Orosz István: Egy szem eper (Történetdokumentum) – Negyedik rész IX. SÁRI

Írta: Nagy Jenő · 2024. május 11.

kb. 10 perc olvasás

Orosz István: Egy szem eper | könyv | bookline

OROSZ ISTVÁN

EGY SZEM EPER

Történetdokumentum

© Orosz István, 2010

© Napkút Kiadó, 2010

Orosz István: Egy szem eper (Napkút Kiadó, 2010) - antikvarium.hu

NEGYEDIK RÉSZ

IX
SÁRI
1
Pétert a karácsony öröme után hamar megszállta a sötétség. Magyarországi
látogatása mint valamiféle lidércnyomás, hol erősebben,
hol gyengébben ott bolyongott a lelkében, földolgozatlanul,
érthetetlenül, megmagyarázhatatlanul. Nem értette pontosan,
milyen hatások alatt cselekedett, csak azt tudta, hogy nem tehetett
másként. Próbált magyarázkodó levelet írni Matyinak, de a
tizedik változattal se jutott sokra, végül föladta a racionális érvek
keresését, s egyszerűen magánéleti okokra hivatkozott. És
ugyan Matyi bölcsen megértőnek mutatkozott, de hát mégiscsak
elveszítették egymást, s Péter ezért csakis önmagát okolta. Pedig
Matyi ugyanolyan fontos lett számára felnőttélete első szakaszában,
mint volt az Öreg a felnőtté válásban, rengeteget tanult
tőle, és nemcsak filozófiát. Matyi úgy tudta fölismertetni a fiúkkal
a gondolati problémákat, hogy közben nem telepedett rájuk
nyilvánvaló intellektuális fölényével, egyenrangúként kezelte
őket, pedig nem voltak azok. És ettől persze megtáltosodtak.
Olyan kincsestárat kaptak tőle, amiből egész életükben meríthettek.
S közben barátság szövődött közöttük, e nélkül a baráti
támogatás nélkül – lehet – Péter teljesen elveszítette volna lába
alól a talajt a korrupció, a mutyizás, az uram-bátyám diktatúra
utálatos világában. És most mégis ott kellett hagynia Matyit. Kibírhatatlan!
Az pedig, ahogy József lerázta, s ahogy a Független-esek semmibe
vették, az elviselhetetlen megalázottság bélyegét sütötte rá,
valahányszor eszébe jutott a pártszékházban történt találkozás,
forró szégyen ült ki az arcára, elpirult, izzadt, remegni kezdett a
keze. De abban a nyomorúságos egy hétben mások sem keresték,
szerkesztők, barátok, iskolatársak, senki, pedig értesítette őket,
hogy érkezik. Mintha valamiféle légmentes burok vette volna kö374
rül, vagy inkább karanténban lett volna, egyedül Róbert szorgalmazta,
hogy telefonáljon minél többet.
Tanácstalanul meredt a komputer képernyőjére, írni se támadt
kedve, kinek írjon most, és főleg minek? Úgy látszik a küldetés
immár nélküle folytatódik, őt nem tartják számon, nem hiányzik.
Illetve, aki számon tartotta, akinek hiányzott, azt magyarázat, indoklás
nélkül otthagyta. Elviselhetetlen.
Sári is visszaburkolódzott a szokásos talányok közé, egyre türelemre
intette Pétert, amikor néha sikerült rövid percekig zavartalanul
beszélniük egymással telefonon, húsvétot emlegette,
hogy akkor talán el tud szabadulni két-három napra, s ha Péter az
átköltözést, az együttélést hozta szóba, idegesen csak annyit mondott:
– Te is nagyon jól tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű. Ne
erőszakoskodj! – és letette a kagylót.
2
Péter végső kétségbeesésében Évához fordult, aki hideg értetlenséget
tanúsított. Nem meglepő persze – gondolta a férfi keserűen –,
én hidegítettem el magamtól – de azért mégis bántotta, hogy Éva
láthatóan egyáltalán nem tartotta olyan égbekiáltóan, szégyenletesen
fölháborítónak és elkeserítőnek, ami Péterrel történt, sőt,
mintha még elégtétel is áradt volna a szavaiból. – Ha kibírod még
egy-két hónapig, minden rendeződik – mondta az asszony az edényeket
pakolgatva a konyhában, és bosszúsan legyintett. – De te
rohantál ahhoz a kis kurvához. – Péter fölpattant és minden átmenet
nélkül ordítani kezdett. Némileg összefüggéstelenül bugyborékoltak
belőle a szavak, rohangált föl és alá a lakásban, Éva megkövülten
nézte, még sosem látta ilyennek, a férfi arca eltorzult,
hevesen gesztikulált, vállával, könyökével időnként nekiütközött
az ajtófélfának, elsodort egy széket, a macskák rémülten menekültek
az ágy alá, Éva csak állt a konyhában a mosogató mellett és
szűkült a szeme.
A veszekedés után Éva ismét elköltözött a kislakásba, három
sarokkal arrébb, Péter Pannival maradt és bizakodva készülődött
a húsvétra. A kislány mindent megtett, hogy apját jobb kedvre
derítse, gitározott neki esténként, ahogy enyhült az idő, a Richmond-
park fáit mászták – Panni imádott fára mászni –, scrable-
t játszottak, tévéztek, videóztak, hétvégenként meg lementek
a tengerpartra, a (még nem) világhírű tengerparti falatozóba
Worthingbe
fish and chipset enni, akár az angolok. A tenger mellett
Péter a legbarátságtalanabb, legviharosabb időben is mindig megnyugodott,
más dimenziók uralma alá került, és a szabad akaratról
meg a véletlenről beszélt Panninak a sirályok vijjogása közepette,
elmélyülten, hosszan, végeérhetetlenül.
3
Végre elérkezett húsvét és megjött Sári szakító levele is, amelyben
kislányos, gömbölyded betűkkel arra kérte Pétert, hogy felejtse el
és eszébe ne jusson húsvétkor megjelenni. Péterben totális zűrzavar
keletkezett. A levéllel a kezében hol fölállt, hol leült, kiindult a
konyhába, megtorpant a folyosón, visszafordult a nappali felé, fölemelte
a telefonkagylót, aztán letette, csupa félbemaradt mozdulat,
el nem gondolt gondolat, közben kavargott a gyomra. Panni Évával
kirándult Ide-be, Péter tökéletesen egyedül bámulta a nappali fűrészporszínű
tapétáján az erezeteket. Úgy érezte, kifogyott a lehetőségekből.
Vagy inkább eljátszotta őket? Kihez fordulhatna immár?
Tekintete a zsebórára tévedt a könyvespolcon. Ott feküdt hónapok,
talán évek óta elárvultan, porosan, Péter nem emlékezett,
mikor húzta föl utoljára. Pedig mennyi szeretettel adta át neki
az apja, amikor eljöttek Magyarországról. Legféltettebb kincseként
őrizgette mint valami családi ereklyét, amit Esztike apjától
kapott esküvői ajándékként még ’45 decemberében. Bene Ferenc
zubbonya zsebében ez a római számlapos ezüstóra végiglapulta az
első meg a második világháborút, megfordult Isonzónál, és csak
isteni szerencsén múlott, hogy nem jutott el a Don-kanyarba is,
mert Bene Ferenc még a végzetes ütközet előtt megsebesült az
orosz fronton, így megúszta a mészárlást, ahol több százezer magyar
baka vesztette életét.
Hívja föl az apját? De hát mit mondhatna neki? Hogy az élete
tökéletes kudarcba fulladt, noha a küldetés sikerült? A küldetése,
amit nyilvánvalóan az apja testált rá mantraként ismételgetett történeteivel,
na meg azzal, hogy nem adta el magát a kommunizmus
vámszedőinek, inkább a nyomort választotta. És mit mondhatna
neki az öreg Oláh abból a szűk, másfél szobás lakótelepi lakásból a
város szélén? Mondhatná vajon?: – Gyere haza, fiam, úgy látszik,
mindent újra kell kezdeni! – Talán ha most fölhúzná ezt az órát,
akkor új időszámítás venné kezdetét – suhant át az agyán. De már
nem maradt ereje semmiféle újrakezdéshez.
Hosszú órákon keresztül semmi nem jutott az eszébe, ami végigvihető
cselekvésre sarkallta volna, amikor elgémberedett az
ülésben, öntudatlan, lassú mozdulatokkal fölállt és tevékenykedni
kezdett, minden meggyőződés és remény nélkül, mint a halálra
ítélt, akinek a kivégzése előtti hajnali órákban csupán értelmetlen
mozdulatokra futja.
Mindent kipakolt a zsebéből, csak a pénztárcájában hagyott
húsz fontot, a sarki fűszeresnél vett egy üveg Jamesont, aztán beült
az autóba és elindult a tenger felé. Lassan, bizonytalankodva
vezetett, mint aki nem tudja, valójában hova is igyekszik, de a
kereszteződéseknél, körforgalmakban a Vauxhall, mintha önálló
életre kelt, lelkes jószág lenne, mindig tudta, merre kell fordulnia.
Késő délután ért Worthingbe, a nap már a tenger szélét súrolta,
a kavicsos part szinte teljesen néptelen, friss tavaszi szél fújt, lassan,
észrevétlenül elindult a dagály a korhadozó hullámtörők felé.
4
Péter sietősen, nagy kortyokban nyelte a whiskyt, mintha orvosságot
inna, s amikor a kellemes zsibbadás már kezdte átjárni a zsigereit,
kiszállt a Vauxhallból és lesétált a vízhez. A hullámok az
évezredek során párhuzamos, végeláthatatlan halmokba görgették
a kavicsokat a part fölső felén, majd lapos, nedves homokos rész
következett, sirálynyomok barázdálta lapály, s végül ott habzott az
apály mélypontjáról éppen visszaforduló víz. A vízvonalhoz kö377
zel már föl-fölbukkant néhány kisebb, moszatos, zöldes-nyálkás,
kagylóval benépesült szikla. Péter fölállt az egyikre, így is csak
húsz-egynéhány centire volt a talpa a lassan, de biztosan betüremkedő
víztől.
A lenyugvó nap felé fordult, benne állt az aranyló pásztában,
s azt mondogatta magában, akárha valami mantrát hajtogatna: the
Sun and the Sea, the Sun and the Sea, the Sun and the Sea… Gyerekcsoport
érkezett a partra nagy visongások közepette, de ezek a
zajok már csak valami nagyon erős szűrőn keresztül jutottak el
hozzá. Talán az egyik kisrác még kérdezett is valamit Pétertől,
aki azonban mozdulatlanul állt a nap felé fordulva, s immár semmit
sem hallott, csak a hullámok egyre erősödő paskoló, bugyogó,
bugyborékoló, kluttyogó hangját.
A nap most már szemlátomást fogyatkozott bele a tengerbe
a horizont szélén. Péter mohón itta magába az utolsó sugarakat,
szürke csönd borult a vidékre. A gyerekek is elmentek, és mintha
a sirályok vijjogása is abbamaradt volna, egyre hűvösebb lett. Péter
érezte, ahogy ritmikusan elborítják cipőjét a hullámok. The Sun
and the Sea, the Sun and the Sea, the Sun and the Sea. Aztán végképp
megszűnt a világ.
5
Arra eszmélt, hogy jeges, sós víz paskolja az arcát. Minden életerő
nélkül, akár egy darab moszat feküdt a vízben, a hullámok néha
arrébb taszajtották, a szemét sem tudta kinyitni. De egy idő múlva,
még mindig szinte teljesen öntudatlanul, még mindig csukott
szemmel, lassan elkezdte kivonszolni magát a tengerből. Féloldalasan
csúszott az iszapos homokban, a könyökével és a térdével
lökte előre a testét. Eleinte hosszú szünetekkel, alig haladt gyorsabban,
mint a dagály, nem volt honnan erőt merítenie. Újra és
újra elveszítette az eszméletét, de a tenger újra és újra észre legyintette.
Végre elérte az első kavicshalmot, azon kínkeservesen fölhúzta
magát egy halászcsónak oldalához, és mint valami elkorhadt
fadarab, feküdt, feküdt mozdulatlanul.
A tenger a térdénél megállt. Maga alá húzta a lábát, vacogott.
Végül egymásnak ütődő fogai zajára ébredt. Kinyitotta a szemét,
sötéten fénylő, csillagos eget látott maga fölött, valószínűtlenül
közel, érintésnyi távolságra, reszketett a teste. A világegyetem ott
forgott körülötte, méltóságteljes, szikrázó hűvösségében. Minden
mozdulathoz emberfeletti erőfeszítésre volt szüksége, sokáig
nem mozdult, bámulta a hideg égboltot és hallgatta a kavicsokat
görgető hullámok moraját. A kesernyés, sós íz csípte az ajkát, fanyar
moszatszag járta át. A fagyos víz megbénította a testét, hosszú
ideig azt sem érezte, hogy fázik. Majd amikor végre megfordította
a fejét a part felé, egy csapásra, mint valami pallos, lesújtott rá a
minden porcikáját átjáró pengeéles hideg.
Fölemelte a fejét, fönn a parton, mintegy húsz-harminc méterre
ott derengett homályosan a Vauxhall. Megpróbált fölülni, de
a kábulat visszalökte a kavicsra. Négykézláb próbálkozott, így valamivel
tovább bírta. Hosszú pihenőket kellett beiktatnia, ahogy
egyre följebb jutott az út felé, s közben megjelentek a fejében az
első gondolatfoszlányok, értelmetlen gondolattöredékek, mintha
valaki a saját fejében valami érthetetlen, titokzatos nyelven akarna
közölni vele valamit.
Már elmúlt éjfél, amikor elérte a kocsit és csuromvizesen, iszaposan,
moszatosan bemászott a kormány mögé.
6
Tehetetlenül ült, rossz érzések támadtak benne, először a kudarc,
azután a tanácstalanság. Most mi legyen? Szemüvege összetörve
feküdt valahol a parton, csak kontúrokat észlelt, azokat is homályosan.
Beindította a Vauxhallt. Óvatosan elindult, alig látta az
utat, szerencsére a kihalt városban senki nem közlekedett nagypéntek
éjjelén. Egész teste remegett, a kocsi szinte önállóan vette
a körforgalmakat és fordult a kellő irányba. Tíz perc múlva kijutott
Worthingből a London felé vezető országútra. Szinte lépésben
hajtott, de így is kegyetlenül kellett küzdenie, hogy a kocsit
az úton tartsa a sötétben, itt már nem segítették a városi fények.
Hosszú percek után rémlett föl neki, hogy azért nem lát semmit,
mert nem kapcsolta föl a világítást. Isteni szerencse, hogy közben
nem kötött ki valamelyik árokban.
A fényszóró bepásztázta a vidéket, lapos földek, rövid erdősávok,
enyhe dombhajlatok, útszéli fák és bokrok, halálos nyugalom.
Egy szembejövő autó ref lektorja a szemébe világított, önkéntelenül
is elkapta a kormányt, fékezett, szinte megállt. Országúti világításra
váltott, egész testével rádőlt a kormányra, lábszárán vékony
patakokban csurgott a víz. Didergett, a fűtésről is elfeledkezett, és
kavarogni kezdett a gyomra.
Alkalmas helyet keresett a leállásra. Annyira már öntudatra
tért, hogy tudta, nem állhat meg csak úgy az országúton, le kell
térnie valahol. Iszonyatosan nehéz percek után végre észrevett egy
lekanyarodó sávot, terebélyes tölgyfák keretezték, révbe ért. Leállította
a kocsit.
Néhány perc múlva hozzászokott a szeme a sötéthez, balra bekötőút,
jobbra az országút, a túloldalán földek, előtte a horizont,
London fényei beszűrődtek a felhők alá. Néha elsuhant egy kocsi,
de különben csönd, Péter a saját reszkető testének hangját hallotta.
7
Ismét úrrá lett rajta a teljes végkimerülés. Feje a vállára nyaklott,
kezei lesiklottak a kormányról és tehetetlenül lógtak az ülés mellett,
a gyomra egyre elviselhetetlenebbül kínozta, akárha valami belül
gyújtott máglya emésztené el lassan a testét. Ha behunyta a szemét,
leküzdhetetlen émelygés tört rá, kavargott a feje, ha kinyitotta, a reszketés
hatalmasodott el, s mindez egyre fokozódott, leállíthatatlanul.
Egy módja nyílott a szenvedés megszüntetésének, legalább
ideiglenesen. És ez a mód kezdett földerengeni Péter tengervíztől
sós, csapzott fejében, utolsó tisztázódó gondolatként. A menekvés
útja egyre világosabb formát öltött, s már csak a megvalósításához
kellett energiát gyűjtenie, hatalmasat. Honnan is?
De ami kibírhatatlan, az kibírhatatlan. Honnan, honnan nem,
mégis lett ereje kinyitni a kocsi ajtaját és kikászálódni, könyöke
beleakadt a biztonsági övbe, alig tudta kibogozni. Nagyot szippantott
a hűvös áprilisi levegőből, azután lassan, botorkálva elindult
keresztbe az országúton, a szembejövő sáv felé.
London felől föltűnt egy kocsi sárgás fénye, Péter a sávokat elválasztó
középső füves részen állt, igyekezett megérezni a közeledő
autó sebességét, nem lehetett megmondani, mennyi idő telt el,
amíg Péter alkalmasnak ítélte a pillanatot, és egész testével előrevetődött
a szemkápráztató fények csóvájába.
Tompa ütés érte a fejét és ismét megszűnt a világ.