|
Írta: Jenő
|
|
2012. február 13. hétfő, 20:15 |
|
Álmos Király Akadémia II. szemeszter 2. előadása 97:00 perc
Az Álmos Király Akadémia meghívott vendége Dénes János 56-os elítélt 44:08 perc
http://www.utolag.com/Utolag.php |
|
LAST_UPDATED2 |
|
Sorslátó - Galgóczi Erzsébet |
 |
 |
 |
|
Írta: Jenő
|
|
2012. február 13. hétfő, 19:47 |
|
21:30, Kedd (február 14.), Duna World
Szent Kristóf kápolnája
magyar tévéfilm, 103 perc, 1983
rendező: Nemere László
forgatókönyvíró: Galgóczi Erzsébet
operatőr: Czabarka György
szereplő(k):
Páger Antal
Bodnár Erika
Gobbi Hilda
Temessy Hédi
Bács Ferenc
Bitskey Tibor
Ferenczy Csongor
Kádár Flóra
Sárosi Gábor
Budapestről egy dunántúli faluba érkezik egy fiatal restaurátornő, a kápolna képének felújítására. A falu lakói szeretettel fogadják a megoldatlan magánélete elől menekülő festőnőt. Különösen mély kapcsolat szövődik közte és a bölcs, öreg falusi esperes (Páger Antal) között. Kettejük sorsának alakulása, változása kapcsán feltárul a festőnő magánélete, és fény derül a kápolna rejtett titkaira is.
*
Galgóczi Erzsébet
FILM:
Tizenegy több mint három (magyar tévéf.) (TV-film) forgatókönyvíró
Estére mindig leszáll a köd (szín., magyar tévéf., 2007) (TV-film) író
A főügyész felesége (magyar tévéf., 1990) (TV-film) író
Szent Kristóf kápolnája (szín., magyar tévéf., 1983) (TV-film) forgatókönyvíró Vetítik: DUNA WORLD: Kedd (Február 14.) 21:30
Bolondnagysága (magyar tévéf., 1982) (TV-film) író
Egymásra nézve (szín., magyar filmdráma, 1982) író, dramaturg
Kinek a törvénye (szín., magyar játékf., 1979) forgatókönyvíró
Közös bűn (szín., magyar játékf.) író
*
http://hu.wikipedia.org/wiki/Galgóczi_Erzsébet
*
Borbély László:
Sorslátó - A riporter Galgóczi Erzsébet
(tanulmány részlet)
,,Az első igazi riportomat 1953 januárjában írtam, de akkor nem közölte egyetlen újság sem. Aztán jött a kormányprogram és az Irodalmi Újságban jelent meg. Ez rögtön olyan felháborodást okozott, hogy a pártközpontnak kellett kivizsgálni az ügyet. Hat hónapon keresztül minden héten négyszer levittek a falumba, szembesítettek a parasztokkal. Majdnem kizártak a főiskoláról és a pártból. Huszonhárom éves voltam. Anyám beáztatott egy teknő mosnivalót, engem levittek oda, anyukát behívatták, egy hétig nem tudott kimosni."
Galgóczi Erzsébet írónő a riportot nem tartotta sem a novellánál, sem a regénynél alacsonyabb rendűnek, ha igaz és jó volt. Csak hálátlanabbnak. Más újságírókhoz hasonlóan őt is hajtotta a nyugtalanság, az igény a felfedezésre, a beavatkozásra.
Riportjainak forrása mindig a valóság, a vidéki élet, a parasztság konfliktusai. A második világháborút követő politikai, társadalmi és gazdasági változások számtalan drámai témát szolgáltattak az írók számára. Galgóczi úgy érezte, hogy a változásoknak legjobban kitett társadalmi réteg a parasztság volt a földosztás, a beszolgáltatás, a kuláklista, az erőszakos téeszcsészervezések, a termelőcsoportok többszöri fölbomlása, a beszolgáltatás megszűnése, valamint a szövetkezetek újabb megszervezése miatt. Közben több mint egymillió ember távozott a faluból, értelmiséginek, munkásnak.
A szépprózai művekhez hasonlóan a riport minőségét is meghatározza az alkotó egyénisége. Galgóczi riportjait és szociográfiáit felesleges és nem is lehet elválasztani szépirodalmi munkásságától, mert mindkettő erejét és hitelét páratlan emberismerete adta. Remekül tudott kommunikálni, társkapcsolati készségei kifinomultak :,,Huszonhét éves voltam, utaztam haza a faluba. Győrött kell átszállni, és olyan rossz volt a menetrend, hogy három órát kellett várnom a csatlakozásra, este 8-tól 11-ig. Bementem az állomás éttermébe, zsúfolt volt, erre odakéredzkedtem egy feketébe öltözött idősebb nő asztalához. Beszélgetni kezdett velem, hová utazom, honnan jövök stb. És a harmadik mondatnál elkezdte mesélni az életét, hogy ő apáca volt, és amikor megszüntették a szerzetesrendeket, hazament a szülőfalujába, és azóta harangozó és sekrestyés a templomban. Ebből élt. Nem tudta, ki vagyok, nem is kérdezte, én meg sosem mondom a foglalkozásomat, szeretek inkognitóban élni. Egész este az életét mesélte. A végén megkérdeztem tőle, mondja, miért mondta el mindezt nekem? Azt felelte: Mert magának olyan sorslátó szeme van. Látja, ha valamire büszke vagyok az életben, erre a jelzőre büszke vagyok. Sorslátó."
Galgóczi Erzsébet riporterként általában első személyben, kommentárok segítségével adja elő történeteit. Nézőpontjául sokszor énformát választ: személyesen átélt történeteket ad elő, így teszi hitelessé azt, amit elmond. Riportjaiból alig hiányozhat bármi, aminek novelláiban nem volna helye. Alkalmaz viszont sok mindent, ami novelláiban aligha került: pontos és konkrét információt, valódi neveket, helyiségeket, valóban elhangzott mondatokat, megtörtént eseményeket. Ellenőrizhetően írja le a konkrét valóságot.
A helyszínen van, elmeséli, hogy miért ment oda, mi történt a tetthelyen tartózkodókkal. Kutatóként, tényfeltáróként vesz részt az eseményekben, de nem helyezi előtérbe magát. Különösen ügyel mindig az indításra. A riport megírásának talán ez a legkritikusabb fázisa: úgy kezdeni a történetet, hogy az olvasó ne tudja letenni a cikket.
,,Sz. L. ménfőcsanaki tsz-elnök egyéves működése a legellentétesebb indulatokat váltotta ki azokból, akik hivatalból vagy nem hivatalból kapcsolatban vannak vele. A szenvedélyes elítéléstől a szenvedélyes mellé állásig."
Előfordul, hogy jellemzéssel kezdi a riportot: hiszen személyesen ismeri a szereplőt, elmondja milyen benyomásokat őriz róla.
,,Ismertem ezt a fiatalasszonyt egyéni paraszt korukban is. Májustól szeptemberig nem látta gyerekeit - csak este, amikor hazaszaladt a határból, s főzött valami üres levest, hogy napjában legalább egyszer valami meleget is egyenek. A gyerekek - kilencéves volt az idősebbik - egész nyáron zsíros kenyéren meg gyümölcsön éltek (gyümölcs szerencsére volt a kertben elég). Őszre mindig megnőtt a gyerekek hasa, kezükről-lábukról lefogyott a hús, az arcuk puha volt, mint a lé. És taknyosak voltak, szegénykék, ahogy bejött az első hűvösebb idő, hetekig nem tudtak kigyógyulni a náthából."
Máskor informatívan indítja a cikket: olyan tényeket közöl, amelyek már önmagában megindokolják a témaválasztást: ,,Tízmillió forint mérleghiány egyetlen faluban. A falut Tápiószentmártonnak hívják. Pest megye, nagykátai járás. Ennyit tudtam, mielőtt lementem volna a faluba."
Ha szükségét érzi, akkor mindjárt az elején leírja a környezetet. Hogy milyen épületek veszik körül a riport helyszínét, ahol a szereplő él.:
,,Vadonatúj ház, még be sincs vakolva. Utcára néző, két nagy ablaka után ítélve, kétszobás. Az udvaron kevés gazdasági épület: egy istálló, két sertésól, egy góré. Az udvar végében, a kerítésnél szalmakazal maradványa, néhány kéve kukoricaszár. Tavasz van. S még egy téglaépület az udvaron, füstöl a kéménye. Ismerem a helyi szokásokat, ide tartok."
Galgóczi párbeszédei tömörek, keresik az ütközőpontokat. Mindig előmozdítják a szituációt, föltárják a riportalany személyiségét. Előfordul, hogy függő beszédben írja le mit kérdezett, vagy, hogy mi a konfliktus, melyre magyarázatot kért. Párbeszédei során hősei nem csak a gondolataikat mondják el: szavaik jellemzik a másik emberhez való viszonyt, vagy pillanatnyi lelkiállapotot. Mindig ügyel a dialógus jellegére és arányaira a riportjaiban - alkalmazza a filmdramaturgiai tanulmányai során szerzett ismereteit.
Ritka kivétel A kastély és templom című riport: ebben a cikkben kizárólag párbeszéd van semmi más. A kérdésekből és a válaszokból derül ki a konfliktus - a falubeliek szeretnék visszakapni az egykori kastély épületét -, akárcsak egy drámai dialógus során. Minden mondat jellemzi azt, aki mondja, s azt is, akinek mondják, de ugyanakkor segít megérteni a szóban forgó konfliktust. A dialógus során megváltozik a szereplők egymáshoz fűződő viszonya.
,,- Szabó elvtárssal beszéltek már?
- Már? Már a portán sem engednek be bennünket. Legutóbb, amikor még szóba állt velünk az igazgató elvtárs, vagy négy éve ennek, azt mondta, építsünk a gyár mellé egy munkásszállást, amibe beköltözteti azt a harminc fiatalembert, aki a kastélyban lakik, s akkor átadja a kastélyt. Azt mondta ő lenne a legboldogabb.
- No, látják.
- De holt itt az üzlet? Pintér elvtárs! Annyi pénzből a művelődési házat is felépíthetnénk.
- Hát akkor miért nem építik fel?
- Mert annyi mindenre kell az a kis községfejlesztési alap! Útra, járdára, árokra, hídra... Meg aztán, Pintér elvtárs, a Szerszámgépgyár építette azt a kastélyt? Ugye, nem? Csak 44-ben odatelepítettek egy üzemrészt, aztán ott ragadtak. 45-ben megszűnt minden jogfolytonosság, csak az övéké nem?
- A joghoz én egy kicsit jobban értek, az a szakmám... Hanem, mondják csak, mennyibe került az a katolikus templom? Az, ami ott áll a műút mellett. Szép, lapos tetejű, modern épület... Nem tudják, miről beszélek?"
A figuráit igyekezett belülről ábrázolni, de vannak olyan tulajdonságok - például a hatalomvágy, a cinizmus, a vakbuzgóság - amelyeket az emberi megnyilvánulások során ábrázolt. Arra törekedett, hogy ne az érzelmeivel befolyásolja az olvasót, hanem az ábrázolással, hogy azután mindenki saját maga dönthessen szereti-e, elfogadja-e ezt vagy azt a szereplőt.
Galgóczi riporterként is gyakran drámát ír. Irodalmi eszközökkel, de drámai hőfokon tudósít, akárcsak ketten a nagy elődök közül, Móricz Zsigmond és Sarkadi Imre. Az írónő azért látogatott rendszeresen szülőföldjére és más vidéki településekre, hogy mérleget készítsen. Ellenőrizni kívánta, hogy a kormányrendeletek mennyi áldozat, kudarc árán valósultak meg. Minden eseményt a parasztság szemszögéből értékelt.
Első riportkötete a Kegyetlen sugarak címadó írása a családnál tett látogatás alkalmából számol be arról a bizonytalanságról, amely a téesz szervezés miatt kialakult. Elmondja, hogy nem csak a családtagok, a falubeliek sem tudják, hogy milyen feltételekkel készülnek újra szervezni a forradalom alatt szétbomlott szövetkezeteket. A családhoz való hazatérés tulajdonképpen csak ürügy arra, hogy az írónő elmondhassa kétségeit. Mikor hazatér, az apja éppen Győrben van, a Vízügyi Igazgatóságon próbálja elérni, hogy kiárkolják a Berettyót, mert víz alatt van a földjük és termés nélkül nem fogják tudni a beszolgáltatást teljesíteni a vízkár miatt. Édesanyja, aki reggeltől estig dolgozik, arról panaszkodik, hogy munkás öccse bevonul, s nem lesz miből fizetni az adót. Bátyja tréfálkozik azzal, hogy majd téeszelnök lesz, s akkor minden jóra fordul. Galgóczi ír a téesz szervezés kapcsán felmerülő megválaszolatlan kérdésekről, a már most látható gondokról. Hogyan alakul majd a gazdálkodás? Mindenkit felvesznek a tagok közé, a megbízhatatlanokat is? Mennyi lesz a jövedelem? Mennyire lesz felszerelt a gépállomás? Önálló lesz a téesz, vagy adminisztratív eszközökkel irányítják? Mindenkit ezek a kérdések foglalkoztatnak - tudjuk meg az írónőtől. Időközben visszatér az apa, dolga végezetlenül.
Már 1959-ben írt azokról a konkrét hibákról Az első zárszámadás című ménfőcsanaki riportjában, amelyek még két évtizeddel később is megoldatlanok maradtak a falvakban. Például a téeszen belül elburjánzó lopások. A közösségi szellem lazulása ellen emeli fel a hangját. Egyik tolvaj a másikat fedezi, kéz kezet mos, amióta földtulajdon és a termés közössé vált nincs gazdája semminek. Felhívja a figyelmet már ekkor a fiatalok tömeges elvándorlására, arra, hogy ők a régi földek helyett az új üzemeket választják.
A Nádtetős szocializmus (1963) talán az egyik leghatásosabb szociográfiája. Galgóczi már az elején kijelenti, hogy leszámolt korábbi illúzióival: a nagyüzemi mezőgazdaságot nem lehet egy csapásra, ,,parancsszóra" megteremteni, nem lehet gyorsan megszüntetni a falu elmaradottságát. Ezt követően érvek és nyilatkozatok helyett adatokkal, statisztikákkal érvel, majd leszögezi, hogy a téesz tekintélye csökkent. Érdekellentét alakult ki a háztáji gazdaság és a téesz között.
A háztáji ugyanis jobban jövedelmez, s a főfoglalkozás a téeszben nem más, mint jövedelem-kiegészítés. Állami beruházás növelését sürgeti falun. A gondokat csak tetézi az, hogy sok helyen az elnök nem érdekelt a téesz jobb működtetésében, mert vagy párfeladatra érkezett, vagy gazdasági bűncselekményeket követ el. Az utolsó bekezdés szimbolikus: Galgóczi falujában akkoriban már csak egyetlen nádtetős ház volt, éppen a termelőszövetkezet irodája. Bizony nádtetős, azaz elmaradt, korszerűtlen még a falusi szocializmus - vonja le a következtetést.
Galgóczi figyelmét soha nem kerülik el a téeszekben elkövetett bűncselekmények. Őszintén tárja fel a sorozatos lopások káros anyagi és erkölcsi következményeit.
A tulajdon (1965) című riportból megtudjuk, hogy a téeszben teret hódít a tévhit, miszerint szabad lopni. Mintha ez lenne a megfelelő fizetés-kiegészítés. Tragikusnak tartja, hogy a parasztok csak azt érzik a magukénak, amit otthon, birtokon belül őriznek. De amint belépnek a téesz kapuján, szertefoszlik a munkafegyelem, az erkölcsök lazulnak. Megoldást nem jelent minden esetben az elbocsátás sem. Az egyik elnök éppen azt panaszolja, hogy vissza kellett vennie a munkaerőhiány miatt egy olyan férfit, akit korábban lopáson értek.
A kendőt rá (1965) azt ismerteti, hogy a rossz téeszgazdálkodás ellenére sincs garancia arra, hogy a közgyűlésen a tagság bármit megváltoztasson. Nincs személyi váltás, pedig az elnök alkoholista, agresszív, diktátor és a vezetőségi tagok helyett a rendőrséggel karöltve vezeti a szövetkezetet. A termelést hanyag módon a legalapvetőbb hozzáértés nélkül irányítja, s akinek ez nem tetszik, azt a rendőrséggel fenyegeti. Az emberek félnek, jobbnak látják, ha hallgatnak. De akkor kit kell leváltani, netalán a falut? - teszi fel a kérdést Galgóczi.
A szakértelem hiánya miatti károkkal foglalkozik a Vezetni tud (1964), ebben arra keresi a választ, hogyan keletkezhetett 10 millió forintos mérleghiány Tápiószentmártonban, ahol 1961-ben alakult a szövetkezet. A főagronómus lett a bűnbak, az elnök a helyén maradt, mert őt - az érvényes határozat szerint - csak az állami vezetők válthatnák le. A közgyűlés tehetetlen vele szemben.
Galgóczi vette magának a bátorságot ahhoz, hogy megkritizáljon olyan téeszelnököket, akik látszólag eredményesen vezették a gondjaikra bízott szövetkezetet. Az Eredmény, vagy látszat (1967) című riport főszereplője Sz. L. elnök. Az írónő azzal ,,vádolja" őt, hogy hazárd módon irányítja a szövetkezetet, s az elért eredmények csupán a könyvelésben mutathatóak ki. Valójában sem a tsz-tagok jövedelme, sem a gazdaság termelékenysége nem emelkedett. A tsz-tagokat félrevezették a közgyűlésen.
Tizenhárom évvel később jelent meg Az utolsó sajtóperem (1980) című cikk. Ebből derül ki, hogy az említett elnök beperelte rágalmazásért Galgóczit a riport miatt. A főszereplőről ekkor már nyilvánosságra kerülhettek olyan részletek, amelyek korábban nem. Megtudjuk, hogy Sz. László rendőr, majd az ÁVH tagja volt, s börtönparancsnokként 1956 októberében a tüntető tömegbe lövetett. Ezt követően leszerelték, elvégezte a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Akadémiát, s egy Komárom megyei termelőszövetkezetbe helyezték elnöknek. Onnét fegyelmivel eltávolították, így került a megye és a járás támogatásával a ménfőcsanaki téesz élére. Ráadásul éppen Galgóczi bátyja helyére.
A történet akár elfogult is lehetne, Galgóczi Erzsébet mégis korrekt módon számol be arról, hogy egyezett meg az elnökkel, és egy másik cikkben visszavonta a hazárd szót, Sz. László ugyanis ezt a kifejezést kifogásolta legfőképpen. Az írónő és az elnök személyes vitája tehát ezzel lezárult, de a téesz dolgozóinak helyzete nem javult. Galgóczi beszámol arról, hogy megegyezésük után Sz. László a szövetkezet terhére építette fel a házát, magas fizetést szavaztatott meg magának, s idegenekkel duzzasztotta fel az adminisztratív létszámot. 1965-ben került Ménfőcsanakra és 1969-ben letartóztatták, mert csődbe vitte a szövetkezetet. 80 000 forint mérleghiánnyal vette át a gazdaságot, ezt három és fél év alatt sikerült 4 millió forintra növelnie. Azon bukott le, hogy meghamisította a mérleget és a 4 milliós hiányt nyereségnek tűntette fel.
A riport végén megtudjuk, hogy szabadulása után az elnök kisállattenyésztő lett, s ebből milliókat keresett. Galgóczi riportfigurái közül Sz. László az, akinek a személyét megismerve rájövünk, hogy a magát szocialistának nevező rendszer időnként gazdasági bűnözőket szabadított a gazdaságra a hatvanas években. |
|
LAST_UPDATED2 |
|
|
Írta: Jenő
|
|
2012. február 13. hétfő, 12:09 |
|
PETŐFI SÁNDOR:
SALGÓ
Nógrád s Gömör közt hosszan nyúlik el
A Mátra egyik erdőséges ága,
Miként sörényes, elfáradt oroszlán,
Nézvén sötéten messze tájakig.
E hegytetői kősziklára ül
Borús napokban a pihenni vágyó
Terhes felhőknek vándor serege;
Ez a műhely, hol a komor kovács,
A dörgedelmes égiháború
Készítni szokta a villámokat,
Haragvó isten égő nyilait.
Itt állt Salgóvár, mint egy óriás,
Ki az egekre nyujtja vakmerő
Kezét, hogy onnan csillagot raboljon;
Itt állt Salgó... az éghez oly közel,
És benne mégis a pokol tanyázott.
A századoknak döntő lábai
Elgázolák rég e vár tornyait.
Belőlök egy-két csonka fal maradt, mely
Szomorkodással tölti idejét,
Mint aki lármás ifjuság után
Éltét megunva remetéskedik.
Fölmentem a hegy sziklatetejére
S letelepedtem a romok fölött.
Verőfényes nap volt, tekintetem,
Nem lelve gátot, mérföldekre szállt,
Mint börtönéből megszökött madár,
S vigan köszönté a kék messzeséget,
Hol a faluknak tornyán, a mezőknek
Juhnyájain s a patakok vizén
S mindemhol a nap fénye tündökölt.
De lelkemet nem ily képek körözték,
Nem ily vidámak; lelkemet homályos
Látkörbe vitte a komoly merengés,
Holott körűle kétes ködruhában
Mogorva árnyak lengtek, a kihalt
Sötét középkor véres napjai.
*
Megvirradott a tizennegyedik
Század, s hazánkra éj következék.
Borús éj jött rá... ekkor áldozott le
Az ő napjának, az Árpád-családnak,
Végső sugára. Harmadik Endre halt meg.
Pártok kelének, s a párt fergeteg,
S a fergetegben a folyó zavart,
S zavart folyóban könnyü a halászat.
Elfeledék a hazaszeretetnek
Örök szentségét a fejetlen ország
Önzés bünébe sűlyedt tagjai,
S rabolni kezdék édesanyjokat,
A gyámolától elesett hazát.
Haramjabarlang lett sok sziklavár,
Honnan le a kipusztitott vidékek
Sohajtására gunykacaj felelt,
Miként az őszi bús szellő után
Jön a süvöltő téli zivatar. - -
Salgón Kompolti Péter volt az úr,
Nevét rettegve emlité a táj, mert
Ameddig kardja s buzogánya ért,
Övé lett minden, ami kincs vala,
S hol ellenállás szálla szembe véle,
A kincs helyén vérfoltokat hagyott.
Követte őt a rablás útain
Kompolti Dávid és Kompolti Jób,
Zsivány apjoknak méltó fiai.
Kipusztíták már a szomszéd Somoskőt,
Utána jött a távolabb Fülek,
S most a fölött van a tanácskozás:
Hová fordítsák léptöket jelenleg?
Ottan hevernek, apa és fiúk,
Komor teremben medvebőr felett,
Mit kacagányul vetnek vállaikra,
Ha indulóra a kürt megriad.
Ottan hevernek és Eger borával
Sürítik úgyis sűrü véröket,
Mely ereikben rémesen kereng,
Mint a világok közti téreket
Keresztülkasul-bolygó üstökös.
"Emeljétek föl a kupát, fiúk",
Kiálta Péter, és "koccantsatok
Gedő Simonnak egészségire!...
Ha élünk és az isten megsegít,
Még holnap éjjel vendégei leszünk;
Azért sokáig éljen őkegyelme!"
"Sokáig éljen!" zúgták a fiúk
Utána harsány, mennydörgő torokkal,
És a teremnek hangos boltozatja
Az éljenekre, mint a nyughelyéről
Fölvert szelindek, elkezdett morogni,
S morgott hosszan, mig belefáradott.
*
Gedővár csendes, mintha halva volna;
Reáborult az éj, mint ráborúl a
Halottra a koporsó födele.
Ki virraszt még a késő éjszakán
Gedővár néma falai között?
A szerelem s a hazaszeretet,
Az égnek e két legszebb csillaga.
Mindenki szunnyad, csak Gedő Simontól
Riasztja messze álma nyúgodalmát
A honfigondok éber tábora.
És míg a férj bús lámpa fénye mellett
Pusztult hazája sorsán elmereng,
Szomszéd teremben nője térdepel,
A szépségében ragyogó Perenna,
S imát sohajt az égiek felé,
Hogy boldogítsák a magyar hazát,
Mert míg a honnak boldogsága nincs,
Mindaddig férje is boldogtalan.
Egyszerre a nő felsikolt ijedve,
Hallván közelgő fegyvercsörgetést,
S belép férjéhez és rémülve áll meg.
A másik ajtó ekkor nyilt s azon
Kompolti Péter jött be kardosan.
"Gedő uram, szép jóestét kivánok."
Szólt a haramja, "vendégid jövének;
Remélem, szíves házigazda léssz,
S kérés nélkűl is átadod nekik,
Amit kivánnak... minden vagyonod.
Csodálkozol, hogy ily váratlanúl
Leptünk meg és ily észrevétlenűl
Léptünk eléd?... ez egyszerű dolog:
Megvesztegettük a jó porkolábot,
S ő megnyitotta várad kapuját,
S bejöttünk százan... százan! érted-e?
És most legényid egyig megkötözvék.
A jó fiúk javában álmodoztak,
Midőn kezökre a hurok került.
Azért, Gedő ur, add elő, amid van...
Vagy szavaimban tán kételkedel?
Im hát tekints ki!" Megnyitá az ajtót,
S láthatta a száz fegyverest Gedő,
Köztök Kompolti Jóbot s Dávidot.
"Fossz hát, zsivány, és vidd, amit találsz!"
Szólt megvetőleg a várúr; "Perennám,
Eredj szobádba, és az aggalom
Ne bántsa lelked: tégedet mególak,
Téged, legdrágább kincse életemnek!
A többivel nem gondolok sokat...
Hadd hízzanak rajt e gaz tolvajok."
Kompolti Péter ment kutatni s véle
A martalékra vágyó cinkosok;
Csak Dávid és Jób állt merőn, s ha ajkok
Le nem pecsétli a csodálkozás,
Ezt kérdték volna: milyen látomány ez?
Melyik tündére az álomvilágnak
Szállott a földre, e falak közé?
S midőn a méla bámulás ködében
Eltévedt lelkök ismét visszatért:
Egyszerre léptek az ajtó felé,
Amely Perenna teremébe nyílt,
S amely előtt vont karddal állt a férj,
Vont karddal és rettentőn, mint az angyal,
Ki őrizé a paradicsomot.
"Eddig s tovább nem!" dörgött a jövőkre,
"Eddig s tovább nem!... a kétségbesés, a
Halál szolgája áll e küszöbön,
Ekkép a férj; de a két zordon ifjut
Nem rettenték meg a dörgő szavak,
Sem a szemeknek átszuró világa,
Mely villámlásként szállt a hang előtt.
"Utamba állasz?" így kiálta Jób,
"Utamba mersz még állani? jaj neked!
Keresztültörnék, bárha kezeidben
Száz kard villogna s minden kard hegyéről
Ezer halál vigyorgna is reám!"
És összecsaptak csengő fegyverökkel
Gedő és Jób, mint két kőszikla, melyet
Egymás felé sujt a földindulás.
Akközben Dávid rést lelt s besuhant,
Ahol Perenna elszorult kebellel
Az aggodalmak árján fuldokolt.
Egy jajsikoltás és egy halk sohaj...
A nő sikoltott és a férj sohajtott,
A nő, kit Dávid vett ölébe s vitt,
S a férj, kinek Jób átdöfé szivét.
*
Salgó s Gedővár közt emelkedék
Hajnácskő, szinte sziklaormi vár.
Csend volt a várban és a vár alatt.
Mindenki alvék; a toronynak őre
Virraszta csak még félig nyilt szemekkel.
A fövenyóra éjfélt mutatott.
Mi zaj hasítja a csendet keresztül?
Még halk, de percről percre hangosabb.
Az őr keresztet hány és a toronyból
Fél bátorsággal néz a völgybe le;
Ki más zavarná a világ nyugalmát
Az éjszakának kellő közepén,
Mint boszorkányok és kisértetek?
Lenéz az őr... a teljes hold világa
Aranyfátyolként leng a vár körül,
S a vár alatti völgy ezüst ködével,
Mint két szerelmes lélek összeolvad.
A fényhomályban Gedővár felől a
Salgói úton nyargal egy lovag,
Ölében egy hölgy hófehér ruhában
Hollósötét haj lengő fürtivel.
Mögöttök távol ismét egy lovag. -
Olyan tünékeny volt e jelenés,
Hogy a toronynak őre másnap ezt,
Midőn fölébredt, álomnak hivé.
*
Midőn fölére Salgó udvarába
Kompolti Dávid a szép martalékkal,
Ez életének nem adá jelét,
Aléltan fekvék annak karjain;
Szivében a vért és eszméletet
Megállitá a félelem s futás.
Gyöngéd karokkal tette őt az ifju
Egy kerevetre: csínnal bánt vele,
Miként a gyermek a kicsiny madárral,
Melyet fészkébül épen most lopott ki;
S megállt előtte s elmerűlve nézte
És lelkesedve így szólt: "Oh miért
Fejem nem oly nagy, mint az ég, hogy annyi
Szem volna rajt, ahány csillag van ott,
Hadd bámulnálak valamennyivel!...
Ki vagy, ki vagy te? olyan ismerős
Előttem arcod mindenik vonása;
Találkozám már véled?... oh igen, most
Emlékezem, hogy egykor láttalak,
Régen, fölötte régen. Még midőn
Mint gyermek jártam a vadon homályin?
Miként ártatlan gyermek, akinek
Vérzett szive, ha vérezett az őz
Szilaj vadászok gyilkoló nyilától:
Oh akkor, akkor gyakran láttalak.
Ha szenderegtem a kis völgyi forrás
Virágos partján: édes álmaimban
Meg-megjelentél, tündérek leánya!
Hozzám jövél s lehajlottál reám,
Miként lehajlik földre a szivárvány,
S fülemben égi hangokat sugál.
Karom kinyujtám, hogy öleljelek,
S fölébredék... te már távol valál,
A rengeteg sötétzöld mélyiben
Láttam fehérlő árny-alakodat,
S futék utánad, mint az esti szél
A tünedékeny pillangó után,
Futék a hegyre... a hegy tetején
Bámulva álltam és szomorkodám; már
Oly messze voltál tőlem, fönn az égen
Az esti csillag képiben ragyogtál. -
Gyermekkorom tűnt s gyermekéveimmel
Eltünt regényes ábrándim világa,
S vad ifjuvá lett a szelíd fiú,
S azóta véled nem találkozám...
De én beszélek hozzád, és te nem
Hallod beszédem; mozdulatlanul
Fekszel, miként az elesett szobor.
Élsz, vagy meghaltál? oh csak meg ne halj,
Inkább hervadjon el minden virág
A föld szinén, s ne légyen több tavasz!...
Hah, végre, végre nyílnak szemeid;
Milyen szemek, mily égetőn-vakítók...
Hová jutottam? hol vagyok? talán a
Teremtő műhelyében, ahol a
Napok készülnek? ottan, ottan... oh
Ha e két nap az égre fölkerűl,
A mindenséget porrá égeti!"....
'Elég már, bátya, most énrajtam a sor,'
Ily hang szakasztá félbe Dávidot,
Jób hangja, aki mostan érkezett meg,
'Elég volt, bátya, most énrajtam a sor;
E drágakincsen ketten osztozunk!'
*
Eszmélt Perenna, és csodálkozással
Nézett körűl, és töredezve szólt:
"Férjem!... de ez nem férjem... ez sem az;
És e terem... hisz ez nem a mienk.
Hová juték? és férjem hol marad,
Hogy így magára hagyja hitvesét?"
"Férjed, menyecske, messze útazott,"
Ekkép felelt Jób, "kár lesz várnod őt,
Mert míg utából ismét visszajő,
Rég elvirítnak ifju bájaid.
Azért feledd őt s add nekünk magad,
Hogy részesűljünk mink is a gyönyörben,
Mit férjed a mennyországtól bitorlott."
"El oldalamtól! vissza, szemtelen!"
Kiálta a nő, "vissza... és ne szólj,
Mert minden szóért s minden léptedért,
Ha férjem eljön, rémesen lakolsz..."
"Ha férjed eljön, akkor?" szóla Jób.
"Hisz mondtam már, hogy messze útazott,
Oly messzire, hogy onnan, ahová ment,
Porszemnek látja a nagy földtekét.
Szóval - hogy őt ne várd hiába - nézd
E kardot s rajta ezt a szép piros vért;
Ez férjed vére... én megöltem őt.
Most hát szabad vagy, szép asszony, szabad!
A női hűség rabbilincsei
Nem korlátozzák többé lelkedet.
Szabad vagy, használd szabadságodat.
Két kar helyett most négy kar vár reád,
Hogy boldogítson ölelésivel."
Perenna némán és merően állt,
Némán, merően, hidegen, fehéren,
Miként holt, csendes téli éjszakán a
Száraz bokor, mit ellepett a hó.
Ott állt Perenna és a kardra bámult,
Amelyen olyan drága vér aludt meg. -
E mozdulatlan némaság alatt
Szivét, lelkét mily harcok szaggaták!
A lélek benne ugy sírt, ugy nyögött,
Ugy küszködött, ugy jajgatott, miként
A jég alatt a befagyott patak.
Kitört végtére a kétségesés,
Kitört belőle, mint a tűzokádó
Hegy méhéből a füst s lángoszlopok,
És átkokat szórt, rémes átkokat
Zsivány fejére férje gyilkosának.
De mintha minden átok egy virág
Lett volna, egy-egy illatos virág,
Miket feléje dobnak, hogy szagolja,
Olyan kedvtelve állt a hölgy előtt Jób,
S midőn az végzé, így kezdette ez:
"Hah, istenemre, hogyha átkozódva
Ily szép vagy, asszony, menj férjhez naponként,
S én férjedet naponként megölöm!...
Átkozz tovább, szép hölgy, én hallgatom,
Ha minden átkod megfogamszik is."
Perenna Dávid lábaihoz borult,
Átfogta térdét, és így esdekelt:
"Oh, ifju, arcod nem oly ördögi,
Miként ezé itt... légy könyörülő,
És ój meg tőle, ój meg engemet!
Szeretni foglak, szolgálód lesz,
Csak ments meg engem férjem gyilkosától,
Csak e sátán ellen légy paizsom."
"Meg foglak óni, gyermekálmaim
Földönfölűli tündérgyermeke!"
Kiálta Dávid fölemelve őt,
"Meg foglak óni, paizsod leszek;
S ki hozzád nyúlni kíván: annak e
Paizst elébb ketté kell törnie.
Most hát öcsém, Jób, ehhez tartsd magad!"
"Nem ugy, jó bátya," monda Jób s szemében
Ellenszegűlő dacnak lángja gyúlt,
"Nem ugy, jó bátya! igy nem alkuszunk.
Minálunk minden martalék közös,
Azért kettőnké e menyecske is;
És ha nem engedsz, tudd: e kard, amellyel
Férjének írtam úti levelet
A másvilágra, e kard most is éles,
S karomnak sincsen legkisebb baja!"
Egymás elébe állt a két fiú,
Egymás elébe állt és hallgatott,
Nyelvök helyett most kardjaik beszéltek.
Kompolti Péter jött be s rájok ordít:
"Megálljatok!" s a bajvivók megálltak.
"Apánk, te légy hát köztünk a biró,"
Igy szóla Jób, "ez asszonyt itt magának
Akarja Dávid bátya tartani;
De én azt mondom: ehhez nincs joga,
Mert ő kettőnké. Nincs-e igazam?"
"Hitvány fiúk", szólt megvetőleg apjok,
"Ily hasztalanság annyira feltüzel,
Hogy egymás ellen karddal rontotok?
S ilyen mihaszna pörben engemet
Mertek biróul híni, engemet!... jó;
Igazságot hát én szolgáltatok.
Halljátok: e hölgy nem lesz egyiké sem.
Sem egyiké, sem másiké... igen,
E hölgyet bírni én fogom, magam!"
Kihullt a kard a két fiú kezéből,
Vérök föllázadt, sustorgott, miként
A víz, amelybe a villám csapott,
S dörmögni kezdtek bosszus dolgokat.
Keresztülszúró lángtekintetét
Jártatta végig rajtok az apa,
S parancsolólag így kiálta föl:
"Ki mer moccanni és morogni, hogyha
Kompolti Péter ezt kiáltja: csitt!"
*
Miből teremté isten a szivet?
Hogy annyi bútól, kíntól sem hasad meg,
Amennyi érte a szegény Perennát. -
Őrizve Salgó szűk falai között
Ült a fogoly hölgy napok óta csak,
De mindenik nap századokra nyúlt,
Azokra nyujtá azt a szenvedés.
Az árva lélek mennyit szenvedett!
Egy pillanatban keble meggyuladt
A fájdalomtól és más pillanatban
A rettegéstől ismét megfagyott.
Hosszan tünődék, véghetetlenűl:
Hogy szabaduljon e falak közűl,
S hogy álljon bosszut férje gyilkosán?
És nem talála semmi, semmi módot!
S most jött reá a legnagyobb csapás;
Kompolti Péter így nyilatkozék:
"Szép asszony, benned a sátán lakik,
Te megbüvöltél, napról-napra jobban
Tetszel nekem, s ha akarod, ha nem:
Én feleségül veszlek tégedet."
"Hozzád megyek", szólt elhatározottan
Perenna, ámde oly hangon, mikéntha
Lett volna a halálnak angyala,
S ezt mondta volna ama szók helyett:
"Kompolti Péter, végórád ütött!" -
Magához híta Dávidot Perenna,
S így szóla: "Ifju, igazán szerettél?
Volt lángja csak, mit érezél irántam?
És ha szerettél, mondd: szeretsz-e még?"
"Szeretlek egyre," válaszolt az ifju,
"Szeretlek, mint a völgyet a patak,
Szeretlek, mint a csillag az eget,
Szeretlek, mint a féreg a gyümölcsöt!
S ha te szeretnél... oh szólj, asszonyom,
Hogy érdemeljem meg szerelmedet?"
"Hogyan?" felelt a nő, "egy módja van:
Öcséd megölte férjemet, s apád most
Engem magának hitvesűl kiván.
De én apádat, ezt a második
Leendő férjemet szintúgy utálom,
Miként első férjemnek gyilkosát.
Szeretsz valóban? úgy hát szabadíts meg
E két gonosztól. - A tiéd leszek, ha
Apádat és öcsédet megölöd."
*
Örök rejtélyű érzés, szerelem!
Te nagy folyó, mely egyszer szemetet,
Máskor virágot hordasz vizeden,
S mind egy helyről: az emberek szivéből.
Oh szerelem, te végtelen óceán,
Melynek határát még nem látta senki,
S melynek le nem szállt fenekére senki.
Ott állsz te, óriások óriása,
Mesés nagyságban... hogyha nyugoszol,
Meglátja széles tükrödben magát a
Határtalan menny minden csillaga;
S ha háborogsz: fölszíneden csatáznak
Az alvilágnak minden szörnyei.
Mindenható erő vagy, szerelem!
Mindenható vagy... angyallá az embert,
Az angyalt ördöggé, az ördögöt
Emberré könnyen átváltoztatod... - -
*
Derűlt kék éj volt, tiszta csendes éj,
Vidáman néztek felhőtlen magasból
A földre a hold és a csillagok,
Olyan vidáman!... hah, pedig mi történt
A földön? apa- s testvérgyilkolás!
Kigyóként csúszott Dávid a terembe,
Hol apja szunnyadt. Ágya függönyét
Széttolta halkan... reszketett keze,
Mintha kősziklát hengerítene.
"Itt fekszik, alszik," így gondolkodék,
Merőn szegezve rá égő szemét,
"De mily szelíd most arca, melynek ébren
Minden vonása egy-egy Lucifer;
Vagy csak te látod tán ilyen szelídnek,
Te mindig-gyáva lelkiismeret?
Eredj, hivatlan vendég, menj tova;
Nem hallgatok rád, nem, nem! hasztalan
Nyujtod felém fenyitő ujjadat,
Hiába intesz oly parancsolólag,
Nem hallgatok rád... nézd, nem hallgatok!"
Az alvót ekkor torkon ragadá,
S beléje fojtá a lélekzetet...
Nem is nyögött... egy rángás, s vége volt.
Bevonta ismét a függönyt s mene,
De a küszöbnél visszafordula,
Hogy megtekintse: nem maradt-e élet
Ama testben? nem támadand-e föl?
Az ágy előtt megállt... állt, s nem meré
A kárpitot szétvonni újolag,
Nem mert benézni rettentő müvére,
S lélekszakadva kifelé rohant
Másik terembe, ahol öccse volt.
A zajra Jób fölébredett s fölült,
S fél eszmélettel nézte a jövőt,
S midőn egészen eszmélt, akkorára
Keblében járt a gyilkoló acél,
Amelyet bátyja a falról ragadt le.
De nem halálos volt Dávid szurása,
Feléje lépett tántorogva öccse,
Hogy megragadja öldöklő kezét...
Egy új suhintás és Jób homlokát
Elboritotta vére, s összedőlt.
A kardot messze dobta Dávid, és
Futott; futott ki, mintha lépteit
Követte volna százezer boszorkány,
Lidérc, kisértet, ördög s minden, ami
Irtóztató a képzeletben él.
Futott, futott és nem tudá: hová fut?
Sötét sarokban megvoná magát,
Szemét behunyta, hogy ne lássa a
Számíthatatlan rémeket; de látta
Még akkor is, ha behunyá szemét.
S majd apja halvány arca állt előtte,
Majd öccse véres, megvagdalt alakja.
Intett kezével, hogy távozzanak;
Nem távozának. Mindig közelebb
Jöttek hozzája... egyre közelebb...
Beléje vágták végre körmüket...
Torkon ragadták... lég után kapott,
S egy jajnyögéssel összeroskada.
Midőn fölébredt, reggeledni kezdett,
A hajnalfény betört az ablakon;
Körűltekinte, s akkor látta meg,
Hogy apja ágya mellett feküvék.
"Apám, ébredj föl, ébredj... hallod-e?"
Szólott megrázva a holttetemet,
"Mit alszol, hosszan, mint a mormotér?
Már fényes nap van. Jer, menjünk rabolni...
Szabad vásár van, minthogy nincs király.
Menjünk rabolni, szálljuk meg Gedővárt;
Tiétek minden kincs, arany... nekem
Nem kell egyéb, csak a vár asszonya.
De kelj föl hát! ne rángattasd magad
Hiába. S mégsem ébredsz föl... no semmi,
Fölébredsz majd az ítéletnapon.
De akkor ki ne böffentsd valahogy
Az istennek, hogy én voltam, ki téged
Elaltatálak, mert megfojtalak!"
Elindult és ment a szomszéd terembe.
"Hát ez ki itten?" kérdé, öccse testét
Megrugva, "mit? te volnál, Jób öcsém?
Mi a manó, hát a földön heversz?
Neked bezeg jó ágyad lehetett.
Bordáidnak becsűletére válik,
Hogy nem jajgatnak ilyen durva ágyon.
Hanem hát kelj föl, s mosd meg arcodat,
Hiszen merő vér; kelj föl, hallod-e?
Mi a tatár, ugy veszem észre, hogy ma
Fölkelni nincsen kedve senkinek.
Annál jobb. Oh ez pompás alkalom!
Szép kedvesem most megszöktethetem..."
S ment a szobába, hol Perenna volt.
"Megölted őket?" kérdezé a hölgy.
"Kit öltem én meg?" fölkiálta Dávid,
"Én nem öltem senkit, senkit is!
Ottan feküsznek szépen, csendesen,
Egyik fehér és a másik piros,
Jer, angyalom, jer. Mélyen alszanak;
Megszökhetünk. Jer. Senki sem vesz észre.
Fölnyargalunk a bástya tetejére,
S onnét aztán az égbe röpülünk!"
"Hah, ez megőrült," gondolá Perenna,
S borzadva hátrált, de az ifju őt
Ölébe fogta s vitte kifelé.
A nő sikoltott. "Csitt, légy csendesen,
Mindenre kérlek, ami szent előtted!"
Szólott az ifjú, "fölkel valaki
Zajodra, s akkor el nem szökhetünk,
Elfognak... hah nézd, nézd, már jőnek is!"
Ezzel rohanni kezde, fölrohant
A bástyafalra. "Most röpülj!" kiálta,
"Mindjárt ott fönn, ott fönn leszünk az égben,"
És átszorítva a hölgyet, leugrott...
Alant a mélység sziklacsúcsai
A vértül és a hajnaltól pirultak
*
Dávidnak már nem kelle temetés,
Elnyelte őt a vár alatti mélység,
El volt temetve. S aki eltemesse
Apját s öcsét: nem volt ember reá.
Kipusztulván mind a Kompoltiak,
Elosztották a rablott kincseket
Legényeik; de osztozás alatt
Egymásnak esvén kardot fogtanak.
Kevés jutott el épen közülök.
Nagyrészt elestek, és holttesteik
Az éhes hollók tápláléki lettek.
Igy állt sokáig Salgó zajtalan,
Csak a hollóknak károgása szólt
Holttetemekkel megtelt udvarában;
S alant a völgyben a népség futott
A szél elől, mely Salgóról jöve.
Dömsöd, 1846. május
|
|
LAST_UPDATED2 |
|
Írta: Jenő
|
|
2012. február 13. hétfő, 10:22 |
|
Boldog németújvári herceg Batthyány-Strattmann László Antal János Lajos, (1915-ig gróf) (Liber Regius LXXIII. 254) (Dunakiliti, 1870. október 28. – Bécs, 1931. január 22.) magyar főnemes, a „szegények orvosa”. Ünnepe: január 22.
FEBRUÁR 11. – A BETEGEK VILÁGNAPJA
Csokonai Vitéz Mihály
Tüdőgyúladásomról
Fenn lengő hold! nézd, mint kínlódom,
Mondd meg nekem, hol fekszem én?
Ágy-é, amellyben hánykolódom,
Vagy a koporsó az szintén? –
Nem! Csónak ez, melly, jaj, a kétes
Remény és biztos félelem
S az élet és halál setétes
Hullámjain lebeg velem.
Fojtó szirokkóknak hevétől
Asznak tüdőhólyagjaim,
S a kriptáknak fagyos szelétől
Borsódznak minden tagjaim.
Szívem megett egy láthatatlan
Kéznek nyila bélőve áll,
S mellyem csontbóltján irgalmatlan
Sarkával rúgdos két halál.
Hová ütődöm a habokba?
Haj! melly szörnyű hányattatás!
Most a cupressusos partokba,
Hol rémlet űl s jéghallgatás;
Majd a túlsó part lejtőjébe,
Honnan barátság szózatit
Hallok a plátánok berkébe,
S örömszerszámok hangzatit.
Innen savanyú ázótjokkal
Pusztás barlangok fojtanak;
Amonnan kerti balzsamokkal
Hígabb szellők újjítanak.
Fúlok, lehellek; fázom, gyúlok,
Vagy egy kivégez már, vagy más,
Ájúlok, érzek és ocsúlok:
Haj! melly szörnyű hányattatás!…
Ki vagy te, ki hószín leplekbe
Felém mosolygva közelítsz
S a partról e szagos berekbe
Áldott jobbodon felsegítsz?
Te, földi biztossa az égnek,
Arany gyógyúlás! Te a nagy
És bőlcs teremtő tehetségnek
Halandó leánya! te vagy.
Te illetéd rózsás újjoddal
Mellyemnek rokkant bóltjait,
S elindítád pillantásoddal
Az élet dobbanásait.
Már lelkem új phoenix módjára
A lángok közzűl éledez;
S gyengűlt újjom pattanására
Kis lantom újra zengedez.
De te repűlsz? mind tűnnek, – mennek –
Minő derűlés ez, nagy ég?
Sándorffym űl ágyamnál… s ennek
Köszönhetem, hogy élek még?
Zendűlj, ekhózz, esti csendesség!
A hálá engem dalra ránt.
Telj bé, kettős szent kötelesség,
Az orvos és barát eránt!
II. János Pál kezdeményezésére 1993-tól február 11. A BETEGEK VILÁGNAPJA. 1858-ban ezen a napon jelent meg a Szűzanya Soubirous Bernadett 14 éves francia lánynak Lourdes-ban, majd február 15-én a sziklabarlangban csodatevő forrás fakadt. E helyen 1864-ben templomot építettek, amelynek IX. Pius pápa bazilika címet és előjogokat adományozott. Lourdes-ban a zarándokok száma évente több mint félmillió és a természetes módon meg nem magyarázható gyógyulások száma is több ezerre tehető. A világnap célja, hogy „Isten egész népe kellő figyelmet szenteljen a betegeknek, segítse elő a szenvedés megértését.”
Egyre több templomban február 11-én csoportosan kiszolgáltatják a szentséget azoknak, akik előzőleg kérik azt.
Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség
Pázmány Péter: Betegekért
Hatalmas Isten, emberi gyarlóságnak erős gyámola és oltalmazója, ki kezében vannak életünk határi: könyörgünk felségednek a te beteg szolgáidért: vigasztald őket, bátorítsad és erősítsed, hogy jó néven vegyék és csendesen szenvedjék látogatásidat. Gyógyítsd meg őket, szent nevedért, a reájok bocsátott csapásból, hogy megismérvén hozzájok való jóvoltodat, méltó hálát adjanak irgalmasságodért, és atyai ostorozásod által öregbüljenek szerelmedben és félelmedben.
Ha pedig véghetetlen bölcsességed szerént hasznosbnak látod az ő mostani kimúlásokat: adj Szentlelket nékik, hogy az igaz penitencia által, bűnök bocsánatját nyerhessék, és teelőtted kedves kimúlások légyen e világból. Adjad szent malasztodat nékik, hogy megismérjék a testi nyavalyáknak és csapásoknak ostorit atyai kezedből származni. Mivel akaratod nélkül csak hajunk szála sem eshetik el, és azért ostorozsz minket, hogy bűneinkből tehozzád térjünk, ki igaz élet és igaz boldogság vagy. Oh áldott Jézus, ki meggyőzted a halál fulákját, légy segétséggel beteg szolgáidnak. Ki az Atya és Szentlélek Istennel egyetemben élsz és uralkodol. Amen.
http://jelesnapok.oszk.hu/prod/unnep/a_betegek_vilagnapja
*
Bogár László: "az egészségügynek becézett globális betegségipar"
2012. február 07. Hunhír.info
....egy olyan cinikus érdekszövetség irányítja a világ nagy részének egész táplálkozási rendszerét, amely gigantikus profitját százmilliók tudatos megbetegítésére, sőt végső soron elpusztítására építi. Arról van szó, hogy a nagy élelmiszerláncok urai - együttműködve a globális médiával, az élelmiszer-vegyészeti konglomerátumokkal és az egészségügyi rendszerek "betegségipari" hatalmasságaival - felfoghatatlan mélységű reprodukciós katasztrófába hajszolják a nyugati világot...
Igen figyelemre méltó tanulmányt jelentetett meg Kenneth Rogoff ismert amerikai közgazdász, a Harvard Egyetem tanszékvezető professzora, az IMF volt vezető közgazdásza. Tehát olyan személyről van szó, aki a globális hatalomgazdaság legmagasabb csúcsait is megjárta, a kapitalizmus iránti elkötelezettsége aligha vonható kétségbe. A Coronary Capitalism című most napvilágot látott írásában azonban olyan átfogó és megrendítő kritikáját adja a globális kapitalizmus rendszerének, ami azt látszik bizonyítani, hogy a mai rendszer által képviselt létszerveződési móddal már a legodaadóbb hívei is szembefordulnak. Méghozzá nem is akárhogyan! Kenneth Rogoff ugyanis egy eddig talán kevésbé vizsgált oldalról ad megsemmisítő bírálatot arról a rendszerről, amelyet a globális és a hazai térben ultraliberális hívei változatlanul minden világok legjobbikának tartanak. A tanulmány címét - amely szó szerint Koszorúér- kapitalizmust jelent - közvetlenül és átvitt értelemben is használja érvelésében. Átvitt értelemben úgy, hogy a kapitalizmus egész rendszere végzetesen elaggott, azaz szklerotikussá vált, képtelen az alkalmazkodásra, és 2008 óta végzetes infarktusa van. Elsősorban azért képtelen úrrá lenni végzetesnek látszó betegségén, mert csődöt mondott az egész komplex szabályozó rendszere. Mégpedig azért mondott csődöt, mert benne olyan nagy hatalmú, ám igen veszedelmesen patologikus érdekegyezségek léteznek és működnek, amelyek a saját létüket is tagadják.
Ám a koszorúér-betegség nemcsak ebben az átvitt értelemben, hanem közvetlenül is megjelenik az írásban. Rogoff ugyanis megdöbbentő összefüggésekre irányítja rá a figyelmet. Arra tudniillik, hogy egy olyan cinikus érdekszövetség irányítja a világ nagy részének egész táplálkozási rendszerét, amely gigantikus profitját százmilliók tudatos megbetegítésére, sőt végső soron elpusztítására építi. Arról van szó, hogy a nagy élelmiszerláncok urai - együttműködve a globális médiával, az élelmiszer-vegyészeti konglomerátumokkal és az egészségügyi rendszerek "betegségipari" hatalmasságaival - felfoghatatlan mélységű reprodukciós katasztrófába hajszolják a nyugati világot, főként az Egyesült Államokat. Természetesen a korrupt és kollaboráns politikai oligarchia cinikus asszisztenciája mellett. A trükk valójában pofonegyszerű! A lehető legpusztítóbb, ám nagy tömegben, olcsón előállítható zsírokat és szénhidrátokat olyan mesterséges adalékanyagokba "csomagolják", amelyekkel szabályos függőséget idéznek elő emberek százmillióiban. A mindent elsöprő és mindent betöltő reklámkampányok "szükséglettermelő" rendszerei tudati (pontosabban tudat alatti) szőnyegbombázással lerombolnak minden józan megfontolást, így a tökéletesen védtelenné tett fogyasztó esélytelenné válik. Különösen veszélyes mindez a fiatalkorúak számára! A nyugati világban ennek következtében az előállított élelmiszerek legalább húsz százaléka már legyártása pillanatában is veszélyes hulladéknak minősül, amit ráadásul végtelen cinizmussal el is árulnak róla, hisz az amerikai angol már régóta "junk food", vagyis szemét kaja néven említi ezeket a tápláléknak látszó valamiket.
Ahogy Rogoff írja, az Egyesült Államok felnőtt lakosságának legalább az egyharmada kórosan elhízott, és ami leginkább vészjósló, hogy a gyerekek esetében az utóbbi harminc év során az elhízottak aránya megháromszorozódott. Mindez hihetetlen mértékben növeli a szív- és érrendszeri (koszorúér!) és daganatos betegségek arányát. Többek között ezért is lehetséges az a képtelenség, hogy miközben az Egyesült Államok egy főre jutó GDP-je tizenötször akkora, mint Kubáé, egy átlag kubai mégis három évvel él tovább, mint az átlag amerikai. Mindez már ma is iszonyú egészségügyi kiadásokat gerjeszt, de az előttünk álló évtizedek során igazi katasztrófa lehet ebből az egészből. Ám, mint arra Rogoff felhívja a figyelmet, miközben az érintett áldozatoknak ez iszonyú testi-lelki szenvedést, hatalmas anyagi kiadást jelent, az egészségügynek becézett globális betegségipar tekintélyes profitot realizál belőle. A köz érdekeit megtestesíteni hivatott állam pedig néma marad. Cinkos némaságának fő oka az, hogy nem mer szembeszállni az élelmiszer-óriások, a hatalmas reklámügynökségek és a betegségipari lobbi hármasával. Például azért nem, mert valójában ezek kitartottja lett a politikai elit. Márpedig, írja Kenneth Rogoff, nincs más esély, hiszen csak az állam rendelkezik a legitim kényszer alkalmazásának lehetőségével, és itt bizony a kényszerítő erő, ha kell, az erőszak alkalmazása elkerülhetetlen lenne. Azért, mert a dollár százmilliárdokban mérhető, csillagászati profitok vonzereje mindent szétroncsoló erővé vált, így csak a radikális újraszabályozás lehet az egyetlen lehetőség. Szabályozni azonban csak az tud, aki nagyobb és erősebb, mint a szabályozandó objektum. Rogoff ugyan szép új világunk legsötétebb oldalainak egyikére irányítja a figyelmet, de talán mégis reménykeltő, ha egy ilyen kifogástalan pedigrével rendelkező személy fordul szembe az egykor általa is támogatott hatalmi struktúrák pusztító erejével.
Bogár László - Magyar Hírlap |
|
LAST_UPDATED2 |
|
