Orosz István: Egy szem eper (Történetdokumentum) – Negyedik rész II. PANNI

Írta: Nagy Jenő · 2024. május 11.

kb. 17 perc olvasás

Orosz István: Egy szem eper | könyv | bookline

OROSZ ISTVÁN

EGY SZEM EPER

Történetdokumentum

© Orosz István, 2010

© Napkút Kiadó, 2010

Orosz István: Egy szem eper (Napkút Kiadó, 2010) - antikvarium.hu

NEGYEDIK RÉSZ

II
PANNI
1
Panni az első hetek eufóriája után egyre jobban elkámpicsorodott,
a barátnőit meg nagypapát emlegette, és amikor látta, hogy ezzel
mindig kétségbeesett arckifejezést csal apjára, elszótlanodott
és csak pityergett magában. Nehezen találta föl magát az új iskolában,
két hónapba tellett, míg egy fekete kislányt végre át tudott
hívni magához játszani egy délután. Péternek csavarta a szívét lánya
szomorúsága, igyekezett fölvidítani, vidámparkokba jártak,
ahol Panni föl is szabadult néhány órára, kivált a vizes csúszdákat
szerette, a Thorpe-parkban még tigrisábrázatot is festett az arcára
egy jó kedélyű asszony, Panni azután egész nap tigrisként parádézott
büszkén, és morgott, vicsorgott a járókelőkre, akik tettetett
ijedséggel menekültek előle.
Kerestek alkalmas tűzrakóhelyet a London környéki erdőkben,
noha Angliában tilos nyilvános helyen tüzet gyújtani, egy elhagyatott
tisztáson Péterék mégis áthágták ezt a szabályt, annyira
kellett az otthonosságérzet megtartásához a szalonnasütés rítusa.
A lakásukhoz közeli parkban, Balhamben, rengeteg szürke mókus
tanyázott, nekik Panni igazán megörült, sosem simogatott még
mókust, s ezek az állatok szemtelenül barátságosak voltak, persze
mogyoró reményében, amivel Panni bőségesen el is látta őket.
Ám mindezek ellenére Panni hangulata fokozatosan romlott,
Péter legalábbis így érezte. Pedig hát a küldetés egyik részének középpontjában
Panni állt, ha Péter itt kudarcot vall, értelmét veszti
az egész küzdelem. Hiányzott persze a folyó mindannyiuknak,
hétvégenként állandóan a Temze mellett bolyongtak, Londonhoz
közeli falvakba kirándultak, ahol eladó lakásokat kerestek Péter
hamaros állása reményében, de ezek a helyek, noha varázslatos
szelídségben simultak a folyóhoz, éktelen drágának, elérhetetlennek
látszottak.
2
Közben a BBC-ben is fokozatosan romlott a helyzet. Pétert
Sándor teljesen magára hagyta, neki magának is épp eléggé
meggyűlt a baja az ellene áskálódókkal, akik egyre inkább vérszemet
kaptak és nem törődtek az adással. Minél rosszabb, annál
jobb, gondolták, ez a biztos módja Sándor megbuktatásának.
Pétert elkeserítette a dolgok ilyetén állása, pont most, amikor
Magyarországon és egész Kelet-Európában nyilvánvalóan elindult
a szocialista rendszer gyors fölbomlása, amikor napról
napra jöttek a hírek igazi, harminc éven keresztül csak vágyálmokban
fölködlő változásokról, most, amikor tényleg komoly
funkcióhoz jutott a BBC, a tárgyilagos, megbízható tájékoztatás
zászlóshajója, az osztályon ezzel szinte senki nem látszott
törődni.
Akadtak persze kivételek, Menyhért például, a göndör hajú,
fekete író, aki dudorászva szerkesztette az adásokat, s rendíthetetlen
jó kedélye arra a néhány órára átragadt a kollégákra is. Péter
szeretett vele dolgozni, Menyhért mindig naprakészen állított be,
alapos volt és tájékozott, ugyanakkor könnyed, állandóan viccelődött,
s ha kellett, készséggel segített. Ámde, s ezt Péter igazán
fájlalta, csak ritkán járt be, külsősként működött az osztályon, így
aztán nem vett részt, nem kellett részt vennie az ott dúló kicsinyes
harcokban. Megtehette persze, hiszen jól menő képkereskedése
volt Hamsteadben, London művésznegyedében, így kellő távolságtartással
és iróniával szemlélte a fejleményeket. Péter irigyelte
Menyhért habitusát és státusát, maga is valami hasonlóra vágyott,
egzisztenciális függetlenségre, távolságtartásra, iróniára, érezte,
ezek nélkül nem sokáig bírja az apró aljasságokat, melyekből minden
napra kijutott néhány.
Teljességgel készületlenül érte ez a darázsfészek; míg Magyarországon
lélekben fölkészült a hatóságok, a titkosrendőrök aljasságaira,
s noha azok alaposan megviselték, megnyomorították,
mégis kiállta a próbát, itt, fogadott hazájában, ahová csupa pozitív
várakozással érkezett, tökéletesen váratlanul csaptak le rá ugyanazok
a magyar viszonyok, s nem találta az ellenszert.
3
Éva elsősorban Pannival törődött, neki igyekezett barátnőket szerezni,
összeismerkedett anyukákkal az iskolában, fánk-partit rendezett,
s azt is kilátásba helyezte, hogy amint apu megkapja az
állást és lesz rendes fizetése, meghívják nagypapát, meg Panni barátnőit
is, ezek az ígéretek azután fölélesztették a reményt a kislányban,
aki kezdett magára találni, jól teljesített az iskolában és
boldogan mutogatta filofaxét, amibe már egyen jó kívánságok is
kerültek osztálytársaitól.
Az asszony Pétert is igyekezett támogatni, ám fogalma sem lehetett
róla, micsoda lejtőn indult el Péter, hiszen a férfi kezdetben
egyáltalán nem avatta be gyötrődéseibe, s később is csak nagyon
szőrmentén számolt be róluk, amit Éva elintézhetőnek vélt néhány
biztató szóval, simogatással. Ritkán szeretkeztek, Péter általában
holtfáradtan érkezett haza, rendszeresen éjfél után, reggel elvitte
Pannit az iskolába, s azután készült a délutánra, hallgatta a magyar
rádió híradásait, böngészte az újságokat, hogy épségben átvészelje
az újabb nap újabb megpróbáltatásait.
Az egyik késő esti adás közben, amikor éppen magnós anyag
ment, Róbert, Sándor helyettese zilált arccal nyitott be a stúdióba,
félrevonta Pétert és közölte vele, hogy a hajnalos beteget jelentett,
Péternek kellene beugrania, semmiség az egész, mindössze tizenöt
perc, öt perc hírek, tíz perc sajtószemle, hajnali háromkor kezd
jönni a sajtószemle a telexgépből, ötkor indulnak a hírek, hatkor
adás, háromig alhat a dormitóriumban. Péternek ideje sem maradt
válaszolni, folytatódott az adás, Róbert egy paksamétát hagyott
az asztalon, a szokásos rutinszövegeket tartalmazta, fölkonferálás,
hullámhosszak stb.
Pétert megmagyarázhatatlan, halálos rettegés fogta el, elsősorban
attól, hogy tökéletesen egyedül kell lebonyolítania a kora
reggeli adást, mindenféle gyakorlás, előkészület nélkül, lám, csak
úgy egyszerűen belevágták a mély vízbe. Fél óráig bolyongott a
Bush House szövevényes épülettömbjében, míg megtalálta a dormitóriumot,
éjfél után feküdt le, de nem tudott elaludni. Kettőkor
ismét ott ült a kihalt osztályon, a Strand sejtelmes fényei szűrődtek
be az ablakokon keresztül, kávét főzött, bekészítette az üres papírt
az írógépbe és a telexgépet bámulta, akár valami kezelhetetlen
szörnyet, amelyik bármely pillanatban elkezdheti okádni magából
megállíthatatlan folyamban az anyagot. Hideg veríték csurgott a
hátán.
4
Háromtól ötig megállás nélkül gépelt, de még így sem jutott a
sajtószemle végére, amikor elkezdtek jönni a hírek. Idegesen kitépte
a félig teleírt oldalt az írógépből és nekilátott a hírek fordításának,
trikója jeges vízben tapadt a hátára, szája kiszáradt, gyomra
görcsölt, de az agya jól működött, háromnegyed hatra elkészült,
rohanva összekapta a papírlapokat, belevágta a hajnali adás egyendossziéjába
és elindult megkeresni a stúdiót. Idegességében eltévedt,
nem a megfelelő épülettömb liftjébe szállt be, mire rájött,
már csak öt perce maradt adáskezdésig, egy perccel hat előtt esett
be a stúdióba, az angol technikus rémült tekintettel meredt rá,
de beszédre már nem maradt idő, belökte a párnázott ajtót, olyan
száraz volt a torka, mint a sivatag, megszólalni nem fog tudni, lecsapta
a dossziét a mikrofon elé és odalépett a stúdió sarkában álló
asztalhoz egy pohár vízért. Ahogy a korsóból öntötte a vizet enyhén
remegő kezekkel, elindult a BBC magyar adásának szignálja,
mintha a villám csapott volna bele, kortyolt egyet a pohárból és
lehuppant a mikrofon elé. Még levegőben volt a feneke, amikor
kigyulladt a piros lámpa, s a huppanással egy időben megszólalt: –
Itt London. A BBC magyar adását hallják a 39.4, a 41.2, a 45.7 és
a 49.3-as rövidhullámon. Jó reggelt kívánok minden kedves hallgatónknak,
a mikrofonnál Oláh Péter.
Csodálkozva figyelte magát, milyen magabiztos hangon beszél,
idegessége egy csapásra megszűnt, elenyészett, akárha kilépett
volna görcsölő, feszült testéből, hangja önálló egzisztenciára
tett szert és közvetítette a BBC híreit, minden fennakadás, baki,
hezitálás nélkül. A technikus is megnyugodott az üvegfal mögött,
némi fejcsóválással ugyan, de mosolyogva nézte Pétert, amint ol300
vas, nyilván egy kukkot sem értett az egészből, de a beszédtónus
egyenletessége eloszlathatta aggodalmát. Az utolsó hírt Péter különös
örömmel adta a magyar rádióhallgatók tudtára: – „Nemes
Zsolt, a nemrégiben alakult első magyarországi ellenzéki párt képviseletében
fölszólalt a brit liberális demokraták glasgow-i kongresszusán.
Nemes tájékoztatta a brit liberálisokat a kelet-európai
átalakulásokról és kifejtette, hogy az újonnan alakult politikai
szervezetek számára alapvető jelentőségű a nyugati demokráciák
tapasztalata és politikai gyakorlata.”
A negyedórás adás után Péter fölvillanyozva és farkaséhesen
hagyta el a stúdiót, bekebelezett két adag rántottás pirítóst, majd
a jól végzett munka elringató érzésével telepedett föl a double
decker fölső szintjére és félálomban bóbiskolva rázkódott hazáig,
majdnem elfelejtett leszállni.
5
A következő néhány napot megújult önbizalommal dolgozta végig,
úgy érezte, sikeresen átesett a tűzkeresztségen, jól megoldotta
a legnehezebb feladatot, s ezt remélhetőleg a többiek is észrevették.
Ám ismét tévedett. A jó teljesítmény Sándoron és Róberten
kívül senkit nem érdekelt az állandó munkatársak közül, csak az,
amibe bele lehet kötni. Elérkezett a felvételi beszélgetés napja, erre
az alkalomra Évával vásároltak egy sötétkék kockás zakót, Péter
egyébként irtózott a zakó műfajától, egyetlen öltönyét érettségire
kapta, az esküvőjét is abban feszengte végig. A kelet-európai
osztályvezető ajtaja előtt derült ki számára, hogy a meghirdetett
állásra rajta kívül még négyen pályáznak, s közülük kettő jóval
régebben munkatársa az osztálynak, az első hetekben, éppen ez a
két férfi igyekezett leginkább megkeseríteni az életét, alattomos,
segítőkésznek álcázott tanácsaikkal, nekik köszönhette, hogy nem
talált asztalt, rossz írógéphez ült le, eltévesztette a stúdiót, csaknem
lekéste az egyik adást. Ezek ketten magabiztosan vigyorogva
szemlélték az új zakójában kényelmetlenül izgő-mozgó Pétert,
Pali klikkjéhez tartoztak, s úgy tetszett, tutira veszik sikerüket.
Péter ennek megfelelően dadogva kezdett beszélni, hirtelen a
legegyszerűbb szavak sem jutottak eszébe, ám Sándor biztató tekintete
és csöndes beszédmódja lassan megnyugtatta. Negyedóránál
nem tarthatott tovább a felvételi beszélgetés, az angol részlegvezető
leginkább az iránt érdeklődött, Péter miként tartja elképzelhetőnek
a BBC-s tárgyilagosság és megbízhatóság érvényesítését
a magyar adásban, s erre Péternek kész válaszként kínálkozott
már folyó sorozata, amelyet Sándor elismerő szavakkal méltatott.
Mindazonáltal bizonytalan léptekkel távozott a szobából, úgy
érezte, mindenki jobban tud angolul, mint ő, csúfosan leszerepelt,
sürgősen más munka után kell néznie.
6
Este adásban volt Ninával és Rékával, Nina hatvan felé járó régi
motoros, Pali bizalmasa, kulturált asszony, adás előtt a kantinban,
vacsora közben tesztelte Péter műveltségét mellesleg odavetett, de
jól irányzott kérdéseivel, két tréfa között, Réka pedig, aki Nina
tanítványaként dolgozta be magát a műsorba, kaján kíváncsisággal
figyelte Péter rögtönzött válaszait, Péter szerencsére nem ébredt
tudatára a vizsgáztatásnak, s így felszabadultan nyilvánított véleményt.
Éppen kezdte kiheverni a felvételi beszélgetés gyötrelmeit, viszonylag
jó hangulatban ült le a stúdióban a két kacarászó nő mellé,
az a benyomás kezdett megerősödni benne, hogy ezek talán
elfogadják, lám, milyen jópofán bánnak vele, amikor Réka befejezte
a hírolvasást és magnós anyag következett. Nina, aki az adást
vezette, odaszólt Rékához: – Hát láttál már ekkora barmot? Ez
az anyag reggel lement, már akkor is elavult volt, de ragaszkodott
hozzá, hogy késő este is betegyük! – Réka arcán megvető fintor
jelent meg. – Dilettánsokkal vagyunk körülvéve, reménytelen
dilettánsokkal – és Péterre pislantott, aki igyekezett a szövegére
összpontosítani, nem sok sikerrel. Nina nevetve kontrázott: – Sándornak
papnak kellett volna állnia, egy ájtatos manó a falurádió
élén! Röhej!
Péternek olvasnia kellett a következő másodpercekben, már
égett a piros lámpa az orra előtt, elkeseredés és fölháborodás keveredett
benne, a nők kuncorászva figyelték, végül a rádiós önkívületi
állapot lett úrrá rajta, ez szerencséjére kiemelte a nyomasztó
közegből és beszélt, beszélt, mintha az életéért beszélne, ki-kifulladva,
a négyperces kommentár után alig kapott levegőt.
Nina sajnálkozva szólt oda neki: – Jobban figyelj a légzéstechnikára,
különben elfogy a levegőd! – Péter ostoba mosollyal bólogatott
és szégyenkezett a feje búbjáig, szégyenkezett, pedig nem
volt miért.
7
Október közepén jártak, közelgett Panni születésnapja, méghozzá
a tizedik, a kislány teljesen magára talált, a szürke mókusok, Éva
figyelme, a hétvégi kirándulások és a szaporodó barátnők megtették
a hatásukat, reménykedve nyújtotta be kívánságlistáját ajándékügyben,
amely felnőttesen visszafogott vágyakat tartalmazott,
legdrágább tételként egy huszonöt fontos miniszintetizátort.
Pétert fölvették a BBC-be, Sándor telefonon közölte az örömhírt,
pezsgőt bontottak, a lányok örömtáncot lejtettek, Péter pedig
alig tudta palástolni szorongását, ami most már olyannyira elhatalmasodott
rajta, hogy két-három óránál többet képtelen volt egyfolytában
aludni. Tudta, hogy beszélnie kellene Évával, de nem
akarta letörni a lányok fokozódó bizakodását, reménykedését az
élet hamaros jobbra fordulásában. Összeszorított foggal próbált
erőt gyűjteni, de már alig akadt honnan, kifogyni látszottak minimális
tartalékai.
A magyarországi hívatlan látogatóknak lassan vége szakadt, ám
egyik nap beállított egy fiatal pár, Évától kapták meg korábban a
címüket és pusztán tiszteletüket óhajtották tenni néhány órára.
Szokatlan dolog, hogy bár a férfi azt állította a telefonban, ismeri
Pétert, ő hiába kutatott az emlékezetében, semmilyen támpontot
nem talált. Éva az új BBC-s állás eufóriájában az egész világot
vendégül látta volna, úgyhogy az ismeretlen látogatók fejedelmi
303
uzsonnában részesültek, Péter is vidáman whiskyzett velük, kellemes
pár, s mint lassan kiderült, nem akartak semmit, nem akartak
megszállni, kölcsönkérni, nem folyamodtak protekcióért, pusztán
csak csevegtek, önfeledten. Igaz, ismeretlenül. Érdeklődtek Péterék
távolabbi tervei felől, velük örültek az állásnak és Panni iskolai
sikereinek, még Szász Béla egészségi állapota is szóba került, ekkor
fészkelte be Péter szívébe magát a gyanú első foszlánya, s ez hirtelen
kézzelfogható görccsé vált a gyomrában, amikor a férfi váratlanul
arra kérte Péteréket a búcsúzás perceiben, hadd készítsen
már egy fotót róluk emlékül. Már szedték is elő profi fényképezőgépüket
és megkérték Péteréket, üljenek a kanapéra. Hárman nem
fértek el, Éva Péter lábához ült. Elkészült a fénykép, mindhárman
boldog mosollyal, bizakodva néznek a lencsébe, Éva átkarolja Péter
lábát, most először rendelte magát alá fizikailag is jól kifejeződő
gesztusokban Péternek. Talán még egy csöppet csodálta is
teljesítményéért, hogy lám, itt az idegenben is betartotta szavát és
egzisztenciát teremtett a családjának.
8
Péter azonban nem állhatta meg, hogy oda ne szóljon az ismeretlen
látogatóknak: – Aztán a vonatkozó ügyosztályokon kívül
nekünk is küldjetek majd egy fényképet, oké? – Önmaga számára
is váratlanul bukott ki belőle ez a megjegyzés, feszélyezett nevetgéléssel
igyekezett élét venni a mondatnak, ám legnagyobb csodálkozására
a férfi bólogatva nyugtázta a hallottakat, semmit nem
kért ki magának, pusztán tényszerűen annyit mondott: – Az csak
természetes.
– Kik voltak ezek? – kérdezte Péter Évától megrökönyödve,
amint az ismeretlenek kiléptek az ajtón. – Mit, törődsz vele? Semmit
nem árthatnak nekünk. – Gondolod? Hát remélem, igazad
van. Mindenesetre ennél furcsább vendégeink még nem akadtak.
– Pétert aggasztotta ez a látogatás, annál is inkább, mert immár
négy hónapja hiába próbáltak nyomára bukkanni a MALÉV titokzatos
képviselőjének, akinél az Éva tanítványa segítségével ki304
juttatott dossziénak kellett volna lennie, benne Esztike naplójával
és Péter Böll-esszéjével. A megadott néven senkit nem ismertek a
MALÉV-kirendeltségen, és Éva a kiutazásukat megelőző hetekben
oly készségesnek mutatkozó tanítványával sem tudott kapcsolatot
teremteni; hiába hívta számtalanszor a munkahelyén és lakásán,
mindannyiszor géphang közölte: a hívott szám pillanatnyilag
nem kapcsolható.
Pétert elborította a gyanakvás.
Éva viszont fiatalos energiákkal vetette bele magát a lakáskeresésbe,
bankokba járt a legkedvezőbb jelzálogkölcsön földerítése
érdekében, most, hogy Péter immár fix fizetéssel rendelkezett,
komolyan belevághattak a lakásvásárlásba, hiszen a BBC-nél jobb
garanciát aligha kívánhattak volna. Panni szülinapját szalonnasütéssel
ünnepelték Box Hillen, szintetizátorkísérettel, a kislány boldogan
lógott apja nyakában, Péter szemét elöntötték a könnyek,
ezúttal örömnek is be lehetett tudni szorongását, sírt tehát, amúgy
férfiasan zihálva, de még időben összekapta magát, mielőtt a lányok
gyanút foghattak volna könnyei természetét illetően.
9
Első hivatalos munkanapján beosztották híresnek. A nappali adások
legnehezebb feladata, háromnegyed óra alatt, a telexgéppel
egy időben gépbe fordítani a legfrissebb híreket. Előtte még gyakorlatozott
Évával otthon, váltakozó sikerrel, s bár szókincse jelentősen
gyarapodott az eltelt öt hónap alatt, mégis mindig akadtak
ismeretlen kifejezések, idiómák, hiába, harmincöt éves korában
kezdett komolyan angolul tanulni – nem úgy, mint Éva, aki nevelőapjának
köszönhetően Indiában sajátíthatta el könnyedén a nyelvet
–, s ez bizony némileg késői időpont, akárhonnan nézzük is.
Nina vezette az adást, Annát kapta gépírónőnek és Réka volt
a kommentáros. Szerencséjére Gábor ellenőrizte a híreket, vele
már meglehetősen kiegyensúlyozott kapcsolatba került néhány
kerekasztal után, benne tehát bízhatott. De senki másban. Anna
gúnyosan telepedett az írógép elé, minden mozdulata, arckifeje305
zése azt sugallta: Na, most mutasd meg, mit tudsz! – Nina pedig
látszólag Péterre se hederítve, végigbeszélte a szomszéd szobában
a hírek fordítását, olyan hangosan, hogy Péter minden szót hallott.
Próbált persze elvonatkoztatni ezektől a kedvezőnek nehezen
nevezhető körülményektől, de Réka kacagása, Nina szentenciái
és Anna meg nem szűnő, gúnyos mosolya szinte minden energiáját
elszívta. Az első három hírrel így is viszonylag elegánsan
boldogult, a negyedikbe azonban beletört a bicskája, szótárhoz
kellett folyamodnia, s ezt a mindentudók bólogatásával üdvözölték
a körülötte állók, „lám, lám, mi megmondtuk, dilettánsokkal
vagyunk körülvéve”, ráadásul amikor Anna számára kiderült, milyen
szónak nézett utána, a markotányosné mérgezően sisteregte:
– Hát még ezt sem tudja?!
Értékes perceket veszített a szótározással, Anna várakozóan
nyugtatta kezeit a billentyűkön, Péterről lassan elkezdett csurogni
a veríték, versenyt futott az idővel, próbálta elegánsra kerekíteni
a mondatokat, de azok egyre görcsösebbre sikeredtek, tíz perccel
adás előtt ért a hírek végére, Gábor a stúdióba menet még megveregette
a vállát: – Ne izgulj, elsőre egész jó volt, figyelj a javításaimra!
– aztán magára hagyta.
A stúdióban Nina hideg szemmel nézte, egymással szemben
ültek, Réka a jobb oldalán, most is kuncogott valamin, Péter a
híreket szuggerálta magába, Gábor javításait, kusza nyilait igyekezett
megérteni, úgy érezte, Nina nyilvánvaló gúnnyal a hangjában
konferálja föl: – A BBC híreit Oláh Pétertől hallják. – Tíz percig
beszélt, először elfogódottan, kissé remegő hangon, de a végére
belejött, még az órára is tudott figyelni, pontban tízre befejezte,
mint a profik. Ám mindennek érezte magát, csak profinak nem.
10
Másnap a szokásosnál is hamarabb ment be, kétségbeesetten böngészte
a magyar újságokat és rettegett a hírektől, Sándor az előző
napi – szerinte – kedvező tapasztalatok után egész hétre beosztotta
híresnek, amikor megérkezett Pali és a szokásos atyáskodó moso306
lyával behívta Pétert a szobájába. – Ez tegnap érkezett, neked. –
Hosszúkás borítékot nyújtott át, német bélyegek díszelegtek rajta,
a feladó neve ismeretlen. Péter idegenkedve forgatta, Pali arckifejezése
és egész magatartása azt sugallta, jó hír nem lehet. – Régi
kollégánk – világosította föl Pali Pétert –, most Münchenben él és a
Szabad Európa Rádiónak dolgozik. Nagy figyelemmel hallgatja az
adásainkat és rendszeresen közli véleményét. Szinte mindannyian
kaptunk már tőle levelet. Érdemes megszívlelni, amit mond. – Pali
úgy beszélt, mintha tudná, mi áll a levélben. Péter idegesen tépte
föl a borítékot, a nagy izgalomban alig tűnt föl neki, hogy nem is
nagyon kellett azt tépni, szétnyílt magától, mintha már fölbontották
volna. Hogy miért nem Sándor adja oda neki, hogy miért
Palihoz kerülnek az osztály levelei, ezen sem gondolkodott ekkor.
A levélben csak a megszólítás nem volt sértő. Írója két sűrűn
telerótt lapon elemezte Péter hajnali adását, amit silánynak és dilettánsnak
minősített az első bekezdésben, majd hosszan sorolta a
szerinte magyartalan megfogalmazásokat, pontatlanságokat, félreértéseket.
A kézírás néhol kuszán kanyargott, sistergett benne az
indulat. Péter elsápadt és lehuppant Pali székébe, aki kíváncsian
figyelte egy ideig, azután, látván a kellő hatást, megnyugodva távozott:
– Ha gondolod, később megbeszélhetjük. Ne vedd nagyon
a szívedre, ez egy sértődött, kötözködő ember, tudod – mondta
immár intim bizalmassággal, ami Pétert nagyon emlékeztette a
Pest megyei Rendőrkapitányság nyomozóinak hanghordozására –,
annak idején kirúgták a BBC-ből.
Pétert ez a körülmény nem vigasztalta. A levél írója Péter rádiós
hangját is alkalmatlannak minősítette, hanghordozását idegenesnek,
a sajtószemle szerkesztését elhibázottnak, mondatait
göcsörtösnek, előadásmódját kapkodónak. Végül, személyes jó tanácsként
azt ajánlotta, hogy forduljon az osztály tapasztalt, profi
munkatársaihoz segítségért, amire „kétségtelenül rászorul”, elsősorban
Palihoz.
Péter lebotorkált a bárba és kért egy dupla whiskyt. Megpróbált
megnyugodni, mondogatta magának, hogy ez merő rosszindulat,
szemétkosárban a helye, de kidobni mégsem tudta. Ismét
elolvasta, igyekezett tárgyilagosan megítélni a kifogásokat, a
tucatnyi állítólagos magyartalanságból egyetlenegyet érzett maga
is kissé kevésbé sikerült fordulatnak, a többit nem. Vagy az ő
nyelvérzékével van katasztrofális baj, vagy a levél írójáéval, Péter
idestova tíz esztendeje írt már viszonylagos rendszerességgel,
tucatnyi esszéje jelent meg a Mozgó Világban, a Függetlenben, de
a szerkesztőknek soha nem támadtak ilyen természetű gondjaik a
szövegeivel. Lehetetlen, hogy öt hónap alatt elfelejtettem volna
magyarul – nyugtatgatta magát, minden racionális érv az ellen
szólt, hogy jelentőséget tulajdonítson ennek a förmedvénynek, ám
a ráció kevésnek bizonyult.
Sokáig ült a bárban, megivott még két whiskyt, majd
most-már-úgyis-minden-mindegy hangulatban fölment az osztályra
és benyitott Sándorhoz, ahol éppen az aznapi adás szerkezetét
tárgyalták. Pali az ablakpárkányon lóbázta a lábát – úgy látszik,
szerinte ez a pozíció fejezi ki legjobban a fölényét –, és mindenben
ellentmondott Sándornak, aki megadóan szívta a szivarját és
dörmögő hangon nyugtázta Pali véleményét. Kísérletet sem tett,
hogy megvédje magát. Péter várt egy ideig, majd síri hangon közölte:
– Ma, azt hiszem, nem tudok ’híres’ lenni, valaki mást kellene
beosztani! – Sándor hökkenten nézte, összeráncolt homlokkal,
fájdalmas tekintettel, mint aki azt mondja: – Hát már te is ellenem
fordulsz? – Péter magyarázkodás helyett Sándor orra elé tette a levelet.
– Ezt kaptam ma.
11
Az osztályon pillanatok alatt elterjedt, hogy Péter is megkapta
a maga „müncheni beosztását”, kaján tekintetek rebbentek felé,
Sándor hiába győzködte, hogy maradjon, higgye el, jól csinálja, ez
egy darázsfészek, tele gyűlölettel és irigységgel, hogy ezt ki kell
bírni – Péter föladta. Nem tudott már honnan energiát meríteni,
szinte minden képességét kétségbe vonták, ismét impotensnek
érezte magát, mint annak idején az egyetemen, amikor az Öreg
megtette azt a bizonyos megjegyzését, mire Péter elhívta Évát
moziba, s az ágyban kötöttek ki.
De most nem volt kit elhívni moziba.
Az esti két adást még összeszorított fogakkal végigcsinálta,
de másnap reggel arra ébredt, hogy képtelen bemenni a Bush
House-ba. Elvitte Pannit a suliba, aztán odaült Éva elé és beszámolt
neki a történtekről. Éva arca lassan elkomorodott, szeme
beszűkült, alig érvelt, látta, a helyzet reménytelen, Péter teljesen
kikészült, remegett a keze, és amikor a levelet átadta Évának, elcsuklott
a hangja. Szivárogtak a könnyei, ahogy az asszony a levelet
olvasta.
– És akkor most mi lesz? – kérdezte Éva reménytelenül. – Menj
be te helyettem, te is letetted a vizsgát! Mondd meg, hogy mostantól
te vagy az Oláh Péter – vigyorgott kínosan Péter, életében
még nem érezte magát ilyen hülyén. Éva csak bámulta csodálkozó
szemmel. – Én meg keresek valami gondnoki állást, amivel lakás
is jár, és külsősként fogok dolgozni, Sándor vevő a sorozataimra.
– Éva nem bírta nézni Péter kínlódását, fölállt, kiment a konyhába
kávét csinálni, Péter meg legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében.
Lám, mégsem tudja teljesíteni, amit elvállalt, fuccs az
egzisztenciának, fuccs a lakásvásárlásnak, illetve mindez újra Éva
vállára kerül. Elviselhetetlen!
Éva megadta magát a sorsnak és bement Péter helyett a BBC-be.