de mégsem jogosítottak se villamos-, se vonatutazásra, sem pedig színházba menésre. Az első örömmámorban, a győzelem másnapján, ezrek és ezrek vásároltak olyan operajegyeket, melyekkel nem léphettek be az Operába.
Zúgtak a harangok, zászlódíszben pompázott a város, de a vidék is lángoló lelkesedéssel csatlakozott, sőt, külföldön nagy fölvonulásokat rendeztek a rokonszenv jeléül. Harmadnap népgyűlést hirdettek a Szabadság téren. Az úton félmillió ember állt sorfalat, a téren háromszázezren szorongtak, és várták Olajt, a "Főtestvér"-t, a mellék-, a pót- és kistestvéreket, az öcsöket és húgokat, az egész díszes pereputtyot.
Amikor Olaj az emelvényre lépett, ablakok törtek be a tömeg ordításától. Aztán egyszerre csönd lett, súlyos, fülledt csönd; töltött ágyúk hallgatnak úgy, mint most a nép. Olaj fölszegte fejét, és beszélni kezdett. Hangja zengésétől a Bazilika tornyában magától megkondult egy harang, s a virágágyakban elájultak az árvácskák.
Csak ennyit mondott:
- Egyedem, begyedem, tengertánc...
Nem is beszélhetett tovább. Ez több, mint amennyit az ember elviselni képes! A tömeg fölüvöltött, fölsírt, följajdult, eggyé vált és összefolyt. Kinek-kinek még megvolt a saját cipőfűzője, fülcimpája, egyebe. De mi a fontos? A vér már közös edényzetben áramlott keresztül rajtuk, és közös lett bennük az akarat.
