Payday Loans

Keresés

Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva

Képtalálat a következőre: „április”

Juhász Gyula: Húsvétra


Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szívemnek már a gyász is röpke álom
S az élet: győzelem az elmuláson.

Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

Képtalálat a következőre: „tulipán”

 

 



Balgaság nagylexikon - VI.
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2017. április 26. szerda, 11:19

Képtalálat a következőre: „vadlúd”

NAGY JENCIKLOPÉDIA

ÉLETMINŐSÉG VIZSGÁLAT ABC

Boldogtalanság tünetek-diagnózisok

A balga ész kára – a bölcs szívhiány betegei

Képtalálat a következőre: „vadlúd”

Az önsorsrontás elemi, közép és magasiskolája

 

VI.

Képtalálat a következőre: „liba”

Reviczky Gyula
A két lúd

Egy vadlúd s egy szelíd liba
Közt folyt az itt leirt vita.
Nagy gágogással,
Szárnycsapkodással
Azt magyarázgaták idestova,
Kinek van kettejök közt jobb sora?

»Szegény rokon, neked bőven kijut
Bajból, teherből« - szólt a házi lud.
»Te nyugtalan, kóbor madár,
Másutt talál az ősz, másutt a nyár.
Fagygyal, viharral, bősz szelekkel
S éhséggel is, hajh, küzdened kell!
Sehol sincs nyugtod, maradásod,
Rád lesnek vérszomjas vadászok;
S mikor nem is várod, nem képzeled,
A gyilkos cső kioltja életed.
Én vígan élek és nyugodtan
Gond nélkül, tömve, jóllakottan.
Van bőven moslék és kukoricza;
Meghízik tőle a liba.«

»Nem írigyellek, húgom, érte,«
Igy válaszolt a vadlúd e beszédre.
»Te szolgaságban töltöd életed;
Azért hizlalnak, hogy leöljenek.
Mikor már alig vonszolod magad,
Elmetszi a szakácsné a nyakad.
Legyen bár harcz, veszély minden napom;
Szabadon élek vándorútamon
S ha majdan gyilkos cső terít le:
Nem végzem éltem gyávaságban, mint te.«

Melyik lúd mondott igazat?...
A kövérebb-e vagy a szabadabb?...

Képtalálat a következőre: „vadlúd pár”

*

 

121.

Szükségállapotos

Aki örökre berendezkedik a szükséglakásba

És a szükségmegoldásokra – a buherált szerelésre

(ezért lóg ki mindenhonnan csupasz villanyvezeték)

Mint aki mindig a tűzoltásra rendezkedik be…

 

 

122.

Jó tanuló

Aki mindenből

minimum jó érdemjegyre vágyik

Szégyelli a közepest, hát még az elégségest

és olyannyira bukásfóbiás, hogy ezért bukik

Aki főleg az iskolának/tanárnak/szülőnek tanul –

így lehet azután osztályelsőből akár életutolsó is…

 

 

123.

Via activa

– via contemplativa

Ideje a láblógatásnak és a tengerátúszásnak

Ideje van, illetve ideje lenne, ha megéreznéd ezt

De pont akkor „szemlélődsz”, amikor dönteni kellene,

Vagy akkor tüsténkedsz, amikor ülepíteni, meditálni kell.

Vagy egyiket sem teszed, csak tessék-lássék üzemelsz…

 

 

124.

Határ-idők

Időablak nyílás-zárás

Addig üsd a vasat, amíg meleg

Addig formáld gyereked, míg képlékeny

De te csak szó szerint ütötted a gyereked,

Aki pedig ugrott volna egy jó szóra nyomban…

 

 

125.

Torzó

Torzszülöttség

Születési rendellenességeidre rátettél egy lapáttal,

S nyíltan utálsz vagy titkon gyűlölsz minden rendest,

Minden normális testi adottságú embert, aki élt és él

A folyamatos gyűlölettől, irigységtől eltorzult az arcod is…

 

 

126.

Módszer

Próba-szerencse

Vak tyúk is talál szemet

De lehetne ennél szisztematikusabban is keresni,

Mert így magad minimalizálod a találati esélyeidet…

 

 

127.

Csoda

Se-se, vagy is-is

Semmin ne csodálkozz!?

Csodálkozz rá (sok)mindenre!?

(mintha most látnád a feleséged először)

 

 

128.

Statisztika

Kis hazugság, nagy hazugság és a statisztika

A nagy családotok/a rokonság átlagjövedelme

Mára jóval meghaladja a magyar átlagértéket stb.

(Igaz a bátyád milliomos, te meg az utcán koldulsz)

 

 

129.

Kíváncsiság

Addig nem voltál reménytelen eset,

Amíg bátran bármit meg mertél kérdezni,

S nem rettegtél: megütköznek vagy kinevetnek

 

 

130.

Zsákbamacska

Csak a gyermekszülés után derül ki, kit vettél el?

A rangsorban életfogytiglan max. a második helyre kerülsz

És még örülhetsz, ha az a gyerek tőled és nem mástól van…

 

 

131.

A minőségi éhezés

Olcsó húsnak híg a leve

A mennyiséggel soha nem laksz jól

Íztelen és emészthetetlen mindennapi kenyeretek

 

 

132.

Képmutatás

Úgy tenni, mintha jó lennél

A hipokrízis a bűn hódolata az erény előtt

Jónak lenni és látszani – jónak látszani, rossznak lenni

És: jónak lenni, rossznak látszani (Pl.: A vén gazember)

 

 

133.

Nosztalgia

Ez nem egy kellemesen bizsergető,

Vagy netán katartikusan drámai emlékidézés,

hanem egy kínzón fájó elvágyódás az „itt és most”-ból,

ami nemhogy előre vinne, de gátol az előrelépésben…

 

 

134.

Félkarú óriás

Van autód, de nincs motorja

Van lemezed, de nincs lejátszód

Lenne egy társaságotok, de nincs lelke

 

 

135.

Nem az igazi

Mindig csak jobb híján,

Mindig csak kénytelen-kelletlen

Mindig csak átmeneti megoldás, életbuherálás

 

*

 

Képtalálat a következőre: „vadlúd pár”

 

*

 

136.

Illedelem

Teszel az illemre,

de így elsikkad életbevágó mondandód

Az illemtudó elvetemült családirtó gyilkos

 

 

137.

A fejenagy

Avagy a vízfejű

Hipertrófia - túlburjánzás

Óriás fejet cipel egy vézna test

A tested használat híján elsatnyul…

 

 

138.

Buzgó Mócsing

Diák szleng és más

Törtető diák; akarnok.

'Fontoskodó személy' –

kotnyeles, púposkodó, stréber

 

 

139.

Örömködő

Mintegy „hivatalból” mosolyog,

Sőt feltűnően és tüntetően örömös –

Esetleg azért, mert a gyülekezet így kívánja,

Mert ez bizonyítéka, hogy Isten ott jelen van stb.

 

 

140.

Bánatvirág

Aki csakazértis örökké szomorú,

Mert ezt diktálja a vallása, világképe,

Vagy úgy gondolja, neki csak ez áll jól,

Neki ez illik egy komoly intellektushoz stb.

 

 

141.

Dögszagú

Külcsín-belbecs

Tiszta az udvarod,

Rendes a házad, lakásod is –

Csak éppen dögunalomtól bűzlik,

Mert már csírájában eltaposol mindent,

Ami spontán és szertelen életvirág lehetne…

 

 

142.

Regula

Szabálykövető

Pontosan betartott

Minden utasítást, taktikát, szabályt

És mégsem lőtt gólt?

Akkor abba is hagyja…

Amire nincs recept, azt nem neki találták ki.

 

 

143.

Alattas

A parancs az parancs

A felettes utasítása szent…

Precíz, szakszerű lojális, lelkiismeretes

Hivatalnok lét: büszke, mint pl. egy Eichman

 

 

144.

Szolid

Kiszámított

Csak semmi spontaneitás

Vagy pláne elragadtatás:

Csak szolid és józan „bulizás”

 

*

 

Képtalálat a következőre: „vadlúd pár”

Áprily Lajos:

Vadlúd voltam

Valamikor vadlúd voltam,
Vadludakkal vándoroltam.
Nagy tavakért lelkesültem,
Tengeren is átrepültem.

Őszi fényben és homályban,
Fel-feltámad régi vágyam:
Társaimmal útra kelni,
Fényt és felhőt úszva szelni.

Majd ha végem itt elérem,
Vadlúd formám vissza kérem.
Jó barátok, ismerősök,
Hogyha jönnek bíbor őszök.

Nézzetek fel majd az égre,
Égen úszó vadlúd-ékre,
S azt mondjátok eltűnődve:
Újra vadlúd lett belőle,
S most ott száll a V-seregben,
Hangja szól a fellegekben.

Képtalálat a következőre: „vadlúd”

 

 

 
A VÉN GAZEMBER - II.
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2017. április 26. szerda, 12:32

Képtalálat a következőre: „a vén gazember”

MIKSZÁTH KÁLMÁN

 

A VÉN GAZEMBER - II.

 

Képtalálat a következőre: „lakatos mesterség”

Így múlt el az utolsó vakáció is anélkül, hogy valami történt volna. A végzet, úgy látszik, ad acta tette a csók és a pofon dolgot. Ő maga pedig óvatos volt. Hogy az egyiket kikerülhesse, lehetetlen volt behajtani a másikat.

Szent Mihály-napkor mindennek vége lett. (»Csak még egy napig lehetnék itthon« - sóhajtozott Laci). A borjúbőrös ládát föltették a kocsira, s azzal, upre pupos, bevitte a nagyapa a városba, egyenest a Templom-utcába, Disznósy Mihály uramhoz, akinek a cégtáblája egy alacsony sárga házacskán volt kiakasztva, egy akkora kulcsot ábrázolván, aminővel talán csak Szent Péter nyitogatja az ég óriás kapuit.

A mester éppen künn szipákolt a boltajtóban, hosszú meggyszárát lelógatva s kezeit zöld posztó köténye alá dugva, miközben hangosan beszélt, a felhőket nézegetve, mintha azokkal disputálna.

Mivelhogy háttal volt fordulva, nem vette észre Borly kasznárt és unokáját, akik a piacon hagyván a szekerüket gyalogosan közeledének.

- Adj isten jó napot, Disznósy Mihály uram - köszöntött rá Borly. - Úgy látszik, önmagával beszélget kegyelmed?

Disznósy uram megrezzent, hátrafordult, de egy csöpp meglepetést se árult el.

- Hát azt teszem - felelte -, mert szeretek becsületes emberrel beszélgetni, aki tovább nem adja, amit mondok. Fogadj isten azonban.

- Elhoztam a fiút, Disznósy uram.

Lopva bandzsalított rá a mester, majd így szólt az ő szokásos finom módján, mert igen finom beszédű vala a neve végett. Meg akarta mutatni a világnak, hogyha Disznósy is, azért nem disznó.

- Szívemből épülök látásának körülményein és mikéntjén.

- Neveljen belőle embert - tette hozzá a kasznár.

- Magától nő a fa görbére vagy egyenesre - jegyzé meg Disznósy uram, és kivette az egyik kezét a köténye alól, hogy a kasznáréba tegye.

Mire lemozdult a boltajtóbul s előre ereszté a vendéget, mondván:

- Falak között vagyon a komoly megbeszéléseknek a barázdája, hogy a mag át ne guruljon a szomszédba.

Képtalálat a következőre: „lakatos inas”

 

 

Beléptek a boltba, hol senki sem volt s hol száz meg száz lakat és kilincs fénylett az üvegrámák alatt. A belső helyiségekből, hová egy ajtó nyílt, kalapácsolás, fűrészelés, nyiszálás zaja hallatszott be.

A kasznárnak egy kis támlanélküli széket gurított a gazda, mialatt még egyszer végigmustrálta a gyereket a tekintetével, aztán megnyomogatta a vállpereceit:

- Hogy hívnak?

- Borly Lászlónak.

- Rossz név - mondotta elégedetlenül -, nem lakatosnak való. Miska, Gyurka a lakatosoknak való név. László nevű lakatost az öregapám se ösmert, talán nem is lehetséges, de azért meg lehet próbálni.

- Reménylem, áll a múltkori szavunk - törte meg a csöndet a nagyapa.

- Nem szoktam a kötelet elrágni - felelte a lakatos gőgösen.

- Úgy állapodtunk meg, hogy a fiút kitanítja a mesterségre.

- No, no - bólintott fejével a mester.

- De már azt nem szeretném, hogy a fiúval mégis úgy bánjon, mint más inasokkal szokás, hogy az öreg legények megüssék, fülét megcibálják, mert a fiú igen önérzetes és ki nem állná.

Az öreg Disznósy kétkedve csóválta szőrös, idomtalan fejét, melyen rajta volt a mongoltípus.

- Hogy ki nem állná? Kiállja azt mindenik. Nem láttam még én soha lakatos-inasból cserepet. De legyen úgy, ahogy a nemzetes úr mondja.

- Hát abban állapodtunk meg, ugyebár, hogy a gyerek kosztját én fizetem fél huszasával naponként, de ebben benne van háromszor hetenként a pecsenye és a tanítás is, mert semmi munkát nem köteles végezni, amit az inasok szoktak, csak olyant, ami a mesterséggel jár.

- Szóval, hogy egy Esterházy herceget tartok itt a műhelyben - egészíté ki a mester keserűen.

- Ebben maradunk.

- No, no - bólintott ismét a lakatos.

- A fiú tehát most már itt marad, a ládáját majd idehozzák, ott van a kocsin. Ami pedig a tartási pénzt illeti, azt előre kifizetem egy félévre.

S ezzel elővett egy zacskót az oldalán levő bőrtarisznyából, és kiöntötte tartalmát a pulpitusra, csupa fényes, csillámló huszasokat, amelyekből három tett ki egy forintot. - Egy fél esztendő száznyolcvan nap, tehát itt van kilencven huszas, olvassa meg kegyelmed.

Disznósy uram föltette a rezes okulárét savószín szemeire, s elkezdte megszámlálni a huszasokat, külön garmadára rakva, egy, kettő, három, négy, fel egész ötvenhatig, itt aztán elunta a monoton dolgot és így szólt:

- Ej, no ha eddig stimmelt, ezután is stimmel - mire a kezével nagy hirtelen besöpörte mind a két ezüstgarmadát a nyitva álló fiókjába, melynek alján tallérok, huszasok és mindennemű rézpénzek voltak összehalmozva.

Laci tehát ott maradt a lakatos-műhelyben és szorgalmasan tanulta a mesterséget. Azt lehetett volna hinni, hogy nem szokja meg a lakatosságot, de ellenkezőleg történt: a lakatosok őt nem bírták megszokni. Kirítt e szurtos környezetből a nyalka úrfi, a tintanyaló, amint nevezték. Nem tudott összeforrni velök, nem húzott sem a legényekhez, se a magához hasonló inasfiúkhoz, nem hancúrozott velök, hanem könyveket olvasott vagy rajzolt, ha üres ideje volt.

Nem is igen szerette a személyzet.

- Mit keres itt köztünk? Hát már mindenki mesterember akar lenni? Megéljük még, hogy az esztergomi érsek is maga csinálja meg a lakatokat a pénzesszekrényeire. Még csak az kellett, hogy az urak kapjanak rá a mesterségünkre. Akkor aztán miből éljünk meg?

A városka egyéb lakosai sem vették komolyba a Borly fiú lakatosságát.

- A kis Capet Lajost is csizmadiához adták inasnak a hóbortos párizsiak - emlegette Buriusz Ferenc, a városbíró.

De maga Disznósy uram hovatovább kezdett más nézeten lenni, s nem egyszer lehetett hallani, amint a fiú felől beszélgetett magában.

- A külseje egy patikáruslegényé vagy egy grófé, de a lelke, az egy igazi lakatos lelke.

Egy félév alatt csakugyan bámulatos eredmény lett. A fiú fölszedte az egész mesterséget az öt ujjába, úgyhogy csodájára járhattak volna. Minthogy a rajzolásra is igen könnyű vala a keze, többet ért a legjobb öreg legényeknél is, a második félévben pedig egy olyan lakatot talált fel, hogy Disznósy uram majd megbolondult örömében, jeges borogatásokat kellett rakni a fejére, legott szabadalmat is vett rá s megküldte egy bécsi üzletnek a mintát, aki negyvenezer ilyen lakatot rendelt ennek folytán, mire másodszor is borogatni kellett a Disznósy uram fejét.

 

Képtalálat a következőre: „régi lakat”

Mikor egy kicsit magához jött, megíratta a bécsi üzletnek, hogy negyvenezer lakatot ugyan nem készít (minek is volna annyi lakat a világon?), hanem öt darabot, ami kész, itt küld prezentbe. A másik levelet pedig megíratta Sulyomra, a kasznárnak, mellékelvén ahhoz mintegy harminc darab huszasokat, írván, hogy a fiú odáig emelkedett agyvelejének ékességében és kezének ügyességében, miszerint e naptól kezdve, nemhogy a nemzetes kasznár úr fizetne érte naponként félhuszasokat, ellenkezőleg, ő (Disznósy Mihály) fizetend a fiúnak naponkint két egész huszasokat.

Borly uram nagyon jó szívvel vehette a Disznósy Mihály levelét, mert mikor a következő hetivásárra bejött, egy disznófő-sajtot hozott a mesternek ajándékba, a Laci fiúnak pedig egy ezüst órát, melyet egy nyájas hátbaütés kíséretében adott vala a fickónak.

- Látom, hogy ember lesz belőled, Lackó fiam. Csak te iparkodj ezentúl is, mert hidd meg nekem, hogy minden pálya jó, csak jónak kell lenni hozzá az embernek is. Az pedig mégis a legjobb, amelyik a legkevesebb embernek kell. Ha volna például esőt csináló mesterség, mindjárt odaadnálak inasnak.

Mire aztán panaszkodott a nagy szárazság ellen, hogy nem lesz mit enni, hogy éhen fognak halni az idén, még talán az uraság is, majd elbúcsúzván Disznósyéktól, ekképpen szólt:

- Hanem most pünkösdre még talán akad egy kis pogácsa, gazduram: azért hát bocsássa el a gyereket vagy három napra; megérdemli azért a lakatért.

Disznósy uram komor méltósággal szólt közbe:

- Megfogja a macska az egeret anélkül is, hogy Ferenc József-rendet kapjon érte.

- Te pedig vigyázz az órádra, hékás - folytatá a kasznár a fiúhoz szólva -, mert igen jó óra. Bécsben vettem egy megszorult török zarándoktól, s az a tulajdonsága vagyon, hogy egy kicsit lassan jár. De hát tíz forintért nem is szaladhat lóhalálában. A báróé ötszázforintos kronométer, annak meg az a baja, hogy siet. És az se jó. Látod, nekem sohase volt órám, mégis itt vagyok. Tudom az időt, a napról, az árnyékról, meg a gyomrom hangulatából. Nekem nem is kell óra. Ostobaságnak tartom. Hanem azt mondja a zarándok, hogy pompás szerkezete van. Csakhogy holmi regulák szükségesek, és ezeket be kell tartanod. Adj rá kezet, amice, hogy mindig be fogod tartani a regulákat, és akkor pompás óra lesz a zsebedben. No, adod a kezedet vagy nem adod?

 

Képtalálat a következőre: „régi zsebóra”

- Adom, nagyapa!

- No, így már jól van. Hát minden reggel pont négy órakor fel kell húznod és egy félórával előre igazítanod, ha napközben mégse járna jól vagy megállna, megrázod egy kicsit, mintha rostálnál vele. A rázás addig tart, míg megindul, mert okvetlenül megindul. Az egész megállás csak egy kis móka, egy kis kötekedés tőle, ne ijedj meg, egy porszem esett bele vagy efféle, mert filigrán, finnyás portéka. Este féltízkor megint felhúzod és megint előre igazítod háromnegyedórával, aztán föltétlen nyugalomban hagyod reggel négyig, azaz vízszintesen fekvő helyzetbe teszed az asztalra vagy a párnád alá, szóval, hogy ne járj vele. Ezek a szokásai. Különben remek jószág, pompás gépezet. Valami csodálatos, kedves ketyegése van. Vigyázz, nehogy elrontsad.

Laci boldog volt az órával és igyekezett a természetéhez alkalmazkodni, korán kelt, korán feküdt, hogy az órának eleget tegyen, s eközben édes álmodozások közt gondolt a pünkösdi napokra, amikor talán Mária is meglátja az órát a zsebében. Hogy fog az annak imponálni! Hiszen órája Pál bárónak sincs.

Míg Laci színes terveket szőve, mohó vággyal készülődött Sulyomra, sőt éjszakánkint álmaiban már ott is járt Mari mellett az urasági parkban - addig ott meglehetős rossz ünnepekre volt kilátás. Sötét felhők tornyosultak, kivált a kastély fölött. Az egész községben arról beszéltek, hogy az uraság nagy bajban van. Az a bizonyos suttogás volt ez, mely a dobpergést szokta megelőzni.

Képtalálat a következőre: „a régi sulyom falu”

 

Végrehajtók egymásnak adták a kilincset, de ez nem lett volna baj, hiszen volt a bárónak prókátora, az öreg Tartsányi Ezékiel, aki el tudta húzni a pöröket, ameddig a bárónak tetszett; a báróné is beteg volt, de ez se lett volna baj, hiszen ott volt doktor Arendorffer György, aki medicinákkal tartotta benne a lelket, ameddig a léleknek tetszett - hanem az volt a nagy felfordulás oka, hogy a báró Pesten járt és a Kaszinóban egy pár ezer forintot veszített becsületszóra. A kártyaadósság pedig nagy dolog. A többi bliktri. Fizeti az ember, ha lyukas hídon talál. De a kártyaadósság parancsol. Annak meg kell lenni, ha a pokolból kerülne is ki.

Képtalálat a következőre: „kártyaadósság”

A pokolnál azonban vannak még valamivel közelebb eső helyek: az uzsorások zsebei. Onnan kell az összeget kiteremteni szép szóval, ígérettel, előre eladott terméssel vagy akármivel. (Betáblázást, sajnos, már nem lehet ígérni.)

- Borly - mondá a báró a kasznárnak, mikor Pestről hazajött -, pénzre van szükségem.

- A hitelünk kimerült, méltóságos uram. A pénzintézetek nem adnak.

- Meg kell a zsidókat próbálni.

- A zsidók is megokosodtak, méltóságos uram.

- Hát mit csináljak? Vesztettem. Maga okos ember, tudja, hogy mi az. Főbe kell lőnöm magamat, vagy fizetni.

A vén gazember vállat vont.

- Nagyurak bolondsága.

- Hát mit tanácsol?

- Ne fizessen és ne lője főbe magát.

- De hiszen kizárnak a Kaszinóból.

- Bárcsak régen kizárták volna. Nevetséges logika. Mert a Kaszinóból kizárnák, ami csak egy ház Pesten a Hatvani utcában, méltóságod ki akarná magát zárni az egész világból. Hát a két gyerekből: a baroneszből és a kis Pál báróból mi lesz aztán? Ej, ej, méltóságos uram!

- Borly! - szólt a báró szigorúan. - Ne tartson nekem prédikációkat, hanem szorítsa meg a zsidókat, adjon el valamit, adjon el mindent, ha kell, de a pénznek meg kell lenni.

A vén gazember most már nyakába vette a környék uzsorásait, de eredmény nélkül jött haza, fáradtan, leverten, azzal a jelentéssel, hogy a tőke óvatos.

- Hát hol járt?

- Mindenütt.

- És mindenütt elutasították?

- Mindenütt.

- Bajomban is volt Flucknál?

- Ott is.

- Nem beszélt Sternnel Koppányban?

- Beszéltem.

- Hát az újfalusi Glück, mit mondott?

- Azt mondja, nincs most pénze. Pukkadjon meg ott, ahol van.

- Egyebütt aztán nem volt?

- Kinél kellett volna még lennem?

- Persze, persze - hagyta rá Inokay nagy flegmával -, ilyenkor tűnik ki, Borly, hogy még mindig kevés a zsidó.

Borly uram figyelmesen nézett a gazdájára; tudta már, hogy a húr a végsőig feszült, mikor az akasztófahumor első csöppje kibuggyan.

- Bizony nehéz a helyzet, de nem reménytelen - szólt azután -, egy mód még van.

- Halljuk, halljuk, bátyóka, beszéljen! - sürgette a báró nyájasan.

Képtalálat a következőre: „zsidó uzsorás”

 

Ha kényeztetni akarta az öreget, bátyókának szólította, mint valaha gyerek korában. Pedig most már nagy megerőltetésébe került, undorodott tőle, nem becsülte, gazembernek tartotta, gondolván magában: »A tolvajnak bizonyosan van pénze, eleget összelopkodott; ha akarna, adhatna nekem, visszaadnám busásan; hiszen nem lehet az, hogy már nekem sohase legyen pénzem többé.« Többször ott lebegett már ajkán a szó: »Hát magának nem volna egy kis pénze, bátyóka?« de mindig visszanyelte. Nem, nem. Egy Inokay mégse teheti azt, hogy a gazdatisztjétől kérjen pénzt. De hiába is tenné. A vén gazember, ha nem akar adni, úgyis eltagadná; ha pedig adni akar, maga is ajánlkozhatik. Talán éppen azt pedzi most...

- Halljuk, halljuk, bátyóka!

- Azt gondoltam, méltóságos uram, hogy talán, hm, a családi ékszerekből lehetne csinálni egy kis pénzmagot.

- Azok a feleségemé. Neki adtam; anyám, dédanyám viselték - nem tehetem.

- Hiszen ki lehetne váltani - vélte a kasznár.

- Mikor? - kérdé a báró.

- Valamikor - mosolygott gúnyosan a kasznár. - Ha méltóságod akarja, elvinném Pestre és elhelyezném a zálogházban.

A báró szabadkozott eleinte, de minthogy nem volt más mód, pünkösd előtt két nappal csakugyan összecsomagolta a családi ékszereket; zafir-, rubin-, gyémántgyűrűket, régi kelyheket, keleti gyöngyökkel kirakott imakönyvtáblákat, forgókat, násfákat egy egész ládányit. A ládát aztán elvitte Borly uram Pestre, úgy, hogy az egész úton rajta ült, mint Bónis Samu bátyánk a koronát rejtő vasszekrényen.

De az öreg útja nem volt szerencsés. Másnap azt sürgönyözte Pestről, hogy a zálogház nem adja meg a megkívántató összeget, hát mit csináljon?

A báró elszaladt Kékkőre barátjához, báró Balassa Antalhoz (annak se volt soha pénze), vele tanácskozott. Balassa az örök áron való eladást tanácsolta. »Akkor még marad is egy kis pénzed, még tán nekem is kölcsönözhetsz.« Inokay tehát visszasürgönyözte: »Adja el az ékszereket.«

Ebből aztán megint nagy sürgönyözés keletkezett. A zsidók keveset akartak adni, Inokay túl sokat akart kapni, végre is a zsidóknak lett igazuk, a báró kifogyott türelméből és potom pénzen kapták meg az ékszereket.

- Látom - mondá Inokay egy furcsa mosollyal Balassának -, hogy a vén gazember (Borly) nagy összeget akar most lopni, hát mit tehessek ellene?

 

Képtalálat a következőre: „munkácsy zálogház”

 

 

 
Félig nyúzott bakkecske
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2017. április 26. szerda, 11:57
Képtalálat a következőre: „a félig nyúzott bakkecske mese”
Félig nyúzott bakkecske

Képtalálat a következőre: „a félig nyúzott bakkecske mese rajz”

Egyszer hol volt, hol nem volt, volt a világon egy ember, annak volt két fia meg egy kecskéje. Azt mondja egy reggel az ember a nagyobbik fiának:
- Hajtsd ki, fiam, ezt a kecskét legelni, de olyan helyre hajtsd, ahol jóllakhatik.
A fiú kihajtotta szép füves helyre; evett a kecske, evett, míg úgy jól nem lakott, hogy alig bírt megmozdulni. Akkor kérdezi tőle a fiú:
“Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?”

Felelt a kecske:
“Úgy jóllaktam, mint a duda,
egy szál fű se fér több belém.”

Ezzel a fiú hazahajtotta, otthon kérdi az apja a kecskétől:
“Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?”

Felel a kecske:
“Jaj, jó gazdám, dehogy laktam,
mint a kutya, úgy koplaltam.”

Megharagudott erre az ember, mindjárt elkergette a fiát a háztól. Másnap reggel mondja a kisebbik fiának:
- Hajtsd ki most te, fiam, a kecskét, de jó helyre hajtsd, mert ha éhen hozod haza, úgy jársz, mint a bátyád.
Kihajtotta a fiú még szebb füves helyre, mint a bátyja, jól is lakott a kecske megint úgy, hogy alig bírta. Akkor kérdezi tőle a fiú:
“Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?”

Felelt a kecske:
“Úgy jóllaktam, mint a duda,
egy szál fű se fér több belém.”

Ezzel a fiú hazahajtotta, otthon megint kérdi az apja a kecskétől:
“Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?”

Felel a kecske megint:
“Jaj, jó gazdám, dehogy laktam,
mint a kutya, úgy koplaltam.”

Ez még jobban megharagította az embert, elkergette ezt a fiát is.
Harmadnap reggel nem volt kire bízni a kecskét, maga hajtotta ki az ember. Még szebb füves helyre vitte, mint a fiai, a kecske úgy jóllakott, hogy csak eldűlt, mint egy darab fa. Kérdezi tőle az ember:
“Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?”

Felel a kecske:
“Úgy jóllaktam, mint a duda,
egy szál fű se fér belém.”

Ezzel hazahajtotta az ember. Otthon kérdi tőle:
“Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?”

Felel a kecske:
“Jaj, jó gazdám, dehogy laktam,
mint a kutya, úgy koplaltam.”

Képtalálat a következőre: „a félig nyúzott bakkecske mese”


Nagyon megharagudott erre az ember, most látta, hogy a két fiát is ártatlanul kergette el a háztól.
- No hiszen megállj, kutya kecske, majd meglakolsz te ezért!
Elővett egy éles kést, a kecskét megkötötte egy fához, elkezdte nyúzni elevenen. Mikor már félig megnyúzta, megszólalt a kecske:
“Jaj, jaj, jaj, jó gazdám,
ne húzd le a bundám,
úgy jóllaktam, mint a duda,
egy szál fű se fér több belém.”

Erre aztán félbehagyta a nyúzást, eloldta a fától a félig megnyúzott kecskét. A kecske amint megszabadult, elkezdett szaladni árkon-bokron keresztül. Szaladt, szaladt, egyszer egy rókalyukhoz ért, abba belebújt. Ott aztán meghúzta magát szépen. Egyszer jön haza a róka, beszól a lyukba:
- Ki vagy, mi vagy lyukamba, lyukamba?
“Én vagyok, bém vagyok,
félig nyúzott bakkecske;
szarvaimmal tusálok,
bajuszommal szurkálok,
szaladj mindjárt, mert megdöflek.”

Megijedt a róka, elszaladt a farkashoz.
- Farkas komám, gyere hamar, ördög van a lyukamban.
Odamegy a farkas a lyuk szájához.
- Ki vagy, mi vagy, róka komám lyukába, lyukába?
“Én vagyok, bém vagyok,
félig nyúzott bakkecske,
szarvaimmal tusálok,
bajuszommal szurkálok,
szaladj mindjárt, mert megdöflek.”

Megijedt a farkas is, elszaladt a medvéhez.
- Jaj, komám, gyere hamar, ördög van a róka koma lyukában.
Odamegy a medve is a lyukhoz, beszól rajta:
- Ki vagy, mi vagy, róka komám lyukába, lyukába?
“Én vagyok, bém vagyok,
félig nyúzott bakkecske,
szarvaimmal tusálok,
bajuszommal szurkálok,
szaladj mindjárt, mert megdöflek.”

Megijedt a medve is, elszaladtak mind a hárman. Szaladtak, szaladtak, egyszer előtaláltak egy sündisznót.
- Hová szaladtok, medve koma? - kérdi a sündisznó.
- Jaj, szaladjunk, te is szaladj, ördög van a róka koma lyukában.
- Nem szaladok én, gyertek vissza, hátha ki tudnám onnan riasztani.
- Már hogy tudnád, én csak erősebb vagyok, farkas komám is, mégse tudtuk - felel a medve.
- No csak próbáljunk szerencsét - mondja a sündisznó.
Visszamentek hát; beszól a sündisznó a lyuk száján:
- Ki vagy, mi vagy, róka koma lyukába, lyukába?
“Én vagyok, bém vagyok,
félig nyúzott bakkecske,
szarvaimmal tusálok,
bajuszommal szurkálok,
szaladj mindjárt, mert megdöflek.”

De a sündisznó nem ijedt meg, hanem összegombolyította magát, begurult, elkezdte szurkálni minden oldalról a nyúzott részét a kecskének. Ez se vette tréfára a dolgot, kiugrott a lyukból. Idekint aztán mindjárt megismerték őkelmét a medve is, farkas is; megfogták, széjjeltépték, jó lakomározást csaptak belőle.
Ha széjjel nem tépték volna, az én mesém is tovább tartott volna.

*


Félig nyúzott bakkecske - YouTube

https://www.youtube.com/watch?v=XMP5oAo7kjw
2013. febr. 25. - Feltöltötte: lacicime
Arany László: Szép magyar népmesék Félig nyúzott bakkecske.





Képtalálat a következőre: „a félig nyúzott bakkecske mese”

A TELHETETLEN KECSKE

Volt egyszer egy szegény ember, s annak három fia meg egy kecskéje. Azt mondja egyszer a szegény ember a legidősebb fiának:

- Hajtsd ki, fiam, a kecskét térdig érő fűbe, övig érő vízbe. Hadd egyék-igyék, amennyi belefér!

Kihajtja a legény a kecskét térdig érő fűbe, övig érő vízbe, ehetett-ihatott, amennyi belefért.

Este, mikor a legény hazahajtotta a kecskét, kérdi a szegény ember:

- No, édes kecském, ettél-e, ittál-e?

Felelte a kecske:

- Sem nem ettem, sem nem ittam, majd elvesztem étlen-szomjan, azzal vagyok ma is, amit tegnap kaptam.

Eléveszi a szegény ember a fiát, jól megnadrágolja, hogy miért nem hajtotta a kecskét térdig érő fűbe s övig érő vízbe.

Eleget mondta a legény, hogy hazudik a kecske, mert evett-ivott elegendőt. De hiába mondta, hiába esküdözött, a szegény ember a kecskének hitt, nem a fiának.

Másnap a középső fiút küldötte el a kecskével. Annak is meghagyta erősen, hogy hajtsa térdig érő fűbe s övig érő vízbe.

Kihajtotta ez is térdig érő fűbe, övig érő vízbe. Annyit evett-ivott a telhetetlen kecskéje, hogy majd megrepedt a bőre.

Hanem este, mikor a szegény ember azt kérdezte:

- Édes kecském, ettél-e, ittál-e? - Megint csak azt válaszolta:

- Nem is ettem, nem is ittam, majd elvesztem étlen-szomjan, ma is csak azzal vagyok, amit tegnap kaptam.

Hiszen volt nemulass. Csúnyán kikapott a második legény is.

Harmadnap a legkisebb legény hajtotta ki a telhetetlen kecskét, térdig érő fűbe, övig érő vízbe, ahogy az apja parancsolta.

De este, mikor a szegény ember kérdezte:

- Ettél-e, ittál-e, édes kecském? - Megint csak azt felelte:

- Sem nem ettem, sem nem ittam, majd elvesztem étlen-szomjan, most is azzal vagyok, amit tegnap kaptam.

Hej, megmérgelődött a szegény ember. De már a legkisebb fiát nem verte meg, hanem elévette a kést, s megnyúzta a telhetetlen kecskét.

Hiszen most majd meglátja, hogy igazat beszélt-e a kecske.

Az ám, csakhogy mikor féligre megnyúzta, kiszökött a keze közül a kecske, s uccu neki! szaladt, mintha szemét vették volna.

Szaladott a kecske árkon-bokron át, erdőkön-mezőkön keresztül, s addig szaladt, amíg egy rókalyukat talált, s abba nagy hirtelenséggel belebújt.

Egyszer megy haza a róka, benéz a lyukon, s látja, hogy egy csuda szörnyeteg állat van az ő házában.

Mit csináljon szegény róka? Nem mert bemenni a tulajdon házába.

Éppen akkor arra vetődik a farkas koma, s kérdi:

- Mit csinálsz, róka koma?

- Jaj, lelkem, farkas komám, ne is kérdezd, valami csuda szörnyeteg állat van a házamban, nem tudom, mi lehet.

- Hiszen majd megnézem én - legénykedett a farkas -, s kikergetem onnét.

Benéz a farkas a lyukon, s kérdi:

- Hé, ki vagy itt?!

Visszamekeg a kecske:

- Én vagyok a félig nyúzott bakkecske. Dübü-dübü lábammal, döfi-döfi szarvammal, be ne jöjj, ha az életed kedves!

Bezzeg a vitéz farkasnak is inába szaladt a bátorsága. Visszakapta az orrát, s mondta:

- De már én be nem megyek, róka koma, mert sok mindent láttam, de ilyent még soha.

Aközben odavetődik egy őz, s mondják ennek is, hogy valami csuda szörnyeteg állat van a róka házában.

Beszólt az őz is:

- Ki vagy itt, hé?!

Visszamekeg a kecske:

- Én vagyok a félig nyúzott bakkecske. Dübü-dübü lábammal, döfí-döfi szarvammal. Be ne jöjj, ha az életed kedves!

Hiszen nem kellett, hogy kétszer mondja, az őz ugyan be nem ment.

Jött aztán egy nyúl. Ez is csak úgy járt, mint a többi.

Végezetül jött egy tövisdisznó.* Kérdi:

- Hát ti itt mit csináltok?

Elpanaszolják neki, hogy mi történt.

- Hiszen majd kikergetem én, akármilyen állat légyen - mondta a tövisdisznó.

Beszólt a lyukon:

- Ki vagy itt, hé?!

Visszamekegett a kecske:

- Én vagyok a félig nyúzott bakkecske. Dübü-dübü lábammal, döfi-döfi szarvammal. Be ne jöjj, ha az életed kedves!

Na, a tövisdisznó meg nem ijedt ettől a beszédtől. Begurult a lyukon, jól összevissza szurkálta a kecskét. Bezzeg hogy mindjárt kiugrott a kecske. Hanem ahogy kiugrott, mindjárt közrefogták, széjjeltépték. A húsát egymás közt atyafiságosan elosztották, megették. Csak a belét tette el külön magának róka koma.

Még jóformán meg sem ették, azt mondja a farkas a rókának:

- Komám, én éhes vagyok.

- Tudod mit, komám - mondja a róka -, együk meg, akinek köztünk a legcsúnyább neve van.

- Jól van - mondja a farkas -, hadd lám csak: Farkas-barkas szép név, róka-bóka szép név, őz-bőz szép név, nyúl-búl, az is szép név. Tövisdisznó ... jaj de csúf név!

Megették a szegény tövisdisznót, hogy még egy tövis sem maradt belőle.

Hanem ahogy megették, megint mondja a farkas:

- Róka koma, én éhes vagyok.

- Bizony, ha éhes vagy, koma, együk meg, akinek legcsúnyább neve van köztünk.

- Jól van - mondja a farkas -, hadd lám csak: Farkas-barkas szép név, róka-bóka szép név, őz-bőz szép név, nyúl-búl ... jaj de csúf név!

Megették a szegény nyulat is.

S megették utána az őzet is.

No, már mostan ketten voltak: farkas-barkas s róka-bóka.

Fogja magát róka-bóka, eléveszi a kecske belét, s enni kezdi.

Kérdi farkas-barkas:

- Mit eszel, róka-bóka?

Azt mondja róka-bóka:

- Én bizony kiharaptam a hasamat, s megeszem a belemet. Ha éhes vagy, farkas-barkas, te is harapd ki a hasadat, s edd meg a beledet.

Bolond farkas-barkas kiharapta a hasát, de meg is döglött abban a minutában.

Akkor aztán róka-bóka megette farkas-barkas húsát is.

Így volt, vége volt, igaz volt.

*

 

A telhetetlen kecske - YouTube

https://www.youtube.com/watch?v=c5u2ReZ33v8
2016. febr. 1. - Feltöltötte: Various Artists - Topic
Provided to YouTube by Hungaroton A telhetetlen kecske · Elek BENEDEKBenedek Elek mesék ...

 

*

 

félig nyúzott bakkecske, a

→ állatmese, funkcióját tekintve → gyermekmese. Cselekménye: a gazda elküldi sorra három fiát kecskét legeltetni. Meghagyja (versben), hogy hajtsák derékig érő fűbe, övig érő vízbe. A fiúk így is tesznek, a kecske ennek ellenére este mindig azt hazudja, hogy éhes és szomjas. Az apa fiait egymás után megveri (elkergeti a háztól), s végül maga hajtja ki a kecskét. A kecske, bár a gazda szeme láttára ette-itta tele magát, este ismét azt állítja, hogy egész nap koplalt (AaTh 212). A gazda haragjában egy cölöphöz kötözi és elkezdi elevenen nyúzni. Közben bemegy a házba kését megfenni, a kecske elszakítja a köteleket és világgá szalad. Erdőben egy rókalyukba bújik, a a rókát elijeszti. A róka különböző állatokat (farkas, medve) hív segítségül, de a kecske azokat is megfenyegeti (versben). Végül a sündisznó (dongó, szunyog) begurul (berepül) a lyukba, s a kecskét össze-vissza szurkálja. A kecske kiugrik, s az összegyülekezett állatok felfalják (H 212; BN 161*; MÁT 212B*; MNK 212A*). Voltaképpen két – olykor négy – típusból alkotott állandó típusösszetétel (a mese befejezése nemegyszer AaTh 20 + AaTh 21), melynek két összetevője nálunk önálló meseként csak elvétve fordul elő. 18 változatát (+ 1, ill. 2 változat a mese két részéből) tartjuk számon az egész magyar nyelvterületről. A típus Európában általánosan ismert. Nyugaton a mese első fele (gyakran, pl. a Grimm-gyűjteményben is, a → Terülj asztalkám! típussal kombinálva), keleten a második a népszerű (orosz, román, délszláv változatok). A típusösszetétel kialakulásának színhelye és időpontja felderítetlen. A magyar forma → versbetétes mese. Népszerűségéhez minden bizonnyal hozzájárult, hogy Arany László és Benedek Elek is lejegyezték, ill. feldolgozták, s változataik tankönyvekben, meséskönyvekben, kalendáriumokban és olcsó kiadványok formájában széltében elterjedtek. Több mesemondónk a kettő kombinációjából alakította ki a maga változatát. – Irod. Bolte, J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (I., Leipzig, 1913); Schullerus, A.: Verzeichnis der rumäniachen Märchen und Märchenvarianten (Helsinki, 1928; FFC 78.; 103 I*mt.); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: Magyar állatmesék típusmutatója (Népr. Közl., 1958. III. 3.); Andrejev, N. P.: Az orosz mesetípusok Aarne-rendszerű mutatója (Bp., 1960; MNKF 1.); Kovács Ágnes: A XX. században rögzített magyar népmeseszövegek XIX. századi nyomtatott forrásai (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969).

 

*

  1. Kb. 68 találat

    1. A félignyúzott bakkecske 1.

      • 9 hónapja
      • 1 508 megtekintés
      Emberséget járunk tanulni - Pap Gábor előadássorozata.
    2. A félignyúzott bakkecske 3.

      • 9 hónapja
      • 1 023 megtekintés
      Emberséget járunk tanulni - Pap Gábor előadássorozata.
    3. A félignyúzott bakkecske 2.

      • 9 hónapja
      • 1 002 megtekintés
      Emberséget járunk tanulni - Pap Gábor előadássorozata.
    4. A félignyúzott bakkecske 4.

      • 9 hónapja
      • 783 megtekintés
      Emberséget járunk tanulni - Pap Gábor előadássorozata.

 
Szép magyar népmesék
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2017. április 26. szerda, 09:58
  1. A farkastanya

    • 4 éve
    • 3 479 megtekintés
    Arany LászlóSzép magyar népmesék A farkastanya.
  2. A veres tehén

    • 4 éve
    • 824 megtekintés
    Arany LászlóSzép Magyar Népmesék A veres tehén.
  3. Fehérlófia

    • 4 éve
    • 1 753 megtekintés
    Arany LászlóSzép magyar népmesék Fehérlófia.
  4. A vak kiraly

    • 4 éve
    • 1 220 megtekintés
    Arany LászlóSzép Magyar Népmesék A vak király.
  5. Farkas-barkas

    • 4 éve
    • 1 726 megtekintés
    Arany LászlóSzép magyar népmesék Farkas-barkas.
  6. Jankó és a három elátkozott királykisasszony

    • 4 éve
    • 1 233 megtekintés
    Arany LászlóSzép magyar népmesék Jankó és a három elátkozott királykisasszony.
  7. pancimanci

    • 4 éve
    • 1 298 megtekintés
    Arany LászlóSzép Magyar Népmesék Pancimanci.
  8. A kis ködmön

    • 4 éve
    • 601 megtekintés
    Arany LászlóSzép Magyar Népmesék A kis ködmön.
  9. Félig nyúzott bakkecske

    • 4 éve
    • 3 510 megtekintés
    Arany LászlóSzép magyar népmesék Félig nyúzott bakkecske.
  10. Ráadó és Ányicska

    • 4 éve
    • 55 megtekintés
    Arany LászlóSzép Magyar Népmesék Ráadó és Ányicska.
  11. A kóró és a kis madár

    • 4 éve
    • 2 705 megtekintés
    Arany LászlóSzép magyar népmesék A kóró és a kis madár.
  12. Az egyszeri gyerek

    • 4 éve
    • 519 megtekintés
    Arany LászlóSzép magyar népmesék Az egyszeri gyerek.
  13. A kis kakas gyémánt félkrajcárja

    • 4 éve
    • 383 megtekintés
    Arany LászlóSzép Magyar Népmesék A kis kakas gyémánt félkrajcárja.
  14. Az őzike

    • 4 éve
    • 575 megtekintés
    Arany LászlóSzép Magyar Népmesék Az őzike.
  15. A vadgalamb és a szarka

    • 4 éve
    • 1 372 megtekintés
    Arany LászlóSzép magyar népmesék A vadgalamb és a szarka.
  16. A tündérkisasszony és a cigányleány

    • 4 éve
    • 405 megtekintés
    Arany LászlóSzép magyar népmesék A tündérkisasszony és a cigányleány.
  17. Fehérlófia (Népmese Arany László átdolgozásában)

    • 3 éve
    • 48 729 megtekintés
    Mesemondó: Ambrus Attila József Rajzok: Hajnal Gabriella [ .:. ------------------------------------- .☆.|LINKEK|.☆.
 
Tóth Bálint versei
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2017. április 26. szerda, 05:50

Tóth Bálint versei


Túl a vesztett kert fáin

Az almát tartó kígyó
bőre szürkére vedlik,
nem tarkaságát érzem,
tömegét a világnak.

A nagy kövek csöndjét,
csöndjét nagy hómezőknek,
s az űrsarki szelet,
ki csillagközökből árad.

Hol vannak a nóták,
régi borozások,
trappos szánkóút
farsangi hó alatt?

S lakodalmi táncban
a nedveshónaljú lányok?
átizzadt ingük illata
a szélben szétszakadt.

Hamvazószerda jön?
kereplőszó, okádás?
fog alatt ropogó
sáskák? Erdei méz?

A szürkületben csak
idegen árnyát látom
az időverte arcnak,
ki innen visszanéz.

Csak a ráncokat látja
az összegyűrt világban,
csak azt a kivénhedt föld
rovátkált arcain.

De lefoszlik az is,
és marad a tömör
csontok kő-lényege –
se élni-tudás, se kín.

Hallod a gyerekek,
hogy zsibongnak az estben,
a jövő busaszőke
szép óramutatói.

Kis serpenyő-markukban
billeg az alma-föld –
leszünk-e halhatatlan
a mindenség tudói?

Majd ők. Majd ők? Tán ekként
töprengett ő is: Ádám,
új csillagot kutatva
túl a vesztett kert fáin.

S a lábánál akasztott
macskákról álmodott
szopósbárányka-bőrén
a tízesztendős Káin.



Reggel a hóhér

Reggel a hóhér mértéket vett rólad,
aztán káromkodott, hogy tévedett,
s felakasztotta a szomszéd zárkából
a fiút, akit tegnap este hoztak,
ki egész éjjel üvöltött, dörömbölt,
hogy élni akar, priccsét leokádta,
s végül elájult, egy vödör vizet
loccsantottak rá, hogy magáhoztérjen,
úgy vonszolták ki az akasztófához,
félaléltan nem vitték lábai,
csend, csak rúgások puffanása hallott.

Az őrszobában már serceg a zsír,
a főtörzs most reggelijét süti:
fokhagymás hús. A hullaszállító
hangját hallod, a vaskaput kinyitják.
Kilesel. Elment. Este vasbavernek.
Holnap félkoszt. Holnapután sötét.
Ki fogod bírni, nincs más választásod:
árulás, vagy a beígért kötél.
A sűrű dróthálón besüt a nap.
Halk nesz. Az őr hosszan-hosszan figyel.
Ők bizonyosan tudják, hogy megtörnek,
te bizonyosan tudod, hogy soha.
Kondérkongás. A reggelit meghozzák.
Mohón harapsz a frissensült kenyérbe.
Eszedbejut, ma van a tárgyalásod
a Lánchíd mellett. De nem érdekel.

Gyűjtő. Kisfogház, 1951. október 1.


Juliane Windhager
Trója elestétől napjainkig érvényes verse



Kasszandra

Rókák ugatnak a völgyben,
hol az elesettek árnyékai feküsznek,
az életbenmaradottakkal
sohasem törődtek az istenek.

Csapódj arcomra,
takard el, te esti szélben lobogó fátyol!
Üres szemgödrökkel
figyelnek a megvakított házak.

Hol a tűzhely, a tűz,
hol a megvesztegethetetlen
tekintetű dajka?
Ó, csak a falakról fut a hang

lépésről lépésre vissza.
Burjánzó gyom veri fel a szürke
holdfényben a templomlépcsőt:
már csak bennem él Trója.


Angyali üdvözlet

Ha rád nézek, szemed írisze megsötétül,
akár, ha ívó halraj úszna tükre alatt,
a pillád lehunyod, mint aki másra készült,
s tűnődve felvonod gödrös szép válladat.

Ujjaid kötve-oldva játszanak öveden,
megborzongsz, s csörren a bronzláncon repkedő dísz.
Oly titkosan szunnyad benned a szerelem,
mint gyöngy, mit zárt öböl piros kagylója őriz.


Catullus, szegény

Catullus, szegény – mondja tegnap
egyik barátom – a hülye!
Egyik ujjára, ha kell, száz jó nőt kap,
de neki csak Lesbia kellene.

Egész Róma röhögi érte,
de ő csak hörög, sír: Szeretem!
Tudja szajha, de döglik érte,
nem nő kell neki, szerelem.

Izgága bolond! Caesar ellen
epigrammákat írt minap.
Hiába intik: Ülj békén seggen,
mert lebuksz, s úgyse közli le lap!

Caesar persze megtudta rögtön,
(jó a titkosszolgálata!)
de csak legyintett: Pallos? Börtön?
Iszik! Elvégzi ő maga!

Mégis jó költő – szóltam. – Úgy ám!
De mondd, az kit érdekel?
Húsz év múlva már azt se tudják
kinek nem feküdt le, s kivel.

(Délmagyarország, 1992. január 16.)



 
Bertha B.: A komondorokat nem tudtam gyűlölni - Tóth Bálint (ítélet: 6 év)
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2017. április 26. szerda, 05:54

Képtalálat a következőre: „Tóth Bálint költő”

A komondorokat nem tudtam gyűlölni

Tóth Bálint (ítélet: 6 év)

Képtalálat a következőre: „Tóth Bálint költő”
„A zárkafalra, vagy elmémbe róttam
bent a napot, a hetet, hónapot.
Táncolhat most a naptár tébolyultan

az időn itt kint sem változtatok.”

T.B.


A falusi ház léckapujában elégedetten áll a latinos műveltségű költő, mosolyog, végigtekint a völgykatlanon, s pillantása éppen csak borzolja a túloldalon a pilisi hegység erdőfoltjait. Erős, korpulens testétől elszakadnak a karjai, madárrá változnak, szárnyakká, integet, hívogat, ölelni készül. Ahogy kiszállok az autóból, látom házának oldalát, mely jókora darabon lerúgta magáról a vakolatot, s így az előbarnálló vályogtéglákat is bearanyozza a kora délutáni őszi napfény. A falusi ház két házasság között menedékhelynek, majd végleges otthonnak ígérkezett, de mára már a budai lakás biztonságából inkább csak nyári ház, elmélkedésre alkalmas pihenőhely. Tóth Bálint mégis több időt tölt itt, mint a fővárosban, mert megszokták és megszerették egymást az egyszerű házzal. Kényelmesebben, elegáns körülmények között is élhetne, ha továbbhalad polgár őseinek normális útján, ha nem hagyja ott az orvosi egyetemet a bölcsészkedésért, ha egyetemistaként nem akarja a vallás és a szocializmus elméletében fellelhető dialektikát közös nevezőre hozni, és az új dialektika segítségével diákosan, önképzőköri szinten, nemzeti és európai utakat ajánlani a háború után kialakuló új világnak. Ha keszthelyi fogorvos lenne, mint az apja, ma elegáns villában fogadna engem és leültetne a hallban, szalonban, esetleg egy vízre néző fedett teraszon, whiskyvel kínálna, és zavart hunyorgatás közben megkérdezné: „Mondd, kérlek, mi tulajdonképpen, hogyan is vagyunk atyafiságban? Igen? A Géza bácsi, aki az én apám kishúgát, Irmuskát vette feleségül, a te nagyapád testvére volt? Nahát, ez érdekes… És mondd, kérlek, ezen kívül, hogy te ilyen újságokba meg könyvekbe írsz, valójában mit csinálsz? Úgy értem, hogy mi a foglalkozásod? Író vagy? Na ne viccelj! Ebből élsz?… Hát nézd, nekem ugye háromkor kezdődik a magánrendelésem, de te csak nyugodtan idd meg a whiskydet, majd kinézek rád… Fogadat? Apám is ingyen húzta a fogadat?… Hát miért nem ezzel kezdted, már azt hittem, hogy akarsz valamit…” Így persze nem akarnék interjút készíteni Tóth Bálinttal, mert nem lenne költő. De a sors úgy látszik arra predesztinálta, hogy költő legyen. Egyetemistaként 1951-ben államellenes összeesküvés vádjával letartóztatták és hat évre ítélték. Megjárta a hazai börtönöket, rabmunkásként a bányák mélyét. 1956 után újra letartóztatták. – És most hatvanévesen, mint elégedett vályogház-tulajdonos áll a nagykovácsi völgy felett és befelé invitál, de nem hallom mit mond, vagyis azt hallom, amit a versében írt: „Katonák! Négyezer év néz le rátok! – s csillant a fény szurony hegyén s gúlán. Kis parasztházam ajtajában állok s az Androméda-köd néz vissza rám.” –

Az Androméda-ködnek a délutáni fényben még nyoma sincs, de ahogy bent a könyvekkel, tárgyakkal, paraszttányérokkal, ásványkristályokkal, őz- és szarvasagancsokkal telezsúfolt szobában ránk esteledik, s Bálint a tokaji borból újra és újra erőt merít, én is érzékelem a kozmikus légkört. Befűtenek. Nem is a falból, magából a kert mögött égbe szökő hegyoldalból sugárzik ránk a hideg. Székely Ágnes, Bálint felesége finom ízléssel, kagyló és körözött szendvicseket készít, mi pedig beszélgetünk. Bálint mindent el akar mondani részletesen. De maga a gyermekkor két este lenne, a pannonhalmi bencés élmények öt este, a börtönhöz vezető út három este, a börtön egy óra. Tóth Bálintnak az időről, térről és a valóságról nagyon sajátságosak, egyéniek a fogalmai. Legegyszerűbb, ha azt mondom, hogy nála a valóság és a tények megközelítése költői.

– A családodról mondj valamit. Apád orvos, nagyapád?

– A kihallgatási jegyzőkönyvemben az állt, hogy: „Ősi fasiszta családból származik, nagyapja bankár. Az apja nemzetvédelmi kereszttel kitüntetett.” Apám Zalaegerszegen született, az apja ott volt számvevőségi tisztviselő. Jegyzőknél rovancsolt, meg ilyesmi… Később beválasztották a Keszthelyi Takarékpénztár igazgatóságába is. Az én „bankár” nagyapám, kérlek szépen, amikor hozzánk jött, akkor mindig lopott egy kis cigarettát. Belemarkolt és a szivarzsebébe tette. Anyám észrevette, és a cigarettásdobozt összecserélte a varrósdobozzal. Amikor a varrósdoboz fedelét felemelte, anyám rámosolygott az öregúrra: „Papa, csak nem varrni akar?” – Ennyit a bankárról.

– Apád fogorvos volt…

– Annyit volt szegény katona, hogy a tartalékos századosságig vitte. Ahányszor megfújták a trombitát, behívták. Hadnagyként harcolt Isonzónál. Délvidéken és Erdélyben nem volt, de a Kárpátalján és Felvidéken igen. Megvolt neki a Károly-csapatkereszt. Én hiába mondtam ott bent az ávósoknak, hogy ez kimondott csapatkitüntetés, frontot viseltek kapták. Ezt minden gyerek tudta. Aki kint volt a fronton, mindenki megkapta. No most, az egész jegyzőkönyvem úgy kezdődik, hogy ősi fasiszta családból származik… Ennek én örültem, mert egy épelméjű ügyész, aki doktorátussal rendelkezik, az rögtön tudja, hogy ez hülyeség.

– Jól éltetek vagy szerényen?

– Gyermekkoromban nem ismertem semmiféle nélkülözést. Nagyon szép gyermekkorom lett volna, ha nem válnak el a szüleim. Ezt megsínylettem.

– Hány éves voltál?

– Hét vagy nyolc, már nem emlékszem pontosan.

– Apád nem nősült meg újra?

– Nem. Ő nem nősült meg. Anyám férjhez ment a hévízi orvoshoz, és 1944-ben kimentek Olaszországba, onnan pedig Argentínába. Pontosan emlékszem, hogy anyámat 1944. szeptember 12-én, Mária napján láttam utoljára. Akkor vettem fel az első hosszú nadrágomat, mert mentem vissza Pannonhalmára.

– Miért jártál te Pannonhalmára, amikor Keszthelyen premontrei gimnázium működött?

– Apám a premontreiekhez járt, ezért úgy döntött, hogy engem nem ad a premontreiekhez. Apámnak igen jó barátja volt Kováts Miklós. Ott, náluk vadásztam először 12 éves koromban. Ott avattak vadásszá. Az ottani állatorvos, Heibner Karcsi bácsi akkorát húzott a fenekemre, hogy majdnem kicsordult a könnyem, de keményen álltam. Valamilyen szárcsát lőttem. A puska is akkorát rúgott, hogy az borzasztó. Szóval a Kováts Miklós bácsi volt az Esterházyak halfőnöke, aki Kováts Arisztidnak, a pannonhalmi gimnázium igazgatójának volt az öccse. Cseh Géza bácsi pedig a tatatóvárosi állomásfőnök. Akkor a rádióban is volt egy jó műsor Pannonhalmáról, ami apámnak megtetszett. Azért kerültem oda.

– Tatatóváros? Akkor te ismerted a Joákim bácsi mondókáját: „A hottentotta rántotta a tatatóvárosi Tettei Tibor totalizatőri titkár találmánya.”

– Nem ismertem. Én csak azt tudom, hogy számomra Tatatóváros nagyon érdekes hely volt, mert ott volt az Esterházyaknak a pezsgőgyára és az állomásfőnöktől függött, hogy mikor indítja a szállítmányokat. Így a pince tele volt pezsgővel, Géza bátyáméknál délelőtt nem sörözni szoktak, hanem pezsgőzni, mint a nagyuraknál. Amúgy a MÁV-fizetésből nagyúriságra nemigen tellett volna. Géza bátyám egy rendkívül kiváló ember volt, a vasutasok között egyetlen hangos szó nélkül rendet tudott tartani.

– Aztán az orvosi egyetemre kerültél…

– Beszéljünk még Pannonhalmáról. Pannonhalmán nekem óriási szerencsém volt. Mégpedig az, hogy nekem a nagyapám, az a bizonyos Bakonyi Hugó, akinél te az almafákat permetezted, különös, hideg ember volt. Engem azt hiszem életemben kétszer csókolt meg, ő kilépett pap volt. Na most én von Haus aus nem kaptam kimondottan vallásos nevelést. Nagyanyám tanított a miatyánkra, de nem nagyon. Ez a Hugó bácsi azt mondta, én nem hiszek istenben, édes fiam, nagyon becsületesen próbálsz megtéríteni, de a teológiát jobban ismerem, mint te, és latintanár vagyok. Nem mondom, hogy ne higgyél, de engem ne próbálj megtéríteni. Kedvesen mosolygott. Valahogy én sem voltam elég alázatos a valláshoz. Békés Gellértnek, aki akkor jött haza Rómából, én ellenálltam. Igaz, ő is azzal kezdte a hittanórát, tételezzük fel, hogy nincs Isten. Hát szóval ez volt Pannonhalma. Pannonhalmától én életemben rengeteget kaptam, és úgyszólván két helyen voltam olyan közösségben, ahol figyeltek rám, az egyik Pannonhalma, a másik a börtön. Mind a két helyen tényező voltam. Pannonhalmán az önképzőkörben a művészeti résznek voltam a vezetője. A sportban is sikereket értem el. Most volt a 40 éves érettségi találkozónk, Kanadából, az Egyesült Államokból jöttek haza az osztálytársaim, van közöttük mérnök-feltaláló, bankvezér, egyetemi tanár, tsz-elnök, nyugati ifjúsági vezető, csak tányérmosogató nincs. Itt van egy ezerpengős az asztalon, ott van, hogy vezérigazgató Quandt. Hát kérlek szépen a fia, Ricsi Princetonban egyetemi tanár, egy milliomosnőt vett feleségül; egy rendkívül ügyes srác, a Sik, aki most Nikolasz lett vagy Nájkolasz, multimilliomos, és az Empire… Hogy a francba kell mondani, Ágnes? – Empire State Building – szóval az 56. emeletén vannak az irodái. Hogy mért az ötvenhatodik, mit gondolsz?

– És következett az egyetem?

– Apám azt mondta, hogy egyetlenegy ember van, aki bármiféle szituációban a felszínen marad, az az orvos. Apám látta Alexander tábornokot a marsallbotjával, apám ott állt vigyázzban a többi tiszttel. Azt mondta, hogy „édes fiam, én odakint is egy tábornak az orvosa voltam. Tulajdonképpen sohasem éltem rosszul, mert kint a Brianszki erdőben is én voltam az orvos.” Pestre kerültem egyetemre, a Szent Imre Kollégiumba adtak be. Pillanatok alatt összevesztem az igazgatóval, mert nem voltam hozzászokva ehhez a világi papi stílushoz, ami a bencéshez képest engem idegesített. Akkor ott kellett volna hagynom a Szent Imre Kollégiumot. De apám tett oda, és apám számomra nagy tekintély volt. 1948 őszén kerültem az orvosi egyetemre és decemberben már feloszlatták a kollégiumot. Kimentem egy barátomhoz aludni, aki most Kanadában van, aztán apám bérelt egy albérletet és utána ott laktam. Egy idő után rájöttem, hogy engem sokkal jobban érdekel a politika és az irodalom, mint az orvosi tanulmányok, vagy annak a gyakorlata. Babits, az urológus professzor azt mondta nekem, hogy jól gondoljam meg, hogy egyetemre járok, vagy verseket írok. Nagybátyám szerint viszont az orvosi pálya nagyon jó egy írónak. Közben 49-ben voltam Illyésnél is, aki szintén közös rokonunk, bár nem vérrokon, hogy tanácsot kérjek. Bevallom neked, amikor 15 évvel ezelőtt az Írószövetség kongresszusán te olvastad föl Illyés Gyula levelét, nagyon irigyeltelek.

– Megkért rá.

– Azért is nagyon irigyeltelek, hogy tegezted az öregurat. Kérlek szépen, Illyés Gyula bácsi beszélgetett akkor velem, azt hiszem 49 nyara volt… Otthagytam az orvosi egyetemet, apám kétségbe volt esve, mert majdhogynem kényszerített az orvosi pályára. Az orvosin is sajnos anyagilag a legrosszabbat akartam választani, az ideggyógyászatot… De apám arról álmodott, hogy fogorvos leszek, és visszamegyek Keszthelyre, átveszem tőle a rendelőt. Ez a tipikus esete a jó polgárnak. A másik álma meg az volt, hogy professzor leszek az egyetemen. Fönt Pesten rögtön éreztem, hogy én ehhez lusta vagyok, egy koponyacsontról 250 latin kifejezést nem tudok megtanulni. És közben előttünk egy nemzetnek sorsa áll! Baromságokkal foglalkozzak, amikor elméleti és tudományos háború van a nagyvilágban? Közben hallgattuk Mindszenty prédikációit is. Aztán kicsit később Mindszentyt jogtalanul elítélték. Keményen beszélt Mindszenty, de nem kívánta vissza az egyházi birtokokat. Akkor minden rosszat ráhordtak, korlátoltság volt az egész. Én, mint egyetemista, kiálltam Mindszenty mellett. Ez következett a pannonhalmi nevelésemből is.

– Hagyjuk Mindszentyt.

– Ne mérgedj meg rám, de én Keresztury Dezsőtől ismertem Mindszentyt, úgyhogy elég jó helyről, mert Keresztury zalaegerszegi volt.

– Elég sokat tudok róla én is, mert a keresztapám mellette volt pap Zalaegerszegen.

– Dezső bácsi, aki akkor kultuszminiszter volt és én tanítványa, majd később beosztottja voltam, elmondta nekem, hogy Mindszenty egy konok ember volt, de Rákosi is egy konok ember volt. Keresztury Dezsőnek kellett közvetíteni közöttük, aki egyikkel sem értett egyet. Délelőtt Rákosival tárgyalt, délután Mindszentyvel. Én egyébként Keresztury Dezsőnél jöttem rá, hogy úriember is lehet baloldali. Keresztury volt az első baloldali úriember, akit én ismertem. Ez úriemberek között kivételes esetnek számított, apámnál elképzelhetetlen.

– Bálint, miért tartóztattak le?

– Várj még. Úgy éreztem, hogy amit Pannonhalmán tanultam, az nem volt a világ teljességének az összefoglalása. Szent Tamás filozófiája, Arisztotelész… Óhatatlanul muszáj elmondani bizonyos dolgokat. Platónt imádom mint költőt, de Arisztotelészt nem lehet olvasni. Arisztotelész éppolyan unalmas, mint Kant.

– Bálint drágám! Miért tartóztattak le? Ezt mondd meg nekem!

– Ahogy nekünk tanították, az nem teljes. Ezek után jött a marxizmus, vagyis a Hegel dialektikája. Erre azt mondta a nyomozótisztem, hogy mi az? Maguk össze akarták keverni az oltáriszentséget Marxszal? Na ebben volt valami. – Ha akkor egy olyan típusú kommunizmus jön, amit ma mondjuk Pozsgayval tudnék jellemezni, akkor egy normális kialakulása lett volna az életemnek. Baloldali, keresztény Közép-Európa. De ez nyilvánvalóan nonszensz.

– Bálint, közbevetek egy kérdést. Istenhívő vagy e pillanatban?

– Mindig is az voltam. Mindig. Ha azt mondtam, hogy nincs isten, akkor is az voltam.

– Materialista vagy idealista?

– Materialista a büdös életben nem voltam. Elnézésedet kérem.

– Világos a helyzet. Volt egy ilyen hangulatod, hogy marxizmus. Ámde mi történt?

– Az az érzésem, hogy a katolikus egyházat egy kissé meg kellene reformálni. Nem marxista alapon… El kellene jönni egy olyan szentnek, mint amilyen Szent Tamás volt.

– És rendet csinálni az egyházban.

– Nem az egyházban. A filozófiában.

– Teilhard de Chardin akkor mit csinált?

– Ne gonoszkodj, mert visszagonoszkodom. Öregem, azt kell mondanom, hogy neked a vörös csillag jelentett valamit. Leírtad, hogy amikor ránézel a csillagra, ez bizonyos fokig nyugalmat okozott.

– Igen, leírtam.

– Na én így a kettős kereszttel vagyok. És tudod még meddig lesz a kettős kereszt? Még ezer évig. És tudod meddig lesz a csillag? Hát erről elbeszélgethetünk.

– Fiatalon, mindenkitől elhagyatottan felnéztem és magam előtt láttam egy csillagot. Erről szól az írás.

– Tudom, tudom. Én viszont a börtönben a keresztben meg tudtam kapaszkodni. A kettős keresztben meg tudtam kapaszkodni, mert a keresztben meg lehet kapaszkodni, nem pedig valami szörnyetegben.

– Hát akkor nézzük a letartóztatásodat. Kint laktál a városban, vagy a kollégiumban? Vagy a Szent Imrében laktál?

– Á, hát ne viccelj… Alapy Gáspárnál laktam, akinek a nagybátyja volt Alapi Gyula.

– Szívességi alapon laktál ott?

– Apám nyilván fizetett, mint egy katonatiszt. Egyik volt osztálytársamnál laktam, akinek a nagybátyja volt ez a bizonyos Alapi Gyula. Azt gondoltam, hogy ez majd kihoz bennünket a börtönből. Nem hozott ki. Annyit megtett, hogy a saját unokaöccsét nem vitette be. Röviden az úgynevezett összeesküvés az volt, hogy Törökországtól Finnországig szerettük volna megcsinálni a Közép-Európai Egyesült Államokat, amelyiknek évenként vagy kétévenként váltakozna a fővárosa. És ennek mi legyen a nyelve? Támasszuk fel újra a latin nyelvet. Közrejátszott ebben nyilvánvalóan a katolikus neveltetésem. Ez az elképzelés teljesen nonszensz, egy 19 éves srácnak az elképzelései, de ez bennem lényegében máig sem változott.

– Aha. Értem. És miért tartóztattak le?

– 1951. február 22-én az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése miatt. Az 1946-os paragrafus szerint ez öt évtől a kötélig volt büntethető.

– Diákok álmodoztak erről?

– Orvostanhallgatók, bölcsészek, mérnökök, intellektusra nem volt egy rossz társaság. Szimpatizáltunk akkor a kommunizmussal. Ezt a társaságot még meg tudta volna fogni egy Pozsgay típusú ember, vagy egy Horn, érted, hogy mit akarok mondani?

– Értem…

– Mi önként és dalolva hittünk egy olyan szocializmusban, ahol nem leszünk materialisták. Számunkra a materializmus volt a választóvíz. Tehát nem a dialektika. Miért ne csináljunk egy keresztény dialektikát?

– Hány diák vett ebben részt?

– Ebben kilencen vettek részt, aztán szétválasztották a csoportot, végül hármunkat ítéltek el. De miután az Alapy Gazsi elment az unokabátyjához, hogy segítsen a barátain, azt mondta, hogy ezek a szemetek megérdemlik a meszesgödröt. De erről ne írj, kérlek, teljesen fölösleges. A Gazsi meghalt harminckét éves korában.

– Mikor tartóztattak le?

– 1951. február 22-én.

– Hol? Az albérletben, vagy az iskolában?

– Az Alapy Gazsiéknál. Az Alapy Gazsiról azt még tudni kell, hogy ez nem egy akármilyen család volt, az Alapy Gazsi édesanyjának az édesapja Horthy előtt Ferencz József szárnysegédje volt, Vetsey. Huszár altábornagy volt, s amikor Horthy hatalomra került, azonnal nyugdíjaztatta magát.

– Egyszerre tartóztattak le benneteket?

– Affenét. Hárman háromfelé laktunk. Én az Alapy Gazsiéknál laktam.

– Éjjel jöttek, vagy nappal?

– Éjjel jöttek… Gondolkoztam, hogy megborotválkozzam-e, de nem borotválkoztam meg, inkább kimentem pössenteni egyet. Mert ideges voltam. De még az életben nem pisáltam úgy, hogy a hátam mögött áll egy ember. Akkor bezártak a Fő utcába, a 608-as magánzárkába. Ezek már történelmi helyek, mert aztán az ötödiken voltak később a Nagy Imréék. Attól kezdve jött egy ilyen teljes agyrém. Rögtön elkezdtek kihallgatni. Vittem ilyen meleg cuccokat, mert hideg volt. Azt mondja a százados, maga jabranc! Én nem tudtam, mi az a jabranc. Rendkívül határozottan és élesen közöltem, ha megütnek, akkor azonnal üssenek is agyon, mert ha valaki hozzám ér, akkor már csak az következik, hogy agyonvernek. Úgy látszik bizonyos szuggesztivitással bírtam… Ide figyelj, Bulcsu, amikor rám csukódott a börtönajtó, ezt meg is írtam egyszer, nekem az volt az érzésem, hogy Kossuth is így kezdte. Szóval semmiféle félelem, semmiféle ijedelem nem volt bennem. Ezt Pannonhalmának és apámnak köszönhetem. A mi családunkban senki sem félt. Az öreg sem félt az Isonzónál… Úristen, én ezektől féljek? Akik tulajdonképpen szarok! Apám már attól agybajt kapott, hogy kényszer volt egykor a munka, ma hősi tett! És a nyilasok… Nézd meg őket, mondta az apám, egy se volt soha a fronton. Ilyen nagy nyeldeklőjű emberek voltak. A nyilasoknak különösen nagy volt az ádámcsutkájuk, és itt fent kötötték meg a nyakkendőjüket. Kicsit kopaszodtak, ilyen kopaszodó nagyfejű emberek voltak, és így ment fölfelé szét a fejük. Apám azt mondta, hogy egyik se volt a fronton. A kommunisták se mutattak sokkal jobb képet. Tatatóvárosban láttam őket, egy cigánybanda húzta előttük, hogy fel vörösök, proletárok! Ment mögöttük a csőcselék, hogy Rákosi Mátyást meghallgassa. Mind a kettő ellenszenvvel töltött el. Nem hiszem, hogy rosszindulatúak voltak, a lelkes butaság áradt róluk. Irtsuk ki a zsidókat! – kiabálta az egyik, a másik lámpavasra akarta akasztani a polgárokat. Szóval agybaj. Én ezeket megtanultam gyűlölni. Igaz, hogy polgár vagyok. De úgy vagyok polgár, mint egy Medici.

– Nem vertek meg a Gyorskocsi utcában?

– Nem, nem.

– Furcsa…

– Nem, mert agresszív voltam.

– És a többieket?

– Senkit nem vertek meg tőlünk. Én egy hét kifutást adtam arra, hogy Alapy Gazsinak a bátyja beavatkozik a dolgokba, vagy nem? Addig nem beszéltem. Elvették tőlem a ruháimat. Egy melegítőcső volt a priccs alatt, de este kikapcsolták, és reggel nyolckor kezdett újra melegíteni. Leugrottam a priccsről, csináltam negyven fekvőtámaszt, aztán vissza a helyemre. Érdekes módon az úgynevezett közlegénységgel mindig jóban voltam, mert becsülték bennem, hogy nem szarok be, nem sírok. Azért is becsültek, hogy nem adok föl senkit.

– Ezek ávósok voltak?

– Olyan ávósok, mint a sicc. Az átlagávós olyan, mint a magyar komondor; aki mindenkit megmar, ha ránevelik. De én is komondor voltam egy másik oldalról. Persze, ha zsidó vagyok, vagy ha néger, lehet hogy belém harapnak… Itt az volt a helyzet, hogy egy vérből valók vagyunk, te meg én. Ugyanakkor mind a kettőnkben megvolt az, hogy az anyád úristenét, egyszer úgy megharaplak, hogy beledöglesz. Másrészt valamiféleképpen… Kihallgattak, néha úgy éreztem, hogy burokban születtem, mert mindenki egy kicsit támogatott. Hogy miért, azt máig sem tudom megérteni.

– És amikor rájöttél, hogy az Alapi-vonal nem mozdul?

– Akkor berendelt a nagy őrnagy, nem Nagy volt a neve. Bementem és hajtogatta a kezében a nagy papírvágó kést. Azt mondta, hogy: Na idefigyeljen, Tóth! Magának vagy leverjük a veséjét, vagy elmondja a dolgokat. Megadom a lehetőséget, hogy leírja az egészet. – Itt van megint a színjátszás. Az egész ÁVH-val kapcsolatban mindig volt egy olyan érzésem, mintha egy operettben lennék. Halálosan komolyan mennek a dolgok, de azért az egész egy ilyen színjátszásos ügy. Elegáns, értelmes arcú ember volt. Tudtam, hogy az őrnagynak sikerélmény kell, és azt is tudtam, hogy Alapi Gyula minket nem ment meg. Külön talált valami megoldást az Alapy Gazsira. Én abban reménykedtem, hogy a barátomat Alapi…

– Kihúzza?

– Kihúzza az unokaöccsét a szarból, és akkor minket is kihúz, érted? Ezért addig nem szóltam egy szót se. Se a Gazsiról, senkiről…

– Az is le volt tartóztatva, nem?

– Dehogy volt letartóztatva! Nem volt letartóztatva.

– Akkor ki volt a harmadik?

– Gyöngyössy Imre, aki most filmrendező, Mihályi Géza, aki aztán a római rádiónál dolgozott. Mi hárman voltunk. Az És-ben írt Hubay Mihályi Gézáról, nagy elismeréssel. Én hat évet kaptam, mint az összeesküvés vezetője, Mihályi három és felet, Gyöngyössy három évet. Szóval ott a vallatáson már értettem, hogy nincs mese, megvernek. Ha olyan kemény fickó, mint a Mindszenty… Mindszentyről sok rosszat elmondtak, de kemény ember volt.

– A vád, amit ellened megfogalmaztak, valóságos volt, vagy kitalált?

– Mi lényegében önképzőkört csináltunk. Ennek a kezdeményezője valóban én voltam, de hogy a vezetője én lettem volna, azt meg lehet kérdőjelezni. Mi jártunk az Egyetemi templomba Sík Sándor szentbeszédeit hallgatni, de Lukács György előadásain is részt vettünk. Hát ha ettől valaki reakciós, akkor nem tudom hogy mit jelent ez, hogy reakciós. Az egész sztálinizmus legfőbb bűnének azt tartom, hogy csinálta az ellenséget. Csinálta, érted? Na most az, hogy a népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés, ez nevetséges. Ha akkor Pozsgay, Szűrös Mátyás, Nyers Rezső vagy Horn Gyula a főnök, akkor nem rúgnak bennünket seggbe, hanem azt mondják, gyerekek, igazatok van, a kereszténységnek és a kommunizmusnak találkoznia kell egy új, eljövendő szocializmusban.

– Mikor hirdettek ítéletet?

– 51. június elején hirdetett ítéletet a Jónás-tanács. Az a Jónás, aki 1956. november 4-én öngyilkos lett. Főbe lőtte magát, vagy kinyitotta a gázt. Ezt nem tudom pontosan. De a mondás szerint, aki a pápából eszik, meghal.

– Hová vittek, melyik börtönbe?

– A Gyűjtőbe, azt hiszem jó egy évig voltam ott, aztán Vácra kerültem. Magánzárkában tartottak.

– Vácon ülted le az egész büntetést?

– Elvittek Tatabányára, egy metánveszélyes bányában dolgoztam. Megpróbáltam megszervezni orvosi vonalon a bányamentést. Támpontokkal. Kaptam 400 Kossuth cigarettát. A bányászokat becsülöm, mert ott azokkal nem lehetett kecmecezni. A bányász állandóan életveszélyben van. A bányászokkal és a repülőkkel nem lehet felülről beszélni. Kivitték a verseimet, az egész naplómat kivitték. Én mint echte úrigyerek, soha életemben nem ismerem meg a bányászokat, ha nem kerülök börtönbe. Azt mondták kint, hogy vakondoknépség. Ez a vakondoknépség kiállt mellettünk, amikor együtt dolgoztunk, és amikor az ávó nem engedte a beszélőkor érkezett hozzátartozókat felszállni a bányászbuszokra és tíz kilométert kellett volna gyalogolniuk, a bányászok azt mondták, hogy akkor nem indul a busz. Nekünk éppen olyan munkatársaink, mint amilyen bányászok mi vagyunk, és ha nem szállhatnak föl a hozzánk tartozó emberek, akkor mi sem megyünk le a bányába. Ilyenek voltak a bányászok.

– És közben meghalt édesapád.

– Apám 1953. november 2-án halt meg. Halottak napján halt meg, stílusosan. Ebben is úriember volt.

– Tudatták veled a börtönben?

– Nem, nem. Akkor éppen Tatabányán dolgoztam mint rabmunkás. Vártam az apámat, és csak Irma néni jött meg a János bátyám. És akkor Irma néni elkezdett sírni, és elmondta, hogy miért nem jött apám. Ez 53. november közepén volt. Ekkor figyelmeztettem Irma nénit, hogy az őrök előtt nem sírunk. És ez akkor úgy nézett ki, mintha hősiesség lett volna. Akkor sokkal erősebb volt az emberben a tartás.

– Te sem sírtál?

– Nem. Lent a bányában aztán sírtam.

– Hogyan fogtad föl a börtönt? Dac vagy gyűlölet támadt benned? Vagy sajnáltad, hogy belekeveredtél?

– Akik engem őriztek, azokkal kapcsolatban soha nem kaptam föl a vizet. Ebben különböztem Eörsi Pistától és az író Szántó Tibortól, akik állandóan ordítoztak. Úgy éreztem, ez a dolog belül az emberben dől el valahol. Én nem ordítoztam az engem őrző faszmatyikkal, mert nem voltunk egy kategóriában. Tábornokkal vitatkozhatok, de egy őrmesterrel soha. Egy pillanatig nem szégyelltem azt, hogy börtönbe kerültem. Pannonhalmán, aki Kossuth-alkat volt, azt Kossuth-típusra nevelték, aki Deák alkatú, azt Deák alkatúra. Te például egy tipikusan Deák alkatú vagy, ne haragudjál, ez egy nagyon pozitív elismerés. A Kossuth-alkatom miatt én állandóan dühbe jövök, számomra Kossuth volt a csoda. Kossuth ült, én is ülök. Elfogadtam. Sohasem éreztem ellenségemnek ezeket a rossz magyar komondorokat, akiket rám uszítottak. Azokról a szegény szerencsétlen parasztlegényekről beszélek, akiknek beadták, hogy mi vagyunk az ő apjuk nyomorúságának az oka. Nem tudok visszagyűlölni. Illetve gyűlölni is nehezen tudok. Tudok viszont valamit: kiiktatni… Orosz hadsereg nyet. Nem gyűlölöm az orosz hadsereget, de az orosz hadsereg ne legyen Magyarországon. Kommunista párt nyet. Én nem gyűlölöm a pártot, még Berecz Jánost sem, aki ott volt az írók közgyűlésén. Tudom, hogy az egész visszajöhet, meg is támadhat, de Isten szempontjából nem tehet semmit. Magyarországra az orosz hadsereg nem tud bevonulni még egyszer, ez biztos. És elvesztettem az intellektuális gőgömet. Számomra valamikor azok léteztek, akik valakik voltak. A legalacsonyabb szint az egyetemi tanár. És akkor öregem, összezártak egyszerű emberekkel, és rájöttem, hogy a legkülönbek. Lakatos, hegesztő, tsz-paraszt, mindegy. Mert korábban úgy voltam, mint most a katolikus szemlélettel, hogy csak az értelmiség üdvözülhet. Ez lópokróc, egy koldusasszony is üdvözülhet, elvtársaim, ha tudja, mi az igazság.

– Ezt tanultad meg a börtönben?

– Korábban azt hittem, hogy az intellektus mindent legyőz. A börtönben rájöttem, hogy a szeretet az egyetlen, ami mindent legyőz.

– Idegileg hogyan bírtad a magánzárkát?

– A magánzárka csodálatos dolog. Jobb egyedül lenni, mint egy rossz társsal. Elismerésként én azt szoktam mondani, hogy ezt vagy azt az embert elfogadnám zárkatársnak. Ez a legnagyobb elismerés a részemről. A közeli barátaim közül Döbrentei Kornélt, Bella Pistát és Ágh Pistát is szívesen elfogadnám zárkatársnak.

– Amikor börtönben ültél, gondoltál néha azokra is, akik a rendszerrel megkötötték a maguk különbékéjét és nyaralgattak, a keszthelyi öbölből vitorlásokkal kifutottak Györök, vagy a túlpart felé?

– Legfeljebb arra gondoltam, hogy: szegények! Nem tudják, hogy itt mi van. Mindig úgy éreztem, hogy ők kevesebbet tudnak a világról, mint mi, akiket elítéltek. Ott bent, a világ összes ellentétét sokkal erősebben éltük át, mint a kintiek. Az irigység tökéletesen távol állt tőlem, és hálás vagyok Istennek, hogy ilyennek teremtett. Soha olyan érzésem nem volt, hogy de jó lehet annak, aki most a keszthelyi öbölben mondjuk egy 22-essel Szentmihály felé tartva nekivág a víznek. Arról ne is beszéljünk, hogy Tóth János nagybátyámat, aki ilyen balatoni kormánybiztosféle volt, és javasolta, hogy állítsák vissza a Kis-Balatont, mert egyébként az iszap elönti a keszthelyi öblöt, a Magyar Közösség perében lefogták. Pedig Erdeinek jó barátja volt.

– Ezek szerint te a börtönben költőként megértél és megváltoztál.

– Igen, rendkívül sokat. Számomra Pannonhalma adott egy rendkívül jó nevelést, de a börtönben más karakterű emberekkel is találkoztam.

– A börtönben papírra, vagy fejben írtad a feljegyzéseidet?

– A börtönben egy csomó dolgot fejben írtam, és nagyon el tudtam képzelni betűben azt, amit gondolok. Persze regényt így nem lehet írni, nyilván nem lehet megírni a Háború és békét. De egy tízsoros verset meg lehet írni. Negyven sort meg lehet írni. Egy prózaírónak a börtön kétségbeejtő dolog, mert gondolatok születhetnek, de ott bent nem lehet prózát írni, az egy nonszensz. Fejben írtam körülbelül nyolc vagy tíz verset. A fejben írt verset onnan lehet felismerni, hogy túl szabályos. Szabad verset nagyon nehéz fejben írni. Fejben nem lehet megírni egy regényt, még, egy novellát sem. A Kalevalában az alliteráció már segít. És segít a rím. Disztichont lehet írni a börtönben, az keményen megtartja a gondolatot. Két dologra épül az egész, egyik az időmérték, a másik a rím.

– Mennyire szenvedtél a börtönben?

– Erre nehéz válaszolni, mert nem akarom magamat sajnáltatni. Nem szeretem az olyan férfiakat, akik szenvedésről panaszkodnak. Valamiért meghalni még mindig több, mint valamiben meghalni. A katolikus hit szerint minden szenvedést föl lehet ajánlani valamire. Én nem vagyok egy különösebben imádkozós típus, de a börtönben rengeteget imádkoztam. Nagyanyám, Hugó bácsi felesége, aki lengyel vagy cseh származású volt, már nem is emlékszem rá pontosan, mindig megjelent álmomban. Azt mondta, hogy én most a tisztítótűzben vagyok, imádkozz értem. Ne nevess ki, én egy hívő katolikus vagyok. Én szenvedéseimet fölajánlva három-négy hónapig imádkoztam a nagyanyámért. Miután anyám elvált és elhagyott bennünket, ő volt számomra a puhaság és a kedvesség.

– Miért ajánlottad még föl a szenvedéseidet?

– A nagyanyámért és az egyházért.

– Több karácsonyt töltöttél börtönben. Tudtátok, hogy mikor van karácsony?

– Az időt nem szabad elveszteni, egyetlenegy nap nem volt, amikor nem tudtam, hogy hányadika van. Ezt észben kell tartani. Aki az időt elveszti, önmagát veszti el. Én egy karácsonyra emlékszem legjobban, 1954-ben, akkor már túl voltunk a Nagy Imre-korszakon. 53-ig a legsötétebb ÁVH volt, akkor elkezdtek átöltözni az urak úgy, hogy alul még ávós volt, de felül már szürkében mutatkozott, mint igazságügyis. Ez a stíluson is érződött. Volt egy kis Betlehemünk, énekeltük a Mennyből az angyalt. Én minden ünnepet megültem a magánzárkában. Csináltam magamnak egy liturgiát. Az ember így vet keresztet a hüvelykujjával a tenyerén belül (mutatja) In Nómine Patris, et Fílii et Spiritus Sancti, Amen. Nem lehet látni. Senkinek semmi köze hozzá. Utálom azokat, akik állandóan megvallják a hitüket. Akik kiállnak és azt mondják, ide lőjetek! Ebben van egy csomó színészkedés, nyavalygás, ezért nem szeretem a mostani ellenállókat. Röhögnöm kell, tegnap este azt mondja a televízióban Konrád György meg egy másik, hogy egy napig, két napig volt a Fő utcában. A másik két egész hétig. Én négy évig voltam, de nem hívtak oda, hogy elmondjam a véleményemet. Nem az, hogy szerepelni akarok, de ilyenkor röhögőgörcsöt kapok. Ezek a nagy magyar ellenállók?

– 1955-ben hogyan értesültél az amnesztiáról? Remélted, vagy váratlanul ért?

– Sehogyan se ért. Söprögettem a börtön udvarán, ordítottak, Tóth Bálint, gyűjjön csak! Elkapott a törzsőrmester és fölvezetett, négyen voltunk ott, akiket így utólag kiengedtek. Engem az amnesztia ellenére sem akartak elengedni. Illyés Gyula bátyám szólt Erdeinek, Erdei Molnár Eriknek, és így sikerült kiszabadulnom.

– Tehát söprűstül bementél, vagy kint hagytad a söprűt? És az őrmester közölte, hogy szabadulsz, vagy mást mondott?

– Nem… Elővette Liának, az akkori menyasszonyomnak a fényképét, és azt mondta, hogy na most már megbaszhatja. És az orrom elé dugta a fényképet. Ez volt a stílusuk. Nem vigyorogtam.

– És kiengedtek Vácról?

– Kiengedtek, és Keszthelyre mentem a Balatonhoz, mert ugye közben meghalt apám. Aztán elutaztam oda, ahol Lia lakott, aki az első feleségem lett. De Lia nem volt otthon. Aztán nagybátyáméknál lakom. Képzeld el, reggel borotválkozom, és ott áll egy magas szőke pasas, és néz be az ablakon. A lakás lefelé a Dunára nézve háromemeletes, viszont hátulról a Várkert felől, majdnemhogy földszintes. Ott állt és nézett. Mindig ott volt a szőke pali. Amikor szabadultam, akkor is ugyanez a szőke pasas volt ott. Csak úgy maradhattam Pesten, hogy elvállaltam a legsötétebb testi munkát. Elnézést kérek azoktól, akik állandóan ezt csinálják. A csepeli vasmű finomhengerműjénél lettem munkás. Át kellett mennem a Lánchídon, hogy fölszállhassak a 2-esre. Mögöttem kopogtak ennek a szőke palinak a léptei. Marhára idegesített. Úgy látszott, hogy újra el akarnak kapni. Arra gondoltam, hogy esetleg belök a Dunába, ami ilyen magasról nem lett volna kellemes, de úszni tudok, ezt tán még túléltem volna. Reggel hatra jártam dolgozni, fél ötkor már elindultam, és a szőke, jól öltözött pali jött mögöttem. Az állandó fenyegetettség érzésében éltem. Pedig megjelentek fordításaim, verseim, könyvet árultam az utcán. Akkor ismerkedtem meg Bellával, Csoóri Sanyival, de arra járt Illyés Gyula is, Jékely Zoli is.

– Hol árultad a könyveket?

– A Margit híd budai hídfőjénél. Ha jól emlékszem, ott ismerkedtem meg Kornissal, Szász Endrével is. Megszerettek ezek az emberek. Persze árultam már a saját fordításaimat is, melyeknek a megjelenését Keresztury Dezsőnek köszönhettem. Keresztury Dezsőnek nem lehetek elég hálás, bár voltak bizonyos ellentéteink, mindent megtett értem. Amikor Csoórinak elmeséltem rabságom történetét, azt mondta, hogy öregem, neked itt kézigránátokat kellene árulnod, nem könyveket. Csoóri Sándor, amióta megismertem, számomra mindig egy abszolút ember volt, soha nem hazudott. De óriási problémáim voltak vele, mert például egy időben azt állította, hogy előbb vagy utóbb minden értelmiségi kommunista lesz. Hát erről szó sincs. Ráadásul az én költészetem és az övé két teljesen külön világ. De rendkívül nagyra tartom Csoóri Sándort.

– 56 októberében mit csináltál?

– Október 13-án fönn voltam Illyés Gyulánál, vagyis az egész család. Gyöngyössy Imre, aki most Münchenben filmet rendez, a feleségem, és ott ismerkedtem meg Szabó Lőrinccel. Egy kék füzetben fölvittük a verseimet és a fordításaimat. Akkor Illyés elmondott egy verset, ami Déry Tiborról szólt. Akkor azt hittem, hogy fölrobbanok, mert ezzel szemben én olyan verseket írtam, hogy: „…Pannonok s hunok öröksége él lelkemben, valaha Valcum állt, hol születtem, s ma is a tófövenyre még császárképű pénzt vet ki a víz.” – Kérlek szépen, nem tetszettünk. Szabó Lőrincnek tetszett egy Catullus-fordításom.

– Mi köze ennek a forradalomhoz?

– Az a köze, hogy akkor ismertem meg Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét. És ők már sok mindent tudtak, amiről nekünk fogalmunk sem volt. Valamilyen virágnyelven beszélgettek telefonon, mintha Lóciról lenne szó, aki benn volt a kórházban, de valójában arról a helyzetről beszéltek, ami akkor Lengyelországban volt.

– Te személy szerint mit csináltál 56-ban?

– Elmentem a Parlamenthez, amikor Sinkovits Imre szavalta a Talpra magyart, és akkor volt a Nagy Imre-beszéd is. Bőrruhás motorosok keringtek később a környéken körbe-körbe, mint egy Fellini-filmben. Nem vitás, gondoltam magamban, itt valami készül. Akkor nem messze laktunk a Rádiótól és jött egy vasutas és azt mondta, hogy uram, lőnek a Rádiónál! Elővett egy golyót, és a tenyerembe tette. Elindultunk a Rádióhoz, és akkor elment mellettünk egy iszonyatos motorkerékpár. Lia elkezdett sikoltozni, a nyakamba borult és azt mondta, nem megyünk sehová! Te se menjél! Azt akarod, hogy árva legyen a gyereked? Hazamentünk. Nagyon úgy néz ki, hogy most egy gyávaságot védek, legalábbis ki lehet találni ilyen szituációt. Körülbelül félpercenként jöttek a barátaim, hogy hazatelefonáljanak, mert a Wesselényi utcában laktunk a zsidó templom mellett. Akkor már odahallatszott a lövöldözés. Nagyon mehetnékem volt, nem szeretek kimaradni semmiből. Aztán verseket írtam a halottakért és az elesettekért, és ezeket vittem a Parlamentben lévő rádióstúdióba. Keresztury Dezső is feljött hozzánk, akkor már jóban voltunk velük, és a feleségével együtt azt mondta: Nektek nem fegyverrel, versekkel kell harcolnotok! – A Parlament előtt, amikor az a vérengzés volt, csak azért nem voltunk ott, mert Lia szüleinek az interurbán telefonját vártuk. De aztán a Politikai Foglyok Szövetségének ideiglenes bizottságába beválasztottak engem is. Hogy miért? Mert ismerték a verseimet. Ha az ember egyedül marad, az az egyetlen sor, hogy „Most tél van, és csend és hó és halál” – az is segít. Óriási nagy a költészet hatása, hiába mondják, hogy most olyan korszakban élünk, amikor inkább a konvencionális prózáé a jövő. Amikor az ember egyedül van, a magányban, akkor a költészet ideje jön el. November 4-e után Távlataink a jövőben címmel szerettem volna megírni egy cikket. Világosan láttam, hogy mit kellene csinálni.

– Megírtad?

– Máig sem írhattam meg…

– Akkor miért tartóztattak le?

– Mert áprilisban, kérlek szépen, Lia éppen porszívózott, jött hozzám egy barátom, akit még a börtönből ismertem, és azt mondta, hogy küldjek ki verseket Nyugatra. Aztán júniusban, 19-én jöttek értem. A fiam hathetes volt. Kémkedéssel gyanúsítottak.

– Ezért tartóztattak le?

– Mindenesetre elvittek Szombathelyre, mert az az ürge, aki átjött Nyugatról, állítólag Sopronnál jött át, vagy Szombathelyen keresztül. Egy Pobjedával vittek, amiből útközben kifogyott a benzin. Nekem is tolnom kellett a kocsit. Ennél csak a folytatás volt röhejesebb. Megint mint egy operett: amikor megérkeztünk a szombathelyi rendőrségre, nekem tisztelgett az őrség, mert hármunk közül én voltam a legjobban öltözött, ráadásul ilyen khakiszínű nadrág volt rajtam. Ezen a két ávós mögöttem röhögött. A rendőrségen egy olyan buta ember kezébe kerültem, akihez képest ez a szekrény egy Nobel-díjas. Szombat esténként végigpofozta az egész zárkát. Volt ott egy őszes kanonok, őt külön örömmel pofozta. Az illetőre, aki tőlem verseket kért, kémkedést akartak ráhúzni, de nem jött össze a dolog. Fél év múlva visszahoztak engem a Gyorskocsi utcába, onnan át a Markóba, ott találkoztam össze Szántó Tiborral a Dunántúl főszerkesztőjével. Úgy ordított a saját őrmesterével, hogy azt hittem, megőrült. Egy cellába kerültünk, és nagyon jó barátok lettünk. Tibornak nem tetszettek a verseim, amiben akkor bizonyos fokig igaza is volt. Ma már tudom, hogy túl patetikusak voltak azok a versek, de ott bent nem írhattam arról, hogy milyen szép zöld a fű. Tibortól sokat tanultam a börtönben. És akkor jött azzal az őrültséggel, hogy neki rákja van, és látja: a rák a szemében terjed. Én orvostanhallgató voltam, és tudtam, hogy ilyen nincs. De nem hitte el. Írt egy búcsúlevelet, és megkért, ha váratlanul meghalna, vigyem ki Juditnak, aki akkor felesége volt. Végül a Tibort kiengedték és a pécsi ügyben szabadlábon védekezhetett. Tőle üzentem meg a feleségemnek, hogy mikor szabadulok. A feleségem 11-kor már ott volt az ügyésznél, és keresett. Az ideges lett és megkérdezte: honnan tudja, hogy a férjét szabadlábra helyezték? A feleségem azt mondta neki: nekünk is megvan a magunk titkosszolgálata.

– Végül is elítéltek?

– Nem ítéltek el, mert ez a kémügy szertefoszlott. Féléves vizsgálati fogság után szabadlábra helyeztek.

– A börtön után volt benned öncenzúra?

– Hát hogy a fenébe ne lett volna? Bőven… Nem abban, amit megírtam, hanem abban, amit nem írtam le. Ezen túl, amit leadtam, azzal is vigyáztam. Annyira mentem ezzel, hogy egyszer Jovánovics Miklós nem volt benn, és Faragóék fogadták el az írásomat. Azt mondtam, hogy nem, a Jován háta mögött nem adok le semmit. Egy ilyen tisztesség megvan bennem a másik irányba is. Én vállalom a balhét, de senkit se akarok kellemetlen helyzetbe hozni.

– A szőke, magas úr aztán gondolom eltűnt. Félelem maradt benned?

– A világ azóta megváltozott, de azért még néha van… Grósz Károlynak vannak olyan felhangjai, melyeket nagyon nem szeretek. És egyébként is, bár megjelennek már a könyveim, úgy érzem, hogy még ma sem vagyok teljes jogú állampolgár.

Délutáni beszélgetésünk a késő estébe nyúlik. Amikor a hűvös, októberi estében a költő léckapuját kinyitva az utcára lépek, a táj fölött világítanak a csillagok. Valahol, az elképzelhető távolságokon túl, bizonyára az Androméda-köd is felsejlik, akárcsak Tóth Bálint szép költeményében. De Nagykovácsiban nemcsak versek születtek. 1956 novemberében Király Béla, a Nemzetőrség parancsnoka a nagykovácsi katlanban vívta utolsó csatáját.

Bertha Bulcsú

1989. október

 

Képtalálat a következőre: „Tóth Bálint költő”

 

 

 

 
A VÉN GAZEMBER - I.
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2017. április 25. kedd, 05:13

Képtalálat a következőre: „a vén gazember”

MIKSZÁTH KÁLMÁN

 

A VÉN GAZEMBER

 


 

Képtalálat a következőre: „a vén gazember”

A báró Inokay-családnak a gazdatisztje volt Borly Gáspár, ütött-kopott öregúr, ezer ránccal az arcán. Mikor én gyerek voltam, még élt, s minthogy az én édesatyám tartotta keresztvízre a gyerekeit, Jancsit meg Gézát, per »koma« szólították egymást szemtől-szembe, hanem a háta mögött sohase nevezte másképp apámuram, mint »az a vén tolvaj«, vagy »a vén gazember«.

Maga a földesúri familia, Inokayék, akik a nagy kastélyban laktak, hasonlóképpen vén gazembernek nevezték tisztjüket, mert ismeretes volt, a vak is láthatta, hogy legalább a fele jövedelmet ellopja. Nincs az a helyzet, amiből ő hasznot ne húzott volna, még talán a tehénből is kilopta a borjút. Az erdőből eladogatta a fát; a gabonát, gyapjút potom áron adta el a zsidónak, miután ezért illendő »rebachot« alkudott ki magának, együtt trafikált a bérlőkkel; a felesekkel. Szóval, olyan szemérmetlenül csinálta, hogy már az idegenek is észrevették s gyakorta figyelmeztették vagy a bárót, vagy a bárónét:

- Ugyan mért nem néznek jobban a körmére?

De a báróné, egy beteges, törékeny teremtés, aki mindig fejfájásról panaszkodott, csak a vállát vonogatta, fáradtan, unottan:

- Oly régen van már az uram családjánál, hogy sokat el kell neki nézni; az apja, öregapja, sőt a szépapja is már az Inokay báróknál szolgált, úgyszólván összeforrt a családdal, az uram nem jó néven venné, ha áskálódnám ellene.

A báró barátai (ámbár igazabban csak kártyázó cimborái voltak) szintén szóba hozták néhányszor:

- Te, Gottfried, vezet-e ez a te tiszted valami számadásokat, könyveket?

Inokayt ugyanis Gottfriednek hívták, emlékezetül arra az ősére, aki a keresztes hadjáratokban Bouillon Gottfried zászlaja alatt harcolt.

Inokay elgondolkozott.

- Lehet, hogy vezet.

- Sok furcsát beszélnek az emberek. Nem szoktál beléjük nézni?

- Az emberekbe?

- Nem. A könyvekbe.

- Tudom, hogy csal a vén gazember - felelte az oligarcha-ivadék -, ennélfogva undorodom beléjök nézni.

- Nagy könnyelműség, kedvesem. El kellene őt csapnod brevi manu!

- Minek már arra a rövid időre? - felelte a báró álmatagon.

Ebből aztán meg azt sem lehetett tudni, mire érti a rövid időt. Arra-e, hogy Borly már hetven éves aggastyán, tehát már nem lop sokáig, vagy arra, hogy már úgyis rövid az az időszak, amíg neki valamije lesz. Mit érne, ha megtoldhatná is egy csipetnyi idővel? Nem érdemes, hogy emiatt fárassza magát.

Valóban, ezt az utóbbit is lehetett érteni, mert Inokay Gottfried a tönk szélén állott, mindössze a sulyomi birtoka volt meg, az is megterhelve apadt a végromlás teljes bizonyosságával.

Képtalálat a következőre: „oligarcha régen”

Hej, hol vannak a régi nagy uradalmak? Drégely vára, Szanda vára, Végles, Korpona, mérföldnyi búzaföldek, hatalmas erdőségek tele vaddal, malmok, korcsmák, hidak, melyeken vámot szedtek, s a tömérdek jobbágy, mely nekik dolgozott, s kikkel, ha fegyverbe öltöztették, vígan lehetett elszedni a másét.

Lecsaptak a váraikból rablókalandokra, hogy a kis vagyonokat magukhoz szedjék a kúriákból, összetörve pályákat, szíveket és életeket. Az embernek szinte a háta borzong, ha az egykori oligarchákra gondol. Pedig talán nincs is értelme, hogy fázik az emlékükre. Meglehet, szükségesek voltak, a természet rendje szerint, mint ahogy megvannak a tengerben a cápák, akik az apróbb halakat felfalják. A nagy tengerparti városok, mióta a cápák ritkábbak lettek, már szinte arról tanácskoznak, miképpen lehetne a város közelében házi cápát tartani, mint tisztasági faktort, aki fölegye a beesett mindenféle emberi és állati testeket és hulladékokat, melyek a tengert elpiszkítják. Egy cápa olyan szükséges rossz a tengerben, mint egy kormányzó a szárazföldön.

Hasztalan a hosszú harc a Balassák-, Bacsók-, Bebekek- és Inokayakkal. Pedig hány emberöltő pusztult bele! Országgyűlések, bölcsek és tudósok századokig csinálták az instituciókat az oligarchák és rablók ellen. Kommasszálták az erőket és újra felosztották, hogy némi aequilibrum támadjon, a sokból elvettek és a kicsihez hozzáadták, körülbástyázták a tulajdon szentségét paragrafusokkal, úrrá tették a bírót a legkisebb és a legnagyobb fölé; lassan-lassan haladt a világ és távolodott az oligarcháktól és rablólovagoktól. Hogy az úton járó kereskedőktől el ne szedhessék útközben a készpénzt, kitalálták a váltót. A váltóból sarjadzott ki a hitel modern formáiban, s annak mindenféle szövevényei és finomságai fejlődtek fokozatosan, és mikor már azt hitte volna a társadalom, hogy az oligarchák letűntek, századok óta alusznak a várromok alatti kriptákban, egyszerre megint szembe találja őket, csakhogy nem páncélruhákban, sisakosan, de redingot-kabátban pénzintézetek élén, ahonnan lecsapnak a kis vagyonokra, mint elődeik. Csak a forma változott - maguk az oligarchák megvannak. A világ haladása mindössze egy kis optikai csalódás.

Képtalálat a következőre: „oligarcha régen”

Az örök változás elmélete érvényesült. Az emberek porából fű nő, a füvet megeszi a bárány, a bárányt megint megeszi az ember (a pápuák legfeljebb közvetlenebbül csinálják), a régi oligarchákat is az új oligarchák falták fel, csak a csontokat hagyták meg az olyanfajta embereknek, mint Borly kasznár.

Különben originális apró emberke volt a kasznár, tele bibircsókkal kerek képén, mely a vérbőségtől úgyszólván lilaszínbe játszott. Kegyetlen és savanyú, legalább látszólag, ami nem is csoda, mert nagy megpróbáltatások érték. A felesége korán meghalt, mind a két fiát eltemette embernyi korban, s csak az egyik, Géza után maradt két unokája: László és István. Ezeknek élt, nyilván ezeknek gyűjtött, de ezeket se szerette, el volt fásulva a világ iránt.

Vagy hogy bolond volt, mert arra is mutatkoztak jelek. Mikor új tornyot építettek a sulyomiak és gyűjtöttek rá, Borly nem adott rá egy árva garast sem, pedig a legszegényebb özvegyasszony is részt vett annak építésében a maga filléreivel. Hát azt mondaná az ember erre, hogy fösvény, azért nem adott, de viszont egy külön házikót építtetett a kertje végében beteg kutyák menhelyéül, ahol ő maga gyógyította a környék beteg, sánta kutyáit, drága orvosságokat hordogatva sebeikre, s ő ingyen foglalatoskodék azokkal.

Egyszer valaki szemére is vetette, hogy a toronyra nem adakozott, Istennek nem adott semmit, holott az ebeknek hajlékot épített.

- Istennek az ő háza - felelé az istentelen - az egész világ, neki nincs is szüksége házra, még kevésbé arra, hogy én adjak neki valamit, sőt én várok tőle, ő adjon nekem (no iszen, csak azt lesse a vén imposztor). A torony a papoké, s én a papoknak nem adok semmit, elég fundációjuk van s elég sok embert elbolondítanak úgyis, de a beteg kutyákra senki se vet gondot, pedig azok hű állatok, megérdemlik a gyámolítást.

Mesélik azonban hogy ennek rejtélyes oka volt. Hiszen nem lehet a babonában hinni, de az emberek száját se lehet befogni. Szörnyű dolgot mesélnek. Gyurcsányi Pál, Kiriáky Józsefné, Varga Istók élő emberek, s látták Luca napján éjfélkor, mikor egy csomó kutya csörtetett elő a temetőből s megmarta a Galandánét, s hogy az egyik lompos farkú kutya maga a kasznár volt. És ahogy ez a kísérteties hír bejárta a környékbeli fonókat, azóta többen megfigyelték, hogy valahányszor a kasznár elutazik Pestre (vagy hogy ez csak ürügy), akkor mindig megjelenik vagy itt Sulyomon, vagy a szomszéd községekben egy-egy idegen kutya, akinek a tekintetében (dicsértessék a Jézus Krisztus!) fölismerhető a gonosz kasznár. Semmi se bizonyosabb, suttogják, mint hogy a kasznár nem megy Pestre, de valahogy kutyává vedlik át (és ekkor van ő a maga helyén), máskor aztán hosszú ideig megint ember, de csak nézzék meg jól kegyelmetek, van valami az arcában, a homlokában, a szemeiben a kutyából.

Képtalálat a következőre: „rimaszombati diák”

A két Borly-árva velem diákoskodott Rimaszombatban. Egy osztályba jártak, mert ikrek voltak; csinos fiúcskák, valóságos két Adonisz; még most is élénken emlékszem csattanó piros orcáikra, sugár alakjukra.

Testben szinte a felösmerhetlenségig hasonlítottak, míg szellemi tulajdonokban nagyon is elütöttek egymástól. Laci első eminens volt, István hátul faragta a padot, vásott »durae capacitatis puer« volt, akinek tölcsérrel se lehetett volna a fejébe valami nagy okosságot önteni, egész nap pigézett, vagy gombozott, vagy verekedett, míg ellenben a gyors felfogású Lackó a múzsákkal és az auctorokkal társalgott s bámulat tárgya volt lelki ékességei miatt. Kevélyen mondogatták a professzorok:

- Borly Lászlóról vegyetek példát. Micsoda ember lesz abból! Egy kis Deák Ferenc a maga nemében már most is. De mennyire összeomlanak a legtudósabb emberek egész sokaságának megjegyzései és jóslatai egyetlenegy embernek egyetlenegy ostoba bogarával szemben, annak kiáltó jele volt Borly kasznár úr elhatározása, hogy t. i. Lackót kiveszi az iskolából és lakatosnak adja, míg ellenben Pistát tovább nevelteti papnak.

Képtalálat a következőre: „rimaszombati diák régen”

 

A professzor urak szörnyűködtek s valóságosan megrohanták az öreget.

- Hát van önnek lelke, kasznár úr, hogy ezt a jeles ifjút erőszakkal kitépi a tudományok kertjéből, és a másikat hagyja itt, akinek ahhoz semmi hivatása?

- Hm - felelt az öreg -, a lakatossághoz sok ész kell, tehát azért adom az okosabbat lakatosnak, versenyeznie kell egy városnak valamennyi lakatosával úgy az áruk készítésében, mint azoknak eladásában, míg ellenben a papnak csak eklézsiához kell jutnia, a többi mind magától megy. Isten az ügyetlen szolgáit se csapja el.

Bárhogy erőlködtek, nem sikerült eltéríteni tervétől, állhatatos maradt. Neki - úgymond - nem telik két fiút iskoláztatni, hát azt taníttatja tovább, amelyik nagyobb szamár. Punktum.

Persze szapulták emiatt is a környéken:

- A vén gazember tönkre teszi azt a geniális gyereket. Igazi démoni lélek. Örül a szíve, ha valami rosszat tehet. Még a saját unokáját se kíméli. Szégyen, gyalázat. Sőt hülyeség. Összelopkod az unokáinak egy nagy vagyont, s aztán lakatosnak adja az egyiket, a derekabbat. Megeheti aztán a hagyatékot. Minek egy lakatosnak a nagy vagyon?

Ami magát a Laci gyereket illeti, neki tetszett az új mesterség. Tanulni vágyó lelke nem kereste a megtanulni valókban a különbségeket; arra még nem volt elég érett. Sőt különb dolognak tartotta, ha valaki egy csutorát ki tudott esztergályozni, mintha valaki egy szép verset komponált meg, vagy egy szép kriát. A lakatosmesterség titkai érdekelték, izgatták fantáziáját.

Még ezt az utolsó vakációját otthon töltötte a nagyapai háznál, de már nem oly vidáman, mint tavaly vagy harmadéve, mikor még az urasági park, tavával, kuglizójával, bújócskáival nem volt eltiltott paradicsom, mikor még együtt játszottak ők ketten és a kis Pál báró, meg a Mária baronesz. Kergették a lepkéket, csónakáztak a tavon, horgásztak a Sulyom vizében, kiszedték a fészkeket a magas fákról.

Kapcsolódó kép

 

Egyszer harmadéve a kis Mari (mert nagy ördög volt a kis Mária) olyan magasra mászott föl gallyról-gallyra egy fészekért, hogy mikor a magasból letekintett, szédület fogta el és zsibbadás. Görcsösen kapaszkodott meg a felső ágban, olyan volt ott rózsaszín szoknyácskájában, hátára lecsúszott szalmakalapjával, mintha egy nagy virágja nyílt volna ki a fának. Csakhogy a virág reszketett és sírva fakadt.

- Jaj, nem tudok többé lemenni. Nem merek. Apa, mama, ne hagyjatok!

Pál báró (akkor tizenhárom éves volt) elképedve futott a kastély felé a szülékért. Borly Pista segítségért kiabált, Laci azonban egyenesen utána mászott, mint a mókus, s mire a kastélyból előszaladtak a szolgák és cselédbeliek dunyhákkal, lepedőkkel, létrákkal, már akkorra fenn volt a legtetején.

- Kapaszkodjék a nyakamba, baroneszka, én majd leviszem.

A kis lány átfogta a nyakát, odatapadt hozzá szorosan.

- Az egyik kezemmel fogom a lábacskáját; ne féljen semmit.

- No, már nem félek. Jó lesz így?

- Jó. - Már nevetett is hozzá; ilyen a leányszem; mosoly lakik benne a könnyek alatt is.

Denique lehozta a fáról szerencsésen, mire a báró megdicsérte a fiút és megveregette a vállát.

- Boszorkányos Varga János, ezt nem hagyhatjuk jutalom nélkül. Válassz, mit akarsz inkább? Egy barackot a fejed búbjára, vagy egy flóbertpuskát?

- Se az egyiket, se a másikat - felelte a fiú a verejtéket törülve a homlokáról.

- Hanem?

- Hanem adjon a bárókisasszony egy csókot! - követelte bátran.

Az oligarchák ivadékának tetszett a szó, elnevette magát, pedig ritka volt a mosoly penészszínű, bágyadt arcán.

- Ohó, te paniperda! Hát már te regényeket olvasol? A várkisasszony egy csókot ad az életét megmentő lovagnak, amit az térdenállva vesz át. Nos, ugorj oda, Mici, és csókold meg a leventét...

Mici fülig pirult, aztán elpityeredett.

- Hát nem akarod megcsókolni?

- Mert ha előre megcsókolnám, aztán nem venne feleségül - mentegetőzött a kis lány -, úgy járnék, mint Rozália tante az orosz ezredessel.

- Ostoba liba vagy! - förmedt rá haragosan a báró.

- Kitől hallottad ezt a sületlenséget?

- A madame beszélte.

- Takarodj a szobádba! - parancsolta szigorú hangon.

Képtalálat a következőre: „gróf kislány festmény”

A báró mérges volt és nagy patáliát csapott a bárónéval (született Münster grófnővel) és a francia gouvernante-tal, hogy a kis Mária elhanyagolt nevelésű, akinek lelkét holmi illetlen és pikáns pletykákkal már eleve közönségessé teszik. A madame visszafeleselt, amiből éles jelenet támadt. A báró menten el akarta csapni a madame-ot a háztól, a madame is rögtön el akarta hagyni a házat, de minthogy a fizetése több évről bent volt az uraságnál és hirtelen kifizetni nem tudta, minden a régiben maradt, bebizonyosodván újra és újra, hogy a hitvány anyagiság, a pénz, sokszor elnyomja a lelkek finomságának érvényesülését.

Annyi mégis történt, hogy a kis Máriának ezentúl nem lehetett olyan szabadon elkalandoznia fivérével és a kasznárfiúkkal; egyedül szedték a réteken a magvast, üldözték a kenderáztatókban a békákat, és molesztálták csúzlijukból a falubeli kutyákat. (Látná csak a kasznár, lenne, tudom, nemulass.)

A báró különben tökéletes nagyúr volt. Az ő szava okmányszámba ment, mint a királyé, s a legközelebbi napok egyikén, mikor Pestre ment (gyakran vonzotta oda a Nemzeti Kaszinó), egy flóbertpuskát hozott kasznár Lacinak, át is küldte az inasával, mihelyt megérkezett, de az inas visszahozta.

- No, mi az? Nem volt a fiú otthon?

- De otthon volt, hanem azt mondja, ő mást kért, a puska nem kell neki. Hogy amit mondott, megmondta.

- Itt van - nevetett a báró gúnyosan, egyenest a madame felé tekintve -, a kisasszony egy csókkal tartozik és a követelő fél nem enged. (Aztán az inashoz fordult.) Vidd vissza a puskát, a másik fiúnak.

A flóbert-puskát tehát Borly Pista kapta, amely esemény, ha a sulyomi verebek rendes történelmet vezetnének, véres betűkkel lenne felírva a verébannalesekben, így azonban nyomtalanul zajlott le, ha csak azt nem vesszük, hogy Pista azóta nagy háládatosságot érzett a bárói család iránt, szolgálatkész volt és elnéző, valóságos meghunyászkodással engedte birkózás közben, hogy a vézna Pál báró földhöz verje. Úgyszólván lefeküdt neki, a puskáért.

Az öreg kasznár, aki a kerítésen át látta a Pista szolgai önmegtagadását, körülbelül ilyenfélét dörmögött magában:

- Nem, ez nem való mesterségre. A mesterembernek vissza kell ütni az öklével, mert különben nem becsülik meg a társai. Ez a nagyurak közé való, enged nekik, ilyet szeretnek, püspök lesz.

Talán ez adta neki az első impulzust, hogy Pistát taníttassa és a Laciból faragjon lakatost, amely mesterséget azért szerette, mert a megboldogult apósa után, aki lakatos volt, mind megmaradtak a szerszámok, elrakta szépen ládákban a padlásra. Itt meg a szerszámok adtak impulzust. De mindegy is, akár a lakatos van meg előbb és csak azután szerez szerszámokat, vagy a szerszámok vannak meg előbb és csak azután neveltetik hozzájok a lakatos.

Az öreg kasznár ezt a tervét még csak érlelte az a kis epizód, hogy a piskóta-dongájú kis báró, vérszemet kapván a Pista feletti hatalmaskodás által (mert a hatalmaskodást csak egyszer kell megkóstolni, hogy rászokjék az ember: roppant jó íze van), a Laci gyerekkel is olyan fölényesen akart elbánni, mire az úgy elagyabugyálta rövidesen, hogy a kis báró vért köpött egypár napig.

Az öreg báró éktelen dühbe jött s első percben korbáccsal kereste a kasznár Lacit, úgyhogy az elszaladt az erdőbe és ott a csősznél húzta meg magát egypár napig. Azontúl is kerülnie kellett a kastélyt, mert a báró megmondta nyíltan Borlynak:

- Az unokájának pedig mondja meg, hogy ne mutatkozzék többé a szemem előtt, mert ki nem kerüli a pofont.

Az utolsó vakációban tehát már a tájékára se ment Lackó a kastélynak, - ahol egy csókkal tartoznak neki és egy pofonnal.

Pedig veszedelmes várandóság volt együtt a kettő. Nehéz a mérleget megcsinálni róla. A »követel« rovatba kell-e tenni, - vagy a »tartozik«-ba az egyiket? Majdnem elepedett a csókért (semmi sem makacsabb a gyerekszerelemnél) és minden vére felforrt a pofon gondolatára (semmi sem érzékenyebb, mint a kamasz-büszkeség). Pedig nem juthatott eszébe az egyik a másik nélkül. Mintha egy pajkos dzsin kivenné a szívét s folyton mártogatná felváltva mézbe, marólúgba.

Szerette volna, ha találkozik Marival, úgy, mint azelőtt, minden este kiszínezte ágyában azt a jelenetet, ha be találna állni másnapra, de a baroneszka is kurta kapicányra volt most fogva, gyorsan kezdett fölfelé nyúlni, a tavalyi szoknyácskán mind ki kellett ereszteni a hajtásokat, s megjött a lánygyerekek első halálos ellensége: a »Nem illik«; többé már nem lehetett künn kószálni a réteken és a faluban, az urasági parkban ellenben Lacinak volt kockáztatott vállalat mutatkozni.

Így múlt el az utolsó vakáció is anélkül, hogy valami történt volna. A végzet, úgy látszik, ad acta tette a csók és a pofon dolgot. Ő maga pedig óvatos volt. Hogy az egyiket kikerülhesse, lehetetlen volt behajtani a másikat.

(folyt. köv.)

Képtalálat a következőre: „kastély régen”

 

 
További cikkeink...