Boldog-boldogtalan emberek életminőségei

Bölcs-balga/boldog-boldogtalan lélek Édenkert-aranykor és/vagy vaskor-pokol Istengyermek-táltosparipa/állatorvosi ló Életminőség-vizsgálódások magyarán írva Reviczky Gyula Ifju pesszimistának Lemorzsolám felét már életemnek, Kétkedve mindig, csüggedezve gyakran. Szivem a nem birt távolért esengett; Zajért magányban, álomért viharban. Hogy önzésnél egyéb nincs a világon, Hogy élni büntetés, panaszkodám… S mikor már úgy is késő, most belátom: Jól élni az egyetlen tudomány! . Az ember nyomorult, a sors kegyetlen… Olvastam egykor és vallám azóta, Bor közt vitázva, hangzatos rimekben… Sokan fujják; unalmas, régi nóta. A teremtés kontármű, elhibázott; Az ember bűnre, bajra születik… Szidják, szapulják ezt a szép világot; De élniök, hejh, mégis jól esik! . Mert élni szép, mert élni jó, hiába! A száraz bölcselők bármit fecsegnek; Nincs köztünk, a kinek ne volna vágya Sokáig élni, mint – Schopenhauernek. Éltét jól élni által ki ne vágynék! S bár száz közől nem tudja egy alig: Nem dobja el, ha van egy szalmaszál még, Melyben reménye megfogódzhatik. . Tekints körül! A ránczos képü dáma Elméjét folyvást azon töri, hidd meg, Bár udvarlóit örökölte – lánya: Hogyan toldhatná életéveit meg. S hány Tímon, a ki dörmög, mint a medve, Sált hord a legforróbb nyár közepén; S nem dugja ki az orrát sem, remegve, Hogy meghül és hogy náthás lesz szegény. És kik tagadnak mindent vakmerően?… Kik elpocsékolták az ifjuságot, Vagy koldusok lélekben, szíverőben S agyukban ferdék, erkölcsben fonákok. Minden csak önlelküknek viszsugára: Az igazság náluk csak hangulat. Gyanakszanak, köpködnek a világra, Mert lelkük tükre torzképet mutat. . Vannak, kiknél dorbézolás az élet; Baromi módra sárban henteregnek, És azt szeretnék elhitetni véled, Hogy bűn s erény, rút és szép egyre mennek. Vakon szülöttnek a nap tiszta fénye S az éj sötétje egyformát hazud; És nem fog hinni soha semmi szépbe’, A kinek benső szivvilága rut. . Mások nem haragusznak, nem hevülnek; Csak egyszerűn nem hisznek semmi rosszban. Egyforma elitélteket becsülnek A Megváltóban és a két latorban. Az igazságért szenvedőt gunyolják; Gyöngéd szivekre nyelvet öltenek. Saját sivárságukban fel se fogják, Hogy szenvedés is boldogság lehet. . Ne légy hát híve olcsó tagadásnak! Minden nagyot, dicsőt a hit teremtett; Hadd azt, barátom, hadd azok fajának, Kik csak magukkal érzenek türelmet. Hitvány világ, mondják e pesszimisták; Mert mint maguk, olyannak képzelik. Mások hibáit gúnyolják, leszidják; De envétkük’ lomhán dédelgetik. . Távol maradt a gondok réme tőled; Ne idézgesd fel hát ocsmány alakját! Vagy bölcsei e nyavalyás időnek Álmodni már az ifjakat se hagyják?… Eszményed’ eddig tán fel nem találtad?… Tanulj keresni, bízni, küzdeni! Van még talán, mely nincs eloltva, vágyad?… Adj hálát: nem fogsz megcsömörleni! . Szép, szép az élet, ifju kétkedő te! Penész büzét elűzi rózsaillat. Szép lány szemétől meg leszel büvölve, Sötét éjjel legtündöklőbb a csillag. Még ifju vagy, jövőd sok szépet ígér; Ragadd meg, mit a röpke percz kinál, S ne légy jelen, ne vergődéseimnél!… Engem már nem bocsát ki a hinár. . Tanulj meg élni! A jót ne keressed Rideg könyvekben, elszáradt szivekben. Használd ki a mosolygó, röpke perczet. Üdvöt nem lelsz sehol, csak a jelenben. Hagyd azt a tant, hogy az ember vadállat, A töprengést a végokok felett A kárhozottak bélyegzett fajának, Kik születnek, hogy sírva éljenek. pppppppppp