|
Írta: Jenő
|
|
2010. április 06. kedd, 07:26 |
|
Apostolok Cselekedetei 2,14.22-32
Akkor Péter,
aki a tizeneggyel ott állt,
felemelte szavát, és beszédet intézett hozzájuk:
,,Zsidó férfiak, és Jeruzsálem összes lakója!
Tudjátok meg ezt, s halljátok szavamat!
Izraelita férfiak, halljátok ezeket a szavakat:
ti a Názáreti Jézust,
azt a férfiút, akit Isten igazolt előttetek
erőkkel, csodákkal és jelekkel,
amelyeket, mint ti is tudjátok, Isten általa művelt közöttetek,
ezt az embert istentelenek keze által felszegezve megöltétek,
miután Isten elhatározott terve és előretudása szerint átadatott.
Isten azonban föloldozta a halál bilincseit,
és föltámasztotta őt,
amint lehetetlen is volt, hogy azok fogva tartsák,
mert Dávid róla mondja:
,,Magam előtt látom az Urat mindenkor,
mert jobbomon áll ő, hogy meg ne inogjak.
Ezért örvend a szívem, és ujjong a nyelvem,
sőt testem is békében nyugszik el,
mert nem hagyod lelkemet az alvilágban
s nem engeded, hogy Szented rothadást lásson.
Megmutatod nekem az élet útját,
és színed előtt örömmel töltesz el engem''.
Férfiak, testvérek!
Hadd szóljak hozzátok bátran Dávid ősatyáról!
Ő meghalt, eltemették, és sírja a mai napig itt van nálunk.
Mivel azonban ő próféta volt,
és tudta, hogy Isten esküvel fogadta meg neki,
hogy az ő utódaiból ül majd valaki a trónjára,
a jövőbe látva Krisztus feltámadásáról beszélt:
hogy sem az alvilágban nem maradt,
sem a teste nem látott rothadást.
Ezt a Jézust Isten feltámasztotta,
s ennek mi mindannyian tanúi vagyunk.
*
Máté evangéliuma 28,8-15
Rögtön el is mentek a sírtól.
Nagy félelemmel és örömmel futottak,
hogy megvigyék a hírt tanítványainak.
Ekkor íme, Jézus jött velük szemben és így szólt:
,,Üdv nektek!''
Ők pedig odamentek hozzá,
átkarolták a lábát és leborultak előtte.
Akkor Jézus azt mondta nekik:
,,Ne féljetek!
Menjetek, vigyétek hírül a testvéreimnek,
hogy menjenek el Galileába. Ott majd meglátnak engem.''
Amikor elmentek,
íme, az őrségből néhányan a városba mentek
és hírül vittek a főpapoknak mindent, ami történt.
Erre azok összegyűltek a vénekkel, tanácsot tartottak,
majd sok pénzt adtak a katonáknak, és azt mondták nekik:
,,Mondjátok azt:
,,A tanítványai éjjel eljöttek és ellopták őt, amíg mi aludtunk.''
Ha a helytartó meghallja ezt,
mi majd meggyőzzük őt, és kimentünk titeket.''
Azok átvették a pénzt és úgy tettek, ahogy kioktatták őket.''
Ez a dolog el van terjedve a zsidóknál mind a mai napig.
*
Apostolok cselekedetei Csel 2,36-41
„Tudja meg tehát Izrael egész háza teljes bizonyossággal,
hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette őt,
azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek!''
Amikor ezeket hallották, szívükben megrendültek.
Így szóltak Péterhez és a többi apostolhoz:
,,Mit tegyünk, férfiak, testvérek?''
Péter azt felelte nekik:
,,Tartsatok bűnbánatot,
és mindegyiktek keresztelkedjék meg
Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára;
akkor megkapjátok a Szentlélek ajándékát.
Mert az ígéret nektek szól,
valamint a ti fiaitoknak,
és mindazoknak, akik távol vannak,
de akik közül mindenkit meghív magához a mi Urunk Istenünk.''
Számos egyéb szóval is bátorította és buzdította őket:
,,Mentsétek meg magatokat ettől a gonosz nemzedéktől!''
Azok tehát megfogadták szavát és megkeresztelkedtek;
körülbelül háromezer lélek csatlakozott aznap hozzájuk.
*
János evangéliuma 20,11-18
Mária pedig kinn állt a sírnál, és sírt.
Amint sírdogált, lehajolt a sírboltba.
Két angyalt látott fehér ruhában ülni,
az egyiket fejtől, a másikat lábtól, ahol Jézus teste feküdt.
Azok megkérdezték tőle:
,,Asszony, miért sírsz?''
Ő azt felelte nekik:
,,Elvitték az én Uramat, és nem tudom hová tették!''
Ahogy ezt kimondta, hátrafordult,
és látta Jézust, hogy ott áll,
de nem tudta, hogy Jézus az.
Jézus megkérdezte tőle:
,,Asszony, miért sírsz? Kit keresel?''
Ő pedig, azt gondolva, hogy a kertész az, ezt felelte neki:
,,Uram, ha te vitted el őt,
mondd meg nekem, hová tetted, és én elviszem!''
Ekkor Jézus megszólította őt:
,,Mária!''
Erre ő megfordult, és héberül így szólt:
,,Rabbóní!'',
ami azt jelenti: Mester.
Jézus azonban így szólt:
,,Ne tarts fel engem,
mert még nem mentem fel az Atyához,
hanem menj el a testvéreimhez, és mondd meg nekik:
Fölmegyek
az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz,
az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.''
Mária Magdolna elment, és hírül vitte a tanítványoknak:
,,Láttam az Urat!'',
és hogy ezeket mondta neki.
*
Apostolok Cselekedetei 3,1-10
Péter és János pedig
felmentek a templomba a kilencórai imádság idején.
Ekkor egy férfit vittek arra, aki születésétől fogva béna volt.
Naponta odatették a templomnak az úgynevezett Ékes-kapujához,
hogy a templomba jövőktől alamizsnát kérjen.
Amikor Pétert és Jánost meglátta,
amint a templomba készültek bemenni,
könyörgött, hogy alamizsnát kapjon.
Péter Jánossal együtt reátekintett, és azt mondta:
,,Nézz ránk!''
Erre az rájuk nézett, remélve, hogy kap tőlük valamit.
Péter azonban így szólt:
,,Ezüstöm, aranyam nincs, de amim van, azt neked adom:
a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!''
Azzal megfogta jobb kezénél, és fölemelte.
Erre azonnal erő szállt a lábába és talpába,
úgyhogy felugrott, állt és járt-kelt.
Bement velük a templomba,
járkált, ugrándozott, és dicsérte az Istent.
Az egész nép látta, hogy jár, és Istent magasztalja.
Ráismertek,
hogy ő az, aki alamizsnáért üldögélt a templom Ékes-kapujánál.
Elteltek csodálkozással,
és magukon kívül voltak amiatt, ami vele történt.
*
Lukács evangéliuma 24,13-35
Aznap ketten közülük
egy Emmausz nevű helységbe mentek,
amely Jeruzsálemtől hatvan stádium távolságra volt,
s beszélgettek egymással mindarról, ami történt.
Miközben beszélgettek és tanakodtak,
egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk.
De a szemüket akadályozta valami, hogy fel ne ismerjék.
Megszólította őket:
,,Miről beszélgettek egymással útközben?''
Ők szomorúan megálltak.
Az egyik, akinek Kleofás volt a neve, azt felelte:
,,Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben,
aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?''
Ő megkérdezte tőlük: ,,Micsoda?''
Azt felelték:
,,A Názáreti Jézus esete,
aki tettben és szóban
hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt.
A főpapok és a főembereink azonban
halálos ítéletre adták, és megfeszítették őt.
Pedig mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt.
Azonfelül ma már harmadik napja, hogy ezek történtek.
De néhány közülünk való asszony is megzavart bennünket,
akik hajnalban a sírnál voltak,
s mivel nem találták a testét,
visszajöttek azzal a hírrel,
hogy angyalok jelenését is látták,
akik azt mondták, hogy él.
Társaink közül néhányan a sírhoz mentek,
és úgy találták, ahogy az asszonyok mondták, de őt magát nem látták.''
Erre ő azt mondta nekik:
,,Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek arra,
hogy elhiggyétek mindazt, amit a próféták mondtak!
Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak,
hogy bemehessen dicsőségébe?''
És kezdve Mózesen és valamennyi prófétán,
mindent megmagyarázott nekik, ami az Írásokban róla szólt.
Mikor odaértek a faluhoz, ahová mentek,
úgy tett, mintha tovább akarna menni.
De marasztalták:
,,Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben van már a nap!''
Bement hát, hogy velük maradjon.
Amikor asztalhoz ült velük,
fogta a kenyeret, megáldotta, megtörte, és odanyújtotta nekik.
Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték,
de ő eltűnt a szemük elől.
Ők pedig így szóltak egymáshoz:
,,Hát nem lángolt a szívünk,
amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?''
Még abban az órában útra keltek,
és visszatértek Jeruzsálembe,
ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket.
Azok elmondták:
,,Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!''
Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt,
és azt, hogy hogyan ismerték fel őt a kenyértöréskor.
|
|
LAST_UPDATED2 |
|
Írta: Jenő
|
|
2010. április 03. szombat, 08:49 |
|
Lelki nagytakarítás
Választásra készülünk ott kint a nagyvilágban, de lelkünk mélyén ki az úr? Vajon ott bent, nem kellene-e elkezdődjön egy nagyon komoly kampány? Vajon a bennünket belülről irányító hatalmakat, erőket nem kellene alázattal, bölcs nyugalommal felülvizsgálni? Nézzük meg, hogy egyáltalán van kormánya, saját magam számára elfogadott elvekkel az életemnek? Vagy csak simán sodródok, játékszere vagyok a kinti világ pillanatnyi benyomásainak, kusza ösztöneinek?
Szerintem sem a politikai, sem a gazdasági reform nem fogja megoldani sem
népünk, sem az emberiség, még kevésbé a magam gondjait, egy komoly belső
lelki reform nélkül. Az ember önmagát, belülről kellene megreformálja!
Választásra készülve jó lenne elgondolkozni, hogy ott belül, lelkünk mélyén
ki van a kormányon, milyen pártok, hatalmak....? A dölyfös, mindenkit
leócsárló, letaposó, hatalom utáni vágyam?
Az anyag elvű bírvágy? A kapitalizmus fogyasztás ösztöne? Vagy az alkohol,
a különféle élvezeti cikkek iránti olthatatlan szomjam? Mi vezet, lényem
hajójában ki van kormányon? Bennem, ott legbelül a döntéseket ki hozza meg?
Az ember hajlamos másokkal szemben nagyon kritikus lenni, és ez jól is van,
de ebből a szigorúságból nem ártana, ha egy rész önmagunk felé fordulna.
Az általunk befogadott közel kétezer gyermek közül egy sem került hozzánk
csak azért, mert a románok, cigányok, magyarok szétverték volna a
családjaikat. Minden alkalommal a családot szétverő erő belülről jött:
figyelmetlenség, naivság, alkohol, lustaság, bűnös kilengés és fojtathatnám
a sort. Sajnos a családjainkat szétverő döntések ott bent, a lélek mélyén
születtek.. Persze jól esik hárítani, a felelősséget mások nyakába varrni,
az iskola, a TV, stb. Tudom, hogy jó lenne a fáradságos belső kemény munkát
kiszervezni, másokra bízni, egy vasárnap délelőtti szavazással mindent
megoldani. Ne csapjuk be magunkat: soha nem volt ennél nagyobb szabadság a
Kárpátmedencében, de talán soha nem volt ilyen kevés befelé fordulás, ilyen
kevés önuralmuk az embereknek, mint most. Önmagát kellene féken tartsa az
ember! Szomorú szívvel mondhatom, hogy a bennünk lévő bűnös vágyak, kapzsi
ösztönök okozták az elmúlt húsz évben a legtöbb kárt saját magunknak és
népünknek.
Az utolsó ítélet nem lesz más, mint amikor Isten felmutatja azt az embert,
aki te lehettél volna. Nagy szelíden, csak annyit mond: "nézd ez lettél
volna, ha reggelente szépen, idejében felkelsz és a mindennapi munkádat
szépen elvégzed, ezek lettek volna a te drága gyermekeid, unokáid, ha te
bennem bízó lélekkel, vidáman, szépen, szorgalmasan, a jóban kitartva éled
életed... Ilyen lettél volna, ilyen lett volna a családod, néped, a közösség
melyből vétettél...., de sajnos, benned nem a józan ész, a szeretet, a
jóság, a szorgalmas kitartás uralkodott, hanem a bűnös vágyaid, kapzsi
ösztöneid, melyek aláásták önbizalmadat, életkedvedet, mely elnyelte életed
megannyi drága percét, óráját". Isten nem fog senkit elítélni, egyszerűen mi
mondjuk ki magunk felett az ítéletet azzal, hogy mindennapi döntéseinkben
milyen erőket engedünk életünk kormányához... Ott belül mi választunk,
döntünk, és ott bent is csak mi dönthetjük le a lelkünkre telepedett bűnös
zsarnokot.
Milyen szép lenne, ha az elmúlt évek hibájából tanulva, egy hatalmas tavaszi
nagytakarításban, minden szinten a selejtes, önző, kapzsi, bűnös erőket,
letudnánk cserélni alázatos, becsületes, tiszta, dolgos családjainkra,
Istenre figyelő vezetőre...
Isten adja, hogy mindannyian, ott legbelül is megtartsuk szabad
választásainkat.... Én a szeretetre, Istenre szavazok!
Kisebb testvéri szeretettel,
Csaba testvér
Déva, 2o1o |
|
LAST_UPDATED2 |
|
|
Egy államférfi genezise és érvényessége |
 |
 |
 |
|
Írta: Jenő
|
|
2010. március 24. szerda, 11:00 |
|
Batthyány Lajos
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
Németújvári gróf Batthyány Lajos
(Pozsony, 1807. február 10. – Pest, 1849. október 6.):
államférfi, Magyarország első alkotmányos miniszterelnöke.
„Egy nagy és szép ügy hősi vértanúja,
aki lelkét visszaadta Istennek,
de emléked örökké élni fog sziveinkben,
emléked élni fog az utolsó magyar legutolsó lélegzetvételéig.
— Teleki László”
Életpályája
Édesapja gróf Batthyány József Sándor (1777–1812), édesanyja a köznemesnek született Skerlecz Borbála († 1834) volt; Lajos volt a második gyermekük. Röviddel születése után anyja különvált apjától, és Bécsbe költözött a két gyerekkel. Miután apja meghalt, anyja megkaparintotta az akkor öt éves Lajos hatalmas örökségét, és fényűző életet élt a birtokon. Lajost eleinte házitanító tanította, majd anyja visszaküldte Bécsbe, a Klinkowström-féle nevelőintézetbe, így sokáig szinte árvaként nőtt fel, és dacos, nehezen kezelhető gyerekké vált.
Fiatalsága
16 évesen fejezte be intézeti tanulmányait. Ezután a zágrábi jogi akadémián tanult. 1826-ban katonatisztnek állt, és kadétként négy évre Olaszországba ment, ahol a Miklós-huszároknál hamarosan hadnagyi rangot ért el. Eközben (? — itt a források ellentmondóak, valószínűleg 1827-ben) diplomázott. Katonaként meglehetősen könnyelmű életet élt, és örökségére várva nagy adósságot halmozott fel. Anyjával hosszas perpatvarba bonyolódott örökségéért, amit végül 24 évesen, nagykorúvá válva sikerült megszereznie. Ekkor elhagyta a katonaságot, és hazaköltözött Vas megyébe. Birtokait korszerűsítette, elkezdett ismerkedni Magyarországgal és a magyar nyelvvel.
1830-ban a főrendi ház tagja lett, és e minőségében jelen volt a koronázási országgyűlésen, de eleinte semmilyen politikai szerepet nem játszott.
1834 decemberében, Pozsonyban feleségül vette Zichi és Vásonkeői Zichy Antónia grófnőt (1816–1888), Zichy Károly gróf és Batthyány Antónia grófnő leányát. Három gyermekük született: Amália (1837–1922) Ilona (1842–1929) és Elemér (1847–1932). A kortársak szerint felesége ösztönözte az aktívabb, reformpárti szerepvállalásra. Hasonló nézeteket vallott sógornője, Zichy Karolina grófné, Károlyi György felesége is; e két család szalonjai Pesten, Pozsonyban és Ikervárott a társasági és közélet valóságos központjaivá váltak.
1839-ben birtokán cukorgyárat alapított.
Batthyány, a reformpolitikus
Komolyabb politikai szerepet először az 1839–1840-es pozsonyi országgyűlésen töltött be, mint a főrendi házban az ellenzék vezére. E csoport számára határozott reformprogramot fogalmazott meg, és az ő javaslatára kezdték 1840-ben gyorsírásos naplóban rögzíteni a felsőház eseményeit.
Eleinte maradéktalanul osztotta Széchenyi István gróf gazdasági és politikai nézeteit is. Már a harmincas évek elején azok közt volt, akik kezdeményezték a lónemesítést, majd lóversenyek rendezésével serkentették az állattenyésztést, lerakva ezzel a magyar gazdasági egyesület alapjait. Ugyancsak Széchenyi példájára felkarolta a selyemhernyó-tenyésztést is, és ehhez több mint 50 000 eperfát ültetett birtokán. Ez idő tájt alakult meg az ő közreműködésével a Vas vármegyei szombathelyi gazdasági egyesület, 1843-ban pedig az ő elnöksége alatt a cukorgyár-egylet.
Eleinte abban is egyetértett Széchenyivel, hogy a reformmozgalmat a főnemeseknek, az arisztokratáknak kell vezetniük, ám programja a köznemesség határozottabb reformelképzeléseihez állt közelebb, ezért Széchenyi és Kossuth 1841-től éleződő vitájában kerülte a határozott állásfoglalást. Kossuthtal az Iparegyesület elnökeként és más gazdasági egyesületek vezetőjeként 1843-ban került kapcsolatba, és együttműködésük mind szorosabbá vált.
Az 1843–1844-es országgyűlésen már nemcsak a főrendi, de az egész országgyűlési szabadelvű ellenzék vezéralakja volt; a főrendi naplókban mintegy 200 felszólalását rögzítették. Abszolutista bel- és külpolitikájáért élesen bírálta a bécsi kormányzatot.
Az országgyűlés bezárása után Pestre költözött, és 1845-ben az ellenzék központi választmányának elnökévé választották. Aktív szerepet vállalt újabb gazdasági egyesületekben (Magyar Kereskedelmi Társaság, Magyar Cukorgyár Egyesület), majd a Védegylet szervezésében (ennek elnöke távoli rokona, Batthyány Kázmér gróf lett). 1846-tól legfőbb törekvése az ellenzék egységesítése, egy párt szervezése, programjának kidolgozása lett. Az Ellenzéki Párt 1847. március 15-én alakult meg, és első elnökévé Batthyány Lajost választották.
Kossuth döntően neki (erkölcsi és anyagi támogatásának) köszönhette, hogy az 1847-es országgyűlésre Pest megyei követté választották; ezután a főrendi házban Batthyány és az alsóházban Kossuth lett az ellenzék vezére.
Batthyány Lajos kormánya
Tagja volt az országgyűlés reformköveteléseit Bécsbe vivő küldöttségnek, és V. Ferdinánd király 1848. március 17-én őt bízta meg az első magyar minisztérium megalakításával. Az 1848. március 23-i ülésen terjesztette fel minisztereinek jegyzékét (Batthyány-kormány). Első feladataként kidolgozta, illetve kidolgoztatta az átalakulás törvényeit, és azokat elfogadtatta az utolsó rendi országgyűléssel. Kormánya e törvények hatályba lépése után, április 11-én kezdett működni. A rendkívül nehéz kül- és belpolitikai helyzetben Batthyány kiváló teljesítményt nyújtva kortársai fölé magasodott: az 1848 márciusában hatalomra került kormányzatok közül az ő kormánya maradt a legtovább (több mint fél évig) hivatalában.
Legfontosabb feladatának Magyarország alkotmányos önkormányzatának kiépítését, ezen belül az önálló fegyveres erő megszervezését tekintette. Elérte, hogy a Magyarországon állomásozó császári-királyi csapatokat kormánya alá rendeljék (május 7-én). Megpróbálta hazavezényeltetni a korábban Magyarországon sorozott katonákat. Létrehozta az új törvények által előírt nemzetőrséget, aminek feladata hivatalosan belbiztonság felügyelete volt. Májusban elkezdte szervezni az önálló magyar honvédséget, és ehhez honvédeket toboroztak. A nemzetőrség ügyeit az e célra létrehozott Országos Nemzetőrségi Haditanács élén maga intézte, és Mészáros Lázár hazatértéig (április 7. – május 23. között) maga vezette a hadügyminisztériumot is. Sikerült felállítania az első tíz honvédzászlóaljat; később ezek váltak a nemzeti haderő magvává. Az örökváltság és a közteherviselés ügyében Kossuth Lajos álláspontját fogadta el; a parasztságot az úrbér eltörlésével szerette volna a liberális nemesek oldalára állítani.
Bár az alkotmányos monarchia híve volt, és az alkotmányosság fenntartására törekedett, a bécsi udvarban egyre elégedetlenebbek voltak politikájával. Az országgyűlés megbízásából augusztus 29-én Deák Ferenccel a királyhoz járult, hogy utasítsák fegyverletételre a szerb felkelőket és állítsák le Jellasics készülő támadását. Egyúttal felajánlotta Jellasicsnak, hogy hozzájárul Horvátország békés különválásához. Fáradozásai eredménytelennek bizonyultak: a király leiratában formálisan ugyan visszahívta tisztségéből a horvát bánt, a rendelkezést azonban nem hajtották végre, és a horvát csapatok szeptember 11-én betörtek Magyarországra. Ekkor Batthyány és kormánya (Kossuth Lajos, Szemere Bertalan és Mészáros Lázár kivételével) lemondott, de többek (egyebek közt a nádor felkérésére ismét elvállalta a tisztséget. Szeptember 13-án népfelkelést hirdetett, és a sereg vezérének István nádort kérte fel, ő azonban a király parancsára lemondott erről a tisztségről, és elhagyta az országot.
Az új kormányt az uralkodó (szeptember 25-én) nem fogadta el; Batthyány megbízatását érvénytelenítette, és a magyarországi haderők élére királyi főbiztosként Lamberg Ferenc Fülöp tábornokot nevezte ki – őt azonban 1848. szeptember 28-án Pesten a tömeg felkoncolta. Eközben (ugyancsak szeptember 28-án) Batthyány még egyszer Bécsbe utazott átalakítani kívánt kormányának névsorával, hogy megpróbáljon kompromisszumot kidolgozni az udvarral.
Jelentős mértékben az ő szervező munkájának köszönhető, hogy a sebtében régi sorezredekből, nemzetőrökből, honvédekből egybegyűjtött magyar haderő szeptember 29-én Pákozdnál megállította az országba betört horvát csapatokat.
Belátva, hogy nem tud egyezségre jutni a királlyal, Batthyány október 2-án lemondott megbízatásáról, és hozzájárult utódja, a buzgón királyhű Vay Miklós kinevezéséhez. Egyszersmind lemondott országgyűlési mandátumáról is.
Lemondása után
Közkatonaként belépett Vidos József Vas vármegyében Kuzman Todorović tábornok csapatai ellen induló seregébe, de az október 11-i csatában leesett lováról, és karját törte.
Felgyógyulása után újra országgyűlési követté választották. Ellenezte a parlament Debrecenbe költöztetését. Indítványára 1849 januárjának elején az országgyűlés küldöttséget menesztett az újabb támadó sereget vezető Windisch-Grätz tábornokhoz, hogy szándékait kipuhatolja — Windisch-Grätz azonban még csak fogadni sem volt hajlandó Batthyányt (a küldöttség többi tagját igen). Visszautazott Pestre, ahol 1849. január 8-án a Károlyi-palotában elfogták, és a budai laktanyába zárták. A magyar seregek közeledtével átszállították Pozsonyba, Laibachba, Olmützbe. A magyarok és a stájerek többször (Buda, Sárvár, Cilli) megpróbálták kiszabadítani, ezeket a kísérleteket azonban ő maga utasította vissza. Batthyány ekkor és később is mindvégig ragaszkodott ahhoz, hogy valamennyi cselekedete törvényes volt, és nem ismerte el a bíróság illetékességét, a bécsi kamarilla azonban őt tekintette a forradalmi mozgalom egyik elindítójának, és elhatározta, hogy kivégzésével példát statuál. Pere kimondott koncepciós per volt: Magyarország csak a császár 1848. október 3-i manifesztumai után számított „lázadó országnak”, Batthyányt azonban (és senki mást) az ez előtti, 1848 nyári–tavaszi tetteiért „vonták felelősségre”.
Kivégzése
Batthyány Lajos kivégzése az Újépület udvarán
A Batthyány-örökmécses az egykori Újépület udvarának helyén emelt emlékmű, nemzeti kegyhely
Az 1849. augusztus 16-án Olmützben összeült haditörvényszék először börtönbüntetésre és vagyonának elkobzására ítélte, majd ezt Schwarzenberg és a bécsi udvar nyomására halálra változtatta, de úgy, hogy az elítéltet az uralkodó kegyelmére ajánlotta.
Ekkor Batthyányt Pestre szállították, hogy a kegyelmezés joga a császártól Haynauhoz kerüljön, és ő október 3-án jóvá hagyta a halálos ítéletet, elrendelte Batthyány felakasztását. Az utolsó, engedélyezett látogatáson felesége egy tőrt csempészett be neki. Ezzel súlyos sebeket ejtett a nyakán, de életben maradt. Sebei miatt az ítéletet kénytelenek voltak golyó általira módosítani. Ennek megfelelősen október 6-án a pesti Újépület (Neugebäude) udvarán kivégezték.
Október 6-a estére különféle izgatószerekkel olyan állapotba hozták, hogy saját lábán ment ki a vesztőhelyre, ahol megkönnyebbülten látta, hogy nincs akasztófa. A pest-budai katonai kerület parancsnoka, Johann Kempen von Fichtenstamm altábornagy, aki később 1863-ban Pest város díszpolgára lett [2] tudta, hogy Batthyány felakasztása ilyen körülmények között lehetetlen, de az ítélet végrehajtását sem akarta elhalasztani. Ezért úgy döntött, hogy agyonlöveti Batthyányt. A magyar miniszterelnököt, aki a súlyos vérveszteségtől tántorgott, ketten kísérték. A kivégzőosztag előtt fél térdre ereszkedett. „Éljen a haza! Rajta, vadászok” – kiáltotta.
Földi maradványait Pesten a ferencesek belvárosi templomának kriptájába rejtették el. A kiegyezés után 1870-ben ünnepélyesen újratemették a Kerepesi temetőben épített mauzóleumban.
Írásai
Országgyűlési beszédei és írásai a korabeli naplókban és politikai lapokban találhatóak. A cukorrépa termesztésről szóló szakszerű írása a Magyar Gazda című folyóirat 1842. évfolyamának második számában jelent meg.
Emlékezete
Holttestét családja a pesti ferencesek templomának kriptájában rejtette el, majd 1870. június 9-én a nemzet gyásza mellett átvitték a Kerepesi úti temetőbe. Sírja fölé 1874-ben a székesfőváros díszes mauzóleumot emelt (Schickedanz Albert műve).
Arcképét Barabás Miklós festette meg.
Batthyány-örökmécses Budapest V. kerületében.
A Batthyány tér és a Batthyány utca Budapest I. kerületében (a Vízivárosban).
A Batthyány utca elején (a 2. sz. házon) emléktábla, a Batthyány téren 2008-tól köztéri szobor őrzi emlékét.
A Professzorok Batthyány Köre (2002-ben alakult civil szervezet).
A Batthyány Lajos Alapítvány (1991-ben létrehozott magánalapítvány).
Batthyány Társaság emlékérme 1994 Tervező: ifj. Szlávics László
Születése 200. évfordulójára a Magyar Nemzeti Bank ezüst emlékpénzt adott ki. Tervező: Csikai Márta.
Gödön emlékpad örökíti meg a kivégzőosztag előtt mondott utolsó mondatát.
|
|
LAST_UPDATED2 |
|
A magyar vidék és a főváros a kiegyezés után |
|
|
|
|
Írta: Jenő
|
|
2010. március 18. csütörtök, 11:35 |
|
Arany László
A délibábok hőse
(részlet)
Negyedik ének
Születünk fog, haj és illúziók nélkül;
meghalunk fog, haj és illúziók nélkül.
Bejártam a Kárpát sok büszke bércét: -
Ó, szép az út, nem fáraszt fölfelé;
Vágy edzi a feszülő izmok ércét,
Csábítva új meg új táj tűn elé;
Az arc hevül, a szem sugárzva néz szét,
Túlhágva erdőn, mely körét szelé;
Ormok legét keblünk dagadva issza,
Ki nézne a sikamlós útra vissza?
Egy-egy kövecs lehull: ki néz utána,
Hogy merre gördül s ott lenn hol vesz el?
Szirtomladék közt, meredély fokán, a
Test átsikamlik, láb bizton szökel.
Veszélyt, ha túl van rajta már, ki bánja?
A cél olyan szép s oly igen közel!
A ritka légben a szem is hibádzik,
S a messze csúcs olyan közelre látszik.
Hanem le! A fáradt test félve zökken
Csukló inakra; léptünk ingatag;
Szemünk a mélybe lát és visszahökken,
Az út sikamlós, nyirkos, omlatag;
Baljóslatot látunk a görgetegben,
Mely lépteink elől alászakad;
Alig vehetjük észre, mit haladtunk,
S a völgyi nyughely messze még alattunk...
De - "mit nekünk ti zord Kárpát!" Ne járjuk
Kopár kövét. Gyerünk alföldre le. -
Ihol, Balázst is éppen ott találjuk,
Nem harci kedvvel, más tervvel tele:
Mert más világ lett, amióta láttuk,
Hazánkra is jobb nap derült vele,
A fecske, gólya vígan visszajöttek,
Fészkökbe tértek a rég száműzöttek.
Balázsnak is megnyílt tehát hazája,
Fátyol fedé őt, mint a multakat.
Örömmel tért haza. Higgadt dagálya,
Lelkét, mint a kövecskét a patak,
Idő s út megcsiszolták; büszke pálya
Nem csalja, harcért keble nem dagad,
Mert béke, jólét, tőke, munka, bér
Forog fejében, nem harc és babér.
Ó, látta színterét a nagy tusának,
Hol lételért küzd nép, család, egyén,
S nem jósol könnyen nagy reményt honának;
Nem mondja, hogy nincs párunk földtekén.
De örvend a kiegyezés korának,
Hogy önura lőn a magyar megén',
S csak rajta áll, hogy a sorstól kivájja
Üdvét - im nyitva a küzdelmi pálya.
És vállvetett, serény munkára számít,
Buzgalmat vár, nemes szándékba' hisz;
Mosolygja a rajongók dőre álmit,
Ő nem csudákba, min-karunkba' bíz',
És szidja a poézist, mely csak ámít,
Nemlétező ábrándvilágba visz,
Fölháborítja szívünket, fejünket,
De a konyhára nem hoz egy fityinget.
Bejárta Európát; vénült, tapasztalt,
Nagyvárosoknak végigélte minden
Élményeit; csatangolt Párizs aszfalt
Boulevardjain s a szép "unter den Linden";
Mézzel bizony nem egyszer mérget is falt,
Puhult erőben, halványula színben...
Mindegy, - most kedvvel jő hazafele,
Nem az, ki rég, de most is hűbele.
Ifjú szerelmét, azt feledte régen,
De pót-szerelmet lelt itt-ott: olyat,
Mitől ráncot ver a szem síma vége
S az ifjú fej levedli a hajat, -
Kívül ép, mint tojás, de záp a széke,
Bódít mint szesz s nem oltja szomjadat;
Éva almája, de vackor az íze,
Éden, de a szomszédja: Lindewiese.
Nos hát, alföldi buckákon, fenyéren,
Hol útat a homokdomb elnyeli,
Rövid szekéren s három friss egéren
Az olvasó őt újra fölleli; -
Szép őszi dél van: a posványos éren,
Mely a határt kanyargva átszeli,
Bibic-csapat kel, vijjog, szerteszéled,
Azonkívül sehol sincs semmi élet.
Körülte nincs. Hanem benn lelke mélyén
Friss életet nyer a kihalt vidék;
Sok gyermekemlék átvonul kedélyén,
Bár évekig remény, ábránd fedék;
E domb, ama tölgy, melynek terebélyén
A csókafészket egykor ők szedék,
E szárcsa-tó, amott a Tisza menti
Fűzes - mind jó barátjaként köszönti.
Majd újra áttör a szív e regényes
Vonzalmain a nemzetgazda-ész:
Mily elhagyott tanyák, minő szegényes,
Hanyag gazdálkodás, bármerre néz!
Ah, példa kell itt, bátor és erélyes,
Reformok, gépek, munkás gazdakéz, -
Hej, hogyha ő nagybirtokos lehetne,
Most mennyi hasznost, mennyi jót tehetne!
S vággyal repülve száll előre lelke;
De a ló nem repül, alig halad;
S a szétcsapongó vágyak játszi serge
Fáradva, röptiből alábblohad,
Mint légyraj, amely oszlopban kerengve
Vonul velök s megint el-elmarad,
Míg végre a szekérre ül körül,
Balázs is hallgatásban elmerül.
Úszó ökörnyál szétkuszálva hosszan
Terül a pusztán, mint tépett lepel;
A nap hanyatlik, csendesen lecsusszan,
S eget, mezőt szürkés homály lep el;
A néma csendben egy fűszál se moccan,
Csak néha pár csörgő-ruca csap el
Fölötte - ő vadász-élvekre gondol,
De hűl az est - egy pár gombot begombol.
Rég volt biz az, midőn ifjúi teste
Fáradni, fázni még nem lankadott,
Midőn övig vizet gázolva leste
Vadlúd csapatját, félénk kócsagot,
S egy jól talált gém ív-körű leeste
Gyönyört, szívének izgalmat adott,
S ha szíjra fűzve táskáján cepelt
Pár vén kacsát, már vágya mind betelt...
Majd feljön a hold rézvörös nagy üstje,
S Balázs meglátja falvát: egy marok
Kis putrit; a tőzegtűz lomha füstje.
Elhordva bűzét messze, áporog, -
De a Tiszának megsárgult "ezüstje"
Még duzzadozva köztük háborog,
Tükrén rabolt zsákmánya fut suhogva:
Nád, deszka, házfedél, zsup, szénaboglya.
Alább a nép kifogja mind ez áldást, -
"No lám, mily élénk forgalom; pedig
Mennyit kell hallanunk a szemrehányást,
Hogy a magyar nép nem kereskedik!"
Gondolja gúnyosan Balázs. Hanem mást
Beszél kocsisa most: komp és ladik
Kikötve a tulsó parton nyugosznak,
S révészeik túl, csárdában boroznak.
Ordítni hát - és tűrni s újra várni!
Kurjongatásra néma éj felel;
Távirda nincs, policemant sem találni,
Ki a zavart bölcsen intézze el; -
No szép kilátás ott saslódva hálni!
Ah, végre egy hang: "Hó! ki az? mi kell?"
- Így sok beszéd után és hármas áron
Áthordja őket egy pár honi Charon.
És bátyja otthon ölelő karokkal
Fogadja a várva-várt jövevényt;
Kínálja papramorgóval, borokkal,
Hoz friss cipót, hideg kolbászt, lepényt;
Aztán pipát tölt rátermett marokkal,
Asztalra helyez egy öblös edényt,
S pipázva, iddogálva is vegyest,
Beszélgetés között eltelt az est.
Másnap Balázs szétnéz az agglegényes
Tanyán; ah, mily kietlen, idegen!
Kongó szobák, kis ablakok, szegényes
Bútorzat, régi puska egy szegen.
Nagy sárkemence (ő a gőzre kényes),
Könyvtár gyanánt naptár lóg zsinegen,
Bűzhödt cselédház, füstös konyha, pitvar,
Gazos kert, rongyos ólak, sáros udvar.
Ásítva ácsorognak jobbra-balra
Pár vén agár s nehány lassú cseléd,
És bátyja szidja - borsót hányva falra -
Kinek kezét, kinek lábát, belét,
Vagy "béle istenét": "Hopp, erre-arra!
Kész lesz-e minden, lesz-e jó ebéd?
Sok renyhe nép! Holnap mind elcsapom.
Nem mondtam-é: ma lesz a névnapom."
S valóban gyűlni kezd üdvözletére
Egész vidéknek színe és java.
Első, ki már korán reggel betére,
A peckes agglegény: Horpasz koma,
Ő a vidéki ifjúság vezére,
Ki mindenütt, csak otthon nincs soha;
Magát s lovát a környék tartja ki, -
Utána meg jön mindjárt Szij Muki.
Muki kemény fiú; de most baj érte,
Gyengélkedik szegény, köhög, beteg:
Egy bácskai legény jött a vidékre,
Mulattak együtt, volt egy kis petek,
Megettek gyertyát, lőport, szöszt, de végre
Amaz - valódi bácskai gyerek -
Ólomgolyókat is kezd nyelni sorra;
Nyelné Mukink is, ám torkára forra.
Jön Vermes úr is, rozzant vén batáron,
Mely szíjrúgóin erre-arra hintál:
Ő legnagyobb úr ott vagy tíz határon,
Csak pénze nincs, mert mindig nagyba fundál,
Termésit el nem adja semmi áron,
Számítja szüntelen, hogy ára mint áll,
Örökké háborús hírben bizik,
Míg vermeit megrontja a zsizsik.
Egy percre majd Szikár úr is behajtat:
Őt százfelé száz dolga kergeti:
Ügyvéd s kupec: vesz, ád, perl, végrehajtat.
Mondják, hogy a zsidót is rászedi,
Megcsal, ha bír, s aztán szid, hogy te csaltad;
A hír sok cifra dolgát hirdeti;
De, bár gyalázzák, s megvetik titokba',
Tűrik maguk közt, mert pört dob nyakokba.
S most egyik a másik nyomát taposta;
Ki önkényt jön, kit hajt a szél s eső;
Sok jót kívánó Marci, Jóska, Pista
(Köztük Etelke férje is, Dezső);
Majd jönnek a pap, rektor s holmi kosta,
Egy pár cigány is, névnapot leső:
Így egyesülve alkot szép egészet
Tiszazugban a tudomány s művészet.
És jöttek, ámbár lassúbb kényelemmel,
Tiszánk mentének ős alakjai,
Minőt az ember messze földre nem lel.
Erő, egészség prototípjai;
Gyönyörűség csak rá is nézni szemmel,
Hogy megtömik dolmányát tagjai,
Mily domború mellű, arasznyi vállú,
Boglyas, de vasfejű, borzas szakállú.
E vasfej a fokoscsapást kiállja,
És éppen oly kemény, makacs belül;
Új eszme vagy reform nem ideálja,
Nagy ügy legyen, miért ő felhevül;
Előbb az eszmét jól belépipálja
Magába, rajta hosszasan elül;
Nem rest, de biz nem is izeg-mozog,
Nem nyargal elv terén, csak úgy kocog.
Nem gőgös, arra nem kevély, ha gazdag,
De büszke rá, hogy úr, bármily szegény.
Csak úgy beszél magáról: "Mink parasztok" -
(Pedig nyomán a sujtásos legény);
Nagy címre nem vágy, mert az drága maszlag,
S gúnyolja is, de szíve rejtekén
Örül, ha Pesten pénzét szórva-szórja,
Hogy érte a pincér nagyságosolja.
Különben otthon eltanyáz magában,
Az ősi földet szántja és veti;
Panaszkodik: sok pót-adó nyakán van,
De megfizet, ha nem kerülheti;
Izgágaság nincs a véralkatában,
Szociológ ábránd sem kell neki;
De, bár nem elvből, sem tapasztalásból,
Hű forradalmár ő, merő szokásból.
Nagyapja, apja, másfél század óta
Mind nagy kuruc volt, s erre ő hiú;
Hozzá szokott, s - quo semel est imbuta,
Servabit testa odorem diu;
S mikor fülébe sír egy régi nóta,
S elönti keblét titkos honfi-bú,
Úgy elkáromkodik a szent honért, -
Talán maga sem tudja, hogy miért.
S névnapra ott még számosan begyűlnek,
S aztán elékerül sok jó ital,
És fölriad - midőn beléhevülnek -
A "jaj be huncut" és a többi dal;
Nem nagy gyönyör biz ez zenészi fülnek,
Egy dúdol, a másik nagyot rivall, -
De bár a bass el-eltér a primótol,
A honfiérzelem sokat kipótol.
Balázst ölelgetik, nap hőse köztök,
Kikérdezik, kört alkotnak körűle:
- Az angolok hát úgy-e nagy különcök?
- Hát a miniszter gyapjús zsákon űl-e?
- Jó-é a plumpudding, a whisky, böfsztök?
- Calaisig a nagy tunnel sikerűl-e?
- Hozott-e bicskát s más efféle cikket?
- Miféle játék az a híres cricket?
Közben meg "kabai asszonyt" idézik;
Egy-egy kvaterka bort beöntenek;
Aztán egymás keserveit tetézik,
Jogeljátszás miatt kesergenek,
Az elvesző hazát búsulva nézik,
Forognak ajkukon az "istenek" -
Majd szétoszolnak: pár dalol s iszik,
A többi meg vitáz vagy ferblizik.
Balázsnak oly visszás most e mulatság,
S emléke össze-vissza eltünődik:
Ó mennyi őserő, de mennyi vadság!
Eszébe jutnak a szép szende ladyk,
Az angol estélyek, nemes szolídság,
Imádkozással kezdődő ebédik,
Az illatos teák, csendeske whistek,
Beszédes ajkú, kedves, csacska missek.
S borát csak úgy színleg érinti nyelvvel,
Kérdéseikre nem felel sokat;
Elméje terhes újítási tervvel,
Szervezni kell e társaságokat,
Alkotni kört, komoly cél s józan elvvel,
Nemesb irányú mulatságokat,
Nem tudja még hogyan - de bármi jobbat:
Felolvasó estélyt vagy vándor klubbot.
Hanem midőn zaj, lárma csendesülve,
Uralmat nyer hegedű, cimbalom,
S már hangszerével csaknem összenőve
Méláz el a cigány a bús dalon,
S szeszélye, kedve most dalt dalra szőve,
Zokogva sír húrján a fájdalom:
Balázs szívébe is mélyebbre járt
E hang, mint bármilyen Hayden, Mozart.
Ó érzi, mint el tudna andalodni
E ringató érzelmen hosszasan.
Egész lelkével a dalhoz tapadni,
Beszívni azt, gyönyörtől ittasan;
De nem felejti, hogy ki kell ragadni
Lelkét ez álomból, mely átkosan,
- Bénítva tetterőt, bágyasztva testet -
A magyar jellemen mint rozsda tesped.
És majd nagy elveit hirdetni kezdi,
Bejár falut, határt nemcsak hetet,
De lelke buzgalmát hiába veszti,
Nem kezdenek biz ők új életet;
Ez biztató szóval tovább ereszti,
Amaz mosolyogja a nagy terveket,
S ha pár rajongó mégis lelkesül,
Az mind olyan, kit épp ő nem becsül.
Meg másba kezd: a nép számára tervez
Tanegyletet, de népe szétszökik;
Népkört csinál, de abból mokra kör lesz,
(Nem kell az ige, közföld kell nekik);
Gátat kezd a Tiszán, s gát nem, de pör lesz;
Népbankot állít, azzal megbukik;
Beszél, vitatkozik, s a honfi puffot
Csak úgy leszidja, mint a régi copfot.
S ha fárad járni-kelni mint zarándok,
Ír Pestre cikkeket, röpíratot;
Gondolja, más se kell, csak tiszta szándok,
Mond dolgaikra nyilt bírálatot, -
S bár azt hivé, ezzel senkit se bántott,
Egy reggel aztán arra virradott,
Hogy nem maradt nevén egy csepp becsűlet,
Hóbortosnak tartja mind a kerűlet.
S gyanú is lengedez: vajon mi végett,
Mi titkos céllal teszi azt vagy ezt?
Hol egyszer félreértés fúra éket,
Nem tágul az, hanem hasít, repeszt:
Balázs megúnja végre a vidéket,
Hol ennyi buzgalmat hiába veszt,
Hiába küzd, célt semmiben sem ér,
Otthagyja daccal őket, s Pestre tér.
Ah, más az élet itt! S elnézi telve
Gyönyörrel, a kőpartba tört vizet,
Az ifjú Pestet, "mely bizton ölelve
Nyujt Corvin agg várának hű kezet".
Új partsorát, mely a habból kikelve,
Néz pruttya nénjével farkasszemet,...
- Kelet s nyugat, mult és jövő, vegyest:
Szép vagy fonák arcoddal, Budapest.
Oly szép - ha nyári napnak tiszta regjén
A fölkelő fény a Gellértre tűz,
S sziklái száz rovátkáján, üregjén
Sugarat árny, sugár meg árnyat űz;
Fenn a királylak csillogó üvegjén
Vakítva gyúl ki a virradti tűz;
S alant is a Duna sík tükriben:
Mert hab, hajó ember, még mind pihen.
Szép, őszi estén, túl a Vérmezőre
- A vár kicsorbítván a tág eget
Mint szaggatott papírt - pihentetőre
Lecsúszik a nap a bástyák megett;
Árnyék takarja a tabáni pőre
Partot (e brouweri részleteket),
S a cikcakkos, sötét árnyékba rejtett
Körrajz homálya annyi szépet sejtet.
Száz lámpa, és alant vízképi mása,
Rezegve függő tüzes szalagok,
A Fecske, Hattyú röpke villanása,
A siklónál lekúszó csillagok,
A holt morajt átbőgő ordítása
Egy vontatónak, mely pöfög, lohog,
Hosszú uszállyal... Eltünődve rajta:
"Csak mind magyar voln'!" szól Balázs sóhajtva.
Ó, ha magyar voln' e friss tett-erő,
E fürge nép, mely itt sürög-forog!
Hogy épül gyár, malom, egetverő
Kémények, új és büszke házsorok;
Hány vállalat kel, hogy nyer a merő,
A pénz nem is cseppen, hanem csorog;
A vérkeringés élő, friss, sebes,
Hogy aki látja, lelke is repes.
Bank, társaság, egylet nő, mint a gomba,
S Balázs örömmel mindezt élvezi;
Belévegyül az élénk mozgalomba,
Hisz a hazát dicsővé ez teszi;
Külföldi tőkék jőnek forgalomba,
Franc, belga, ángol meg se kérdezi
Kinek, mi célra, mily pénz s mennyi kell; -
Szilárd s korlátlan a magyar hitel.
Szegény Balázs! Őt a közügy vezérli.
S nem nézi, hogy más ember úgy tesz-e;
Hanem maga felé hajlik keze;
De míg bizalmát szerteszét fecsérli,
A többi honfinak van ám esze:
Bölcs ember a közjót ugyan beszéli,
S Balázs hányódva köztük össze-vissza,
Most kezdi látni, mit rejt a kulissza.
Lát álnok és irigy bújósdi-harcot,
Szent cél alá dugott önérdeket,
Lát bókolást, sok szemközt nyájas arcot,
Ki most gyalázta egymást hát megett;
Mit bánnak ők sikert vagy közkudarcot, -
S míg ajkok országos célt emleget,
Kezet fognak még az ördöggel is,
Ki bánja a hont, bár meggebed is!
És lát - de sokkal többet látni képzel:
A sok nagy ember mind hitvány üzér,
Az államférfit megvehetni pénzzel,
S még ára is szabott, hogy mennyit ér;
Mi haszna lelkesűl és küzd vitézen
A közlegény, midőn gaz a vezér?
Honszerelem, becsület hova tűnt el?
Megette egy százgyomrú szörny: a schwindel.
"Ilyen kezekbe jut hát népem üdve?
Ily konclesés-e önkormányzatunk?
Ó, hol van egy Mátyás király, hadd ütne
Vaskarja közbe, míg javulhatunk!
Európa forr; körültünk zúgva, küzdve
Váj medret más nép, csak mi poshadunk:
Hol van, ki a veszélyt majdan bevárja,
Ha túlcsap gátjain a népek árja?"
S vihart, veszélyt Balázs, mélyen tekintő
Képzelme által, százszorozva lát:
Így vesz fajunk s helyén a hont elöntő
Jött-ment kalandorok vernek tanyát. -
Kis népet elnyel a nagy; a jövendő
Csak a nagy törzseké. - S Darwin tanát
Olvasva búsan, lelke elfogul, -
"Ah, jobb nekem: negotiis procul!"
"Ha volna mennydörgő szóm, hogy kiáltsam:
Hazám, vakard le ez élősdi fajt!
Ha voln' erőm, hogy álarcuk lerántsam!
De egy kiáltó szóra vaj ki hajt?
Ó, jobb nekem falun, ahol ne lássam
E rút üzérkedést, szennyes zsibajt,
Hol a szó tán szilaj, de nem fanyar.
Tán nyers, de nyilt, hű és talpig magyar."
(...)
|
|
LAST_UPDATED2 |
|
