Orosz István: Egy szem eper (Történetdokumentum) – Negyedik rész IV. ÉVA

Írta: Nagy Jenő · 2024. május 11.

kb. 15 perc olvasás

Orosz István: Egy szem eper | könyv | bookline

OROSZ ISTVÁN

EGY SZEM EPER

Történetdokumentum

© Orosz István, 2010

© Napkút Kiadó, 2010

Orosz István: Egy szem eper (Napkút Kiadó, 2010) - antikvarium.hu

NEGYEDIK RÉSZ

IV
ÉVA
1
Sári másnap elutazott, a Victoria pályaudvaron Péter addig ölelte,
amíg el nem indult a vonat, a lány már a mozgó szerelvényre
ugrott föl és integetett az ablakból, folytak a könnyei a szeplőkre,
egyikőjük sem tudta, mikor látják megint egymást, ha egyáltalán…
Péter komor képpel vezetett haza, a Ford egyelőre magán viselte
Sári keze nyomát, jó szagúan illatozott és csillogott, ahol még
nem kopott le róla a festék. Annak örült, hogy egy percet sem alakoskodhat
tovább, igen rühellte a dolgot, s nem biztos, hogy lett
volna ereje magától föltárni a helyzetet Éva előtt, így Panni végül
is e tekintetben megkönnyítette a dolgát. Ám a várható következményektől
tartott. Fogalma sem lehetett, hogyan reagál Éva, s mi
lesz Pannival, ha közöttük tarthatatlanná romlik a viszony. A küldetés
teljes csődje lenne ez, igazi értelemben vett egzisztenciális
katasztrófa, rosszabb a halálnál.
Szorongva várta haza Évát éjfél körül, Panni zaklatottan aludt
el hosszas cirógatások és biztatások után, Péter a tévét bámulta és
kavargott a gyomra. Az asszony fölvillanyozva lépett be az ajtón,
egy jól sikerült adás után, csak lassan vette észre, hogy valami komoly
baj lehet. Péter whiskyt töltött, és azután belevágott:
– Azt hiszem, elkövettem valami nagy marhaságot. Kicsit elragadtattam
magam Sárival, megcsókoltam, és Panni meglátta.
– Mit műveltél? – Éva szeme elkerekedett, előredőlt a fotelben,
mint aki rosszul hall. Forróság öntötte el, megmarkolta a poharát,
olyan erővel, hogy elfehéredtek az ujjai. – Megőrültél?
– Ne izgulj, rögtön beszéltem Pannival, megnyugtattam, hogy
nem lesz semmi baj. Ne haragudj – tette hozzá bűnbánóan –, hülye
voltam. Ne haragudj! – Éva hirtelenjében nem tudott mihez
fogni, fölugrott, visszaült, beleivott a poharába, a szeme összeszű322
kült. – Csak nem szerettél bele? Ugye nem szerettél bele? – Péter
ingatta a fejét. – Nem tudom. Nem hiszem. Egyszerűen elkapott
a hév, kettesben voltunk három napig, ezt nem lehetett kibírni. –
Évát most öntötte el igazán az indulat. – Lefeküdtél vele??!! – Péter
ült magába roskadtan, nem szólt. – Lefeküdtél vele… – konstatálta
a helyzetet Éva és elsötétült az arca. – Nem vagy normális! Ez a kis
kurva képes volt az orrom előtt elcsábítani. Elképesztő!
Csönd lett, egyikőjük sem szólt, ültek egymással szemben,
Évában forrongott a megalázottság, Péter pedig simán és egyszerűen
szégyellte magát. Nem lehetett megmondani, mennyi idő
telt el, amikor újra megszólalt: – Nézd, Sári elment, a közeljövőben
biztos, hogy nem találkozunk, próbáljunk meg túljutni ezen,
már csak Panni miatt is! Nagyon megijedt. – Éva lesújtva csóválta
a fejét. – Az a szerencséje, hogy elment – suttogta vészjóslóan –,
különben kikaparnám a szemét! Ez a ribanc! Mit nem képzel!
2
Éjszaka Péter arra ébredt, hogy Éva simogatja. Jóleső borzongás
fogta el, félálomban belecsókolt az asszony nyakába, fahéjszag terjengett
Éva füle körül, Péter mohón szívta be a régi illatot, izgalomba
jött, teljes súlyával ráfeküdt az asszony telt domborulataira,
markolta, ahol érte, Éva engedelmesen igazgatta, kínálta a testét,
olyan odaadóan viselkedett, lelkesen, amitől Péter már régen elszokott.
Rendeset szeretkeztek, aztán Éva végre el tudott aludni, Péterben
éledezni kezdett a remény, talán még sincs minden veszve!
Reggel együtt kísérték Pannit az iskolába, a kislánynak fülig
ért a szája, hihette: szülei között minden rendben, nem borul a
világrend. Másnap Éva azzal állt elő, hogy nyár elején menjenek
el Los Angelesbe, tudta ugyanis, hogy Péter legtitkosabb álma látni
a Golden Gate-et és a Grand Canyont, még mielőtt ideje lejár,
és elvinni Pannit Disneylandbe. Remélte, ezzel visszaszerezheti a
férfit, illetve leróhatja lelkiismereti tartozását, ami persze mindvégig
nyomasztotta, mióta kiderült: Pétert megtámadta, méghozzá
legérzékenyebb pontján támadta meg a rák.
Péter persze boldogan fogadta a hírt és cserébe megpróbálta
kiverni a fejéből Sárit, ám a dolog nehezebbnek bizonyult, mint
gondolta. Sokat álmodott a szeplős lánnyal, hallotta bugyborékoló
kacagását, érezte fürtjei csiklandozását, és egyre jobban vágyódott
utána. A BBC közben megvette következő sorozatát, Sándor állta
a szavát, így immár nyugodtan befizethették a kéthetes nyaralást,
és egy Boeing 707-es óriásgép el is röpítette őket június elején a
Csendes-óceán partjára, ahol vadonatúj Mitsubishik várták a nyaralókat,
légkondicionálással, automata biztonsági övvel, ami Pétert
több percig fogva tartotta a szálloda előtt éjfél után, amikor
kétórás autózás után megérkeztek a Santa Ana-i Holiday Innbe,
míg végre rájött, hogyan szabadíthatja ki magát.
3
Éva csöndes örömmel figyelte Péter egyre fokozódó izgalmát,
ahogy járták a tengerpartot, szandált vettek Panninak, hűsöltek
a pálmafák alatt, sétáltak Beverly Hillsen, Panni Donald Duck
lábnyomába próbálgatta tappancsait Hollywoodban, ahogy belevesztek
Disneyland kavalkádjába, s ahogy a hétvégi utat tervezték
San Franciscóba.
Hajnalban indultak végig a híres tengerparti úton, a 101-esen,
kellemes napsütésben, a Csendes-óceán hatalmas nyugalommal
kísérte útjukat, délben a Morro-öbölben megették szendvicseiket,
közben Panni összeismerkedett egy helybéli szőke sráccal,
aki valamit gyűjtött a tengerparton. A kislány mellé szegődött,
majd negyed óra múlva különös zsákmánnyal tért vissza. – Sand
dollars – újságolta bennfentes hangon –, ezeket a kagylókat így
hívják, Johny mondta – mutatott a kisfiúra, aki félszegen álldogált
a homokban. Tenyérnyi, legyezőszerű kagylók voltak, finom
erezettel, homokszínűek, cirmosak. – Mikor jövünk holnap vissza?
– kérdezte váratlanul Panni. – Miért? – lepődött meg Péter.
– Hát csak azért, mert Johny meghívott magához, itt laknak
valahol a parton. – Péter csodálkozva nézett a lányára, lám, tíz
perc alatt megbűvölt egy fiút, pedig még tizenegy éves sincs. Mi
lesz később? – Hát, nem tudom, talán négy-öt körül délután, ezt
megbeszélheted vele. – Panni már szaladt is, Johny bólogatott, aztán
folytatta a zsákmányszerzést, Péterék meg fölszedelődzködtek,
ahogy a parkolóból ráhajtottak az országútra, látták, ahogy Johny
ott áll a tajtékos parton és két kézzel integet Panni után, aki átszellemült
arccal, mosolyogva nézett hátrafelé, amíg el nem tűnt
az öböl a szemük elől.
4
Alkonyati csillogásban értek Friscóba, a nap alacsonyan, éppen
Péter szemébe sütött, alig látta a táblákat, ösztönösen lekanyarodott
egy kereszteződésnél, és a Golden Gate-en találták magukat,
a híd a semmiből bukkant eléjük fenséges fesztávjával,
Péter fölkiáltott meglepetésében, lassított, szerette volna megállítani
a pillanatot, hát ez nem lehet igaz, harminckilenc éves
korában itt autózik a Golden Gate-en, kicsúszott a száján egy
thank you. A túlsó hídfőnél leparkoltak, gyalog visszaindultak
a hídra, Péteren elmondhatatlan, misztikus érzés lett úrrá, akár
Stonehenge köveinél, a híd közepén lefeküdt a járdára, hanyatt,
egész testével érezni akarta a híd mozgását, a hatalmas szerkezet
finoman ringott alatta, fönn a pompás tartóívek, lenn, a mélyben
a tenger, egy csoda részesének érezte magát, és mérhetetlen
hála töltötte el.
Éva és Panni kicsit furcsálkodva figyelték, de hagyták, hadd
igya magába a hidat, a kínai negyed bejáratánál találtak olcsó szállást,
már szürkült, fáradtan, de elégedetten kerültek ágyba, Panni
Johnyval álmodott, Éva pedig kicsit nyugodtabban bújt Péterhez,
eddig minden a lehető legjobban alakult, talán sikerül fölülírni
Sárit, reménykedett.
Másnap megkóstolták a kínai reggelit, ismét szenteltek egy órát
a Golden Gate-nek, autóztak a város dombjain, meglátogatták
Kolumbusz Kristóf szobrát, de délben indulniuk is kellett vissza,
ha el akarták érni Johnyt a Morro-öbölben, amihez Panni
foggal-körömmel ragaszkodott. Öt előtt tíz perccel fordultak be
az öböl parkolójába, Panni a még mozgó autóból rohant a tengerpartra,
ahol egy kutyát sétáltató pár ácsorgott, a fiúnak se híre,
se hamva. Péter elszorult szívvel figyelte a kislányt, ahogy egyre
kétségbeesettebben szaladgál a parton, integet a kissé távolabbi
házak felé és a fiú nevét kiabálja. Negyedóra múlva azután Panni
kimerülten és szomorúan bandukolt vissza a kocsihoz. – Úgy látszik,
már hazament – közölte sírós hangon.
Egész úton hallgatagon tapadt az ablaküvegre és figyelte a
szürkületbe belesötétülő hullámokat, kezében a sand dollárokat
simogatva, amelyeket Johnytól, első szerelmétől kapott.
5
Következő kirándulásuk a Grand Canyonhoz vezetett az arizonai
sivatagon keresztül, szikráztak a kamionok, amikor a Colorado
partján a topocki oázisban kiszálltak az autóból, megcsapta
őket a harminchárom fokos hőség, dobálták le magukról a ruhát,
a lányok fürdőruhába bújtak, ezalatt Péter a kocsmaként
is funkcionáló benzinkútnál próbálta föltölteni a Mitsubishit,
a csaposnő hanyagul rábízta a tankolást, Péter keze majdnem
odaragadt a töltőcső fémes, forrón izzó pisztolyvégéhez, közben
Panni már a Coloradóban lubickolt, Éva bágyadtan elnyúlt
a tűző napon.
A Grand Canyon és a Golden Gate ezek után egész életén keresztül
összefonódott Péter emlékeiben: az első számú természeti
és emberi csoda a Földön, ha tetszik, eleven, gyönyörű bizonyíték
arra, hogy csodák márpedig vannak. A Canyonban is csak egyetlen
éjszakát tölthettek persze, ennyire futotta, úgyhogy másnap
reggel a megrendítő hatalmasságában eléjük táruló, évezredes vízmosás
vájta, kacskaringós kanyon széléig jutottak, noha Péter egy
ideig fontolgatta, hogy lemerészkednek a Coloradóhoz. De amint
meglátták a több mint egy kilométer mély, meredek sziklafalat,
ahol már reggel kilenckor harminc fokos, tikkasztó hőség tombolt,
a kopár, kőtörmelékes, poros, szürkéllő meredélyt, na meg
a hatalmas tiltó és figyelmeztető táblákat – NE INDULJON EL
EGYNAPI VÍZ NÉLKÜL! CSAK HEGYMÁSZÓ BAKANCSBAN
VÁGJON NEKI! –, visszahőköltek. Végül egy sportrepülőről
nézték végig a természetnek ezt a tüneményét, ami az emberi
idő és tér dimenzióit oly látványosan és érzékletesen rendezte
át, összekötve a kozmikus világidővel és világtérrel a jelenvalólét
nevű létezőt.
6
Péter a kanyon peremén ücsörögve úgy érezte, itt és most végérvényesen
leküzdötte a rá leselkedő halálos fenyegetést. Új, sosem
ismert, kozmikus eredetű energiákkal töltődött föl, és ismét megtapasztalta
az alázatnak azt az örömteli állapotát, ami legelőször a
strasbourgi székesegyház főhajójában telepedett rá. Halkan elsuttogott
egy pár thank yout, bár legszívesebben beleordította volna
a mélységbe, hadd visszhangozzék, végeérhetetlenül.
Szerette Évát ezért. Próbálta is kifejezni, apró kedvességekkel,
sárga, margarétaszerű vadvirágot tűzött az asszony hajába, kedvtelve
mesélte Panninak megismerkedésük történetét hazafelé az
autóban, amit a kislány mindannyiszor oly lelkesen hallgatott,
mintha először hallaná a történetet, Péter kávét hozott Évának az
ágyba, meglepte egy kagylófüzérrel, és esténként simogatta, dédelgette,
míg álomba nem szenderültek. Szeretkezésről nem lehetett
szó, egy szobában aludtak Pannival.
Éva joggal gondolta tehát, hogy immár megnyugodhat, sikerült
elhárítania Sárit, s talán korábbi mulasztásait is jóvátette, a
halál küszöbéről egy második életbe lendítette át Pétert. És Péter
is így gondolta.
Amikor megérkeztek Londonba a kötelék hármójuk között
erősebb volt, mint valaha. Éva örömében még abba is belement,
hogy a rozoga Fordot cseréljék le valami jobbra, vettek egy ötéves,
ezüst-kék Vauxhallt, elegánsat, kétliteres motorral, széles gumikkal,
kényelmes kagylóülésekkel, automatikus befecskendezéssel,
minél gyorsabban vezették, annál jobban tapadt az útra, Péter boldog
volt vele, immár teljesen egyenrangúnak érezte magát a többi
hétvégi tengerparti kirándulóval, élték az angol családok megszokott,
mindennapi életét. Vettek két koromfekete kismacskát Panninak,
aki Ebonyval és Midnighttal fölszerelkezve végképp ismét
biztonságban érezhette magát, elhárult a szülők biztosította világrend
fölborulásának veszélye.
7
Közép-Európában meglódult a történelem. Az események fantasztikus
láncolata azzal indult, hogy a kommunista magyar kormány
megnyitotta az osztrák–magyar határt az NDK-ból elmenekült
németek előtt, s ezzel elkezdődött Németország újraegyesítése.
A térség népei eufóriába estek, és egy esztendő leforgása alatt
kivívták szabadságukat, a szovjet kommunizmus összeomlott, a
megszálló orosz csapatok szégyenszemre kivonultak, a szabadság
levegője lengte be a Kárpát-medencét.
Péter döbbenten tapadt a televízió képernyőjére és boldogan
konstatálta: a küldetés teljesült! A rendszer összeomlott. Mégsem
volt tehát hiábavaló az áldozat, csodák márpedig vannak a történelemben
is.
A Független 25. számát nyilvánosan mutatták be a Jurta-színházban,
s noha jelen voltak a titkosrendőrök, nem avatkoztak be.
Pétert azonban nem értesítették az eseményről, sőt, neve az ünnepi
hangulatban szóba sem került. Tudomást minderről persze csak
több hónapos késéssel szerzett, amikor Ábel meglátogatta őket
Londonban.
Új hetilapok alakultak, több is írást kért Pétertől, így ismét
visszakerült eredeti elemébe, délelőtt gondnokoskodott, délután
írt, estéit rendszerint Pannival töltötte, hétvégenként kirándultak,
az élet kezdett egészen normális kerékvágásban haladni.
De szinte minden éjjel Sárival álmodott. A legjobb akarattal
sem tudta kiverni a fejéből, napközben is sokszor eszébe jutott,
ahogy a lépcsőházakat porszívózta vagy nyírta a füvet, hallotta
bugyborékoló kacagását, látta, amint feszesen domborodó hátsójával
hajladozik a Ford körül, érezte szeplői csiklandozását.
A határok megnyitásával immár reális esélye támadt, hogy Sáriék
eljöjjenek Magyarországról és Németországban telepedjenek
le. Pontosan ebben a fordulatban reménykedett Péter, amikor fél
éve elváltak, ám azóta nem érkezett hír a lánytól, egyetlen levélen
kívül, amelyben néhány formális, semmitmondó sor mellett egy
fényképet is talált Péter, amikor izgalomtól remegő kézzel föltépte
a borítékot. A fényképen Sári a torquayi öbölben félig előrehajolva,
bordó kordnadrágban és dzsekiben épp egy kagylóért nyúl,
apró, fehér tornacipőjét csaknem eléri a tenger, sötétbarna haja a
reggeli szélben kócosan takarja a fél arcát, s e mögül a sejtelmes
függöny mögül buján tekint a fényképezőgép lencséjébe, kihívóan
megnyíló ajkakkal, boldogan.
8
Péter minden elalvás előtt ezt a fényképet bámulta, általában már
aludt, mire Éva hazaérkezett a késő esti műszak után, és Sárival álmodott.
De napközben igyekezett küzdeni az erősödő vágy ellen,
sokat dolgozott, írt, s elkezdte tanulni a komputerprogramozást.
Egyre több időt töltött a számítógép előtt, belejött a Turbo Pascalba,
Laci segítségével, akit cserébe vezetni tanított a Vauxhallon.
Laciék nyáron érkeztek Londonba, Bibit fölvették a BBC-be, fiatal
pár, gyerek nélkül, hamar összebarátkoztak, Laci konyított valamit
a számítástechnikához, Péter nagy érdeklődéssel tanult tőle.
Fölvillanyozta a programnyelv paradoxonokat nem ismerő logikája
meg az azonnali, egyértelmű visszajelzés: ha jól van megírva
a program, ha nem tartalmaz logikai ellentmondást, akkor
fut, ha nem, akkor nem fut: pirosan villogva megáll a hibás, logikátlan,
a rendszerbe nem illeszkedő parancsnál. Nem úgy, mint
humán területeken – töprengett Péter –, ott persze hemzsegnek a
paradoxonok, egyértelmű visszajelzés nincs, csak megközelítések,
viszonylagos variációk léteznek, korlátozott sikerek és kudarcok,
folyamatos bizonytalanság, a pillanatnyilag éppen elérhető „leghatékonyabb”
érvek múló világa, amelyeknél elvileg bármikor,
bárki találhat jobbat, meggyőzőbbet, vonzóbbat, népszerűbbet.
Az első sikeres kísérletek után valósággal belevetette magát ennek
az új nyelvjátéknak az őserdejébe, egyre bonyolultabb programokat
talált ki, s amíg a képernyő előtt töprengett délutánonként
meg esténként, mialatt Panni a leckéjét írta vagy Ebonyt és Midnightot
dédelgette, gyötörte, addig nem gondolt Sárira. De az álmainak
nem tudott parancsolni.
9
November közepe tájékán váratlan telefonhívás érkezett Münchenből.
Ince hadart a vonal végén, közölte, otthagyták Magyarországot,
már egy hete menekültszálláson vannak, beadták a honosítási
kérelmüket, minden jól alakul, de elfogyott a pénzük, s
addig, amíg az első segélyeket meg nem kapják, nem tudná-e Péter
kisegíteni őket? Péter kissé megroggyant lábakkal hallgatta a
híreket, forró hullámok járták át a testét, úgy érezte, Sári ismét
ölelhető közelségbe került, s ettől majd elvesztette a fejét, legszívesebben
azonnal autóba ugrott volna, s száguldott volna kedveséhez,
visszatarthatatlanul.
Természetesen azonnal küldött kétszáz fontot, amit egy hét
múlva már a lány köszönt meg Péternek telefonon, fél éve most
hallották először egymás hangját, leginkább összefüggéstelen szavakat
mondtak, ráadásul Ince is ott állt Sári mellett, így a szerelemnek
csak az árnyalata, hanglejtése, lélegzete ölelte beszédüket,
a tartalma nem. Péter azért így is érzékeltette, hogy ha teheti,
hamarosan, még karácsony előtt meglátogatja őket, Sári szeplői
biztos kipirultak a hír hallatán. – Rettenetesen hiányzol – suttogta
Péter és letette a kagylót.
Őrült erővel vonzotta a lány, most, hogy megint hallotta kicsit
sötét színű, érdes hangját, már nem bírt aludni, egyfolytában
Sári körül forogtak a gondolatai, vadállati éhséget érzett a bőre
alatt, amit immár semmi egyébbel nem bírt csillapítani, hiába ült
a számítógép elé, a programok elveszítették jelentőségüket, a képernyőről
Sári nézett rá vissza, huncutul, szeplősen, szemtelenül
fiatalon.
Érezte, hogy nem sokáig bírja így, kétségbeesetten törte a fejét,
milyen ürüggyel szabadulhatna el otthonról, legalább egy hosszú
hétvégére, anélkül hogy fölborítaná a nem oly régen helyreállt
egyensúlyt, a legfantasztikusabb ötletek jutottak eszébe, körmönfont
hazugságok, amelyeket rühellt ugyan, de amelyek egyre elkerülhetetlenebbnek
látszottak, ahogy teltek a napok és közelgett
karácsony.
10
A történelem ismét a segítségére sietett, Romániában kitört a forradalom
és Péter rábeszélte Sándort, hogy a BBC küldje ki romániai
tudósítónak a helyszínre. Így útközben megállhat majd Münchenben.
A Vauxhall a maga erejével, megbízhatóságával és kényelmével
alkalmasnak mutatkozott az útra, nem tehette ki magát a tömegközlekedés
bizonytalanságainak, Romániában hadiállapot uralkodott, a
vonatok, buszok rendszertelenül jártak, ha ugyan jártak egyáltalán.
Mikulás után vágott neki Európának, Panninak megígérte,
hogy legkésőbb karácsonyra mindenképpen hazajön, háborgó lelkiismerettel
búcsúzott Évától, aki féltette Pétert, de nem a valóban
rá leselkedő veszélyektől, amelyekről egyelőre fogalma sem
volt. Péter Doverben, amíg a kompra várt, büszkén ragasztotta
föl a kocsi hátsó ablakára és első szélvédőjére a BBC World Service
sötétkék logóját, meg a fényterelő csíkokat a ref lektorra, hogy a
jobb kormányos kocsival ne világítson a másik oldalon közlekedő
európaiak szemébe.
Amikor a komp végre kifutott és elindult Oestende felé, Péteren
hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá, most hogy meghozta újonnan
kapott élete meghatározó döntését, úgy érezte: ez a második
élet, amelyet ajándékba kapott, immár nem a küldetés uralma
alatt alakul majd. Szabadon élheti, saját boldogulására. Végtelen
jókedve támadt, ivott egy whiskyt a bárban, és megpróbálta maga
elé képzelni Sárit a feje búbjától a lábujja hegyéig, ahogy csábosan
nyújtózik átlátszó hálóingjében a Mount Saint Michael csipkés
tornyaival szemben, a Rose Hotel ablakában.
11
Éva nem sejtette, miféle veszélynek tette ki magát és kapcsolatukat
azzal, hogy elengedte Pétert. Persze ha akarta volna, se tudta
volna tartóztatni, Péternek annyira mehetnékje támadt, Éva azt
gondolta, a politikai átalakulások miatt, ami igaz volt ugyan, de
csak kisebbik fele az igazságnak. Az asszony nem gondolta, hogy
Péter nem Romániába rohan, hanem Sárihoz.
Péter azért igyekezett előkészíteni romániai útját, Sándortól
kapott néhány címet, telefonszámot, maga is próbált tájékozódni
magyarországi barátaitól. Az indulása előtti estén fölhívott egy
magyarországi papot, aki a nyolcvanas években szervezte az Erdélybe
juttatott adományok útját, mert legálisan szinte semmit
nem lehetett bevinni Romániába, így bizonyos fineszesség szükségeltetett
a gyógyszerek, könyvek, újságok, alapvető élelmiszerek
becsempészéséhez, meg persze bátorság is, hiszen a Securitate, a
romániai titkosrendőrség senkit nem kímélt, aki gyanúba keveredett.
Gyula tiszteletes ellátta Pétert néhány jó tanáccsal, hogy
viselkedjen, ha hivatalos személyekbe botlik, kapott tőle pár kolozsvári
címet, majd így búcsúzott tőle: – Isten áldjon meg, fiam!
Ez a mondat szíven ütötte Pétert, tökéletesen váratlanul érte,
tudta persze, hogy pappal beszél, de világi dolgokról, nagyon is
gyakorlati kérdésekről esett szó, ráadásul eléggé kapkodva, hogy
minél kisebb legyen a telefonszámla, szóval ez a négy szó a maga
valódi, eredeti értelmében nyilallt belé, kétezer kilométer és kétezer
év távolságából megáldották, s ezen annyira meglepődött,
hogy szólni sem tudott.
Egész úton fülében csengett az áldás, a pap szavai Sári kacagásával
keveredtek, amint az éjszakai, néptelen, kivilágított belga
autópályán, félig bódultan száguldott szerelmese felé, s közben
kezdett fölrémleni előtte, hogy talán még sincs vége a küldetésének,
az csupán más formát öltött, s lám, ebben az új alakban immár
transzcendens megerősítést is nyert.