Orosz István: Egy szem eper (Történetdokumentum) – Ötödik rész VI. PÉTER

Írta: Nagy Jenő · 2024. május 11.

kb. 15 perc olvasás

Orosz István: Egy szem eper | könyv | bookline

OROSZ ISTVÁN

EGY SZEM EPER

Történetdokumentum

© Orosz István, 2010

© Napkút Kiadó, 2010

Orosz István: Egy szem eper (Napkút Kiadó, 2010) - antikvarium.hu

ÖTÖDIK RÉSZ
VI
PÉTER
1
– Dear friends – kezdte Péter, kissé halk, elfogódott hangon, de
ahogy elült a hallgatóság moraja a Ruskin College fő előadótermében,
hamar visszanyerte lélekjelenlétét: valóban barátok között
érezte magát, akik átsegítették új életébe.
– Először is, szeretném hálámat kifejezni három nagyszerű asszonynak,
akiknek köszönhetem, hogy most itt lehetek, s nem
valahol elveszve bolyongok a világban: Fionának, Dianának és
Anne-nek.
Péter megvárta, míg mindhárom asszonyt külön-külön megtapsolják,
azután folytatta:
– Ha hihetünk annak a képnek, amelyet Platón rajzolt Szókratészről
az utókor számára – és miért ne hihetnénk –, akkor Szókratész
alakja úgy tűnik föl előttünk, mint azé a valakié, aki jár-kel
Athén utcáin és beszélgetést kezdeményez bármely témáról, amely
éppen érdekli a városlakókat. Vajon miért tette ezt? Gondolom,
azért, mert folyton-folyvást ellenőrizni akarta a tudás pillanatnyi
állását. Nem csupán az önmaga személyes tudását, vagy vitapartnereiét,
hanem az önmagában vett tudásét, amelyet logosnak hívott.
És egész hosszú élete során nem is foglalkozott mással, mint hogy
minduntalan ellenőrizze a logos pillanatnyi állását. De ezt nem tehette
egyedül, partnerekre volt szüksége ahhoz, hogy aktiválja a
logos szellemét, ehhez több értelem kölcsönhatása szükségeltetik.
Hol rejlik hát a szellem helye? Hol érhető tetten? Kívül van-e
vagy belül? Ha hajlandóak vagyunk hinni Szókratésznek – és miért
ne hihetnénk –, akkor azt mondhatjuk, hogy a szellem helye egyszerre
van kinn és benn. Szókratész a független szellemek szabad
kölcsönhatásában hitt, s ezért tartotta a filozofálás egyetlen autentikus
formájának az eleven dialógust. Nem a platóni dialógusok írásban
megmerevedett formáját, hanem azt az eleven, egyszeri és meg441
ismételhetetlen párbeszédet, amely a véletlenszerű résztvevők éppen
akkor fölbukkanó és egymásra válaszoló gondolataiból áll össze.
Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy bármely adott témában
csak megközelítéseink lehetnek, soha nem érhetjük el a „végleges”
megoldást. Ha a Lakoma, a talán leghíresebb platóni dialógus
résztvevői mások lettek volna és más időben zajlott volna le eszmecseréjük,
akkor egészen biztosan másféle gondolatmeneteket
hallottunk volna Erosz mibenlétéről. Valójában fogalmunk sincs,
hányszor beszélgetett Szókratész különféle partnerekkel ugyanarról
a témáról, Platón volt az, aki éppen a Lakoma diskurzusát
kanonizálta az utókor számára. Pedig az írásban kimerevítés szigorúan
mestere intenciói ellen volt.
Szókratész tehát szilárdan hitte, hogy a szellem helye a független
szellemek interakciója, amely folyton-folyvást változik, ezért
a szellem helyének elevennek, élettől duzzadónak kell lennie, a
szellem helye nem lehet más, mint az agora, egy adott közösség
köztere, ahol a köz tagjai egyetértésre juthatnak egymással számukra
fontos kérdésekben. És ez a második döntő jellemvonása a szókratészi
gondolkodásnak: a logos valami konszenzuális dolog, a logost
különböző, de egyetértésre törekvő szellemek érhetik el. Mint mindannyian
jól tudjuk, Szókratész maró iróniával támadta a szofistákat,
akik azt hirdették magukról, hogy mindenre tudják a végső
választ. Szókratész viszont csak egyvalamiben volt teljesen biztos:
abban, hogy nem tud semmit.
Azt gondolom, azért jutott erre a belátásra, mert hamar rájött,
hogy az ő szelleme egymagában képtelen elevenen tartani a logost,
egyedül képtelen konszenzuális tudást teremteni. Mert érdekelte a
polis, saját közösségének állapota. Azt is mondhatnánk, hogy valójában
nem is érdekelte semmi más, ezért kereste egész élete során a
társadalmilag hasznos, azaz konszenzuális tudást, ami az agorán születik.
2
Itt Péter szünetet tartott a felolvasásban, ivott egy kortyot, gyorsan
végignézett hallgatóságán, s örömmel látta, hogy egyelőre nem
veszítette el érdeklődésüket, sőt, itt is, ott is föltűnően ragyogó
szempárokkal találkozott a tekintete.
– De a szocializmus hosszú évtizedeiben – folytatta, kissé emeltebb
hangon – sehol nem volt terepe a közös gondolkodásnak,
nem létezett agora, a fénymásolókat szigorú állami ellenőrzés alatt
tartották, az állam nem csupán a nemzeti könyvkiadáson uralkodott,
azt is igyekezett ellenőrizni, hogy polgárai milyen könyveket
próbálnak behozni magukkal Nyugatról. Így aztán az agorát független
szellemeknek kellett létrehozniuk, még akkor is, ha megteremtése
beleütközött a diktatorikus rendszer törvényeibe.
Ezért hoztuk létre a nyolcvanas évek elején a Függetlent. Hogy
legyen értelmes terepe a logosnak, a független együtt gondolkodásnak.
Azután elmesélte, hogy azt a stencilgépet, amelyen nyomtatni
kezdték Évával a Függetlent, valószínűleg a konzervatív filozófus,
Roger Scruton szerezte, aki cambridge-i és oxfordi filozófus társaival
együtt nagy barátja volt a kelet-európai demokratikus átalakulásnak,
annyi bizonyos, hogy a masinát Angliában gyártották,
és gazdag turistának álcázott holland egyetemisták csempészték be
Magyarországra egy lakókocsiban.
– Sajnos, használati utasítás nélkül – tette hozzá fanyar mosollyal,
s amikor a hallgatóságból kitört a nevetés, minden idegessége
elmúlt. Megállt, kortyolt a poharából, és rátért a jelen elemzésére.
3
– Ám az, hogy a szellem éppen milyen helyen, milyen helyre szabadul
ki rabságából, annak döntő hatása van arra, hogy a későbbiekben
miként viselkedik majd. Hely és szellem úgy fonódnak
össze egymással, mint a DNS-molekula spiráljai. És a XX. századi
magyar történelemben a hely újra és újra ugyanazokat az alterna443
tívákat kínálta föl a szellemnek, míg Nyugaton a szabad szellem
mér régen új utakon járt.
A nyolcvanas évek végére, amikor már nyilvánvalóan ropogtak
a szocialista rendszer eresztékei, meglehetősen széles körű
konszenzus uralkodott a magyar értelmiség különböző csoportjai
között három alapvető kérdésben: az első az volt, hogy Magyarországnak
a nyugati liberális demokráciák alapelveire épülő
többpártrendszerű politikai berendezkedésre van szüksége.
A második, hogy a megszálló szovjet csapatoknak ki kell vonulniuk
az ország területéről és Magyarországnak ki kell lépnie a
Varsói Szerződésből. És a harmadik, hogy a volt kommunistáknak,
akik közben megalapították a „megreformált” szocialista
pártot, lehetővé kell tenni, hogy indulhassanak a szabad választásokon.
Csakhogy senki nem tudta, mi legyen a volt kommunista elittel
és a pártbürokratákkal, akik felelősek voltak csaknem négy évtized
szenvedéseiért, törvénytelenségeiért, akik oly sok családnak
nyomorították meg az életét, több nemzedéken keresztül. Senki
nem tudta, hogy miként lehet a békés átmenetet irányítani, szervezni,
úgy, hogy közben ne sikkadjon el a változás ténye: diktatúrából
demokráciába lépünk. Úgy gondolom, ezen a ponton a
rendszerváltoztató elit rossz kompromisszumot kötött a kommunistákkal.
Kihagyták azt a kínálkozó történelmi lehetőséget, amelyet
például a csehek megragadtak, hogy Alkotmányozó Nemzetgyűlést
hívjanak össze, és az megalkossa a Magyar Köztársaság új
alkotmányát, amely meghatározott időre kizárta volna a politikai
hatalomból a bukott rendszer irányító elitjét.
Ennek kétféle jótékony hatása is lehetett volna: először is világos,
határozott és szimbólumokban is kifejeződő szakítást képviselt
volna az előző rendszerrel, hiszen tudjuk, a politikai szimbólumok
rendkívül fontosak, kivált Kelet-Közép-Európában. Másodszor
pedig tabula rasát teremtett volna a magyar liberális törvényhozás
számára, s megelőzhette volna azt a jogi 22-es csapdáját, amelybe
az ország a világos szakítás híján került. Nem sikerült ugyanis
megteremteni azt a minimális konszenzust sem, amelyre a fiatal
köztársaság intézményei azután ráépülhettek volna.
Mára az ország végérvényesen kettészakadt: az egyik fele, a
régi kommunisták és azok szövetségesei, megtörténtnek tekintik
a rendszerváltást, és folyamatosan visszaélnek politikai és társadalmi
hatalmukkal. A másik fele pedig arra vár, hogy mikor történik
meg már végre az igazi, teljes szakítás a diktatúrával, mikor szabadítják
föl a kommunista rendszer titkosszolgálatának archívumait,
mikor juthatunk már végre közelmúltunk teljes tudatába.
Ismét hiányzik a független szellemek agorája, s így hiányzik az
eleven logos, a konszenzuális tudás is.
4
Péter itt ismét megállt, s megkérdezte Anne-t, aki mellette ült,
hogy folytathatja-e még. A terem nem mocorgott, a szemek inkább
kérdőn néztek Péterre, hogy mármost akkor mindebből mi
következik a jelenre és még inkább a jövőre nézvést, többen bólogattak
az első sorokban, hogy persze hogy folytathatja, s köztük
föltűnt Péternek egy elegáns, fekete kosztümbe öltözött, sudár,
szőke nő. – Biztosan nem Ruskin-fellow – gondolta Péter –, nem
látszik munkásivadéknak.
Minthogy Anne is komolyan rábólintott, Péter folytatta:
– Nos, úgy vélem, az agora kibontakozására új lehetőséget teremtett
az internet. Ha elméleti szempontból tekintjük, akkor itt
talán a noo-szféra kialakulásának lehetünk tanúi, a francia filozófus,
Teillard du Chardin kifejezésével élve, vagyis az emberiség
számára immár rendelkezésre áll egy eszköz, amely egyszerre több
millió szellemet is összeköthet egymással. Továbbá azt is jelenti,
hogy egyre több információ válik szabadon elérhetővé egyre
több szellem számára, s így a problémák véletlenszerű megoldásának
lehetősége exponenciálisan növekszik. A logos szelleme tehát
gyakorlatilag mindannyiunkat összefog immár az egész világon.
De vannak különlegesen „szellem-barát” helyek, s köztük Oxford
mindig is igen előkelő helyet foglalt el.
Végezetül, mielőtt megnéznénk A lét elviselhetetlen könnyűségét,
a Kundera nagyszerű regényéből készült filmet, hadd idéz445
zek kedvenc író-politikusomtól, Kundera honfitársától, Václav
Haveltől:
„Amikor egyszer azt mondtam, hogy szocialistának tekintem
magam, akkor ezzel nem valamilyen gazdasági vagy ideológiai
rendszerre utaltam; pusztán azt akartam kifejezni, hogy a szívem,
ahogy mondani szokás, a középtől kissé balra fekszik. Nem valamilyen
konkrét meggyőződést szerettem volna kifejezni, hanem
egy vérmérsékletet, a szellem non-konformista állapotát, egy establishment-
ellenes beállítódást, ellenszenvet a filiszteusok és igazi
érdeklődést a megalázottak és megnyomorítottak iránt.”
5
Péternek kissé remegett a hangja az utolsó mondatok alatt, többször
fölnézett, és átszellemült arcokat látott, azután a kitörő taps
alatt volt ideje kicsit összeszednie magát, s két kézzel inni is tudott
az előtte álló pohárból. Anne nevetve arcon csókolta, s azután
szinte azonnal elkezdődött a vetítés, annak a filmek a vetítése,
amely Pétert élete több válságán átsegítette, s amelyet az ő kifejezett
kérésére mutattak most meg a Ruskin College felnőtt hallgatóinak,
sofőröknek és ápolónőknek, hajógyári munkásoknak és
titkárnőknek, farmereknek és kisvállalkozóknak, a brit Munkáspárt
valódi bázisának.
Sikerült lekecmeregnie a dobogóról, és ösztönösen arra keresett
magának helyet, ahol a fekete kosztümös nőt látta, de közben
elaludt a villany, így találomra leült valahová és megtörölte a
homlokát.
Majd megújuló élvezettel és édes fájdalommal nézte végig, ki
tudja, hányadszor immár, Tomas, Teresa és Sabina történetét, a
Prágába ’68-ban bevonuló tankokról készült dokumentumrészletekkel,
a független, szabad emberi szellem és szerelem nagyszerű
kelet-európai tanúságtételét.
Mire ismét kigyulladt a villany, Péter a kosztümös nőt kereste
a tekintetével, de mindhiába, úgy látszik hosszúnak bizonyult számára
az este, vagy nem tetszett neki a film.
6
Péternek az előadás után komoly tekintélye támadt a college-ban,
ahol addig inkább valamifajta csodabogárként kezelték, és
kissé tartottak tőle a többiek. A közös szemináriumokon elgondolkodva
figyeltek rá, noha zömében a szocializmus hívei voltak
és a kapitalizmus elszánt ellenfelei, ám ők sem a szovjet típusú
rendszerben hittek, hanem egy elképzelt jobb világban, amely
szocialisztikus eszméken nyugszik, s itt közös hangot találtak
Péterrel.
Meghívták sörözni, pool-partikra a Ravasz róka nevezetű
pubba, ahol még felszabadultabban mesélhetett a valóságos szocializmus
valódi nyomorúságáról. És ezekben a beszélgetésekben
lassan távozott belőle a keserűség, hiszen értették, amit mond, sőt,
talán még szerették is érte.
Az egyik ilyen tavaszi este, amikor hazafelé ballagtak négyen-
öten a Ruskin parkjában, Ian, az ír sofőr félrevonta Pétert:
– Hallottál már Abu ügyéről?
Péter rázta a fejét.
– Abu nigériai menekült, kiirtották a családját, de a belügy
nem akar neki letelepedési engedélyt adni, egy hónap múlva
vissza akarják toloncolni a hazájába, ahol szinte biztos, hogy
halál vár rá. Alakítottunk egy csoportot a védelmére, s már
minden fórumon jártunk, de hiába. Most arra gondoltunk,
hogy az Európai Parlamentben kellene lobbiznunk az érdekében,
ha ott fölszólalna valaki, akkor a briteknek is engedniük
kellene.
Péter bólogatott.
– Szóval, mi lenne, ha Brüsszelben próbálnál támogatókat keresni
Abunak?
Péter meghökkent.
– Én? Miért éppen én? Senkit nem ismerek Brüsszelben.
– Az igaz – mondta Ian –, egyelőre még nem. De áprilisban
úgyis mentek Brüsszelbe, minden Webb-fellow-t elvisz oda a
Ruskin, s akkor megpróbálhatnád. Bob majd segít, ő ismeri az
egyik skót EU-képviselőt.
7
Mert Péter Webb-fellow volt, két másik kelet-európaival együtt,
Maria Lengyelországból érkezett, Olga meg Prágából, szemrevaló
teremtések, de ezúttal Péter visszafogta magát, érezte, új életében
valahogy másképp kell folytatnia kapcsolatait. Noha keresve sem
találhatott volna jobb alkalmat egy kis flörtre, Brüsszelben egymás
mellett szállásolták el őket a hotelben, és Olga át is hívta Pétert egy
esti italra, de a férfi, noha igen nehezére esett, kimentette magát.
Másnap, egy szeles, esős, áprilisi napon ott találta magát az Európai
Parlament brüsszeli székházában mint hivatalos vendég, s
amikor végigkalauzolták őket az intézményeken és bekukkantottak
a plenáris ülésre, Péter nekiállt Abu ügyével foglalkozni. Bobtól, aki
politikai tudományt tanított a Ruskinban és lelkes híve volt a Skót
Nemzeti Pártnak, minden skót ünnepen szoknyában jelent meg a
college-ban, kapott egy nevet, akit meg kellett keresnie.
Több órába telt, míg végre el tudta érni, hogy az EU-képviselő
tíz percre fogadja az irodájában. Péter, hamisítatlan magyar akcentussal
ecsetelte a nigériai fiú ügyét a középkorú skótnak, aki egy
ideig hümmögött, hümmögött, majd megkérdezte:
– Szóval maga a Ruskinból jött? – Péter bólintott. – És
Webb-fellow? – Péter ismét bólintott, ezúttal kissé idegesebben.
Újabb hümmögések következtek, majd a képviselő fölállt és azt
mondta:
– Hát tudja, én is a Ruskinban kezdtem, úgy kell az a hely a
magunkfajtának, mint egy falat kenyér. Megnézem, mit tehetek.
De nem ígérek semmit.
8
Este egy sörözőben vacsoráztak, Péter magyar szót hallott az egyik
asztal felől. Óhatatlanul is hegyezte a fülét, két kövérkés úriember
beszélgetett a szakszervezetekről, Péter nem tudta megállni,
hogy oda ne menjen hozzájuk. Bemutatkozott, leült közéjük, s
kiderült, hogy az urak az egyik újonnan alakult független magyar
szakszervezetet képviselik, annak érdekében igyekeznek lobbizni
Brüsszelben.
Péter lelkesen faggatta őket, hiszen tudta, hogy a pártokon kívül,
amelyek egyre inkább egymást ütik-vágják, ahol érik, erős
érdekképviseletre lenne szüksége országának, méghozzá olyanra,
amelyik nem a régi kommunisták befolyása alatt áll.
De a hallottak hamar lehűtötték lelkesedését. A férfiak elmondták,
hogy milyen kínkeservesen tudtak csak megalakulni,
mennyi félelem él még mindig a munkásokban attól, hogy szembeszálljanak
a hatalommal, hogy miként próbálták a nagy, még
mindig kommunista irányítás alatt álló szakszervezetek először lekenyerezni,
majd elcsábítani, végül megfélemlíteni őket, s hogy a
pártokat mennyire nem érdekli az érdekképviselet ügye.
– De itt Brüsszelben sem jobb a helyzet – mondta egyikük. –
A bukott rendszer szakszervezetének olyan hadállásai vannak, amelyeket
egyszerűen lehetetlen bevenni. Őket hívják a hivatalos fórumokra,
ők kapnak támogatást, rólunk tudomást sem akarnak venni.
Ez a harmadik napunk itt, saját pénzünkön, s csak most tudtuk elérni,
hogy holnap fogadjon bennünket valami fejes. Siralmas.
Péternek egyre apja járt a fejében, akit annak idején a vasas
szakszervezet meg a szocdem szakik mentettek meg attól, hogy
kirúgják, ők taníttatták és becsülték meg tisztességes munkáját,
persze még a háború előtt, s közülük jöttek el hárman is a temetésre.
Hol vannak az utódaik?
9
Miután visszatértek a Ruskin College falai közé, Péternek első
dolga volt alaposabban utánanézni, mit is jelent az, hogy ő a
transzcendencia és Anne akaratából Webb-fellow lett. Ekkor olvasott
először Sidney Webbről, aki a XIX. század második felének
egyik vezető brit szociáldemokratája volt, tagja a fábiánusok
társaságának, és John Stuart Mill eltökélt támogatója az 1865-ös
parlamenti választásokon. A londoni munkásakadémián tanított,
és meggyőződése volt, hogy a brit szocializmus igazi alapítója nem
Karl Marx, hanem Robert Owen. Élesen ellenezte a szabad piacot,
és sürgette a jóléti állam megszervezését. Feleségével együtt
ő javasolta 1894-ben, hogy a fábiánus társaságra hagyott 10 ezer
fontból hozzanak létre egy új egyetemet a szegények számára.
Hát ennek a pénznek a kamataiból élhetek én itt Oxfordban
– gondolta Péter, nem kis elégedettséggel. – Ez apám hagyománya,
aki Svédországban akart volna munkás lenni, ha hagyják a
kommunisták.
Abu ügyében viszont nem lépett a hümmögő skót, így Ianék
elhatározták, hogy tüntetést szerveznek Oxfordban, ahol Péter is
fölvonult „Igazságot Abunak” táblával a kezében, életében először
vett részt tüntetésen, a rendőrség leállította a forgalmat a High
streeten, a turisták némileg megrökönyödve nézték, ahogy több
száz ruskinos diák, piros pólókba öltözve, vörös zászlót lobogtatva
és jelszavakat skandálva masírozik végig a városon. Ekkor értette
meg igazán Péter, mire is gondolt Havel, amikor a szocialista vérmérsékletről
beszélt. Igen, ilyen volt ő is, plebejus, zsigerből utálta
a hatalmasokat és a kiváltságokat, de legfőképp az igazságtalanságot.
De azért a vörös zászlót nem volt hajlandó a kezébe venni.
10
Vészesen közeledett viszont a Webb-fellowság vége, és Péternek
ismét döntenie kellett: hova tovább? Rettenetesen megutálta már a
folyamatos döntéskényszert Magyarország és Anglia között, hazája
kivetette, Anglia befogadta, de a szíve unos-untalan visszahúzta
oda, ahol született, ahol a legbonyolultabb érzéseit is képes volt
szavakba önteni, ahol a szagok és ízek édes-fájdalmas emlékeket
keltettek benne, ahol ismerte a költők legnagyszerűbb sorait és a
bölcsődalokat, ahol Pannival lubickolt a Dunában és sátorozott a
margaréták között, ahol csigaversenyt rendezett, és ahol az írásai
megjelentek.
Igaz, egyre ritkábban.
Még a választások hajrájában írt egy cikket arról, hogy a szocialistákká
vedlett kommunisták nem alkalmasak egy demokrati450
kus köztársaság irányítására, mert túlságosan hozzászoktak, hogy
visszaéljenek a hatalommal. Ezt az írást az ügyeletes szerkesztő
kicenzúrázta abból a liberálisnak mondott napilapból, ahol egyébként
rovata volt. Péter ekkor megszakította kapcsolatát az újsággal.
Ezután a liberálisnak mondott hetilappal próbálkozott. Velük
akkor gyűlt meg a baja, amikor egyik esszéjében a lap vezető
publicistáinak hangnemét kifogásolta. Ezek az urak a legalpáribb
kabaréstílusban támadták a jobboldalt, amire persze a jobboldali
újságok hasonló hangfekvésben válaszoltak. Péter azt szorgalmazta
volna, hogy az újság szálljon ki ebből a mókuskerékből és hagyja
abba az ellenfelek sértegetését.
Ám erre a szerkesztők sértődtek meg.
Utolsó próbálkozásként írt egy hosszabb elemzést a magyarországi
szociáldemokrácia történetéről, melynek utolsó nagy alakjaként
Nagy Imrét jelölte meg, az ’56-os forradalom törvényes
miniszterelnökét, akit 1958-ban a kádári restauráció jegyében három
társával együtt kivégeztek, mert nem volt hajlandó beállni az
árulók, a kollaboránsok közé, akik „a törvényes rend helyreállításának”
jegyében kivégezték, börtönbe vetették, száműzetésbe
kényszerítették a forradalmárokat.
Ezt az írást a magát szociáldemokratának valló, legnagyobb példányszámú
napilap főszerkesztőjének küldte el, aki az egyetemen
még legjobb barátai közé tartozott. A főszerkesztő ígéretet tett, hogy
nem cenzúrázzák a szöveget. Nem is tették. Ám Péter legnagyobb
meghökkenésére elemzését nem Nagy Imre, hanem Kádár János
fényképével illusztrálta a lap, mintha a hazaáruló Kádár is a szociáldemokrata
hagyomány része, sőt dicsőséges képviselője lenne.
Péter ekkor letette a tollat.
11
Délelőttönként a Bodleian karzatán ült, szemben a Mária templom
toronyórájával, olvasott, jegyzetelt, és azon tűnődött, hogy
milyen üdvös lenne, ha apja és anyja hagyományát, ezt a kétfajta,
de talán mégis egy tőről fakadó hagyományt, a protestáns etikát és
a szociáldemokrata indíttatást egyszerre tudná képviselni egy politikai
erő Magyarországon. Egy ilyen pártba bizonyosan belépne.
Ám erre a leghaloványabb esély sem mutatkozott.
Délután kettőkor a Queens College-ba ment, ahol minden áldott
nap Bach orgonaműveit játszották, különböző művészek egy
teljes esztendőn keresztül – ingyen. Itt részesült napi kegyelemben,
mosolyogva mondta egyik este Iannak, hogy nem érti, mit
vacakoltak a filozófusok annyit az Isten-bizonyítékokkal, amikor
a legnyilvánvalóbb Isten-bizonyíték Bach muzsikája. Ilyenre ember
egyedül, a maga kútfejéből nem képes.
Ian persze, ahogy rendes ateistához illik, nevetett Péteren,
azt hitte, viccel. Pedig Péter halálosan komolyan gondolta, amit
mondott.
Bach mint Isten-bizonyíték – ízlelgette magában a gondolatot,
ezzel aludt el, erre ébredt. Közben teltek a napok, sokasodtak a
jegyzetei, mintha elszántan készülődne valamire, de valójában fogalma
sem volt, miféle jövő várja a Ruskin falain túl.
Két héttel a nyári szünet előtt Anne félrevonta a folyosón Pétert,
a maga darabos módján oldalba bökte, és feltette neki a kérdést:
– Volna kedved még egy évet maradni nálunk?
Péter elhűlten nézte, bizonyára igen ostoba képet vághatott,
mert Anne nem állhatta meg mosoly nélkül. – Tudod, mindenkinek
tetszett az előadásod, és úgy gondoltuk, jó lenne, ha tartanál
a diákjainknak szemináriumot Kelet-Európáról. Persze nem tudunk
valami sokat fizetni, de a szállásod meglesz, éhen se halsz,
szóval, mit szólsz hozzá?
Pétert valami ellenállhatatlan forróság öntötte el, szó nem jött
ki a száján, átölelte Anne-t és csöndben folytak a könnyei.