kb. 14 perc olvasás
OROSZ ISTVÁN
EGY SZEM EPER
Történetdokumentum
© Orosz István, 2010
© Napkút Kiadó, 2010

ÖTÖDIK RÉSZ
V
DIANA
1
Végül Panni megüresedett oxfordi albérletébe költözött nyár végén,
amikor a lány elutazott Thesszalonikibe. De ahogy közeledett
az ajándékba kapott hónap vége, úgy hatalmasodott el rajta a pánik.
Járása bizonytalanná vált, meg-megállt, aztán hirtelen nekilendült,
kereste az irányokat, sokat ütközött az utcán, azon kapta
magát, hogy kerüli az emberek tekintetét, szívesebben nézte a madarakat,
a folyót, leginkább a folyót. Mintha az Isisből akart volna
erőt meríteni, erős ingerenciát érzett, hogy megmártózzon, abban
az évben elég melegre sikeredett a július Oxfordban, de hát az
angolok másra használják folyóikat, nincs fürdéskultúra, viszont
evezéskultúra és narrowboat-kultúra, az van. De van ám!
Óh, azok a narrowboatok!
Kedvenc helye a keleti zsilip lett az Isisen, egész napokat töltött
azzal, hogy figyeli a zsilipmestert, ahogy szertartásos eleganciával
kisétál picinyke házából, valahányszor csónakok érkeznek, vált
néhány keresetlen szót a hajózókkal, aztán tekerni kezdi a fogantyút
fütyörészve, a transzcendencia legnagyobb megelégedésére.
Nyilván.
Ilyenkor mérhetetlenül irigyelte a zsilipmestert. Micsoda
nagyszerű élet lehet, gondolta, kiszolgálni mások örömét a folyón,
méltósággal, elegánsan. És közben ügyelni a folyóra, szabályozni
egy picit, csak amennyire éppen szükséges.
Szeretettel.
2
Szeretett volna valaha stégmester lenni a Dunán, a Dunán, ami
persze más súlycsoport, mint az Isis, ott hatalmas víztömeg mozog,
azt nem lehet csak úgy, néhány erőteljes mozdulattal elrekeszteni
egy zsilippel, bár a megveszekedett kommunisták még
ezt is megpróbálták volna, félig sikerült is nekik, a transzcendencia
legnagyobb bánatára. Stégmester akart lenni, de az üzemorvos eltanácsolta
a szemüvege miatt. Micsoda marhaság, nevetett magában,
micsoda égbekiáltó marhaság!
Szívesen szóba elegyedett volna ezzel a pocakos, középkorú,
szakállas angollal, aki a narrow boatok biztonságos áthaladását szabályozta
az Isisen, de a ködös, tejszerű bizonytalanság, ami lehatolt
a zsigereibe, megakadályozta ebben. Tisztes távolból figyelte naphosszat,
amíg be nem esteledett. Olyankor hazaballagott az Isis
partján, csöndesült benne a pánik, de az éjszakák rosszul teltek.
Rémálmok gyötörték, verejtékezve ébredt éjnek évadján, szörnyek
üldözték, emberek nevettek rajta, s a végén mindig megverte
valaki.
Aztán elérkezett az ajándék hónap utolsó napja, kötelességszerűen
összecsomagolt a Digital-os bőröndbe, elrendezte Csucsu ősz
hajszálait, és nekivágott új életének a tejes köd közepén, bizonytalan
járással, lesütött szemmel, mint aki menekül, de már abban
sem bízik, hogy megmenekülhet.
3
És akkor fölbukkant a ködös homályból egy szem, szemtelenül
pirosló eper.
És ez megváltoztatta a sorsát.
Egyetlen szem eper vezette el Dianához, aki olyan hétköznapi
magától értetődőséggel fogadta, mintha a szomszéd ugrott volna
át egy csésze teára. Pétert megizzasztotta a negyedórás bőröndcipelés
a buszmegállótól, amúgy is nyomorultul érezte magát, de ez
a hatvanas évei vége felé járó, magas, szikár angol nő, farmerban és
bő, majdnem térdig érő, itt-ott szakadt, barnászöldes pulóverben,
néhány apró gesztussal egy csapásra föloldotta félelmeit. A szeme
körül enyhén ironikus megértéssel táncoltak a ráncok, néhány
okos pillantással fölmérte Pétert, majd azonnal magára hagyta a
fürdőszobában.
A tizenkilencedik század végén épült cottage minden szegletéből
elmúlt idők hangulata áradt, nagy gonddal megépített falépcsők,
a fokok enyhén bemélyedve az évszázados taposástól, egyszerű,
de mégis ízléses, alig faragott bútorok, a hosszú, tekintélyes
méretű konyhában régi vastűzhely, tölgyfa asztal, apró ablakok
a kertre, rengeteg virág szerteszéjjel a lakásban, hagyma, gumó,
mag, cserepes és vágott formában, a nappaliban plafonig érő, egész
falat beborító könyvespolc, szemben kandalló, kirongyolódott fotelek,
hanyag rendetlenség.
– So, you are a philosopher?
Péter élvezettel tanulmányozta Diana ráncait, szépek voltak,
egész egyszerűen szépek, egyenletesen eloszló barázdák, nyugalom
áradt belőlük, évszázados tudás. Belekortyolt a cherrybe.
– Hát, szeretem a filozófiát, az igaz – mondta bizonytalankodva.
– Nos, akkor Oxford a megfelelő hely magának, itt az átlagnál
sokkal nagyobb a filozófussűrűség – nevetett Diana. – Sütöttem
halat. Megkóstolja?
Péter némán bólintott. Elakadt a szava ettől a keresetlen egyszerűségtől.
Diana aztán a következő hetekben nem is nagyon kérdezett
többet, simán befogadta Pétert.
Csak úgy.
4
Diana zongorát tanított, a cottage egykori gazdasági melléképületét
alakította át zeneteremnek, oda jártak hozzá a tanítványok,
hetente egyszer pedig örömzenéltek a barátnőivel, szigorúan zárt
ajtók mögött, az asszony zavart mosollyal hárította Péter érdeklődését:
– Á, nem vagyunk mi olyan jók, csak feszélyezne a jelenléte.
Péter hamar beletalált a napi rutinba, segített vásárolni, órákat
szöszmötölt a kertben Diana utasításait követve, vacsora után az
ő tiszte lett a mosogatás, ha az asszony nem volt otthon – Diana
napközben rendszerint a menekültek ügyes-bajos dolgait intézte
–, átvette a leveleket, a postás a harmadik nap előre köszönt neki
az utcán.
Péter számára az volt a legfantasztikusabb – amellett, hogy
hirtelen mindene meglett, amire rászorult –, hogy Diana nem
bizalmaskodott, nem tett föl tolakodó kérdéseket, hogy vendégszeretetéért,
mégpedig rendkívüli intelligenciával és odafigyeléssel
biztosított természetes vendégszeretetéért semmit nem várt el
cserébe, és semmire sem érezte följogosítva magát. Reggelenként,
müzlikanalazás közben rendelkezésre állt és föltett két egyszerű
kérdést: – What are you doing today? Do you need any help? – s
azután teljes mértékben Péterre bízta a továbbiakat.
Meleg tartózkodásában volt valami méltóságteljesség, ez lenyűgözte
Pétert.
Általában kissé ziláltan érkezett haza, szalmaszínű haja szanaszét
a vállán, Diana egyáltalán nem őszült, ilyenkor szívesen elfogadott
Pétertől egy csésze teát, és néha a napjáról is beszélt, a
napjairól, amelyeket folyamatos segítéssel töltött, folyton-folyvást
segített valakinek. Péter szívesen megkérdezte volna, miért teszi,
de egyelőre nem merte, hátha zavarba hozza, s pillanatnyilag minden
energiáját az kötötte le, hogy minél kevesebb gondot okozzon
Dianának.
5
A hétvégén átjött Anne a férjével, gömbölyű, alacsony, középkorú
teremtés, kirobbanó energiákkal, harsány kacagással, és észrevétlenül
letesztelte Pétert. Mármint hogy mi köze Péternek a filozófiához.
Már a vacsoránál elkezdődött, ártatlannak tűnő viccelődéssel
Heideggerről meg Kantról, s amikor Péter vette a lapot, váratlanul
hosszú beszélgetés indult Marxról, a frankfurti iskoláról,
Adornóról, Anne föltűnően tájékozottnak bizonyult, Péter a civil
társadalomra terelte a szót, hogy az angolok milyen jók ebben,
na, erre az asszonyok egymás szavába vágva kezdtek el mesélni az
Asylum Welcome-ról és a Ruskin College-ról.
Péter úgy tett, mintha tudná, ki is az a Ruskin, pedig szégyenszemre
akkor hallott először erről a tizenkilencedik századi angol
filantrópról, aki igen szívén viselte az elesettek sorsát, s aki immár,
úgy látszik, őt is fölkarolta. Anne ugyanis az este végén sugárzó
arccal nézett Péter szemébe, s azt mondta: – Magának a Ruskin-
ban a helye. Megpróbálom elintézni, hogy kapjon ösztöndíjat.
Péter önkéntelenül is Diana felé fordult, mint aki tőle vár megerősítést
a tekintetben, hogy helyénvaló-e, ha elfogadja, hogy kvázi
megérdemli-e ő ezt a fantasztikus szerencsét, hogy komolyan
veheti-e Anne ajánlatát, hogy tényleg igaz-e, hogy megvalósulni
látszik legrejtettebb, önmagának se bevallott, elérhetetlennek
tűnő vágyálma, hogy így, negyvenkilenc évesen egy oxfordi college
rendes tagja legyen, és főfoglalkozásként törődhessen filozófiával.
Diana ráncai bájosan biztatták, az öröm erre aztán lassan
benne is szétterjedt. Megölelte volna ezeket az asszonyokat, igazi
magyar módra szívesen meglapogatta volna őket, de hát az illendő,
angol módra illendő tartózkodás megakadályozta ebben, így
csak annyit mondott zavart mosollyal:
– Thank you, Anne, thank you, thank you… – és egy pillanatra
megérintette az asszony kezét.
6
Kapott tehát egy évet Oxfordban, hiszen Anne persze állta a szavát,
az angolok keveset ígérnek, de azt betartják. Két hét múlva
ott ült saját szobájában a college második emeletén és Strawson
Kant-könyvét fordította magyarra, amit még utolsó magyarországi
látogatása során bízott rá Matyi, aki közben elindított a fiúkkal
egy filozófiai könyvsorozatot az egyetemen, de Strawson szövegébe
már többeknek beletört a foguk. Péternek fogalma sem volt,
mit vállal el, arról meg végképp nem, hogy mikor juthat majd
nyugalmi állapotba, hogy belefoghasson a munkába, mégis elvál434
lalta, ha másért nem, hát azért, hogy megőrizze lelki kapcsolatát a
filozófiával, és persze Matyival, akivel szemben nem szűnő lelkiismeret-
furdalás gyötörte, hogy annak idején olyan kurtán-furcsán
faképnél hagyta.
Amikor már biztosan tudta, hogy Péter elköltözik tőle, Diana
föloldódott, beszédesebb lett és érdeklődőbb: – Tudja, az elején nagyon
aggódtam magáért. Elég ramaty állapotban érkezett. – Péter
bólintott. – Fiona mondta, hogy maga kis híján elsírta magát nála. –
Itt Diana megállt. – Kér whiskyt? – Péter ezúttal lelkesebben bólintott.
Néhány korttyal később azután végre beszélni kezdett. Először
meglehetősen akadozva, kereste a szavakat, maga is meglepődött
micsoda megkönnyebbülést érez, hogy beszélhet valakihez. Valakivel.
Aki látható érdeklődéssel meghallgatja és próbálja megérteni.
Megérteni.
Megérteni, amit Péter maga se nagyon értett. Sőt, ami azt illeti,
egyáltalán nem értett. Az asszony figyelmes szemmel nézte, komolyan,
de némi huncutság állandóan ott bujkált a ráncai között,
enyhe irónia, épp csak a szükséges mennyiség, nem több, nem
kevesebb a kelleténél, néha föltett okos kérdéseket, de többnyire
hallgatott, melegen.
7
Azután történeteket kezdett mesélni menekültsorsokról, gyerekekről,
akik elveszítették a szüleiket, anyákról, akiknek megölték
a férjüket, férfiakról, akiknek kiirtották a családját, beszélt Greenham
Commonról, ahol a hetvenes években ő is ott sátorozott a
többi nővel hónapokon keresztül az amerikai támaszpont körül,
volt, aki ott szülte meg a gyerekét, mondta mosolyogva.
Péter a rongyos fotelbe süppedten hallgatta, és szerette Dianát.
Már hajnalodott, amikor lefeküdtek, Péter a lépcsőről még
hátrafordult és annyit mondott halkan a kandalló párkányára támaszkodó
asszonynak: – Thank you. You saved my life.
Diana barna szeméből egy pillanatra eltűnt az irónia, sötét mahagóniszínre
váltott, talán egy csöppet fátyolosabb is lett a kívá435
natosnál, hosszú lett a pillanat, megnyúlt, téren és időn kívül helyezte
őket, ahogy ott álltak alig néhány méterre egymástól, csak a
tekintetük kapcsolódott össze, ölelte egymást szenvedélyesen.
Nem lehetett megmondani, mennyi idő múlva Diana ráncai
ismét tréfás mozgásba jöttek: – See you in the morning – mondta,
és kiment a konyhába, hogy elmossa a poharakat.
Péteren addig sosem ismert érzés lett úrrá, ahogy lassan fölment
a lépcsőn, alázat és szenvedély, hála és öröm, végtelen megnyugvás.
Azonnal elaludt, reggel mosolyogva ébredt. Álmodhatott
talán valamit, amire nem emlékezett, feküdt az ágyban, ízlelgette
újonnan kapott élete első perceit, ámulva azon, hogy elszállt
belőle minden keserűség. Istenem, csak így maradjon, gondolta,
csak így maradjon, maradjon ez most már így, amíg világ a világ.
8
A következő két hónapban alig mozdult ki toronyszobájából, napi
tíz-tizenkét órát fordított, mikor mennyit bírt, Strawson rendesen
megizzasztotta, de megérte, valószínűleg a legjobb szöveg,
amit valaha is írtak A tiszta ész kritikájáról, megvolt a napi penzum,
amit teljesítenie kellett, különben végképp lekési az amúgy
is többször módosított határidőt, és végképp elveszíti Matyit meg
a fiúkat, amit semmiképpen sem akart.
És Dianának, Anne-nek és Fionának is meg akarta mutatni,
hogy nem hiába bíztak benne, neki valóban Oxfordban a helye,
hogy nemcsak kontárkodik a filozófia körül, hanem érti, s talán
néha műveli is. Mindenekelőtt persze önmagának kellett bizonyítania,
hogy a küldetés után is van élet, értelmesen, nyugodtan,
szeretettel élhető élet. A transzcendencia legnagyobb megelégedésére.
Hatkor kelt, hideg vízben arcot mosott, megborotválkozott,
ivott egy kávét és nekiült a munkának. Az első hónapban egyedül
volt az egész college-ban, az őszi term október elején kezdődött,
csak a gondnok látogatta meg néha, meg Anne kiabált föl hozzá
az udvarról alkalomadtán, hogy szüksége van-e valamire. Általá436
ban délig dolgozott megállás nélkül, akkor evett egy szendvicset,
pár clementinest, ivott egy kávét, és egy óra múlva már ismét ott
ült a komputer előtt. Délután ötig-hatig bírta, akkor hosszú sétára
indult a környéken, bebarangolta a közeli temetőt, elgondolkozva
tanulmányozta az évszázados sírköveket, vagy begyalogolt a városba,
le az Isis partjára, ilyenkor nem mulasztotta el, hogy néhány
percre be ne üljön a Christ Church templomába, majd fölfrissülve
visszatért a college-ba, s este is dolgozott még egy-két órát, de
ilyenkor már csak a napi munkáját ellenőrizte le újra, javítgatta,
megjelölte a szükséges hivatkozások helyét, közben hallgatta az
Anne-től kapott komolyzenei kazettákat, majd amikor már képtelennek
bizonyult követni a mondatok logikáját, kikapcsolta a
számítógépet, megnézte a BBC híreit, olvasott még az ágyban, de
a betűk hamar összefolytak a szeme előtt és elaludt.
Az első néhány hétben éberen aludt, sokat forgolódott, nyomasztotta
a feladat nagysága, és rettegett, hogy képtelen lesz időben
befejezni a könyvet. Lassan kezdte mélyebben megérteni a
szöveget, a későbbi fejezetek fényében folyamatosan felül kellett
vizsgálni korábbi megoldásait, elbizonytalanodott, néha azt gondolta,
fölösleges erőlködnie, ez a feladat meghaladja képességeit.
De egy kávé, az Isis, a Christ Church ilyenkor mindig új erőt kölcsönzött
neki, és folytatta, bár lassan, igen lassan hatalmába kerítette
a csöndes pánik. Mi lesz, ha képtelennek bizonyul? Ha ezen a
terepen, amit a leginkább sajátjának érzett, ahol igazán otthonosan
mozgott, ha itt is képtelennek bizonyul? Mi marad akkor neki hátra
az életből?
9
Igyekezett minél kevesebbet enni, hogy az emésztés se gátolja agyműködését,
így több kilót fogyott, lötyögni kezdett rajta a farmer,
aminek voltaképpen örült, apró pocakja, amit az elmúlt években
fölhalmozott, eltűnt, így majd biztosan jobban tetszem a nőknek,
fintorgott magában, ha lesz még nő egyáltalán, ezt az eshetőséget
egyáltalán nem tudta elképzelni, bosszúsan hessegette el ezeket a
gondolatokat, szerencsére az intellektuális intuíció kérdése, Kant
és Strawson fő kérdése lekötötte minden szellemi energiáját. Kant
persze intellektuális szemléletnek hívta ezt a képességet, ami szerinte
csakis Isten sajátja lehet. Strawson viszont a bevett akadémiai
angol fordítást követte fejtegetéseiben, s ez a szöveg intellektuális
intuícióról beszélt. Márpedig, sejlett föl Péter számára, intellektuális
intuícióra talán az ember is képes lehet. Jobb pillanataiban.
Diana hetente egyszer elhívta vacsorára. Szelíd érdeklődéssel
figyelte a férfit, ahogy a szeme láttára átalakul, Péter megosztotta
vele heti kételyeit, az első hónapban húszoldalas elmaradást termelt,
a szöveg egyre áttekinthetetlenebbnek bizonyult, de a nap
huszonnégy órájából nem lehetett többet kihozni. Az asszony
ilyenkor fanyar, ironikus történettel nyugtatgatta oxfordi filozófusok
szerencsétlen ügyeiről, igyekezett csillapítani a Péteren elhatalmasodó
pánikot. – I know you can do it. I just know it.
Aztán áttessékelte a férfit az egykori pajtába, ahol a zongora állt,
és játszani kezdett. Péter egy pohár borral a kezében hallgatta Dianát
Chopint játszani, a kandalló mellett ült egy elnyűtt fotelben, az
asszony pedig játszott, szenvedélyesen, erősen, örömmel. Amikor
fölnézett a billentyűkről, tekintetük sokáig ölelte egymást.
Ez az ölelés elegendőnek is bizonyult a következő hétre.
10
Október elején meglódult az élet, megérkeztek a Ruskin-diákok,
csupa fölnőtt ember az ország legelesettebb részeiről, akiket alaposan
megnyomorított az élet. Ápolók, eladók, szociális munkások,
farmerek, szerelők, munkanélküliek, a college-ot ugyanis az angol
szakszervezetek tartották fönn, ingyenes oxfordi oktatást biztosítva
az alsóbb osztályok tehetségeinek.
Beindult a konyha, Péter immár közösen reggelizett sorstársaival,
hallgatta történeteiket, és lassan alábbhagyott benne a pánik.
Ebben a közegben muszáj helytállnia, hiszen társai nagy része, nagyon
nagy része még sokkal rosszabb helyzetben volt, mint ő, s
lám, ők is erőt találtak, hogy túlnőjenek életük nyomorúságán.
És valóban, a második hónapban, akárha valami titokzatos
tündér ellebbentette volna a fátylat a szöveg összefüggéseiről, Péter
megtáltosodott, behozta lemaradását, és ahogy közeledett a
könyv vége felé, úgy lett egyre biztosabb benne, hogy érti Strawsont.
– Persze beszélni lenne vele a legjobb, akkor tisztázhatnám
a kétséges pontokat, de hát Heideggert se faggathattuk ki annak
idején – gondolta melankolikusan –, mégis megcsináltuk.
Megérkeztek a bennlakó tanárok is, Anne, aki szociológiát tanított,
sorra bemutatta Pétert a kollégáknak, s amikor Strawsonra
terelődött a szó, Tom, a történész egyszer csak azt kérdezte Pétertől:
– És miért nem beszél vele? – Péter nem értette. – Kivel? –
Hát Strawson professzorral. Itt van a University College-ban. Már
nem tanít, de bejár. – Péter belekapaszkodott Anne-be. – Hát él
még? – Maga nem tudta? Persze hogy él, igaz, a nyolcvan felé jár,
de tudomásom szerint igen jó egészségnek örvend. Biztos örülni
fog, ha megtudja, hogy magyarra fordítják a könyvét. – Péter
örömében puszit nyomott Anne arcára, és két hét múlva ott ült a
University College-ban Strawson professzorral szemben, aki kíváncsi
jóindulattal méregette.
11
Strawson portóit töltött, az ital kellemesen elomlott Péter szájában,
mediterrán hangulatot idézett, és ezzel eltűntek bizonytalanságai
is. Itt ült, Oxford legrégebbi egyetemén, szemben vele az analitikus
iskola legnagyobb élő képviselője, és beszélgettek. Szinte
egyenrangúként beszélgettek az intellektuális intuíció lehetőségéről,
Kant fenomenológiai értelmezéséről, Péter előadta kérdéseit,
a pásztorbot vékonyságú, szemüveges öreg meg ízesen válaszolgatott,
töprengett, ironizált, majd meghívta Pétert ebédre a college
dísztermébe a tanárok közé, ahol látható örömmel, de persze a
kötelező angol tartózkodással újságolta halkan a mellette ülőknek,
hogy ez az ősz magyar éppen most fordítja az ő Kant-könyvét.
Amikor Péter néhány óra elteltével kilépett a college kapuján,
sokáig tétován ácsorgott az utcán, megtörtént a hihetetlen, már
megint csoda történt, éppúgy, mint annak idején, amikor először
érkezett meg késő este Antibes-ba és megtalálta kedvenc tengeröblét,
pontosan úgy. Ideje hát egy thank you-nak, többnek is, de ezt,
most először, kevésnek érezte, szánalmasan kevésnek, tennie kellett
valamit, sürgősen tennie, cselekvésben kifejezni, ami történt vele.
Önkéntelenül elindult a River Head felé, a hűvös októberi
napsütésben kinn ültek a vendégek a faasztalakonál, ahol alig három
hónapja még éhesen görnyedt az utolsó ötven pennyssel a
zsebében, és azon töprengett, hogy megigya-e a maradék Guniesst
valaki másnak az otthagyott poharából. Rendelt egy pinttel, nézte
a narrow boatokat színesen végigpompázni az Isisen, s azon morfondírozott,
hogyan is fejezhetné ki háláját a transzcendenciának.
És mire a pohár végére ért, már tudta, mit tegyen.
Átment a sarki zöldségeshez és megvette a legcsábosabban pirosló
epercsomagot. Elsétált a folyóparton ahhoz a padhoz, ahol
előző élete utolsó napján megpihent. Kényelmesen elhelyezkedett,
majd kivette a legnagyobb szemet és óvatosan beleharapott. Igyekezett
minél kisebbet harapni, ahogy azt annak idején, előző életében
is tette, kiélvezni minden picinyke rostot, apró magocskát,
közben fölrémlett előtte Nastassja Kinski a Tessből, a vöröslő ajkak,
ahogy ráborultak az egy szem eperre, ártatlanul és mégis vad izgalommal,
Stonehenge köveit látta, ősi véráldozatok színhelyét, a piros
lé lecsurgott az ajkáról, és gondolatban megkövette Ábrahámot.
Nem lehetett megmondani, mennyi idő múlva állt föl újra,
lassú módszerességgel végigjárta az ösvényt, amely a folyótól a
botanikus kertig vezetett, s minden padra letett egy eperszemet,
ügyelve arra, hogy ne legyen nagyon föltűnő, repedésekbe rakta
őket, nagy gonddal, akárha áldozati kenyeret helyezne el, mindannyiunk
mindennapi kenyerét.
Hátha megtalálja őket valaki, valaki, aki hasonlóan el lesz
veszve, mint volt ő, előző élete utolsó napján.
Ezt a szertartást megismételte minden vasárnap, amíg csak Oxfordban
élt.