Orosz István: Egy szem eper (Történetdokumentum) – Ötödik rész II. ROZI

Írta: Nagy Jenő · 2024. május 11.

kb. 18 perc olvasás

Orosz István: Egy szem eper | könyv | bookline

OROSZ ISTVÁN

EGY SZEM EPER

Történetdokumentum

© Orosz István, 2010

© Napkút Kiadó, 2010

Orosz István: Egy szem eper (Napkút Kiadó, 2010) - antikvarium.hu

ÖTÖDIK RÉSZ
II.
ROZI
1
Péter pillanatok alatt ismét ott találta magát a vörös sziklák, buja
kaktuszok között, a kluttyogó öböl partján, hálálkodva a világmindenségnek
a csodákért, a csoda misztikus lehetőségéért.
A mediterrán vidéket átjáró, tobzódó életerő hamarosan föltöltötte,
Pannit ezúttal James-szel, a lány éppen aktuális fiújával
együtt látta vendégül, s a langyos antibes-i estéken titokzatos történeteket
mesélt nekik a tuja-testreszabóról, a hajtűkanyar-egyengetőről,
a gyertya-morzsolóról, a butykos-borogatóról és Decduckról,
a Sophia Antipolis-i varázslatos világ fantasztikus szereplőiről.
Kirándultak a Gorges de Loup, a Farkastorok-szurdok
vízeséséhez, ahol a ki tudja, mióta leomló víz édes-finomra simította
a hatalmas sziklákat, kagylóüléseket vájt beléjük, amelyekbe
oly jólesett elomlani a hegymászás után.
Ahogy nőtt a pénz a számláján, úgy növekedett magabiztossága
is, illetve hajlandósága, hogy újfent terveket készítsen,
a jövő azonban a szokottnál is kiszámíthatatlanabbnak látszott.
Lélekben Magyarország felé fordult. Nem bírta elhinni, hogy
ilyen csúfos véget érjen a küldetés, meg akart bizonyosodni
róla, hogy valóban oly rútul cserbenhagyták-e, ahogyan azt
érzi, innen, a Földközi-tenger partjáról megsokszorozódott
benne a remény és a késztetés, hogy adjon még egy esélyt szülőhazájának.
Persze Magyarországon nem volt hova mennie, hol laknia, állásról
nem is beszélve, ráadásul Pannit akkor megint el kellene
hagynia egy bizonytalan ideig, az egyetlen embert, aki biztosan
szereti. Miért is? Miért is?
Tanácstalanul hevert a tengerparti nyugágyban lehunyt szemmel,
a langyos mediterrán szél incselkedve borzolgatta a szőrszálait,
fogalma sem volt, mitévő legyen.
2
Kapóra jött, hogy a projektben váratlan technikai fennakadás keletkezett,
a befejezést őszre halasztották és szélnek eresztették a
munkatársakat. Bizonytalan, szorongó lélekkel lépett ki a British
Airways gépéből Ferihegyen, utolsó szalmaszálként magához vette
az aznapi Independentet és menthetetlenül beleveszett a magyar
viszonyokba.
Az országban állt a bál. A választási kampány a hajrájához érkezett,
valamennyi politikai párt az összes többi lejáratásával, bemocskolásával
volt elfoglalva, mindenki rohant, mindenki káromkodott
és gyalázkodott, és a többiek ostobaságát és gonoszságát
szidta. Péter beszélt mindkét liberális párt vezetőjével és mindkettőtől
ígéretet kapott, hogy ha nyernek, akkor Pétert komolyan
fontolóra veszik majd mint lehetséges londoni nagykövetet. Egymásról
azonban hallani sem akartak. Pedig Péter mindkettejüknek
azt ecsetelgette nagy vehemenciával, hogy össze kellene fogniuk,
mert csak így van esély a lejárató hullám megállítására és a szocialistává
vedlett kommunisták legyőzésére. Ám érveinek semmiféle
látható foganatja nem mutatkozott.
Nem különösebben lepte meg, hogy a szocialisták abszolút
győzelmet arattak a választásokon, s egyedül is kormányt alakíthattak
volna, ám meghívták a hatalomba Péter volt ellenzéki barátait,
a Független-csoportból létrejött liberális pártot, akik rövid,
nagyon rövid tanakodás után igent mondtak a csábító és korrumpáló
ajánlatra, pedig Béla még azt nyilatkozta a két forduló között,
hogy volt pufajkásokkal, az ’56-os forradalom vérbe fojtóival elképzelhetetlennek
tartják a közös kormányzást.
3
Péter Zsoltiéknál vészelte át a nyarat, a mokány kőműves nem
kérdezett semmit, amikor egy kánikulai nap végén Péter beállított,
bekalauzolta a picinyke vendégházba az udvar közepén és
kezébe nyomott egy jéghideg sört. – Isten hozott, pajtás, hát szé397
pen megőszültél, amióta utoljára malteroztunk Johnéknál. – Péter
váratlanul elérzékenyült erre a baráti szóra, több éve már, hogy
valaki ezen a hangon szóljon hozzá, döbbenten kérdezte magától,
hová is lettek a barátai? Negyvennégy éves korára valóban teljesen
megőszült, már nemcsak egyszerűen mákos volt a haja, hanem
egyenletesen ezüstös, kivéve egy apró kört a fejebúbján, ott még
tartotta magát az eredeti barnaság. – Na és hogyhogy nem vagy
még miniszter? – vágta hátba Zsolti csúfondárosan –, pedig elkelne
egy kis protekció! – Péter kedvelte, ahogy a kőműves ugratja,
volt ebben valami egészséges, földhözragadt józan ész meg jó adag
ironikus távolságtartás, ez megmentette az elérzékenyüléstől meg
a túlzott önsajnálattól. – Amíg a kommunisták vannak hatalmon,
addig belőlem nem lehet miniszter, te is tudod. – Legyintett, nagyot
húzott a sörösüvegből.
Zsoltiék kíméletesen bántak vele a következő hetekben, mintha
valami hosszú betegség után lábadozna, Péter is úgy érezte,
hogy lassan kigyógyul valami ragályból, ami az elmúlt öt-hat
esztendőben fogva tartotta a lelkét. Egész nap a közeli tó partján
hasalt, napozott, úszott, figyelte a vidéki fruskák incselkedését a
feketére égett, cserzett bőrű srácokkal, lángost ebédelt, sok sört
ivott, esténként pedig, amikor Zsolti halálosan kimerülten hazaérkezett
a munkából – a kőművesek szezonja a nyár, egyszerre
három építkezésen is dolgoztak a munkásai –, néha tüzet raktak az
udvaron, szalonnát sütöttek és nagyokat hallgattak a csillagos ég
alatt. Devoni látogatásuk óta tudta Péter, hogy senkivel nem lehet
olyan jóízűen nagyokat hallgatni, mint Zsoltival.
Kiadót keresett az angol civil társadalomról szóló kötetéhez,
amit még karácsony előtt befejezett. Ábelnél kötött ki, aki
a szamizdatos
évek után önálló kiadót alapított, s örömmel vette
Péter ajánlatát, bár cége a csőd szélén állt, Ábel megígérte, hogy
Péter könyvére még valahogyan összeszedik a pénzt. – De honoráriumot
fizetni nem tudunk, ugye megérted, ebben a helyzetben…
– Péter, mit is tehetett volna mást, megértette. – És neked
kell beírnod, mert gépírónőt se tudunk fizetni. – Így aztán a nyarat
gépeléssel töltötte, augusztus elejére elkészült a kézirattal, Ábel
karácsonyra ígérte a megjelenést.
Augusztus közepén végre megérkezett Panni és fölpezsdült az
élet. Biciklitúrára mentek a hegyekbe, jókat boroztak a Szépasszony-
völgyben, Péter kenut kölcsönzött, és még szokott táborhelyüket
is meglátogatták a Dunán, itt zajlott annak idején a híres
csigaverseny, ahol Zsolti oly mesterien eszkábálta össze gallysátrát,
hogy legyen hová behúzódni az eső elől. – Képzeld, a filozófiatanárom
szerint jelentkeznem kellene Oxfordba. Azt mondja, lenne
esélyem – lelkendezett Panni. Péter elhűlve nézte lányát, a ruganyos
csípőt, hosszú combot, okos, barna szemet, micsoda pompás
nő lett belőle, szinte egy csapásra! Oxford, ez igen, Péteren ismét
elomlott a derű. Hátha félreismerte a küldetés lényegét, hátha már
sikerült is mindent teljesíteni, s csak türelemmel várakozni kell a
kibontakozásra. Ki tudja? Heideggerről meg Kantról beszélgettek,
Panni néha berohant a folyóba, Péter sört ivott, és másodpercekre
meglegyintette a boldogság igézete.
4
De az idill nem tartott sokáig. A Független, amely immár legális
hetilapként tovább működött a köztársaságban is, sokat vesztett
népszerűségéből, amiért a körülötte létrejött liberális párt összekapaszkodott
a hatalomban a szocialistákkal. A válságot a szerkesztőség
úgy kívánta áthidalni, hogy havi folyóirattá alakította a lapot.
A szerkesztők közül sokan nem értettek egyet pártjuk irányvonalával,
így gondolták elérni a lap valódi függetlenségét. A hetilap
utolsó számában leleplező cikket közöltek pártjuk machinációiról,
s a főszerkesztő lemondott tisztségéről.
Az új, reménybeli szerkesztő, igazi demokrata, Pétert is meghívta
a lap szerkesztőbizottságába, Péter persze boldogan mondott
igent, Matyi óta először hívták haza, ráadásul olyan közegbe,
amit a magáénak érzett. A hetilap búcsúszámában ugyanis az
új főszerkesztő olyan vezércikket tett közzé, ami Péter lelkéből
beszélt.
Az öröm két napig tartott. Annak a liberális pártnak a hatalmasai,
amelyet nyomdászkodásával Péter is segített életre hívni,
össztüzet zúdítottak az új főszerkesztőre, személyében megzsarolták,
s így, nyilvánosan megalázkodva kellett visszavonulnia.
Péter elképedve nézte az újságok híradásait az esetről és magába
roskadt. Ám Irén, akit a hatalmasok végül kijelöltek felelős
szerkesztőnek, szintén meghívta a szerkesztőségbe. Péter gondolkodóba
esett, Irénről nem sokat tudott, elhatározta hát, hogy leteszteli.
Leginkább azt szerette volna elérni, hogy a lap végre határozottan
szakítson a bukott rendszerrel, szorgalmazza a titkosított
iratok nyilvánosságát, álljon a megnyomorítottak pártjára. Ám a
szerkesztőség a havilap beindításának hónapjában egytől egyig
minden javaslatát elutasította, amit Péter nagyon nehezen vett
tudomásul. Ennyire nem lehet hülye, gondolta. Nyilván mond
marhaságokat, de hogy minden, amit mond, marhaság legyen, azt
nem hitte.
Úgyhogy az első nyomdakész szám értekezletén rácsapta az ajtót
a szerkesztőkre, akik a liberális párt szoknyája alól bújtak elő,
s mindent el lehetett mondani rájuk, csak azt nem, hogy függetlenek.
Hazafelé Angliába még küldött egy e-mailt Irénnek, hogy jólesne
neki, ha a havilapban legalább, ha már a hetilapban nem sikerült,
tüntessék föl őt is mint a Független alapító nyomdászát, ám
különösebb reményt nem fűzött ehhez a kéréshez.
Mert akinek hatalma van, annak hatalma van.
És Péternek nem volt. Így aztán a neve se került föl a lap impresszumára.
5
Lélekmelegítő várakozással szállt föl Pannival a londoni gépre, bár
fájt neki, hogy ismét, immár harmadszor is el kell hagynia hazáját,
de hát úgy látszott, ezen a tájékon nincs keresnivalója, az,
amit ő képvisel, nem kell senkinek. Mindenki nagyon okosnak,
elszántnak, magabiztosnak mutatkozott, és élvezte a könyörtelen
küzdelmet. Hát tényleg nem látják, hogy mit művelnek? – dünnyögte
az orra alá, miközben a British Airways gépe London fölé
kanyarodott. – Szeretem ezt a várost – mondta Panninak –, itt
nem uralkodik a gyűlölet. – Panni csodálkozó szemekkel nézett
rá, azután lassan bólintott.
Éva már a következő napon nekiesett Péternek, hogy azonnal
találjon állást magának, mert fogytán a pénz. De mielőtt teljes
kétségbeesésbe zuhant volna, néhány hét múlva interjúra hívták
egy kis komputeres céghez a citybe, pénteken délután volt a meghallgatás,
hétfőn reggel már dolgozott. A projekt, amihez fölvették
menedzsernek, igen kalandos vállalkozásnak látszott, szinte
teljesíthetetlennek. Összesen hárman voltak érte felelősek, Alan,
a főnök, nyugdíjas katonatiszt, semmit nem konyított a komputerekhez,
viszont állítólag tudta, hogy miként kell csatát nyerni,
Avram, a bolgár matematikus, a dubnai atomkutató intézet volt
munkatársa, aki mindössze néhány hónapja emigrált Londonba a
családjával, s úgy kellett neki ez az állás, mint egy falat kenyér, ő
értett a rendszerszervezéshez, és Péter, akinek a konkrét lebonyolítás
volt a feladata. Alan cégének sikerült eladnia egy angol üzemszervezési
szoftvert a Donyec-medence legnagyobb vegyi üzemének,
ezt a szoftvert kellett oroszra fordítani és hozzáilleszteni az
ukrán viszonyokhoz, vagyis lokalizálni.
Péter egy hetet kapott, hogy megtanulja a szoftvert, következő
hétfőn már megérkezett három harmincas ukrán hölgy, Valja,
Natasa és Irena, lestrapált öltözetben, de rendkívül fölvillanyozva,
akiket ő tanított be a program kezelésére. Idestova húsz esztendeje
nem szólalt meg oroszul, kezdetben sokat kínlódott, de a hölgyek
rendkívül megértőnek bizonyultak, egyszerűen lenyűgözte őket
London, mérhetetlen hálát éreztek Péter, Avram és Alan iránt,
hogy lehetővé tették számukra ezt az utazást.
Péter az egész nyarat benn töltötte a cégnél, sokszor előfordult,
hogy hétvégenként az irodában aludt, szorított a határidő, karácsony
előtt üzembe kellett helyezni a szoftvert, ezen múlott a teljes
vételár kifizetése és a beígért jelentős prémium. Így aztán, szerencsére,
egyáltalán nem maradt ideje a magánéletével foglalkozni,
csak Pannival vacsorázott néha a Boatyardban, kedvenc helyükön
a Temze-parton, a Hollók szigetével szemközt, ahol utolérhetetlenül
készítették a scampit.
6
Ősszel azonban megfagyott a légkör a cégnél, Alan üvöltözött,
Avram idegesen rohangált: a szoftvert az istennek se sikerült az
ukrán kollégáknak üzembe helyezniük, s a vegyi üzem igazgatója
a szerződés fölbontásával fenyegetőzött. Egy hónapos sikertelen
próbálgatás után Alan kivezényelte Avramot és Pétert a helyszínre,
a Donyec-medence kellős közepébe. Repülővel utaztak Kijevbe,
ott este vonatra szálltak, december elején már komoly mínuszok
uralkodtak, úgyhogy rettenetesen fűtötték a kocsikat, a kupék ablakát
viszont – titokzatos okokból – nem lehetett lehúzni, a zsúfolt
szerelvényen erős, szúrós emberszag terjengett. Avram egész éjjel a
neuronetwork szépségeivel szórakoztatta Pétert, aki el-elbóbiskolt
néhány percre, ilyenkor fölidéződött benne az a tizenöt évvel korábbi
vonatút, amikor az Ararát lábánál egyszerre két lány is borult
a vállára, de mindannyiszor fölriadt az elviselhetetlen, bűzös
hőségre, kimenekült a folyosóra, s várta, hogy mikor tűnnek fel
megint a patrióta grúz árusok, Sztálin-naptárjaikkal.
Elcsigázva értek reggel Donyeckbe, a bányászvidék központjába,
innen további háromórás vonatút várt rájuk egy szárnyvonalon,
míg végre dél körül megérkeztek. A jeges állomáson szerencsére
várta őket a busz a vegyi üzemből, no meg Valja, a szőke,
szemüveges filigrán programozó, aki örömében Péter nyakába ugrott.
– Már nagyon vártunk benneteket – és rendes orosz szokás
szerint három forró puszit nyomott Péter arcára.
A rozoga, zakatoló buszban alig működött a fűtés, a sofőr hosszú
szőrmekabátban, kesztyűben kerülgette a hatalmas kátyúkat, a
hó ráfagyott az útra, a kocsi csúszkált, de volt hely, alig járt autó az
utakon, a két óriási, szürke, vigasztalan lakótelepből álló kisváros
utcái üresek, csak egy-két kóbor kutya kapart élelem után a fák
tövében, a szemetesládák mellett, akárha valami szellemvárosba
érkeztek volna, sehol egy lélek.
Szálláshelyükön, az egyik megkülönböztethetetlen betonépület
valamelyik lépcsőházának valahanyadik emeletén viszont luxuskörülmények
közé csöppentek. Még a megboldogult kommunizmusban
alakították ki ezt az emeletet az elvtársaknak, szigo402
rúan szeparálva a többitől, itt csak külön kulccsal lehetett kilépni
a liftből. Panziószerű elrendezés fogadta őket, nagy társalgó, bárpulttal,
fölszolgáló-kisasszonnyal, a bárban a legfinomabb italok,
Péter mindjárt kért is egy jó adag Jamesont, kaviár, lazac, kaszinótojás,
friss péksütemény, ami csak szem-szájnak ingere. Külön
szobák, fürdőszobával, kábeltévé, minibár, drága bőrgarnitúra,
ezüst evőeszközök, csillogó-villogó szamovár, süppedős perzsaszőnyegek,
kísérteties csönd, a személyzet is suttogva beszélt, ki
tudja, miért.
Péteren megmagyarázhatatlan nyugtalanság lett úrrá, úgy
érezte, minden sarokból vizslató tekintetek merednek rá, Avram
viszont igazán otthonosan viselkedett, azonnal alkudozni kezdett
a kaviárra a termetes szobaaszonnyal, megpaskolta a fölszolgálóleány
fenekét, amit az mintha kifejezett hálával nyugtázott volna,
és kedélyesen meglapogatta Péter hátát: – Ne aggódj, haver, minden
rendben lesz, holnap beindítjuk a szoftvert!
Péter végighánykolódta az éjszakát, fantasztikus álmot látott,
az Ararát hegyén Aratyunyán magyarázott igen hevesen, de szavait
elmosta a hóvihar. Csuromvizesen ébredt arra, hogy Avram
rázza a vállát: – Ideje fölkelni, mindjárt itt a busz.
7
Az üzemben jeges hangulat fogadta őket, minden értelemben.
A fűtés éppen nem működött, mert az orosz kormány vitába keveredett
az ukrán kormánnyal, s a nyomaték kedvéért az oroszok
néhány napra elzárták az Ukrajnába tartó gázvezetékeket. Valjáék
kesztyűben, nagykabátban várták Péteréket az igazgató és munkatársai
kíséretében, akik fagyos tekintettel méregették a „londoni
szakértőket”: nyilvánvaló volt, innen addig el nem mehetnek,
amíg be nem indítják a szoftvert. Valja azért Péter kezébe nyomott
egy vodkás üveget: – Legalább belül legyen fűtés – kacsintott a
férfira.
Amikor egy óra múltán, sokadik próbálkozásra se indult el a
szoftver, Péter úgy érezte, mintha oroszlánketrecben ülne, s a ra403
gadozó jószágok egyre éhesebben, egyre dühösebben közelítenének
hozzájuk. Valja arcáról eltűnt a bizakodó félmosoly, helyét
átvette a rémület. Avram és Péter többlepedőnyi kódot vizsgáltak
már át, hogy megtalálják a hibát, egyre sűrűbben húzogatták a
vodkás üveget, és Avram mind hangosabban szuszogott.
Péter, hogy kicsit oldja az elviselhetetlen feszültséget, odafordult
Igorhoz, az alig tizennyolc éves rendszergazdához, aki kétségbeesetten,
tágra nyílt szemekkel figyelte minden mozdulatukat,
ugyanis az ő feladata lett volna üzembe helyezni a szoftvert, s ha ez
Péteréknek sikerül, akkor az ő sorsa megpecsételődött. – Igor, figyelj!
– mondta Péter komoran –, nem jó gépeket vettetek. – Igor
belesápadt. – Hogyhogy? – dadogta idegesen. – Hát nézd meg ezt
a billentyűzetet, szerinted itt minden rendben van? – Igor idegesen
pislogott, tanácstalanul, mély rémülettel a szemében, Péter ezt
már nem bírta tovább, elnevette magát: – Hát nem látod, milyen
kicsik a billentyűk, ezeket nem lehet kesztyűben lenyomni!
Mire Igor magához térhetett volna az ijedtségből, Avram megragadta
Péter karját és diadalmas képpel az egyik kódsorra mutatott:
– Látod? Itt a hiba! – Péter először nem vett észre semmit,
de aztán elképedve látta, hogy egy pontosvessző a ludas, egyetlen
pontosvessző a több ezer sorban, amit a program nem tudott értelmezni.
És ezt tényleg Igor rontotta el, nem figyelt eléggé, pontosvesszőt
tett oda, ahová pontot kellett volna. A következő percben
életre keltek a számítógépek az üzemben és Péterék megmenekültek.
Valja megint ott csimpaszkodott Péter nyakában: – Tudtam,
hogy megcsináljátok, tudtam!
8
Kijevből Péter Pestre repült, kötete bemutatójára: Ábel állta a szavát,
december első hetére elkészült a könyv, az Egyetemi Színpad
kis klubja zsúfolásig megtelt, még a folyosón is álltak, lehettek talán
kétszázan, József végre nyilvánosan is beszélt Péter nyomdász
múltjáról, utána hosszú sorban kanyarogtak előtte az ismerős és
ismeretlen emberek, öregek, középkorúak, fiatal házaspárok kis404
gyerekkel, dedikálásra várva, ünnep, aztán buli, a Független szerkesztősége
is megtisztelte Pétert azzal, hogy elhívták, mi több,
partit rendeztek neki, igaz, hat-hét esztendős késéssel, de erre a
napra helyreállni látszott a világrend, legalábbis ami a lelki megbecsülést
illeti.
És akkor föltűnt Rozi. Hatalmas virágcsokorral a kézben
egyenes, határozott léptekkel sietett oda elé, és átnyújtotta neki a
virágokat. Péter elpirult zavarában, soha életében nőtől nem kapott
virágot, nemhogy nyilvánosan, mindenki szeme láttára, de
négyszemközt sem, Rozi pedig, a férfi zavarát kihasználva, hogy
a jelenet hatását növelje, puszit lehelt Péter ajkára. Föltűnő, nagy
sárga-piros virágmintás szoknyát viselt, lazán fodrozódott a csípője
körül, pezsgőt töltött és koccintott Péterrel: – Kinn áll a kocsim,
ha itt végeztél, hazaviszlek. Csak szólj! – Aztán elvegyült a
tömegben.
Rozi is azok közé a régi barátok közé tartozott, akikről Péter
már azt hitte, elveszítette őket. S lám, most egyre-másra bukkannak
föl, úgy látszik, kezd beérni végre a küldetése gyümölcse,
kortyintott megelégedetten a pezsgőből, mégsem esett az áldozat
hiába, itt, most ezek az emberek nyilvánvalóan szeretik érte.
9
Ámbár bántotta, hogy ezt az elismerést ki kellett kényszeríteni,
úgymond. Nem ment magától, nem volt magától értetődő a Független-
esek számára, annyira nem, hogy négy esztendő alatt, amióta
legális hetilapként működött a Független, nem írtak róla, pedig
indult egy rovat „befejezetlen múlt” címmel, ahol a többiek előadták
saját szamizdatos történeteiket, csak pont az alapító nyomdászt
nem kérdezte senki. De nemcsak hogy nem kérdezték, mintha
egyenesen ki akarták volna törölni a Független történetéből,
amennyire lehetséges, vagy legalábbis kisebbíteni, eljelentékteleníteni
a szerepét. A főszerkesztő például, amikor megírta idevágó
visszaemlékezéseit, két évvel rövidebbre tette Péterék nyomdászkodását,
s a Független későbbi nyomdászát állította előtérbe, aki
közben a megalakult liberális párt egyik vezető embere lett. Erre a
hibára is Ábel irányította rá Péter figyelmét, aki forgó gyomorral
nézte ezeket a mondatokat, majd egy pohár whisky után fölhívta
Londonból a Függetlent és helyreigazítást kért. A főszerkesztő először
elzárkózott bármiféle helyesbítéstől, de amikor Péter pert helyezett
kilátásba, azt mondta kényszeredetten: – Miért nem írod
meg te, hogy történtek a dolgok? Ha jól megírod, lehozzuk.
Ebben maradtak, bár Péter a fölkérésnek más, barátságosabb
formáit is el tudta volna képzelni, mindazonáltal megírta a Független
előállításának első négy esztendejét, amit a főszerkesztő, ígéretéhez
híven, közölt is a lapban. Éppen időben elkészült a szöveg,
hogy függelékként bekerüljön a készülő kötetbe, Ábel nagy
örömmel fogadta az írást. Meglett tehát a kötet, Ábel megszervezte
a könyvbemutatót, és a fölkérést immár József sem utasíthatta
vissza. Meglett hát az ünnep, kikényszerítve-kényszeredetten, de
mégis. S ha már meglett, ott az elismerő szavak gyűrűjében lassan
föloldódott a kényszer is. Egyetlen estére legalábbis.
10
Rozi korábban is próbálkozott Péter elcsábításával, még emigrálásuk
előtt, de nem sok sikerrel, a férfi minduntalan lerázta magáról,
amikor túlzott bizalmassággal ölelgette a bulikon, Rozi egyszerűen
nem fért bele a képbe, kétgyerekes, férjes asszony, az élet nélküle
is zajlott rendesen. Most azonban nagyon is belefért.
– Annyira örülök, hogy megjelent a könyved, most végre
mindenki láthatja, hogy ki vagy! Én mindig bíztam benned, tudod?
– cirógatta meg a férfi arcát. – Hogy érted ezt? – Hát, sosem
hittem el, egy pillanatra sem, hogy besúgó lehetsz.
Péter fölugrott, akárha csalánba ült volna. – Mit beszélsz? –
kellemetlenül elvékonyodott a hangja az idegességtől –, mi a fenét
beszélsz? – Az asszony a mindentudók bölcs, felsőbbrendű mosolyával
ölelte át. – Hát nem tudod, hogy itt azt terjesztették rólad,
hogy besúgó voltál, ezért nem buktatok le a Függetlennel? – Péter
elsápadt, kiszaladt az erő a lábából, megroggyant a térde, meg406
kapaszkodott Roziban, aztán visszasüppedt a kanapéra. – Kik terjesztették?
– suttogta – Kik? – Én közvetlenül Andrástól hallottam.
– Micsoda? – Péter megint fölugrott, rohangálni kezdett:
– Andrástól? Mit mondott neked? – Hát, egyszer, amikor együtt
kávéztunk a belvárosban, tudod, évfolyamtársak voltunk, szóval,
kérdezte, hogy tudom-e, hogy az terjed rólad a városban, hogy
besúgó voltál, s hogy én mit gondolok erről. Én persze rögtön
mondtam, hogy aljas rágalom, nehogy elhiggye, én régóta ismerlek,
téged nem olyan fából faragtak… – Itt Rozi elhallgatott és figyelte
a hatást. Péter megállt a szoba közepén és szitkozódott: – Az
a rohadt szemét! – szűrte a fogai között az átkot –, az a szemét állat!
Péterben föltámadt a szörnyű gyanú: ezért viselkedtek vele
olyan furcsán a barátai, eleinte még a Független-esek is, lényegében
szinte mindenki, kivéve Matyit meg a fiúkat, nyilván ők nem hitték,
hogy besúgó lenne, de a többieket megfertőzte a gyanakvás.
11
A titkosszolgálatok aljassága nem ismer határokat. Sem az emberi
lélekben, sem az országok között. A kárörvendő rosszra apellálnak,
s nyert ügyük van. Az emberek szeretik elhinni a másikról a
legnagyobb aljasságot is, mert ha nekik maguknak van is némi vaj
a fejükön, ez jelentéktelen apróság a többiek aljasságához képest.
Külön lelki energia, erős bizalom, baráti kötelék, szeretet kell ahhoz,
hogy a gyanúsítgatásokat az ember képes legyen elhárítani.
Hogy fontosnak tartsa elhárítani.
Persze, ha nyilvánosságra hozzák az ügynöklistákat, ha hozzáférhetővé
teszik a titkosszolgálatok által generált több kilométernyi
hosszúságú papírtömeget, a besúgók jelentéseit, a ’legendákat’,
az operatív műveleteket, ha megnyitják a kommunista párt
archívumát, s így kiderülhet, hogy a párt és az állami vezetők
milyen megbízásokat adtak a titkosrendőrségnek és mit kezdtek a
megkapott jelentésekkel, egyszóval, ha az országnak van bátorsága
szembenézni saját múltjával, akkor Péter is könnyen megvédhette
volna magát. Ehelyett az ország hárított: nem különösebben dicsőséges
múltját hárította, s már nem először a huszadik században.
A parlament sorozatosan olyan törvényeket hozott, amelyek
a besúgók személyiségi jogait részesítették előnyben az áldozatokéval
szemben, s ezzel alaposan megnehezítették, úgyszólván lehetetlenné
tették a titkosszolgálati dokumentumok megtekintését,
nyilvánosságra hozásukról nem is szólva.
Péter lassan kezdte gyanítani a valódi helyzetet. Miközben azt
gondolta magáról, hogy nem lebecsülendő áldozatokat hozott a
kommunista elnyomó rendszer megdöntéséért (hiszen végtére is
csaknem belehalt a dologba, ha jobban megnézzük), hogy meglehetősen
ritka magatartást tanúsított, ami megérdemelne talán
némi tiszteletet, addig a BM legendagyártóinak sikerült elérniük,
hogy az értelmiségi közvélemény jelentős része Péter különleges
viselkedését aljas motívumokkal magyarázza. Ezt ugyanis sokkal
egyszerűbb volt összhangba hozni saját kisebb-nagyobb kompromisszumaikkal,
árulásaikkal, mint ha azzal kellett volna szembesülniük,
hogy akadt valaki, aki nem működött együtt a legvidámabb
barakk hivatásos csábítóival és bohócaival, aki nem hangoztatta
a kommunista, marxista hazugságokat, hanem éppenséggel
azon dolgozott, méghozzá konkrét fizikai értelemben, hogy kiderüljön
az igazság: a rendszer velejéig romlott, aljas, tarthatatlan.
Lelkük mélyén utálták hát Pétert, amikor az együtt-nem-működés
kényszeréről értekezett, amikor apja szociáldemokrata értékeire
és a protestáns hagyományra hivatkozott, amikor a tisztességesen
elvégzett munka erkölcsi, mentálhigéniai jelentőségét
elemezte, amikor az angol civil társadalom tartásából merített erőt
magának. Utálták és a legnagyobb örömmel, készséges megkönnyebbüléssel
vették tudomásul a BM-legendákat Péterről: besúgó,
kém, CIA–MI6-ügynök, gátlástalan kalandor, nőcsábász. Péter
magába roskadt. Az ilyen rágalmak ellen lehetetlen védekezni.