kb. 13 perc olvasás
OROSZ ISTVÁN
EGY SZEM EPER
Történetdokumentum
© Orosz István, 2010
© Napkút Kiadó, 2010

NEGYEDIK RÉSZ
V
SÁRI
1
Korán reggel érkezett a városba, keresett egy viszonylag csöndes
panziót, bereggelizett, olyan jólesett a lágy tojás pirítóssal, mint a
BBC-ben a hajnali műszak után a rántottás toast, azután telefonált.
Töredékes némettudásával is sikerült megértetnie, hogy kit
keres a menekültszálláson, Sári lélekszakadva rohant a telefonhoz,
az első pillanatokban szinte csak lihegni tudott az izgalomtól. Kellemes
kertvárosi környezetben, nagyobb panzióban laktak Sáriék
ideiglenesen, amíg lakást kapnak. Két török, egy bolgár meg egy
szlovák családdal együtt, családonként egy szoba, közös konyha,
mosókonyha, két fürdőszoba, az emeleten meg a földszinten.
A férfiak napközben dolgoztak, valami alkalmi munkát, ha szerencséjük
volt, ha nem, állás után kajtattak, az asszonyok otthon
pátyolgatták a gyerekeket, főztek, mostak és veszekedtek. Apró
súrlódások voltak ezek, főleg a gyerekek miatt, akik a szállás minden
négyzetméteréért keményen megküzdöttek egymással, de a
nyelvi korlátok szerencsére kivették az egymásra szórt gyalázások
verbális élét.
Sári világosszürke tréningruhában szaladt a kapuhoz, amikor
Péter leparkolta a csillogó-villogó Vauxhalt. Ince is megjelent hamarosan,
így egyelőre csak baráti puszilkodásról lehetett szó, mindenesetre
Péter nagyot szippantott Sári illatából, amikor az arcához
nyomta a száját. Babaszag – állapította meg Péter –, édes babaszag.
2
– Szörnyen hiányoztál! – simította ki a szemébe lógó barna tincset.
– Amióta telefonáltál, jószerivel aludni sem tudtam, legszívesebben
jöttem volna azon nyomban.
Sári a konyhában sürgött-forgott a tűzhely és az asztal közötti
másfél négyzetméternyi helyen, Péter az asztal sarkánál ült, valahányszor
a lány arra perdült, megölelte, megsimogatta, megcsókolta. Pillanatok
alatt elkapta őket a fél éve megismert mámor, egy óra múltán
Sárit már az sem érdekelte, ha a konyhába tévedő lakótársak ölelkezésen
kapják őket, az asszonyok arcán incselkedő, cinkos mosoly
jelent meg, összenevettek, bólogattak, aztán hagyták őket kettesben.
A gyerekek az udvaron játszottak, tőlük egyelőre nem kellett tartani.
– Mikor tudsz átjönni hozzám a panzióba? – Messze van? –
Negyedóra gyalog, a park túloldalán. – Hát, délután, amikor a
gyerekek alszanak, megpróbálhatok megszökni, a bolgár nővel,
Tamarával jóban vagyunk, szoktunk vigyázni egymás gyerekeire,
helyes kislánya van, megkérem őt. – Péter csókolgatni kezdte a
lány szeplőit, egyenként, módszeresen az orra hegyénél kezdve, leheletfinom
puszikat adott, Sári hátravetette a fejét, kacagott: – Ne
bomolj, csikis!… Bírj ki még egy-két órát, teljesen megőrjítesz!
Péter elővett a táskájából egy albumot. – Ezt neked hoztam, a
londoni kiruccanás emlékére. – Leonardo grafikáiból nyílt kiállítás
a Hayward Képtárban, amikor a lány Londonban járt. – Megvettem
a Leonardo-katalógust, emlékszel még arra délutánra?
– Hogyne emlékeznék – bugyborékolt a lány –, meg főleg az estére!
– Préselt, bíborszínű mályva esett ki az album lapjai közül. – És
erre emlékszel? Ezt tűztem a hajadba a Hampton Courtban. – Sári
a férfi ölébe ült, a szája egészen közel, leheletnyire incselkedett:
– Fogalmad sincs, milyen hatással vagy rám, már teljesen átnedvesedett
a bugyim. – Nincs itt valami félreeső hely? – kérdezte Péter.
Sári szeme elhomályosodott, sietve húzta maga után a férfit, benyitott
a mosókonyhába, szerencsére üres volt, fölrohant szennyes
ruháért, bedobálta a gépbe, beindította, bezárta az ajtót, lehúzta a
tréningruhát, majd fölült a mosógép tetejére: – Gyere! – suttogta.
Sikongását elnyomta a mosógép bugyborékoló, hörgő hangja.
3
Péter türelmetlenül várta a lányt délután a panzióban, néhány perces
szeretkezésük a mosókonyhában még inkább fölkorbácsolta a
zsigereit, Sári szeplőit látta maga előtt, telt csípőjét, a nagy, barna
köröket a mellbimbói körül, és arra gondolt: lehet, hogy ez a
boldogság. A közelben közelgő kéjes örömre vágyakozás minden
sejtjében kitölti az embert, nem hagy teret szorongásnak, aggódásnak,
kételynek, tétovaságnak, lelohasztó gondolatoknak.
A lány ziláltan, kócosan, gyöngyöző homlokkal érkezett: – Futottam
– lihegte –, hogy több időnk legyen. – Péter nyalta le róla
az izzadságot, egymásnak estek, nem lehetett megmondani, mennyi
idő telt el, amikor kissé lecsillapodva hátradőltek az ágyon. Már
szürkült. – Nem tudom, hogy fogom kibírni nélküled – mondta a
lány. – Egy éven belül átviszlek Angliába, rögtön, amint megkapjátok
a német állampolgárságot. Addig meg sűrűn meglátogatlak. –
Péter igyekezett minél több meggyőződést erőltetni a hangjába, de
érezte, ez talán mégsem lesz olyan könnyű, noha elszántnak és határozottnak
gondolta magát. Sári kétkedve hunyorgott. – Jó lenne, de
nem tudom elképzelni, hogyan. Mi lesz a gyerekekkel meg Incével?
– A gyerekek jönnek veled, ott a gondnoki lakás, elférünk Pannival
együtt. – És Ince? Gondolod, ő csak úgy beleegyezik? – Péter hallgatott,
Ince persze gyötörte, amikor rá gondolt. – Beszélnem kell
vele! Majd beszélek vele. Meg kell értenie, hogy szeretjük egymást,
s az a gyerekeknek is jobb, ha boldognak látják az anyjukat. – Sári
arca egyre szűkült. – Nem hiszem, hogy megérti. Nagyon ragaszkodik
a gyerekeihez. Nem vihetem el őket csak úgy … – mondta
lemondóan és hasra fordult. Tompora fölpúposította a lepedőt.
Itt leült a beszélgetés. Egyikőjüknek se jutott eszébe mentő
ötlet, mindketten érezték, csak a csodában reménykedhetnek,
mindazonáltal úgy kellett tenniük, mintha volna kielégítő gyakorlati
megoldás, nem ismerhették el, hogy pusztán a pillanatnyi
mámorért teszik, amit tesznek.
4
Eljöttek az alakoskodás hosszú, kínzó órái. Incével este, mint a
régi szép időkben, leültek bridzsezni hármasban, felváltva licitáltak
az asztalra, whisky, szendvicsek, sör, a férfiak pipáztak, Sári
cigizett, néha a térdük összeért az asztal alatt, a gyerekek lassan elaludtak,
Ince hálálkodott a gyorssegélyért, előadta terveit, tele volt
ötletekkel, Péter hallgatagon bólogatott és rosszul érezte magát.
Amikor néhány percre kettesben maradtak, Péter idegesen
megfogta Sári kezét: – Beszélek Incével holnap, nem bírom ezt
a kétszínűséget. – A lány rémülten tiltakozott: – Megőrültél?! Az
mindent tönkretenne. Várjuk meg, amíg megkapjuk az engedélyt
és lesz állásunk. Nehogy ilyen őrültséget csinálj! – Péternek nem
maradt ideje a válaszra, Ince jött, hajnalig játszottak.
Péter nem ment vissza a panzióba, Ince marasztalta, a közös
hálószoba padlójára ágyazott neki Sári, a többiek emeletes ágyakon
aludtak, a lány az alsó szinten, összeért a kezük, Péter szívta,
mint valami isteni nedűt, Sári babaszagát. De nyugtalan álma volt.
Pannit látta lekonyuló szájjal, amint a küszöbön magyaráz neki
valamit, közben Éva csapkodott a konyhában, az ablakban Sári integetett,
Péter úgy érezte, szétszakad a teste, nem tudott elindulni
egyik irányban sem, végül bevágta magát az autóba, lenn találta
magát a tengernél, minduntalan be akart menni, de a hullámok
visszavetették a partra, sós vizet nyelt, fuldokolni kezdett, Ince
csípőre tett kézzel állt a parton és gúnyosan nevetett.
Rémülten arra ébredt, hogy Ince a fejénél áll és nevet. – Az a
legény, aki nemcsak éjszaka bírja, ki az ágyból, álomszuszékok!
5
Délelőtt játszótérre mentek a gyerekekkel, Sárin sötétbordó kordnadrág,
korddzseki, világoslila, magas nyakú póló, fekete, rövid csizma,
sötétbarna haja hullámokban a vállán, a késő őszi szél minduntalan
az arcába fújta, ilyenkor szilajul hátravetette a fejét, ajka megnyílt
és dacosan nézett Péterre, aki fényképezte. A férfi folyamatosan
mozgott körülötte és minden szögből fényképezte, akárha szeretkeznének,
egyre gyorsabban kattogott a masina, már alig maradt
ideje élességet állítani, Sári kezdetben próbált elfordulni, de Péter
megelőzte, bújócskáztak, aztán egy idő múlva a lány egyre bátrabban
kitárta magát a lencsének, kacagott, bele-bele nézett közelről az
optikába, közben Andreát tolta a babakocsiban, lehajolt hozzá, Péter
minden mozdulatát követte, ahogy át- és átrendeződnek a lány idomai,
egyre vadítóbb kombinációkba csábította a géppel, húzta maga
után, most a lány Sanyit hintáztatta, minden lökésnél valószínűtlenül
feszesre húzódott fenekén a nadrág, enyhén terpeszben állt, Péter
oldalról fotózta, a gyerekek sikongattak, Sárira pedig kiült a derű.
Ezt a derűt nézegette aztán Péter a képeken hosszú időn keresztül,
a képeken, amelyekből hihetetlen feszültség sütött, néha
életlenek, kicsit homályosak, de ez csak fokozza sejtelmes vonzásukat,
ragyogóan süt a nap, és Sári kacér, dacos arcán, duzzadt
ajkán bimbózik a derű.
6
Péter másnap hajnalban nekiindult Romániába, nyomasztó kétségekkel
a lelkében. Szeretkezni többet nem adódott alkalom, Incével
se beszélt, látván Sári őszinte rémületét, kavarogtak fejében a
gondolatok, fogalma se lehetett, mire lesz elég ez a két nap intenzív
együttlét, a lány mit forgat a fejében, meddig tartanak ki a heves
érintések, s mikor gyűri le őket a távolság és a gyakorlati tehetetlenség.
Fölbolydult a világrend, de ezúttal Péter ezért csakis önmagát
hibáztathatta. Milyen konstellációkba rendeződik vajon, és mennyi
idő alatt? Búcsúzni sem lehetett rendesen, Ince ott állt közöttük,
Sári azért elsuttogott egy szeretleket, de hogy ez a megnyilatkozás
mit jelentett pontosan, arra a jövő tartogatta a választ. A jövő,
amiből Péter jószerivel a következő napot se látta pontosan. Szorongott
persze attól is, hogy mi vár rá Erdélyben, meg tud-e majd
felelni a küldetésének, eltalálja-e az események lényegét, amelyek
teljes kiszámíthatatlanságban zuhantak Kelet-Európa népeire. Mire
a határra ért, Temesváron kitört a forradalom, a katonaság szétlőtte
a tüntetést, halottak, sebesültek, káosz, félelem és remény. A határzáron
így aztán nem engedték át, hiába a BBC-s logó a Vauxhall
szélvédőjén, hiába a hivatalos, angol nyelvű megbízás, amikor
a gépfegyveres határőr megpillantotta Péter hontalan útlevelét és
megállapította, hogy birtokosa magyar, sűrű káromkodások közepette
fordította vissza kocsiját, miközben a fegyvert folyamatosan
Péterre szegezte. Magyarnak lenni Erdélyben általában nem volt
leányálom, most meg különösen nem, a temesvári fölkelés után.
7
Péter féktelen örömöt érzett, mehet vissza Sárihoz! Lám, a sors
mégis kegyes hozzá. A küldetés – ha ez még küldetés volt egyáltalán
– értelme elenyészett a mámor tengerében. Ugyanabban
a panzióban szállt meg, ezúttal azonban telefonon hívta magához
a lányt, rühellt volna Ince szemébe nézni. Sári azonban kevéssé
lelkesedett. – Ince gyanakszik, amióta elmentél, állandóan faggat,
hogy mi van közöttünk, nem biztos, hogy el tudok szabadulni.
Értsd meg, nem kockáztathatom, hogy elhagy! – Péter persze értette,
de ez az értés mit sem számított. Vadul kívánta a lányt.
Nem mozdult a panzióból egész nap, várta Sárit, próbált olvasni,
mindhiába, a tévét bámulta, bugyutábbnál bugyutább képeket,
végül, amikor már erősen szürkült, reményt vesztve elnyomta az
álom. Babaszagra ébredt, a lány puszilgatta az arcát. – Fél órám
van – suttogta remegve –, remélem, Ince nem követett! – Péter
elgondolt egy thank you-t és magához szorította Sárit.
A fél órából kettő lett, a szenvedély hamar elűzte a lány szorongását,
lesz, ami lesz, szerették egymást. – Holnap indulnom kell
haza, a BBC-ben várnak. Figyelj rám! – Két tenyere közé fogta a
lány arcát. – Évával megbeszélem, hogy vegyünk egy kis lakást,
ahová elköltözhet. Nyáron már átjöhetsz hozzám, bízz bennem!
Húsvétkor mindenképpen meglátogatlak, de lehet, hogy hamarabb.
Addig meg írunk egymásnak. Veled akarok élni!
Sári zavaros szemekkel hallgatta, örült is, meg nem is, újra rátört
a szorongás, nem akart a jövővel foglalkozni. – Szeretlek –
mondta, és kilépett az ajtón. Péter az ablakból nézte, ahogy a lány
átfut a parkon, csizmája susogó hangot adott a kavicson, a korddzseki
szárnyai lebegtek, akárha repülni tanuló, óriási, mályvaszínű
egzotikus madár távolodott volna tőle, visszatarthatatlanul.
8
– Szeretném, ha vennénk egy kis lakást valahol a közelben. – Éva
tágra nyílt szemekkel hallgatta Pétert, aki fel-alá járkált a nappaliban
és remegett a keze. – Hát ennyire megbabonázott az a kis
kurva! – Az asszony fölugrott, első lendületében mintha Péternek
akart volna esni, de aztán csak a keze ügyében lévő vázát vágta a
földhöz és dühödten sírva fakadt. Péter rémülten és bénán nézte,
tehetetlenül várta, amíg Éva kicsit lecsillapodik. – Értsd meg, szerelmes
vagyok. – Furcsa módon ez a közlés semmit nem enyhített
az asszony elkeseredett fájdalmán. Közelgett a karácsony, ronda,
jeges eső verte az ablakokat, Panni az iskolában, ők pedig kapcsolatuk
végén.
Éva egy napig nem szólt Péterhez, ő komor képpel takarította
a lépcsőházakat és beletemetkezett a programírásba. A következő
este, amikor Panni már elaludt, az asszony azt mondta: – Rendben
van. Vegyük meg a lakást, de adjuk ki! Nem akarok elköltözni. –
Sötéten nézte Pétert, habozott, hogy mondjon-e többet is, hogy
elmondja-e neki, micsoda gyötrelmeket okoz neki a férfi, hogy
ragaszkodik a közös fogkeféhez, az esti összebújásokhoz, a hétvégi
kirándulásokhoz, Pannihoz, a közös élethez. De aztán, Péter megkönnyebbült
arcát látván, csak hallgatott remény nélkül.
Péter közelebb lépett az asszonyhoz, meg akarta simogatni az
arcát, de Éva összerezzenve eltolta a kezét. – Ne érj hozzám!
Hideg lett. A karácsonyt rendben átvészelték, Panni nem sejtette,
mi készülődik, s egyelőre ez volt a legtöbb, amire törekedhettek.
24-én délelőtt, amikor Éváék vásároltak, Péter fölhívta
Sárit, de Tamara mintha azt magyarázta volna szaggatott németséggel,
hogy Sáriék elköltöztek, s nem tudja a telefonjukat. Péter
sokáig nézte meredten a készüléket. Immár akkor mi legyen?
9
A szilveszter katasztrofálisra sikerült, BBC-s buliba mentek, ahol
föltűnt Anna is, ettől Péternek azonnal mehetnékje támadt, Éva viszont
föltűnően jól érezte magát, vagy úgy tett, mint aki remekül
mulat, mindenkivel kikezdett, és egész éjjel Péter felé se nézett.
Komoran indult az új év, Péter egyre kétségbeesettebben nézegette
a derűt Sári fényképein, miközben Éva megenyhült és lopva
figyelte a férfi csendes csüggedését, a kedvező alkalomra várt,
hogy visszahódítsa magának. Péter tanulmányokat írt, a magyarországi
nyilvánosság nyüzsgött, pártok alakultak, párt lett a Független-
csoportból is, liberális, Péter barátai zömmel ide húztak, de
őt nem hívta senki. Ez rosszulesett a férfinak, elvégre tudhatták,
hogy erre tette föl az életét, most meg nincs rá szükség? Ilyen hamar
elfelejtették volna? Nem lehet! – töprengett, bizonyára más
oka van, majd kiderül.
Január végén német bélyegeket pillantott meg az egyik borítékon,
föltépte, kis kockás papíron Sári néhány sorban arról értesítette,
hogy lakást kaptak, a telefont most kapcsolták be, délelőttönként
otthon van, ha Péter még szereti, fölhívhatná. Péter fölordított,
akárha lódarázs csípte volna, kiderült a világ és megnőtt a
telefonszámla, Éva halvány reményei pedig ismét szertefoszlottak.
Februárban vettek egy stúdiólakást három sarokkal arrébb, kiadták,
Péter pedig fölborzoltan várta a húsvétot. Közben hosszú szerelmes
leveleket írt a lánynak, hetente kettőt-hármat, Sári minden
negyedikre-ötödikre válaszolt, röviden, kislányosan, szemérmes
közhelyekben, írásában nyoma se volt annak a kacér dacnak, szeplős
pimaszságnak, kacagó bugyborékolásnak, ami fogva tartotta Pétert.
10
Végre elérkezett a húsvét. A szokott panzió, a szokott mámoros
fergeteg, három nap, hat óra együtt az ágyban. Ince féltékenysége
alábbhagyott, amióta saját lakásban éltek, kapott rendes állást
is, erősnek érezte magát és tudta, hogy Sári menthetetlenül függ
tőle, viszonylag nyugodt lélekkel fogadta hát Pétert, aki vett egy
pedállal hajtható kisautót Sanyinak, szoknyácskákat Andreának, s
ezzel ismét lekötelezte Incét is, akinek persze minimális fizetéséből
egyelőre nem tellett ilyesmire.
Andrea boldogan próbálgatta a szoknyákat Sárival, s egyszer
csak odaszaladt Péterhez és azt mondta, félreérthetetlenül, átölelve
a férfi térdét: – Apa! – Sári zavartan nézte a lányát, már a száján
volt, hogy kiigazítsa, de aztán meggondolta magát. Péter elképedve
ült a karosszékben. – Hallottad, mit mondott? – Sári mosolyogva
bólogatott. – Ez jó jel. Andrea érzi, hogy szeretjük egymást.
– Ezek után Andrea előtt már nem titkolóztak, bátran megérintették,
megsimogatták, megcsókolták egymást, akárha egy család
lennének. Ezekben a rövid pillanatokban, a játszótéren, az állatkertben,
a parkban, amikor Ince épp Sanyival játszott, valóban egy
család voltak.
– Megvan a lakás, nyár végén átjöhettek, Éva elköltözik. – Persze,
persze – bólogatott a lány – csak még Incével kell megbeszélni.
– Akarod, hogy beszéljek vele most? – kérdezte Péter reménykedve,
de a lány arcára ismét kiült a páni félelem. – Még ne
– szinte sikítva mondta –, majd én. Majd én elintézem, ne aggódj!
Pétert ez nem nyugtatta meg. Valami határozatlanságot érzett
Sáriban, zavart, félelmet.
11
Májusban legrosszabb félelmei igazolódtak be, amikor Sári kurta
levélben tudatta vele, hogy döntött: nem hagyja el Incét, nem
akar neki fájdalmat okozni, arra kérte Pétert, hogy ne hívja többé
és ne is írjon, úgysem fog válaszolni. Még mindig Pétert szereti,
de nem akarja tönkretenni a gyerekei életét, ezt Péternek is meg
kell értenie.
Péter üveges szemmel bámulta a kockás papírlapot, üvölteni
szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán, csak nyöszörgött,
mint akit gyomorszájon vágtak, aztán düh fogta el, fölkapta a telefont,
de Ince szólt bele, Péter lecsapta, rohangálni kezdett a lakásban,
kiment, lenyírta a füvet, hogy kicsit megnyugodjon, zakatolt
az agya, azután hirtelen elhatározta magát.
Lezuhanyozott, ivott egy pohár whiskyt, ismét tárcsázott,
s amikor megint Ince szólt bele, azt mondta nyugodt hangon:
– Szerelmes vagyok Sáriba. Együtt akarok élni vele. El fogom
hozni tőled, nem akadályozhatod meg!
Ince hosszú ideig nem szólalt meg, aztán remegő hangon annyit
válaszolt:
– Te nem tudod, mit beszélsz! Megbolondultál! Sári velem marad.
Szeretem.
– Majd meglátjuk!