kb. 12 perc olvasás
OROSZ ISTVÁN
EGY SZEM EPER
Történetdokumentum
© Orosz István, 2010
© Napkút Kiadó, 2010

NEGYEDIK RÉSZ
I
ÉVA
1
Az angol Immigration Officer arca elsötétült, amikor Péter némi
izgatott remegéssel a hangjában közölte vele, hogy politikai menekült
státusért kíván folyamodni és nincs érvényes repülőjegyük
visszafelé. A középkorú, szikár férfi sietős intézkedésbe kezdett,
először is elkülönítette a lányokat Pétertől, őket átengedte a pultja
mellett brit területre és ott, a kívülről átláthatatlan üvegablakok
mögött beterelte egy szobába. Pétert viszont ott hagyta a senki
földjén várakozni, amíg telefonál. Péternek kicsit összeszorult a
gyomra, amikor látta Évát és Pannit eltűnni a titokzatos folyosón,
de hamar megnyugtatta magát, itt egyszerűen nem lehet baj, az
angolok állják a szavukat, ha egyszer megígérték, akkor meg is adják
a politikai menekült státust. Leült tehát a korlátok mellett egy
padra, megtömte a pipáját és elkérte az őszes indiai segéderőtől,
aki a nem EU-tag országok útlevélkezelésre váró polgárait igazgatta,
az aznapi Timest. Keresztbe tette a lábát és olvasni kezdett,
éppen úgy, mint aki hazaérkezett.
És nem kellett csalatkoznia. Az Immigration Officer mintegy
fél óra múlva széles mosollyal invitálta újra a pultjához és meleg
szavakkal azt mondta: – Welcome to Britain! Tudja, az ember ritkán
találkozik valódi menekülttel, remélem, jól fogják érezni magukat
nálunk. – S miután megbizonyosodott arról, hogy Péteréknek
van hol megszállniuk – Magdához igyekeztek Londonba –,
és rendelkeznek némi pénzzel is, bebocsájtotta Pétert az Egyesült
Királyság földjére. – Good luck! – szólt még utána, látható megelégedettséggel,
nyilván régen akadt dolga ilyen egyszerű esettel.
– Welcome to Britain! – ízlelgette Péter a szavakat, miközben
a lányokat ölelte immár angol földön, hát ide tényleg az Isten hozott.
És kiszaladt a száján egy thank you – csak úgy a vakvilágba,
hátha meghallja, akit illet.
2
Belső zsebét ott égette a Gabitól kapott a levél, a repülőn persze
nem bontotta föl, és itt, miközben a bőröndjeiket szedték össze
a Heathrow futószalagjáról, ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy
megszabaduljon tőle. Új élet, kezdjük tiszta lappal, egy óvatlan
pillanatban beleejtette a rózsaszínű, illatos borítékot egy szemétkosárba.
Átható megkönnyebbülést érzett, akárha valami bűnös,
romlott, veszélyes vírustól szabadult volna.
Ebben a lelkiállapotban, mintegy megtisztulva minden keserűségtől,
nyomorúságtól, haragtól, nehezteléstől, ami volt(?) hazájához
fűzte, vágott bele új életük alapjainak megteremtésébe.
Hontalanként soha nem érezte még magát otthonabbul, Heideggernek
talán még sincs igaza, az ember nem a legotthontalanabb
állat, csak meg kell keresnie az otthonát, és ez néha egyáltalán
nem könnyű.
Az első hónapokban ment is minden, mint a karikacsapás.
Magda igazán segítőkészen mindenben eligazította őket, a
BBC-ben Sándor melegen fogadta Pétert és azonnal alkalmazta
külsősként, két hét múlva már frissen keresett, jó pénzzel állított
haza, valamint azzal a hírrel, hogy épp most hirdettek állást
a magyar osztályra, csak meg kell pályáznia, s nagy valószínűséggel
meg is kapja majd, ha megfelelő eredménnyel átmegy a
teszteken. Éva kivirult, lelkesen tanította Péternek az újabb és
újabb angol kifejezéseket, hogy jól szerepeljen a felvételi vizsgán.
Pannit minden nehézség nélkül fölvették a kerületi anglikán iskolába,
ez volt a legközelebb, az utca végén, öt perc sétára Magda
lakásától, kiderült, hogy a kislány semmit nem felejtett angolul,
sőt, még devoni akcentusát is megőrizte, úgyhogy a gyerekek
azonnal elkönyvelték helybélinek. Péter boldog volt. Legalább
Pannit nem tekintik idegennek, mégsem igaz teljesen, amit Matyi
mondott, nem muszáj külföldön születni, elég ha az ember
hatéves kora előtt kezdi beszélni a nyelvet.
3
Éva nagy elánnal vetette bele magát új életük szervezésébe, boldog
volt, hogy ezúttal Péter lesz, aki a nagy pénzt keresi, ő meg nyugodtan
tehet-vehet otthon, örömmel készülődött erre az új szerepre,
vidáman mondogatta, hogy mindig is háziasszony szeretett
volna lenni, persze jól működő, nem nélkülöző háztartásban, unta
már a bejárást meg a nyelvórákat, így lesz ideje saját magával is
többet törődni, meg Pannival, nyilván majd egy idő múltán keres
magának valami részmunkaidős állást, de az most olyan jó – nézett
hálás szemekkel Péterre –, hogy végre te vagy a családfenntartó!
És ennek Péter is határtalanul örült. Látta, ahogy Éva szemében
napról napra szerzi vissza a megbecsülést, és ez a körülmény a
szeretkezéseikben is kifejezésre jutott.
Egy hónap múlva már tudtak lakást bérelni, elkezdődött az
élet, angol módra. Még elutazásuk előtt Matyi figyelmükbe ajánlotta
a Kundera-regényből készült filmet, amit Németországban
látott, Magyarországon persze nem forgalmazták, hiszen A lét
elviselhetetlen könnyűsége vörös posztónak számított a kommunisták
szemében, csakúgy, mint Kundera egész munkássága. Siettek
megnézni, Péter szeméből az 1968-as szovjet megszállás dokumentumkockákkal
kevert jelenetei alatt lassan elkezdett csordogálni
a könny, felvillant előtte Sophie kékbe mélyülő tekintete.
Első BBC-s rádiójegyzetét is erről a filmről írta, boldogan idézve
volt(?) hazája első számú költőjének sorait: „Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.” Úgy érezte, valamely csoda folytán ő is elnyerte
ezt a kettőt. Szokásává vált, hogy amikor helyénvalónak érezte,
mondott egy thank you-t a transzcendenciának, épp ott, ahol halaszthatatlan
ügyei sodorták, a vonaton, a metrón, a tengerparton,
a rádióstúdióban. Néha beszélgetés közben, váratlanul, a többiek
számára érthetetlenül kiszaladt a száján. Sosem adott rá magyarázatot,
csak mosolygott bocsánatkérően, mint aki halaszthatatlan
szükségletét elégítette ki.
4
Két hónap múlva behívták őket a Home Office croydoni központjába,
ahol az angol bevándorlásai hivatal munkatársai – magyar
tolmács segítségével – külön-külön kifaggatták Pétert és Évát
emigrálásuk körülményeiről, újabb egy hónap elteltével végre
megérkezett az ideiglenes letelepedési engedély, egyelőre négy és
fél évre, és a zöld füzetecske, a Travel Document, amely a világ
valamennyi országába érvényes volt, kivéve Magyarországot.
Hontalanságukat az 1951-es genfi egyezmény definiálta, és ez Péternek
tökéletesen megfelelt. Végre védve érezte magát a kommunista
hatóságok, a titkosrendőrök packázásaitól.
Ám nagyot tévedett. És tévedéséért drágán kellett fizetnie.
Az első gyanús jelek a BBC-s munkatársak viselkedésében
kezdtek föltünedezni. Amikor Péter először jelent meg az osztályon
külsős segéderőként és rábízták az első tudósítás lefordítását
az esti adásba, fél órába tellett, míg talált szabad írógépet. Az
osztály öt pici szobácskából állott, három-négy íróasztal mindegyikben,
ha a szemközti asztaloknál ültek, a székek háta csaknem
összeért. Bármelyik szobába nyitott is be, csodálkozó tekintetek
fogadták, azt hitték, eltévedt, s mikor elmagyarázta, hogy ő voltaképpen
munkatárs, még az az erőltetett készségesség is leolvadt
a többiek arcáról, amivel az idegent fogadták. Gyanakvóan méregették,
sajnálkozón: – Sajnos nincs szabad gép, próbálkozzon a
szomszédban! – Végül kézzel kezdte papírra vetni a fordítás első
változatát, a folyosón talált egy fotelt, pipára gyújtott, hogy idegességét
leplezze. Az ügyeletes adásvezető, amikor fél óra múltán
észrevette, rosszalló fejcsóválások közepette tessékelte be a saját
szobájába: – Így nem leszel kész időre – majd fölszabadított egy
gépet. – Legkésőbb ötkor kezdd el fölvenni a stúdióban, négy
percnél ne legyél hosszabb! Hatkor adás van. – Péter hátán csurgott
az izzadság, soha nem fordított még időre, ráadásul a szobában
jöttek-mentek, beszélgettek, csörgött a telefon, nehezen tudott
koncentrálni. Éppen kész lett ötre, ám a stúdió foglalt volt.
Negyed hatkor végre elkezdhette a fölvételt egy ötvenes éveiben
járó, úriasszony kinézetű, szemüveges titkárnő segítségével, aki a
magnót kezelte. Kiszáradt a szája, az első kísérlet során két perc
alatt elfogyott a hangja. A rövid hajú, ápolt bőrű nő kajánul tekerte
vissza a szalagot az elejére. – Na, még egyszer – biztatta Pétert
álnokul –, ne izguljon, minden kezdet nehéz! – Pétert éktelen düh
fogta el, mit kukoricázik itt vele ez az asszony, összeszedte magát,
meredten nézte a mikrofont, és ezúttal hibátlanul elmondta a szöveget.
Az adásvezető türelmetlenül topogott a stúdió ajtaja előtt, s
amikor elaludt a piros lámpa, berontott a párnázott ajtón, kikapta
Péter kezéből a szalagot. – Mit totojázol annyit, adásra kell mennünk,
gyere! – s azzal elviharzott, Péter alig tudta követni.
.
Kimerülten érkezett haza, a lányok körüllengték bizakodóan: –
Na, milyen volt az első nap? – Péter igyekezett minél lazább arckifejezést
vágni: – Hát, nem könnyű, meg kell szokni, de belejövök.
– Rémülten tekintett Évára, aki ezt szerencsére nem vette észre.
Kiadós kaja várta, hamar elaludt. Másnap már két anyagot kellett
készítenie és az egyiket élőben beolvasnia. Két órával hamarabb
bement, lefoglalt egy írógépet, háromra elkészült az egyik tudósítással,
s éppen belefogott a másikba, amikor fiatal, szőke nő viharzott
be a szobába, döbbenten Péterre nézett, akárha egy marslakót
látna, majd egy lendülettel kikapta az írógépből a papírlapot. –
Mit keresel te itt? Ez az én gépem! – Péternek hirtelen megakadt
a szó a torkán, megalázva fölállt a székről, dadogott valamit, hogy
bocs, nem mondta senki, a nő azonban rá se hederített, hátat fordítva
állt az ablaknál, amíg Péter ki nem kullogott a szobából. Elveszetten
bolyongott a folyosón, míg végre föl nem tűnt Sándor,
az osztályvezető az elmaradhatatlan szivarral a szájában. – Nézd
– mondta neki Péter –, így én nem tudok dolgozni, adj egy asztalt,
mindenhonnan kirúgnak. – Sándor gondterhelten ráncolta a
homlokát. – Ne törődj vele, nehéz időket élünk, az osztály olyan,
mint egy darázsfészek. Ki kell bírni! Ülj le Menyhért gépéhez, ő
ma nem jön be. – Pétert nem nyugtatta meg Sándor válasza, de
töprengeni nem maradt ideje.
.
A stúdióban furcsa hangulat uralkodott, az adásvezetőt, egy
göndör hajú, negyvenes férfit a többiek egyszerűen semmibe vették,
mindenki ment a saját feje után. Kigyulladt a piros lámpa,
elindultak a hírek, a hírolvasó idős úr egyszer sem nézett föl a
papírlapról, még hárman ültek a stúdióban, egyikük újságot olvasott,
két fiatalabb nő grimaszokat vágott egy-egy szerintük magyartalan
kifejezés hallatán, az adásvezető pedig kétségbeesetten
számolta a perceket. Péter izzadt tenyérrel szorongatta anyagát,
befejeződtek a hírek, rövid felkonferálás, az adásvezető Péter felé
int, kigyullad előtte a piros lámpa, most el kell kezdeni beszélni,
zakatolt Péter fejében, kezdj el beszélni, ne nézz senkire, csak beszélj!
Végtelennek tűnő másodpercek után végre megszólalt. Az
első sikeresen kiejtett szó után angyali nyugalom szállta meg, kiemelkedett
térből és időből, először beszél élőben a BBC magyar
adásában, micsoda fantasztikus érzés!, szinte lebegett az asztal felett,
hangja egyre határozottabb árnyalatot öltött, nem törődött
az adásvezető kétségbeesett kalimpálásával, amivel azt kívánta jelezni,
hogy beszéljen gyorsabban, éppen négy perc alatt, egyetlen
baki nélkül befejezte az olvasást. Megkönnyebbülten dőlt hátra,
magnós anyag következett, elindult a csevej a stúdióban, s most
először látott Péter elismerő tekinteteket maga körül. – Egész jó
voltál – szólt oda hozzá a hírolvasó öregúr –, egész jó.
6
Hétvégén meglátogatták Béláékat az upper-holtoni farmon, Danny
éktelen ünnepléssel fogadta Pétert, még az arcát is megnyalta egy
óvatlan pillanatban, Joy és Béla mosolyogva álltak a szűk nappaliban:
– Isten hozott nálunk! – Béla azután némileg fölvilágosította
Pétert a magyar osztályon uralkodó állapotokról: – Valóban darázsfészekbe
kerültél, fiam – most először szólította fiamnak –, de
ez ne érdekeljen, te csak tedd a dolgod! Sándor biztos fölvesz, ez a
lényeg. Több éve kegyetlen harc dúl az osztályon, az előző osztályvezető
nyugdíjazása óta. Mindenki arra számított, hogy Pali, a legtehetségesebb
újságíró lesz a főnök, neki van egyedül tekintélye a
többiek előtt, de ő – valami furcsa okból – nem vállalta, talán nem
akart főnök lenni. Így került sor Sándorra, akinek ez a munka egyszerűen
nem való. Költő, elmélyült, lassú beszédű ember, alkatilag
nem erre termett. Viszont rendes ember. De az osztály nem fogadta
el. Odáig fajultak a dolgok, hogy meg akarják buktatni. Palit szeretnék,
aki csendesen, mosolyogva nézi a fejleményeket, talán arra
vár, hogy a többiek kikaparják számára a gesztenyét. Sándornak
mindössze két embere maradt, Kata, a helyettes, és Róbert, aki nagyon
régi barátja. De neked ebben nem kell részt venned.
Kiautóztak a tengerhez, Panni Dannyval rohangált a tarackos
homokbuckákon, Joy Évát faggatta a pillanatnyi helyzetről, Péter
Bélát hallgatta, egyre jobban elnehezülő szívvel, hát úgy látszik,
ez a BBC-s állás nem ígérkezik olyan simának, mint kezdetben
látszott. – Palival érdemes jóban lenned, tényleg ő a legtehetségesebb,
és hát voltaképpen most is ő irányítja az osztályt, nem
is értem, Sándor miért vállalta el a főnökséget, talán valamiféle
kötelességtudatból, nem tudom – töprengett Béla. – És kik ezek a
titkárnők? Borzasztóan viselkednek velem. – Anna, az idősebbik
régi bútordarab, angol férje volt, de elváltak, megkeseredett, mindenkivel
álnok, ez nem neked szól, ne vedd a szívedre, igazi úriasszony,
mindenkit lenéz, s meg van győződve, hogy mindenkinél
okosabb. Derogál neki a titkárnői állás, de nem tud jól magyarul,
egy értelmes mondatot se bír megfogalmazni, kegyelemből tartják,
míg nyugdíjba nem küldhetik. A fiatalabbikat nem ismerem,
ő új. Vele vigyázz, lehet, hogy a magyar külügy embere, ezt sosem
lehet tudni. – Hogyhogy? – Nehogy azt hidd, hogy megszabadultál
a titkosrendőröktől, kiterjedt külföldi hálózatuk van, nyilván
a magyar osztályra is beszivárogtak és igyekeznek bomlasztani. –
Péter elkomorodott. Ez igazán rossz hír, erre a lehetőségre eddig
nem gondolt, pedig kézenfekvő. Nem olyan könnyű megszabadulni
a szocialista haza gondoskodásától, mosolyodott el fanyarul.
Ebédre apró rákokat ettek, scampit a parti kávéházban, Béla
bort rendelt és ragaszkodott a fizetéshez. – Nektek most minden
fontra szükségetek van az új élethez, hogy mihamarabb tudjatok
lakást venni. Ránk, tudod – és Péter vállára tette inas kezét –,
mindig számíthattok.
7
Június 16-án, az ’56-os forradalom vezetői kivégzésének harmincadik
évfordulóján tüntetés zajlott le Budapesten. Szórványosan
érkeztek a hírek, nem lehetett tudni, pontosan mi történt, Péter
este fölhívta Józsefet, akitől a recsegő, zúgó telefonvonalon,
ami többször is megszakadt, megtudta, hogy a rendőrség jamahás
rohamosztaga brutálisan szétverte a tüntetést. Péter érezte, hogy
itt az első igazi rádiós feladat, erről az eseményről neki kell beszámolnia
a BBC-ben. József beolvasta neki az újonnan alakult
Hálózat civil szervezet közleményét az esetről, amit Péter rövid
bevezetés után szó szerint elmondott a magyar adásban:
A Történelmi Igazságtétel Bizottsága fölhívta a magyar társadalmat,
hogy 1988. június 16-án emlékezzék meg Nagy Imre és mártírtársai
kivégzésének 30. évfordulójáról. A felhíváshoz a Hálózat Ideiglenes Tanácsa
is csatlakozott.
Délelőtt 10 órakor több százan gyűltek össze a rákoskeresztúri Új
Köztemetőben, hogy a 301-es parcella jeltelen sírjainál leróják kegyeletüket.
A Hősök terén a rendőrség erőszakos közbelépése megakadályozta,
hogy az emlékezők koszorúkat helyezzenek el a magyar hősök emlékművénél.
Ugyancsak erőszakkal próbálta a rendőrség a Batthyány–Nagy
Imre mécsesnél tervezett emlékgyűlést meghiúsítani. Hatalmas erőket vont
össze; gumibottal, könnyfakasztó gázzal támadt a békésen gyülekezőkre.
Legalább 15 személyt őrizetbe vettek, köztük többeket durván bántalmaztak.
Ám a brutális beavatkozás csak azt érte el, hogy a csöndes megemlékezés
hangos, tüntető menetté alakult. A mintegy ezer ember „Nagy Imre
– Nagy Imre!”, „Demokráciát!”, „Le a rendőrállammal!”, „Igazságot
ötvenhatnak!” jelszavakat skandálva végigvonult a Belvároson. A szónoklatok,
melyeket a mécsesnél nem lehetett elmondani, elhangzottak a
Televízió épülete előtt. A tüntetés a Vörösmarty téren ért véget; rövid
beszédek után a tömeg elénekelte a Himnuszt, majd saját akaratából feloszlott.
A távozók közé bedübörgő motoros rendőrosztag csak a közrendet
zavarta meg. Este gyászmisét tartottak a budai Ferences templomban.
A rendőrség több hullámban megismételt atrocitásai a tüntetőket sem
megfélemlíteni, sem provokálni nem tudták. A tömeg bátran, fegyelme291
zetten viselkedett. Bebizonyosodott, hogy a terebélyesedő demokratikus
mozgalmakat erőszakkal nem lehet félresöpörni. Bebizonyosodott, hogy a
köznyugalmat hosszú távon nem lehet hazugságokra építeni.
A június 16-i tüntetéssel az igazság kilépett az utcára.
Nagy jóérzésekkel ült a stúdióban a mikrofon előtt, lám, megszólalt
a civil kurázsi hangja, ezt a hangot ő közvetítette vissza
Magyarországra, a küldetés, úgy látszik, folytatódik.
Kapcsolódó írások – Boldog-boldogtalan emberek életminőségei
- Eugéniusz: Életminőség ABC – XXV.2024.05.10.
- Eugéniusz: Balgaság korholó életminőség-vizsgáló tükör VI.2024.05.10.
- Kriza János: Találós mesék/kérdések2024.05.10.