Orosz István: Egy szem eper (Történetdokumentum) – Ötödik rész VII. ELISABETH

Írta: Nagy Jenő · 2024. május 11.

kb. 13 perc olvasás

Orosz István: Egy szem eper | könyv | bookline

OROSZ ISTVÁN

EGY SZEM EPER

Történetdokumentum

© Orosz István, 2010

© Napkút Kiadó, 2010

Orosz István: Egy szem eper (Napkút Kiadó, 2010) - antikvarium.hu

ÖTÖDIK RÉSZ
VII
PANNI
1
Elisabethnek először a hangjával találkozott, vibráló alt, mezzoszoprán
kunkorodásokkal, gondosan megválogatott szavak, lényegre
törő gyorsaság, pillanatokra megkeményedett, ha a helyzet
úgy hozta, hogy azután azonnal visszalágyuljon, akár a behízelgésig,
széles skálán játszik ez a nő, gondolta, amikor már a sokadik
rövid telefonbeszélgetést folytatta le vele az Asylum Welcome asztalánál,
ahová új élete első napján bekalauzolta a transzcendencia.
Miután hirtelen rengeteg szabad idő állt a rendelkezésére, jelentkezett
Fiona-nál önkéntes segítőnek. Az asszony örömmel
vette ajánlkozását, így Péter hetente háromszor a menekültek
ügyeit intézte délelőttönként, fogadta az újonnan érkezetteket,
borítékokat címzett, teát főzött, telefonálgatott a városszéli menekülttáborba,
látogatásokat szervezett, és a második héten belebotlott
Elisabeth-be, vagyis egyelőre csupán a hangjába, egy albán
férfi ügyében kellett fölhívnia. Elisabeth azon kevés ügyvéd közé
tartozott, akik önkéntes alapon, minimális ellenszolgáltatás fejében
képviselték a menekülteket az angol belügyminisztériummal
szemben.
Ez a körülmény előre szimpatikussá tette a szemében az asszonyt,
s vonzódását csak fokozta, amikor újra és újra megtapasztalta,
milyen intelligensen bánik a nő a hangjával és a szavakkal.
Bizonyára ennek volt köszönhető, hogy Elisabeth viszonylag jó
arányban tudta kihozni a menekülteket a táborból és elindítani
beilleszkedésüket az angol mindennapokba. Elisabeth ügyvédi
irodája Londonban volt, de hetente kétszer-háromszor elautózott
Oxfordba, szülei ugyanis itt éltek.
2
Sokáig nem találkoztak, amíg egy vigasztalan novemberi reggelen
azután ott nem találta magát Elisabeth Reanult Cliójában.
Birminghambe mentek, ’szabadító’ tárgyalásra, Péter mellett egy
bencés szerzetes ült, nekik kettejüknek mint rendes oxfordi polgároknak
kellett tanúskodniuk egy örmény menekült érdekében,
akit már többször meglátogattak a menekülttáborban, s akiről kialakult
az a benyomásuk, hogy a Belügyminisztérium szigorú őrei
nyugodtan kiengedhetik a normális polgári életbe, be fogja tartani
a rá vonatkozó szabályokat. Magyarán, hogy megbíznak benne.
Elisabeth reggel fél hétkor kopogott Péter ajtaján. Negyvenes,
magas, elegáns jelenséget látott a küszöbön, sötét kosztümben,
enyhén kócos, szőke fürtökkel, ízléses, apró arany ékszerekkel,
bordó selyemsállal a nyakában. Péternek eszébe villant a szőke nő
az előadásán, vajon Elisabeth lehetett? Az asszony kezet nyújtott,
hosszú ujjai voltak. – Hi. I’m Elisabeth. Are you ready? – Több
mint kész, gondolta Péter, ahogy belenézett az okos, sötétkék szemekbe.
Egész úton főként Elisabeth beszélt, beavatta őket a várható
tárgyalás rejtelmeibe, Péter mögötte ült, így alaposan szemügyre
vehette a nő tarkóját borító pihéket, néha a visszapillantó tükörben
találkozott a tekintetük. Az asszony egész lénye vibrált, felajzott
idegességgel várta a tárgyalást, amit nehezen tudott leplezni,
de nagyon akart, ezért talán túlságosan keményre sikeredtek a
mondatai, úgy viselkedett, mint a hadvezérek csata előtt.
De amikor befejezte az ’eligazítást’, hangja visszacsúszott a lágyabb,
alt árnyalatokba, és óvatosan faggatni kezdte Pétert, mivel
is foglalatoskodik voltaképpen Oxfordban. Péter bizonytalan, rövid
válaszokat adott, legszívesebben azt mondta volna: a transzcendencia
e világi jelenlétével, meg az intellektuális intuíció emberi
lehetőségével, de hát ilyesmit nem lehetett csak úgy, minden
előkészítés nélkül kijelenteni. Még akkor sem, ha egy bencés szerzetes
ül az ember mellett, vagy talán főként akkor nem.
3
A fekete örményt Vlagyimirnak hívták, Péter egy hónapja találkozott
vele először, amikor meglátogatta a táborban, ami sokkal
inkább fegyintézetre emlékeztetett, mint menekültek menhelyére.
A lapos, téglalap alakban elnyúló létesítmény Oxfordtól északra
feküdt a mező közepén, körülötte több kilométernyi távolságban
kihalt vidék, emberi lakóhely sehol. A háromméteres falak tetején
szögesdrót, ref lektorok, figyelőkamerák, a bejárat többszörös
acélkerítéssel védve, szabályos erődítmény.
A buszmegállótól csaknem egy kilométert kellett gyalogolni a
keskeny betonúton, Péter úgy érezte, ahogy leszállt a buszról, hogy
folyamatosan figyelik. Egy szál magában ballagott a visszataszító
épület felé, ideges szorongás vett rajta erőt, ilyet utoljára akkor
érzett, amikor immár tíz esztendeje először közelített a magyar
határhoz. De odabent a kapuőrök és a felfegyverzett biztonsági
emberek tartózkodó tisztelettel bántak vele, látogatását az Asylum
Welcome előre bejelentette, így csak a nevét kellett bemondania,
s miután alaposan átvizsgálták a táskáját – pulóvert meg cigarettát
hozott Vlagyimirnak –, simán beengedték. Semmiféle személyi
igazolást nem kértek tőle, s ezen Péter immár tízévi angliai élet
után is mindig újra és újra elámult. Elhitték, hogy ő Oláh Péter.
Tornaterem nagyságú helyiségbe tessékelték, ahol egyszerű padok
és asztalok álltak, a sarokban italautomata, a plafonon figyelő
kamerák. Vlagyimir néhány perc múlva megérkezett, tréningruhában,
borostásan, reménykedő tekintettel. A társalgás nehezen
indult, Péter több éve meg se szólalt oroszul, először semmi nem
jutott az eszébe, de Vlagyimir beszédét tudta követni, aki elmesélte,
hogy családját az orosz maffia kiirtással fenyegette meg, s ezért
kellett elmenekülniük, fél éve nem tud a feleségéről meg a lányáról
semmit, ők egy másik illegális menekültcsempész-konvojba
kerültek. Négy hónapja tartják fogva, tárgyalás nélkül, s amikor
ezt mondta, elvékonyodott a hangja.
4
Vlagyimir többnyire szemlesütve beszélt, idegesen izgett-mozgott,
látszott, hogy jó néhányszor előadta történetét, és nem hittek
neki. Bizonyítani semmit sem tudott. Összes spórolt pénzét
kifizette az embercsempészeknek, akik egy nyári estén kirakták a
kamionból Oxford határában. Elemózsiája fogytán, egy nagyobbacska
úti batyuval a hátán két napig húzta, aztán igazoltatták a
rendőrök, s amikor kiderült, hogy egy szót sem beszél angolul, bekísérték
az őrszobára és egy hét múlva bezsuppolták a szögesdrótok
közé. Azóta semmi kapcsolata a külvilággal, kivéve az Asylum
Welcome telefonjait és Elisabethet. Elisabeth nevét különös áhítattal
ejtette ki, őrangyalát látta benne, titokzatos megmentőjét,
az utolsó szalmaszálat, akibe kapaszkodni lehet.
Lám, ez az ember is nagyjából akkor jutott a földönfutók sorsára,
amikor ő, ha tud angolul, s tudja, hogy az Asylum Welcome-ban
szívesen látják, akár össze is találkozhattak volna Fionánál. Sorstárs
tehát, ráadásul Aratyunyán szülőföldjéről, az Ararát lába mellől.
Félórás hallgatás után semmi kétsége nem maradt afelől, hogy
segítenie kell Vlagyimirnak a szabadulásban, s ha ez gyakorlatilag
azt jelenti, hogy tulajdonképpen Elisabeth-nek kell segítenie, akkor
annál inkább. Most már nagyon kíváncsi lett erre az asszonyra.
Még kétszer látogatta meg Vlagyimirt, mielőtt Elisabeth-nek
sikerült elérnie, hogy végre kitűzzék az örmény tárgyalását. Annak
kiváltképp örült, hogy végre normális, emberi módon kamatoztathatja
erősen megkopott orosztudását, amit rákényszerítettek
a szocializmus ideológusai és börtönőrei.
5
A tárgyaláson egy huszonéves ficsúr képviselte a belügyminisztériumot
utálatos arroganciával, látszott rajta, hogy személyes ellenségének
tekinti Vlagyimirt, aki miatt hajnalban föl kellett kelnie,
notórius hazudozónak, egy link alaknak, akit azonnal vissza kellene
küldeni oda, ahonnan jött. Ahová való.
Elisabeth ironikus mosollyal hallgatta a tisztviselőt, majd elegáns
higgadtsággal érvelni kezdett. Az ügyet békebíró tárgyalta,
idős, kövérkés úr, pofaszakállal, apró szemekkel, lakonikus ábrázattal.
Péter az első fél órában semmiféle érzelmet nem vélt
rajta fölfedezni, elég elveszettnek látszott az ügy, ám amikor a
bencés szerzetes került sorra mint Vlagyimir tanúja, a bíró fölélénkült
és megkülönböztetett érdeklődést kezdett tanúsítani a
hallottak iránt. Pontosabban az iránt, hogy miként jut egy angol
bencés szerzetes oda, hogy tanúskodjék egy örmény menekült
mellett, aki semmivel nem tudja igazolni, amit mond, akinek
nincsenek papírjai, és aki illegális módon jutott be az országba.
Sőt, nemcsak tanúskodik mellette, hanem azt is fölajánlja, hogy
amíg Vlagyimir nem talál munkát, befogadják, szállást és ellátást
biztosítanak neki.
Ez után Péternek viszonylag könnyű dolga volt. Úgy látta, a
békebíró úgyszintén némi reverenciával vette tudomásul, hogy
Péter a Ruskin College tanára, és személyes tapasztalatai alapján
jótáll azért, hogy Vlagyimir be fogja tartani a törvényeket, és ha
elengedik a menekülttáborból, akkor is a megállapított rend szerint
jelentkezni fog a rendőrségen.
A ficsúr enyhe megvetéssel az arcán hallgatta őket és megpróbált
kellemetlenkedni, de a békebíró leintette. Fél óra múlva
Vlagyimir, akit a tárgyalásra a menekülttábor őrei hoztak el zárt
rabszállító autóban, szabad volt.
6
Az örmény ott állt a tárgyalóterem folyosóján, sírt és Elisabeth
kezét szorongatta. Péter úgy érezte magát, mint egy filmben,
nem bírt érzelmeivel, egyre csak azt mondogatta, ’we’ve done it’,
’we’ve done it’, szélesen gesztikulált és ragaszkodott hozzá, hogy
most azonnal ünnepeljék meg a győzelmet. Az idős szerzetes csak
mosolygott rajta, eleinte Elisabeth is habozott, hogy kibújhat-e a
hivatalosan tartózkodó ügyvédszerepből, de Péter ellenállhatatlan
öröme foglyul ejtette.
Beültek a bírósági épülettel szemben lévő pubba, közelegett az
ebédidő, Péter hozott egy pint Guinnesst Vlagyimirnak meg magának,
Elisabeth és a szerzetes narancslevet kért, Vlagyimir még
mindig a megindultságával küzdött, alig merte fölemelni a tekintetét,
lopott pillantásokat vetett a környezetre, életében először ült
angol pubban, ízlelte a rá szakadt szabadságot, a könny sokáig nem
tűnt el a szeméből.
Péter Elisabeth higgadtságát és érvelési technikáját dicsérte,
szemben ültek egymással, az asszonyból lassan elmúlt az ideges
vibrálás, és váltig azt hajtogatta, hogy az igazi érdem Péteré meg
Robert atyáé, nélkülük aligha vihette volna sikerre az ügyet. Kicsi
volt az asztal, ahogy Péter megfogta a poharát, keze hozzáért Elisabeth
karjához, a nő megrezzent, de nem változtatott testtartást,
Péter is igyekezett olyan sokáig késleltetni a mozdulatot, amíg azt
csak feltűnés nélkül lehetett, ránézett az asszonyra, aki állta a pillantását,
az öröm még a szokásosnál is cirmosabbá tette a szemét.
Péter nagyon szerette volna megkérdezni, hogy vajon Elisabethet
látta-e föltűnni az előadásán, de a helyzet nem adott rá alkalmat.
7
Ezután hetekig nem hallott Elisabethről, egyre türelmetlenebbül
kapkodta föl a telefont az Asylum Welcome-ban, reménykedve,
hogy újra meghallja azt a lágy alt hangot, immár tagadhatatlanul
hiányzott neki. Határozottan hiányzott. De közelgett a karácsony,
nyilván Elisabeth a saját családjával van elfoglalva, gondolta Péter,
s ekkor rádöbbent, hogy hiszen azt sem tudja, van-e férje ennek a
nőnek. Úgy emlékezett, jegygyűrűt nem látott rajta, de nem lehetett
biztos benne, finoman elrendezett ékszereket hordott magán
a nő, a kezén is. Talán a kezén is.
A karácsony különben is nehezen kezelhetőnek ígérkezett. A diákok
zöme hazautazott a college-ból, akiknek nem volt hova menniük,
s Péter közéjük tartozott, azokat átköltöztették egy melléképületbe,
ahol hirtelen fölhalmozódott a nyomorúság és a rosszkedv. Lehettek
vagy tizenöten, s a közös konyhában szinte mindig ült valaki
magába roskadtan, kábultan, elveszetten. De állítottak karácsonyfát,
s a középtermetű fenyő állt is néhány napig a szűk előtérben, amíg
valaki föl nem döntötte részegen az egyik vigasztalan éjszakán.
Péter reggel elment otthonról, amíg tehette, beült a Bodleian
Könyvtárba, megvolt a kedvenc asztala a körgalérián, a kupola
tetején, szemben vele a Mária-templom tornya, annak az óráján
követte az idő múlását. De karácsony előtt egy héttel a könyvtár
is bezárt. Plusz ügyeleteket vállalt tehát az Asylum Welcome-ban,
és elhatározta, hogy a karácsonyestét is ott tölti. Pannival váltottak
egy pár e-mailt, karácsonyi lapot is küldtek egymásnak az interneten,
Panni remekül érezte magát Thesszalonikiben, megtanult
rendesen görögül, és az első hónapok után barátra is szert tett, szóval
legalább miatta Péternek nem kellett aggódnia.
De az enyhe szorongást, ami lassan, de biztosan kezdte összeszorítani
a gyomrát, nem tudta lecsillapítani.
8
December 24-én délután megjelent Elisabeth. Péter a menekülteket
fogadó asztalnál ült, egyedül az egész épületben, jövő évi szemináriuma
témáin töprengett, nem sok sikerrel. Már a harmadik
kávéját itta és azt kívánta, bárcsak két héttel idősebb lenne, amikor
megszólalt a kapucsengő. Örömmel ugrott talpra, talán mégis lesz
teendője egy újonnan érkezett menekülttel, aki Angliától reméli
sorsa jobbra fordulását. Ahogy kinyitotta a templom nehéz, tölgyfa
ajtaját, Elisabethet látta fázósan toporogni a küszöbön. Péter
hökkenten nézte, pillanatokig nem mozdult. – Hi – mondta automatikusan,
de azután se mozdult. – Beenged? – mosolygott az
asszony – hűvös van itt kinn.
Leültek a hallban. – Kávét? – Péter keze enyhén remegett az izgalomtól,
ahogy kitöltötte a forró vizet, Elisabeth derűsebben sugárzott,
mint valaha, Péter önkéntelenül a kezére pillantott, nem hordott
jegygyűrűt. – Fiona mondta, hogy maga lesz itt, gondoltam,
meglátogatom, a szüleimhez jöttem – tette még hozzá, magyarázatképpen.
Péter bólogatott, kereste a szavakat, hogy akkor most mit is
mondjon erre, mit is jelent az, hogy ez az asszony itt ül vele szemben,
elegáns fekete nadrágkosztümben, enyhén kirúzsozva, kisminkelve,
bordó selyemsállal a nyakában, és a térdük szinte összeér. Odakint
lassan szürkült, közelgett a karácsonyeste, ilyenkor szokták elkezdeni
díszíteni a fát Magyarországon. – Örülök, hogy látom – kezdte
kétségbeesve önmaga ostobaságán, hogy semmi életrevaló nem jut
az eszébe, csak ezek az egyenmondatok –, elég egyedül vagyok itt.
Elisabeth elkomolyodott, belekortyolt a kávéba. – Tudom. –
Szünetet tartott, úgy látszik, ő se könnyen találta a szavakat, viszont
olyan nyugodtan, eltökélten nézte a férfit, hogy az izgalom
Péterből is kiszállt és átvette helyét az öröm. – Nagyon tetszett az
előadása, ezt már régen meg akartam mondani magának. Annyira
megragadott, hogy a filmre nem tudtam ott maradni. – Itt mintha
elpirult volna, bár a smink miatt ezt nehezen lehetett megállapítani.
– Azóta is sokat töprengtem magán – zavartan elnevette magát
–, ami azt illeti, nem nagyon tudtam kiverni a fejemből. – Aztán,
hirtelen, lökésszerűen kibökte: – Volna kedve velem karácsonyozni?
– Magától értetődő egyszerűséggel mondta ezt a nő, akárha azt
kérdezné, hány óra. Péter odahajolt és megcsókolta.
9
Elisabeth szülei olyan meghitten fogadták Pétert, mintha régóta
ismernék, körbekínálgatták mindenféle finomsággal, viszont a vacsora
után gyorsan magukra hagyták őket a kandallónál. Elisabeth
whiskyt töltött és beszélni kezdett, Péter meg, miközben hallgatta,
egyre csak a csodán töprengett, a csoda e világi lehetőségén és
megvalósulásán, ha létezik intellektuális intuíció az ember számára,
akkor az maga Elisabeth, gondolta, és végigcsókolta az asszony
ujjait. – Elváltam – kezdte a nő – van egy húszéves fiam, David,
ügyvédnek tanul Londonban, holnap majd megismered.
Lassan Péterből is megeredt a szó, mesélt előző életeiről, Panniról
meg a nőkről, meg persze a titokzatos küldetésről, aminek a
pontos értelmét máig sem sikerült megfejtenie. – Közben mintha
évszázadok teltek volna el, ha érted, mire gondolok. Legalább há460
romszor meg is haltam eddig, kíváncsi vagyok, hány életem van
még – nevette el magát.
– Remélem, csak egy, de az az enyém lesz – fogta meg a kezét
Elisabeth komolyan, és megcsókolta.
Éjfél körül bújtak ágyba, ismerkedtek egymás testével hosszan,
aprólékosan, Péter kacagott örömében, amikor arra gondolt, hogy
hála Istennek, az intellektuális intuíció szeretkezni is kiválóan tud,
mi több, imád. – A transzcendencia igazán szerethet bennünket,
ha ennyi örömmel ajándékozott meg – suttogta az asszony fülébe
már félálomban. Elisabeth dorombolt egyet válaszképpen, aztán
elcsendesedtek, csak a szuszogásuk hallatszott egyenletesen.
10
Szilveszterezni Dianához mentek, aki egy alkalmas pillanatban félrevonta
Pétert, ironikus ráncaival gratulált neki Elisabeth-hez, és a
lelkére kötötte, hogy vigyázzon rá. Elisabeth rendszeres látogatója
lett a Ruskin College-nak egészen májusig, amikor is lejárt Péter tanári
megbízatása. Közben sikerült még három orosz menekültet kihozniuk
a táborból, Elisabeth remekül beszélt oroszul, ezt is tanulta
az egyetemen, különleges affinitás élt benne a szláv kultúra iránt,
lelkesedett Tolsztojért, Dosztojevszkijért, és imádta Tarkovszkijt.
Június elején végre megérkezett Panni, gyönyörű nő lett belőle
Thesszalonikiben, Elisabethtel hamar egymásra hangolódtak,
és hárman elhatározták, hogy nyaralni Magyarországra mennek,
Elisabeth látni akarta Péter előző életeinek színhelyeit.
Sátoroztak tehát a Duna-parton, a legendás csigaverseny színhelyén,
fölmentek az üdülőbe, ahol annak idején Péter a cseresznyefákat
metszette és nyírta a füvet, a házukba is benéztek, fölülről, a
kerti útról, igaz, Panni bemerészkedett a kertbe is, és letett egy csokor
mezei virágot Pajti sírjára, Péter pedig megelégedéssel szemlélte
Esztike cseresznyefáját, teljes lombozattal beborította a kert alsó
részét, ágai a pajta fölé nyúltak, leültek a kálvárián és hosszasan
szemlélték a Duna-kanyart, ahol végül mégsem épült erőmű, hála
a civil tiltakozásnak, és elmentek a temetőbe, Péter szülei sírjához.
11
Panni azzal lepte meg Pétert ötvenedik születésnapján, hogy átadott
neki egy nagyalakú, elegáns borítékot, benne díszes kártya,
narancsgerezdű hőlégballonnal a közepén. A Leicester Square-en
ültek a szeptember eleji napsütésben, Péter a pipáját tömte éppen,
és aztán félbe is maradt a mozdulat, ahogy lassan fölfogta, milyen
ajándékot kapott.
Nyolc-tíz éves lehetett talán, amikor a kispesti Fórum moziban
Pistával és Esztikével megnézték a Nyolcvan nap alatt a Föld
körült, a csodálatos légballonnal, s azóta erről álmodott, sokszor
megpróbálta elképzelni, milyen is lehet ott lebegni a felhők alatt,
nem nagyon elszakadva a földtől, de mégis egy másik világban.
Persze irigyelte a muzsikot a Rubljov kezdő jelenetében, aki szintén
megkísértette a transzcendenciát, és repült és repült, közben
azt kiabálta torkaszakadtából: – Lecsu, lecsu, lecsu…
Szeptember 24-én aztán a csöndes alkonyatban úgy esett, hogy
Péter ott állt Pannit átkarolva a narancsgerezdű ballon kosarában,
áhítattal figyelte, amint a nehézkes jószág elszakad a földtől, gyorsan
százlábnyi magasba emelkedik, majd megnyugszik és átadja magát
az enyhe légáramlat szelíd szeszélyének. Surrey fölött lebegtek el
lassan, méltósággal az éteri csöndben, kertek és megművelt földek
fölött, amelyeket sövénykerítések barázdáltak, az egyik mezőn tehenek
kapták föl a fejüket csodálkozva, erdősávok következtek, ijedt
szarvasok trappoltak előlük, golfpálya, ahol a játékosok kezében egy
pillanatra megállt az ütő és fölintegettek a színes csoda utasainak.
Péter ránézett a római számlapos, ezüst zsebórára: fél hat múlt
három perccel. Elővett a táskájából egy szem epret és megkínálta
Pannit. Belé hasított a fölismerés: meg kell írnia előző élete történetét.
Amint a gerezdes léggömb tétován suhant a szellem helyén,
megszületett Péter fejében az első mondat:
„Ha Pajti él még, akkor nem kellene attól rettegniük, hogy a
nyomozók esetleg rájuk törik az ajtót.”