20:10, Kedd (március 29.), PAX Tv

A túlélés szabályai - 55 perc
Prédikáció

Placid atya élete bővelkedik fordulatokban. Nincsenek véletlenek, mindenben meg kell látni az Isteni szándékot. A bölcsész doktor megjárta a szovjet gulagot. Visszatérve gyári munkásként, majd mosodai alkalmazottként kereste kenyerét. Isten szolgálatával azonban egy pillanatra sem hagyott fel. Végül ismét hivatalosan is papként tevékenykedhetett. Küzdelmes 50 év történetét ismerhetjük meg közel egy órában.

__________________________

Ézsiás Erzsébet: A hit pajzsa. Olofsson Placid atya élete

A könyv elektronikus változata

Elôszó

I. Rákosszentmihály -- gyerekkor
II. Pannonhalma -- ifjúkor
III. Komárom -- Sopron -- Pápa -- háború
IV. Budapest, Andrássy út 60. -- letartóztatás
V. Vilma királynô út -- Conti utca -- Sopronkôhida -- börtön és ítélet
VI. Potyma, Mordovia, Szovjetunió -- Gulág
VII. Gulág -- ôrök és foglyok
VIII. Újra Magyarország -- szabadulás

IX. Pesterzsébet -- segédmunkás
X. Frankel Leó út-Budakeszi -- mosodás
XI. Szent Imre templom -- újra pap

Epilógus
Utószó (Bolberitz Pál)
A könyv képei

http://www.piar.hu/pazmany/k477.htm

VII. Gulág -- ôrök és foglyok

A lágerparancsnokok aránylag rendesek voltak. Tudták, hogy élet-halál urai, és ezt mi elfogadtuk. Az egyik lágerben a pékség vezetôjének hiányzott a jobb keze tôbôl, itt hagyta Budapesten, a Gellért téren. Ezért gyűlölte a magyarokat. Volt egy tizenhat éves kislánya, akit imádott. Egy nyári zivatarnál a gyerek vezetékes rádió mellett ült, belevágott a villám és meghalt. Hogy valami emléke legyen, hozott egy rossz minôségű igazolványképet, fessem le: tündérszép hölgyet varázsoltam. Éjszaka dolgoztam a kultúrteremben mécses mellett. Fel nem tételeztem volna errôl a gyűlölködô emberrôl, hogy milyen tapintatos. Ô volt az ügyeletes éjszaka, de nem jött be, csak ledörgölte a jégvirágot az ablakról, onnan figyelt. Az ôröknek szoktak vetítéseket tartani, egyszer megkérdeztem tôle, milyen filmet látott.

-- Valami muzsikusról, Mazarról szólt -- mondta.
Ez volt a híres Mozart-film.
Egy ôrnagy volt a kultúrfelelôs abban a lágerben, ahol plakátfestô voltam. Egyszer nagyon morgott, kérdeztem, mi baja.
-- Megbetegedett a kislányom, és nem adtak kocsit, hogy bevihessem Szaranszkba.
-- Sokat evett a leányka? -- kérdeztem.
-- Igen.
Január eleje volt, az ortodox karácsonyt ünnepelték.
Amikor a hazafelé tartó szerelvényre felszálltunk, ez az ôrnagy kedvesen odahívott magához:
-- Azt kérem, ha véleményt kell mondania rólunk, ne felejtse el, hogy én magával mindig jóban voltam.

-- Ilyen agyaglábakon áll a nagy Szovjetunió? -- gondoltam, de megígértem neki.
Harminchat láger volt a körzetünkben, a 19-es mellett a büntetôzóna. Akiket nem volt elég sötétzárkával büntetni, azokat oda vitték. Egyszer engem is. Állítólag összeesküvést szerveztem azzal, hogy esténként a fiatal fogolytársaim körülálltak, és beszélgettünk. Egy szerelvény végigjárta az összes lágert, begyűjtötte a büntetendôket, voltunk vagy hatvanan. Nem szeretek tolakodni, a sor végén álltam, amikor megérkeztünk. A táborparancsnok, egy jóindulatú fiatal fôhadnagy odaintett magához:

-- Kak professzia? Mi a foglalkozása?
Mellettem egy lengyel, aki tudta, hogy rajzolok, azt válaszolta:
-- Hudozsnyik. Festô.
-- Milyen? -- kérdezte a parancsnok.
-- Portretyiszt -- mondtam.
Ez volt a szerencsém, mert egy pillanatig nem voltam a büntetôzónában. Jött másnap a táborparancsnok a tisztjeivel, hogy fessem le. Hozott egy tizenkét tubusból álló festékkészletet és egy dobozfedelet. Teljesen kétségbeestem. Olajjal sosem dolgoztam, csak vízfestékkel. Palettám sem volt, de a szovjet ember találékony. Végülis ablaküvegre nyomtam ki a festékeket. Ecset is kellett. Addigra már tudtam a borz nevét oroszul, az ecsethez borzszôr kellene, de mivel nem találtak, kecskefarokból készült. Most már volt ecsetem, festékem, papundeklim -- el kellett kezdenem festeni. Mögöttem álltak a többiek és figyeltek. Állandóan kértem a parancsnokot, hogy ne bóbiskoljon el, hanem tartsa a fejét, és ettôl megjött az önbizalmam. Miután már egy órát ült nekem, annyira kifáradt, hogy meg se látta, mi van a képen. Másnap aztán iparkodtam kijavítani, egész használható lett. Kínjában az ember mindent megtanul.

Baranovnak hívták azt a fegyôrt, akit nem szerettünk, mert örökké motozott és gorombáskodott. Az egyik litván fogolytársunk csomagot kapott. Úgy tudták meg a címét, hogy a gazdasági irodában az ôrök feleségei dolgoztak -- velük beszélô viszonyban voltunk --, egyikük megírta a litván családjának. Nagy ribillió támadt. Behívták a foglyot a parancsnokságra, de nem árulta el a fehérnépet, ehelyett azt mondta: Baranovtól tudták meg a címét. Büntetésbôl a fegyôrt a konyhára küldték krumplit pucolni. Amikor visszakerült hozzánk, nagyon jámbor lett!
Egy szamojéd csomagban kapott egy üveg fókazsírt. Nem vette le a szájáról, míg ki nem itta, a saját szememmel láttam. Attól féltem, hogy belepusztul, de kutya baja sem lett. Egyszer viszont az egyik ukrán kapott csomagban négy keménytojást. Olyan éhes volt, hogy egyszerre megette -- és reggelre meghalt.

Zsuliknak hívták a ,,láger krémjét'', a felsô tízezert. Voltak közöttük valódi gazemberek is. Egy huszonháromszoros szovjet gyilkos, aki az utolsó hat gyilkosságát már a lágerben követte el, szeretett mellettem ülni. Kérte, hogy a tükre hátoldalára fessek valamit. Egy huszonháromszoros gyilkosnak nem mertem nemet mondani, ezért festettem rá egy nôi képmást. Viszonzásul azt mondta:
-- Szeretném neked megköszönni, de semmim sincs. Tudod mit, ha téged valaki bántani akarna, szólj nekem!
Így lett saját testôröm a lágerben... A négy ôrtorony a golyószóróval kismiska volt ahhoz a védelemhez képest, amelyet én élveztem.

Az egyik orosz rab éppen elôttem támadta meg a szintén fogoly konyhafônököt. Egy nadrágba tett téglával verte szét a fejét, szerencsére nem halt meg, de szerteszét fröccsent a vére. Tizenhatezer kilométer távolságból kapta erre az utasítást -- így működött a lágermaffia. Tanúskodnom kellett a parancsnokságon, annyira az orrom elôtt történt a dolog. Rá két hónapra egy barakkba kerültünk. Féltem a bosszújától, de aztán elszállították.
A Szovjetunióban nincs karácsony, csak január elsején ,,jolka'', vagyis fenyôfa és ,,gyed moróz'', szó szerint ,,fagy bácsi'', azaz a Télapó. A magyar népszokásban nincs ilyen, nálunk Kisjézus van és karácsonyfa. Összebeszéltünk az egyik lágerben, hogy karácsonyestet tartunk, akármi történik is. Noha december 24-e munkanap volt. Jóban voltam a fônökömmel, akinek volt egy négyesztendôs, beteg kislánya. Megkértem, hadd csináljak neki jolkát. Az erdôrôl hozattam a fogolytársaimmal egy pici fenyôt, papírdíszeket akasztottam rá, ez lett a mi karácsonyfánk is Szenteste. Mind a harminc magyar bedolgozott ebbe a karácsonyba, hoztak egy darabot a kenyéradagjukból. Az ukránoktól kértem egy gerezd fokhagymát, azok mindig kaptak a csomagban, bedörzsöltem vele a kenyér héját -- ez lett a kolbász. A kenyér belébôl kockákat gyártottam, rászórtam a nyakamban hordott havi 12 dekagramm kristálycukor normámból -- ez lett a sütemény. Két fogolytársunk szolgálatban volt a villanyfejlesztôn. Ôk azzal járultak hozzá az ünnepi esthez, hogy rövidzárlatot csináltak, mire az ôrtoronyban kilôtték a színes rakétákat. Csillagszóró helyett tűzijáték lett! Mindenki arra figyelt, és a kutya sem törôdött velünk. Imádkoztunk, énekeltünk, gondoltunk az otthoniakra, próbáltuk elfelejteni a nyomorúságunkat. Hirtelen nyílik az ajtó, és bejön egy Sztálin-díjas szovjet költô, Ivan Fagyejevics Szolovjov. Ránk néz, aztán kimegy. Azt hittük, megy egyenesen a parancsnokságra feljelenteni az összeesküvést. Húsz magyar együtt -- ez csak összeesküvés lehet, ami a Szovjetunióban a legnagyobb bűn! Másnap találkozom vele, és meghatottan azt mondja:

-- Tudod, hogy engem ateistának neveltek. De hogy ti ilyen körülmények között, a hitetek alapján tudtok mosolyogni, ennél nagyobb istenérv nekem nem kell!
Földbe gyökerezett a lábam Isten újabb csodájától, hogy az öröm is lehet istenérv!
Amikor gyengélkedtem, hetes voltam a barakkban. Hoztak egy konzervdobozban fáradt gépolajat, hogy csináljak belôle mécsest. Gondoltam, telefonon tudok viharlámpát rendelni a Vasértbôl, de mécsest csinálni nem. Egy tizenhat esztendôs ukrán fogolytársam elkérte, és öt perc alatt mécsest csinált: kivette a kabátjából a vattabélést, az lett a kanóc, egy faágból úszót kreált, beletette az olajba és kovakôvel meggyújtotta. Ô mondta nekem elôször, hogy bácsi, ,,batyka'', pedig csak harminc esztendôs voltam! Amikor nekem kellett begyújtanom a kályhába, átmentem a másik barakkba, hogy egy kis parazsat hozzak. Az volt a baj, hogy kértem, és nem erôszakoskodtam. Ott guggoltak a szovjetek a kályha körül, mindegyik belémrúgott. Amikor kijátszották magukat, végül adtak parazsat. A szlávokat nem lehet megérteni. Ahogy Dosztojevszkij írja, megölelik az embert, és hátulról beleszúrják a kést.

Ugyanakkor működött a szolidaritás a rabok között. Velünk volt a lágerben egy berlini mérnök az UFA-filmvállalattól. Amikor ezt a környékbeliek megtudták, idehordták a régi, kurblis vetítôgépeiket javítani. Megjavította, de kért filmet a kipróbáláshoz. Behozták a Kaméliás hölgyet, Greta Garbóval a címszerepben. Levetítette nekünk a barakkban -- akkor egy kicsit embernek éreztük magunkat...
Sokat beszéltettem a fogolytársaimat, ez segített szellemileg épen maradni. Egyikük tudta Blok költeményeit kívülrôl. Egy német páncélos tábornok pedig Goethe Faustjának prológusát. Három másik tábornok is volt: Kijev vörös parancsnoka, aki feladta a várost, egy piperkôc román tábornok és egy fehérorosz földbirtokos. Egy kijevi egyetemi tanárt, aki talajmeliorizációval foglalkozott, azért ültettek le, mert a könyvében nem minden lapon szerepelt idézet Sztálintól. Akkor az volt a szabály, hogy minden oldalon idézni kellett a Vezért. Nagyon könnyű volt a Szovjetunióban politikai fogolynak lenni!

Volt egy pajtásom, orvos, moszkvai ember. Olyan nyakkendôben érkezett, amelybe magyarul volt beleírva: ,,tiszta gyapjú''. Szépen beszélt oroszul. A színház, a sport és a nôk érdekelték. Ô szervezte meg a színházi elôadásokat már a Sztálin halála utáni enyhülésben. Csehov ,,A medve'' című egyfelvonásosát adtuk elô vasárnap szabadidôben. Fejbôl tudta a híres versenyzôk sakkjátszmájának lépéseit, és elmondta az 1936-os belgrádi Fradi-meccs játékosainak nevét. Fantasztikus emlékezôtehetsége volt. Nagyon megbecsültük ezért. Szabályos irodalmi szemináriumokat tartottunk a kis szabadidônkben. Vigyáztunk, hogy ne váljunk primitívekké. A Kreml fôiskolájának az igazgatója például jól ismerte Lenin, Sztálin, Marx, Engels műveit, én viszont ezekben nem voltam tájékozott. Egyszer azt mondtam neki:

-- Sajnálom magát, mert egész életét a kommunizmusra tette fel. Én egy téglát sem raktam a kommunizmus épületébe, így könnyebb elfogadnom, hogy rám szakadt, mint magának, aki építette.
Valójában mindenkivel jóban voltam. Az a tizenhat éves ukrán, aki olyan ügyesen csinált mécsest, diák volt, tehetséges fiú. Ha színdarabokat adtunk elô, ô játszotta a nôi szerepeket. Fejbôl tudta a Csehov-darabokat. Nagyon szerettem, majdnem megkereszteltem. Sokat beszéltem neki Jézusról, a megváltásról. Amikor születésnapja volt, azt mondtam:
-- Tegnap éjjel, mikor miséztem, felajánlottam Istennek, hogy inkább én maradok itt a lágerben, csak te hazamehess!

Akkor elképzelhetetlennek tűnt a dolog, de rá két hétre szabadult...
Ô volt az, aki Sztálin halála után vigasztalt engem. Ez volt az egyetlen nehéz periódusom a lágeréletben. Nagy állami ünnepeken adtak amnesztiát, de csak köztörvényeseknek, politikaiaknak soha! Ez volt az elsô alkalom, hogy politikaiak is szabadultak. Háromezerkétszázan mehettek haza, köztük olyanok is, akiket 25 évre ítéltek. A mi lágerünkbôl a hatvannégy magyar közül negyvennyolcan hazajöttek. Én nem. Akkor az volt az érzésem, most becsukódott a kapu, sose szabadulok innen! Az ukrán fiú azzal vigasztalt, ne búsuljak, ha letelik a tíz év, akár harminc kilométeres körzetben is szabadon mozoghatok a tajgában. Valahogy nem ez volt az álmaim netovábbja!

Fantasztikus sorsú emberekkel találkoztam a lágerben. 1995-ben kaptam egy levelet Moszkvából, egy volt fogolytársam írta, Lev Szergejevics Lebegyev, aki ennyi év után megköszönte, hogy segítettem a lelki-szellemi kibontakozását. Együtt dolgoztunk a ruhagyárban, ô volt a laboratórium vezetôje. Megkért, meséljek valamit a diplomácia történetérôl.
-- Minek neked a rabságban a diplomácia története? -- kérdeztem.
Elmesélte, hogy a lengyel határtól két kilométerre levô, fehérorosz városkából, Magilovból származik. Az édesapja iskolaigazgató volt, nagy párttag. Ô gyerekként Lenin művein tanult olvasni, de valamit konyított a némethez is. Amikor 1943. június 22-én a németek pár óra alatt elfoglalták a várost, apja Leningrádban rekedt. Édesanyja aknatalálatot kapott, és elvérzett. Ô maradt ott családfenntartónak a kilencéves, gyerekbénulásos húgával és a hétesztendôs öccsével. A német parancsnokság alkalmazta tolmácsként. Miközben csinálta, kezdett neki megtetszeni a nemzetiszocializmus. A nagy kommunistából nagy náci lett tizennyolc évesen. Amikor négy év múlva közeledett a Vörös Hadsereg, belépett az SS-be, és elindult velük Németországba. Észtországban szovjet hadifogságba került -- itt kiábrándult a nemzetiszocializmusból is --, de nem árulta el a kilétét. Egy volt osztálytársa azonban megismerte és feljelentette. Csak azért nem ítélték halálra, mert akkor alakult meg San Franciscóban az ENSZ, amelynek csak olyan ország lehetett a tagja, ahol nincs halálbüntetés. Egy olyan diktatúrában, mint a Szovjetunió, egyszerűen felfüggesztették a halálbüntetést arra a kis idôre. Ezért kapott 25 évet. Addigra belátta, hogy a kapitalizmus nem jó, a nácizmus nem jó és a szocializmus sem jó. Magyaráztam neki, hogy van ennél jobb: a kereszténység. Szomjas lélekkel fogadta a tanítást. Jól jött, hogy tudott németül, mert oroszul trágárkodni hamarabb tanultam a fegyôröktôl, mint azokat a szavakat, hogy kegyelem, megváltás. Négy hónapon keresztül minden nap élesztgettem a hitét. Ezt köszönte meg negyven év után írt levelében, amelybôl az is kiderült, hogy késôbb megkeresztelkedett.

A magyarok között voltak érdekes emberek is, például Sági Zoltán ludovikás páncélos fôhadnagy. Ezzel a foglalkozásával itt nem sokra ment, de mint volt piarista diák a latin tudásával megértette a zsákmányolt orvosságok összetételét. Ezen az alapon beépült az egészségügybe. A betegbarakkban elôször a padlót mosta, aztán lázat mért, késôbb mint vöröskeresztes egészségügyis jött velünk az erdôbe. Amikor tromboflebitisszel kezeltek, ô adott vitamint. Igaz, nem nekem írta ki a nôvér, hanem az oroszoknak, de a magyaroknak maguk felé hajlott a keze. Konzultáns fôorvosként tért haza -- igazi láger-karriert futott be. Késôbb tényleg elvégezte az orvosi egyetemet Marokkóban, és egy spanyol grófi család orvosa lett haláláig.

Legjobban a kárpátaljai görögkatolikus lelkészekkel tudtam beszélgetni, magyar lelkész kevés volt. Mindenekelôtt Vágh József jezsuita páter, akivel együtt ítéltek el, ô is tíz évet kapott. 1953-ban szabadult, évekig egy lágerben voltunk. Zseniális koponya, sokat tanultam tôle, de távol állt a gyakorlati élettôl. Az volt a rögeszméje, hogy itt a lágerben bűnben vagyunk, mert a kommunizmust szolgáljuk, ezért nem lehet senkit feloldozni. Én rugalmasabb voltam. Szerintem nem jószántunkból jöttünk ide, és ahogy mi a kommunizmust felvirágoztatjuk, azzal nem sokra mennek. Úgyhogy minden további nélkül feloldoztam a fogolytársaimat. Volt egy érdekes mondása: ,,az egyszerű ember azt csinálja, amit tud, az értelmes ember azt csinálja, amit kell, a katolikus ember azt csinálja, ami lehetetlen.'' Nagyon gondolatébresztô mondás, de nem mentünk vele sokra. Mert ott nem azt tettük, amit tudtunk, hanem amire köteleztek bennünket. Én a három diplomámmal például papucsot fontam.

Másik paptársam, Mészáros Tibor veszprémi egyházmegyés pap volt. Remekül bírta a fizikai munkát, bányában dolgozott. Felnéztek rá a fogolytársak, úgy helytállt. A harmadik, Harangozó Ferenc, akinek megírták az emlékiratait ,,A csendlaki parókiától a szibériai hómezôkig'' címmel, szombathelyi egyházmegyés pap volt. Vele együtt jöttünk haza, de a magyar határnál elszakadtunk, mert a jászberényi börtönbe vitték. Csak az 1956-os forradalom alatt szabadult. Amikor elhagyta az országot 1956 november elején, én búcsúztattam. Svájcba került, majd Rómába, Mindszenty József titkára lett.

Együtt ítéltek el Köllei Györggyel, aki akkor kispap volt. Csak az 1953-as szabadulása után lett fölszentelt pap, részt vettem az újmiséjén. 1956 októberében elkezdte szervezni a cserkészetet, ezért a forradalom bukása után még egy évet kapott. Késôbb sikerült emigrálnia.
Böröcz Sándor evangélikus lelkész volt, vele a szabaduló táborban találkoztam. Késôbb megírta az emlékeit ,,Kiáltás a mélybôl'' címmel. Ezt még kéziratban olvastam, az elsô fejezet a letartóztatástól a szovjet határig, a második a szovjet határtól a szovjet határig tartott. Akkor, a kommunista érában szó sem lehetett a kiadásáról. 1991-ben kapok tôle egy dedikált könyvet, ebben már volt egy harmadik fejezet is: 1955-1990. Nagy keserűséggel ír arról, hogy az egyháza nem rehabilitálta. Nekem ez eszembe sem jutott. Nem az egyházam ítélt el, mégcsak nem is a magyar hazám, hiszen a szovjet büntetôtörvénykönyv alapján ítéltek el. Böröcz Sándorral a rendszerváltozás óta együtt tartjuk a gulágos hálaadó szentmiséket a Szent Imre templomban. Igazi ökumenikus szertartások ezek a hajdani rabok részvételével.

Minden vallás papjaival megtaláltam a közös hangot a lágerben, kivéve a pópákkal -- tisztelet a kivételnek. Ôk hihetetlenül méltóságteljesek és morózusok voltak, nem mentek, hanem vonultak. Elvárták, hogyha egy ukrán csomagot kap, megkínálja ôket. Az egyszerű emberek rendkívüli módon tisztelték ôket, ennek gyökerei még a cári idôkig nyúltak vissza.
Mi magyarok meghatároztuk, erkölcsileg mit lehet és mit nem. Szigorúan vettük, hogy egymást meglopni nem szabad. De ha valakit kivittek a vonathoz cukroszsákot rakodni, és egy zsák kiszakadt, akkor ott lehetett marokszámra enni.

-- Kicsit meg is lehet rúgni azt a zsákot? -- kérdezték.
Még ebbe is belementünk. Élet és halál bizonyos dolgokat másképp láttat. Ezek mind a túlélés eszközei voltak.
Háromezerötszáz kilométerre az otthonunktól az volt a legfontosabb, hogyan tudjuk túlélni a nyomorúságot. Közösen megfogalmaztuk a túlélés négy szabályát:
1. A szenvedést nem szabad dramatizálni! Nem szabad panaszkodni, mert attól gyengébb lesz az ember.
2. Az öröm szükséges a túléléshez. Ezért észre kell venni és tudatosan kell keresni az élet apró örömeit.

3. Nem vagyunk tökéletesek, de itt és most kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk rabtartóinknál. Ez mozgósítja az életenergiákat.
4. A negyedik szabály kicsit vallásos: akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb. Mi hívôk, ha a Jóistenbe kapaszkodunk, rájövünk, hogy Ô is akarja túlélésünket.
A négy szabály a beszélgetések során alakult ki -- nem én találtam ki --, és áthatotta az egész lágeréletünket.
Senkit nem engedtünk panaszkodni. Azt vallottuk, ha más kibírta, mi sem vagyunk gyengébbek náluk! Az apró örömök felkutatására pedig versenyt rendeztünk. Egész nap lestük az örömöket, és este, a káposztaleves elfogyasztása után beszámoltunk egymásnak. Aki a legtöbbet tudta felsorolni, az lett a gyôztes. A következô fordulóban a gyôzteseket eresztettük össze. A harmadik forduló gyôztese lett az olimpiai bajnok. Úgy éltettük, mint egy igazi bajnokot. Volt egyszer valaki, aki tizenhét apró örömöt tudott felsorolni este:

-- Gyerekek -- újságolta --, ma nem értem rá szenvedni, mert örökké az örömöket figyeltem, és mondogattam magamban, hogy el ne felejtsem.
Ehhez rutin kell.
Ha mínusz húsz fokban motozásnál az ôr elfelejtette levenni a vattasapkámat -- az már öröm volt, mert nem fáztam meg. Vagy: ma két krumplival több van a levesemben, mint tegnap.
Ha száz százalékon fölül teljesítettünk, akkor kaptunk pluszban egy tíz dekás kenyeret. Mikor terveztem a szabásmintát, ha egy centit tudtam spórolni az anyaggal, már öröm volt. Szinte mindenki részt vett ebben a játékban. Akik nem -- a depressziósok --, azok pusztultak el leghamarabb.

A harmadik szabály a legnehezebb, mert a politikai fogoly mindig ártatlannak érzi magát, akit a gazemberek megaláznak. Ilyen szituációban kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk az ôreinknél.
Erre a legjobb példa az volt, mikor aláíratták velünk a szabadulást. Másnap már nem kellett volna bemennünk dolgozni. Éktelen káromkodások közepette jött a bútorgyár igazgatója, hogy ôt tönkreteszik, ha ez a hetven ember nem megy be másnap dolgozni. Nem tudja teljesíteni a harmadik negyedévi tervet, és akkor nem kap prémiumot.
-- Mi rabok garantáljuk a maga prémiumát -- mondtuk a nagyúrnak. -- Önként megyünk erre az öt napra dolgozni.

A füle ketté állt a csodálkozástól. Ilyen még nem volt a Szovjetunió negyven éves történetében! Persze feltételeket szabtunk: csak nappali munka, azt a fizetést kapjuk rubelben, amit a szabadok, nem vonhatnak le belôle világítás, szállás címén. Mert ha egy rubelt adtak, 99 kopejkát levontak belôle. Mindenbe beleegyezett. Meghajtottuk magunkat: elsô nap 160 százalék, másnap 240 százalék, harmadik nap 300 százalék.
-- Ezek a koszos magyarok tudnak háromszáz százalékot csinálni, ti meg a nyolcvanat sem éritek el! -- mondta az igazgató a szovjeteknek.

A negyedik szabályra rengeteg példát tudok. Már az is kész csoda volt, hogy éjszakánként tudtam misézni. Isten közvetlenül is megmutatta: azt akarja, hogy túléljük ezt a poklot. 1952-ben például küldött nekünk egy újszövetségi szentírást. Az Északi jeges tenger mellôl jött egy szállítmány, tizenegy rab, köztük egy Kalocsa környéki henteslegény. Odahoz nekem egy könyvet, fedô- és hátlap nélkül: egy 1930-as, egypengôs, a Szent István Társulat által kiadott Újszövetségi Bibliát. Elmesélte, hogy mikor három nap sötétzárkát kapott, kínjában elkezdte tapogatni a falakat, és a két fenyôgerenda között ezt találta. Rejtély, hogyan tudta elhozni, hiszen örökké motoztak, de elhozta. Akkor már hatodik éve nem láttam magyar szót, csak cirill betűs plakátokat és a Pravdát. Fantasztikus élmény volt, hogy magyarul tudtunk olvasni! Ívekre szedtük és szétosztottuk egymás között. Nem számított, hogy hitetlen vagy hívô, szomjas lélekkel olvastuk, hiszen magyar szó volt! Hetenként cserélgettük az íveket, úgy, hogy elôször idézetet kerestünk a túlélés elsô szabályára, aztán a másodikra, és így tovább. Értelmes dolgokról beszélgettünk -- ez segített embernek maradni az embertelenségben.

A holocaustról azt hangoztatják, hogy ahhoz képest a Gulág turistaút volt. Nem volt turistaút -- ezt tisztázni kell. Kétségtelen, nem voltak gázkamrák. Nem így pusztították el az embereket, hanem munkaerônek használták ôket. De gázkamra nélkül is ott pusztult a rabok 78,3 százaléka... A Szovjetunióban még mindig ködösítés folyik a számokat illetôen. ,,A Gulág tényekben, adatokban'' című, 1991-es magyar kiadvány szerint, amely a Szovjet Belügyminisztérium adatai alapján készült, a lágerekben mindössze 6663 a ,,Szovjetunión kívüli nemzetiségű'' elítélt raboskodott. Ehhez képest csak Magyarországról harminckét ezer hadbíróság által elítélt embert hurcoltak a Gulágra. (És akkor hol van még a többi náció?!) A magyar foglyok közül huszonhat ezren meghaltak odakint. Ez az elítéltek 78,3 százaléka, ami óriási szám! Hatezer egypárszázan jöttünk haza, most már ezren sem vagyunk. Senkit ne tévesszen meg tehát, ha derűsen beszélek a lágerrôl, mert nem a borzalmakat hangsúlyozom, hanem a túlélés csodáit. Mindvégig biztos voltam benne, hogy Isten segítségével túlélhetem.