kb. 14 perc olvasás
OROSZ ISTVÁN
EGY SZEM EPER
Történetdokumentum
© Orosz István, 2010
© Napkút Kiadó, 2010

NEGYEDIK RÉSZ
VI
MONIKA
1
Így, rövid o-val. Ebben a lányban minden rendkívüli volt, még
a nevét is a magyar helyesírás szabályaival ellenkező módon írta,
imádta áthágni a szabályokat. Mindenféle szabályt. Hivatalost, nem
hivatalost, magánéletit, közéletit, írottat, íratlant. A híre hamar eljutott
a BBC-be is, a fiatalokból alakult, legfrissebb, legdinamikusabb,
legígéretesebb magyar párt lapját szerkesztette viharzó stílusban,
frappánsan, metsző humorral, kompromisszumok nélkül.
Péter leplezetlen örömmel vette, amikor Monika személyesen
kérte föl telefonon, hogy írjon a hetilapba, fiatalosan, üdén,
szellemesen, lényegre törően. Péter elhatározta, hogy megírja
szamizdat-
nyomdászkodásuk történetét egy vitriolos sorozatban,
oly módon, mintha az események egy özönvíz előtti korban játszódnának,
amikor az országot még szovjet katonák tartották megszállás
alatt. Gondolta, a fiatalok számára, a fiatalok liberális lapjában
a szabadság és a függetlenség az alapbeállítás, s ebből a szempontból
minden abszurd és nevetséges, ami a zsarnokság szüleménye.
Monika lelkesen fogadta az ötletet, könnyedségre biztatta Pétert,
aki a telefonbeszélgetés alatt megpróbálta elképzelni magának
a föltűnően éles eszűnek és gyorsnak bizonyuló lányt. Hírből tudta,
hogy gyönyörű teremtés. Képzelőereje azonban cserbenhagyta,
pontosabban nem ért föl a valósághoz, amiről nyár elején saját szemmel
is meggyőződhetett, amikor Matyi elhozta Londonba Monikát.
2
Nem kellett persze hozni, jött ő magától is, egy közép-európai
disszidens-konferenciára, ám nem látogatta volna meg Péteréket,
ha Matyi nincs. Monikát az Úristen igen nagy jókedvében terem343
tette. Ragyogott és brillírozott, kívül-belül. És rohant. Amikor
látszólag nyugodtan ült az asztalnál, akkor is rohant, vibrált körülötte
a levegő, Péter nem csodálkozott volna, ha kicsapja a biztosítékot.
Egész lényével folyamatosan kommunikált, beszélt a haja,
a teste, az orra, akkor is, ha hallgatott. Amikor pedig megszólalt,
jókat mondott, szellemeset, megvilágító erejűt. Pedig nem lehetett
több huszonnégy-huszonöt évesnél.
Ez a lány maga volt a független szabadság. – Micsoda nagyszerű
jelkép a fiatal, független Magyaroszágnak! – gondolta Péter
elragadtatva, ahogy ültek a nappaliban a nagy, ovális asztal körül,
és a Kelet-Európában zajló rohamos változásokat taglalták.
Matyi is jókora adagot leadott szkepsziséből, Monika egyenesen
lelkendezett. Úgy látszott, valóban minden oka megvan erre. Az
új párt tehetséges, többnyire Oxfordban is megfordult fiatalokból
szerveződött, kifogástalanul érintkeztek angolul és beszélték a demokrácia
nyelvét. Mindhárman úgy látták, hogy ha ez a fiatal párt
szövetségre lép a Független körül létrejött, idősebb, tapasztaltabb
értelmiségiek szervezte másik liberális párttal, akkor a legjelentősebb
politikai erő lehetnek a friss magyar demokráciában.
Péterben, ahogy figyelte Monika ragyogóan vibráló szemét,
először tört felszínre a vágy, hogy visszamenjen Magyarországra
és csatlakozzon ezekhez a remek fiatal emberekhez az új politikai
berendezkedés megteremtésében. Monika azonban alig egy óra
múltán elviharzott, s Péter soha nem látta többé.
3
Pétert Monika látogatása szinte megtáltosította, két hét alatt megírta
a sorozat első hat darabját, a frissen induló hetilap közölte is
annak rendje s módja szerint. Illetve mégsem egészen úgy. Az első
rész összevissza tördelve, súlyos kihagyásokkal és értelemzavaró
hibákkal jelent meg, a szerző nevének föltüntetése nélkül. Monika
mentegetőzött a telefonban és a tördelő gyakorlatlanságára meg az
általános rohanásra hivatkozott, és helyreigazítást ígért, ami meg
is jelent következő számban:
Az 1989. december 19-i, ötödik számunkban Oláh Péter történet-sorozatának
első része értelemzavaró hibákkal jelent meg. Az írás címe
helyesen: TÖRTÉNETEK A /H/ŐSKORBÓL. A negyedik hasáb
utolsó mondatától a szöveg helyesen így hangzik:
„Az úr a rézsű tetején állt, az üdülő ablakait vizsgálgatta látható
szakértelemmel, majd lassan, komótosan, mint aki nagyon is jól tudja, mit
csinál, megfordult. És lenézett rám.
Magam ott alant, a cseresznyefák tövében talán tízméternyi távolságra,
csatakos homlokkal, villámcsapásszerűen megéreztem: soha addig senki nem
nézett így le. Rám. Lányos zavaromban hirtelen megszállt a ’könnyűbbség’
érzete, ráéreztem végre a ritmusra. És meglendítettem a kaszát. Csúszott is
annak rendje és módja szerint, mint aki tudja, hogy nagy dolgok vannak
készülőben. Életemben nem kaszáltam még olyan meggyőzően. Hitelesen.
Szinte egyek voltunk. Én meg a kasza. A zakós úr kedvtelve nézte mozdulataimat.
Onnan a Dunának arra a kanyarulatára lehetett látni, ahol később,
még szintén a történelem előtti időkben megjelentek az osztrák munkagépek.
De akkor még – ’82–83 tájékán – az úr esztétikai élvezetét semmi
nem látszott zavarni. Előtérben én, falura menekült, első generációs városi
értelmiségi, akkoriban a Független nyomdásza, amúgy Heidegger-fordító,
kaszával a kézben, háttérben a Salamon-torony és a Duna, amint kanyar.
Idilli harmónia látszhatott onnan, a rézsű tetejéről. A kertész kaszál, a bástya
áll, a folyó folyik, az ablakok zárnak, a dolgok tehát rendben vannak.”
4
Péter egyre jobban belejött a vitriolos stílusba, amellyel Kádár János,
az ország első embere, a kommunista párt első titkára visegrádi
üdülésének előkészületeit írta le, Monika lelkes olvasóközönségnek
bizonyult, ez még inkább fölvillanyozta a férfit:
„Az esetlegesen előadódó problémák megoldásához nagyban hozzájárult
a Belügyminisztérium különleges alakulata, megannyi zakós, vastag
nyakú úriember, akik egyre intenzívebben dönögték körül az üdülőt. De
Kádár János közelgő érkezése szegény Tibornak is komoly fejfájásokat
okozott, aki akkortájt főállásban az üdülőt vezette, másodállásban pe345
dig az üdülő büféjét. Így eshetett meg, hogy az üdülő vezetőjének szóló
telefonokat rendszerint a büfébe kellett kapcsolni, ahol folyamatosan biztosítva
volt a helybéli nyilvánosság. Időnként persze egy-egy üdülővendég
is odamerészkedett a bárpulthoz, de a legjobb helyeket – a dolgok akkori,
történelem előtti természetes állásából következően – mindig a személyzet
foglalta el. Mit tagadjam, én is éltem ezzel a kiváltsággal – ámbár nem
tartoztam a szorosan vett személyzethez, mert a Pilisi Parkerdőgazdaság
kihelyezett munkatársaként tevékenykedtem az üdülő kertjében –, különösen
izzasztó nyári napokon tértem meg szívesen a büfé enyhet nyújtó
hűvösébe egy-egy sörre. Így aztán a helybéli nyilvánosság éltető közegében
magam is fültanúja lehettem Tibor szenvedéseinek.
Mert a büfé telefonja egyre sűrűbben és egyre követelődzőbben csörgött.
Amikor például a vonal másik végén azt kötötték az üdülővezető lelkére,
hogy legyen ám minden reggel pontban fél nyolckor friss péksütemény, Tibor
a kávéfőzőgép karjába kapaszkodva igyekezett elmagyarázni, hogy rendes
körülmények között ez nem tartozik az üdülő szolgáltatásai közé, honnan
a fenéből szerezzen ő a Dunakanyarban – a helyszínmegjelölést erősen
hangsúlyozva próbálta érzékeltetni a kívánság abszurditását – reggel fél
nyolcra – micsoda baromság – friss péksüteményt! Nonszensz. Aztán, kissé
csüggedten, de mégis vadul telefonálgatni kezdett. Amikor az egyik esztergomi
pékség illetékesét azzal az átlátszó dumával próbálta jobb belátásra
téríteni, hogy értse meg, uram, nem akárkiről van szó, maga Kádár János
szeretne reggel fél nyolckor ropogós zsömlébe harapni, és különben is csak két
hétről van szó, hát azt fél lábon is kibírjuk – durva röhögés volt a válasz.
Máskor meg a következő telefonbeszélgetésnek lehettünk fültanúi: (Tibor)
’Á, szevasz Józsikám, na, akkor, minden rendben? (…) Igen, igen,
Józsikám, minden úgy lesz, ahogy kértétek, igen, ti lesztek a 12-esben,
igen, a 13-as és a 11-es üres, a technika a 41-esben… Ja, hogy a technika
nem fér el…, jó, akkor legyen technika a 42-esben is…, jó, jó… igen,
akkor így jó? (Tibor megkönnyebbülten fölsóhajt.) Józsikám, különben
fantasztikus hírem van a számodra, na…, nem fogod elhinni, …de bizony,
képzeld, lesz friss péksütemény (Tibor mosolyog), igen, tutira vehető,
külön fuvar hozza Esztergomból, itt lesz garantáltan minden reggel fél
nyolcra, ahogy kértétek… Ó, ugyan, semmiség az egész… hát persze…
szevasz, Józsikám… (Tibor még néhány pillanatig mosolyog, majd szórakozott
mozdulattal a whiskysüveg felé nyúl.)”
5
Monika azonban váratlanul elérhetetlenné vált. Péter hiába hívta
otthon, csak az üzenetrögzítő válaszolt, a szerkesztőségben mindig
más vette föl a telefont, a lány egyfolytában „házon kívül”
tartózkodott. A helyébe lépő fiatal férfi, Gábor pedig korántsem
lelkesedett annyira Péter mondanivalójáért, egyfolytában arról érdeklődött,
hány részre lehet még számítani, mire Péter igazi írói
öntudattal azt felelte, hogy azt nem lehet előre tudni, az anyagtól
függ. Kétkedő hümmögés volt a válasz.
Péter történetének igazi pikantériáját ugyanis az adta, hogy
miközben ő a visegrádi üdülőben kertészkedett és otthon az illegális
Függetlent nyomtatta, amire vadásztak a titkosrendőrök, az
üdülőben megjelenő nyomozóknak – szerencsére – fogalmuk sem
volt arról, hogy az üdülő kertésze azonos a legjobb, legszabadabb
ellenzéki lap nyomdászával. Amiből egyenesen következett, hogy
minden erőfeszítésük dacára, a titkosrendőrök nem tudták kinyomozni,
hol készül a lap, vagyis Péterék sikeresen konspiráltak.
Ez Pétert mérhetetlen megnyugvással töltötte el.
Nem úgy a lap titkosrendőr olvasóit. Amint azt a tizenöt évvel
később nyilvánosságra került dokumentumok tanúsították, az
összeomlóban lévő pártállam foggal-körömmel védte állásait, és a
titkosrendőrség nagy erőkkel igyekezett szétzilálni, összekuszálni
az újonnan alakuló pártokat, lapokat, civil csoportokat. Ezt tették
Monikáék lapjával is. S persze azonnal kipécézték Péter szatirikus
írását, ami kifigurázta a titkosrendőröket, pojácát csinált belőlük,
s nem kímélte a jóságos, bölcs atyaként ajnározott első titkárt sem.
6
„Persze, ha nem a szabadságot választom, akkor száz az egyhez, hogy
megesett volna a dolog. Mármint a szóba elegyedés. Én ugyan személyesen,
mint már említettem, nem voltam valami nagy ász, a cseresznyéskert
lejtőjén meg amúgy is igen szerencsétlenül helyezkedtem el, rendkívül
előnytelen pozícióban, ott alant, a nagy fák tövében. Na de a funkció!
Ebbe gondoljon bele az olvasó. Ha mer. A funkcióm, az bizony igencsak
vonzó lehetett volna az egyszerű üdülőnépben elvegyülni készülő első titkár
szemében. Hiszen, kaszával a kézben, napnál is nyilvánvalóbb volt,
hogy én még az egyszerű üdülőnépnél és népebb vagyok: én vagyok a
kertész.
Jött volna tehát, elkerülhetetlenül, mint a sötét fölyhő, a szóba elegyedés
végzete: ’Hát, hogy s mint, kertész elvtárs? Kaszálgatunk, kaszálgatunk?
Osztán, megvan-e még az a híres harminckettő? (Kedélyes
vállveregetés.) Többet kell fogat mosni, kertész elvtárs, bizony, többet kell
fogat mosni. Különben holnapra a hamut is mamunak fogja mondani.
A szocializmust meg szoclzmusnak. Bizony, kertész elvtárs, tapasztalatból
beszélek, nekem elhiheti.’
De mit mondhatott volna minderre az a szánalmas figura, ott a cseresznyefák
tövében? Megszólalhatott volna-e például úgy, hogy mellőzze
az ’elvtárs’ kifejezés használatát? Mondhattam volna (?):
’Nézze, Kádár úr, a látszat alighanem csal. A világért sem szeretném
ezért Önt hibáztatni, lehet, hogy csakugyan jobb volna nekem, ha valóban
kertész lennék, de sajnos, be kell vallanom, nem vagyok az. Vagyis
persze, a kertész én vagyok itt, errefelé, ezek között a cseresznyefák között,
de higgye el, ez csak a környezet miatt van. Ebben a környezetben
egyszerűen muszáj kertésznek lenni.’”
7
Monika köddé vált, fölszívódott, a többi szerkesztő pedig úgy
döntött, hogy leállítják Péter történetének közlését. Gábor, a kinevezett
főszerkesztő helyhiánnyal indokolta a lépést, pedig Péter
éppen kezdett igazán belelendülni az írásba, egyre nagyobb
élvezettel gúnyolódott a besúgókon, titkosrendőrökön, komoly
elégtételt érzett, örült, hogy szabadon beolvashat azoknak, akik
beidézték, figyelték, fenyegették, megpróbálták megnyomorítani,
akik végül elüldözték hazájából. Abból indult ki, hogy ez a világ
összeomlott, hogy soha többé Magyarországon nem irányíthatják
nyomozók és spiclik az emberek életét.
Nagyot tévedett.
„Az üdülő építése a boldog békeévekben, valamikor ’76–77 tájékán
kezdődött, úgyhogy automatikus vízcserélésű, osztrák úszómedencére is
csurrant-cseppent valamicske a Magyar Nemzeti Bank költségvetéséből.
Kevés ennél biztosabban megtérülő beruházás áztatta a magyar anyaföldet
akkortájt. Mert igaz, hogy az automatikus vízcserélés időnként olyan remekül
sikerült, hogy a Sibrik-domb meg a Salamon-torony tövében szerényen
meghúzódó SZOT-üdülők pár napra víz nélkül maradtak, olykor
meg Visegrád vízellátása is akadozott egy csöppet, ám mi ez az apró malőr
a nyilvánvaló, hosszú távú nyereséghez képest?! Mert hiszen aligha esett
volna Kádár János választása történetünk idején, azon a szép, verőfényes
kora őszön éppen a Magyar Nemzeti Bank visegrádi üdülőjére, ha nincs a
fedett úszómedence, az automatikus vízcserélésű…
Ám miután a vastag nyakú, zakós úriemberek többször is alaposan körbedönögték
a terepet, legfelsőbb helyen az a döntés született, hogy az úszómedencén
némi apró változtatások végrehajtása szükségeltetik, mert jelen állapotban
a medence első-titkári merítkezésre alkalmatlan. Az üdülő épületét,
jelesül az úszómedencés szárnyat ugyanis történetesen a Nagy Villám oldalába
vágta bele az ismeretlen építész, közvetlenül a Visegrádi Várhoz vezető
turistaösvény alá. Az ösvényen kapaszkodók tehát fizikai fölényük melengető
tudatában tekinthettek le az alant fürdőzőkre, ám gyanítom, fensőbbségük
örömébe gyakran vegyültek különböző összetételű ürömök. Érthető hát,
ha legfelsőbb helyen úgy döntöttek: e provokatív helyzet sürgősen fölszámolandó,
magyarán, fel kell függönyözni a szemérmetlenül kitárulkozó üvegfalakat.
Nemes feladat volt ez az üdülő technikai személyzete számára.”
8
Péter azért postán föladta a következő hat részt, remélte, hátha
előkerül Monika végre, s akkor újratárgyalhatják a helyzetet, küldeménye
azonban csak nem akart megérkezni a szerkesztőségbe.
Amikor az angol postán reklamált, közölték vele, hogy a levél két
hete elhagyta az Egyesült Királyság területét. Magyarországon viszont
nyoma veszett. Ráadásul immár Gábor se nagyon állt vele
szóba, titkárnőjével üzengetett, hogy az ötödik részt a megbeszélés
szerint még lehozzák, de utána vége, ne is próbálkozzék.
„Ám, alighogy ráborult a jótékony lepel az automatikus vízcserélésre,
a technikusokat újabb, ha lehet, még nemesebb feladat várta. A medencébe
vezető lépcsők ugyanis eredetileg túlságosan sportosra sikeredtek: 90 fokos
szögben zuhantak alá a medence falában. Balesetveszély! Balesetveszély!
– szimatolták a dönögők. Kell tehát egy első-titkári különbejárat. A technikusok
térültek-fordultak, s már hozták is a különlépcsőt, különkapaszkodókkal,
és óvatosan, nagy műgonddal (ahogy a csillag megy az égen)
rászerelték a medence falára. A lépcső 45 fokhoz közelítő méltóságteljességgel
lejtett bele a vízbe és valahol középtájon landolt, minek következtében
jelentősen lecsökkent a pancsolásra alkalmas vízterület. Bizonyára
ez a körülmény is közrejátszott aztán abban, hogy a kádári üdülés két
hete alatt – noha az egyszerű üdülőnép választott képviselői jelen voltak
az épületben – kizárólag az első titkár részesülhetett az automatikus vízcserélés
nyújtotta élvezetekben, a kandi tekinteteket szigorúan kívül tartó
emeletnyi függönyök jótékony leple alatt. Úgy látszik, a demokratikus
centralizmus akkori fejlettségi fokának a szárazon vegyülés már megfelelt,
a vízben vegyülés még nem.
Annyi azonban bizton megállapíthatónak látszik, hogy az első titkár
általában egy-két vastag nyakú, zakós úriember társaságában tűnt el az
úszómedencét övező leplek mögött. Hogy aztán ott benn a vastag nyakú
úriemberek megszabadultak-e zakóiktól, magukra rántották-e a szolgálati
fürdőgatyát, a beépített vízipisztolyosat, az nagy kérdés. Tanúk nincsenek.”
9
Monika három hónap után végre előkerült, amerikai ösztöndíjjal
járta az Államokat, Péter nem értette, ezt miért nem közölte vele
senki, viszont örült a lánynak. Csakhogy Monika pozíciója közben
meggyengült a lapnál, a kulturális rovathoz került, csak annyit
tudott ígérni, hogy Péter film- és könyvkritikáit továbbra is szívesen
látják, de a Történet közlését abbahagyják. Péter ekkor átírta a
lapban közölt utolsó rész végét, komolyra fordítva a szót.
„A fiatalokat arra kérem, olvassák el – ha eddig még nem tették – a
Minden kényszer nélkült. A szerző, Szász Béla, 1957 óta Angliában
él. Él. Suffolkban, közel a tengerhez. A múlt századi uradalom egykori
kiszolgáló épületeiből négy, egymáshoz tapadó, aprócska lakást teremtett
a modern építési vállalkozás. A konyhában, ha négyen ülünk a fenyőasztal
körül, kettőnk háta a mosogatóhoz támaszkodik. A dolgozószobában
íróasztal, szék, ágy, könyvespolc. A falon Arany János öregkori arcképe.
A nadrágszíj-parcellának csúfolt kert végében kopott fapad. Késő délelőttől
ráesik a napsugár. A kerítés mögött szántóföld. A kisváros úgy öt-hat kilométerre
lehet, oda jár Joy bevásárolni.
Szálegyenes férfi állt az ajtóban, amikor 1985 késő őszén végre megérkeztem.
Aztán leültünk a nappaliban és tudtam: hazajöttem. A hosszanti
falat mennyezetig borítják a könyvek. Köztük a Szemle évfolyamai
négy kötetben, kultúrtörténeti ritkaság, nem a kötés, a benne szereplő
tanulmányok színvonala miatt. Egynémelyiküket Vincent Savarius írta.
A férfi 1990 nyarán lesz nyolcvanesztendős.
Háromnapi beszélgetés után lassan felhúzta a pulóverét, megfogta a kezem
és ujjaimat finoman a rosszul összeforrott, horpadt bordákra helyezte.
Azóta véglegesen, menthetetlenül érintve vagyok.”
10
Monika lelkesedett, a többiek fanyalogtak, Péter pedig depresszióba
zuhant. Úgy érezte, a helye Magyarországon lenne, de
nem hívta senki. Éva közben bekeményített, lemondott Péterről,
elköltözött és magával vitte a komputert is, Péter pénzkereső eszközét.
Panni maradt Péterrel, imádta az apját, de ennél többet nem
tehetett érte. Sári pedig hallgatott. Péter eleinte naponta írt neki
különböző hangvételű leveleket, dühöset, aggódót, szerelmeset,
könyörgőt, ám a lány nem reagált. Amikor telefonon próbálkozott,
mindig Ince vette föl a kagylót, akivel Péter már mindent
megbeszélt, amit kellett.
Tehetetlenül ült a gondnoki lakás nappalijában esténként, bámulta
a tévét Pannival és sötétült a lelke. Nem értette mi történt
vele, hogyan juthatott ide, immár úgy látszott, se barátai nincsenek,
se szerelmese, se társa, egyedül egy idegen világban, értelem
nélkül. Mi végre is?
BBC-s sorozatainak is vége szakadt, így lassan elfogyott a pénze,
a minimális gondnoki fizetésből csak a legszükségesebbekre
futotta, már a benzinnel is spórolnia kellett, beállt tehát pizzafutárnak,
fél év kemény munkával megkereste a komputerre valót.
Ezután már tudott fordítási munkákat vállalni otthon, s annyi
pénzt gyűjteni, hogy meglátogathassa Sárit.
11
Küldött még egy-két írást Monikának, például Milos Forman
filmjéről, a Veszedelmes viszonyokról, amelyben a cseh rendező
megidézi zseniális kollegája, Jiři Menzel alkotását, a Szigorúan ellenőrzött
vonatokat, abból is a csúcsjelenetet: a popsira pecsétnyomóval
lehelt finom csókokat. Péter elragadtatással írt, közben Sári
pompás tomporát látta a szeme előtt, s azt a címet adta cikkének,
hogy A női popók dicsérete.
Monika jóízűen kuncogott a vonal végén, Péter ekkor beszélt
vele utoljára. Amikor egy hónapos várakozás után ismét hívta a
szerkesztőséget, kereste Monikát, komor hangon közölték vele,
hogy a lány autóbalesetben meghalt. Valamilyen politikai gyűlésre
száguldott valahol Magyarországon, szokásosan rohant, szokásosan
késésben volt, eleredt az eső, megcsúszott egy kanyarban és
százhússzal nekivágódott egy fának. Azonnal szörnyethalt, a kocsi
is totálkáros lett.
Péter leroskadt a telefon mellé, bármilyen valószínűen hangzott
is a történet, nem tudta elhinni, hogy Monika ennyire ostobán,
értelmetlenül haljon meg. Egy ilyen ragyogó teremtésnek nem lehet
ilyen buta halála, kell legyen valamilyen egyéb oka ezeknek az
érthetetlen dolgoknak – töprengett kétségbeesetten, de magyarázatot
nem talált. Kezdett kicsúszni lába alól a talaj.