MEGHÍVÓ

A Konzervatív ’56-os Antibolsevista Szövetség

a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja

alkalmából ünnepélyes megemlékezést tart. 

Időpont: 2012. február 25-én (szombat) 16 óra

Helyszín: Budapest, Szabadság téri szovjet szörnyemlékmű 

Vezérszónok: vitéz Siklósi András költő, író, a Turul Szövetség elnöke 

Beszédet mondanak még: Végh Attila (főszervező, az Antibolsevista Szövetség elnöke),

Dénes János (’56-os munkástanács-elnök, volt parlamenti képviselő),

vit. Porubszky István (Potyka bácsi, ’56-os szabadságharcos)

és Szalay Róbert (történelemtanár) 

Résztvevők: az antibolsevistákon kívül a Magyar Nemzeti Gárda tagjai és pártolói,

a Gárda Szövetség tagszervezetei, a 64 Vármegye Ifjúsági Mozgalom

és még sokan mások 

Kérjük a kommunizmus s a globalizmus bűntetteit elítélő magyar hazafiakat

és nemzeti érzelmű honfitársainkat, hogy jelenlétükkel

minél nagyobb számban tiszteljék meg rendezvényünket. 

Éljen a magyar szabadság, örökké éljen a haza!

Isten áldd meg a magyart!

„ A kommunistáknál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra – és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunizmus nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így hív: lelkiismeret.
A kommunista eltorzult lélek, egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista. Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása úgy kívánja.”

(Alekszandr Szolzsenyicin)

* * * * * * * * * * * * * * * *

NYILATKOZAT

(egy sorsára hagyott , de sajnos ma is nagyon-nagyon aktuális tervezet)

Mi, az egykor üldözött, ám mindmáig soha, semmilyen formában sem rehabilitált és kárpótolt antikommunista magyar ellenzék tagjai (Erdélyt Védő Független Bizottság, Égtájak között folyóirat, Demokrata folyóirat*, Fidesz Radikális Kör, Inconnu művészcsoport, Index Hír- és Sajtószolgálat, Lengyel – Magyar Szolidaritási Bizottság, Magyar Október Párt, Republikánus kör) örömmel üdvözöljük azokat a széleskörű forradalmi változásokat, amelyek nemzetünk egyesítésére és a társadalmi együttműködés megteremtésére irányulnak. Azt gondoljuk és reméljük, hogy eljött végre az ideje a kommunista bűnök feltárásának és jóvátételének. Mi, az egykori sokat szenvedő áldozatok máig súlyos lelki és egzisztenciális teherként viseljük a kommunista múlt ellenünk elkövetett bűneit. A börtönévek, az elzárások, az üldözések, a testi és lelki bántalmazások, a házkutatások, a rendőrhatósági lehallgatások és követések, a munkahelyi és alkotói tilalmak nem maradtak nyom nélkül. Mi, akik soha nem tartoztunk a demokratikus ellenzék szocialista vagy liberális irányzataihoz és csoportjaihoz, az elmúlt évtizedekben nem tudtuk megélni valódi felszabadulásként az úgynevezett rendszerváltás fordulatát. Úgy érezzük itt az ideje, hogy a gyökeres változásokra hivatott Magyarország végre meghallgassa, és méltó módon teljesítse elvárásainkat.

Szem előtt tartva európai hazánk méltóságteljes és demokratikus jövőjét Mi, az egykori üldözött antikommunista ellenzék még élő tagjai kijelentjük:

Azok a társadalmak, amelyek elhanyagolják saját múltjukat, azoknak nincs jövőjük. Azok pedig, melyek nem ismerik saját történelmi örökségüket, megérdemlik, hogy ismét átéljék azt.
Magyarország csak akkor lesz egységes nemzet, ha bátran szembenéz a parancsuralmi múlttal és képes egységesíteni történelmét, miközben elismeri, hogy a kommunizmus nemzetünk közös átkos öröksége, és hajlandó őszinte és alapos vitát folytatni a múlt század totalitárius bűntetteiről.
A kommunista ideológia közvetlenül felelős az emberiség és ezen belül a magyar nemzet elleni bűntettekért.
A kommunista múltból fakadó rossz lelkiismeret máig ható súlyos teher Magyarország jelene, jövője és gyermekeink számára.
A kommunista múlt zavaros és egymástól teljesen eltérő értékelései továbbra is kétfelé szakíthatják Magyarországot.
A kommunista rendszerek által elkövetett emberiség elleni bűntetteknek ugyanolyan mértékben tudatosulniuk kell minden magyar elmében, mint a náci rezsimek bűntetteinek, hiszen lényegi azonosságok vannak a nácizmus és a kommunizmus között rémuralmi jellegük és emberiség elleni bűntetteik tekintetében.
Folyamatosan szükség van a kommunizmus bűntetteinek kiértékelésére és elítélésére mind törvényességi, mind erkölcsi és politikai, mind történelmi szempontból.
Sok tettest, akik a kommunizmus nevében követtek el bűntetteket, még máig nem idéztek az igazságszolgáltatás elé, és áldozataikat még máig nem kárpótolták.
Nemzetünk eljövendő szilárd együttműködésének alapvetően szükséges feltétele a mélyebb megértéshez és megbeszéléshez vezető objektív, összefoglaló információk terjesztése a totalitárius kommunista rendszerről és a bolsevista múltról.
Lehetetlen a magyar nemzet végső megbékélése a kommunizmussal kapcsolatos igazságok megállapítására és az emlékezet helyreállítására irányuló összepontosított és komoly erőfeszítések nélkül.
Magyarország bűnös kommunista múltjával teljességében kell foglalkozni mind tudományosan, mind a széles nyilvánosság előtt, és a jövő nemzedékeknek rendelkezésükre kell bocsátani a kommunizmusról szóló valós és tárgyilagos ismereteket.
Hazánkban a kommunista utódpártok - még ha jelenleg nincsenek is hatalmon-, mindmáig nem határolták el magukat egyértelműen és nyilvánosan a kommunista rendszerek bűntetteitől, és nem ítélték el azokat.
Magyarország és fővárosa egyike azon helyeknek, amelyek a legborzalmasabb és legtragikusabb formában átélték a kommunizmus diktatórikus uralmát és vérengzését.
Abban a hitben élünk, hogy a kommunizmus sok millió áldozata és családjaik éppúgy jogosultak az igazságtételre, a rokonszenvre, a megértésre és szenvedéseik elismerésére, amiképpen a nácizmus áldozatai.


Mi, az egykori üldözött antikommunista ellenzék tagjai:

figyelembe véve az Európai Néppárt 16. kongresszusának 2004. február 5-i határozatát, amelyben független szakértői testület létrehozását kéri az emberi jogok totalitárius kommunizmusbeli megsértésére vonatkozó információk összegyűjtésére és értékelésére, illetve a kommunizmus áldozatai emlékmúzeumának létrehozását sürgeti,
figyelembe véve egyes nemzeti parlamentek által a kommunizmus bűntetteivel kapcsolatosan elfogadott határozatokat,
figyelembe véve a kommunizmus magyar áldozataival kapcsolatos emléknap tapasztalatait,
figyelembe véve a magyarországi, lengyelországi, németországi, szlovákiai, csehországi, egyesült államokbeli emlékbizottságok és emlékhelyek, a kommunizmus bűneit vizsgáló romániai intézet, a litvániai, lettországi és észtországi megszállás múzeumainak, valamint a magyarországi Terror Háza létrehozásával szerzett tapasztalatokat,
figyelembe véve az Európai Unió és az Európa Tanács jelenlegi és következő elnökségét, különös tekintettel az Európai Bizottság soron következő magyar elnökségét,


KÖVETELJÜK:

Mély és örök megértetését annak, hogy a diktatórikus kommunista rendszert a maga azon borzalmas volta szerint kell megítélni, hogy agresszív politikája pusztító volt, hogy módszeresen a terror szélsőséges formáit alkalmazta, ahol elnyomták a polgári és emberi szabadságot. Igazságtalan és agresszív háborúkat indított és ideológiája elidegeníthetetlen részeként teljes nemzetrészeket és embercsoportokat deportált és irtott ki, és mint ilyen, az egyik legborzalmasabb csapásnak számított, amely tragikusan megmételyezte és tönkretette a magyarság XX. századát.
Annak elismerését, hogy a kommunizmus nevében elkövetett sok aljas bűntettet soron kívül az emberiség elleni bűntetteknek kell nyilvánítani, intő jelként a jövő nemzedékeknek éppúgy, ahogyan a náci bűntettekkel tette a nürnbergi törvényszék.
Közös és határozott parlamenti álláspont megfogalmazását a totalitárius rendszerek, köztük a kommunista rezsimek bűntetteivel kapcsolatosan, és annak feltétlen elérését, hogy Magyarországon kellően tudatosuljanak a kommunista bűntettek ahhoz, hogy világosan meghatározhassuk a közös viszonyulást a kommunista rendszerek egyetemes bűntetteihez.
Olyan jogszabályok bevezetését, amelyek alapján a törvényszékek vizsgálat alá vonhatják és elítélhetik a kommunista bűntettek elkövetőit és valóságosan kárpótolhatják a kommunizmus áldozatait.
Azonos bánásmód biztosítását az összes totalitárius rendszer áldozatainak.
Fokozott magyar, európai és nemzetközi nyomásgyakorlást a múlt kommunista bűntetteinek tényleges elítéléséért és a jelenlegi kommunista bűntettek elleni hatékony küzdelemért.
Annak elismerését, hogy a kommunizmus az egész emberiség, ezen belül Európa és Magyarország közös történelmének kitörölhetetlen, szerves és borzalmas része.
Felelős viszonyulást a nemzeti parlamenttől a tekintetben, hogy ismerje el, hogy a kommunista bűntettek emberiség elleni bűntettek, amely döntés elvezet a megfelelő törvényalkotáshoz és az ilyen jogszabályok parlamenti ellenőrzéséhez.
Tényleges közvitát és törvényi szigort a kommunista jelképekkel való kereskedelmi és politikai visszaélésekről és bűntettekről.
A magyar elnökség alatt, az Európai Bizottságnak a totalitárius rendszerek áldozataival kapcsolatos meghallgatásainak a folytatását, azzal a szándékkal, hogy a Bizottság ezekről nyilvános tájékoztatást állítson össze.
Azt, hogy Magyarországon, amelyet hosszú időszakon keresztül totalitárius kommunista rezsim vezetett, független szakértőkből álló bizottság alakuljon, amelynek feladata országos szinten gyűjteni és értékelni az információkat az emberi jogoknak a totalitárius kommunista rendszerek alatti megsértéséről, azzal a szándékkal, hogy tevékenységével szorosan együttműködjön az Európa Tanács szakértői bizottságával.
Egyértelmű hazai jogi keretek biztosítását a kommunizmus bűntetteivel kapcsolatos információkat tartalmazó irattárakhoz való szabad és korlátozásmentes hozzáférésre vonatkozóan.
A Kommunizmus Bűneit Feltáró Intézetnek a létrehozását, amely egyidejűleg a totalitarizmust tanulmányozó kutatóintézet lenne, amely tudományos és oktatási programokat bonyolítana le és hátteret biztosítana a totalitárius tapasztalatok kérdéskörére szakosodott egyéb nemzeti kutatóintézeteknek, hogy információs hálózatként működjenek.
Rendszeres nemzetközi konferenciák szervezését a totalitárius kommunista rezsimek által elkövetett bűntettekről a kormányok, parlamentek képviselőinek, tudósoknak, szakértőknek, pedagógusoknak és civil szervezeteknek a részvételével, és az eredmények nyilvánosságra hozatalát.
A magyar történelemkönyvek szabályozását és alapos átvizsgálását, hogy a gyermekeink éppúgy tanulhassanak a kommunizmusról és annak szörnyű emberiség ellenes bűntetteiről, és éppúgy óva intsék őket ezek kapcsán, ahogyan a náci bűntettek megítélése során ma oktatják őket.
Átfogó és teljes magyarországi vitát a kommunista - bolsevista történelemről és annak mindmáig ható átkos örökségéről.
Az alkotmánybíróság által megsemmisített Zétényi – Takács törvény ismételt újratárgyalását és elfogadását.
Az esélyegyenlőségre és az egyenlő bánásmódra való tekintettel, a ma még élő, többségében egzisztenciálisan teljesen ellehetetlenedett, a Történeti Hivatal által igazolt antikommunista ellenzék tagjainak sürgős politikai rehabilitációját és méltányos életjáradékkal való kárpótlását.

Mi, egykori üldözött ellenzékiek úgy tartozunk ezekkel a követelésekkel saját lelkiismeretünknek és halottainknak, közöttük Horváth Mihálynak, Krassó Györgynek, Zsille Zoltánnak, Modor Ádámnak, mint ahogyan a magyar állam tartozik nekünk mindmáig a magyar demokrácia kiharcolásáért és megteremtéséért.

Mi, az egykor üldözött, ám mindmáig semmilyen formában sem rehabilitált és kárpótolt magyar antikommunista ellenzék tagjai ezzel a közös nyilatkozattal fordulunk a magyar államfőhöz, a miniszterelnökhöz, a kormányhoz és az országgyűlés tagjaihoz, miközben arra kérjük őket, hogy tegyék magukévá az ebben a nyilatkozatban rögzített eszméket, kéréseket és követeléseket, s azokat sürgősen váltsák valóra gyakorlati politikai döntéseik által. Fejezzék be számunkra a mindeddig elmaradt rendszerváltást!

Molnár Tamás grafikus, író, publicista – Inconnu művészcsoport

Budapest, 2010. október 23.

_____________________________________________________________________________

*Én Andrásfalvy Bertalantól, miniszterkedése idején kaptam egy megkövető levelet és 100 ezer forintot... Kísérletet tettem az elkobzott könyvek, kéziratok visszaszerzésére is - sikertelenül... Állásom 1980 óta nem kaptam vissza - egy ideig Vajda Mihály hitegetett, ill. Magyar Bálint nemtelen alkut kínált.Maradt mára a koldusbot, a nemrégóta kapott alamizsna, a havi szociális segély... A Modor Ádám/Gulyás János páros portréfilmje 12 éve fekete dobozban van. 20 éve semmilyen rádió, tévé, újság nem adott megszólalási lehetőséget. A két éve Orbán Viktorhoz írt, válasz nélkül maradt nyílt levelem sem merték közzé tenni. Pályázatokon sem rúghattam labdába.(N.J.)

Vetítik: M1: Szombat (Február 25.) 22:00  
M2: Vasárnap (Február 26.) 2:20

A mások élete
(Das Leben der Anderen)

színes, német filmdráma, 137 perc, 2006
rendező: Florian Henckel von Donnersmarck
forgatókönyvíró: Florian Henckel von Donnersmarck
operatőr: Hagen Bogdanski
vágó: Patricia Rommel

szereplő(k):
Ulrich Mühe (Gerd Wiesler százados "HGW XX/7")
Sebastian Koch (Georg Dreyman)
Martina Gedeck (Christa-Maria Sieland)
Ulrich Tukur (Anton Grubitz)
Thomas Thieme (Bruno Hempf)

Ez a film megrendelhető DVD formátumban.

Kelet-Berlin, 1983 novembere, hat évvel a berlini fal leomlása előtt: az NDK és állambiztonsági szolgálata még elnyomja a (másként) gondolkodókat, és kíméletlen megfigyelő-besúgó rendszere mindenkit behálóz. Ennek a gépezetnek tökéletes fogaskereke Gerd Wiesler százados (Ulrich Mühe), akit politikai nyomásra egy sikeres színpadi szerzőre, Georg Dreymanra (Sebastian Koch) és élettársára, az ünnepelt színésznőre Christa-Maria Sielandra (Martina Gedeck) állítanak. A rendszerhez vakon hű Wiesler, a mások életét figyelve hamarosan ráébred saját élete kisszerűségére.

Bemutató dátuma: 2007. február 22. (Forgalmazó: Best Hollywood)
_________________

A mások élete
2007. március 1.

Az elmúlt esztendő legtöbb díjjal jutalmazott európai filmje, a fiatal német rendező, Florian Henckel von Donnersmarck első alkotása Kelet-Berlinben játszódik. 1984-et írunk, amikor még a legradikálisabb ellenzéki vagy fantaszta sem gondolta, hogy öt esztendő múlva véget ér a borzalom. Arra pedig végképp nem számított senki, hogy a berlini fal leomlása után közel két évtizeddel erkölcsi és művészi tettnek számít, hogy valaki nosztalgia nélkül vagy csekély megértéssel ábrázolja az embertelenséget.

Az állambiztonsági főiskolán Gerd Wiesler százados a kihallgatás módszertanáról tart előadást. Arról beszél, miért kell negyven órán keresztül türelmesen faggatni a gyanúsítottat, miért hazudik az, aki ragaszkodik igazához, hogyan kell szagmintát venni minden kihallgatottról. Wiesler a Stasi kulturális osztályán dolgozik, azaz értelmiségieket figyel meg. Felettese, Gubitz alezredes utasítására este színházba megy, a keletnémet irodalom büszkesége, a külföldön is elismert Georg Dreyman új darabjának bemutatójára. Már csak azért is illik megjelenni a premieren, mert az előadást megtekinti az egykori Stasi-tiszt, a jelenlegi kultuszminiszter Bruno Hempf is. Az előadást követő fogadáson a miniszter szemet vet a női főszereplőre, Christa-Maria Sielandra, aki Dreyman élettársa. Kiadja hát Gubitznak az utasítást, hogy figyeltesse a drámaírót, vajon csakugyan olyan lojális-e, mint ahogy mutatja. A gyakorlati megvalósítás Wiesler feladata lesz. A százados bepoloskáztatja a drámaíró lakását, a padláson rendezi be a főhadiszállást, és percről percre nyomon követi mások életét...

Az elsőfilmes rendező három alak sorsát állítja a középpontba: két művészét és a Stasi-századosét. Georg Dreyman lojális a rendszerhez, s ezért a rendszer is lojális hozzá. Tragikus tévedése az, hogy a viszonyból rossz következtetést von le. Azt hiszi, hogy egyenlő felek küzdelméről van szó, párbeszédről, ahol az ő véleménye befolyásolhatja a hatalom döntését. A negyvenedik születésnapját ünneplő író körül felsorakoznak a különböző értelmiségi magatartásformát megjelenítő epizódszereplők. Látunk tiltólistán szereplő ellenzékit és a diktatúrának behódoló tehetségtelent. Dreyman fokozatosan fölismeri, hogy nem ő osztja a kártyákat. Ellenzéki barátja halála után vállalja, hogy cikket ír az elhallgatott keletnémet öngyilkosságokról, és kijuttatja a Spiegelhez. A filmnek erről a vonulatáról tudunk a legtöbbet, s hitelesnek tűnik az a sejtetés, hogy valójában szerény képességű színpadi szerzővel van dolgunk. (A film egyetlen ironikus jelenete, amikor az immár újraegyesített Berlin színházában fekete színésznő játssza Dreyman felújított darabjának főszerepét.) Valódi dráma viszont Christa-Maria Sielandé, aki testi-lelki kiszolgáltatottságban él, állandó szorongását nyugtatókkal tompítja. Tehetséges, és játszani akar, miközben egy erkölcstelen rezsim játékszere. Erről a szálról nem vagy csak keveset tudunk, hiszen ez az egykori hatalom magánszféráját is érinti, az pedig szent és sérthetetlen. A színésznő és a drámaíró életét Wiesler figyeli. Kezdetben kérlelhetetlen elkötelezettséggel és pontossággal, hiszen számára is gyanús Dreyman. Aztán a lehallgatások nyomán lassan felelősséget érez a két ember, elsősorban a színésznő sorsa iránt. Plátói módon beleszeret Christa-Mariába. Ulrich Mühe nagy formátumú alakítása hitelessé teszi a nehezen hihetőt is.

A mások élete tisztességes, igényesen kivitelezett és kissé hosszú film, nem az az alkotás, amelyen a néző okvetlenül a hibákat kéri számon. Még akkor sem, ha úgy érezzük, hogy csak a felszínét kapargatja a kommunista diktatúra természetének. Arról nem a fiatal rendező tehet, hogy ennyiért is díjesővel jutalmazták. Magyarországot különben kétszer idézi meg a film: a Stasi-tiszt piros aranyat tesz a tésztájára, illetve hogy az NDK-t csak hazánk előzi meg az öngyilkosságok gyakoriságában.
Szabolcs Imre, Heti Válasz

________________________

Írógép a küszöb alatt
2007. február 21.

Nem könnyű politikailag sűrű témában filmet készíteni. Nem könnyű, mert az a középső mezsgye véres aktuálpolitizálás és kis tingli-tangli retroparti között nagyon keskeny. Mert nem történelemórát szeretnénk látni, hanem valódi emberi sorsokat. Ahogy A mások életében meg is kapjuk.

A film 1983-1993 között játszódik, az NDK szocializmusának végnapjait látjuk. Gondolnánk. de annyira mégsem végnapok ezek, hiszen a Stasi, a keletnémet titkosszolgálat él és virul, megfigyel, lehallgat, etilt, likvidál és miegyéb. Gerd Wiesler százados, fedőnevén HGW XX/7 (Ulrich Mühe) például intenzíven kihallgat, közben tanít a Stasi-egyetemen. Majd rááll az ország ünnepelt költőjére, Georg Dreymanra (Sebastian Koch) és élettársára, Christa-Maria Sieland (Martina Gedeck). A kezdetben fedhetetlen, elvhű költő egy személyes tragédia hatására az ellenállás fontos embere lesz.

Ha itt meg kellene állni, az alkotás nem különbözne sok más hasonló témájútól. Az ember besúgja a szomszédját, a kedvesét, alatt- és felettesét - az ember már nem ember. S ez tény. De esetünkben azonban Wiesler századosban is nagyot fordul a kocka. Választania kell. A vége egy diktatúrában nem lehet kérdés. Aki szembeszáll, az így vagy úgy fölmorzsolódhat.

Florian Henckel von Donnersmarck rendező és forgatókönyvíró első nagyjátékfilmje nem is lehetett volna jobb, főleg ha belegondolunk, hogy 17 éves volt a berlini fal leomlásának évében. Hiába van a film néhány jelenettel túlírva, bár betudhatjuk ezt kutyaközönséges német gondolkodásnak, szépen összeáll bennünk minden. Hiába papírízű némely szöveg, és nagy az antiszocialista konzervíz, hisz most már cselekedni kell, meg hogy a kommunizmus öl meg butít, hiába ad kevésbé a szemnek a film, s nem merenghetünk el festményszerű jeleneteken, a mű nem erről szó. Meglehetősen gondolati alkotás - végiggondoltatva minket a típikus kelet-európai értelmiségi sorson. Hiába nézik nyugaton, nem fogják érezni, miért kell az írógépet a küszöb alá rejteni.
ifj. Sergő András, Filmtekercs.hu
_____________________________

1983
2007. február 27.

1983-ban születtem, alig fél évvel az előtt, amikor Florian Henckel von Donnersmarck A mások élete című filmjének története kezdődik. Azt hiszem, nem hazudok, ha azt állítom, a nyolcvanas évekről tulajdonképpen nincs más emlékem, mint a hosszú napsütötte délutánok képe, mikor a szomszéd lánnyal a szőnyegporoló alsó vasrúdján egyensúlyozva ücsörögtünk a ház mögött, és a gyümölcsalakú, műanyag, csavaros tetejű tubusokból nyalogattuk a pezsgő italport.

Még a tízóraira csomagolt paprikás, téliszalámis, trappista sajtos zsemle emléke is későbbi.

Nem vagyok tehát semmilyen módon érintett abban, ami akkoriban történt. Nem éltem át az írók, más művészek, és a "másként gondolkodó" értelmiségiek elszigetelődésének korszakát, sem a megfigyeltekre és a másokat kényszerűen megfigyelőkre szakadó társadalom keserű, kiábrándult, bűntudatos lélekállapotát, a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség pszichózisát. Nem éreztem át a személyiség torzulásának és veszésének passióját, az én személyiségem akkor volt születőben, nem is rekedt belém semmiféle, akkortól datálható frusztráció, ha csak az nem, hogy '88-ban apa büszke arccal hozta meg a húgom születésének hírét (akkor is épp a szőnyegporolón ültünk), amire én értelemszerűen elveszítettem a szülői szeretet, figyelem és gondoskodás élvezetének kizárólagos jogát, onnantól kezdve osztozkodnom kellett.

Így aztán, ha előttem százszor leírták, hogy Donnersmack filmjének éppen a történelmi hitelesség, az önvizsgálat és a sikeres önvallomás az előnye, én most azt állítom, hogy ezt a filmet nem ez, vagy nem pusztán ez teszi hiteles és nézőjét mind intellektuálisan, mind emocionálisan rendkívül mélyen érintő alkotássá, és százszorosan is igaz, hogy nem pusztán ez teszi remekművé.

A film önmagában megálló, kiérlelt, technikailag és művészileg egyaránt már-már zavarba ejtően igényes, erős, saját világot alkotó és intenzív belső életet élő, már-már tökéletes alkotás. Filmdráma, a drámai film lassúságával és elemző, analitikus szemléletével kell tehát számolnia annak, aki arra vállalkozik, hogy megnézze. Nem könnyű esti mozizásra való, valószínűleg ugyanis órákig megrendülten téblából utána a néző, magára maradva végső és egyetlen - szerencsés esetben örökre hűséges, szerencsétlen körülmények között azonban talán csalárd és gyenge - társával, önmagával. A film lassúsága és elemző karaktere azonban soha, egy pillanatra sem okoz unalmat vagy száraz, fásult érdektelenséget. Lassan kibomló, hatalmas erőkkel feltöltekező érzelmekkel és lassan születő feszültséggel tartja ébren nézője figyelmét és empátiáját. Hitelessége nem a történelmi hitelességben érhető elsősorban tetten, hanem a pszichológiai hitelességben, és az ábrázolás tisztaságában, egyfajta esztétikai hitelességben. Nem csupán egy konkrét államrendszer és társadalmi rend (a volt NDK) és egy konkrét szellemi és fizikai erőszakszervezet (Stasi) bemutatását és kritikáját kapjuk, hanem sokkal inkább egy absztrakt diktatúra-képet és a diktatórikus módszereket érintő általános érvényű kritikát. A film szerkezete mégsem válik kiüresedő és kipukkanó formává, puszta metaforává, három ember, két férfi és egy nő személyes vívódás-történetének kikezdhetetlen dramaturgiájú, türelmes és empatikus elbeszélése teszi a néző számára is személyesen átélhetővé a mozit. A filmképet, a világítást, a beállításokat, a vágás technikáját, a díszleteket és jelmezeket stiláris egység jellemzi, a vallatószobává változott, valódi intimitást lehetetlenné tevő világ képei peregnek, az olvasó és vallatólámpák fényeivel, emberalakokra záródó félközelikkel és emberarcokat vizsgáló közelikkel, és a '80-as évek kisrealista igénnyel megidézett miliője elevenedik meg a képsorokon. A színészi játék különösen a megfigyelő Stasi-tisztet alakító Ulrich Mühe esetében finoman kidolgozott és visszafogott, mégis erőteljes, de mindhárom főszereplő jelenléte nagyon erős a vásznon.

Azt hiszem, érdemes figyelmet szentelnünk az új német filmnek. Az alkotókat, Donnersmackot legalább is kétségkívül, egyrészt szakmai felkészültség jellemzi, a rendezéstől a forgatókönyvíráson át, a filmképet és -hangot oly nagy mértékben befolyásoló technikai részletekig. Másrészt a gondolatok és érzelmek magabiztos, érett és őszinte ábrázolása, művészi érettség és frissesség. Harmadrészt a legapróbb dolgokkal is hosszú időn át bíbelődő figyelem, az anyaggal szemben tanúsított alázat, és az ebből eredő érzékenység. Talán hosszú öntisztulási folyamat után rejtett erők törtek elő a külső terhek alól felszabadult, belső feszültségektől, bűntudattól megváltott alkotókból. Talán ez az európai film megújulásának a jele. Figyeljünk tehát rá, és nézzük a filmeket! Figyelmesen, alázattal, és mindenre elkészülten...
Forgács Nóra Kinga, Prae.hu
_____________________________

Munka és szerelem
2007. február 22.

Legelőször is az lenne a jó tanácsom, hogy tekintsenek el a jelen dupla oldalunk alsó fertályán található interjú tartalmától. Illetve dehogyis, nem azért közöltük, hogy eltekintsenek tőle; inkább válaszoljanak a következő kérdésre! Vajon hány öltést varr mondjuk a Keresztapa 3 művészi megítélése szempontjából az, hogy azt a pápát nem is úgy, és nem is azok, és nem akkor tették el láb alól, és az egész nem igaz? Van még egy érvem: ha a Stasiról minden ízében igaz, történelmileg hiteles filmet készítene valaki, azt nyilván a Spektrum tévé vetítené, és a képernyő sarkában az lenne kiírva, hogy Reconstruction. A hitelesség szempontjából kifogástalan Hitler-film, A bukás épp annyival volt több az ilyen daraboknál, amennyivel több pénzt raktak bele - és Bruno Ganzcal persze, aki egy zseni.

Jó, jó, én is inkább csak magamat biztatom, mert nem szeretném romjaiban látni A mások élete c. műalkotást. Megszerettem ugyanis.

Bár én olyan hülye íróemberrel még nem találkoztam, aki 1984-ben úgy hitt a rezsimben (az endékásban, ebben, a szomszédéban), mit hitt benne, merő idealizmusból a dicsőségét dalolta, hogy közben megmaradt szívében jónak és tisztességében makulátlannak. Sőt, még csak nem is hallottam ilyenről. Mindegy, legyen, tételezzünk fel egy ilyet a játék és a dramaturgia és a művészi hatás kedvéért.

Mikor jön a dugás?

Nemsokára.

Ennek a sikeres drámaíró embernek, Dreymannak (Sebastian Koch) a csaját, a szép színésznőt (Martina Gedeck) pechjére a kultuszminiszter, egy rettentő dúvad barom nézi ki magának. Emiatt a rezsim Wunderkindjeként és pacsirtájaként számon tartott művészre rászáll a Staatsicherheit: ha lekapcsoljuk a kis kandúrt, izzadja a miniszter tenyere, csak az enyém lesz majd a nő. Közben megismerjük filmünk másik főhősét, a lehallgatótiszt Wiesert (Ulrich Mühe). Egyelőre a rossz oldaláról.

A művészre - egy darabig - az istennek sem sikerül ráhúzni semmi terhelőt, ezért a miniszter kénytelen úgy dugni a nőt, hogy közben a drámaíró szabadlábon kóricál. Talán e ponton, amikor hosszú fekete autójában a miniszter szinte megerőszakolja Christát, kezd lényegtelenné válni a történelmi miliő, az, hogy az NDK-ban játszódik-e történetünk, vagy valahol Dél-Amerikában, vagy bármely totális államban. A három ember - a drámaíró, a színésznő és a lehallgatótiszt - drámája innen a saját lábán viszi el a filmet: egészen a kilencvenes évekig, a megbocsátásig és a feloldozásig. A Stasi-tiszt megigazulása történelemnek lehet, hogy abszurd, de történetnek nem rossz (olvastunk is hasonlót: Szamarakisz zseniális kisregényét, A hibát); olyan hollywoodi, amelyben nem csekély áldozatok árán, de végül mégis győz a jóság és az igazság. És ha a többi szereplőét nem is, de a színpadon maradásért, karrierizmusból meg félelemből besúgóvá váló asszony meséjét az élet írta: a Wiesert alakító színésszel, Mühével magával esett meg, hogy élettársa hat éven keresztül jelentett róla a Stasinak.

Azt, hogy a németek hogyan bántak aktáikkal, betéve tudja mindenki ebben az országban. Hozzáférhetővé tettek mindent. De gyanítjuk, a lényeg ott is csak ez után kezdődött el. Azért csak gyanítjuk, mert arról, hogy a lelepleződések utáni meccseket hogyan játszották le egymás közt a besúgók és a besúgottak, hogy mik voltak a megbocsátás vagy az életfogytig tartó gyűlölet belső, lelki mozgatórugói, hogy mindezt a tudást hogyan lehet feldolgozni, nos, erről már kevesebb információ érkezett el hozzánk. Donnersmack filmje sem ad támpontot ehhez; a jóságos stasis figurája és a nő sorsának alakítása jelöli ki az ifjú rendező számára a menekülési útvonalat e súlyos kérdések elől. Még egy hiány, és még egy ok, hogy ne akarjunk túllátni a horizonton, amit a film saját maga számára kijelöl. De az sem igaz, hogy csak a jó színészeket és az izgalmas, érzelmes és hovatovább könnyfakasztó befejezésbe torkolló cselekményt írhatnánk A mások életének javára. A szürke, a barna, az olajzöld árnyalatai, a kihallgatások, a megfigyeltek teljes kiszolgáltatottsága, a tönkrement életek, a nyomasztás ezer apró momentuma mégiscsak az igazat állítják az NDK-ról. Ne többet, csak két lépést lépjünk hátra a "hitelesség" problémájától - és ne többre, csak két órára.
D. Harangozó Aranka, Mancs

VILÁGHÓDÍTÓK
AZ IGAZI HÁBORÚS BŰNÖSÖK

ÍRTA:
MARSCHALKÓ LAJOS

2. jav. kiadás
München, 1958

Ajánlom ezt a könyvet a nacionalista mártírok emlékének és a bolsevizmus áldozatainak
A SZERZŐ

BEVEZETÉS

Több, mint egy évszázada - különféle ürügyekkel - a hatalomért folyik az emberi harc. A "Hatalom", amelyet nagy H-val írnak a bankárok, politikusok, egyházi férfiak, szakszervezeti vezérek és kommunista párttitkárok, úgyszólván minden lett. A diktatúrák rohamcsapatai már nem a szociális jelszavakat kiáltozzák. Nyíltan és brutálisan hirdetik: "a hatalmat akarjuk". És az úgynevezett demokratikus pártok, ha kifelé titkolják is, befelé a lelkük legmélyén szintén a diktatúra csatakiáltását vállalják magukénak: "a hatalmat kívánjuk!". Mindegy, hogy demokrata, vagy munkáspárti, republikánus, vagy keresztény unionista alapon: - a Hatalom lett a nagy bűvölet, a természetfeletti életcél.

A modern társadalom felépítettsége, az emberi eltömegesedés természetszerűleg hozta magával a hatalom szédült imádatát. Az aranyborjú már csak mellékes szimbólummá silányult. Az aranyat, a gazdagságot, a kapitalizmus Szent Állatának porcikáit szét lehet osztani, ki lehet árusítani, mint egy közönséges borjú kadáverét mérik ki a mészárszékekben, ha valakinek - hatalma van hozzá! A marxista az anyag egyedülvalóságának hirdetésével akar eljutni a tömeg vezetéséig, a bankár az arannyal, vagy a sajtó kézbentartásával, a bolseviki a géppisztoly brutalitásával. Végeredményben azonban minden párt, csoport, demokrácia, diktatúra csak - a Hatalmat akarja. És mindez érthető is, mert sokszor úgy tűnik fel, hogy a Hatalom - minden! Több, mint a Fort Knox minden aranya. Mert, ha azokat az aranyrudakat szétosztanák, a földkerekség kétmilliárd lakójának aligha jutna belőlük egy-egy darab.

Az államok, országok, társadalmak és földrészek fölötti hatalom azonban végtelen. Mint Krisztus az öt kenyeret és két halat, úgy lehet osztani. Jut belőle miniszteri pozíció, rendőrtiszti állás, párttitkárság, szakszervezeti vezérség, utcaseprői rang és hivatalnoki íróasztal. Természetesen csak annak, aki a hatalommal, vagy a hatalom uraival tart, tehát, aki beletartozik a pártvezért, szakszervezeti főtitkárt, diktátort vagy bankvezért követő nyájba; a demokrata unióba, a keresztény szakszervezetbe, avagy a diktatúra pártjába, de mindenek fölött a szabadkőmíves páholyok valamelyikébe.

Így érthető az, hogy napjainkban úgyszólván minden jelszó, irányzat, gondolat egyetlen vágyat rejt: a hatalom meghódítását. Imádság! - mondják az egyháziak. Szabadság! - kiáltják a kommunisták a megbűvölt párttagok felé, azonban az utóbbi jelszó hátterében ott sötétlik a katorga, a börtön, a drótsövény és a szibériai rabszolgamunkások kietlen barakkja. Ott penészedik a nyomor és ott tündököl a kiváltságos kommunista uralkodó osztály hatalmának ragyogása. - Demokrácia! - hirdetik Nyugaton, de itt tudják legjobban, hogy a húzófogantyús szavazógép nem a nép, hanem csak a függöny mögötti sejtelmes erők hatalmát takarja.

Minden csoport vélt ereje, nagysága, szavazatszáma, vagy géppisztolya mögött ott húzódik meg a legsátánibb vágy: a hatalomhódítók gőgje, gyávasága, törpesége és grandiózus álma: úrrá lenni a földbolygó felett. Meghódítani az egész világot!

Hogyan lehet elérni ezt a célt, amelyről Ezdrástól, Mózestól, Nagy Sándortól Sztalinig álmodtak cézárok, diktátorok, condottierik, bankárok, szakszervezeti muftik?! A hidrogénbomba elpusztíthatja mindkét felet, a rakétagép berepülhet mindkét szembenálló területére. Marad tehát minden foglalás és leigázás legveszedelmesebbje: "békés" eszközökkel: - tehát csekk könyvvel, UNESCO-val, átneveléssel, új erkölccsel és békepropagandával meghódítani a világot. Ebből a gondolatból Lenin olyan hatalomtechnikai elméletet, illetőleg a hatalom megszervezésének, kiterjesztésének és megtartásának olyan ördögi stratégiáját építette fel, amely bolsevizmus néven eddig csaknem ellenállhatatlannak bizonyult ott, ahol a hatalomtechnika részleteivel nem voltak tisztában.

A műveltnek vélt emberiség azt sem vette észre, hogy Lenin és a bolsevizmus csak részleg, mint ahogy részleg volt a marxizmus, a szabadkőmívesség, a kapitalizmus is! Csak nem másfél évszázad óta működött s azóta már csaknem meg is valósult egy második, sokkal egyetemesebb, gigászibb, alaposabb terv. Ez utóbbi, - ősi tanítások alapján - nem valamelyik "izmus", párt csoport, egyház, hivatásrendi szervezet, vagy osztály számára akarta meghódítani a földkerekség fölötti uralmat, hanem kizárólag - egy nép számára.

Lenin terve kissé nyers, brutális és elnagyolt volt. Azonfelül olyanféle hibában szenvedett, mint azé a hadvezéré, aki csata előtt az ellenség tudomására adja, hogy hol, milyen erőkkel, mikor és milyen módszerekkel fog támadni. A másik, - az igazi nagy terv - sokkal hatásosabbnak bizonyult, mert a be nem avatottak, - sőt a beavatottak előtt is! - megőrizte minden vezérkari tervek legfontosabb tulajdonságát, - a titkosságot. Legfőbb előnye pedig az volt, hogy sokkal általánosabbnak, egyetemesebbnek mutatkozott, mint akár az osztályharcra korlátozott szakszervezeti vezéreké, vagy a lelki síkra szorítkozott egyházi férfiaké!

Totális volt teljesen és tökéletesen.

Ez a terv ma sem egy irányzat, vagy politikai elmélet segítségével akarja meghódítani a Hatalmat, hanem egyszerre minden hit, minden anyag, minden politikai meggyőzés és minden hatalomtechnikai elmélet felhasználásával. Beépülni minden irányzatba, egyházba, páholyba, szakszervezetbe. Elfoglalni a kulcspozíciókat a legellentétesebb irányzatokban, egyházakban, pártokban, szakszervezetekben. Kézben tartani a bolsevizmust és kapitalizmust, materializmust és idealizmust! Lelkileg foglyul ejteni, vagy kibérelni az írókat, politikusokat és proletárokat. Sehol sem látszani, de ott lenni és irányítani mindenütt. Megosztani és uralkodni! Külön menetelni és adott pillanatban együttesen lecsapni!

Ha valaki széttekint a világban, megállapíthatja, hogy a terv már meg is valósult. Az emberi társadalomban végrehajtott atomhasítás csaknem tökéletesen sikerült. Az emberiség meg van osztva nem csak természetes, isteni adottságokon alapuló fajok és nemzetek szerint. Meg van osztva országok szerint is. Kétfelé osztott Nyugat-Németország, Észak-Korea, Dél-Korea, Kína, Indo-Kína, Trieszt, vasfüggönnyel kettéhasított Európa. Meg van osztva fehérekre és színesekre, kapitalizmusra és bolsevizmusra, munkásra és munkáltatóra, tőkésre és proletárra, katolikusra, protestánsra és mohamedánra, elnyomóra és elnyomottra, győztesre és legyőzöttre. Azonban, mint később látni fogjuk, mind e káoszt, zűrzavart, széthasítottságot ugyanaz a vasakarat, ugyanaz a titokzatos, vagy nagyon is ismert hatalom kormányozza egyetlen népfaj, egyetlen 15 milliónyi embercsoport vezetőinek érdekei szerint. Ők vannak ott a világkapitalizmus párnázott ajtajai és a Kreml vastag falai között. Ők hajszolják sztrájkra, tüntetésre a megvadult tömeget és ők adják kegyesen a béremelést, ők támadják a keresztény vallást és ők őrzik a "nem e világból való" lelki birodalom földi hatalmát jelentő aranytartalékait. Ők az atomtudósok és az atomellenes humanisták, ők az MVD urai, gyilkosai és ők bélyegzik meg az ENSZ-ben a népgyilkosságot. Ők a nemzeti gondolat ellenségei, ők prédikálnak az államok szuverenitása és a faji megkülönböztetés ellen és ők a képviselői egy olyan faji nacionalizmusnak, amelyhez fogható - hevességében - még soha nem uralkodott a világ nemzetei fölött.

A földkerekséget, - nyíltan vagy titokban - különféle jelszavak mögött, de már ténylegesen ez a zsidó nacionalizmus uralja. Hogy ez így van, azt épp oly pontosan le lehet mérni, mint a Geiger-órával az atomsugárzás jelenlétét. Próbáljon nép, nemzet, sajtó, államférfi, parlament, vagy személy bármit tenni egy másik nép, másik társadalmi osztály, másik állam vagy másik személy ellen, amit nem tilt a törvény és erkölcs. A "demokrácia" magasztos korában mindez szabad és veszélytelenül megengedett. Próbálja azonban ugyanezt cselekedni a zsidóság, vagy a "demokratikus" alkotmányok, esetleg a terroristák börtöneinek segítségével, elpusztítják csekk könyvvel vagy géppisztollyal.

Sok minden egyéb között ezt a láthatatlan hatalomátvételt elősegítette a múlt század antijúdaistáinak tévedése is. Mint nemzetközit, internacionalistát igyekeztek megbélyegezni a zsidót. Mi ebben az értelemben sem vagyunk "antiszemiták". Nem hisszük, hogy pusztán faja, felekezete, származása miatt embernek joga lenne elpusztítani az embert, mert ezt csak a világhódítók hiszik és vallják. Azt azonban isteni jogunknak, emberi kötelességünknek tartjuk, hogy harcoljunk egy nemzetek fölötti nacionalista kisebbség terror uralma ellen, amely leigázta, pusztulás útjára vezette az emberiséget.

Az atombomba tűzfényénél meg kell látni, hogy hazug, csaló világképben, szétbomlasztott társadalomban és a világkatasztrófa előestéjén élünk. Ez a sátáni törzsi nacionalizmus kezében tartja a világhatalmat, magát az atombombát is s a maga őrült vakságában ma már elpusztíthatja a földkerekséget, sőt az egész emberi életet is. Ahhoz, hogy elhiggyük: mindez nem rémkép, hogy mindez kézzelfogható valóság lehet, elsősorban is meg kell ismerni őket és - taktikájukat!


http://mek.oszk.hu/10300/10377/10377.htm

Zsidók a Tanácsköztársaságban
Komoróczy Géza / 2012. február 8.


A Kalligram kiadónál jelenik meg rövidesen Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon című, két kötetes opus magnuma, mely a zsidók magyarországi történelmének közel ezer évét próbálja áttekinteni. A magyar társadalomban, a polgári nemzetben sok száz éve van félreismerhetetlen zsidó komponens. Ezt a kettősséget írja le a könyv: a zsidók nemzetköziségét és részüket a magyar társadalomban. Az üldöztetéseket és a fennmaradás lehetőségeit, a rossz alkalmazkodást és a beilleszkedést, a téves döntéseket és a sikert. Alább a Zsidók a Tanácsköztársaságban című fejezetet adjuk közre.

Az orosz frontról vagy hadifogságból hazatérő kommunisták még Moszkvában elhatározott (1918. november 4) kezdeményezésére november 24-én Budapesten megalakult a Kommunisták Magyarországi Pártja. Vezetője, Kun Béla (képünkön) (1886–1938), és több társa, közelről látták az orosz forradalom eseményeit, többen közülük részt vettek benne, néhányan, köztük maga Kun is, kapcsolatba kerültek a bolsevik forradalom vezetőivel. Céljuk a Szovjet- („tanács”) Oroszországéhoz hasonló politikai és társadalmi berendezés megvalósítása volt hazájukban is, szoros szövetségben Oroszországgal. Mozgalmukhoz sokan csatlakoztak a magyarországi szocialista vagy radikális irányzatok hívei közül, értelmiségiek a Galilei Körből, (1) amelyet egyébként a kormány már 1918. január 12-én feloszlatott, zsidó / zsidó származású értelmiségiek nagy számban, (2) akik többségükben már korábban elszakadtak a zsidó közösségtől, gyermekkoruk óta formálisan keresztények voltak vagy egyszerűen felnőttként hátat fordítottak a hitközségnek. (3)

A kommunisták és szociáldemokraták egyesült pártja, a Magyarországi Szocialista Párt hatalomra jutása (1919. március 21), a Tanácsköztársaság / proletár-diktatura / kommün kikiáltása (1919. április 21) után Garbai Sándor (képünkön) (1879–1947) kőműves, szociáldemokrata politikus lett a Forradalmi Kormányzótanács elnöke, de a tényleges hatalmat a kommunista Kun Béla tartotta a kezében; állami tisztségére nézve Kun egyébként a Tanácsköztársaságban külügyi, illetve emellett egy időben hadügyi népbiztos volt.

Az Egyenlőség – neológ zsidó hetilap – legközelebbi számai (már csak 3, ebből kettő összevont szám) a szerkesztő neve nélkül jelentek meg (március 29, április 5 és 12); Szabolcsi Lajos – mint utólag, az 1919. szeptember 11-i számban közzétette – tiltakozásul vette le lapjáról a nevét. Ezek a számok, írta, „a proletár-diktatura idején, a terror nyomása alatt láttak napvilágot”, értük „semmiféle felelősséget nem vállal”. A március 29-i vezércikk, „Az új Magyarország” címmel, nyilván elébe menve az elvárásnak, még lelkesen köszöntötte a Tanácsköztársaságot. „A proletár-diktaturát, a szegények és elnyomottak diadalát ki tudná jobban és erősebben átérteni és üdvözölni, mint az évezredek elnyomottja: a zsidóság? (…) Ebben az országban eddig minden osztályban képviselve volt a zsidóság. A kapitalista-rendszer és az osztályuralom megteremtette a kapitalista, a munkás és a kifosztott zsidókat. Elég volt ebből a középkori állapotból!” – írja az anonym vezércikk. Külön ok a lelkesedésre: „Megszűnt a vallásügyi minisztérium, vagyis a felekezet mostantól fogva maga intézi összes ügyeit, állami segédkezés, beleavatkozás és jóváhagyás nélkül. Megszűnik az iskolai hitoktatás.” A címoldalon közli a lap ezt is: „Nincsen nap, hogy újabb és újabb atrocitásokról ne küldenének hírt szerkesztőségünkbe”, Erdélyből, Pozsonyból. „Dühöng a zsidógyűlölet.” Kis cikk emlékezik meg az esszénusokról, amely cikk szerint a vallási csoport tulajdonképpen „zsidó kommunizmus kétezer év előtt”, mert hogy előírásaiban megjelent „a közvagyon fejlettebb, állami gondolata”. Az esszénusok, akikről Josephus Flavius az i. sz. I. században részletesen ír (Zsidó háború), valóban egyfajta puritán vagyonközösségben éltek, ezt megerősítik az 1947-ben megtalált holt-tengeri tekercsek is. Érdekes azonban, hogy az esszénus szekta (minim) vagyonközösségére mint társadalmi eszményre korábban zsidó részről nemigen hivatkoztak: a legrégibb és legfontosabb szertartási imák egyike, a Semone eszré / Amida átkot mond a minim-re. A budai hitközség a szocialista érzelmű tagok kívánságára direktóriumot választott. A lap következő száma (4) arról ír, hogy „csodálatos biztonsággal és tudatossággal halad előre az új, a jobb világrend építkezése”, ugyanakkor „sajnos, a hitközségeinkben és felekezeti testületeinkben a legnagyobb fejvesztettség és bizonytalanság uralkodik.”

1918–1919 eseményeit, de különösen a Tanácsköztársaságot, a közvélemény mint a zsidók hatalomra kerülését fogta fel (vörös terror: „zsidó terror”). Egykorú jegyzőfüzetében, 1919 június–júliusában Móricz Zsigmond (5) is minden alkalmat megragadott, hogy az előtérben ágáló szereplőkről megjegyezze: zsidó. Ez nála, ott, nem más, mint elítélő minősítés; amikor a kézirat előkerült, meglehetős megütközést keltett.

„Zsidó uralomnak csúfolt proletár-diktatura” – írta a Tanácsköztársaságról, már a bukása után, az előző hónapokban betiltott, de ősszel már újra megjelenő Múlt és Jövő – zsidó kulturális folyóirat – román cenzúra-jelzéssel ellátott száma 1919. október 3-án; nyilvánvalóan védekezőleg. „Új zsidó ochlokrácia” – jegyezte meg, támadó éllel, egy jogász publicista. (6) Jászi Oszkár, bécsi emigrációjában (1920), keserű, méltánytalan és hozzá magához is méltatlan inszinuációval, ezt a jellemzést vetette papírra a kommünről: a világtörténelem első forradalma, amelyben „a zsidóság minden fék és korlát nélkül érvényesülhetett, tehát szabadon fejthette ki a benne évszázadokon át szunnyadó erőket és tendenciákat”. (7) A hivatalos politika 1919 után egyenesen erősíteni akarta proletár-diktatura és zsidók szoros összekapcsolását. Gr. Klebelsberg Kunó (1875–1932) vallás- és közoktatásügyi miniszter mondta majd a parlamentben (1926): „A zsidóság nem követelhet privilégiumokat… Az a tisztelet, melyet a régi, hazafias zsidóság iránt érzünk, nem tarthat vissza konstatálásától, hogy a bevándorolt galiciai zsidóság első és második generációja hozta nyakunkra a proletár-diktaturát.” (8) Angyal Dávid (1857–1943), akkor ny. r. egyetemi tanár (kikeresztelkedett zsidó) Emlékezései: „(…) A proletár-diktaturát Magyarországon általánosan zsidóuralomnak nevezték, mert valóban feltűnően sok zsidó tolongott a kommunista hivatalokban. Ez nagy visszahatást keltett…”

A Forradalmi Kormányzótanács névsorát (9) áttekintve kitűnik, hogy – első összetételében – 34 tagja közül legalább 15 ellenőrizhetően zsidó származású volt. Más adatok szerint 29 tagjából 18 volt volt zsidó származású. Megint más – egykorú – forrásból arról értesülünk, hogy két személy kivételével a kormány minden tagja, a 36 kormánybiztos közül 28, zsidó volt. (10) Mint abban az időben szóban és írásban sűrűn fölemlegették, zsidó származású volt (11) Varga Jenő (1879–1964) pénzügyi népbiztos, majd a Népgazdasági Tanács elnökségének tagja, amely hatóság a kisajátításokat vezette (később, élete végéig, vezető közgazdász a Szovjetunióban); Landler Jenő (1875–1928) belügyi népbiztos és helyettese, később utódja, Vágó Béla (1881–1939); Szántó Béla (1881–1952) helyettes hadügyi népbiztos, azután pedig népbiztos; László Jenő (1878–1919) ügyvéd, a Forradalmi Törvényszék politikai népbiztosa; Korvin Ottó (1894–1919), a belügyi népbiztosság politikai nyomozó osztályának vezetője; Szamuely Tibor, a hadügyi népbiztos helyettese, a Frontmögötti Bizottságok (a Rögtönítélő Törvényszék) elnöke, az arcvonal mögötti terület teljhatalmú biztosa (1919. április 21).

Ön-azonosításuk szerint kommunisták vagy szociáldemokraták, egyébként azonban zsidó származású személyek jelentős arányú részvétele a hatalomban: ez talán megállapítható, de zsidók terrorja, ahogyan utóbb beszéltek róla, aligha.

Ami az uralom zsidó jellegét illeti: széltében szokás idézni Kun Béla, a volt nagyváradi újságíró kijelentését: „Nem zsidó vagyok, hanem kommunista.” Ugyanez, a Tanácsok Országos Gyűlésének jegyzőkönyvében: „Én, elvtársak, nem fogom szégyellni zsidó létemre ezzel a kérdéssel (értsd: az antiszemitizmussal) leszámolni. Zsidó volt az apám, ellenben én nem maradtam zsidó, mert szocialista lettem, kommunista lettem (Úgy van! Úgy van!)…” (12) A kijelentés külföldön forgalomban lévő változata: „Apám zsidó volt ugyan, de én már nem vagyok az, mert szocialista és kommunista lettem.” (13) Szabolcsi Lajos, általánosabban: „Azok, akik a »zsidó kommunista« nevet kapták, semmi módon nem sorozhatók a »zsidó« szó és fogalom megszokott kereteibe. Ezek az elemek a zsidó életkeret legszélén elhelyezkedett, ott csüggő, de a kerethez már nem tartozó egyének voltak. Oda nem tartoztak, mert kiestek a zsidó vallási keretből, hitet változtatva. De kiestek a zsidóság faji keretéből is, mert egy nemzetközi világforradalomhoz tartoztak, melyhez zsidók éppúgy fűződtek, mint georgiaiak, (14) tatárok, mongolok és indusok. Éppen a kommunista korszak tanított meg rá, hogy a zsidóságból teljességgel ki lehet lépni, tartalmát és lényegét abszolut le lehet vetkőzni – azt mondanám – más hit, egy új világvallás kedvéért, melyet kommunizmusnak hívnak.” (15)

Formális-szervezeti értelemben nem volt zsidó (16) sem Kun Béla, sem Szamuely Tibor, sem Lukács György, az egyik közoktatási népbiztos. Egyáltalán, a hitközségi hagyomány és a történeti irodalom többé-kevésbé egyöntetűen úgy tudja, hogy azok a zsidó származású politikusok, akik a Népköztársaság és a Tanácsköztársaság idején vezető szerepet töltöttek be, szinte kivétel nélkül renegátok – kikeresztelkedettek – voltak, illetve már korábban felszámolták kapcsolataikat a hitközséggel. Frankl Adolf, az orthodox Központi Iroda elnöke, Horthynak, 1919-ben: „Akik bolsevisták voltak, azok már nem tartoztak a zsidósághoz. Azok, akik a zsidóságban gyökereznek, távoltartották magukat a forradalmi bolsevizmustól.” (17)

Egyébként pedig a Tanácsköztársaság 133 napjában a zsidó történelem egyáltalán nem a vezetők személyes története.

A Vörös Őrség mellett a kormányzati terror legerősebb szabadcsapata a magát Lenin-fiúknak nevező különítmény volt, mintegy 200 fő, korábbi matrózok, a kommunista pártőrség tagjai, fekete bőrkabátban, bőrnadrágban, lábszárvédővel, tányérsapkában, a nem (!) zsidó Cserny József (1892–1919) volt bőrmunkás, cipész-segéd, a háború alatt haditengerész, a Kommunisták Magyarországi Pártja egyik alapító tagjának parancsnoksága alatt. Székhelyüket a Teréz körút 1 alatti Batthyány-palotában rendezték be. Először politikai terrorcsapatnak nevezték magukat („A forradalmi kormányzótanács terrorcsapata”), hivatalosan pedig A Belügyi Népbiztosság Politikai Osztály Különítménye, illetve júniustól a népbiztosság V. alosztálya volt az elnevezésük. Szamuely már február 11-én programot hirdetett a Vörös Újság-ban az ellenforradalmárok ellen: „Üssétek agyon ott, ahol találjátok őket! (…) Mielőtt vérbe fojtanák a forradalmat, fojtsátok őket a vérükbe!” Április 20, Győr: „A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Most szükség lesz arra, hogy vér ömöljön. (…) Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát!” A burzsoáziát, ahogyan a történtek mutatják, akár nem zsidó volt, akár zsidó.

Április 16-án a Vörös Hadsereg megelőző támadást indított a fegyverszüneti vonal mögött várakozó román hadsereg ellen, hamarosan megnyílt a cseh front, a Tanácsköztársaság, még ha voltak pillanatnyi sikerei is, katonailag defenzivába szorult. Ahol a front mögötti területeken ellenforradalmi mozgolódást észleltek, páncélozott különvonaton megjelent Szamuely terrorcsapata, és rövid időn belül rendet teremtett (május 1: Szolnok, május 2: Hatvan, május 7: Devecser, június 19: Dunaföldvár, június 21: Dömsöd, június 22: Szekszárd stb.). A szélsőségesen erőszakos fellépéseket Bőhm Vilmos (1880–1949) (szociáldemokrata), az egyik hadügyi népbiztos is elítélte: „A törvények és rendeletek ellenére végrehajtott ítéletek és elsősorban azok a minősíthetetlen gyilkosságok, amelyeket egyesek, vagy a kormánytól nem engedélyezett, sem a hadsereghez, sem a Vörös Őrséghez nem tartozó szabadcsapatok vagy önkényeskedők követtek el: bűnös cselekmények voltak elsősorban a forradalom törvényei ellen, ezek a forradalom tisztaságát mocskolták be, ezekért a forradalom és forradalmárok felelősséget nem vállalnak.” A fegyveres terror a legszorosabban fűződött Szamuely, Korvin, Cserny nevéhez; a közvélemény mint zsidókat ítélte meg őket. A román támadás után a kormány (Forradalmi Kormányzótanács) megtiltotta a túszok szedését, a Lenin-fiúkat hivatalosan lefegyverezték (május 19), ők ezután Bőhm ellen merényletet kíséreltek meg (május 23), és változatlan energiával folytatták terrorista kicsapongásaikat. (18)

A terrorista különítmény részt vett a június 24-i budapesti ellenforradalmi lázadás leverésében. Segítséget nyújtott nekik a Vörös Őrség ferencvárosi zászlóalja. A puccskísérlet központja a Ludovika Akadémia volt, néhány tiszt felhívására növendékei, kadétok és hadapródok vettek részt benne. A lázadáshoz csatlakozott a dunai flotilla három hajója, a „Maros” monitor – páncélozott, nagy tűzerejű folyami hadihajó – és két őrnaszád („Pozsony”, „Fogas”), nemzeti színű zászlók alatt, délután 4-kor északi irányból, az óbudai hajógyár felől megjelentek a Dunán a ludovikások támogatására, és az Erzsébet-híd fölött lőni kezdték a Duna-parti Szovjetházat („Vörös Ház” / Hungária Szálló). Április óta a népbiztosok és családjaik laktak itt.

Egy neves orvos, a világháborúban törzsorvos, Berend (Bleuer) Miklós (1870–1919) (19) gyermekgyógyász, egyetemi magántanár (Fehér Kereszt Országos Lelencház Egyesület / Tűzoltó utcai gyermekklinika), aki kapcsolatban állt az ellenforradalmi szervezkedéssel, amikor a monitorokon meglátta a nemzeti színű zászlót, felkiáltott: „Feltámadt Magyarország!” A Déli-vasútnál segíteni akart egy fegyverszállítmány kirakodásánál, de a vöröskatonák őt megelőzve lefoglalták a fegyvereket. Visszasietvén a Duna-partra, fehér zsebkendővel jelzéseket adott a monitoroknak. (20) A Lenin-fiúk egyike lelőtte, holttestét kifosztották és a Dunába dobták. Másnap délelőtt a „Lajta” monitor és a „Komárom” őrnaszád próbálkozott hasonló támadással. A történet pointe-je epilógusában van: Berend doktor özvegye és fia 1944-ben kormányzói mentességet kaptak.

A lázadás leverése után foglyul ejtett kadétokat és tiszteket „internálásban eltöltendő nevelési munkára” ítélték, július 10-től a Horánszky utcai jezsuita rendházban őrizték. Köztük volt Grassy József (1894–1946) főhadnagy (akivel majd 1942. januárban Újvidéken fogunk találkozni). Sinkó Ervin (1898–1967), a Központi Munkástanács tagja, a Szovjetház parancsnoka tartott nekik kommunista átnevelő előadásokat.


Cserny József a Lenin-fiúk egy csoportjával


Cserny a felkelés leverése után: „Veszélyben a proletár-diktatura! Budapesten dühöng az ellenforradalom, s hogy nem diadalmaskodott az kizáróan az én embereim érdeme… Ezen utolsó három nap megmutatta, hogy véres kézzel kell átgázolni és vérbe kell fojtani az ellenforradalmat…” A IX. kerületi Munkás- és Katonatanács ülésén elhangzott értékelő beszámoló: „(…) a burzsoáziával nem kell olyan kíméletesen bánni, mint eddig bántak. Nem a bestialitás jelenti ezt a kíméletlenséget, hanem a kényelemtől, a tétlenségtől és dologtalanságtól kell megfosztani a burzsoáziát. Kevesebb véráldozattal jár, ha a diktaturát keményen kezelik…” (21)

A proletár-diktatura időszakában a forradalmi Törvényszék összesen 570 személyt ítélt halálra és végeztetett ki, köztük 44 volt a zsidó; ebben a számban nincsenek benne a fegyveres terror áldozatai. Váry Albert (1875–1953) (22) 1919 szeptemberében kinevezett koronaügyész (főállamügyész) – könyvének címlapja szerint koronaügyészhelyettes – összegezése (23) 590 kivégzett nevét sorolja fel, a 44 személyt ő azonosítja zsidóként, jegyzéke, pontosságukkal tüntető adatai mellett is, csak közelítés, maga mondja, hogy ez nem a teljes szám. Más összegezés szerint a vörös terror-nak összesen 626 áldozata volt, ebből 329 rögtönítélő bíróság ítélete alapján, ebből 32 zsidó.

1936-ban Budapesten, a Kossuth téren emlékművet állítottak azoknak a mártiroknak, akik a proletár-diktatura- / vörös terror-nak estek áldozatul. A fehér kő falára 497 nevet véstek fel, köztük 32 a zsidó: kereskedő, ügyvéd, földbirtokos, géplakatos, mozitulajdonos, gyárigazgató, középiskolai tanuló stb. (24)

Túszul lefogták és a Toloncházban fogva tartották a pesti hitközség vezetőit, köztük Székely Ferenc elnököt; más neves zsidó közéleti szereplőket; br. Weiss Manfréd nagyiparost, 1915 óta a főrendi ház tagját, akinek gyárait szocializálták, értsd: elkobozták, és aki pár nap múlva – sikertelen – öngyilkossággal próbált menekülni a kínzások elől; br. Wolfner Tivadart, a bőrgyárosok szövetségének elnökét; brassói br. Szterényi József (1861–1941) (25) volt kereskedelemügyi minisztert; Sándor Pál országgyűlési képviselőt; a kitért Lánczy Leó bankárt; a kitért br. Hazai Samu volt honvédelmi minisztert stb. Budapesten és a nagyobb városokban összesen mintegy 715 „ellenforradalmár” túszt tartottak fogva, közülük mintegy 160 zsidó volt. Más adatok szerint politikai okokból a rövidebb–hosszabb ideig fogságban tartott vagy internált személyek száma közel 1 350 volt. Miskolcon, az Avason kivégeztek egy zsidó orvost, egy medikust, egy földbirtokost, Nagyváradon egy zsidó tisztet; Munkácson börtönbe zártak több zsidó lakost; Csornán maga Szamuely végeztetett ki 8 zsidót; kivégzések voltak Gyöngyösön, Szolnokon; Landler Jenő népbiztos parancsára Pesten a Vörös Őrség eltávolított a városból több ezer galiciai zsidót (a tömeges kiutasítás ellen a lengyel konzul tiltakozott). (26)

A tanács-kormány a hitközségeket magánegyesületeknek minősítette, a vallási oktatást az iskolákból – az államosított zsidó iskolákból is – a templomokba szorította. Megszűnt a hitközségi alkalmazottak, tanárok állása. A felekezeti vagyont „a közvagyonhoz csatolták”. Kommunizálták még a temetőket is. Elrendelték, hogy az élelmiszer-üzleteket minden nap – szombaton is – nyitva kell tartani. Hivatalos minősítés szerint önkényesen ugyan, de több helyütt a templomokba „szocializálás ürügye alatt behatolnak, önhatalmúan járnak el”. Az Egyenlőség április 12-i (a Tanácsköztársaság alatt utolsó) számában peszah alkalmából vers, cikk ünnepelte „a szabadulás”-t; hogy ez sejtelmes célzás volt-e, nem tudjuk, de hát a peszah a szabadulás örök ünnepe, ki-ki érthette, ahogyan merte. Macesz éppen hogy került a zsidó asztalokra, de hús már nem (a pesti hitközség elnöke „a kóser húsügy gyökeres reformjá”-ról nyilatkozott), cukor helyett csak cukorpótló volt. Megalakult a zsidó kommunista munkások egyesülete, helyiségeiben szép iroda, nagy gyűlésterem volt. A lapban csak Magyar Lajos (27) félkövér szedésű cikkének hangneme volt vészt jósló: „A tavasz – ez a minden forradalmak szülője – minden népben felkelti az erjesztő erőket… Ilyenkor könnyebben vetünk el minden tradiciót, és könnyebben szorul ökölbe a kezünk.” A szám megjelenése után az Egyenlőség torkára forrt a szó: a lapot Szamuely Tibor betiltotta, „azzal a megjegyzéssel – írta utólag (28) a szerkesztő –, hogy meg fogja szüntetni a zsidó vallást és a zsidó egyházat.” Betiltották a Múlt és Jövő-t is.

A kormány 1919 áprilisában betiltott minden zsidó felekezeti intézményt, még a Hevra Kaddisát is. Betiltotta a zsidó sajtót, osztályharcos alapon támadta: kifosztotta, letartóztatta, túszként fogva tartotta, helyenként kivégeztette a vagyonos és az önkénynek ellenálló zsidókat. 80 / 100 katasztrális holdon felül köztulajdonba / „a proletár állam” tulajdonába vette a közép- és nagybirtokokat, bányákat, gyárakat, bankokat (április 3). (29) Az ellenállókat halálbüntetéssel fenyegette. Megszorongatta a zsidó kiskereskedőket, az ellátási nehézségeket szabotázsnak minősítette. „Szocializálta” a kisiparosokat, akik között sok volt a zsidó: állami tulajdonba vette műhelyeiket. Szigorúan korlátozta a személyes tulajdont (ruhanemű stb. is). A közoktatásügyi népbiztosság kisajátította az egyházak és az általuk kezelt alapítványok teljes vagyonát (április 21). (30) Május 24-én megnyitották a gyermekek számára a parkokat, a fürdőket és – önkényesen – a magánkerteket. A „zsidó terror” egyáltalán nem kímélte a zsidókat, sem személyüket, sem vagyonukat.

A Forradalmi Kormányzótanács által közzétett (1919. április 2) ideiglenes és a Tanácsok Országos Gyűlése által elfogadott (1919. június 14–23) végleges alkotmány szövege szerint a Tanácsköztársaság „elválasztja teljesen az egyházat az államtól, az iskolát az egyháztól” (31. §). Áprilisban vallásügyi likvidáló népbiztosság alakult, ez minden felekezetnek megtiltotta a vallásoktatást. Megbízottja, egykori piarista szerzetes, középkorias eréllyel járt el a zsidó intézmények felbomlasztásában: a Rabbiképző Intézetben megszüntette a menza felekezeti jellegét, kivette a kórházat, az árvaházakat a hitközség felügyelete és vallási ellenőrzése alól, a temetőkben megtiltotta a vallási előírások alkalmazását stb., államosította a hitközséghez és a Hevra Kaddisához tartozó, kegyes vagy jótékony célú alapítványokat, a felekezeti gyűjtésben összeszedett adományokat. A vallás- és közoktatásügyi minisztérium 1919 októberi kimutatása szerint az egyházaktól elkobzott vagyon nagyságrendjében a zsidó hitközségeket csak a római katholikus egyház előzte meg. (31) Kunfi Zsigmond (képünkön) közoktatásügyi népbiztos külön rendeletben utasította az „izraelita lelkészek”-et (április 17), hogy a vallás szabad gyakorlatáról szóló – ugyanazon a napon kelt – rendeletet két egymást követő szombaton olvassák fel „az izraelita templomokban”. (32)

Májustól kezdve mind Pesten, mind vidéken sűrűsödtek az antiszemita megnyilvánulások – már amennyire az indulatok a politikai viszonyok között teret találtak a cselekvésre. Mint utóbb (33) Mezey Ferenc (1860–1927), a neológ Országos Iroda alelnöke írta, „a kommunizmus (…) a tőke elleni harc jogán elsősorban a zsidók ellen fordult, akikben a burzsoá tipusát látta, akikben, mint a legújabb keletű eseményekbeli egyéni akció is, mint legkevésbé védett, az ősi gyűlölet felkeltése és szítása útján a népharagnak hamarosan odavethető és ádáz szenvedélyek által legkönnyebben elérhető áldozatot látta.” Schönfeld József- (1884–1935), a cionista Zsidó Szemle főszerkesztőjének sérelmi irata, (34) melynek megjelentetését pár hónappal később a román cenzúra engedélyezte, beszámol több incidensről, érthetően nem a kommün iránti elfogulatlansággal.

A cionisták eleinte az új kormány mellett álltak. „A zsidó nép dolgozó osztályai, a proletárok” nevében követelték a hitközség átszervezését a nemzetiségi felfogás alapján. Javasolták a szombati munkaszünet állami elismerését (a zsidók számára) stb. Mindezek ellenére a hatóságok áprilisban feloszlatták a Magyarországi Cionista Szervezetet, és betiltották lapját, a Zsidó Szemlé-t.

Az egyetemi autonomiát már a Berinkey-kormány felfüggesztette (1919. január), annak érdekében, hogy önkényesen keresztülvigye Jászi Oszkár és 6 további, a Huszadik Század köréhez tartozó professzor, köztük Vámbéry Rusztem (1872–1948), (35) Ágoston Péter (1874–1925), utóbb a Tanácsok Országos Gyűlésének elnöke és Varga Jenő kinevezését a jogi karra. (36) A bölcsészettudományi karon a közoktatásügyi népbiztosság 25 egyetemi tanárt felfüggesztett állásából, köztük Angyal Dávidot, aki februárig a kar dékánja volt, és erélyesen küzdött az autonomia védelmében, de áprilisban Sopronba menekült, itt volt tanítványa, Házi Jenő helyezte el a bencéseknél, majd onnan Bécsbe. Május 3-án 11 új egyetemi tanár kapta meg a kinevezést, Babits Mihály, Benedek Marcell (1885–1969), Fülep Lajos (1885–1970), Hóman Bálint, Szekfű Gyula mellett több zsidó / zsidó származású tudós. Berzeviczy Albert naplójának nyugodtan rosszhiszeműnek mondható bejegyzése (április 4): „Egész sorát az érdemes, régi egyetemi tanároknak elmozdították, egyelőre anélkül, hogy fizetésöket beszüntették volna… A legtöbbnek helyére azonban újakat neveztek ki, majdnem kivétel nélkül zsidókat, és majdnem kivétel nélkül ismeretlen embereket, kiknek egyetlen érdemök, hogy radikálisak vagy szocialisták, s irodalmi működésök kizárólag zsurnalisztikai volt.” (37) Néhány név az újonnan kinevezettek közül, azoké, akik későbbi tevékenységükkel is igazolták, hogy helyük volt / lett volna a tudományegyetemen: Mannheim Károly / Karl Mannheim szociológus, aki később a frankfurti egyetem szociológiai iskolájának professzora lett; Balassa József (1864–1945) nyelvész; Ferenczi Sándor (1873–1933) pszichoanalitikus, Freud közeli munkatársa és barátja; Hevesy György vegyész (az 1943. évi Nobel-díjas); Pólya György (1888–1985) (38) matematikus; Hauser Arnold (1892–1978) filozófus, esztéta. A népbiztosság megtiltotta a vallás feltüntetését egyetemi okiratokban (június 2). A hittudományi kart, amely, persze, a római katholikus hittudományt jelentette, a népbiztosság, Lukács György aláírásával, június végén rendeletileg megszüntette, ennek, persze, a tanév vége előtt és a Tanácsköztársaság napjainak lejártához közeledvén, a gyakorlatban már semmi jelentősége nem volt.

A zsidó származású szocialisták közül többen is megtagadták, hogy részt vegyenek a vörös terror-ban. A szociáldemokrata Kunfi Zsigmond közoktatásügyi népbiztos, rövid idő elteltével lemondott, és tiltakozásul visszavonult a politikától; 1919 augusztusától kezdve Bécsben élt. Külföldre távozott Bíró Lajos; 1929-ben Korda Sándorhoz / (Sir) Alexander Korda (1893–1956) társulván, sikeres filmíró lett.

A Tanácsköztársaság egyik – akkor talán harmadrangú – zsidó szereplőjének élete később különös fordulatot vett Palesztina-Izraelben. A pápai születésű Buxbaum Márton / Mordechai Buchsbaum (1897–1959) (39) Galántán járt jesivába, Prágában jogi végzettséget szerzett, ügyvéd lett, az első világháborúban tisztként a fronton szolgált, 1918-ban, a fordulat után, Pápán ő vezette a rendőrséget, majd részt vett a zsidó Önvédelmi Liga szervezésében, hogy segítse a fellobbanó antiszemitizmus megfékezését. A Tanácsköztársaság idején tagja volt a Lenin-fiúk csapatának. A reá váró – és in contumatiam valóban kimondott – halálbüntetés elől Cseh-Szlovákiába menekült. Ott csatlakozott a cionista mozgalomhoz. 1926-ban Bécsből Palesztinába emigrált, letette az ügyvédi különbözeti vizsgákat, talmudi tanulmányokba fogott, Jeruzsálemben részt vett az Agudat Jiszraél életében. 1934-ben ő védte a bíróság előtt egy jeruzsálemi mozi tulajdonosát, aki németországi nemzetiszocialista filmeket mutatott be. Amikor a szélsőséges orthodox irányzat hívei, főként magyarországi zsidók, kiváltak az Aguda szervezetéből (1935), és egy tüntetés miatt eljárás indult ellenük, az ügyben ügyvédként ő vitte a védelmüket. A szervezet 1938-ban felvette a Neturei Karta (arámi „a város védelmezői”) nevet. Buchsbaum nem tartozott a Neturei Karta formális vezetői közé. A szervezet vallási okokból ellenezte Izrael Állam megalapítását, akadályozni törekedett minden erre irányuló tevékenységet, és azóta sem ismeri el, hogy az zsidó állam volna, mert tanai szerint ilyent csak a messiás hívhat életre, központja ma is a Méa Seárim városnegyedben van, a „Magyar házak”-ban (Batté Ungarn). Maga Buchsbaum vallásos életvitelt folytatott, szerepet játszott az Aguda irányításában. A szervezet 1937. évi bécsi kongresszusán, ahol előadását plakátokon hirdették, az osztrák rendőrség felismerte, és a Magyarországon kiadott körözés alapján letartóztatta, csak az angol hatóságok segítségével sikerült elérni, hogy ne Magyarországnak adják ki, hanem a mandatárius hatóságoknak. Az 1950-es évek elején Jeruzsálem helyettes polgármestere volt. Veje, Menachem Elon (1923), pályája csúcsán a jeruzsálemi Héber Egyetem professzora, a Legfelsőbb Bíróság bírája (1977–1993), egy időben (1988–1993) helyettes elnöke, az Israel Prize kitüntetettje (1978), a zsidó jog (mispat ivri) nemzetközi tekintélye.

Lábjegyzetek

1 A Galilei Kör 1908-ban alakult, baloldali beállítottságú fiatal értelmiségiek és egyetemisták vitaköreként. Történetéhez: Tömöry Márta, Új vizeken járok. A Galilei Kör története (Budapest: Gondolat, 1960).

2 A Galilei Kör törzs-tagjainak névsorát közölte a Kör egykori főtitkára, Kende Zsigmond, A Galilei Kör megalakulása, szerk. Hanák Péter & Litván György (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1974), p. 171 sk.; illetve Varga F. János, „A Galilei Kör névsora 1912-ből”, Történelmi Szemle, 19, no. 1–2 (1976), pp. 211–233.
3 William O. McCagg, Jr., „Jews in Revolutions: The Hungarian Experience”, Journal of Social History, 6, no. 1 (Fall, 1972), pp. 78–105. 4 38, no. 14 (1919. április 5).

5 „Kommunizmus után. Egy magyar író naplója” (1919. augusztus első fele), kiadva in: Móricz Zsigmond, Naplójegyzetek, 1919, szerk. Cséve Anna (Budapest: Noran, 2006).

6 Az Arisztotelész államelméletéből eredő okhlokrateia jelentése: „a tömeg / csőcselék uralma”. – Molnár Kálmán (1881–1961) jogász cikkéből (Egri Népújság, 1919. november 8–9) idézi: Schweitzer József & Schweitzer Gábor, „Kritikus számvetés. Molnár Kálmán közjogász professzor ismeretlen előadása a zsidóüldözés koráról 1947-ben”, in: Schweitzer József, „Uram, nyisd meg ajkamat.” Válogatott tanulmányok és esszék (Mórija Könyvek, 5) (Budapest: Universitas Kiadó – Judaica Alapítvány, 2007), pp. 261–287, kül. p. 264.

7 Magyar kálvária – magyar feltámadás. A két forradalom értelme, jelentősége és tanulságai (Bécs: Bécsi Magyar Kiadó, 1920); az idézet az újabb kiadásban (Budapest: ÁKV – Maecenas, 1988): p. 129.

8 A numerus clausus-törvénnyel kapcsolatos népszövetségi eljárás kapcsán. Idézi: Szabolcsi Lajos, Két emberöltő. Az Egyenlőség évtizedei (1881–1931). Emlékezések, dokumentumok (Hungaria Judaica, 5) (Budapest: MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1993), p. 376 sk.

9 Molnár Erik, szerk., Magyarország története (Budapest: Gondolat, 1967), II, p. 318 sk.; Bölöny József & Hubai László, Magyarország kormányai, 1848–2004 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 20045), p. 90 skk.

10 Robert William Seton-Watson levelét idézi: Nathaniel Katzburg, Zsidópolitika Magyarországon, 1919–1943 (Budapest: Bábel Kiadó, 2002), p. 33.

11 William McCagg, „Jews in Revolutions: The Hungarian Experience”, Journal of Social History, 6, no. 1 (Fall, 1972), pp. 78–105.

12 I. h. (Budapest: Athenaeum, 1919), p. 28.

13 Idézi (angolul): Ezra Mendelsohn, The Jews of East Central Europe between the World Wars (Bloomington: Indiana University Press, 1983), p. 95. – Nathaniel Katzburg, Zsidópolitika Magyarországon, 1919–1943 (Budapest: Bábel Kiadó, 2002), p. 33, a 7. jegyz. szerint ezt a kijelentést a párt hivatalos lapja kihagyta a jegyzőkönyvből.

14 Értsd: grúzok.

15 Szabolcsi Lajos, Két emberöltő. Az Egyenlőség évtizedei (1881–1931). Emlékezések, dokumentumok (Hungaria Judaica, 5) (Budapest: MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1993), p. 275 sk.

16 A Tanácsköztársaság vezetőiről zsidó vonatkozásban higgadt, kritikus értékelés Nathaniel Katzburg könyve: Zsidópolitika Magyarországon, 1919–1943 (Budapest: Bábel Kiadó, 2002), p. 31 skk.

17 Idézi: Patai József, Múlt és Jövő, 20 (1930. április), p. 142.

18 A vörös terror zsidó áldozatairól hosszú felsorolást ad Szabolcsi Lajos emlékirata: Két emberöltő. Az Egyenlőség évtizedei (1881–1931). Emlékezések, dokumentumok (Hungaria Judaica, 5) (Budapest: MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1993), p. 276 skk.

19 Kempelen Béla, Magyarországi zsidó és zsidó eredetű családok, II (1937); új kiadás, az I–III. kötet együtt: Magyar zsidó családok (Budapest: Makkabi, é. n. [1999]), II, p. 107 sk.

20 A motivum, másra áthelyezve, megjelenik Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényében (1926).

21 Idézi: H. Kohut Mária, szerk., Források Budapest történetéhez, 1873–1919 (Források Budapest Múltjából, 2) (Budapest: Budapest Főváros Levéltára, 1971), p. 495.

22 Ügyvéd, 1908-tól budapesti királyi ügyész, 1918. áprilistól a budapesti ügyészség vezetője.

23 Váry Albert, A vörös uralom áldozatai Magyarországon. Hivatalos jelentések és bírói ítéletek alapján írta – – (A Váci Kir. Orsz. Fegyintézet Könyvnyomdája, 19222).

24 Több esetet felsorol Szabolcsi Lajos emlékirata: Két emberöltő. Az Egyenlőség évtizedei (1881–1931). Emlékezések, dokumentumok (Hungaria Judaica, 5) (Budapest: MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1993), p. 276 sk.

25 Stern Ábrahám / Albert újpesti főrabbi fia.

26 Egyenlőség, 38, no. 17 (1919. szeptember 11), p. 4 skk.

27 Az előző hónapokban a Nemzeti Tanács tagja, akkor a Szellemi Termékek Országos Tanácsa sajtóbizottságának vezetője. Később a Szovjetunióban élt, 1934-ben, ahogy akkor sokakat, letartóztatták, elítélték, a fogságban halt meg. Életéről volt felesége, Péchy Blanka (1894–1988) színésznő írt: Regény (1966). (Magyar és Greiner / Péchy 1914-ben házasodtak össze, de együttélésüknek a Tanácsköztársaság bukása után, Magyar letartóztatásával, egyszer s mindenkorra vége szakadt.)

28 38, no. 17 (1919. szeptember 11), p. 2.

29 A Forradalmi Kormányzótanács rendelete (1919:xxxviii.).

30 13/1919. Kn.

31 Egyenlőség, 38, no. 21 (1919. október 12), p. 14.

32 Közli: Köte Sándor & Ravasz János, szerk., Dokumentumok a magyar nevelés történetéből, 1849–1919 (Budapest: Tankönyvkiadó, 1979), p. 524 sk., no. F/III/6.

33 Egyenlőség, 38, no. 28 (1919. december 6), p. 5.

34 Vissza a Gettóba?! Egy zsidó jegyzetei a diktatura alatt (Budapest: Nyomatott Heller K. és Társa kő- és könyvnyomdai műintézetében, VIII., Német-utca 27, 1919).

35 Vámbéry Ármin fia, ügyvéd.

36 Litván György, „A forradalmi kormány és a budapesti tudományegyetem erőpróbája 1918–1919 fordulóján”, Történelmi Szemle, 11, no. 4 (1968), pp. 401–427.

37 Idézi: H. Kohut Mária, szerk., Források Budapest történetéhez, 1873–1919 (Források Budapest Múltjából, 2) (Budapest: Budapest Főváros Levéltára, 1971), p. 428.

38 Szülei 1886-ban keresztelkedtek ki.

39 Az adatok tisztázását David Gurnak (Ramat-Gan, Israel) és Shlomo J. Spitzernek (Bar-Ilan University) köszönöm.

FORRÁS + KOMMENTÁROK: http://www.szombat.org/zsidok+a+tanacskoztarsasagban.html

Petőfi Sándor -

A NÉP NEVÉBEN

Még kér a nép, most adjatok neki!
Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

S a nép hajdan csak eledelt kivánt,
Mivelhogy akkor még állat vala;
De az állatból végre ember lett,
S emberhez illik, hogy legyen joga.
Jogot tehát, emberjogot a népnek!
Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg
Isten teremtményén, s ki rásüti:
Isten kezét el nem kerűlheti.

S miért vagytok ti kiváltságosok?
Miért a jog csupán tinálatok?
Apáitok megszerzék a hazát,
De rája a nép-izzadás csorog.
Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya!
Kéz is kell még, mely a földet kihányja,
Amíg föltűnik az arany ere...
S e kéznek nincsen semmi érdeme?

S ti, kik valljátok olyan gőgösen:
Mienk a haza és mienk a jog!
Hazátokkal mit tennétek vajon,
Ha az ellenség ütne rajtatok?...
De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,
Majd elfeledtem győri vitézségtek.
Mikor emeltek már emlékszobort
A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?

Jogot a népnek, az emberiség
Nagy szent nevében, adjatok jogot,
S a hon nevében egyszersmind, amely
Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.
Az alkotmány rózsája a tiétek,
Tövíseit a nép közé vetétek;
Ide a rózsa néhány levelét
S vegyétek vissza a tövis felét!

Még kér a nép, most adjatok neki;
Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz... ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

(Pest, 1847. március.)