kb. 16 perc olvasás
OROSZ ISTVÁN
EGY SZEM EPER
Történetdokumentum
© Orosz István, 2010
© Napkút Kiadó, 2010

ÖTÖDIK RÉSZ
I
PANNI
1
– Peter, Peter – szólongatta egy kétségbeesett női hang, sürgetően
és mégis melegen. – Can you hear me? – Elektromos kisülésekre
emlékeztető villanások jelentek meg belül a szemhéján, rövid színes
szikrák pulzáltak, semmit nem érzett, a női hang hívása lassan
erősödött. – Peter, if you can hear me, move your hand, Peter,
don’t leave, Peter, Peter…
Annyi elszántság sugárzott ebből a meleg hangból, hogy önkéntelenül
is engedelmeskedett neki, és egy arasznyit odébb csúsztatta
a jobb kezét a hűvös aszfalton. Aztán ismét elájult. Hideg kék
villódzásra ébredt, erős kezek megragadták, a hang folyvást beszélt
hozzá, hívta, követelőzően, ellenállhatatlanul. Calling – járt Péter
fejében, ez az egyetlen szó töltötte be az egész űrt, ami közte és
a világ között tátongott, London’s calling, Peter’s calling – hirtelen
kinyitotta a szemét. Csövek lógtak ki belőle, két eltökélt arcot
látott közvetlenül az orra előtt, a mentősnő, akárha litániát mondana,
ritmikusan, dallamosan kántálta a nevét, a rendőr pedig szigorú
arccal nézte, s amint észrevette, hogy eszméletre tért, azonnal
faggatni kezdte, mit művelt hajnalban az országúton, mitől
csuromvizes, kit értesítsenek a balesetről?… Péter semmilyen fizikai
fájdalmat nem érzett, de ezek a kérdések, melyek értelme oly
messzi távolban lebegett homályosan, mérhetetlenül kimerítették.
A műtőasztalon tért újra magához rövid, lüktető pillanatokra,
lassan ismét tapasztalni kezdte a testét folyamatos mozgásban tartó
fagyos reszketést, többen álltak a feje körül, serény mozdulatokkal
dolgoztak rajta, néha valamelyikük köpenye egészen az orrába
lógott. A rendőr eltűnt, helyét civil ruhás nyomozó vette át, aki
ötpercenként föltett egyetlen kérdést, miközben Peter csuromvizes
jogosítványát szárítgatta a kezében: – Miért akart átmenni az
országúton?
Jó kérdés. Megválaszolása úgyszólván lehetetlen, már ha az
ember ragaszkodni kíván a valósághoz. Miért is, tényleg? Aztán
Péter azt mondta, igen lassan, mert váratlanul irgalmatlan erőfeszítésébe
került a beszéd: – Vizelni. – A nyomozó fölélénkült.
– És miért a másik sávba ment, miért nem az árokpartra? – Nem
tudom – sóhajtotta Péter megkönnyebbülten, és ismét elveszítette
az eszméletét.
2
Késő délután tért magához egy nyolcágyas kórteremben, a fején
gézből, gyolcsból óriási turbán, máshol azonban ép maradt, csak a
tarkóját érte az ütés. Furcsa módon, fájdalmat ezúttal sem érzett,
csak tompa lüktetést a halántékában, zúgott a füle és szédült. Nyugalom
szállta meg, csak lassan ébredt rá, miért: immár rajta nem
múlik semmi, ezekért a percekért, órákért, napokért nem felelős,
végképp kikerült a kezéből saját sorsának irányítása, ha valaha is
benne volt egyáltalán, persze – gondolta keserűen. Mindenesetre,
egy illúzióval kevesebb.
Behunyta a szemét, így kevésbé szédült. Valaki leült az ágya
mellé és azt mondta: – Peter, my brother, listen to me. – A kórházi
tiszteletes, középkorú, kopaszodó, kövérkés férfi, megfogta Péter
kezét, s azután csöndes, egyenletes hangon beszélni kezdett. Arról,
hogy Péter mennyire szerencsés. Hogy bizonyára igen tehetséges
őrzőangyalai vannak, hogy egy ilyen súlyos balesetet túlélt, méghozzá
úgy, hogy nem maradt nyomorék egész hátralévő életére, de
legfőképpen azért szerencsés, mert senkire nem hozott jóvátehetetlen
bajt, se önmagára, se arra a szerencsétlenre, akinek az autója elé
sétált, s aki még mindig sokkos állapotban van, s akinek voltaképpen
az életét köszönheti, mert annyi lélekjelenléte még hajnalban
is maradt, hogy félrerántsa a kormányt, így csak a sárhányó ütötte
meg Péter fejét, a kocsi nem ment át a testén. De legfőképpen, hogy
nem hozott bajt a családjára, mert ugye van családod, my brother?
Péterbe most először nyilallt bele Panni elkámpicsorodott, sírós
arca, s rettenetesen elszégyellte magát. Bűntudatos szemek385
kel nézte a tiszteletes kopottas reverendáját, megpróbált bólintani,
de a feje nem mozdult, a kötések szorosan rögzítették. Váratlan
erő szállta meg, sürgető érzés, hogy most azonnal rendbe hozzon
mindent, amit elrontott, talán még nem késő, hiszen úgy látszik,
kapott még egy esélyt a transzcendenciától. Immár a harmadikat.
Ezt már tényleg nem szabadna eltékozolnia. Thank you – mondta
halovány hangon és megszorította a tiszteletes kezét. Thank you
– mondta hangosan, erőteljesen, az egész kórterem fülehallatára,
amikor a tiszteletes már magára hagyta, thank you – mondta elszántan
maga elé nézve, thank you…
3
Két nap múlva kinn volt a kórházból, enyhe agyrázkódással megúszta.
Sivár hetek következtek, Évából viszolygó szemrehányásokat
váltott ki felelőtlen viselkedése, Panni pedig kétségbeesetten figyelte
apját, amint kapaszkodókat keres, és nem talál. Péter kopár lélekkel
mosta a lépcsőházi ablakokat, és egyáltalán nem értette a világot.
Megbecsülésre vágyott, de ha Magyarország felé fordult, jószerivel
csak idegenkedésbe, értetlenségbe, enyhe megvetésbe ütközött.
Amíg a Függetlent nyomtatta, magától értetődőnek gondolta,
hogy azok az emberek, akikkel ismeretlenül együtt dolgozik
a rendszer megbuktatásán, valamilyen értelemben különbek a
többieknél. Jobban látják a helyzetet, hajlandóak áldozatot vállalni,
bátrak, karakának, szolidárisak, mentesek a rendszer előidézte
tisztátalanságoktól. Mint ahogy önmagát is ilyennek gondolta.
S lám most, amikor a rendszer végre megbukott, amikor a küldetés
teljesülni látszik, ugyanezek az emberek hirtelen hallani sem
akarnak róla, letagadják, semmibe veszik. Matyit és a fiúkat kivéve
persze… Itt aztán, amikor idáig jutott, reménytelenül összekavarodtak
a gondolatai. Talán tényleg maradnia kellett volna?
Immár Pannin kívül nem akadt nő, aki szeresse. Évát végleg
elvesztette, Sári pedig valami furcsán kegyetlen, húzd-meg-
ereszd-meg játékot űzött vele, nem szerethette igazán. Persze mit
is jelent ’igazán’ szeretni?
Hová legyen mármost?
Két hét múlva kivették a fejbőréből a varratokat, Laci pedig
elvitte Pannival egy Dire Straits-koncertre. Valahol Közép-Angliában,
lankás dombok övezte természetes völgykatlanban állították
föl a színpadot a szabad ég alatt, ötven-hatvanezer ember
gyűlt össze, többnyire Péter korosztálya, az enyhe májusi időjárás
kedvezett a piknik-hangulatnak, édes várakozás lengte be órákon
át a völgyet, szelíd duruzsolás, a közelben közelgő öröm boldog
előérzete. Átragadt Péterre, itta, mint a májusi esőt, aztán, amikor
Knopf ler belecsapott a húrokba, nyakába vette Pannit és végigtáncolta,
végigringatózta vele az estét.
4
A hónap közepén egy ismeretlen férfihang azt kérdezte Pétertől
telefonon, hogy volna-e kedve két hónapig Nizza mellett dolgozni
a Digital európai központjában egy szoftver lokalizálásán. Péter
először azt hitte, viccelődik vele valaki, de azután kiderült, hogy
valamelyik próbafordításával – amelyeket szakmányban gyártott
az elmúlt hónapokban állás reményében – megnyert egy tendert.
És – nem csalás, nem ámítás – két hét múlva ott találta magát a
nizzai repülőtér pálmafái között és úgy érezte: csoda történt.
Mert a kopár vigasztalanság és a belőle sarjadozó savanyú szagú
bosszú vészesen kezdte eluralni a lelkét, de az istenek megkönyörültek
rajta és hajánál fogva kirántották ebből az állapotból, hogy
bekerüljön a franciás, mediterrán örömök lazán elomló világába,
szuper fizetéssel, céges kocsival, titkárnővel és annyi izgató
gyönyörűséggel körbevéve, hogy minden reggel megcsípte magát,
amikor kinézett az antibes-i szállodai apartman ablakából a lágy
tengeröbölre, nem álmodik-e. Igazi csoda volt ez a javából.
Este érkezett, már a gépen elbűvölte a francia légikisasszonyok
utánozhatatlan bája, ahogy whisky-rendeléseit teljesítették,
a sötétkék Clióban szinte lépésben vezetett Nizzából Antibes-ba
a tengerparti úton, nyitott ablakkal, hogy érezze az enyhe, tavaszi
szellőt és a friss, sós tengerszagot. A hideg, nyálkás, két-három fok
körüli, szürke Angliából kevesebb mint két óra leforgása alatt buján
tobzódó, csillogó-villogó, ezer színben pompázó melegházba
került, és lassan, észrevétlenül átjárta minden porcikáját a derű.
Gyorsan kipakolt a szállodában, kitette az asztalra a római számlapos
ezüst zsebórát és megelégedetten fölhúzta. Érezte, új időszámítás
veszi kezdetét. Aztán visszaült a Clióba és találomra elindult
éjfél körül az elnéptelenedett városkában a tenger felé. A világítótornyok
nesztelen pásztái felé indult ösztönösen, hamar megtalálta a
szorosan a tenger mellett futó, az öblök kacskaringóit engedelmesen
követő utat, csak hagyta a kocsit gurulni, engedte, hadd fogadja
magába ez a mediterrán vidék. Félórás lebegő, valószínűtlen autózás
után váratlanul elé bukkant, amit keresett. Noha persze egyáltalán
nem volt tudatában, hogy mit keres, sőt annak se, hogy egyáltalán
keres valamit, de amikor meglátta egy enyhe S kanyar után a sötét
homályba burkolódzó, furcsán otthonos, kluttyogó hangokat kibocsátó,
párásan gőzölgő, picinyke öblöt, azonnal tudta: megérkezett.
Kiszállt a kocsiból és óvatos léptekkel kisétált a sziklaperemre,
néhány perc múlva már minden részletet ki tudott venni a sötétben,
két-három méterrel a lába alatt indigókéken, tejes habokat
vetve kluttyogott a Földközi-tenger, akárha folyamatosan borosüvegeket
nyitnának ki valami dionüszoszi lakomához, a legyező
déli szél sós permetet terített az arcára, az öböl meghatározatlan,
finom szagot árasztott, keveredett a sós pára, a málladozó sziklák, a
tengeri algák, a domboldali hűvös bokrok illata, látszottak a nizzai
és a cannes-i világítótorony lomha pislantásai, két kis halászbárka
horgonyzott valamivel beljebb, hunyorgó fénnyel kivilágítva, álmában
fölvijjogott egy sirály. Nem lehetett megmondani, mennyi
ideig állt ott, elbűvölve, kitárulkozva, örömre szomjasan, mígnem
egyszer kiszakadt belőle a kiáltás: – Thank yououououou!
5
Fantasztikus elégtételt érzett, hogy sorsa erre az istenáldotta vidékre
kalauzolta. Felnőtt fejjel is valami legyőzhetetlen, fájó elvágyódással
nézte hazájába bezárva a Forma 1-es futamok mona388
cói közvetítését a televízióban, kamaszkorában a Louis de Funes-filmeket,
melyek hősei Saint Tropez-ban csetlettek-botlottak, s
most, lám, tálcán kínálják neki mindezt, ráadásul mesés kereset
kíséretében, úgy látszik, a transzcendencia megelégelte szenvedéseit.
Annyiszor veheti be a híres kaszinó-kanyart a Clióval, ahányszor
csak akarja.
Miután első kábult ámulatából néhány nap múlva úgy-ahogy
fölocsúdott, csodás szerencséjét igyekezett minél határozottabb,
minél visszavonhatatlanabb jóra fordítani, hiszen volt mit pótolnia.
Először is, amint első heti fizetése föltűnt a bankszámláján,
repülőjegyet vett Panninak és kihívta magához két hétre, az apartmanban
volt egy picinyke vendégszoba, konyha, fürdőszoba, az
élet megszervezése nem okozott nehézséget. Együtt fedezték föl
esténként és a hétvégén Monacótól Saint Tropez-ig a tengerpartot,
Panni önálló gitárkoncertet adott Péternek Cannes tobzódó
vörös szikláin a tavaszi melegben, Péter pedig vezetni tanította
lányát, aki után már megfordultak az antibes-i srácok a piacon.
Az utolsó este elvitte Pannit St. Jean-Cap-Ferrat apró félszigetének
világítótornyához. Korábban járt már ott egyedül, kíváncsi
volt, hogy a lányt is magával ragadja-e a hely fantasztikuma. Dombok
és öles fenyőfák között kanyarogtak szűk utakon, beljebb, a
kőkerítések mögött pompás villák rejtőztek, a puha szélben bokrok,
pálmák neszezése hallatszott, észrevétlenül közelítették meg
a világítótornyot, Péter leparkolta a Cliót, s ahogy néhány lépéssel
befordultak az utolsó sarkon a tenger felé, ott magaslott előttük a
piszkosfehér, bumfordi építmény, s pár másodperc múlva átsuhant
rajtuk a torony fénypásztája. Szorosan egymás mellett álltak, Péter
érezte, hogy a lány teste összerezzen, akárha megérintette volna
a fény. – Érezted? – suttogta Péter. Panni bólintott. Megkövülten
álltak ott, a fénypászta ritmikusan meglegyintette őket percenként
többször is, akárha fürdőt vennének misztériumból.
Panni ottléte ismét föltámasztotta Péterben a reményt, hogy
esetleg maradt még esélyük Évával, egy legeslegutolsó. Elvégre
most itt, ezen az elvarázsolt helyen élete legnagyobb pénzét keresi, s
erre talán alapozható lenne Évával egy új forduló. Az asszony azonban
igen nehezen akart kötélnek állni, hetekig kellett győzködni,
hogy egyetlen hétvégére legalább hajlandó legyen meglátogatni Pétert,
s ezt is csak akkor, amikor a férfi már megvette a repülőjegyét.
Éva kövéren és idegesen érkezett, ragaszkodott a vendégszobához,
az első este még azt se engedte meg, hogy a férfi megfogja a
kezét. Másnap Péter fölvitte a hegyekbe, Gourdonba, egy szédítően
mély meredély szélére épült varázslatos toronyba, ahol libamájat
ettek friss salátával és Pia d’Or-t ittak hozzá, a katlanszerű
völgy fölött rikítóan színes sárkányrepülők köröztek, messze előttük
a halványkék párás homályba takarózó tenger. A kávénál Péter
vett egy nagy levegőt és belefogott, de Éva a harmadik mondatnál
leintette: – Peti, értsd meg, ezt már nem lehet rendbe hozni, annyira
elidegenítettél magadtól, pedig jöttem volna vissza hozzád,
emlékszel, nem is egyszer. De már túlestem rajtad. Szerencsére.
6
Péter persze nem hagyta annyiban, este sikerült Évát kicsábítania
a vendégszobából, és futotta is egy nem különösebben figyelemre
méltó szeretkezésre, viszont összebújva aludtak, s ez mindkettőjüknek
jólesett. Ám vészesen fogyott az idő, este indult Éva gépe
vissza Londonba, s Péter egy tapodtat se jutott előbbre.
Könyörgésre fogta a dolgot, ecsetelte egy új, nagyobb, közös
lakás vásárlásának perspektíváját, ahol elkezdhetnék végre megállapodott
életüket. Éva azonban kétkedően ingatta a fejét: – Na és
ha ennek a melónak vége, akkor mihez kezdesz? Visszamégy segélyre?
És akkor miből fizetjük a jelzálogot? Azt én egyedül nem
tudom vállalni… – Péter persze egyáltalán nem akart segélyen
élni, de hiába bizonygatta az asszonynak, hogy ezzel a munkával
új horizontok nyíltak meg előtte, most majd más hasonló megbízásokra
is számíthat, a Digital igazán elsőrendű referencia, Éva
hajthatatlannak bizonyult. – Hiszem, ha látom. Addig is, mi jól
megvagyunk Pannival a kislakásban. Ne aggódj emiatt.
Péter nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Dániel állhat
a háttérben, ezért nem akar Éva vele összeköltözni. Már a repülőtéren
ácsorogtak, amikor végre föltette a döntő kérdést: – Van
valakid? – Mire Éva talányosan elmosolyodott, pimasz puszit nyomott
Péter orrára és hamiskásan azt mondta: – Hát, ha nagyon
akarnám, akár lehetne is – majd faképnél hagyta a férfit.
7
A következő hetek derűs tanácstalanságban teltek, Pétert az a jóérzés
járta át, hogy ő a maga részéről megtett minden tőle telhetőt,
igyekezett részeltetni szeretteit a jóból, ennél többre pillanatnyilag
nincs esélye. A háttérben persze folyvást ott lebegett a kétely: mi
lesz, ha ennek a paradicsomi állapotnak vége szakad? Újra segély,
újra depresszió? Igyekezett elhessegetni ezeket a sötét gondolatokat,
próbált a pillanatnak élni, s ebben Alexandra is sokat segített.
Alexandra az első nap kiszúrta magának Pétert. A Digital valbonne-
i tárgyalótermében ültek, tizenhat fordító meg Anette, a
projectmanager, és amikor Péteren volt a bemutatkozás sora és
nem elég erőteljes hangon mondta ki a nevét, az asztal túlsó végéről
egy borzas hajú teremtés lazán rászólt: – Can you say that
again? – Péter, amikor a kellemes, fátyolos hang felé fordult, óriási
barna, okos szemeket látott és bennük leplezetlen, izgatott érdeklődést.
Alexandra olasz volt, kreol bőrrel, középmagas, karcsú, fiatal
nő, a húszas évei végén, kiteljesedett, érett szépség, reprezentatív
keblekkel, már több éve élt ebben az elengedett világban, saját
fordító céget működtetett és falta a férfiakat.
Péteren azonban az első hónapban nem sok falnivaló akadt, a napi
munka után azonnal rohant haza a szállodába, estéit Pannival vagy
Évával töltötte, úgyhogy Alexandra már le is mondott róla, amikor
a férfi négy hét múltán végre elhívta vacsorázni. Addigra nagyjából
kiismerte a tengerparti vendéglőket, Juan Les Pins-ben volt a kedvence,
ott a pincérek kihozták a kávét a homokos part nyugágyaiba
egészen a vízhez. Sokszor lejárt ide ebédszünetben a hegyekből,
Sophia Antipolis-ból, ahol a Digital központja állt. Alexandra remekül
beszélt angolul és mesterien értett a könnyed csevegés művészetéhez,
s ez Pétert is beszédesebbé tette. Most flörtölt először életében
úgy istenigazából, ezért eleinte némileg kellemetlenül érezte magát.
De ebben a helyzetben egyszerűen nem lehetett mást tenni, mint
flörtölni, s Alexandrának figyelemre méltó tapasztalatok álltak rendelkezésére.
Péternek csak hagynia kellett magát. És hagyta.
8
Alexandra imádta a kaktuszokat, minden formában és minden
méretben, apartmanja tele volt velük, a legváratlanabb zugokból
bukkantak elő, szőrösen, tüskésen, izgatóan. Péter először enyhén
viszolygott tőlük, de aztán őt is hamar átjárta erotikus töltésük,
két óriási példány szomszédságában szeretkeztek először a vörös
sziklák fölött, ahová vasárnap délelőtti laza kirándulásra invitálta
Alexandra Pétert. Már erősen sütött az áprilisi nap, jólesett leheveredni
egy apró fennsíkon a fűbe és beleharapni Alexandrába.
A nap hátralévő része kaktuszvadászattal telt, a nő újabb és
újabb trófeákat keresett a gyűjteményébe, mindegyikről ódákat
zengett, Péter meg gyönyörködve hallgatta és élvezettel markolta
Alexandra fejedelmi testét, ha a nő megingott mászás közben.
Szürkületkor tértek haza, tekintélyes zsákmánnyal, Alexandra spagettit
főzött, vacsora után kibújt a köpenyéből, félretolta a tányérokat,
anyaszült meztelenül fölült az asztalra Péter elé, kéjes, lassú
mozdulatokkal magára locsolta a bolognai szószt és szétvetette a
lábát. Péter belebódult a látványba, levert néhány poharat és evőeszközt
nagy igyekezetében, hogy minden porcikájában magáévá
tegye ezt a nőt, aki maga volt a megtestesült, szégyentelen erotika.
Másnap reggel együtt érkeztek Sophia Antipolis-ba, és azután
így történt ez minden áldott nap a következő két hétben. Hétvégén
Alexandra rábeszélte Pétert, hogy menjenek át Olaszországba,
már a hegyi alagutakban kanyarogtak, amikor trópusi eső szakadt
a vidékre, ömlött a víz a hegyoldalakról és mosta le a sarat
az autópályára, megakadt a forgalom. Péterék éppen egy alagút
kijáratában álltak, félhomályban, bepárásodott ablakokkal, amikor
Alexandra félreérthetetlen mozdulatokkal oldani kezdte Péter
övét, majd az ölébe ült. Körülöttük türelmetlen, tülkölő autósok,
előttük szakadó vízfüggöny, ők pedig egymásban, elveszve.
9
Ám a projektnek két hét múlva vége lett, s így vége lett Alexandrának
is. Az utolsó nap, amikor már mindent összecsomagolt,
mindenkitől elbúcsúzott, minden ajándékot megvett, a repülő indulása
előtt egy órával Péter még fölment a Clióval a nizzai repülőtérrel
szemközti domboldalra, s onnan nézte a tengeröbölbe
nyúló kifutópályára érkező gépeket. Ismét hatalmába kerítette az a
misztikus érzés, amit először Sophie kéken mélyülő tekintete váltott
ki belőle, és ami Colmarban, Strasbourgban, Stonehenge-nél,
a Grand Canyonban, a Golden Gate-nél, az antibes-i kluttyogó
öbölben és St. Jean-Cap-Ferrat világítótornyánál lett úrrá rajta,
meg persze a Szevan-tónál, az Ararát lábánál és Tarkovszkij filmjei
nézése közben, vagy a Land’s Enden és a Rose Hotelben, meg
a Veránka kifolyásánál lévő homokdombon, amikor Évát fotózta,
örömmel ringatózott benne, locsolgatta magát a látvánnyal, akárha
Alexandrát locsolgatná, és elsuttogta, akárha mantrát hajtogatna,
elsuttogta számtalanszor, thank you, thank you, thank you…
Majdnem lekéste a gépet, rohannia kellett a folyosókon, az Air
France légikisasszonya bájos szemrehányással, rosszalló fejcsóválások
közepette tessékelte a helyére, Péter kért egy pohár Jamesont,
és mérhetetlen nyugalommal bámulta a tengert, ahogy indigókékké
sötétül a leszálló alkonyatban.
Éjfél után ért haza a kietlen, poros, sápatag surbitoni lakásba,
de ezúttal elég erősen, hogy ne engedje eluralkodni magán a tehetetlenség
érzését. Alexandrával álmodott, hatalmas kaktuszok röpködtek
a levegőben, és a nő úgy kapdosta el őket, mint a legyeket,
közben kluttyogott a tenger, és Panni gitárral a kezében a vörös
sziklákon integetett, integetett…
10
Másnap Panni azzal állított be iskola után, hogy Éva nagyobb lakást
keres. Pétert fölvillanyozta a hír, ezek szerint csak nem múlt
el nyomtalanul az asszonyban az antibes-i kiruccanás, lehet, hogy
mégis újra kezdhetik? Fölhívta Évát, aki kitérő válaszokat adott,
de korántsem hangzott annyira elutasítónak, mint Antibes-ban, s
egy hét múlva háztűznézőbe hívta Pétert.
A kiszemelt háromszobás lakás minden szempontból ideálisnak
látszott, gondozott belső udvar, jómódú, középosztálybeli szomszédok,
öt percre a Temzétől, megfizethető áron. – Összegyűlt
majdnem tízezer fontom, ezzel tudnék beszállni – mondta Péter
lelkesen, miután leültek egy kávéra. Éva gondterhelten bólogatott.
– Persze, ez az induláshoz elég is lenne, de mi lesz a törlesztéssel?
Azt is vállalni tudod? – Péter kétségbeesett tekintettel nézte Évát.
– Tudod, hogy amim van, azt mindig odaadtam, ezután is így lesz,
ha megkapom az újabb megbízást, megint nagy pénzt fogok keresni.
– Éva ingerülten közbevágott: – Ha, ha! Ha megkapod! És ha
nem kapod meg? Akkor mi lesz?
Közben Panni is hazaérkezett, odaült közéjük a kanapéra és
csillogott a szeme. Drukkolt a szüleinek, simogatta őket, egyengette
tekintetüket, csitította félelmeiket, aztán elővette a gitárját
és játszani kezdett, ahogy kissé előredőlt, hosszú, sötétbarna haja
elfüggönyözte az arcát.
11
Újabb hónap telt el teljes bizonytalanságban, már alaposan benn
jártak a nyárban, Péter naponta pályázott meg különféle állásokat
és naponta kapott elutasító leveleket, ismét segélyből élt, a tízezer
fontot legféltettebb kincseként, jövője zálogaként őrizte a bankban,
és bízott a transzcendenciában. Naponta ellenőrizte, hogy
kinn van-e még az ’Eladó’ tábla jövendő életük remélt színhelye
előtt, szerencsére úgy látszott a nyári pangás Surbitont is elérte,
nem kapkodták a lakásokat.
Augusztus közepén megérkezett a várva várt hír: szeptemberben
indul az újabb lokalizációs projekt Sophia Antipolis-ban, s
igényt tartanak Péter szolgálataira. Péter kiabálva szaladt át Évához,
akit egyszerűen még a küszöbön ledöntött a lábáról, a nappali
szőnyegén viharos szeretkezésbe kezdett vele, most először érezte
úgy, hogy esetleg megfelelt az asszony várakozásainak, mert Éva
sűrűn kapkodta a levegőt, amikor lecsillapult a roham, és egy hét
múlva kifizették a foglalót a lakásra.
Diadalmas képpel szállt föl a nizzai járatra szeptember elején,
ezúttal Éva és Panni is kikísérte, Éva finom ingeket vásárolt neki,
új, elegáns bőröndöt, meg laza fekete öltönyt, Pannitól pedig mutatóujj
nagyságú manót kapott, francia, csíkos tengerésztrikóban,
hosszú, zilált hajjal, ami erősen emlékeztetett Péter hajviseletére,
fekete nadrágban, hetykén félrecsapott sipkában, s Csucsu manó
aztán állandóan ott trónolt Péter számítógépén, szemtelenül belevigyorogva
a világba.