Payday Loans
ISTEN BOLDOG MAGYAR ORSZÁGA

mediterrn

Somogyi Győző festménye

 

Üdvözlet minden nyájas olvasónknak! Nagy Jenő vagyok, a honlap mindenese. 1952-ben születtem. 1977-ben végeztem magyar-szociológia szakon, a filozófiát nem fejeztem be, pedig igazán mindig az Egész érdekelt, s a Lényeg. Az emberek boldogsága-boldogtalansága, a bölcsességük-balgaságuk. Három évig dolgozhattam a szakmámban (ELTE-MTA), majd a Charta'77 melleti 79-es aláírás után 1980 óta nem. Tíz évet töltöttem ezután a magyar szamizdat - és ellenzék - frontembereként az ABC Kiadó és a Demokrata élén. A kilencvenes években egy szabadcsapat keresztény gyülekezetben  teológiai ismereteimet növeltem, s Jóisten-hitem élesztgettem. Voltam közben és azóta könyvterjesztő, betegápoló, vízóraleolvasó, takarító stb. Jelenleg havi szociális segélyből, 48 ezer forintból teszünk minden nap kísérletet 1976 óta jóban-rosszban mellettem kitartó élettársammal, hogy életbenmaradjunk - sőt: alkossunk és a hazánkat, honfitársainkat szolgáljuk. Én úgy gyakorlom hivatásom, hogy igyekszem az egyetemes és magyar szellemi kincseket - a magamét hozzátéve - emberbarát formában közvetíteni, s ezzel gátolni életminőségük rontását, segítve javítását. Aki mindenkit szolgál, azt senki sem fizeti? Aki e honlap sorsát szívügyének tekinti és módjában áll, az segítsen a mentésben... Köszönjük az eddigi támogatásokat és biztató visszajelzéseket! Kívánom, hogy mindenki érjen el emberhez méltó tisztes jövedelmet és akkor pláne nem fog gondot okozni jó kezdeményezések/művek istápolása. Hassunk, alkossunk, gyarapítsunk és a haza fényre derül.

Bankszámlaszám: Nagy Jenő - Raiffeisen Bank, 12010367-01201963-00100001
Drótposta címem: Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.
Telefon: 06-20-222-01-58 (mobil) - telefon: 387-37-16 (vezetékes)
Postacím: 1037 Bp. Solymárvölgyi út 43.

diogenesz_m_3

 

„De hát hol a könyv, mely célhoz vezet, /Hol a nagyobb rész boldogsága?” -

”Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit / Agyunk az ihlet órájában teremt”

Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban

golyalabas bohocok zse-b kivagas

 

http://golyalab.hu/

edua6matek

Matematika korrepetálás: Dénes László - 06-20-39 56 990

***

Arany János

RENDÜLETLENÜL
Hallottad a szót: „rendületlenül -”
Midőn fölzengi myriád ajak
S a millió szív egy dalon hevül,
Egy lángviharban összecsapzanak?...
Oh, értsd is a szót és könnyelmü szájon
Merő szokássá szent imád ne váljon!

Sokban hívságos elme kérkedik,
Irányt még jóra, szépre is az ád;
Nem mondom: a hont ők nem szeretik;
De jobban a tapsot, mint a hazát...
Oh, értsd meg a szót és hiú dagályon
Olcsó malaszttá szent imád ne váljon!

Fényt űz csinált érzelmivel nem egy,
Kinek világát csak divat teszi:
Őnála köntös, eb, ló egyremegy,
S a hon szerelmén a hölgyét veszi...
Oh, értsd meg a szót s függve női bájon,
Külcsillogássá szent imád ne váljon!

Van - fájdalom! - kinek cégér hona.
Hah! tőzsér, alkusz és galambkufár:
Ki innen! e hely az Úr temploma:
Rátok az ostor pattogása vár!...
Oh, értsd meg a szót: kincs, arany kináljon:
Nyerészkedéssé szent imád ne váljon!

Szeretni a hont gyakran oly nehéz: -
Ha bűnbélyeg sötétül homlokán,
Gyarló erényünk öntagadni kész,
Mint Péter a rettentő éjtszakán.
Oh, értsd meg a szót: fényben, vagy homályon -
De kishitűvé szent imád ne váljon!

Szeretni a hont - ah! még nehezebb,
Midőn az ár nő, ostromol, ragad...
És - kebleden be-vérző honfiseb -
Bújsz a tömegben, átkos egymagad.
Oh, értsd meg a szót s győzve a ragályon
Káromkodássá szent imád ne váljon!

Hallottad a szót: „rendületlenül?”
Ábránd, hiúság, múló kegy, javak, -
Lenn a sikamló tér, nyomás felül,
Vész és gyalázat el ne rántsanak.
Oh, értsd meg a szót: árban és apályon
- Szirt a habok közt - hűséged megálljon!

(1860.)

segit_hordani_a_kereszet



Bánk bán PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Jenő   
2012. március 17. szombat, 08:13

bank_ban

19:40, Szombat (március 17.), DUNA Televízió

Bánk bán

magyar operafilm, 116 perc, 2002

rendező: Káel Csaba
író: Katona József
forgatókönyvíró: Mészöly Gábor
operatőr: Zsigmond Vilmos
jelmeztervező: Velich Rita
zene: Erkel Ferenc
producer: Wermer András
vágó: Thomas Ernst

szereplő(k):
Kiss B. Atilla (Bánk Bán)
Marton Éva (Gertrúd)
Rost Andrea (Melinda)
Gulyás Dénes (Ottó)
Kováts Kolos (II. Endre)
Miller Lajos (Tiborc)
Réti Attila (Biberach)
Sólyom-Nagy Sándor (Petur Bán)
Kiss Jenő


1213. Gertrud királyné meráni honfitársai dorbézolnak a királyi várban. A békétlenkedő magyar nemesek félrehúzódva szemlélik a dáridót, s Petur bán vezetésével összeesküvésre készülnek. Haragjukat csak fokozza, hogy miközben a távolban csatázó király helytartója, Bánk bán az országot járja, az udvarban hagyott feleségét, a szépséges Melindát a királyné léha öccse, Ottó egyre nyíltabban ostromolja. Petur titokban visszahívja Bánkot, aki azonban a békétleneket felségárulással vádolja. Ám Ottó bizalmasa, Biberach lovag elárulja Bánknak, hogy a herceg el akarja csábítani Melindát. Ottó a királyné bíztatására döntő rohamra készül.
A vár kerengőjében és kápolnájában is üldözi szerelmével Melindát, aki megvetően utasítja vissza, ám mégis félreérthető helyzetbe kerül. Az őket éppen megleső Bánk megrendül: úgy tűnik, hogy rajongva szeretett hitvese valóban hűtlen...

A mű nagy részét eredeti helyszíneken - többnyire Erdélyben, Jákon, Ócsán, Esztergomban, Visegrádon, Bélapátfalván és Budapesten - vették fel. A film a romantikus operát XIX. századi historikus festészetre emlékeztető képi beállításokkal, gazdag jelmez és díszlettárral idézi meg. A filmben a jelenlegi legnagyobb európai és világhírű magyar operaénekesek játszanak. A lodzi operatőr fesztiválon a film elnyerte a legjobb operaadaptációért járó díjat.


Bemutató dátuma: 2003. március 13. (Forgalmazó: Budapest Film)

LAST_UPDATED2
 
Veszélyes márciusok PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Jenő   
2012. március 16. péntek, 14:11

szalay02

Veszélyes márciusok



1969: Tűzáldozat a Nemzeti Múzeumnál

Az első években a rendőrségnek csak kisebb „rendzavarásokkal” kellett szembeszállnia, a résztvevők száma soha nem haladta meg a száz főt és nincsenek ismereteink súlyosabb rendőri retorziókról sem.

Időpontjában ugyan nem, de helyszíne és a használt szimbólumok miatt ide tartozik a 17 éves Bauer Sándor tanuló esete, aki 1969. január 20-án a Nemzeti Múzeum kertjében benzinnel lelocsolta magát és két kezében nemzeti zászlókat lengetve, élő fáklyaként lobogva tiltakozott a szovjet megszállás és a pártállami elnyomás ellen. Osztálytársaihoz írt búcsúlevele röviden tartalmazza tettének motivációját: „Azt üzenem, eszme nélkül nem él, csak létezik az ember. Harcoljatok úgy, ahogyan azt én tanácsoltam. Tűzhalált halok, akárcsak a csehszlovák fiatal, aki 16-án gyújtotta fel magát. Így tiltakozom az orosz megszállás ellen! Ne gyűlöljétek az orosz népet, nem az orosz proletariátus nyom el minket, hanem az orosz nacionalista bolsevik vezetés.”

A helyszín és a koreográfia nem volt véletlen, hiszen a Múzeum-kertből indult az 1848-as forradalom is. A január 16-án magát felgyújtó Jan Palach halála Csehszlovákiában óriási hatást váltott ki, a temetésre mintegy nyolcszázezer ember ment el és Palach példáját hatan követték. Bár a magyar média minderről alig adott hírt, a Szabad Európa Rádióból a lakosság mégis értesülhetett és a déli órákban lezajló önégetésnek is több száz szemtanúja volt a város közepén, sőt olyan is akadt, aki fotózta a történteket. Bauert még a kórházi ágyon „izgatás” vádjával letartóztatták és bár három nap múlva elhunyt, a nyomozást teljes erővel tovább folytatták annak érdekében, hogy bizonyítani lehessen: tette egyszerű öngyilkosság. Ennek megfelelő rövidhír jelent meg a Népszabadságban is. A temetést szigorú rendőri készültség előzte meg, azon csak a család vehetett részt.

Bauer tűzáldozata állambiztonsági szempontból kiemelten veszélyesnek számított, ezzel magyarázható, hogy azt az öt fős társaságot, akik április 26-án egy tégladarabban a Múzeum-kert falára kiírták Bauer Sándor nevét, hamar letartóztatták. Szirmay Tamást 3 év 6 hónap, Babay Lászlót 2 év, Joó Istvánt 1 év 8 hónap, Tóth Zoltánt 1 év 6 hónap, Kovács Ferencet 10 hónap szigorított börtönben végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték.

1970: Oszlatják a tömeget

Egy évvel később, 1970-ben, Szalay Miklós egyetemista és Galkó Bence középiskolás önállóan Kossuth-nótákat énekeltek, és egy nemzetiszínű zászlóval a Kossuth-szobornál megkísérelték elszavalni a Nemzeti Dalt. Ezt a helyszínre érkező belügyesek azonnal megakadályozták, garázdaság miatt eljárást is indítottak, de ezt később megszüntették. 1971. március 15-én az önállóan emlékező fiatalok száma már százas nagyságrendű volt és a Petőfi szobornál tömegoszlatás is történt, de az ünnepelni akarók újra és újra összegyűltek. A különböző „galerikben” („Nagyfa”, „Belváros”, „Lé-part”) 1971. október 6-ra is önálló megemlékezést szerveztek a Múzeum kertbe. Erre az alkalomra már besúgókat is mozgósítottak, és az ünneplők közül 20 főt előállítottak, majd Melhoffer Pétert, Kert Károlyt, idősebb Kert Károlyt, Bittó Istvánt, Stelczer Gábort, Nyerge Lászlót és Horváth Boldizsárt le is tartóztatták. A vizsgálati anyagban azt is terhükre rótták, hogy nemzetiszínű karszalagokat osztogattak, és otthon hallgatták a tiranai rádió magyar adását (!), valamint hogy 1945 előtt megjelent (egyébként ártalmatlan) sajtótermékeket olvastak. Melhoffer két évi, ifj. Kert tíz hónapi, Bittó, Stelczer és Nyerge nyolc hónapi, id. Kert hat hónapi szabadságvesztést kapott garázdaságért, szervezkedésért és uszításért.

Az ítélet indoklásának álságossága megdöbbentő: „A vádlottak magatartása összefüggésben van azzal a jelenséggel, hogy Budapesten az utóbbi egy-két évben a fiatalok kisebb csoportja különböző nemzeti ünnepeink alkalmával szervezetten nacionalista jellegű összejöveteleket tartott. Közismert, hogy nemzeti ünnepeinket éppen demokratikus államrendszerünkben mi is mindig megünnepeljük, de a fiatalok már említett egy csoportja mindent kihasznál abból a célból, hogy elkülönülten ünnepeljenek, s különböző nemzeti ünnepségeken cégérül felhasználva antidemokratikus, sőt ellenséges, nem egy esetben pedig kifejezetten ellenforradalmi jelszavakat is hangoztassanak. A hibák legális fórumokon történt kiküszöbölésére irányuló kritika helyett részint azok felnagyításával, részint azzal igyekezzenek gyűlöletet kiváltani, hogy az egyes személyekben vagy intézkedésekben megjelölt hibákat a demokratikus államrend elleni hibaként tüntetik fel. (…) Horváth Boldizsár (…) Még azt a felháborító állítást is megkockáztatta, hogy hazánkban nem érvényesülnek a legalapvetőbb emberi jogok sem, s hogy megsértik az alkotmányt is. Arról beszélt, hogy a fiatalok számára nem engedélyezik az efféle összejöveteleket, s hogy a demokratikus rendszerben nem kielégítően tájékoztatják az embereket, a bírálatot pedig egyenesen elnyomják.”

Másodfokon a Budapesti Fővárosi bíróság az ítéletet helybenhagyta. Az 1971-es március 15-e során más rendbontásokra is sor került, ismeretlen elkövetők a Petőfi szobornál letördelték és kihúzigálták a piros zászlókat. Különbséget jelentett azonban, hogy 1971 előtt csak néhány tucatnyian mertek önállóan ünnepelni, 1971-től azonban ezek száma százas, később ezres nagyságrendet is elért, sőt átterjedt több nagyvárosra is.

Március 15-e 1972-ben

Akkoriban március 15-e csak a diákoknak volt ünnepnap – a felnőttek dolgoztak. A Petőfi-szoborhoz addig is minden évben elmentünk egy-egy kis csokor virággal, hogy azután moziba vagy kirándulni induljunk, erre a március 15-ére azonban már sok minden mocorgott bennünk. Legfőképpen a lázadás maga. Hiszen évek óta lázadt körülöttünk a világ, azok, akiknek – szerintünk – jóval kevesebb okuk volt rá. Lázadtak a Szelíd motorosok, de a Corvin moziban két rendőr állt mellettünk a széksor szélén még a vetítés alatt is. Lázadtak a Ha... hősei, de mi még a szülői lakás szorításából sem tudtunk kiszakadni. Képzeletében robbantott a Zabriskie Point záró képsorában a konok-szép lány, mi meg láttuk a valutára megalázkodóan ácsingózó bárok, éttermek, villák és szállodák épülgetését, a lezárt partszakaszokat, az előlünk elzárt és elzáródó világot – amelyről naponta mondták, hogy nekünk épül. Szorítottak a közösségek, amelyeket meg kellett szerveznünk, az ünnepségek, amelyeken részt kellett vennünk. Az ünnepségek, amelyek arról szóltak, hogy egykor az ifjúság tett valamit. És láttuk a Szegénylegényeket meg a Fényes szeleket is. Tudtuk, hogy nekünk nem a vietnami háború a lázadnivaló, mint az Eper és vér fiataljainak, hanem saját sorsunk, saját szabadságunk.
Igazoltattak étteremben és – barátnőnk előtt megalázva minket – a körúti padon (felállítva, persze), és igazoltattak autóstopolás közben. Ha pedig rengeteg engedély megszerzése után pecsétekkel szűkített érvényű útlevelet szereztünk Jugoszláviába, szégyenkezve szálltunk ki a kocsiból a görög határnál, noha aki felvett minket, felajánlotta, hogy levisz akár Athénig is. És ha kiderült, hogy magyarok vagyunk, el kellett viselni, hogy megjegyezzék: „hát igen, nálatok ott vannak az oroszok”.
Sok mindenből elegünk lett 1972. március 15-ére, de talán legin-kább tulajdon tehetetlenségünkből, sa-
ját kifejezés-képtelenségünkből. Jellemző, hogy külön-külön, magunkban mentünk a Petőfi-szoborhoz, a nagy tömegben csak itt-ott, véletlenül fedeztük fel iskolatársainkat, ismerőseinket, s nagy meglepetésünkre egy-két tanárunkat is.
A tér egészen a kovácsoltvas korlátig tele volt emberekkel, s a diákokon és néhány felnőttön kívül főleg sorkatonákat meg egy-két tisztet lehetett látni, akik a ki tudja már, milyen versek és beszédek elhangzása után együtt énekeltek velünk. Ez hirtelen különösen jó érzést váltott ki, mert az Internacionálé rítusos, rutinszerű eléneklése után a tömeg együtt maradt, és váratlanul a Szózat hangjai és szavai csendültek fel – s a katonák mindenütt tisztelegve álltak. Sőt, a tér sarkán álló épület erkélyén egy hatalmas, vörös csíkos tányérsapkás tábornokféle is végigtisztelegte a váratlan ráadást.
És a tömeg nem oszlott fel, nem akaródzott hazamennie. Újabb és újabb énekek következtek, aztán lassacskán mindenki elindult a Váci utca felé. A megemlékezés menetté alakult, s lázadóan nagy kokárdáival és nemzetiszínű karszalagjaival továbbment – mint kiderült – a Parlament felé.
A Váci utcán a gépírónők és titkárnők kihajoltak az emeleti irodákból és kijöttek a boltokból az eladólányok. Nehéz megmondani, hányan lehettünk, de a menet eleje nem látszott, és csak a Kossuth téren tudtam előreszaladni, hogy legalább a vonulók egy részét lefényképezhessem. A Batthyány-örökmécseshez mentünk, ahol a komor házak között a gyönyörű kora tavaszi napsütésben körülvettük a parányi emelvényt, de nem tudtuk, hogy az éneklésen meg az ottléten kívül tehetünk-e bármit is.



Ekkor egy nagykabátos, karszalagos fiú állt fel a mécses mellé, és beszélni kezdett, keresetlen, egyszerű szavakkal. Nem mondott mást, csak azt, hogy jegyezzük meg ezt a napot és vigyük haza az emlékét, mert a 48-as forradalom és szabadságharc mindannyiunknak az egyik legszebb és legfontosabb esemény a történelmünkben. Arra kért csak, hogy őrizzük meg ezt s a mai nap emlékét is magunkban. Nem mondott többet, de ennyi is jólesett, mert valaki végre saját magától, saját gondolatait és érzéseit megfogalmazva mondott beszédet. Tudtuk, hogy nem mondhat ennél többet, de legalább közülünkvaló beszélt.
Amint befejezte, egy bőrkabátos férfi lehúzta őt onnan, és hasonló nagykabátosok elkezdték összeszedni a fényképezőgépeket. Én, aki már évek óta fotóztam, s erre a napra a bizományitól egy 135-ös Jupiter teleobjektívet kölcsönöztem Zenith gépemhez, a jókora masinát eleve a kabátom alá vettem fel (ami a kor konfekcióiparának köszönhetően egyáltalán nem volt nehéz, hiszen ketten is belefértünk volna), s így a két szárnyát egyszerűen csak össze kellett gombolnom.
A megemlékezés ettől kezdve már valóban tüntetés-érzetet keltett, mentünk tovább, ahogy mondták Budára. Ám a Szabadság téren nem jutottunk túl, mert szemből ránk támadtak, és volt, akit már onnan elvittek.
A tüntetés este Budán folytatódott, de ezt már csak éjszaka tudtam meg, amikorra – érettségire készülvén – kiizzadtam magamból a másnapra kötelező érettségi tételt, és végre találkozhattam a legjobb barátommal, aki viszont csak az esti tüntetésen tudott részt venni. Beszámolt a srácokat mentőkocsikba tuszkoló rendőrökről és a kétségbeesett menekülésről, meg hogy a villamoson milyen keserűen mulatságos volt közös barátunk, akinek nagykabátjában komikus, de árulkodó púpként meredezett a sebtében elrejtett nemzetiszínű zászló rúdja.
„1972. március 15-e volt. Késő este B. telefonált, hogy beszélnünk kellene... A szokásos helyen, a Katona József és a Visegrádi utca sarkán találkoztunk...” Itt végződik a riport, s ugyanitt kezdődik a soha el nem készülő nemzedéki regény. De annak a napnak az emléke valóban bennünk maradt. Egy évre rá hármas kordon övezte a Petőfi-szobrot: az egyik ifjúgárdistákból, a másik munkásőrökből, a harmadik rendőrökből állt – de ezt már csak annak a busznak az ablakából láttam, amely elhúzott velem az Erzsébet híd alatt Dabas-Sári felé, ahol akkoriban egészen csöppnyi kisdiákokat tanítottam.

Szöveg és kép: Striker Sándor



…Szalay Miklós 1970. március 15-én a Petőfi-szobornál szervezője és részese volt a hivatalos ünnepség befejezése után kb. 30 főből álló csoportosulásnak, akik a Petőfi-szobortól elindulva a Belváros különböző utcáin 1848-as dalokat énekeltek… garázdaság bűntett alapos gyanúja miatt indítottunk eljárást, amelyet 1970. március 27-én megszüntettünk és figyelmeztetésben részesítettük.
Szalay Miklós 1972. március 15-én is megjelent a Petőfi-szobornál rendezett hivatalos ünnepségen, amelynek befejezése után csatlakozott ahhoz a több száz fős csoporthoz, akik engedély nélkül a Kossuth-szoborhoz, majd a Batthyány emlékműhöz vonultak. A Batthyány emlékműnél a Himnusz és a Szózat eléneklése, a Nemzeti dal kórusban történő elszavalása után Szalay Miklós az emlékmű talapzatának felső fokára állt, és a következő szövegű beszédet mondta el. "Hallgassatok meg: két évvel ezelőtt én már megjártam ezt az utat… Lázadók vagytok, de fiatalok, ez a lázadás jogos és alapjában becsületes. Ti most bűnösnek érzitek magatokat, és mindennel szembeszálltok, mert szembe kerültetek a törvény képviselőivel… Jogotok van keresni azt a lényeget, amin változtatni kell. Ti becsületesek, őszinték és magyarok vagytok, nem kell innen settenkedve, lesütött szemmel, bűnös érzéssel elmenni…" Szalay beszéde alkalmas volt arra, hogy a jelenlévők egyébként is túlfűtött, nacionalista hangulatát tovább fokozza.”

„PESTI KÖZPONTI KERÜLETI BÍRÓSÁG
A NÉPKÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Ítélet
I. r. Szalay Miklós vádlott (1948...) bűnös: nagyobb nyilvánosság előtt elkövetett izgatás bűntettében. Ezért őt a bíróság 1 (egy) évi és 8 (nyolc) hónapi szabadságvesztésre és 2 (két) évi közügyektől eltiltásra ítéli. A szabadságvesztést fegyházban kell végrehajtani…
Budapest, 1972. július 5.”

Semmi gyerekkori álom, hogy mi leszek. Jogi egyetemet végzett apám rábeszélt, én inkább az orvosit válasszam. Mivel Szegeden 19 pont is elég volt a felvételhez, oda jelentkeztem. Egy év után apám tudta nélkül átiratkoztam a fizika szakra. Sok okos ember volt itt is, de intelligens alig akadt. Egyik professzorunk strandpapucsban tartott előadást. Másodévben átjöttem Budapestre, az ELTE-re.

Katalin húgom 1970. március 15-re kokárdákat varrt, hogy majd ezeket osztogatja. Vele mentem, vigyázni rá. A Petőfi-szobornál az ünnepi beszédek álmosak, lelketlenek voltak. Az ünnepség után ott maradóknak javasoltam, menjünk át énekelve a Kossuth-szoborhoz. Az egyik mellékutcában a fiúk le akartak venni egy nemzetiszín zászlót, hogy vigyük magunkkal. Nem hagytam. A házfelügyelőtől - mivel én otthon felejtettem a személyim - egy Galkó Bence nevű fiú igazolványának fejében kölcsönkaptuk a zászlót. Galkóval megegyeztünk, hogy a Kossuth-szobornál ő fog szavalni. De csak addig jutott, hogy "Talpra magyar, hí a haza...", amikor egy rendőr és egy katona felszólított, menjünk velük. A zászlótartó fiú kérte, ne kezeljenek kettőnket külön, hiszen együtt jöttünk. Ez jólesett. De csak kettőnket vittek be. A rendőrségen a magamfajta súlyos bűnözőnek alezredes kihallgató dukált. Hajnalban azért elengedtek. A garázdaság bűntettét megúsztuk egy figyelmeztetéssel. A következő év március 15-én apám szobafogságban tartott.

1972. március 15-én a professzoromhoz indultam a diplomamunkámmal. Nem akartam az ünnepségre menni. De felelősséget éreztem, és arrafelé kanyarodtam, nehogy mások is úgy járjanak, mint két éve mi. Aztán elsőrendű vádlott lettem egy perben, amiben hét "bűntársamat" a tárgyaláson láttam először...

Igen, belelkesedtem. Fiatalokhoz méltatlan lett volna hallgatni az örökmécsesnél. Beszédemet szinte egy civil ruhás rendőr is elmondhatta volna, ha okosabbak. De lerángattak a talapzatról, betuszkoltak egy autóba. Hiába mondtam, hogy a táskám, a diplomamunkám ottmaradt...

Tizenhárom órát álltam falnak fordítva. Nem büntetésből, hanem sokan voltunk. Megkönnyebbülést jelentett a 72 órás előzetes letartóztatás. Levették a felelősséget a vállamról. Nem 72 órára, hanem húsz hónapra, mert csak 1973 novemberében szabadultam. A húgom látta, hogy elvittek. Azt hitte, hajnalban most is kiengednek. Reggel aztán elmondta, mi történt, mire apám hangtalanul összeesett... Érdeklődésére azt felelték, nem tudják, hol vagyok. Végül március végén a kihallgató tiszt kegyesen felhívta őket. Az első látogatáson apám azzal kezdte: "Megvertek?" Nem. "Becsületszavadra nem?" Becsületszavamra. "Becsületszavadra nem?!" - kérdezte másodszor is...

Letartóztatásom után négyen felkeresték Korom Mihály igazságügy-minisztert, hogy elmondják, apám mint diplomás tartalékos tiszt a négy budapesti munkaszolgálatos zászlóalj egyikének volt a parancsnoka. Mindhárom társát felakasztották, őt az általa megmentett emberek tanúságtétele alapján igazolták. Németellenes volt. A magyar becsületért, hogy megmutassa, nem természetes az, hogy az értelmiség gyáva, 1945-ben jelentkezett az új magyar hadseregbe. Budapestről Debrecenbe, onnan Máramarosra vitték az önkénteseket egyre erősebb őrizet mellett, végül egy szovjet fogolytáborban kötöttek ki - három évre. Arról hallgattak a pártfogóim, hogy 1956-ban apám volt a forradalmi tanács elnöke a vámőrségnél, amit talán az előélete miatt néztek el neki. Mindenesetre Korom elvtárs azt mondta: "Majd ha az apját csukják le, akkor jöjjenek..."

Kifejezetten pozitív szemléletű volt az apám. Azt mondta, jól jött a szovjet rendszer megismerése, mert e nélkül talán beállt volna Rákosiékhoz katonának, és akkor három év múlva letartóztatják.

Az én benn töltött húsz hónapom apáméknak rettenetes volt, nekem jó. Egyetlen rosszindulatú emberrel sem találkoztam, engem senki nem akart elítélni. Ám a rendszer olyan volt, hogy egy rakás tisztességes ember képes volt úgy együttműködni, hogy tisztességtelenség jött ki belőle.


A tárgyaláson szóvá tettem a bírónak, hogy bár "bűntársaimat" a vádirat alapján barátaimnak tartom, nem is ismerem őket. A felelet: március 15-én ők is bűncselekményt követtek el... Meg kellett volna kérdeznem, hogy erőszakos nemi közösülés volt-e ezen a napon? A nyolc vádlottból ketten bizonyultunk különösen veszélyesnek, bennünket az első tárgyalás után nem helyeztek szabadlábra. Ulveczki Gabi Babits Petőfi koszorúi című költeményének húsz példányáért került fegyházba. Mert Babits "ott és akkor" alkalmas volt az izgatásra. Az erősen hamis vádirat szerint "apja a felszabadulás előtt vámtiszt volt". Horthysta tiszt ugyebár, mert azt nem említették, hogy továbbra is vámtiszt maradt. Többször elmondatták velem a történteket, és félmondatonként állították össze a szöveget, hogy minél terhelőbb legyen. A büntetési tétel felső határa nyolc év volt, ehhez képest a húsz hónap semmi.

Benn egyre jobb viszonyok közé kerültem. "Egyenruhás fegyencként" októberben vittek át a Gyűjtőbe, politikai foglyok - a köztörvényesektől szigorúan elkülönítve - csak ott voltak. A zárkák pasztával felkent bitumenjén a napfényben csillogtak a kefélés szabályos körei. A nyitott cellákban sakkot, dominót, szemüveget, könyveket láttam... Mint egy első osztályú szálloda! Nagyon jó könyvtára van a Gyűjtőnek, tudom ajánlani!

Négyen voltunk egy cellában. Mikor előadtam, hogy kvázi a Himnuszért kaptam húsz hónapot, velem sopánkodtak, hogy az tényleg rengeteg. Aztán kiderült, hogy a két ötvenhatost húsz évre ítélték, a negyedik pedig az 1963-as zuglói nyilasperben 15 évet kapott. Más rabokkal semmiféle kapcsolatunk nem volt, az asztalosüzemben is csak lopva lehetett szót váltani. Én azért kerestem a "márciusi ifjakat" - azóta is tartom többel a kapcsolatot. Ki is töltették velem mind a húsz hónapot, mondva: "maga köré gyűjti a bűntársait"...

Házimunkások csak köztörvényes bűnözők lehettek. Mi csak csirketolvajoknak neveztük őket, ők meg bennünket hídrobbantónak. Kiadom egyik nap a csajkám, aminek a külső szélén kávéfolt maradt. A házimunkás mellett álló őrmester visszatolta: "Mi ez? És maga politikai fogoly? A forradalom után voltak itt igazi politikai foglyok!" Így mondta 1973-ban a börtönben: forradalom! Az egyetlen rossz dolog a rohadt gyanakvás volt, hogy hetente levittek mindenkit a politikai tiszthez, és nem tudhattuk, kit miről kérdeznek, ki mit mondott.

Szabadulásom után a professzorom kezet sem mert nyújtani. A rektor közölte, politikai elítéltek sorsa nem az ő hatáskörébe tartozik. Aztán az oktatási miniszter meghatározatlan időre kizárt az ország összes egyeteméről. Rögtön elszegődtem a Műegyetemre segédmunkásnak, és beadtam a továbbtanulási kérelmet. Apám megkérdezte: ha fizikus lehetnél, fiam, politikaiként mikor engednek ki Dubnába, a szovjet atomfizikai kutatóközpontba? És a kezébe vette a sorsomat. Megérdeklődte, kik javítják a porszívókat. Elektrolakatosok, új szakma, 27. számú Szakmunkásképző Intézet! El is vitt a szakmunkásképzőbe, ahol az igazgatóval rögtön közölte: a gyerek "fekete seggű", március 15-i izgatás. Az igazgató legyintett: itt legfeljebb a lányokat izgathatja! Aztán a szekrényéből elővette a tankönyvcsomagot, és nekem adta, hogy tanuljam meg. "Hozzál a Gyűjtőből igazolást, hogy benn elektrolakatosként dolgoztál, és le is vizsgázhatsz!" De hát asztalosmunkát végeztünk! "Mit számít az? Papír legyen!" Hát én becsöngettem a Gyűjtőbe. Csak néztek, telefonálgattak, majd kitessékeltek, hogy ez nem okmányiroda... Ez a szakmunkásból lett kis barnaköpenyes iskolaigazgató karakánabbul viselkedett velem, mint híres egyetemi tanáraim közül sokan. Egy év múlva a vizsgán az Ohm-törvénnyel szépen kiszámoltam, hogyan melegszik a bojlerben a víz, és háztartásigépszerelő lettem. A börtön és apám megoldotta a pályaválasztást. Mivel benn volt a kérelmem, tíz év múlva megengedték, hogy diplomázhassak. Jeles eredménnyel lettem fizikus. Hogy ez mire volt jó? 1984-ben Szaharov, szovjet polgárjogi harcos, Nobel-békedíjas atomfizikus feleségét nem engedték ki külföldre szívműtétre. Sok tudós túszként felajánlotta magát Brezsnyevnek, amíg Szaharovék haza nem térnek... A tiltakozók között egyetlen magyar fizikus sem volt. Tisztességből felajánlottam én is magamat és a feleségemet a névsorba. Levelemet Kenedi János kijuttatta a Szabad Európa Rádiónak, ahol pár napon át felolvasták, de megjelent a szamizdat Beszélőben is. Ezt írtam alá: "Szalay Miklós magyar fizikus és felesége". Mondhatnám, ennyi időre voltam fizikus. Edit félt, már megvolt a fiunk és a lányunk. De hát mit csinálhattak volna? Dubnából nem hívhattak haza, a csavarhúzót meg nem vehették ki a kezemből.

Szakmunkásként a Bányagépgyárban, majd a Gelkánál dolgoztam. Három év után megnyertem a Gelka Tröszt országos szakmai versenyét, ötezer forintot kaptam - a hetvenes években ez nagy pénz volt -, és kiváló dolgozó lettem. Milyen esélyem lett volna arra, hogy a legjobb magyar fizikus legyek? 1986 óta vagyok kisiparos. Vagy tíz volt gelkással most is együtt ebédelünk minden héten, és közben megbeszéljük, ki mit szívott meg előző napokban az új mosógépekkel.

Izgága lennék? 1989-ben a jurta színházbeli Beszélő-esten elmondtam, a magamfajta fejjel a falnak menő embernek legfeljebb babérkoszorú jár, de politikai szerep nem. Vigyázzanak velünk, ha nem akarják, hogy falnak vezessük őket is.

Azt nem említettem még, hogy a szabadulás után két éven át március 15-én reggel hatkor a rendőrségen kellett jelentkeznem egynapi hideg élelemmel. A harmadik évben nem jött meghívó. Sértve éreztem magam. Már ezt sem érdemlem?


1972: Hobo elkobzott levele

A nap eseményeit nehéz visszaadni, álljon itt ezért Földes László (Hobo) barátjának írt, és „uszító tartalma” miatt elkobzott levele arról, ahogyan ő megélte a napot, amelyet reggel négykor már preventív rendőrségi házkutatással kezdett: „Megjelentem egy rakás hapsival még az ünnepély előtt és virágokat osztottunk szét, több csokorral, majd többen szóltak ismeretlenek, hogy ötkor találkozó a Párisi udvarnál. Onnan lementünk a Petőfi szoborhoz, szirénázó rendőrautók között rohanva, majd letettük virágainkat, utána egy zsaru odajött hozzánk, természetesen engem szemelt ki magának és felszólított, hogy távozzunk. Mikor megkérdeztük, hogy miért? Megfogta a gumibotját és megkérdezte: Megmagyarázzam? Erre én felemeltem mindkét kezem és egy kb. 100-200 főnyi csoport között végigmentem a kokárdával a mellemen, felemelt kézzel az utcán, hátam mögött 30 hapsival. Ekkor odajött a Boldizsár Gábor (KISZ KB) és kirángatott a sorból, hogy menjek haza, mielőtt bevisznek, és én haza is mentem, gondolva kis útlevélkérelmemre, meg azt hittem, már nem lesz semmi. Ekkor háromnegyed hét volt már. Közben a Batthyányi örökmécsesnél Babits: Petőfi koszorúi című versének sokszorosított példányait osztogatták, meg-megpróbáltak szavalni, de a zsaruk elkapták őket, a város többi pontjain éneklő-csoportosuló hapsikat is szétverték, óriási volt és talán még ma is tart. Talán a húsvéti zabálás tesz majd pontot az ügyre. Március 21-ére a KISZ egy „spontán” ellentüntetést szervezett a Hűvösvölgyben, de csak 500-an voltak ott és egy pár jó fej a Vérmezőnél csinált igazi tiltakozótüntetést a 15-ei bebörtönzések miatt, de őket is bevitték. A Múzeumkertben 10 napig állt benn állandóan egy-két riadóautó.”

A PB korholása nyomán indított „Tüntetők” fedőnevű bizalmas nyomozás hamarosan meg is hozta eredményét. Összesen 15 fő kapott börtönbüntetést, tizenheten pénzbírságot, ketten rendőri felügyelet alá helyezést, huszonkilencen rendőrhatósági figyelmeztetést kaptak, 18 személlyel „nevelő jellegű beszélgetést” folytattak. A rendőrség arról is intézkedett, hogy a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottságának Művelődési Főosztályához is eljusson minden információ. Ennek alapján a tanácsi alkalmazottak intézkedtek arról, hogy az érintetteket iskoláik ne javasolják továbbtanulásra.

Még rosszabbul jártak azok, akik ellen bírósági eljárás indult. Szász Ádám harmadikos gimnazista azzal valósította meg az izgatást, hogy délben felállt a Kossuth-szobor talpazatára és a tömeghez szólva kijelentette, hogy el lehet énekelni a Szózatot és a Himnuszt. Letartóztatásakor zsebében „Fel március” című saját versét is megtalálták. Szászt az igazgató javaslatára kizárták az I. László gimnáziumból, a bíróság hét havi felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte, de ezt a Fővárosi Bíróság 10 hónapra emelte fel. Ulveczki Gábort, aki a Petőfi szobor előtt Babits Mihály „Petőfi koszorúi” című versének általa 8-10 példányban gépelt változatát osztogatta, letartóztatták, és ennek kapcsán göngyölítették fel baráti társaságát, akikkel „klubszerűen” találkoztak.

A belügyesek szerint egy magánlakáson tartott koronás magyar címeres zászló és néhány 1945 előtt megjelent újság alkalmas a „nagyobb nyilvánosság előtt elkövetett izgatás” megvalósítására. Ez már csak abból is következett, hogy minden 1945 előtti sajtótermék a belügyesek szerint tartalomtól függetlenül a „Horthy-fasizmus” terméke volt, így az „Igazságot Magyarországnak” című lefoglalt brosúra is, ami a lakásban egyébként egy elfüggönyzött helyen, a látogatók által nem észlelt helyen feküdt, mégis a vádpontok között, mint izgatási anyag szerepelt. A Legfőbb Ügyészség Politikai Osztálya Bott Miklós terheltnek írásba adta, hogy az említett nyilvánosság előtt osztogatott Babits-vers „alkalmas a népi demokratikus államrend elleni gyűlölet felkeltésére” (Bott a vers osztogatásában nem vett részt, azzal csak egyetértett). Azt, hogy lakásán gyászszegéllyel keretezett március 15-ére felhívó plakátot tárolt, „izgatásnak” értékelték és esetében „elmeorvosi szakértő” kirendeléséről is intézkedtek. Ulveczky egy év 10 hónap fegyházban letöltendő börtönt kapott, Bott hathavi felfüggesztett börtönbüntetést.

1972. március 15.


A Műegyetemi jelentés szerint a párttagok értetlenül állnak a március 15-i belügyi készültség előtt. Nem megoldás a diákság egész napos foglalkoztatása, a helyszínek megszállása. "Nevetséges, hogy államférfiaink szinte őrizetlenül bátran járnak-kelnek a fővárosban, az országban, ugyanakkor néhány politikailag sületlen, s főként hőbörgő személy megfékezésére olyan apparátust mozgósítunk, ami egy puccs megfékezésére is elegendő volna."

"Burgács Gábor, 19 éves modell a Képzőművészeti Főiskolán, munkásszármazású KISZ-tag '71. december elején vörös posztóból kivágott két darab 8 centiméter átmérőjű ötágú csillagot ragasztott fekete posztóból készült cipőjének orrára, azóta őrizetbe vételéig a fenti módon használta cipőjét, mondván: ťezek a vörös csillagok vezérlik lépteimetŤ."

Csilléry Gábor kertészeti egyetemi hallgató a rendőri intézkedést fényképezte: 30 nap elzárás.

A tömeg már a Múzeum-kertben is kórusban szavalta: "A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, rabok tovább nem leszünk!"

A Batthyány-örökmécsesnél a karhatalom beavatkozását - amit "Gyilkosok! Fasiszták!" kiáltások kísértek - az indokolta, hogy a hangulat "egyre inkább nacionalista, szovjetellenes, rendszerellenes megnyilvánulásokba csapott át". Az urh-ás kocsi szélvédőjét betörték.

Budapesten 83 fiatalt állítottak elő - 33 fiatalkorút, 47 fiatal felnőttet, és 3 felnőttet -, közülük 33 középiskolás, 15 egyetemista, 26 szak- és segédmunkás.

(Állambiztonsági Történeti Levéltár)

"Gyopár" szigorúan titkos jelentése:


"Feladatom volt Szalay Miklós és társai bűncselekményeinek megtudása. Egyetemi hallgató, reakciós családból származik, ezelőtt két évvel már volt összeütközése a rendőrséggel a március 15-ei felvonulás szervezése és véghezvitele miatt. A nyugati szabad életforma híve... Elmondta, hogy március 15-e előtt két héttel megindult a szervezés a felvonulásra. Megfelelő számú röpiratokat, gúnyverseket gyártottak, amit a helyszínen igyekeztek szétszórni... fölmászott a szoborra és elkezdett szónokolni. Beszélt a szabadságról, a szovjet csapatok kivonásáról, a többpártrendszerről, csatlakozás a Nyugathoz stb-ről, de nem tudta befejezni, mert egy rendőr lerángatta őt. Elmondása szerint 17 órakor találka volt megbeszélve a belváros egyik kertjében. Onnan indultak volna ki egy kis ťrendcsinálásraŤ, autóbuszok, villamosok felfordítása, ablakok beverése, barikád volt a céljuk."

(Kenedi János: Kis államvédelmi olvasókönyv, Magvető, 1996)

Cikk dr. Szalay Miklós nyugalmazott vámtisztről: "...1944 novemberében, mint valami géppisztolyos mentőangyal egy tiszti osztag élén megjelent Dunaharasztin, ahol alakulatunkat néhány órával előbb a nyilasok megtizedelték... Egy-két nap múltán, éjféltájt, az újabb megtorlástól tartva a betegeket szekérre rakatta, s gyalogosan Budafokra szöktetett bennünket. Innen pedig sokunkat az éj leple alatt az ostromlott fővárosba csempészte. Amidőn a romokban heverő, sötétségbe burkolt Kálvin térre érkeztünk, azzal búcsúzott tőlünk, hogy mindenki meneküljön, ahová szerencséje vezérli." Amikor harminc év múltán találkozott dr. Szalayval, megkérdezte tőle, "annak idején miért vállalkozott életveszélyes szerepére? - A magyarság becsületéért! - felelte."

(Vihar Béla: Az emlékezés őrjáratai. Élet és Irodalom, 1974. október 26.)

Az új ellenzékiség első nagy fegyverpróbája 1972. március 15-e. Az amatőr színjátszó csoportok által gondosan előkészített ifjúsági tüntetés a „Szegénylegények” kosz tümvilágában jelenik meg. Földig lógó kokárdák, nemzetőr karszalagok, fejre kötött lelógó pántlikában folytatódó nem zetiszín szalagok. „Jancsózunk” mondják a résztvevők. Arcul csapás a hatalomnak, provokáció, de nehéz tetten érni. ’48 „haladó hagyomány”. Bem szobra ott áll a róla elnevezett téren. Ezen a napon hivatalos koszorúk ékesítik. Ennek a tüntetésnek a hátterében a szobor mégis a szovjet uralom elleni harc szimbóluma. Amint Petőfi szobra is a március 15-i pontoknak, a demokrácia követelésének a szimbóluma. A „középső T”-szindróma az utcán dramatizálódott. A hatalom akár ki meri mondani, hogy mi a reális helyzet, akár nem, magának árt. Ha kimondja, hogy 1848 emléke szembenáll vele, elve szíti a munkásmozgalom előtti gyér „haladó hagyományok” legerősebbikét. Ha nem meri kimondani, el kell tűrnie (ő is kap egy ilyen T-t a képébe), hogy a szemébe röhögjenek. A hatalom kiperdül addigi puhadiktatúrás magatartásából. Szalai Miklós fizikus hallgató alkalmi szónokot, mivel a Batthyány Örökmécsnél felolvassa a március 15-i pontokat és elkezdi kommentálni őket őrizetbe veszik és hét társával együtt elítélik izgatás vádjával. A párt és KISZ agit-prop. az zal magyarázza az ifjúsági zendülést, hogy a „Forradalmi Ifjú sági Napok” március 15-től 21-ig tartó rendezvénysorozatában hibásan túlhangsúlyozták március 21-ét 15-e rovására és ezt az „ifjúság”, amely ’56 óta úgyis afféle „Sorgnekind” (a művelt franciában enfante terrible) (eltérően a KISZ rendez vényeken trappoló „ifjúságunk”-tól), nehezményezte. Az pe dig, hogy 1972. március 15-én gyakorlatilag nem 1848 március 15-ét ünnepelték meg, hanem 1942. március 15-ét, az akkori kommunista párt által szervezett antifasiszta tüntetés harmincadik évfordulóját, arculcsapásként hatott erre az „ifjú ságra”. Ettől kezdve minden évben van március idusán ellenzéki megmozdulás. Ezeken a napokon az ellenállás egy pillanatra kilép a véleményformáló ellenzéki- és „haladár” ér tel miség rezervátumából és megmutatja a szélesebb társa dalomnak, hogy nem csak a szocializmus “létezik”, hanem az oppozíció is.



Kresalek Gábor

1972 MÁRCIUS IDUSA ÉS A FIN




1972-ben március 15-e hivatalos ünneplése, pontosabban negligálása a Forradalmi Ifjúsági Napok keretében zajlott. A „három tavasz” (1848, 1919, 1945) ünnepe ebben az évben Dózsa György születésének 500. valamint a Történelmi Em lék bizottság 1942-es tüntetésének harmincadik évfordulójára való tekintettel kissé kibővült. Ráadásul a Gergely naptár sze szélye folytán még Petőfi év is volt. Az ünnepek bőségében éppen a nemzet számára legfontosabb, március 15-e sikkadt el leginkább. Volt ugyan délelőtt koszorúzás a Petőfi szobor nál, ám a hangsúly inkább a harminc évvel azelőtti antifasiszta tüntetés emlékére állított márványtábla felavatására tevő dött. A tömegkommunikáció hallgatott, a rendőrség pedig felkészült a spontán megmozdulásokra. Összetartás volt a kerületi kapitányságokon, mozgósították az Ifjú Gárda és a katonaság néhány egységét is. Pontos akcióterveket készítettek. Nem hiába. Az előző évi néhány száz fős tüntetés után, 72-ben már több ezer fiatal, zömében diák mozdult meg, hogy méltóképpen köszöntse a sajátjának érzett ünnepet. Ahogy Krassó Gyögy 1983-ban megfogalmazta: „…ez a nem zedék új hagyományt is teremtett az ünnepre, jelenné tette a múltat, élővé a tankönyvbe szorult történelmet.”

Március 15-én délelőtt a hivatalos ünnepség keretében ifjú gárdistákat avattak a Petőfi szobornál. A ceremónia végén azonban a KISZ-es rendezők legnagyobb meglepetésére fia talok egy csoportja a téren maradt, majd 48-as dalokat éne kelve a Batthyány-örökmécseshez vonult. Itt mondvacsinált, elképesztő indokokkal több fiatalt őrizetbe vettek. (Az ese mények és következményeik leírása bővebben megtalálható Kenedi János Kis állambiztonsági olvasókönyv című könyve második kötetében.)

A délutáni események kiinduló pontja, a találkozási hely a Nemzeti Múzeum kertje volt. Itt tudtuk meg, hogy a menet a szervezők elképzelése szerint az Astoriát érintve a Kossuth Lajos utcán át a Petőfi szoborhoz tart. A számításba azonban hiba csúszott: a rendőrök már az Astoriánál elkezdték oszlatni a tömeget. Több részre szakadtunk. Két barátommal és néhány társunkkal a Kossuth Lajos utcán, majd a Váci utcán keresztül jutottunk el a szoborhoz. Közben a rendőrautók folyamatosan cikáztak és néhány embert se szó, se beszéd kiemeltek a most már külön haladó, de eredetileg együtt induló csoportokból.

A Petőfi szobornál vártunk a többiekre, de helyettük ismét a rendőrök jöttek. Valahogy elterjedt a tömegben, hogy ki-ki igyekezzék feljutni a Várba, a Mátyás templomnál lesz a következő gyülekező. Mire felértünk, negyed nyolc, fél nyolc lehetett. A tömeg szépen nőtt, minden busz tömve érkezett, majd üresen folytatta útját a Moszkva tér felé. 48-as dalokat énekeltünk, amikor ismét megjelent a rendőrség. Gumibo tokkal támadtak ránk. A „dicsőséges csihi-puhi” elől a Ha lászbástya felé, majd a sétautakon a Batthyány tér irányába menekültünk.

A téren és a Fő utcán már sokkal több volt a rendőr mint a demonstráló. Föl-alá száguldoztak a rendőrautók és a rabomobilok. A rendőrök mellett Ifjú gárdisták és katonák is tevékenykedtek. Barátaimmal úgy döntöttünk, hogy most már eléggé kiünnepeltük magunkat, mehetünk haza.

Ez azonban nem volt egyszerű. A teljesen bepörgött rendőrök és ifjú segédeik példát akartak statuálni. Világos kellett legyen a számukra, hogy a tüntetés gyakorlatilag befejeződött, nincs már rájuk szükség. Ám ők élvezték a munkát. Régen - vagy tán sohasem - volt ilyenben részük, legfeljebb a TV képernyőjén át irigykedhettek párizsi, németországi és amerikai kollégáikra. Tehát hajtóvadászatba fogtak, lezárták az utcákat, és válogatás nélkül gyűjtötték be a kokárdás srácokat.

Mi is körbe-körbe jártunk, hogy végre leléphessünk. Egyszercsak elhúzott mellettünk egy rendőrautó. Előttünk néhány méterre egy magányos fiú követ hajított utána, majd bemenekült a legközelebbi kapualjba. A kőtől betört a kocsi szélvédője. A visszaguruló rendőrkocsiból kiugráló hekusok és kiskatonák minket fogtak le, és tuszkoltak be egy rabóba. A már bent ülő társunkkal együtt a Szalay utcai kapitányságra szállítottak bennünket. Kb. kilenctől hajnali kettőig ven dégeskedtünk a kapitányságon. Ezalatt többször megvertek, kihallgattak, leíratták velünk, hogy mit csináltunk aznap. Kilátásba helyezték, hogy ellátják a bajunkat: nem lesz itt új 56. Azt a tényt, hogy mi március 15-ét akartuk ünnepelni, ha már hivatalosan megfeledkeztek róla, gúnyos mosollyal fo gadták. Amikor egyenként elengedtek minket, megtiltották, hogy bevárjuk egymást és azt is, hogy előállításunkról bárkivel is beszéljünk. Másnap megjelentek a munkahelyemen in formációt gyűjteni rólam. Én persze aznap nem mentem be, a sebeimet nyalogattam. Volt mit.

Hárman háromféle elbírálásban részesültünk. Andrást kirúgták a Közgázról és kapott egy hónap Baracskát is. Gábor írásbeli dorgálásban részesült, nekem szabálysértés címén pénzbírságot kellett fizetnem. Ahhoz képest, hogy a törött szélvédőt akarták a nyakunkba varrni, egész jól megúsztuk.

Nyolc résztvevő azonban hattól húsz hónapig terjedő börtönbüntetésben részesült. Elzártak hat főt, pénzbüntetésben részesítettek tizenhetet, REF alá helyeztek kettőt, fi gyelmeztetésben részesítettek huszonkilencet.

Az 1972-es március 15-től, amint az az 1973-as in tézkedési tervekből is látszik, bizony eléggé beszartak, de amikor bevittek bennünket, mi is. Azok veszítették a legtöbbet, akiknek életpályáját már az indulásnál megtörték az iskolából való kirúgással, börtönnel, priusszal.



Március 15-e 1973-ban

1973. március 15.: másodszor tüntetnek szabadon (nem szervezetten) a diákok a Belvárosban. Az egyetemre menekült tüntetőkkel egyetemben néhány gyanús (szakállas-farmeros) oktatót is elvernek, köztük KISZ-titkárt és párttagot is. Az előállítottakkal kapcsolatos rendőrségi technikákról újra kell olvasni Kenedi dokumentum-összeállítását (alaporvosság kádárista nosztalgia ellen, már akinek van ilyen). Az akadé miai könyvtár földszinti ablaka alatt egy munkásőr kitépi a nemzeti színű szalagot egy 14 év körüli gyönyörű kislány barna copfjából, a hajával együtt. Örök szégyenem a szemlélő gyáva póza: nem tudom, hol lennék ma, ha akkor fejéhez vá gom a nagy francia enciklopédia valamely vaskos kötetét, de lelki komfort dolgában jobban állnék.        (Ludasy Mária)
Vigyázzba állj! Az Internacionálé!

A tapasztalatok alapján az 1973-as megemlékezéseket a KISZ „Forradalmi Ifjúsági Napok” rendezvénysorozatával próbálta meg kifogni a szelet a vitorlákból. Egyrészt hivatalos programokat szerveztek az összes „problematikus” emlékhelyre, másrészt pedig összekötötték március 15. és a Tanácsköztársaság azaz március 21. megünneplését és a kirendelt ünneplők mellett mozgósították a Munkásőrséget és 600 Ifjú Gárdistát. Az ifjúgárdisták a „hivatalos” megemlékezések után kordont vontak az emlékhelyek köré, az oktatási intézményekben pedig kötelezővé tették egész napos (!) kirándulások és megemlékezések megtartását, azzal a reménnyel, hogy így sikeresen kivonják a fiatalokat a városi ünnepségekről. A rendezők ostobaságára jellemző, hogy a Petőfi szobornál csupán öt perces koszorúzási ünnepséget tartottak, és a háromezer odaszervezett fiatal azt sem tudhatta pontosan, hogy mikor is van vége a hivatalos ünnepségnek. Több ügynököt is foglalkoztattak az ügyben, elsősorban a III/III-2 (ifjúságvédelmi alosztályról) közülük kettő ismert. „Huszti László” például azt a feladatot kapta, hogy legyen ott a Tolnai Lajos utcába beidézett ismerősei között és figyelje, hogy azok miről beszélnek, „Farsangi” pedig barátainak gyülekezési és vonulási terveit árulta el az állambiztonságiaknak.

A rendőrség is alaposan felkészült: az ünnep előtt 11 személyt helyeztek előzetes letartóztatásba, 13 személyt szabadlábon terheltté nyilvánítottak, 10 főt rendőrhatósági felügyelet alá helyeztek, 11 személyt figyelmeztettek és 125 személlyel „nevelő jellegű” beszélgetést folytattak (sikeresen, mert az érintettek közül senki sem mert részt venni az ünnepségeken). Minden korábbinál durvábban léptek fel a tüntetőkkel szemben. Ez már a kádárista értelmiség számára is kínos volt. Gyurkó László Aczél Györgynek szánt feljegyzése szerint „politikailag és távlatilag (…) igen veszélyesnek érzem ezt a módszert, hogy minősíthetetlen kifejezésekkel szidalmazzanak embereket, válogatás nélkül elvegyék a személyazonosságukat, sőt nem egy esetben gumibottal is támadjanak rájuk (mindezt a magam szemével is láttam) kizárólag azért, mert fiatalok és mert március 15-én az utcán vannak. Nem is szólva arról, hogy Budapest belvárosa néhány órán át úgy nézett ki, mintha valamilyen komoly lázadást kellett volna leverni.”

A börtönre ítélteket később a hírhedt baracskai büntetőintézetbe szállították. Buda-pesten a Petőfi szobornál a tömeggel szemben két alkalommal is bevetették a KISZ Ifjú Gárda egysé-gét és a Munkás-őrséget,a Múzeum kertet pedig dupla kordon biztosítot-ta. Ennek ellenére a fővárosban 634 előállításra és személyi igazolvány bevonásra került sor, a felelősségre vontak között 238 KISZ-tag, sőt négy KISZ-titkár is volt. Minden jel szerint tömeges és spontán megmozdulásokra került sor: a Vendéglátóipari Szakmunkásképző Intézetben a tanulók egy csoportja például röpcédulákat készített és szórt szét.

Baranyai György rendőrfőkapitány aggódva regisztrálta, hogy a belváros teljes területén folyamatos a tüntetők mozgása, „a rendőri egységeket a Felszabadulás téren egyesek már tojással dobálták. (…) A résztvevő fiatalok közül többen gépkocsival rendelkeztek, s a város egyik pontjáról a másikra szállították a tüntetőket. Egyesek gépkocsijukat feltűnően nemzetiszínű zászlókkal dekorálták, s a városban így köröztek.” A belügyminisztériumban tartott vezetői értekezleten egy ismeretlen előadó így jellemezte a tüntetőket: ”Jelentkeztek az 1956-os ellenforradalmi tüntetők apró fogásai. A fellépő karhatalmi erőket azzal akarták bénítani, hogy a Himnuszt többször is elénekelték, ugyanezt a jelenséget 1972. március 15-én a Batthyányi-mécsesnél és a Bem-szobornál tapasztaltuk. A Himnusz többszöri eléneklésével a Várban, a Hess András téren az Internacionálé eléneklésével kísérleteztek, hogy az oszlatásra vezényelt rendőr elvtársakat vigyázzba állítsák. Elvtársaink e cselt már kiismerve határozottan felléptek és ezért a rendbontó csoport részéről lefasisztázták őket, mert nem álltak az Internacionálé éneklésekor vigyázzba.”

Baranyai György rendőrfőkapitány statisztikai kimutatást is készített a felelősségre vontakról is. 444 személyből csak ketten voltak idősebbek 30 évnél. A többség fizikai munkakörben dolgozott, csak ketten szerepeltek a BM „antidemokratikus elemek” nyilvántartásában és 25 személy szerepelt a bűnügyi nyilvántartásban. A gyermekek szülei közül 26 személy vezető állású MSZMP-tag volt. Bár csak két esetben találtak olyan személyt, akiknek születi „volt horthysta” múlttal rendelkeztek, a belügyminisztériumi értekezleten mégis ezekkel példálódzva fasiszta összeesküvésnek igyekeztek feltüntetni a történteket. Ha nem volt más jogalap, akkor azért szabtak ki pénzbírságot, mert a (jogalap nélkül) bevont személyi igazolványok némelyike „rongyos, koszos” állapotban volt. A Politikai Bizottság ismét foglalkozott az üggyel és határozatában az adminisztratív eszközök határozottabb igénybevételét rendelte el.


1974: A rezsim beijedt

1974-ben ennek megfelelően mindennél nagyobb készültséget rendeltek el. Az ünnepség biztosításának részleteit Fejti György, aki ekkor ugyan még csak az MSZMP KB egyik osztályvezető helyettese volt, de Kádár feleségének köszönhetően már ekkor „a jövő emberének” számított, már 1973 októberében elkezdte kidolgozni. Fejti, illetve a KISZ KB külön erre a célra létrehozott bizottsága ettől kezdve napi kapcsolatban volt az állambiztonságiakkal. A moszkvai SZKP-főiskolai képzésről hazatért Horváth József ezredesnek, akit ekkor neveztek ki a III/III-2 (ifjúságvédelmi) osztályának vezetőjévé, hosszas beszámolót tartott a bizottság előtt, hogy a korábbi években mit tett az állambiztonság az ünnep „mederben tartására”, valamint milyen információk állnak rendelkezésre arról, hogy az ifjúság mit tervez.

Skizofrén helyzetet okozott, hogy a pártállam olyan jelszavak hangoztatásáért csukott le embereket, amilyeneket hivatalosan maga is képviselt. Horváth a KISZ-esektől kapott első eligazítására így emlékezett vissza: „A [Maróthy László KISZ KB első titkár által] megjelölt titkár fogadott és közel félórás eligazításban részesített arra vonatkozóan, hogy mit jelent március tizenötödike a magyar ifjúságnak. Csak azért érdekes megjegyezni, mert a ’randalírozó’ fiatalok ugyanezt mondták, szinte szó szerint. (…) Agyrém, gondoltam, de kimondani nem mertem.”

Az állambiztonság 35, a BRFK bűnügyi és köztörvényes vonala pedig 20 hálózati személyt mozgósított az esemény előtt azzal a feladattal, hogy a tüntetéseket kísérje figyelemmel, de a megelőző intézkedések kidolgozásában sokkal több hálózati személy vett részt. Gyakorlatilag minden olyan ügynök és SZT [szigorúan titkos]-tiszt, aki ifjúságvédelmi kérdésekkel érintkezésbe került, munkafeladatnak kapta, hogy gyűjtsön értesüléseket arról, hogy környezete hogyan kívánja megünnepelni március 15-ét. Az ünnepség-biztosításban 125 operatív tiszt, 500 egyenruhás és 50 civil ruhás rendőr, 1200 munkásőr, 400 Ifjúgárdista, 30 rádiós közlekedési járőr ill. URH-gépkocsi, öt hangszórós gépkocsi, hat vízágyú vett részt. Ezen felül készenléti tartalékban állt a Forradalmi Rendőri Ezred, valamint a Budapest környéki kaszárnyákban több határőr és honvédalakulat. Csak összehasonlításképp érdemes megjegyezni, hogy 1938-1939 között a tényleges polgárháborús veszélyt jelentő nyilas tüntetésekkel szemben Budapesten egy alkalommal sem vetettek be többet 500 rendőrnél, a Horthy-rendszer elnyomó gépezete tehát meg sem közelítette a „liberális” Kádár-rendszerét.

Központi utasítás volt arra, hogy a munkásőrség és az Ifjú Gárda tagjai „az olyan személyeket, akik feltűnően nagy, vagy a hagyományos kokárdánál feltűnőbb nemzeti színű szalagot viselnek, beszéljék rá annak levételére. A szalag levétele után távolítsák el a helyszínről, adatainak egyidejű feljegyzésével.” Az intézkedés már megszületése pillanatában jogsértő volt, mert az Ifjú Gárda csupán a KISZ egyik szervezete volt és nem rendelkezett igazoltatási joggal, de ez a „gulyáskommunizmus” működtetőit nem zavarta.

A BRFK vezetője február 15-én küldte meg előkészületeit tartalmazó jelentését Harangozó Szilveszter III. Főcsoportfőnök-helyettesnek. Ez minden elképzelhető „veszélyforrásra” kiterjedt. Egy példa: „Rendőri felügyelet alá 1 főt helyezünk, Izay Gyulát, aki 1972-ben és 1973-ban is a Belvárosi Étterem Sakk termében külön ünnepséget szervezett.” Tö-megessé vált a „megelőző” beszélgetés gyakorlata is. A kádárista rendőrségre jellemző, hogy ritkán alkalmazott aljas módszereket is bevetettek: Kopcsa András adminisztrátor „Éljen március 15. Egy lelkes hazafi.” feliratú röpcédulákat terjesztett, esetében az eljárás megindítása mellett a kényszergyógykezelést is javasolták! Kérdés, miért nyúltak ehhez az eszközhöz: azért, mert szovjet mintára a pszichiátriát is a terror fegyvertárába állították, vagy pedig azért, mert egy diktatúrában politikai értelemben a normális viselkedés abnormálisnak számít?



Szalay Miklós: Erkölcs és rendérzék kérdése

Édesapja, dr. Szalay Miklós, civilben vámtiszt a II. világháborúban 1944. novemberében zászlóaljparancsnokként szolgált. Kilencszáz rábízott munkaszolgálatos életét mentette meg úgy, hogy Dunaharasztiból Budafokra vezényelte, és megszökette õket. Küzdelem a becsületért – ez a vonás fiában, az ifjabb Szalay Miklósban is visszaköszön. Õt kétszer (1970-ben és ’72-ben) börtönözték be, amiért március 15-én megkérdõjelezte a szocializmus létjogosultságát.

„Jogot végzett apám erõs befolyást gyakorolt rám. Rábeszélt, hogy válasszam az orvosi egyetemet. Egy év után átiratkoztam a fizika szakra. Az orvosin kitûnõ tanuló lévén nem értette, mit akarok azzal a megfoghatatlan szakmával, ami még csak nem is fizikatanárság. Karon fogott, és elvitt az ELTE Természettudományi Karára, ahol a folyosón elkapott egy fizikus docenst, elbeszélgetett vele, majd megállapította, hogy kicsit szûklátókörû, kicsit unintelligens ember, mégis rangos fizikus lehetett, tehát én inkább menjek közéjük.

Aztán mégis hagyta, hogy fizikát hallgassak, bár azt mondta, életem legnagyobb tévedését követem el.

1970-ben, március 15-én húgomat kísértem az ünnepségre. A hivatalos beszédek lelketlenek voltak, ezért úgy döntöttünk, énekelve vonulunk át a Kossuth-szoborhoz. Egy rendõr és egy katona bekísért engem és a barátomat, reggel aztán kiengedtek.

Egyetemi fegyelmi tárgyalás lett a dologból, és rendõrségi figyelmeztetés. Máig vallom: igazi barátokat legutoljára egyetemi évei alatt találhat az ember. A következõ évben március 15-én apám egész napos szobafogságban tartott. 1972-ben, végzõs egyetemistaként megint kimentem az ünnep napján a megemlékezésre.

Igaz, eredetileg csak figyelmeztetni akartam a többieket, nehogy úgy járjanak, mint én, de végül belelkesedtem. Egyszerûen muszáj volt beszélni az örökmécsesnél. Az lett a vége, hogy a Himnusz eléneklése miatt húsz hónapnyi fegyházra ítéltek, s a közügyektõl is eltiltottak.

Csak az Antall-kormány alatt állították vissza a jogaimat.

Fiatal korában sokkal kevesebbet tud az ember, de sokkal bátrabb is. Huszonnégy évesen elmondhatatlanul bosszantónak és hiteltelennek éreztem, hogy március 15-én, nemzeti ünnepünkön a szovjet zászló alatt oroszul folynak úgynevezett megemlékezések.

Egyszerûen csak azt szerettem volna, ha méltó módon ünnepeljük meg a forradalom és szabadságharc emlékét. A szereplésem összesen kétszer két óra volt, és féltem is, amikor kiálltam beszélni.


Hülye, aki nem fél, amikor bátornak kell lenni. Lerángattak az emelvényrõl és elvittek. A börtön aztán megoldotta a pályaválasztás kérdését, meg az elhelyezkedést is. Mivel hosszas kérésre csak jóval késõbb, tíz év után engedtek lediplomázni, közben háztartásigép-szerelõ lettem, s ma is ebbõl tartom el magamat.

Jeles eredménnyel diplomáztam, de nem bántam meg, hogy a szerelésnél maradtam. Azt hiszem, ha orvosként vagy fizikusként dolgoznék, nem viselném el, hogy érdekek és ellenérdekek hálójában kell vergõdnöm, s hogy a politika közvetlenül beleszól az életembe.

A fizika és valamennyi tudomány, sõt az élet minden részterülete az ember belsõ érzelmi és erkölcsi indíttatásaiból táplálkozik. Ahhoz, hogy rendszerezett bizonyítást folytathassunk, vagy megfejthessünk egy rejtélyt, vágyakozni kell a rend után és keresni azt.

Persze idõközben rájöttem, hogy a fizika sem képes a világot modellezni, megfejteni. De a rend utáni vágyakozás, a rendérzék megmaradt. 1995. március 15-én a Parlamentben Göncz Árpád elnök úr kitüntetett a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével.

Eleinte nem akartam elmenni kezet fogni Horn Gyulával és Fodor Gáborral, az akkori kulturális miniszterrel. Aztán a lányom önmérsékletre intett, és azt mondta, ne forgassam a szemeimet, ne viselkedjek anarchistaként. Végül átvettem a kitüntetést, de a Kossuth Klubban nem kerülhettem el a kézfogást.


Megjelenésem feltételéül szabtam, hogy 1995. március 15-én ne adják le a rádióban Esterházy Péter Hogyan gondozd a magyarodat? címû mûvét. Fodor kitérõ válasszal fogadott, de már nem visszakozhattam, döntetlenre zárult a „mérkõzésünk”.

Ma az a legnagyobb baj, hogy nincsenek tiszta helyzetek. Amikor a szovjet csapatok itt voltak, egyértelmû volt az ellentét megszálló és megszállott között.

Amikor a börtönben kihallgattak, hozzászoktam, hogy saját érvelésem elõtt ki kellett magyaráznom a koholt vádakat. Ma azért nincs mód valódi forradalomra, mert könnyû árnyékra vetõdni. Mindkét politikai oldalon és a médiumokban is túl sok a szándékos csúsztatás.

Ezek látszatvilágot teremtenek, és végül az ember elveszíti a viszonyítási pontjait. Kiveszett a lovagias küzdelem, helyette disznókkal kellene birkózni a mocsárban, de ahhoz legtöbbünknek nincs gusztusa.

Nagyon nagy felelõssége van a fiataloknak abban, hogy másképpen menjenek a dolgok. Persze õk is bizonytalanok, de bátrak. Talán meg tudnának küzdeni a hatalom cinizmusával.”

NÉVJEGY Szalay Miklós 1948-ban született, másfél évtizede él Pesthidegkúton. 1972-ben húsz havi fegyházbüntetésre ítélték, mert március 15-én „bûntársaival” a Himnuszt énekelte. Szabadulása után háztartásigép-szerelõ lett, majd elhelyezkedett a Bányagépgyárban, késõbb a Gelka-trösztnél. Tíz évvel késõbb fizikusként diplomázott. 1985-ben a Szabad Európa Rádión keresztül maga és felesége nevében nyílt levelet intézett a Szovjetunió pártfõtitkárához, Leonyid Brezsnyevhez. Személyesen vállalták, hogy túszként a Szovjetunióba mennek az ott számûzetésben tartott ellenzéki akadémikus fizikus, Andrej Szaharov hazautazásáig, akinek orvosi kezelés céljából kellett volna nyugatra utaznia. Mint egyetlen magyar fizikus, több nyugat-európai társához csatlakozva tette meg ezt a gesztust. 1995-ben a demokratikus átalakulásban végzett tevékenységéért a Magyar Köztársaság Érdemrendjének kiskeresztjét kapta meg.

*

szalay01

SZALAY MIKLÓS A NETEN

1.
Népszabadság
http://www.nol.hu/archivum/archiv-355114

2.
Veszélyes márciusok
http://pannonhalma70-74.gportal.hu/gindex.php?pg=18696574

3.
Hitelesen márciusi - Beszélő
http://beszelo.c3.hu/cikkek/hitelesen-márciusi

4.
168 óra
http://3ddigitalispublikacio.hu/media/168ora/12/127359979/promo/dfgt2354.php

*

A lánchídi csata

2011. március 15. 08:23

Váratlanul érte a tüntetőket, hogy a hatóságok erőszakot alkalmaztak ellenük 1986. március 15-én, mivel egy évvel korábban a rendőrség még némán figyelte független sétájukat. A lánchídi csata újra rátapintott az ellenzék és a rendszer kibékíthetetlen ellentétére.


„A magyar történelem egyik kiemelkedő eseményére, az 1848-1849-es polgári forradalom és szabadságharc kezdetét jelentő március 15-re emlékeztek szombaton országszerte. Ifjúmunkások és diákok, fiatalok és idősebbek tízezrei koszorúzási ünnepségeken, nagygyűléseken adóztak tisztelettel a történelmünket alakító forradalmár elődök emlékének” – számolt be az 1986. március 15-i állami ünnepségekről a két nappal később, március 17-én megjelenő Népszabadság. A fiatalok vezette rendszerellenes tüntetésről még véletlenül sem tett említést a Magyar Szocialista Munkáspárt központi lapja, de az esti filmhíradó sem tudósított a történelembe „lánchídi csataként” bevonuló eseménysorozatról. A 25 évvel ezelőtt történtek azonban mérföldkövet jelentettek március 15. megítélését illetően.

Az 1848-as forradalom napját 1951-ben törölték a nemzeti ünnepek sorából, majd 1956 decemberében ugyan iskolai és hivatali ünnepnappá nyilvánították, de 1957-től ismét a hétköznapok sorába száműzték. Március 15-ét végül a Fidesz 1988. október 6-ai petíciója nyomán az év decemberében nyilvánította munkaszüneti nappá a magyar Országgyűlés.

A Kádár-korszak első március 15-i rendszerellenes megmozdulására 1971-ig kellett várni, amikor ismeretlenek kigyomlálták a vörös papírzászlókat a nemzetiszínűek mellől a Petőfi-szobornál. Rá egy évre fővárosi fiatalok próbálták fölkeresni a történelmi emlékhelyeket, de a rendőrség megakadályozta, hogy a Batthyány-örökmécseshez eljussanak a spontán ünneplők, akik így végül a Kossuth-szobornál gyűltek össze. A tömeg este a Várba vonult, de a rendőrség nagy erőkkel kiszorította a tüntetőket, ötszáz embert őrizetbe vettek, több száz fiatalt pedig kizártak az egyetemekről és a főiskolákról.

1973-ban a rendőrök a Ferenciek terén támadtak gumibotokkal az ünneplőkre, és ismét több száz fiatalt vittek be – először történt meg, hogy a hivatalos sajtó hírt adott a spontán megmozdulásokról. Tíz éves szünetet követően, 1983-ban a tömeg egy része a Nemzeti Múzeumnál megtartott központi ünnepségről a Petőfi térre vonult. Mivel azonban nem tudtak eljutni a Batthyány-örökmécsesig, a Szabadság tér-Kossuth tér irányába folytatták útjukat a tüntetők; itt ismét oszlatásra került sor, több embert őrizetbe vettek.

Ungváry Krisztián egy 2007-es tanulmányában hívta fel a figyelmet, hogy 1986-ban nem is Budapest, hanem Szeged számított problémás városnak. A szegedi III/III-as kirendeltség akkor így fogalmazott: „a belső ellenség által befolyásolt fiatalok a hivatalos március 15-ei események megzavarására törekednek és politikailag káros cselekmények elkövetésétől sem riadnak vissza”. Miután megtették a szükséges operatív intézkedéseket, nem is fordult elő rendzavarás a Csongrád megyei városban.

Az 1986. márciusi események leghitelesebb tudósítója a demokratikus ellenzék illegálisan terjesztett lapja, a Beszélő című szamizdat kiadvány volt. A lap így számolt be az eseményekről: „A Petőfi-szobornál, a saját kedve szerint ünneplő fiatalság szokásos gyülekezőhelyén hangszórók recsegő indulói várták az odasereglőket. A Petőfi tértől a Vigadóig további zenével fűszerezett vidám kirakodóvásár foglalta el a helyet (…) Az összegyűlt tömegből alakult menet tinédzserek vezetésével déli 12 óra után néhány perccel énekelve, a Nemzeti Dalt szavalva megindult az Apáczai Csere János, s tovább, az Akadémia utcán át a Kossuth szobor felé. Legalább 3 ezren vonultak.

Ezen az úton történt az első incidens is. Diószegi Olga bölcsészhallgatót, aki ismerőseitől pénzt gyűjtött Nagy Jenő, az ABC-kiadó vezetője számára, valaki beszélgetve elegyedve vele a sor végén marasztalta, s mikor a tömegtől leszakadtak, két nagydarab civil lépett hozzájuk, megragadták a lányt, és a földre lökve vonszolták egy rendőrautó felé (…)

A Kossuth-szobornál nem üvöltöttek hangszórók, viszont óriási volt a rendőri készültség. A menet éléről 20-25 fiú és lány hatalmas nemzetiszínű transzparenssel, és Kossuth-címeres 48-as zászlóval felállt a szobor talapzatára, felhangzott a Himnusz, a Szózat, majd a székely himnusz. Azután valaki a tömegben vándorló gépelt papírlapok egyikéről felolvasta Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról c. versét (…) Ezután egy fiatalember állt elő, és bejelentette a tömegnek Diószegi Olga elhurcolását.

A menet továbbment a Batthyány-örökmécsesig. Itt 1 órára hivatalos ünnepséget szerveztek; a tér tele volt civil rendőrrel, hangszórók üvöltöttek. A tömeg megkísérelte egy Himnusz erejéig túlharsogni, aztán gyorsan továbbment a Néphadsereg utcán és a Margit-hídon át Budára, a Bem-szoborhoz. A hídon vagy 5 ezren vonultak. A rendőrautók és motorosok végig követték a menetet, de párhuzamos utcákon, s csak néha mutatták magukat egy-egy keresztutca torkolatában. Ilyenkor taps és fütty harsant fel, néha egy-egy „emberrablók” kiáltással. Szórványosan jelszavak is hangzottak: „Éljen Magyarország”, „Éljen Erdély”, s egy-egy pont a nevezetes 12-ből: „Sajtószabadságot”, „Unió Erdéllyel”. (…) A rendőrök nem avatkoztak be, hagyták az úttesten vonulni a menetet”.

A tüntetők a Bem-szobor után a Batthyány tér felé vették az irányt, de ott a felsorakozó rendőrök ellenállásába ütköztek. Itt tömeges igazoltatásra került sor, sokak személyijét elvették. A BRFK Közbiztonsági Osztályának vezetőjével, Pongor Sándor ezredessel készült interjúból kiderült, hogy ez akkor – mint az ezredes fogalmazott – „praktikus döntésnek” számított, jóllehet az intézkedés törvénytelenségéhez semmi kétség sem férhet. Pongor visszaemlékezése szerint annyi embert kellett igazoltatni, hogy – más megoldás nem lévén – a rendőrök a felsőbb utasításnak eleget téve sorra elvették az emberek igazolványait.

Így folytatódik az események leírása: „Este hét óra körül gyülekezünk a Petőfi-szobornál. Többen gyertyával érkeznek, előkerül néhány fáklya és nemzetiszínű zászló is (…) A résztvevők nemsokára együtt indulnak el a Váci utcán a Vörösmarty tér felé (…) A Vörösmarty téren a szökőkútnál a szokásos éneklés kezdődik el, de csak halkan, szelíden, mintha a félelem szorongatná a torkokat. Feszültség van a levegőben, aggodalom tükröződik a tekintetekben”.

Az egyik résztvevő szerint akkorra már kialakult a független séta gyakorlata, s a tervek szerint a Petőfi-szobortól a Batthyány-örökmécseshez, onnan pedig a Bem-szoborhoz vonultak volna a tüntetők, 1985-höz hasonlóan, amikor a rendőrök szó nélkül kísérték őket (az igazsághoz hozzátartozik, hogy akkor a Budapestre összehívott Európai Kulturális Fórum miatt nem avatkozott közbe a rendőrség.) Egy évvel később azonban radikális fordulatot vettek az események, ami – ugyan már délben jogtalanul lefoglalták a tüntetők személyi igazolványait – estére csúcsosodott ki.

„Az Október 6. utcát lezárják előlünk, csak a József Attila utcán haladhatunk a Duna felé. Kiérünk a Roosevelt térre. A teret a BM körül mindenütt lezárták. Az élen azt mondják, és lehetséges, hogy az információ Nagy Imrétől ered: a hídon nyugodtan átmehetünk. A híd üres. Az úttesten és a járdán halad az időközben erősen megfogyatkozott tömeg. A budai hídfőhöz közeledve vesszük észre a rendőrkordont a túloldalon. A rendőrség nagy erőkkel vonult fel, és az egész Clark Ádám teret lezárta. (…) A menet megáll. Fordulnánk vissza, de a pesti oldalon is motoros rendőrök zárják le a hidat. Hát persze! Harapófogóba kerültünk (...) Jó néhányan igazoltatás nélkül jutnak át a kordonon, nyilván a beépített káderek. A járda két szélén rendőroszlop indul meg, és szedik össze a személyiket. Utána mehetünk, csak a rendőrsorfal között át, egyesével. (…) Gumibotok sújtanak le arra, akinek nem tetszik a képe, néhányunkat pedig azért verik el, mert nincs mit odaadniuk, hisz már délben elvették a személyit tőlük. Kifejezetten utaznak a hosszúhajúakra, durván becsmérlik őket. Látom, ahogy leérek a hídról, hogy két rendőr magával hurcol egy fiút a híd alatti átjáróba, és ott kegyetlenül ütlegelik, amíg a földre nem terül”.

A rendőrség mintegy 500 személyi igazolványt gyűjtött be, fél kilencre a Lánchíd környékét is kiürítették, Diószegi Olgát pedig kilenckor – több órán át tartó kihallgatás, fenyegetés és fogság után – kiengedték a Tolnai Lajos utcai főkapitánysági épületből. A hatóságok figyelmét az keltette fel, hogy Diószegi Olga, az Égtájak között című periodikum munkatársa Nagy Jenőnek, az ABC-Kiadó vezetőjének gyűjtött pénzt; a hölgy a Dohány utcai zsinagógánál találkozott néhány barátjával, és ott egyeztek meg az akció részletei felől. (ekkor szabadult dr. Pákh Tibor is, akit reggel a lakása előtt fogtak el és vittek a II. kerületi kapitányságra. Pákh Tibort 1985. március 15-én a menetből akarták elhurcolni, de a fiatalok ezt megakadályozták.)

Az elkobzott személyi igazolványokat a március 24-én kezdődő héten a középiskolásoknak maguk az iskolaigazgatók osztották ki, dörgedelmes intelmek kíséretében. A rá következő héten kezdték megkapni személyi igazolványukat az egyetemisták és a dolgozók. Többen szabálysértési határozatokat kaptak kézhez: 500, 1500 és 3000 Ft-os, tárgyalás nélkül kiszabott pénzbüntetéseket kézbesítettek a hatóságok. Március 24-én húsznál több aláírással az alábbi nyílt levél indult útjára: A „Március 15.” Polgárjogi Mozgalom nyílt levele a Budapesti Rendőrkapitányság részére. A levél szerzői tiltakoztak a jogsértő rendőri provokációk és atrocitások, valamint a személyi igazolványok jogtalan bevonása ellen, ami szerintük az állampolgári és emberi jogok durva megsértésével ér fel. A levél aláírói követeléseik elmaradása (a személyi igazolványok haladéktalan visszaszolgáltatása) esetére állampolgári engedetlenségi mozgalmat helyeztek kilátásba.

A brutális fellépésre Berecz János agitprop. titkár és Harangozó Szilveszter III. főcsoportfőnök adott utasítást – írja Ungváry. A kivitelezés egyik felelőse Vörösmarti Mihály ezredes, a Forradalmi Rendőri Ezred parancsnoka volt. Az állambiztonság jelentéseiben a napról a következőket örökítették meg: „Az ún. radikális ellenzék jelentős szerepet játszott a március 15-i rendbontás előkészítésében. (…) Márciusi üzenet címmel nyíltan ellenséges röpiratokat készítettek, melyet az ünnep előtti napokban és az ünnepi rendezvényeken akartak terjeszteni. Szerveink néhány nappal korábban végrehajtott akciója ezt csaknem teljes egészében meghiúsította. A március 15-i rendzavarásnál több aktivista vett részt, egyesek a háttérből irányították az eseményeket”.

A történész szerint a márciusi ünnepségek kapcsán állandósult atrocitások részben abból adódtak, hogy az állambiztonsági vezetők zöme semmilyen szakirányú felsőfokú végzettséggel nem rendelkezett, így a vezetők sem a tömegoszlatáshoz, sem az igazoltatáshoz nem értettek, tudatlanságukat pedig felesleges brutalitással vezették le. A belügyi szervek elbizonytalanodását a néhány hónappal későbbi október 23-ára készülődés is jelezte, az oszlatás körüli anomáliákat ráadásul az október 17-én megtartott főkapitányi értekezleten Ladvánszky Károly, az ORFK parancsnoka, belügyminiszter helyettes is szóvá tette.

Pongor visszaemlékezésében úgy fogalmazott, hogy ugyan ő gumibot használatra nem adott utasítást, a rendőri túlkapások ettől függetlenül még előfordulhattak. Az ezredes arra a kérdésre, hogy vajon miként történhetett meg az, hogy a résztvevők közül senki sem emlékszik oszlatási felszólításra, Pongor cinikusan így felelt: „Az egység parancsnokának ez volt a házi feladata. Hogy aztán ki hallotta? A régi technika annyira rossz volt, hogy még a mellett álló sem biztos, hogy hallotta”.

http://www.mult-kor.hu/20110315_a_lanchidi_csata

*

A lánchídi csata
színes, magyar dokumentumfilm, 60 perc, 2008

rendező: Dékány István
operatőr: Bucsek Tibor


Az 1970-es évek közepén jelentek meg Budapest utcáin március 15-én az "alternatív ünneplők", akik nem akarták egybemosni az 1848-as forradalom megünneplését a proletárdiktatúra ünnepeivel s az orosz megszállókéval. 1986-ban a szokásosnál is keményebb összecsapás alakult ki a fiatalok és a rendőrség között. A film az események húsz résztvevőjének tanúvallomása mellett hivatalos iratokkal is igazolja, hogy az esti brutális rendőri fellépés nem a nap eseményeinek természetes következménye, hanem előre eltervelt rendőri provokáció volt.

http://rec.postr.hu/a-lanchidi-csata-001





LAST_UPDATED2
 
Névtelen hősök PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Jenő   
2012. március 14. szerda, 21:58

erkel_ferenc_gyrgyi_alajos

22:05, Csütörtök (március 15.), m2    

Névtelen hősök
zenés film, 80 perc


rendező: Vámos László
író: Tóth Ede
zeneszerző: Erkel Ferenc
dramaturg: Ruitner Sándor

szereplő(k):
Melis György (Parasznyai, református tiszteletes)
Sárvári Győző (Gábor, a fia)
Barlay Zsuzsa (Sáskáné)
Pászthy Júlia (Ilonka, a lánya)
Csák György (Jóska, a fia)
Benkóczy Zoltán (Csipkés, módos gazda)
Korcsmáros Péter (Jankó, Csipkés bérese)
Berkes János
Gulyás Dénes
Gregor József
Kertész Tamás
Kovács Pál
Széky Sándor   

Zenés TV Színház

Történik 1848-ban a magyar szabadságharc idején. Gábor és Ilonka szerelmesek egymásba, de kénytelenek titokban találkozni,mert Ilonka kapzsi anyja a módos gazdának, Csipkésnek szánja a lányát. A faluba honvédek érkeznek, hogy katonákat toborozzanak a haza védelmére.Katonának áll Gábor az apjával, Parasznyai református tiszteletessel együtt.Ilonka csak várja,várja szerelmét. Csipkés reménykedik.Egy hazatérő honvéd hírt hoz Gáborról, hogy jeleskedett a csatában és hadnaggyá léptettek elő.Csipkés elkapja,mielőtt bárkivel is beszélhetne, és pénzt fizet azért, hogy Ilonkának hazudja azt, hogy Gábor meghalt a csatában. A fiú el is fogadja a pénzt, de Ilonkának beszámol mindenről. Elhatározzák, hogy Ilonka vele megy a táborba, katonaruhában. A pénzen lovat vesznek a szökéshez.Csipkés készül a lagzira, de az esküvő reggelén látják, hogy Ilnka megszökött. Az egész falu a vőlegényen nevet. Ilonka öccsével együtt megérkezik a honvéd táborba és nő létére ő is katonának áll.Összeházasodnak Gáborral. A csatában Ilnka megsérül, és az öccsével együtt eltűnik. A harcok végeztével mindenki hazatér a faluba,csak Ilonka és az öccse nem.Gábor búsul, de nem adja fel a reményt. Meg is jelenik Ilonka az öccsével együtt. Felgyógyulása után pedig nagy esküvőt tartanak.
Szereplők: a Magyar Néphadsereg Művészegyüttes Tánckara és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara.

 
Közjáték Vichyben PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Jenő   
2012. március 13. kedd, 16:36

monroe56

DUNA WORLD:  Szerda (Március 14.) 21:30

Közjáték Vichyben

magyar tévéfilm, 79 perc, 1982

rendező: Hajdufy Miklós
író: Arthur Miller
operatőr: Nagy József
jelmeztervező: Mialkovszky Erzsébet

szereplő(k):
Kern András (Lebeau festőművész)
Koltai János (Bayard villanyszerelő)
Velenczey István (Marchand üzletember)
Garas Dezső (Monceau színész)
Szilágyi István (cigány)
Harkányi Endre (pincér)
Kozák András (Őrnagy)
Tordy Géza (Leduc katonaorvos)
Gábor Miklós (von Berg herceg)
Madaras József (Professzor)
Tándor Lajos (Ferrand)
Zoltay Miklós (Öreg zsidó)
Gonda György (Első detektív)
Rindt Rudolf (Második detektív)
Pethes Csaba (Őr)



A II. világháború idején Vichyben az utcán a németek elfognak kilenc férfit és egy fiút. Van köztük festőművész, üzletember, villanyszerelő, pincér, katonaorvos, színész, herceg, cigány, zsidó. Egyikük sem tudja, miért zárták be, csak találgatnak. A leghihetőbb változat szerint a zsidókat deportálják németországi koncentrációs táborokba. Egyesek ezt elhiszik, mások nem. A kihallgatásra várakozva beszélgetnek a politikai helyzetről, a hitről, a náci propaganda hatásáról, a hatalomról, a logikáról, az ártatlanságról, a bűnösségről, az illúziókról, a halálról, a faji megkülönböztetésről, a közömbösségről, a reményről, a szökés lehetőségeiről, egyéni helyzetükről, életükről.

*

Televízó
Közjáték Vichyben



Veress József

Arthur Miller drámájában – mely 1964-ben íródott, s a világ számos színpadát bejárta – meglehetősen sovány a cselekmény, ám annál izgalmasabb és gazdagabb az életük válságos pillanatában önvizsgálatot tartó hősök belső forrongásának rajza.

Hajdúfy Miklós, a tévé-adaptáció rendezője nem törekedett arra, hogy a vérfagyasztó „játék” kereteit kitágítsa, s kamerájával a tágas váróhelyiség – a meghurcoltatás előszobája – csukott ajtajai mögé pillantson. Pedig kétfelé is szemlélődhetne. „Odakint”, a megszállt Franciaországban, ahonnan a Közjáték Vichyben férfi-koszorúját begyűjtötték, háború dúl, elszabadult a tisztességtelenség: nem szükséges élénk fantázia, hogy elképzeljük, milyenek is lehetnek a nácik-kreálta játékszabályok. Néhányszor felmerül a menekülés lehetősége, egy fogoly – a befejező képeken – meg is szökik, a tévéjáték szerzői azonban nem tartanak vele. Helyesen teszik – ez már egy újabb történet. A másik színtér – közvetlenül a hodály mellett, ahol az eleven disputa folyik – a vallatókamra. Időnként harsány hangok, durva röhögések szűrődnek ki onnan, magát a processzust mégsem látjuk. Fölösleges volna részletezni, hiszen egyéb jelekből sejtjük, sőt tudjuk, hogy milyen a fasiszták „igazoltatása”. Hajdúfy koncepciója dicséretes: ahelyett, hogy cselekményes elemekkel vagy bombasztikus eszközökkel feldúsítaná a mesét, puritán szűkszavúsággal tolmácsolja a kamarajáték téziseit. Igen, téziseit, ugyanis kétségtelen: Arthur Miller a szokványos szituáció kibontásakor a sztori fordulatosságától eltekintett, s helyette a magatartások konfrontációjára fordított figyelmet. A felfogások „sűrített levegőjű’ erőtérben ütköznek meg egymással. Itt nem a történés fontos, hanem az értelmi-érzelmi hullámverések. A rendkívüli helyzet meglepetésszerűen formálódó viszonylatai..

Ablakok. Rácsok. Nagy térség és padokon csücsülő, verebekként gubbasztó őrizetesek. Az első beállításokon – a Nincs idő néhány kompozíciójára emlékeztet a látvány – a beszélgető várakozókhoz közelit a felvevőgép. Pontosabban csak egyikük beszél: a feltűnően ideges festőművész (Kern András), aki így szeretné levezetni nyugtalanságát. A többiek eleinte nem válaszolnak neki, később – mit tehetnek egyebet a tehetetlenségben – maguk is meditálni kezdenek az eseményeken: arról, amim túljutottak, s arról is, ami feltehetően vár rájuk. Az előítéletekről és következményeikről. Meg az előítéletek újratermelődéséről (a cigány a zsidók között!). A csupa-ideg értelmiségi személyes balszerencséjén töpreng (kezében volt a vízum, kereket oldhatott volna, ám anyja miatt mégis maradt), – később, ahogy belemelegszenek az eszmecserébe, egyetemesebb összefüggésekkel is kénytelen szembenézni. Egyre tágul a kör: mind többen tárulkoznak fel, s alaposan megméretnek érettségben, becsületességben, áldozatvállalásban egyaránt az alkalmi együttes tagjai. „Nem árt elgondolkozni azon, mi miért van” – tanácsolja rezignált bölcsességgel a munkás (Koltai János). Általánosság? Közhely? Szóvirág? Nem az, mert a szúrós-szemű ember könyörtelen tényeket közöl társaival. A pályaudvari vagonokban „élő árut” szállítanak. A kocsik kívülről le vannak zárva. Süketnek és vaknak kell lenni ahhoz, hogy ne hallják és lássák: miről is van szó. Mint ahogy a kétszerkettőnél nyilvánvalóbb az összefüggés az orrméricskélések, a razziák, az üldözések meg a koncentrációs táborok között.

A Közjáték Vichyben – a színmű – nagy bravúrja, hogy zárt színtérben, néhány négyzetméternyi területen is képes totális képet festeni a háború értelmet megnyomorító, akaratot összeroppantó hatásáról. A sajátos premier plánokban – a „jelenetezések” során általában egy adott karakter kerül előtérbe – súlyos problémákat exponál Hajdúfy is. A színész (Garas Dezső) a németek arányérzékében (sic!), ízlésében bizakodik s valamiféle izolációt remél. Az arisztokrata (Gábor Miklós) a bálványimádást és iszonyú következményeit tartja végzetesnek. Kezdetben elhatárolja magát mindentől. „Semmi közöm hozzájuk”, bizonygatja, hogy később személyes példájával bizonyítsa a kívülállás tarthatatlanságát. A francia hadsereg tisztje (Tordy Géza) talán a legfontosabb tanulságot önti szavakba, amikor ezt mondja: „Nem a bűntudat, hanem a felelősségtudat segíthetett volna.” És ez csupán három variáció a teherbírás témájára. Még a felvillanó arcok is bonyolult sorsot sejtetnek: a tizenöt éves fiú éppolyan „jellem”, mint az öreg szakállas, aki valószínűleg már feladott minden reményt önmagában.

A televíziós drámában izzó a légkör és jónéhány jelenet felkavaró hatású. A pontos értelmezés a rendező mértéktartásának és a kitűnő színészéknek egyaránt köszönhető (főleg Kern András, Koltai János, Garas Dezső és Gábor Miklós tetszett, viszont Tordy Géza ezúttal kevésbé volt meggyőző). Amit felróhatunk a rendezőnek, kedvező összbenyomásunkat nem befolyásolja. Tudjuk, milyen nehéz feladat a térben és időben maximálisan koncentrált színpadi műveket lendületessé varázsolni. Ezúttal sikerrel járt a törekvés, csak néhány monológot tartunk túlméretezettnek és egyúttal statikusnak (pszichológiailag nem kellőképpen motivált a német és a francia tiszt különjátszmája sem). Madaras József – mint hivatásos vallató – sűrű mutogatással és ujjpattintgatással jelzi, hogy áldozatait tárgynak tekinti. A gesztus túlságosan ismerős, mint ahogy más mozzanatok is visszaköszönnek korábbi filmekből. Nagy József operatőri munkája színvonalas. Kontrasztjai kifejezőek s beszédes közelképeivel az indulatok eredőit is megjeleníti.

Az újabb Arthur Miller-olvasat korrekt teljesítmény, színvonalas alkotás. Új összefüggésekkel, felfedező erejű eszmékkel nem gazdagítja ugyan világképünket, realizmusa mégis meggyőző, ilyenformán tehát méltán illeszkedik a tévé-mozi antifasiszta sorozatának kvalitásos darabjaihoz.

*

Közjáték Vichyben - kritika
DD - 2010.01.19 10:36


A Miskolci Nemzeti Színház legújabb bemutatója, a Közjáték Vichyben több mint amit sokan talán az első pillanatokban éreznek irányából. Ám – ahogy mondani szokás – végül minden megvilágosul.


A színház feladata – különösen válságos időszakokban – a reménykeltés. Emiatt az évad műsortervének a kihirdetésekor meglepődve konstatáltam az új darabok között az Arthur Miller-színművet, amely bár kétségkívül mély tartalommal rendelkezik, optimizmusra egyáltalán nem ad okot. Elöljáróban kijelenthetem: immár értem, és megértem a színház vezetőségének eme különös választását.

Külön üdvözlendő ráadásul Balikó Tamás, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatójának rendezőként való újrahívása – a művész, akinek legutóbbi miskolci munkája a Nyolc nő volt, képes a legkülönbözőbb műfajú darabokból is kihozni a maximumot. Ez azonban nem pusztán elcsépelt dicséret – Balikó remekül használja ki tényszerű látásmódját, és amikor szükséges, nem fél ábrázolni a valóságot – amely sajnos e csillogó-villogó huszonegyedik században nem számít „divatos” megoldásnak.

A mű alaptörténete végtelenül egyszerű. A második világháború csonka, félfüggetlen Franciaországának fővárosában, Vichyben egy reggel tíz embert tartóztatnak le. Bár ez nem azonnal derül ki, a vád – különböző okokból – nem más ellenük, mint hogy zsidók. Vannak, akiket tévesen ítélt meg a faji törvények betartásáért felelős Professzor (Szatmári György), ám a többséggel szemben igaza volt.

A rideg, kies vizsgálati szobából csak két út vezet. Egy vissza, a szabadságba, a másik – valószínűbb – pedig a pályaudvaron, majd egy zsúfolt vagonon keresztül Lengyelországba. Mindenki retteg, ám bízik. A nagyjából egy és háromnegyed óra alatt gondosan felépített életek, tervek, gondolatok törnek össze – ám egészen ritka esetekben újak is születnek, vagy épp régi álmok-vágyak élednek újjá.

Egy színész, aki a németek művészetszeretetében hisz… Egy villanyszerelő, aki a munkásosztályban hisz… Egy festő, aki a csodában hisz… Egy pincér, aki az emberségben hisz… Egy fiatal fiú, aki semmiben sem hisz… Végül mind elbukik. Erkölcs-bűntelenül, ám kor-bűnösen.

Egyéni tragédiák közül nehéz főszereplőt választani – ha mégis meg kellene nevezni valakit, akkor a két „végére maradót”, a bécsi pszichiátrián dolgozó Dr. Leduc (Fandl Ferenc), illetve a nemzetiszocialistákkal nem szimpatizáló, ám tévedésből beszállított osztrák arisztokrata, von Berg herceg (Áron László).

Két ember – az egyik biztosan megmenekül, a másik biztosan elbukik. A herceg lelkiismerete lázadozik, kellemetlen érzéseitől zavartatva mindent megígér a „halálra ítélt” orvosnak. Vontatott beszélgetés – Leduc érthetően ideges, a herceg érthetően szabadkozik. Ebben a helyzetben nincs történelem, nincs igazság. Bár kedvelik egymást, mindkettő bűnös a származása miatt. Leduc mert meghal, von Berg mert életben marad.

Végül a herceg dönt – „tisztaságát” igazoló papírjait távozáskor odaadja az orvosnak – lelkiismeret-furdalása tehát a legnagyobb áldozat meghozásáig kergette. Leduc megszökik, von Berg várja az ítéletet. Ám mielőtt sorsa beteljesedne, még nagyobb büntetés éri. A Professzor újabb „gyűjteménye” érkezik meg – újabb tíz zsidógyanús ember, akiknek nagy része soha többet nem távozik szabadon. A herceg mindent megért…

Bár a darab összes színésze példát mutathatna precíz karakterábrázolásból – mindehhez a pontos jelmezek is tökéletesen passzoltak –, akit mindenképpen ki szeretnék emelni a szereplők közül, az a herceget alakító Áron László. Emlékeim szerint korábban egyáltalán nem volt alkalmam őt színpadon látni, ám ezúttal játéka nagyon megfogott. Ő volt az, akinek hercegi mivoltát illetően egy pillanatnyi kétség sem töltött el. Ez csak személyes vélemény, de a Közjaték Vichyben-beli alakítását a magam részéről csillagos ötösre értékelem

Kifele menet sajnálattal vettem tudomásul, hogy bár nekem tetszett az előadás, a közönség vegyesen fogadta. Voltak, akik nem is értették, miről szól. Voltak, akiket hidegen hagyott a téma. És persze voltak olyanok is, akik értékelték.

Mint írtam, eleinte nem értettem, miért esett a színház választása éppen erre a műre. Immár értem. Hisz akad a gazdasági krízisnél mélyebb válság is. Az ember, az emberiség saját gödre – amely feneketlenné is tud válni. Mit tehet egyetlen ember, amikor az egész emberiség tétlen vagy tehetetlen? Talán mindent, talán semmit sem. Ám „bűnösök közt cinkos aki néma” – tartja Babits Mihály, és igaza van. Még akkor is, ha mi magunk, azonosulva von Berg herceggel, eredménytelennek ítéljük meg vállalakozásunkat.
Mindemellett vigyáznunk kell, hisz a történelem ismétli önmagát, a veszély pedig itt él közöttünk.

DD rovata (dd.virtus.hu)

http://mnsz.eu/new/index.php?view=article&id=1605

*

ARTHUR MILLAR

http://hu.wikipedia.org/wiki/Arthur_Miller

LAST_UPDATED2
 
Bodza Klára iskolája PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Jenő   
2012. március 13. kedd, 10:20

csk zenekar
A népzenéről
Bodza Klára iskolája
Sebő Ferenc műsora
Szerkesztő: Katona Márta

BARTÓK RÁDIÓ - 2012. március 3. 11:00

http://hangtar.radio.hu/bartok#!#2012-03-03

*

FOLKRÁDIÓ

A Folkrádió egy nonprofit internetes rádió, amely éjjel-nappal népzenét sugároz. A műsor túlnyomó részében a magyar nyelvterület népzenéjét játsszuk, de helyet kap a szomszédos területeken élő népek zenéje is.

http://www.folkradio.hu/

 

 
<< Első < Előző 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 Következő > Utolsó >>

JPAGE_CURRENT_OF_TOTAL