Orosz István: Egy szem eper (Történetdokumentum) – Negyedik rész VII. SÁRI

Írta: Nagy Jenő · 2024. május 11.

kb. 14 perc olvasás

Orosz István: Egy szem eper | könyv | bookline

OROSZ ISTVÁN

EGY SZEM EPER

Történetdokumentum

© Orosz István, 2010

© Napkút Kiadó, 2010

Orosz István: Egy szem eper (Napkút Kiadó, 2010) - antikvarium.hu

NEGYEDIK RÉSZ

VII
SÁRI
1
Kikiáltották a független Magyar Köztársaságot és százezres tömeg
előtt tisztességgel eltemették az 1956-os forradalom kivégzett vezetőit.
Nagy Imre és mártírtársai temetésének napján, gyilkosuk,
a forradalom vérbe fojtását levezénylő Kádár János meghalt. Ennél
nyilvánvalóbb bizonyítéka nem lehet az erkölcsi világrend létezésének
– gondolta megnyugodva Péter. Az ország első, szabadon
választott köztársasági elnökéhez folyamodva Péter visszakérte
magyar állampolgárságát, hiszen megszűntek azok a körülmények,
amelyek három évvel korábban arra kényszerítették, hogy
lemondjon erről. Egyre erősebb késztetést érzett a hazatérésre, s
ehhez először is magyar útlevélre volt szüksége.
Csakhogy a Belügyminisztérium illetékes szervei nem kapkodták
el Péter kérésének teljesítését. Teltek a hónapok, és Péter
mind mélyebb depresszióba zuhant. Kétségbeesetten kapaszkodott
Panniba, miközben a kislány egyre nehezebb szívvel figyelte apja
csüggedését. Hangulatjavító lépésként Péter velencei utazást helyezett
kilátásba nyárra, sikerült is elég pénzt összegyűjtenie, így
aztán egy júliusi reggelen nekivágtak ketten a Vauxhallban Olaszországnak.
Sátoroztak Velence kapujában és három napig kószáltak
a kanálisok között, egészen elvarázsolt hangulatban. Panni
átszellemült arccal habzsolta a görögdinnyét és lóbázta a lábát a
gondolák fölött, Péter is töltődött kicsit, főként Panni ragyogása
láttán.
Bécsben aztán átadta a kislányt a Nagypapának, ő pedig kétségbeesett
tempóban száguldott Sári felé éjjel az osztrák és német
autópályán, úgy érezte magát, mint egy középkori lovag, aki szíve
hölgye elrablására készül, s valóban, egyre csak az járt a fejében,
hogy egyszerűen bepakolja Sárit gyerekestül a Vauxhallba és meg
se áll velük Londonig.
2
Ezúttal egy városszéli panzióban szállt meg, s másnap délelőtt
megkérte a panzióst, hogy hívja föl Sárit, majd amikor Sári már
beszélt, átvette a kagylót.
– Kérlek, ne tedd le! Miattad autóztam kétezer kilométert, itt
vagyok, látni szeretnélek. Nem bírom nélküled, szeretnék beszélni
veled, találkozzunk! – Egyszerre volt a hangjában erő és kétségbeesés,
szerelem és végletes elkeseredés, de olyan elszántság is, hogy
Sári érezhette, Péter ezúttal nem tágít. A lány tízpercnyi sóhajtozás
után végre beleegyezett a találkozásba az Állatkertnél, „de csak
fél órára, és csak egy kávéra, és csak most utoljára”.
Péter kicsit megnyugodott. Úszott és szaunázott a panzióban,
azután elment az Állatkerthez. Órákkal hamarabb a megbeszélt
találkozó előtt, kószált a hűvös parkban, zakatolt az egész teste,
képtelen volt két higgadt gondolatot egymás után fűzni, legszívesebben
ordítozva várta volna a lányt, olyan erősen várt rá, mint
még senkire, soha.
Sári majdnem egy órát késett, Péter dülledt szemekkel bámulta
a sziklaodúja előtt lustán heverésző hím oroszlánt, és semmi értelmes
nem jutott az eszébe. Arra az esetre, hogy talán a lány mégsem
jön el, egyszerűen nem volt fölkészülve. Ez nem tartozott a lehetséges
valóságok közé.
Amikor végre föltűnt az Állatkert kapujában a futástól átnedvesedett
pólóban, Péternek hosszú másodpercekbe telt, amíg hinni
tudott a szemének, s több percbe, amíg visszatáncolt a reménytelenség
meredélyén. Sári zavartan és kissé gyanakodva fürkészte a férfit,
résen az esetleges támadások visszaverésére, Péterből azonban
minden energiát kiszívott a reményvesztett várakozás, így az első
tíz percben jószerivel szótlanul nézték egymást, csak néhány tárgyszerű
mondat hangzott el. Végre Péter rászánta magát, hogy hozzáérjen
a lányhoz, enyhén remegő kézzel letörölte az izzadságcseppeket
Sári homlokáról. A lány először reflexszerűen kissé elkapta
a fejét, de amint megérezte Péter ujjait a homlokán, megszakadt a
menekülő mozdulat, valami kényelmetlen pózban megmerevedett,
azután lassan visszahajolva hagyta, hogy átjárja a férfi jelenléte.
3
– Értsd meg, nem tehetem! Ince teljesen kiborult, amikor telefonáltál,
kiabált, sírt, hogy mi történik a gyerekekkel, egyszerűen
nem tehetem vele! Megígértem neki, hogy közöttünk nincs semmi
és nem is lesz. Most se lett volna szabad eljönnöm. – Aztán még
suttogva hozzátette: – De nem bírtam ki…
– Azért jöttem, hogy elvigyelek. Londonban vár a lakás, mindent
előkészítettem, Panni még két hétig Magyarországon lesz,
Éva elköltözött, van állásom, hamarosan neked is lesz, addig segítesz
otthon. – Sári visszahőkölt, hevesen rázta a fejét, de nem
szólt és nem húzta ki a kezét Péter tenyeréből, aki folyamatosan,
megállás nélkül simogatta. – Ince felnőtt ember, majd átesik a nehezén,
a gyerekeit meg akkor látja, amikor akarja. Szeretlek, és
te is engem szeretsz, igaz? – A lány nem válaszolt, nem bólintott,
zavaros szemekkel bámult maga elé. – Nem lett volna szabad eljönnöm
– mondta halkan, nem nézett Péter szemébe.
– A gyerekeknek is jobb lesz, ha azt látják, hogy szeretjük egymást,
emlékszel Andreára, mit mondott a múltkor? Neki már én
vagyok Apu, érzi, hogy mi tartozunk össze. Meglátod, jó életünk
lesz Angliában. Ettől senkinek nincs joga megfosztani bennünket.
Sári hirtelen fölállt. – Most már mennem kell, Ince mindjárt
hazaér, ha nem talál otthon, kitör a botrány. – Péter megragadta
a lány karját és megcsókolta. – Rettenetesen kívánlak, gyere el
a panzióba! – Sári dühösen, könnyekkel a szemében rázta a fejét:
– Nem érted, hogy nem lehet? – De lehet. Mindent lehet, ha
akarjuk. Éjfél után elmegyek érted kocsival. – Te meg vagy őrülve!
– Az lehet. Várni foglak a sarkon. Gyere! – Sári rázta a fejét
és csorogtak a könnyei. Rohant a villamos után, Péter pedig torkaszakadtából
kiáltozott az Állatkert kapujában, amíg csak látta a
távolodó villamost: – Gyere, várlak, gyere, várlak, gyere, várlak…
4
De Péter hiába várta Sárit egész éjjel, a lány nem jött. Heves dührohamokkal
váltakozva eluralkodott rajta a lemondó kétségbeesés. Ki-kiugrott
a kocsiból, azzal az elszánással, hogy fölmegy Sárihoz, és bármilyen
botrány árán is, de elragadja a lányt, aztán, ahogy befordult a
kapualjba, lecsillapodott kicsit, megjelent előtte Ince, meg a gyerekek.
A gyerekek nem tehetnek semmiről, győzködte magát, amint visszalépkedett
az autóhoz, és komoran magába süllyedt. Nem lehet, hogy
Sári ezt tegye vele, hogy itt várassa órákon át, miféle szerelem az ilyen?
Már hajnalodott, amikor elbóbiskolt a kocsiban, később arra
ébredt, hogy kopognak az autó ablakán. – Te őrült – mondta a
lány, ahogy bekászálódott a férfi mellé –, Ince is megláthatott volna.
Délig elszabadultam, a gyerekek bölcsődében. – Péter kábultan
nézte a lányt, fájt a feje és éhes volt, alig hitte, hogy nem álmodik.
– Akkor megyünk? – kérdezte Sári türelmetlenül. Ettől magához
tért, beindította a kocsit. – Már kezdtem elveszíteni minden reményemet
– suttogta maga elé, aztán a lány felé fordult és megölelte.
– De jó, hogy itt vagy, Istenem, de jó…
A panzióban bereggeliztek, aztán délig nem jöttek ki a szobából.
Sári mintha egyáltalán nem élvezte volna a szeretkezést, nem
tudta elengedni magát. Péter ezt először nem vette észre, annyira
lehengerelte a saját öröme, de aztán kicsit lecsendesedett és cirógatni
kezdte a lányt. – Gyere velem Angliába! – Halkan mondta, tényszerűen,
mintha más alternatíva nem is létezne. Sári bosszúsan hátat
fordított. Nem lehetett megmondani, mennyi idő telt el szótlanul,
a lány öltözködni kezdett. – Nem érted, hogy nem tehetem? Most
kezdünk kicsit egyenesbe jönni, lehet, hogy pár héten belül nekem
is lesz állásom a kórházban, most nem mehetek el veled.
5
Péter valóban nem értette. Maradt még egy napig, mindenféle vad
ötletek jártak a fejében, hogy megverekszik Incével, vagy elhívja
egy kocsmába és beolvas neki, közben fogyott az energiája, és
fogytak az érvei, meg a pénze is. Hajnalban indult vissza Londonba,
kiüresedett lélekkel, teljesen összezavarodva. Az üres gondnoki
lakásban napokig csak ült és bámulta a bútorokat, gyávának érezte
magát, megfutamodott, nem bizonyult elég erősnek, elég vonzónak,
elég ügyesnek, kudarcot vallott imádott hölgye előtt. Nem
értette Sárit. Nem értette, hogy ha szereti, akkor miért nem akar
vele élni? Persze, s ezt nem tagadhatta le maga előtt, bármennyire
akarta volna is, Sári most nem mondta neki, hogy szereti. Most
először. Lehet, hogy csak szánalomból feküdt le vele a lány? Mert
látta, mennyire szenved? És már nem szereti? Vagy nem is szerette
soha? Vagy valóban az a helyzet, hogy most még nem szánta el
magát a radikális változtatásra, de csak idő kérdése, végül majd
megteszi? De mennyi idő múlva? Pétert az keserítette el a legjobban,
hogy úgy érezte, semmire sincs többé befolyással, az élete
kicsúszott a kezéből, ő elszenvedi csak.
Panni végre megérkezett Magyarországról, fölvillanyozva,
rengeteg élménnyel, erre Péternek is össze kellett szednie magát.
Éva is átjött, főzött vacsorát, eltöltöttek egy estét hármasban, viszonylag
fölszabadult hangulatban, Panni csacsogott, Éva meg Pétert
fürkészte, akin látszott, hogy nem boldog. Már elmenőben
az asszony odaszólt a férfinak: – Ha gondoljátok, hétvégén elmehetnénk
valahová együtt, szabadnapos vagyok… – Panni arca
fölragyogott, Péter és Éva közé állt és átkarolta a szüleit. Péter
zavartan bólintott. – Persze, persze, az jó lenne… – Menjünk el
Worthingbe, a (még nem) világhírű tengerparti kávézóba, oké? –
mondta Panni. Éva kisimult arccal nézte őket, aztán megpuszilta
Pannit. – Akkor szombaton. Majd csinálok szendvicseket.
6
Pétert meglepte Éva közeledése, azt gondolta, az asszony végleg
meggyűlölte, s lám, most közös programot javasolt, ez tulajdonképpen
jólesett Péternek. Ezen is meglepődött. Mármint hogy
pozitív érzések töltik el Évával kapcsolatban. Jól sikerült a hétvége,
mindhárman nagyon figyeltek egymásra, vigyáztak, hogy ne
érintsenek fájó pontokat. Amíg Panni a hullámokkal incselkedett,
Éva félrevonta Pétert:
– Mit szólnál hozzá, ha próbaképpen visszaköltöznék? Úgy látom,
Sárival nem tudsz zöld ágra vergődni. – Péter sóhajtott egy
hatalmasat, mintegy beismerésképpen. – Volna kedved visszajönni?
– kérdezte hitetlenkedve. Éva komolyan bólintott: – Egy feltétellel.
Ha megígéred, hogy többé nem keresed Sárit, nem telefonálgatsz,
nem írsz neki. – A férfi csüggedten bámulta a tengert, a sirályok ott
vijjogtak a kávézó asztalai körül, szabad prédára várva, Panni ki-be
rohangált a hullámok elől, nyugodt, békés hétvége, lehetne esetleg
ez a jövő, sejlett föl Péterben, békésen megöregedni Évával?
– Hát, ezt megígérhetem – mondta aztán lassan –, annál is inkább,
mert semmi értelme, Sári úgysem reagál. – Éva megcsókolta
Pétert, röviden, mintegy futtában, ahogy fölállt, talán tartott még
a huzamosabb érintésektől, elvégre több mint fél éve külön éltek,
de Péter örömmel viszonozta, magához húzta az asszonyt és megsimogatta
a haját. – Próbáljuk meg újra! Így a kis lakást ki tudjuk
adni, több pénzünk lesz és Panni is megnyugodhat.
7
Éva visszaköltözött tehát, próbáltak ráállni a régi-új rutinra, Éva
délelőtt főz, Péter gondnokoskodik a ház körül, délután Éva a
BBC-ben, Péter otthon ír, elmegy Panniért a suliba, és együtt
vannak esténként, míg Éva haza nem jön. Péternek azonban kezdett
egyre jobban elege lenni a gondnoki munkából, főként a szemétszedésből
meg a csatornatisztításból, kivált hogy közben Magyarországon
ezernyi új kezdeményezés kapott lábra, amelyekben
Péter szeretett volna részt venni, ha nem is közvetlenül, de részesülni
az országot belengő forradalmi hangulatból, jelen lenni ott,
ahol éppen történik a történelem. Volt azonban két apró bökkenő:
a BM vonakodott visszaadni az állampolgárságát, és barátai közül
sem hívta senki. Az előbbi tényen nem csodálkozott, az utóbbi viszont
egyre mélyebb komorságba hajtotta. Sehogyan sem értette,
hogyan lehetséges ez.
Igaz, tanulmányokat, esszéket, publicisztikát továbbra is több
lap kért tőle, de ezen kívül más nem történt. Az eseményeket végül
egy telefonhívás lódította meg, Szász Béla újságolta leplezett
örömmel a hangjában, hogy megkapta a fiatal Magyar Köztársaság
egyik legmagasabb kitüntetését, amit a köztársasági elnöktől
vehetne át, ha elmenne érte Magyarországra. – De – mondta az
öreg rezignáltan – tudod, én már letettem arról, hogy valaha is
viszontlátom a szülőföldemet, mindjárt nyolcvanéves leszek, nem
szívesen vágnék bele egy ilyen nagy útba.
Péternek azután több telefonhívásába és egy személyes látogatásába
került, míg végre rá tudta beszélni Bélát, hogy utazzon el
Magyarországra. Kikísérte a repülőtérre, Budapesten pedig Péter
apja várta Bélát, az öreg Oláh időközben megnősült, így rendesen
vendégül tudta látni azt az embert, akit mindketten végtelenül
tiszteltek.
8
Béla közbenjárt a köztársasági elnöknél Péter ügyében: kérte, intézkedjék,
hogy Péter visszakapja állampolgárságát és magyar útlevelét.
Ez két hónap múlva meg is történt, Péternek a londoni
magyar nagykövetségen kellett fölesküdnie a Magyar Köztársaság
új, demokratikus alkotmányára, amit örömmel tett meg, noha a
követség maga semmit sem változott, ugyanolyan erődítmény jellegű,
gyanakvást és titkolódzást sugárzó épület benyomását keltette,
mint öt évvel korábban, amikor angliai tartózkodásuk meghosszabbítása
végett járt ott, s a tisztviselők magatartása se látszott
arra utalni, hogy immár egy demokratikus, független, szabad állam
polgárainak szolgálatában állnak, nem pedig a polgárok szemmel
tartása, ellenőrzése és megfélemlítése a feladatuk.
Péter mindenesetre fölszabadultan lépett ki a kapun, vadonatúj
magyar útlevelét szorongatva, ezt se gondolta volna még öt éve,
hogy egyszer így fog örülni a magyar útlevélnek! Most, hogy immár
megszűnt a Magyarországra utazás jogi akadálya, minden
reggel arra ébredt, hogy rettenetes honvágy gyötri, s minden reg359
gel egyre nagyobb utálattal mászta a hátsó vaslépcsőket és gyűjtötte
össze a lakók szemeteszsákjait.
November végén telefonált Matyi és megkérdezte: – Péterem,
nem akarnál hazajönni? Kineveztek tanszékvezetőnek, taníthatnál
nálam filozófiát. – Péter arcára kiült a boldog vigyor. Végre elhangzott
az a mondat, amire több mint egy éve várt, lám, mégsem feledkeztek
el róla a barátai, lám, mégsem esett hiába az a sok áldozat.
Persze nem sejtette, hogy a dolog mögött Éva állt. Az asszony
ugyanis nem tudta tovább nézni Péter gyötrődését, megkérte Matyit,
hívja haza Pétert, hiszen tisztában volt vele, mennyire hiányzik
a férfinak ez a hívás, hogy elhívja végre valaki. Hogy elhivatása
lehessen.
9
Most, hogy megtörtént végre, aminek meg kellett történnie, Péternek
újabb nehézségekkel kellett szembenéznie. A küldetés folytatása
immár biztosítottnak látszott, de mi lesz a magánélettel, mi
lesz Pannival? Éva küldte haza Pétert, miközben ő maga maradni
akart. Talán ez a néhány hónap fölmelegített együttélés beláttatta
vele, hogy nekik nincs már esélyük együtt, csak a kölcsönös boldogtalanságot
képesek egymás számára generálni, a legnagyobb
jóindulattal is. Péter se bánta, hogy végleg elszakadjon Évától.
Panni azonban rettenetesen fájt. Tizenegy évesen nem hagyhatja
magára a lányát. Egyszerűen nem teheti. Éva azonban biztatta,
jól ellesznek ők együtt, két lány, sose féltse őket! Péter mindannyiszor
fölugrott és rohangálni kezdett a lakásban, amikor Éva
ideért fejtegetéseiben, de megfelelő választ, megoldást nem talált.
Mígnem lassan, óvatosan puhatolózni kezdett Panninál, aki
egyelőre semmit sem tudott apja esetleges távozásáról, mit szólna,
ha ismét Magyarországon kellene élnie? Panni elhárította a kérdést,
mondván, jól érzi magát itt az iskolában, vannak barátnői,
szeretik, jól is tanul, s bár van honvágya, de ha nyaranta rendszeresen
a Duna-parton vakációzhat és találkozhat nagypapával meg
a barátnőivel, az neki elég.
Péter tanácstalan kétségbeeséssel hallgatta lányát és fogalma
sem volt, mitévő legyen. Ha marad, kész gyötrelem az élet, ha elmegy,
úgyszintén.
10
Ismét váratlan, ezúttal valóban teljes mértékben elképzelhetetlennek
tartott telefonhívás segített eldönteni Péter dilemmáját.
Sári hívta, soha nem hallotta még ilyen szenvedélyesen beszélni
a lányt, elszántan, szexisen, tele vágyakozással, Sári hívta, hogy
értésére adja: őrülten szerelmes belé, nem bírja nélküle, látni akarja,
amilyen hamar csak lehet. Péter levegőt nem kapott a meglepetéstől,
de amint meghallotta a lány érdesen sötét hangját, minden
fölágaskodott benne, egész lénye bizseregni kezdett, semmi nem
volt kérdés többé, az sem érdekelte, vajon mi okozta a lányban ezt
a változást, az sem, hogy miként alakul mindennek a fényében a
jövő, immár nyilvánvalóan eldöntetett, hogy mennie kell.
Először Pannival beszélt, akinek a szeméből lassan, megállíthatatlanul
folyni kezdtek a könnyek. – Figyelj, Csucsu, most mindjárt
nem tudlak magammal vinni, mert egyelőre nem tudom, hol
fogok lakni, de amint lesz lakásom, eljössz hozzám, oké? Jó lesz,
meglátod. Egyetemen fogok tanítani, megbecsülnek, neked is
lesznek majd újra magyar barátnőid, együtt élünk majd, ne búsulj,
kenyeres! – De Panni csak sírt, vigasztalanul. Érezte apjában
a bizonytalanságot, pánikba esett ettől. Péter hiába próbálta győzködni,
hogy minden rendben lesz, Panni elkomorult, s noha már
nem sírt, bezárult a lelke.
Egy héttel Péter kitűzött indulása előtt belefogtak egy világtérkép-
puzzle kirakásába ők ketten, apa és lánya. Olyan eszeveszett
erőbedobással rakták, mintha az életük múlna rajta. Óvatosan illesztgették
a darabokat, közben összeért a kezük, a combjuk, érezték
egymás leheletét, Péter szinte folyamatosan mesélt és mesélt,
egzotikus tájakról, bennszülöttekről, felfedezőkről, ahogy lépkedtek
végig a világtájakon, mint Hegelnél a világszellem. Minden
egyes helyére illesztett puzzle-darabbal megerősítették jövendő
kötődésüket az egész glóbuszon keresztül. Fonták, fonták, akár
a legfáradhatatlanabb pók, összetartozásuk szálait, miközben éles
fájások rántották görcsbe a gyomrukat.
11
Az elutazás előtti napon Péter késő estig rámolt a Vauxhallba, a
Great Books ötven kötetén kívül alig fért valami az autóba, két
bőrönd mindösszesen, meg a számítógép, Panni a tévét bámulta
és tudni nem akart apja jövés-menéséről, Éva dudorászott a konyhában
és Péter útravalóját csomagolta. Az utolsó puzzle-darabot
éjfél körül közösen illesztették be az egyenlítőn, Quito városánál.
Péter hajnalban bóbiskolt el, ruhástul feküdt az ágyon, a fájdalom
majd szétszakította a lelkét, a Solaris képei és hangjai között
vergődött, a sikító, fémes hang, ahogy a fémajtón átszakad a
megtestesült lélek, megsemmisülve ébredt, úgy érezte, képtelen
elindulni, bele is fogott valami magyarázkodásba, hogy esetleg
maradna még, de Éva azonnal lecsapott és küldte Pétert, biztatta
és küldte el, biztatta és közben ölelte Pannit, szorította Pannit,
hogy szét ne szakadjon, és küldte Pétert, biztatta, hogy most legyen
erős, ezt bírja ki, aztán majd könnyebb lesz.
Péter transzban ült be a Vauxhallba, Panni a lehúzott ablakon
keresztül ölelte, Éva simogatta a kislányt, gyengéden elhúzta, Panni
száraz szemekkel próbált mosolyogni, ezt látván Péter is erőt
vett magán, erősen, jókedvűen ránézett Pannira: – Ne búsulj, kenyeres,
mindenkinél jobban szeretlek a világon. Nem hagylak el,
ne félj!
Aztán kikanyarodott az utcából. Doverig elfogytak a könnyei,
csak a száraz, metsző fájás maradt a gyomrában; amikor a komp
távolodni kezdett az angol partoktól, Péter áthajolt a korláton és
öklendezni kezdett.