Orosz István: Egy szem eper (Történetdokumentum) – Ötödik rész IV. ESZTIKE

Írta: Nagy Jenő · 2024. május 11.

kb. 14 perc olvasás

Orosz István: Egy szem eper | könyv | bookline

OROSZ ISTVÁN

EGY SZEM EPER

Történetdokumentum

© Orosz István, 2010

© Napkút Kiadó, 2010

Orosz István: Egy szem eper (Napkút Kiadó, 2010) - antikvarium.hu

ÖTÖDIK RÉSZ
IV
ESZTIKE
1
Péter a temetés után elvitte Pannit Nagykőrösre, megmutatni
neki a vidéket, ahonnan származik. Döbbenten látta, hogy az
alföldi város úgyszólván semmit nem változott az elmúlt évtizedekben,
a rendszerváltozás se hagyott rajta látható nyomokat,
talán csak annyit, hogy a református Nagytemplom melletti
kommunista pártházat ismét visszakapta a parókia. Itt álltak
meg először, a Nagytemplom mellett, ahol Pétert annak idején
magával ragadta a harang. Panni a tavaszi napsütésben leült
Arany János lábához, az orgonabokrok tövébe, míg Péter a
tiszteletest igyekezett fölkutatni, hogy bemehessenek a templomba.
Szerencséje volt, éppen az új orgona komputervezérlését állították
be a karzaton, így hétköznap délben is beülhettek az egyszerűen
faragott padsorokba, hirtelen megszólalt a D-moll toccata és
fúga, diadalmasan zúgott, Péter úgy érezte, apjának szól most ez a
fenséges zene, kizárólag neki, lassan végigcsorogtak a könnyek az
arcán és megszorította Panni kezét.
És ahogy ott ültek a csupasz templomi falak között, szemben
a megfeszített Krisztussal, szép csöndben eltávozott Péter szívéből
a harag, amit az apjával szemben táplált, elnyerte a megbocsátás
kegyelmét.
Amikor az orgonista befejezte a próbát, Péter bemutatta
Pannit a fiatal tiszteletesnek, mesélt a szüleiről, akik 1945. december
1-jén itt, ez előtt az oltár előtt esküdtek meg, Ambrusról
és Ferencről, a gyülekezet köztiszteletben álló presbitereiről.
Kijövet annyit mondott Panninak, akinek egyre nagyobbra
nyílt barna szeme:
– Látod, ez a mi hagyományunk, a protestáns etika.
2
Tudod, csillagom, rengeteg munka volt mindig a földeken, úgyhogy
Apukának nem sok ideje maradt a gyülekezetre, de azért
minden vasárnap szépen fölöltözött, fölszerszámozta a Csillagot,
lemosta a sulderes kocsit, és mentünk a Nagytemplomba. Anyuka
is fölvette a vasárnapi szoknyáját, és én is örültem, hogy mehetek a
szép ruhámba’, amit a vásáron kaptam, fehér, fodros ruha, nagy piros
pöttyökkel, és ahogy kifordultunk a főutcára, hát Apuka keze
alig állt meg a kalaplevételben, annyian köszöntek neki, mentek
az emberek, szépen, sötét ruhába öltözve a templomba, szerették
Apukát, becsülete volt előttük.
A templom után meg, néha, nem sokszor, mert mindig volt valami
sürgős munka, hol a szőlőt kellett permetezni, hol karaszolni,
kacsolni, vagy dinnyét szedni, aratni, de néha azért elmentünk a
Cifrakertbe vagy a Nagyerdőbe, ilyenkor vittünk elemózsiát magunkkal,
Anyuka levágott egy kakast vagy tyúkot még hajnalba’
és azt sütötte meg, vagy becsinált levest főzött, és aztán leterítettük
a pokrócot a fűre, Apuka meg a gazdákkal tanácskozott, hogy
hogy is állnak a dolgok, milyen termésre lehet számítani, kinek
kell segítség, hát így…
Az aratás volt a legfárasztóbb, akkor én hordtam ki a Feketére
az ebédet biciklivel, nagyon kellett vigyáznom, hogy ne
loccsanjon ki az étel, tudod, milyen hepehupás arra az út, meg
hogy el ne essek, emlékszem, egyszer rámentem egy nagy rögre
és elvágódtam, na hát oda is lett az ebéd azon nyomban,
szégyelltem magam nagyon, meg féltem is Apukától, eljárt a
keze hamar, nem tudtam hirtelen, hova legyek, meg vérzett is
a térdem, a végén visszafordultam Anyukához, aki összekaparta
a maradékot, meg adott még egy nagy darab szalonnát, így aztán
megúsztam valahogy, de Apuka így is nagyon mérges volt
rám, meg sokat is késtem, az aratóknak már kopogott a szeme
az éhségtől. Aztán meg vizet hordtam egész álló nap, hát úgy
elfáradtam, meg a hátam is megfájdult, tudod, mindig rosszul
tartottam magam, mert hamar nagyra nőttem, csillagom, te is
örökölted ezt …
3
Ahogy lassan mentek lefelé a főutcán az Alszögre, elhagyták a
sarki patikát, a gazdaegylet egykori épületét, úgy szegényedtek
a házak, a templom környékén még szép, tornácos porták álltak,
de kifelé inkább csak viskók zsúpfödéllel, rozogán összetákolt kapukkal,
apró ablakokkal, Péter valami megmagyarázhatatlan, édes
fájdalmat érzett, mint amikor az ember rég nem látott kedvessel
találkozik, eszébe jutott, hogy kisfiúként hányszor rótta magányosan
ezt az akkor végeláthatatlannak tűnő főutcát, bánatosan
bandukolt a Bene nagymamától az Oláh nagymamához, aki a Fölszögön
lakott, a város másik felén, és olyan szegény volt, hogy
sokszor ő vitt neki rántott csirkét.
Amikor befordultak a Tetétleni utcába, hevesebben kezdett
dobogni a szíve és önkéntelenül megfogta Panni kezét.
– Látod, itt töltöttem én a nyarakat, az utca végén ott a nádas,
aztán a gépállomás meg a víztorony, és arra volt a szőlő, nagyapádék
szőleje, messze a fenébe, legalább egy órát kellett oda is gyalogolni,
utáltam, de amikor kiértünk végre, jó volt, mert a nagy szilvafák
árnyékában meg lehetett pihenni. Ott sütöttem életemben először
szalonnát, lehetettem talán öt- vagy hatéves, több nem, mert még a
forradalom előtt volt, erre jól emlékszem, nagyapád óriási karéjokat
vágott a kerek kenyérből, amit nagyanyád sütött otthon a kemencében,
két kézzel is alig tudtam tartani, aztán fölszúrt nekem egy
szelet szalonnát a nyársra és mondta, hogy csöpögtessem. Figyeltem,
hogy csinálják ők, a felnőttek, anyám ült mellettem és igyekezett
segíteni, de a kenyéren nagy lyukak is voltak, így aztán a forró zsír
rácsöppent a tenyeremre, jajgattam, ahogy a torkomon kifért, hát
azóta mi csak tányérra tesszük a kenyeret és arra csöpögtetünk…
4
A szőlőbe szerettem járni a legjobban, ott mindig hűvösebb volt,
nem tűzött úgy a nap, mint a Feketén, meg kicsi is volt, háromszáz
négyszögöl talán, szóval a munkát mindig el tudtuk végezni
egy nap alatt. Karaszolni szerettem nagyon, meg kötözni, bár attól
megfájdult a hátam, Apuka meg permetezett, nagyon megizzadt,
azért nehéz volt a permetesbödön, amit a hátára vett, mint egy
hátizsákot, és az oldalán lévő karral fújta rá a permetet a tőkékre,
Anyuka meg főzött, a szomszéd tanyán, tudod, a Juliskáéknál, volt
néhány csirkénk, amit ők neveltek, hogy legyen mit enni, ha kinn
vagyunk a szőlőbe, emlékszem, egyszer, akkor már nagylány voltam,
tetszettem a fiúknak, a Bandi, aki ott lakott a tanyán, átjött
segíteni kacsolni, pedig nem híttuk, aztán mindig úgy igyekezett,
hogy odatörleszkedjen hozzám vagy összeérjen a kezünk, hát tetszettem
neki, de Apuka elküldte, mondta, hogy édes lányom, te
nem mész tanyasihoz, megértetted?
Hát megértettem, meg nem is tetszett nekem ez a Bandi, olyan
furán állt a szája, de azért jólesett, hogyne esett volna jól, hát különben
nem nagyon találkozhattam én fiúkkal, a Cifrakertbe se
engedtek Apukáék táncolni, csak mikor már elmúltam tizenhat
éves, és aztán a tánciskola, na ott ismertem meg apádat, úgy ropta,
mint az ördög …
Tanulni, na, arra nem futotta, tudod, csillagom, otthon is mindig
volt munka dögivel, hol morzsolni a baromfinak, hol moslékot
készíteni a disznónak, enni adni a lovaknak, fejni a tehenet,
és hát egyedüli gyerek voltam, sok minden rám maradt, sokszor
volt úgy, hogy apukáék kinn dolgoztak a földeken egész nap és
akkor rám szakadt minden, hajnalba’ keltem, ellátni az állatokat,
aztán főztem, mostam, néha iskolába se mentem, mert annyi dolog
volt…
5
– Hát még arra se futotta az elmúlt negyven évben, hogy lebetonozzák
ezt az utcát?! – szakadt ki Péterből a keserűség. – Látod
a kátyúkat, itt esőben mozdulni nem lehet, emlékszem, hogy a
lovak is hogy erőlködtek, hogy behúzzák a megrakott szekeret
az udvarba, meg mindenki csizmában járt, férfiak, nők egyaránt.
A tehenek viszont szerették, azon ámultam mindig, hogy azért
423
nem olyan ostobák ezek az állatok, amikor a gulyás behajtotta
őket a legelőről estefelé, mindegyik tehén tudta, hogy hol lakik,
megálltak ezek a bamba jószágok a kapujuk előtt, és várták, hogy
beengedje őket a gazda.
Ott álltak Pannival a nagyszülői ház előtt, a diófa árnyékában,
hosszú, alacsony verandás ház, a tisztaszoba ablakai az utcára néztek,
a keretek zöldje már itt-ott lepattogzott, a nagyajtó kilincse
még mindig ugyanaz az egyszerű vasfogantyú, csak a kaput cserélték
ki jobb minőségű deszkára, a góré még állt, de a gémeskútnak
nyoma veszett,
– Azt imádtam, amikor apám is meglátogatott bennünket itt
Kőrösön és leültek a másik nagyapáddal zsugázni a verandán.
Snapszlisztak és fröccsöt ittak, és akkor nekem kellett fölhúzni
a kútból a vödröt a szódásüveggel, komoly dolog, nehéz volt, de
büszkén csináltam, aztán engem is megtanítottak, és akkor nagyanyáddal
snapszliztunk néha esténként, mert akkorra már nagyapád
meghalt. Pedig hogy szerette egymást ez a két férfi, Bene
Ferenc, a gazda, és Oláh István, a lakatosból lett gépésztechnikus,
tisztelték egymásban a szakembert, a munkásembert.
6
Morzsolni, az jó volt esténként, akkor néha átjöttek keresztanyámék
a szomszédból, meg Rozika, az én barátnőm, aki aztán kútba
ugrott az oroszok miatt, és beszélgettünk, danoltunk is néha, főleg
mikor Apuka is hazajött a szőlőből, Apuka szeretett danolni, kieresztette
a hangját és csipkelődött velünk, de ritkán, mert általában
olyan fáradtan ért haza, hogy csak megmosdott aztán bedőlt
az ágyba, hajnalban kelt, így ment ez, és akkor ezek a nyomorult
kommunisták jöttek a téeszesítéssel és elvették azt a keveset is,
amink volt.
Szégyen, gyalázat!
Hát aztán, amikor Apuka meghalt, nem maradt akkor már támaszunk,
szegény Anyuka egyedül kínlódott a háztájin, de nem
bírta, le kellett adni neki, maradt az udvar, ott csinált konyha424
kertet, először még nevelt disznót, de már a kukoricás odalett,
üresen állt a góré, végül kiadta a tisztaszobát a Miklóséknak, hát
így tudott tengődni.
Pedig a disznótorok, hát azok igazi ünnepek voltak, összejött a
rokonság, Ambrus értett az öléshez, pörköléshez, nagy kedve volt
mindenkinek, ki is tartott a szalonna a következő ölésig, mert jöttek
a kóstolók novembertől márciusig, télen azért pihenhettünk
is egy kicsit, akkor inkább a fával gyűlt meg a bajunk, a Nagyerdőből
kaptunk kivágott tuskókat, amit aztán apuka hasogatott,
de volt úgy, hogy nem tartott ki tavaszig, akkor csutkával fűtöttünk,
de fáztunk, mert a csutka elég egy pillanat alatt, szenet meg
csak alkalomadtán tudtunk venni, a szép szobában csak minden
másnap fűtöttünk be a cserépkályhába, inkább a kiskonyhában a
kemence mellett ücsörögtünk naphosszat, az nagyon jól tartotta
a meleget, volt, hogy én is inkább a kemencepadkán aludtam.
7
Kimentek a nádas szélére, buzogányra vadásztak, egy óvatlan lépésnél
Péter térdközépig süppedt a lápon, nevetve szentségelt:
– Itt játszottunk indiánosdit apámmal, látod, igazi veszélyek
leselkednek minden zsombék alatt, vigyázni kell, hova lépsz, az
nyert, aki több trófeát tudott gyűjteni, buzogányt, aztán meg célba
lőttünk íjjal, ügyes keze volt nagyapádnak, sárkányt is fabrikált
könnyű nádvesszőkből, azt röptettem a legelőn, a tehenek megijedtek
tőle, végül elzavart a gulyás.
Egyszer reggel Bruziék elvittek újkrumplit szedni, eleinte könnyen
ment, szerettem a friss föld szagát, és egy rántással kijöttek a
gumók, de a krumpliföld végeláthatatlannak tűnt, egyre erősebben
tűzött a nap, úgyhogy délre már teljesen kikészültem, és éhes
lettem, mint a farkas, ebédre meg nem kaptam semmit, csak egy
nagy karéj kenyeret, fehérszalonnával. Addig rá se tudtam nézni a
szalonnára, de most olyan vad éhség kínzott, hogy megkóstoltam,
Bruziék meg a hasukat fogták, ahogy fintorogtam a rágós, sós, zsíros
szalonnán, de megettem az utolsó falatig, meg bizony!
De általában csak unatkoztam itt Kőrösön, nem volt kivel játszani,
az utcabeli gyerekek mind be voltak fogva dolgozni, Bruzi
például minden reggel négykor kelt, hogy moslékot adjon a malacoknak,
aztán ment apjával a földekre.
Visszamentek a ház elé, Péter talált egy csutkát a kapu előtt.
A csutka enyhén érdes tapintásától váratlanul elérzékenyedett, leült
a diófa alá, ölébe vonta Pannit és azt mondta:
– Ezt elvisszük emlékbe.
8
Hát aztán az egyik tánciskola után apád kicsalt a Cifrakertbe, na,
nagyon nem is kellett csalni, az igaz, és megcsókolt ott az öreg
tölgy alatt, jólesett, igen jólesett, fülig szerelmes voltam én már
akkor az én Pistámba, szépen udvarolt, a vásárba vett pántlikát a
hajamba, csak a ringlispílt nem szerettem, azon mindig fölkóvályodott
a gyomrom. Nyáron aztán bemutatkozott Apukáéknak,
eljött ebédre egy óriási csokor rózsával, és Apuka rögtön megszerette,
látta, hogy rendes, dolgos ember, rábízhat engem, bár akkor
már jött a háború, úgyhogy minden bizonytalan lett, nem tudtuk,
mit hoz a jövő, Pista meg fölment a Hoffer gyárba, de minden
hétvégén lejött hozzám biciklivel, mindig hozott egy kis városi
holmit, de ’42-ben aztán behívták, de mielőtt elment, eljegyeztük
egymást, egy életre.
Látod ott azt a nagy, barna dobozt? Hát abban vannak a szerelmes
leveleink, sokszor hármat is írtam Pistának egy héten, és ő
is válaszolgatott, amikor tudott, egyszer még egy faháncsra is írt,
mert nem volt papír, és azt is elhozta a posta, rendesen lebélyegezve.
Ki tudja, mi lett volna, ha nincs háború, és nem jönnek be
az oroszok? Akkor biztos jobban élünk, hát hiszen a téesz se vette
volna el azt a tizenkét holdat, Apuka már azon gondolkozott,
hogy vesz még a Feketén a búza mellé kukoricást, meg kombájnon
járt az esze, szóval lassan gyarapodtunk volna, meg hát Pistának is
jobb sora lett volna a Hofferben, az biztos…
9
Péterék a Cifra csárdában ebédeltek, megnézték az öreg tölgyet a tóparton,
aztán elsétáltak a Fölszögre, az egykori iparosnegyedbe. Megálltak
egy polgárház előtt, magas építésű, nagy ablakos porta, kis kerttel,
ahol virágok nyíltak, nem csirkék szaladgáltak, az udvar végén műhely,
a padláson galambdúcok, bekéredzkedtek, hogy megnézzék Oláh
nagymama kóterjét, csak így hívta, annak idején cselédszoba volt a ház
végében, sötét, egyetlen parányi ablakkal, kopott vas tűzhely, szalmazsákos
ágy, durván ácsolt tölgyasztal, néhány rozoga szék, egy düledező
ruhásszekrény, stelázsi, meg egy hokedli a sarokban, rajta lavór.
– Itt mosakodott a Nagymama, a vizet kancsóban hozta a kútról,
onnan a sarokról, amíg a szeme bírta, varrt, de tudod, az egyik
szemére vak volt, még csecsemő korában a bába kiszúrta véletlenül
biztosítótűvel a jobb szemét, a bal szemét meg hályog támadta
meg, úgyhogy öreg korában már alig látott, eladta a varrógépet,
a kis nyugdíjából éldegélt, egyedül. Karácsonyra általában följött
hozzánk Lőrincre, akkor Esztike mindig gyúrt rétest, Nagymama
azt imádta, de apám nem sokáig bírta vele egy födél alatt, a vége
mindig veszekedés lett, volt úgy, hogy hamarabb haza kellett jönnie
a Nagymamának, mert úgy összeakaszkodott apámmal.
De amúgy jó kedélyű, erős asszony volt, sok viccet tudott, még
kisfiú koromban mesélt nekem egy viccet, amit akkor egyáltalán
nem értettem, de olyan kajánul mosolygott rám, miközben mondta,
hogy éreztem, elárult nekem valamit a világ dolgairól, amit
még nem szabadna tudnom:
– Tudod, melyik a legférfiasabb állat? – kérdezte tőlem, és szeme
körül vidám sorokba rendeződtek a ráncok. – Hát a kígyó.
Mert elejétől a végéig farok.
10
Hát persze hogy veszekedtem nagyanyáddal, mert azt soha nem bírtam megbocsátani
neki, hogy éheztetett bennünket az Imrével. Apámnak minden este
ott állt az asztalon a kancsó bor, mi meg száraz kenyeret kaptunk, jó ha zsír
volt rá, de az se mindig. Meg mindig kivételezett a lányokkal. Apámnak még
az előző házasságából volt három lánya, és anyám őket stafirungozta, ránk,
fiúkra meg nem maradt semmi. Apám jóval idősebb volt anyámnál, aki szép
lány lett volna, csak hát ugye fél szemére vak, így aztán nem kellett a legényeknek,
kénytelen-kelletlen hozzáment hát ahhoz, aki elvette.
De persze ő sose ismerte el, hogy éheztünk, máshogy emlékezett, az
igaz, hogy reggeltől estig dolgoztak a varrodában, apám szabómester volt,
és így se telt sokra, de nem törődtek velünk, úgy voltak velünk, fiúgyerekek,
a jég hátán is megélnek.
Hát amikor beálltam a Pozsárhoz inasnak, akkor is majd lesült a pofámról
a bőr, hogy micsoda tízórait kapok otthonról, az a kis darab szalonna,
amit megsütöttünk a pákán, hát alig maradt valami belőle, mire átsült,
a többi inas csak röhögött rajtam.
Alig vártam, hogy elkerüljek otthonról. Amikor Esztikét megismertem
a tánciskolában és aztán levizitáltam náluk a Tetétleni utcában, hát hosszú
idő óta akkor laktam először jól rendesen. A Bene nagymama meg
Esztike kitettek magukért, rántottak csirkét, fánkot is sütöttek, szóval akkor
éreztem magam először embernek.
11
A repülőn Anglia felé aztán Péter és Panni nem sokat szóltak egymáshoz,
tudták, hogy most elválnak, ki tudja, mennyi időre, Panni
Thesszalonikibe készülődött, Péternek viszont fogalma sem
volt, mi lesz vele. A lakását is hamarosan föl kell adnia Finchley-
ben, nem bírja fizetni a lakbért, utolsó tartalékait emésztette
föl a temetés meg a magyarországi út. De ezt nem árulta el Panninak,
nem akarta elrontani ezeket az utolsó órákat, azon tűnődött,
vajon milyen hatással volt lányára a kőrösi látogatás, Panni pedig,
aki imádta nagyapját és lélekben a Nagykőrös–Thesszaloniki-távolság
transzcendens nagyságát mérlegelte, csak szorította apja kezét,
még akkor is, amikor elbóbiskolt és fejét Péter vállára hajtotta.
– Vigyázz magadra! – mondták szinte egyszerre, amint elváltak
a Heathrown, és Péternek még sokáig, hosszú heteken keresztül
fülébe csengett Panni meleg hangja: Vigyázz magadra!
Nos, valóban, nem árt, ha vigyáz, mert erősen úgy tűnt, hogy
kimerítette lehetőségeit.
Pillanatnyilag nem akadt élő ember, akivel beszélhetett volna,
és nem értette, egyáltalán nem értette, miként keveredhetett ilyen
helyzetbe. Próbálkozott magyarázatokkal, órákig ücsörgött az Isis
partján, igyekezett fölidézni a történteket, sorba rendezni, következtetéseket
levonni, ám csak a káoszt találta, és a káosz lassan
teljesen beborította ezeket az elmélkedéseket, akár a novemberi,
gomolygó, tejes köd, ami, bármerre fordul is az ember, minden
irányban egynemű és támpont nélküli.
Hová lettek a támpontok?
Na és a küldetése?
– Miféle küldetés? – harsogott egyre zakatolóbban benne a
kérdés. – Miféle küldetés?
Volt egy élete, amelyet valamiféle küldetés irányított, erre határozottan
emlékezett; de hogy pontosan kitől is kapta ezt a küldetést,
illetve, pontosabban, hogy mitől lett az a rögeszméje, hogy
neki küldetése vagyon, nem tudta. Mindenesetre azt bizton érezte,
s ez támpontot jelenthetett, a küldetéses életnek vége. Vége
szakadt. Végét szakították. Anélkül, hogy tudná, sikerült-e teljesíteni.
Amivel megbízták. Amivel megbízódott.
Járta Oxfordot, gyakran beült a Christ Churchbe, hallgatta az
ingyenes koncerteket, tanulmányozta a kiszögelléseket és a beugrókat,
kereste új életének kezdetét. Kereste azt az életet, amelyet
immár küldetés nélkül kellene élnie, csak úgy. Csak úgy. Mi végre
akkor?
Mi végre?
Erre a kérdésre egyszerűsödtek le gondolatfutamai, és a köd
egyre sűrűsödött.