|
Kábítószer a Kádár korban |
 |
 |
 |
|
Írta: Jenő
|
|
2011. március 10. csütörtök, 09:20 |
|
Beatrice : Nagyvárosi farkas - dalszöveg
Egyszer volt, hol nem volt,
még a külvárosi tengeren is túl.
Volt egyszer egy farkaskölyök,
hallgasd meg történetét!
Elunta a szülei meséjét,
a meddő vitatkozást.
Elszökött otthonról végleg,
hogy elkezdjen egy új mesét. Mesét?
Elment a városba, metróra szállt
kutyába sem vették!
Az aluljáróban kergette a sintér
kutyának nézték
Jó pénzért elmehetett volna
ugatni egy ház körül.
Rákapott az italra
és úgy érezte szabadon él!
Nem értem miért? úgy érezte szabadon él
Jóra nevelték? úgy érezte szabadon él
Hej-hej!
Elment a városba metróra szálni,
kutyába sem vették!
Az aluljáróban kergette a sintér
Kutyának nézték
Jó pénzért elmehetett volna
Ugatni VAU-VAU-VAU!
Rákapott az italra
és úgy érezte szabadon él!
Nem értem miért!
Úgy érezte szabadon él.
Jóra nevelték?
Úgy érezte szabadon él.
Nem értem miért!
(x2)
http://www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/3498/beatrice/nagyvarosi-farkas-zeneszoveg.html
______________________________________
Részletek Vitézy László dokumentumfilmjéből
„Úgy érezte, szabadon él”
Koncertre gyülekezők között, a Petőfi Csarnok előtt
Cs. Attila (volt állami gondozott):
Elmondja az igazságot a Beatrice.
– Micsoda?
– Az, hogy azért fáj soknak, hogy az igazat megénekli. Nem? Nem így van? De voltam vidéken, és sok Ricse koncerten, amióta a Ricse létezik. De például egyet nem tartok jónak. Nem igaz? A tömeget elkezdik ütni, ha már egy baboskendő van.... Balatonon mit csináltak? Ugyanazt. Mikor volt az Omega–LGT meccs, és odamentek, senki nem szólt semmit, csak meglátott egy rendőr egy baboskendőt, már ugye rajtam is volt, odajött, azt' már tépte ki.
– Neked van olyan ismerősöd, aki mondjuk valamilyen droghoz hozzájutott?
– Nincs.
– Hol keressek ilyeneket?
– Nem tudom. Nem tudom, csak én furcsának tartom, mert olvastam cikket, a Beatricséről, hogy a Ricsések kábítószereznek, meg ilyen, meg hogy ragasztóznak. A fele nem igaz. Miért? Azért, hogy iszik az ember, azt megteheti. Nem?
– Mit érezhet az, aki bevett valamilyen drogot? Mert én még nem próbáltam.
– Hát azt... azt ki kell próbálni.
– És?
– Mondjam azt, hogy valaki vegyen be 30 darab gyógyszert, azt' próbálja ki?
– Milyen...
– Hát nem olyan szar. Az olyan, ha bevesz 30 darab gyógyszert, mintha berúgott volna.
– És akkor még rá kell inni valamit?
– Nem muszáj akkor már. Van aki ráiszik, de azt nem muszáj. Annyiból, hogyha ráiszik, akkor előbb hat.
– Miért veszi be?
– Mért veszi be? Megmondom. Sok azért, mert két forintér ugyibár meg lehet venni a gyógyszert, és nem kell venni szeszt. És a gyógyszer, az ugyanúgy bekábít, mint egy ital.
– És nem jelnek?
– Nem.
– Azok, akik beveszik?
– Hát biztos, hogy nem félnek. Nincs mitől félni. Én is már vettem be, és nincs mitől félni. Egy brigádba, ahova járok, sokan csinálták, illetőleg a narkót, és egyik se halt meg. Illetve már olyanformán nem haltak meg, hogy a felest ide belőtték a vénába.
– Feles mit? Féldeci szilvapálinkát belőtt a vénába?
– Be.
*
Cs. Attila lakásán; a fiú tetoválásait mutatja.
– Mik vannak beütve?
– Elmondom: Főnix, V. K., az Virág Katit jelent, Hajni, Ati, Karthágó, Apám, öt pont... Beatricse.
– Apám, az miért van beütve?
– Apám, az azért van beütve, azért, mert az egy igaz ember volt. Az az igazságot akarta ugyanúgy, csak nem érte el. Mert ő megmondta nekem: fiam, ha nagy leszöl, soha nem lesz igazságod. Esetleg egyet elérsz, hogy börtönbe kerülsz. És kijött az igaza. Mert már benn is voltam börtönbe, és intézetbe. A Karthago, az meg azért van beleütve, mert megénekelte az igazságot, hogy énekelte: Áruló nem leszek soha, ilyet nem teszek, amíg élek. Tehát spicli nem lesz. És nem folyamodik a rendőrökhöz, hogyha adnak mondjuk itt van kétszáz forint fiam, csak költsd el azért, hogy legyen kajád, akkor inkább, inkább meghal, de akkor se fog köpni. És én vagyok olyan, hogy képes vagyok vállalni a halált, is, még ha egy pisztolyt, vagy egy borotvát a nyakamhoz tennék, akkor se árulnám el a legjobb barátomat, mint például őtet, vagy a Hullát, Csótányt, Kukát, vannak egyes barátaim, akit nem tudnék elárulni. Ha el is árulnék valakit, az csak olyan lehetne, aki engem is beköpött.
– És a Beatrice?
– A Beatrice az meg azért van szintén beleütve, mert az is megénekelte az igazságot, amikor énekelt, hogy „A munkát soha nem szégyelltem, a két kezem adta a kenyeret,
mégis sokan naplopónak, csavargónak neveztek.” És ez így igaz. Mert én hiába dolgoztam, már volt olyan, hogy elmentem dolgozni, akkor is azt mondta a rendőr, hogy mit csinálsz, csövezel? Hát, mondom, nem lássa, hogy be van írva, hogy dolgozom. Azt mondja... de akkor is azt mondta, hogy csövezek. Meg Beatrice énekelt egy számot, az Aluljáró fiát. Vagy például azt, hogy a Farkaskölyök. Mikor írta, hogy „Egyszer volt, hol nem volt, a külvárosi tengeren is túl, élt egyszer egy farkaskölyök, hallgasd meg történetét. Elunta a szülei meséjét, a meddő vitatkozást. Elszökött otthonról, végre, hogy elkezdjen egy új mesét, elment a városba, metróra szállt, az aluljáróba kergette a sintér, mert kutyának nézték. Jó pénzért elmehetett volna ugatni egy ház körül. De rákapott az italra és úgy érezte, szabadon él, mert jól nevelték. Úgy érezte, szabadon él.”
*
Katziba Antal (a BM. alosztályvezetője):
– Nagyon sok vonatkozásban bizonytalanság érezhető a drogellenes küzdelemben – borzasztó ez a fogalmazás. Dehát ezeknek a gyerekeknek a megmentése, segítése érdekében folytatott munkában még mindig érezhető az a bizonytalanság, ami a jelenség fogadását jellemezte. Tehát hosszú időn keresztül úgy hatott, hogy a társadalom, mikor ez a jelenség fölbukkant, nemigen tudott vele mit kezdeni. Ezért aztán szokták most mondani, hogy későn hozták nyilvánosságra, későn tudott erről a társadalom, sokáig hallgattunk róla – és ennek megvan a maga oka. Sőt, a maga okai. És ezen még az sem enyhít, hogy elsőként erről a Belügyminisztérium beszélt. Én még emlékszem arra a Hirháttér adásra, ahol ugye mindnyájunk... minden ifjúságvédelmi rendőr nagy tanítómestere, Mészáros József elvtársunk, aki azóta nyugállományba vonult, ő beszélt erről a dologról először. És eléggé nyíltan, eléggé részletesen, és eléggé drámai módon fölhívta a társadalom figyelmét.
– Hát ezt csak egymás között kell hozzátenni, hogy mivel a rendőrség adja az engedélyt, hogy lehet erről beszélni, hát először maguknak adták meg.
– A rendőrség erre nem ad engedélyt, a rendőrség...
– Na jó.
– Ez rendőri probléma.
– Jó, dehát...
– Magunk között vagyunk.
–... nem a rendőrség verekedte ki azt, hogy...
– De. De! Ezt Mészáros József, mikor úgy látta – tudom, mert ott voltam, ennek a riportnak a születésénél –, tehát mikor Mészáros József, úgy látta, hogy ez a probléma most már megérett arra súlyában, behatárolhatóságában, hogy ezt most már közölni kell a társadalom közvéleményével azért, hogy kérjük a segítségét, tájékoztassunk, hogy védekezni tudjanak ellene, akkor ő kérte, sőt, követelte, hogy most már ezt nyilvánosságra kell hozni. Azaz, tessék meggondolni, hogy valaki ül egy zsúfolt moziban, valami füstszagot érez, és akkor elkezd kiabálni, hogy tűz van! Ettől a pániktól összetapossák egymást. Hát az a minimum, hogy azért meggyőződjünk, hogy tényleg van ilyen jelenség? Hát mind a mai napig kétségeink vannak aziránt, hogy milyen hatókörben létezik ez? Most tessék elképzelni a tíz év előtti állapotot! Mondom, nem enyhíteni akarom azt a társadalmi zavarodottságot, azt a zavart, ami ezt a jelenséget fogadta, és nem utólag akarom magyarázni egy tíz évvel ezelőtti tájékoztatáspolitika bizonyítványát. De tény, hogy azért, mikor ez a kezdeti jelenség, mikor ez a jelenség fölbukkant, mint új, mint kezdeti jelenség, akkor nagyon sokan ezzel a dologgal nem voltak tisztában.
*
– Miket tetováltatsz még magadra?
Cs. Attila: Már semmit. Ha ez megvan, semmit.
– Kész?
– Kész.
– Mit terveztél még, hogy miket üttetsz be?
– Már semmit nem – mondtam. Már semmi nem lesz beleütve. Egyet, egy SS-karszalagot, de azt nem csináltatom meg, mert lebeszéltek róla, hogy ne csináltassam. Egy olyat akartam a hátamra, vagy egy fu...á, nem mondom el, mert ebből csak balhém lesz.
– Miért akartad?
– Van egy olyan dolog, amit bele akartam verni, ha azt elmondanám, akkor kurva nagy balhém lenne.
– És miért akartad beleverni?
– Mert bele akartam, mert mondjuk annyit éreztem, hogy az egy rendszert akart csinálni, egy társadalmat, egy egész náci uralmat, egy társadalmat, tehát, hogy egy társadalom legyen, ne legyenek különféle emberek. Meg, hogy csak egyhelyüvé tartozzanak.
– És az neked jó lett volna?
– Gondolom. Talán.
– Az milyen lett volna?
– Ezt ugye nem tudom. De azt tudom, hogy ő egy rendszert akart megcsinálni, és az az egy rendszer, az létre is jöhetett volna. Mert például, már beszélünk így a Hitlerről, a Hitler egy társadalmat akart, hogy ne legyen ilyen ország, meg olyan ország, legyen nácizmus. Mert azt akartam a hátamba verni. Hitler képét és egy katonát, aki fogja a zászlót, a náci német zászlót, a hátamon. Meg lehetett volna csinálni. Csak aztán nem csináltam. Mert lebeszéltek róla.
– Milyen társadalom lett volna az? Szóval miért lett volna az neked jó?
– Nekem? Mert ott egy ember, egy társadalom létezett volna.
– Mindenki egyenlő lett volna?
– Körülbelül, majdnem, hogy egyenlő lett volna. Például majdnem egyenlő lett volna. Mert hogyha egyet csinálhatnék, akkor azt csináltam volna, kimennék Amerikába a hippik közé. Mert úgyis majd egyszer lesz egy hippitalálkozó.
– És vannak többen, akik szerint az a fajta társadalom, amire gondoltatok, az egy igazságosabb társadalom?
– Igen. Például ő is gondolta már úgy? Nem? (A tetoválást végző cigány fiúra, Csokira mutat.) Hogy a hippik, azok igazak. Mert például a punkokat nem szeretem, mert azokat utálom, mert azok a punkok keltik a feltűnést...
– Én most nem a hippikra gondoltam, hanem még a nácizmusra. Hogy sokan lehetnek-e, akik szerint az egy igazságosabb társadalom?
– Hát én azt nem tudom, hogy igazságosabb-e vagy nem? De mondjuk, annyit tudok... már erre nem tudok válaszolni. De viszont annyit tudokf hogy egy társadalom, az igaz társadalom, az Amerikában van, meg a hippik, azok összetartanak.
– Nem jön össze a Hitler és a hippizmus.
– De majd a hippik is egy társadalmat akarnak ugyanúgy. Egyet akarnak a hippik is: a szabadságot. Mert tehát mondjuk egy rendszert akarnak – hippik is az egész világba elérni, az az egy rendszer legyen a béke, ez a szöveg csak, hogy béke.
– Hitlerről hol hallottál?
– Erről nem beszélek – ezt megmondom. Ezt úgyse fogom elmondani senkinek.
*
Nagy Feró (a Beatrice együttes vezetője):
– Jézusom, milyen probléma van! Mert óriási, ez nagyon így. És akkor elkezdek gondolkodni, hogy akkor én is megyek vele Ricsére, vagy megyek vele P. Mobilra, vagy nem tudom mi. Vagy megnézem, hogy él a gyerekem? És azt mondja, hogy: „Heil Hitler, fater." Hogy valami baj van vele. El kell mennem megnézni, hogy honnan tanulta ezt. Tehát mi az alapvető gond. Hol tévedtem, én, mint szülő? És hogy mit tudok segíteni? – Hát azt nem tudom, érted, mert végső soron az én hibám is. De én csak egy ember vagyok, a társadalom hibája is, hogy itt fasiszta ideológiák terjednek. De mitől van? Hiszen az valószínűleg attól van, hogy rendetlenség van a világba, nincs igazán rend, nincs fehér meg fekete... És ez a gyerek ebben elvész, hiszen hát ő nem jogász, és nem tudja megállapítani, hogy merre, mit, miért csináljon? Mert ha érzi azt némelyik, hogy állj, vi..., mint a katonaságnál, áll vigyázzba, és ha magyar vagyok, és ha izé magyarok, akkor az izé, és az marha jó, ezt kell fújni végre, én magyar vagyok.
– Én meg ettől félek. Nem a magyar vagyoktól, hanem az egy-kettő, kövér jobbra, sovány balra, fekete előre...
– Igen persze.
– Ettől kicsit félek.
– De figyelj ide, én jobban félek attól, akik ezt létrehozzák. És hogyha itt születik meg ez nálunk, akkor én valamitől nagyon félek. Hogy a fenébe' van, mikor erről szó sem volt, hogy ez legyen. És ha ez van, akkor sajnos egészen egyénre le kell bontani ezt a problémát, akkor igenis el kell menni, hogy ez mitől jön? Most nem agyonnyomni kell azt a dolgot, hanem gyorsan meg kell szüntetni a létrehozó... valahol az oktatásban, a televízióban, a rádióban, az újságban, a koncerten a Feróval, mindenütt annyi baj van. Ezek közül valamelyik csak jót csinál? Meg kell nézni, hogy mi az, ami segít? Valahol baj van. Valahol baj, mert a gyerek, nem tudom... Ő nem tudja rendesen, hogy mi a fasizmus? Avval is baj van, nem nagyon tudja. Ha valamit tud, azt úgy egymás között tudják, hogy az valami szar, az öreg jött, kis bajuszos, svábul... És azért csak gondolj bele, hogy azért milyen látvány az, hogy a televízión látja azért ezt, hogy kijön egy manus és azt mondja:....ejnundcvancig, ziben und ja... És hogy egyszerre mit tudom én, százezer ember üvölt. Ez kell neki, végre egyszer mondhatnák együtt azt, hogy je. De nem lehet. Nem lehet, hogy je-t. Össze-vissza vagyunk zavarva, se je, se nó, semmi nincs – érted? –, se igen, se nem. És akkor megyünk, jövünk, kijön a Feró,
üvölt az........, de mégis valami történik. Aztán üssem agyon. Mi se nagyon vagyunk, senki nincs. Helyettem a Dolly Roll, Csintalan palacsinta – érted? Most gondold el, Csintalan palacsin-csin-csin – teli a poci. Figyelj, hát csodálkozol azon, amikor azt mondja a gyerek, hogy Hejl... Hát muszáj mondjon valamit, ilyen hülyeség után.
*
Egy Fiú a Róbert Károly Kórház bejáratánál:
– Én '84-ben itt feküdtem benn a kórházban, itt szoktam rá az orvosságra. Hidrocodeinre...
– Itt szoktattak rá?
– Igen. Hát fiatal srácok benn voltak többen, narkósok, akik mondták, hogy van jobb a sziputól. Hát jó, mint én is, mindenbe belementem, és kipróbáltam. És... változatosság jött az életembe. Azt hiszem, egyik rosszból a másikba be. Végül is nem volt annyira rossz, mert elég hosszú ideig csináltam még utána az orvosságozást. Sőt, piáltam orvosságra.
– De úgy injekciós tűvel is adtál magadnak, vagy csak pirulákkal?
– Öt vagy hat alkalommal, nem tudom pontosan. Az elsőt itt kaptam, azt is tudom, a kórházban. Egy fiatal sráctól. És utána még vagy háromszor szúrtam én saját magamat. És nem, semmi olyan különösebb érzés nem volt tőle. Szóval az orvosság az, ami inkább feldobott, olyan jó hangulatom volt, hülyeségeken, amin nem lehetett nevetni, azon is nevettem. Meg ehhez hasonlók. És hallucináltam, meg minden. Szóval, voltak jó pillanatok, voltak rossz pillanatok.
– Aztán?
– Aztán jött egy olyan időszak, amikor két lezüllés között volt időszak, amikor nem csináltam semmit. Nagyon keményen küzdöttem azért, hogy ne csináljam, mert nem akartam csinálni. Akkor voltam 18 éves, akkor elhatároztam, hogy nem. Tudod, hogy elég hosszú idő telt el addig, mire egy-két hónapot ki tudtam hagyni. De utána megint ugyanott kezdtem, ahol abbahagytam. Vagy piával vagy orvossággal. És akkor a rendőrség elől jöttem be végül is a kórházba.
– Mi volt, ami miatt a rendőrség üldözött?
– Hát volt a recepthamisítás, hamis recept kiváltása. Meg ehhez hasonló dolgok. Mikor megbuktunk, akkor rendőrség elől elfutottam, meg ehhez hasonló dolgok voltak. Már a munkahelyemről elvittek avval az indokkal, hogy lányokat vetkőztettem le, meg ehhez hasonló dolgok.
– Ez is indok volt?
– Ez indok volt arra, hogy az egész magánéletemet egy jegyzőkönyvbe le tudják gépelni. Mert szóval addig ütöttek, amíg el nem mondtam az egész életemet. '81-től.
*
– Ezek a metélések a kezeden?
Cs. Attila: Az rég volt, intézetbe volt. Meg mikor be akartak vinni a rendőrök...
– Hány darab van?
– Sok. Mert mikor be akartak vinni a rendőrök, akkor falcoltam be, hogy ne vigyenek el, így elvittek kórházba, és a kórházból másnap kiengedtek, összevarrtak. Volt, amikor mondtam, hogy nem kell összevarrni. Volt olyan orvos, aki olyan állat volt, hogy érzéstelenítés nélkül akarta varrni, akkor nem engedtem, nem engedtem. Itt ezt a Sugárnál vágtam be, amikor bevittek, elkaptak lejmoláson, és mondhattam én a rendőröknek, hogy kajára szedtem, mert éhes vagyok, mert nincs mit ennem. Nem érdekelte őket. Menj dolgozni! Mondom: miért? Te adsz nekem munkát? Beviszel, hogy dolgozzam? Akkor azt mondták, hogy még én vagyok a szemtelen? Azt'kaptam a pofonokat, meg ilyent... Mondtam, hogy vigyen el dolgozni. Ha elvisz dolgozni, fölvetet egy céghez, akkor elmegyek. Mert magának van olyan szava, hogy elvigyen dolgozni, hogyha magával beállítok, fölvesz a cég, mert azt ő is tudja. Nagyon sok embert igaz, hogy nem vesznek föl? Mikor azt mondja az ember, hogy vigye be egy rendőr, akkor még a rendőr van megsértődve, hogy szemtelenkedünk vele. Holott nem volt igaz, mert mikor kijöttem a XI. kerületből, hogy kihoztam a Hajnit, ott is azt beszéltem az ÜTI-vel, az ügyeletes tiszttel, aki ott kiengedte, meg az előadójával, hogy nézzék, segítsenek abba, hogy a Hajni elmenjen dolgozni. Akkor mit mondtak? Hogy hát ez nem a mi dolgunk. Mondom, de utána maguk fogják lecsukni, hogy nem dolgozik. Meg aztán voltak egyes dolgok, hogy például bevittek, mondjuk, rendőrök elvertek, nem tudták, hogy hol van a penge? Volt egy nagyon jó csizmám, aminek a sarkát lehetett állítani, ott volt benne előre elkészítve a zsilettpenge, már akkoriban úgy voltam vele, mindig volt nálam egy ekkora fél penge eldugva, ha bevisznek, akkor már jövök is ki. Ha úgy voltam vele. De le nem csukhatnak. Mert azt nem hagytuk... És nagyon sok barátom volt így, aki azt csinálta, hogy befalcolt, azért, hogy ne vigyék el.
– Mi az, hogy befalcolt?
– Elvágja a kezét. Tehát az ereit elvágja. És itt volt olyan, aki például azt megtette... hát volt egy barátom, aki meg is halt, hogy a nyakát vágta el, de bebizonyította, hogy nem kerül be börtönbe. Az igazság akkor is kijön, még hogyha a törvény nem is. És ilyenkor, ilyen, mondjuk már elég szar annak a rendőrnek, aki benn van, mert azért előveszik őt is, hogy miért volt ez? Miért hagyta, hogy megcsinálja? Ez miatt. Mert nagyon sok embert, én úgy tartom, hogy ártatlanul visznek el KMK-ért, mert azt egyik se nézi, hogy nem veszik föl. Legalább lenne olyan Magyarországon, nemcsak Pesten, egész Magyarországon meglenne az, hogy egy céghez, ha valaki bemegy, és ki van írva nagy betűkkel, hogy fölvétel... Mert én már csináltam, hogy elmentem a lánnyal, nem akarták fölvenni, letépkedtem a táblát és kiírtam, hogy nincs fölvétel.
*
Kisszékelyi Ödön (pszichológus-főorvos):
– A Fővárosi Tanács, a Budapesti Fővárosi Tanács művelődési és egészségügyi osztálya közösen létrehozott egy kooperatív bizottságot, amelynek én alapító tagja voltam. Egyébként ez maga már egy rendkívüli jellemző valami, hogy művelődésügyi és egészségügyi – tehát nem fordítva. Tehát nem az egészségügy lépett előbb, hanem a művelődésügy; ennek a kooperációs bizottságnak, koordinációs bizottságnak mintegy 12-14 állandó tagja volt. Néhány pszichiáter főorvos, tanácsi vezetők, tisztviselők, képviseltette magát a KISZ, a pártszervezet, és az Állami Ifjúsági Bizottság. Sőt, az Állami Ifjúsági Bizottság alárendeltségében működtünk. És hát ez jellemző volt az akkori időkre, mindent bizalmasan kellett jelentenünk. Minden értekezletünkről jegyzőkönyv készült, amit bizalmasan terjesztettek fel az Állami Ifjúsági Bizottságnak.
– Hogy nehogy valaki elolvassa?
– Hát hogy ne terjedjen – vagy mit tudom én pontosan? Engem különösképpen nem zavart, én annak örültem, hogy egyáltalán van egy szerv végre, egy hivatalosnak nevezhető szerv. Ennek a bizottságnak a vezetője a Fővárosi Tanács művelődési főosztályának a helyettes vezetője volt. Tehát egy illetékes ember, aki rendkívül jóindulatú volt, aki tulajdonképpen mindent meghallgatott. Tenni nem sokat tettünk. Írtunk egy körlevelet az iskolákba, hogy amennyiben drogvisszaélő fiatallal találkoznak, akkor mi a teendő; de ezt kötelezően adta ki a Fővárosi Tanács, tehát kötelező érvényű volt minden iskolai hallgató számára. Mondanom sem kell, hogy nem teljesítették az iskolák. Mivel erre is rá volt írva, hogy „bizalmas”, az igazgatók berakták a páncélszekrénybe, és bár szerepelt ott egy ilyen pont is, hogy minden pedagógus előtt ismertetni kell. Nem ismertették. Ezt azért tudom, mert igen sok iskolában jártam ezekben az időkben, ahol előadásokat tartottam a pedagógusok számára. És meglepődve tapasztaltam, hogy a pedagógusaink nem ismerték azt, amit mi a körlevélben leírtunk. Tehát...
– A drogellenes küzdelem az titkos volt?
– Titkos volt. Ha nem is volt embargó, az illetékes pártszervek évekig, évekig vitatkoztak arról, hogy lépjenek-e vagy ne lépjenek, nyilvánosságra hozzák, ami van, vagy ne hozzák nyilvánosságra. Végül is az a döntés született, hogy nem hozzák nyilvánosságra. Tehát, ha nem is született egy olyan elhatározás, hogy embargót vezetünk be, lényegében embargó volt. Sőt, bizonyos fokig még ma is az van.
*
Az FTC Üllői úti stadionjában, az állószektorban, Fradi–Vasas meccs, Fradi-gól; a szavalókórusban Cs. Attila: „Buzi-Vasas, Buzi-Vasas”...
Cs. Attila: Nem kívánt ember voltam, és ezért, hogy nem voltam kívánt ember, intézetbe dobtak. Beadtak intézetbe, azt' ott kezdődött az élet.
– Hány éves voltál, mikor legelőször beadtak?
– Kicsi voltam.
– Csecsemő?
– Majdnem.
– És miért nem kívántak?
– Nem tudom ezt egyedül, de azt úgysem nyilatkozom, azt anyám tudná. A másik fele, azt pedig állítom, hogy ott az intézetbe volt egykét igaz barátom, például az Indián, ki egy nagyon nagy gyerek volt, meg ott volt... ezek igaz emberek voltak. Ezek az igazságért küzdöttek.
– Milyen igazságért?
– Hát olyan igazságért, hogy az embereknek meglegyen a szabad akaratuk. Tehát, ami nekik rossz, azt el tudják mondani, és azon lehessen segíteni, más problémáján is, ne csak a magukén hanem egyes emberekén. Hogy például ez nem jó, akkor kéne változtatni, és legyen, aki meghallgassa őket, mert például, ide kijönnének, biztos, hogy elmondanák a véleményüket, hogy ne haragudjál, ez a lakás nem jó, mert víz nincs benne, meg ilyen – hogy segítsen az állam rajtuk. És ne az, hogy az állam elhagyja. Mert például, amit egyszer beszéltünk, van ez a szocializmus, hogy bejött, akkor a szocializmusnak legyen meg az elve, hogy az embereken segít. De viszont, ha nem akar segíteni, akkor a szocializmus mondja meg, hogy nézd, nem akarunk segíteni. Mert nem egy állami gondozottat kidobnak, utána leszarják, hogy mi van vele. Mint például engem kidobtak 293 forinttal, '84-ben lett az, jobban mondva '83-ban először, hogy lett egy bejelentett lakásom, állandó, úgy hogy nem az intézet által. Nem az intézet által lett meg a lakás.
– És hova mentél az intézetből?
– Egy albérletbe. De először csöveztem össze-vissza, lépcsőházakba, pincékbe, szárítóba. Csöveztem hőközpontba. Akkor egy várba, barlangokba. Szóval voltunk úgy, hogy a Blahán meg volt számozva a pad. És akkor a pad meg volt számozva, hogy ez a pad a tiedé, az az enyém, és akkor más oda nem feküdhetett.
– Hányas pad volt a tied?
– Hát az enyém az ott volt, közvetlen a vízcsapnál, az én padom. És akkor én ott aludtam.
– Mennyi ideig?
– Volt olyan, hogy két hétig ott aludtunk, utána a Délibe kimentünk. Ott a Délibe lett egy nagyon jó kis vonat, amit elterveztünk, az a mi lakásunk. Tehát ez egy olyan dolog volt, a IX-es vágány, hogy Siófok–Nagykanizsa, siófoki volt.
– Miért nem mentél haza?
– Mert nem mehettem. Nem mehettem haza. Hát az anyámék kirúgtak, akkor hol... kiskoromba intézetbe adtak, akkor az már azt jelentette, hogy én már többet nem mehetek... ott az anyámnál. Nem viccből dobott ki az anyám. Mikor egyszer fölmentem hozzá betegen, hogy engedjél be. Nem volt tényleg hova, nem tudtam kihez menni, lázas voltam. Akkor is azt mondta, takarodjál innen, legyél a világ csavargója, csináld azt, amit az apád. Kijöttem az intézetből gipszes lábbal csövezni. Ez az egy elég kemény dolog volt. Mert hát például a Délibe volt egy dolog, ami miatt nem mentem be a kórházba nehogy zűröm legyen belőle. Letört a gipsznek a sarka, mert pont egy vonatba aludtunk a Délibe a Kalózzal, más nem, a Matróz, mondják úgy is, hogy Kalóz, azzal aludtam, és egy manus rámejtette a bőröndöt. Hát jól fájt a lábam, meg vérzett. Leszedtük a gipszet, bekötöztem a lábam, levágtuk, mi magunk. És akkor fogtam, mert mondom...
– Úgy engedtek el gipszes lábbal az intézetből?
– Intézetből már úgy engedtek el, hogy tudták, hogy műtétem lesz, és nem gondolt rá senki, hogy utána hova megyek. Mikor megoperáltak, bementem az intézetbe, és gipszre kaptam a fölruházást, már gipszes volt a lábam. De nagy nehezen kiharcolva. Erre mit tudtunk csinálni, mikor a Délibe rámejtették a bőröndöt, fölugrott a Kalóz, azt' leütötte a manust. Többet nem tudott tenni. Többet nem tudott tenni, csak hogy leüti a manust.
*
Fiatal pár a Moszkva téren, egy pad támláján üldögélve:
– Szeretnénk elmenni egy albérletbe, csak az az igazság, hogy sehova nem vesznek föl, mert nagy a hasam.
– Ahol meglátják, hogy terhes. Hát már nem aktuális, éppen kiadtuk. Két napja kiadtuk.
– Akkor vannak olyan helyek, ami jó, kiadó, háromezer forint, meg mit tudom én és még olcsó...
– Azt meg le kell fizetni két-három évre előre.
– Hetvenezer forintokat meg honnan pengessek én ki? Hát ha annyi pénzem volna, akkor befizetnék egy szükséglakásra.
– Neked mi a foglalkozásod?
– Nekem jelen pillanatban KMK-s, szóval munkakerülő vagyok, papíron. Mert én nem megyek állami vállalathoz mégegyszer, mocskos húsz forintért nem fogok egész nap trógerolni. Ugyanazt csinálom, amit más, aki keres érte 40–50 forintot, én nem megyek ennyiért melózni. Inkább elmegyek itt reggel a maszekokkal és dolgozok ezekkel. Mindegy, itt is trógermunka van, de itt 600 forintokat kapok egy napra. És amikor már nincs kedvem tarhálni, meg minden, akkor elmegyek mindig melózni.
– És gyűjtőtök pénzt valamire?
– Nem gyűjtünk pénzt, mert nincs értelme mire gyűjteni. Mire gyűjtsünk pénzt...
___________________________________________________________________
Géczi János
Vadnarancsok
Tartalom
Vadnarancsok I.
(Négy élettörténet-rekonstrukció)
Berta
Anyám
Intézet
Idegen lett minden
Tibor
Ki vagyok szolgáltatva a körülményeknek
Különc vagyok
Láttam a rémületet és az elképedést
Négy közül az első
Júlia
Halott vagyok, vagy sem?
Juli
Fél éve...
Sokkal jobb lett volna...
Defloráltam a családot...
Rekordok könyve
Dagonya
Szerelmes vagyok Istenbe
Józsi
Van egy csomó titkos problémám
Eljöttek a Jehova tanúi
Nincs kiút, akár így, akár úgy
A kórházban megismertem egy asszonyt
Próbálom a gyökereket keresni
Vadnarancsok II.
(Homoszexuálisok vallomásai)
I. Hányan, miért?
II. Pillanatfelvétel - önkioldóval
III. Rám van írva az undor
IV. Palotapincsik
V. Egy este
VI. A.-tól I.-ig
VII. J.
VIII. A vendéglő
IX. Vállalom, de nem dühöng bennem a boldogság
X. Az alvilág
Ismertető
Géczi János szociográfiája külön-külön kötetekben - a nyolcvanas években -, látott először napvilágot, s mindkettő megjelenése nem csekély cenzurális akadályba ütközött, publikálásuk kisebbfajta politikai vihart is kavart, hiszen az elsőben a kábítószerezés, a másodikban a homoszexualitás magyarországi elterjedtségéről tudósított akkoriban szokatlan nyíltsággal.
A szerző "élettörténet-rekonstrukciónak" nevezi a Vadnarancsok I. négy mélyinterjúját, amelynek készséges alanyai deviáns fiatalok közül kerültek ki. Az első élettörténet az alig tizenhat éves Bertáé, aki anyja korai halála után nevelőotthonba került, ahol mindennap a poklok kínját szenvedte el. Körülményei és sérült egyénisége együttesen eredményezték a narkotikumhoz való menekülést, de nem sokkal szerencsésebben alakult - a második interjúalany - a huszonhét éves Tibor élete sem. Juli értelmiségi szülők gyermeke, olyan, akinek minden lehetősége megvolt a tanuláshoz, ehelyett huszonhárom éves korára alig lát más kiutat, mint a narkózist és a válogatás nélküli szexet. Józsi, a huszonegy éves cigány bedolgozó munkás, idegbeteg. Egy rosszul sikerült fura házasság és a meg nem emésztett vallásosság (Jehova tanúja) juttatta vakvágányra életét.
A Vadnarancsok II. homoszexuálisokkal készített vallomássorozat, amelyet a szerző csak itt-ott kommentál. A "vallomások" sok mindent érzékeltetnek a homoszexuálisok zárt társadalmáról, örömeikről, undoraikról, gyötrelmeikről, kapcsolataik sokszínűségéről, erkölcsi, érzelmi konfliktusaikról. Megismerkedhetünk jellegzetes típusaikkal: az "arisztokratikus", tartással bíró "melegekkel", a mindkét nem iránt egyaránt vonzódó biszexuálisokkal, az élvhajhász "homokosokkal", a homoszexualitásuk segítségével érvényesülő "palotapincsikkel" és a teljesen prostituáltakként viselkedő "buzikkal". Az első megjelenése idején szenzációnak számító kötet, olvasmányossága okán vélhetően ma is sokakat érdekelhet.
Forrás: Új Könyvek adatbázisa, 1994-2000
http://mek.oszk.hu/02500/02557/#
|
|
LAST_UPDATED2 |
|
Horváth Sándor: Kádár gyermekei |
|
|
|
|
Írta: Jenő
|
|
2009. december 01. kedd, 14:58 |
|
Horváth Sándor:
Kádár gyermekei
Nyitott Könyvműhely, 2009
280 oldal
A szocialista korszak
megváltoztatta a fiatalok mindennapjait és a fiatalkori szocializációt.
A háborút követő évtizedek ifjúsági lázadása,
különösen az 1968-as generáció hozzájárult ahhoz, hogy
az ifjúsági kérdés egyre gyakrabban kerüljön a hatóságok látóterébe.
Kik azok a huligánok (jampecok, galeritagok) és hogyan teremtették meg őket?
Hogyan jött létre a szocialista bulvársajtó,
amely meghatározta a fiatalokról szóló közbeszédet?
Milyen kapcsolata volt a rendőrségnek és az állambiztonságnak a fiatalokkal
1956 előtt és után?
Mitől tarthattak fasisztának egy fiatalt a Kádár-korszakban?
Hogyan működött az ifjúságvédelem a Kádár-korszakban
és mi lett sorsuk az intézeti gyerekeknek? |
|
LAST_UPDATED2 |
|
|
Pesti humor a szocializmus idején |
|
|
|
|
Írta: Jenő
|
|
2009. március 17. kedd, 14:15 |
|
Takács Róbert
Pesti humor a szocializmus idején
A karikatúra, a szatíra és a politikai kabaré szerepe
“Budapest közönsége nagyon kívánja a vidámságot. Ha nevethetnékje van, akkor röhög, ha sírhatnékja, akkor mosolyog” – fogalmazott Grandpierre Emil 1956 áprilisában. Hiába adtak már akkor is négy színházban vicces számokat, a szerzõ szerint a színházak profilírozgatása során olyan szûkös lett a készlet, hogy “a pestiek akár egy nyúlfarknyi viccért is sorba” álltak volna.1 Legjelentõsebb az 1951-ben megalapított Vidám Színpad volt, amely mellé 1967 októbere után rangban hamar felzárkózott a Komlós János dirigálta Mikroszkóp Színpad. A politikai kabaré az ezt követõ két évtizedben élte virágkorát.
A négy-öt, legalább alkalmilag kabarémûsorokat játszó színház (Egyetemi Színpad, Thália Kabaré, Kis Színpad) mellett a hatvanas évektõl a pestiek újra felkereshettek egy a fénykorán túljutott, de ismét létezõ kabarévilágot: a kabarészámokat is kínálatukba ötvözõ zenés szórakozóhelyeket. Egy, a Magyar Nemzetben közölt egész oldalas riport azt is jelentette, hogy a hatvanas évek végére a fõvárosi lokálok is biztosították helyüket a kultúrpolitika három T-jének tûrt kategóriájában. A cikkek hangneme korántsem volt elmarasztaló, még akkor sem, ha leginkább azért esett a lap újságíróinak nehezére elhagyni a Moulin Rouge, a Pezsgõ- vagy az Éden- bár forgatagát, mert Pesten egyszerûen nem lehetett taxit kapni. És kiket szórakoztatott a helyenként ötlettelennek, kevésbé igényesnek minõsített mûsor? Akiket a közönséget pásztázó szemek felfedezni véltek, azok “nem az éjszaka császárai és pillangói nem is dollármilliomosok, csupán szórakozni vágyó fiatalemberek” voltak. Persze mi volt ez a (másod/harmad)virágzás a századforduló Budapestjének, a Nagy Endre fémjelezte, vagy a Kosztolányit, Karinthyt szerzõi közt tudó húszas-harmincas évek pesti kabaréjának közel hat tucat szórakozóhelyéhez képest?2
Sohasem volt nagyságrendet ért el a szocializmus évtizedei alatt a humorlap(ok) számszerû közönsége is. Míg a legendás Borsszem Jankó példányszáma a 19. század nyolcvanas éveiben nem haladta meg az ötezret, és a századelõn a legkeresettebb Fidibuszból 40 ezer kelt el, a Ludas Matyiból fénykorában (a hatvanas-hetvenes évek fordulóján) – dacolva a nyomdai- és papírhelyzet viszontagságaival – több mint 600 ezer. Ezzel a harmadik “legnépszerûbb” lap volt a hazai “piacon” a Népszabadság és a tévéújság mögött. A Ludast a karikatúrái adták el – már az ötvenes évek elején is: 1950 júliusában még csak 180 ezer3, de 1955. júniusában már 405 ezer példányban.4 Annak ellenére olvasták százezrek a lapot, hogy a Magyar Újságírók Szövetségében készült feljegyzés nem ok nélkül ütött meg kritikus hangot:
Kevés a lapban a humor…, keveset nevettet, nem a tömegeket érdeklõ dolgokról ír. Nehéz ezt bizonyítani, ha figyelembe vesszük, hogy a lap milyen hatalmas példányszámban fogy el.5
Sõt, a humor iránti igény olyan nagy volt, hogy ideig-óráig a pártvezetés is kénytelen volt meghajolni elõtte. Az egypártrendszer kiépítése utáni elsõ években tovább mûködhetett a 65 ezres, korábban – mivel magánalapításra 1945 után nem volt lehetõség – a kisgazda párthoz kötõdõ, Szabad Száj címmel megjelenõ hetilap, “mivel olyan rétegek felé is szólt, amelyek a Ludas Matyit esetleg nem” vették volna meg. További érveket szolgáltatott, hogy a lap nyereséges tudott lenni.6
A fentiek mellett mindenképpen meg kell említeni a Marton Frigyes nevéhez kötõdõ, a televízió rohamos térhódítását követõ idõkben a hétfõi adásszüneti napokat kitöltõ rádiókabarét, valamint azokat a visszajelzéseket, amelyek arról tanúskodtak, hogy az újságolvasók nagyon is igényelték a humorrovatot, a karikatúrát a lapokban.
A vicc ellenzéki mûfaj, a humor nem lehet hatalompárti. Ebben a legtöbb humorista, viccgyûjtõ, valamint humorral foglalkozó irodalomtörténész egyetért.7 A vicc sajátja, hogy kiforgat, hogy nevetségessé tesz, a karikatúra eltorzít, felnagyít, és ezzel egy személy, egy jelenség lényegi vonását emeli ki. Hol találhatta meg hát a helyét a pesti humor a szocializmus évtizedeiben? Életereje a fent említett alaptétel ellenében vagy éppen azt alátámasztva alakult így?
Tény, hogy a kommunista párt a humor kezelésében is határozott szemléletváltást hajtott végre. A Monarchia idején ugyan létezett már “kormánypárti” vicclap, de 1949 után a humor nem kerülhette el a teljes átpolitizálódást: az MDP agitációs és propaganda gépezete átvette a más területekhez hasonlóan monopolizált komikum feletti ellenõrzést. Ahogy egy 1955-bõl származó feljegyzés leszögezte: “szatíránknak szeretnie kell vívmányainkat, és nem lehet ellenzéki, nem gúnyolódhat eredményeink felett.”
A Ludas Matyi – de a napilapok humoros írásainak szerzõi is – állandó bírálatok céltáblái voltak. Az Agitációs és Propaganda Osztályon, vagy az újságíró-szövetségben készült jelentések rendre szembeszálltak az olyan alkotói törekvésekkel, amelybõl humor öncélúságát vélték kiolvasni-kihallani. A pesti kabaré hagyományaival szemben a humoristáktól – akik lényegében állami alkalmazottakká váltak – napi politikai feladatok teljesítését, a párt politikájának segítését várta el a hatalom:
Az agitációnak egy éles fegyvere a humor és a szatíra. A múltból is tudjuk ezt, mert a szatirikus rajznak megvan a maga dicsõséges, követésre méltó tradíciója.8
Az alábbi indoklás gyakran visszatérõ motívum volt az eredendõen nem politikai orientáltságú lapok átpolitizálása mellett, hasonló érvelés húzta alá például a hatvanas években megszaporodó képes újságok jelentõségét:
A Ludas Matyi feladata, hogy azok számára is érthetõen és szemléletesen írjon, akik politikával nem foglalkoznak, akik más újságot nemigen olvasnak, akik általában nem jártasak a kül- és belpolitikai kérdésekben. A szatíra, kifigurázás, leleplezés eszközével magyarázza meg nekik – sõt bizonyos fokig ismertesse is velük – a fontos eseményeket: az ellenséges tábor terveit, válságait, belsõ ellentmondásait, erkölcstelenségét, hanyatlását és aljasságát.9
Nem túlzás azt állítani, hogy a lap – és sok, a pályáját 1945 elõtt kezdõ – szerzõje nehezen találta a helyét a megváltozott körülmények között. Az alkotóknak a hatalom elvárására készített patetikus rajzokkal és ipari propagandaként funkcionáló gyárismertetõkkel szembeni idegenkedését a pártirányítás is érzékelte, és a szerkesztõk is rendre megpróbálták kijárni a kötelmek, az ún. mussz-anyagok enyhítését. Pláne, mivel nem kis fejtörést okozott számukra, hogyan lehetne teljesíteni a napi politikai feladatokat, “úgy, hogy azok a lap profiljából ne lógjanak ki”, vagyis tényleg vicclapba illõek legyenek.10 Ezért is igyekeztek leszögezni: a Ludas Matyi szatirikus lap, amely jellegénél fogva elsõsorban a hibákkal foglalkozik. Ezért kérték, hogy a szocializmus építésének csak olyan eredményeirõl legyenek kötelesek beszámolni, amelyek színességük, érdekességük folytán alkalmasak a humoros ábrázolásra.11 Bárki számára nyilvánvalóvá válik a probléma, aki fellapozza a korabeli Ludast: a rajzok sokkal inkább voltak nevelõ példázatok, agitáló plakátok vagy éppen ellenséges röplapok, semmint nevettetõ karikatúrák.
A szatirikus lapok “piacán” például a szociáldemokrata Pesti Izé és a Szabad Száj “kimúlását” a profánnak, kávéházinak és legfõképpen kispolgárinak bélyegzett humor felszámolásának szándéka kísérte. A pártirányítás ugyanis – némileg kényszerûen – a lap polgári szellemi örökségében és a szerkesztõség “rossz szociális összetételében” találta meg a probléma gyökerét:
a munkatársak többsége származásánál, kapcsolatainál fogva elsõsorban a fõváros polgári és kispolgári rétegeihez kapcsolódik, azok életét, problémáit ismeri, és csak kötelezõen foglalkozik a munkásosztály és a parasztság… kérdéseivel is. 12
Ennek a számlájára írták, hogy a lap nem találta meg a címlapokra való, “megfelelõ” patetikus hõst, a mezõgazdasági munkás- és munkásnõ hõsi alakját, a harcos és optimista magyar és nemzetközi munkásábrázolás módját. Az ítészek szerint a lapban az üzemi humor sematikus volt, sõt néha a munkásosztály számára sértõ, amelyen érezni lehetett a “szerkesztõségi értekezletek izzadtságszagát.” “Nem véletlen” – így az 1954-ben készült feljegyzés –, “hogy a Ludas Matyi legsikerültebb rajzai és ötletei a városi, utcai élet, a család, az étterem, az színház, az irodalom területére korlátozódnak.”
Ám ezekért a “sikeres” alkotásokért rendre figyelmeztették a szerkesztõséget. A lap késõbbi fõszerkesztõjét, Tabi Lászlót például a következõképp szólították fel önkritika gyakorlására egy jellegzetes pesti bohózata után:
Bár a cikk a közönség érdekeire hivatkozik, írójával nem érthetünk egyet, mert hangja az elégedetlen kávéházi törzsvendégé, aki az államosított Savoytól is megköveteli, amit a régi magánkézben levõ Savoytól megkapott.13
(Azt a Tabi Lászlót, akit a pártsajtó kritikája 1954-ben látványos dicséretben részesített Kártyavár címû vígjátékáért. A korszakról sokat árul el, hogy a darab fõszereplõje egy amerikai bõrgyáros volt, aki katonai megrendelések révén hizlalta vagyonát a koreai háború idején, majd a békekötés után csõdbe ment, megõrült, és csak a családja által készített, egy fiktív háborúról szóló rádióhíradások teremtették meg lelki nyugalmát. A kritikus kiemelten foglalkozott a fõvárosi színházak(!) elmarasztalásával, amelyek egyike sem volt hajlandó mûsorára tûzni a színjátékot, noha annak sajátos értékét abban jelölte meg, hogy nem volt egyetlen rokonszenves vonásokat hordozó alakja sem, ami lehetõvé tette, hogy “a gúnnyal és maró szatírával ábrázolt” nyugati világot “a nézõ így együtt minden részvét nélkül meggyûlölheti”.14)
A párttól érkezõ kritikák “védelmében” elmondható, hogy a hazai kabaré és humor világában valóban sokan dolgoztak olyanok, akik pályájukat a két világháború között kezdték, a húszas és harmincas évek pesti kabarétréfáin nevelkedtek. Hogy csak a legjellemzõbb példát említsük a Ludas Matyi életébõl: a lap élére a bécsi emigrációból hazaérkezõ Gádor Bélát állították. Rendelkezésünkre állnak adatok a szerkesztõség származás szerinti megoszlásáról is: 1956-ban a 24 fõ közül mindössze heten (kevesebb mint 30 százalék) voltak munkás származásúak, négyen értelmiségi, nyolcan alkalmazotti, öten pedig kisiparos-kiskereskedõ családba születtek. Vagyis valóban elmondható, hogy a lap munkatársainak többsége polgári családban nevelkedett, sõt õk maguk is jellemzõen polgári pályákról (13 alkalmazotti, 5 értelmiségi és csak 5 munkás, valamint egy politikai tiszt) kerültek a nevettetés világába. Ezzel együtt a szerzõgárda háromnegyede az MDP (hárman korábban az SZDP) tagja volt.15 Hasonló eredményre jutnánk, ha a Vidám Színpad társulatát vizsgálnánk meg. A kereskedõsegédbõl az 1910-es években humoristává avanzsált legendás Salamon Béla például tucatnyi kabarészínpadon is megfordult, mielõtt 1951-ben a Vidám Színpadhoz szerzõdött. A “kispolgári” humort bizony az ötvenes években, de még a késõbbiekben is zömében meggyõzõdéses baloldali, kommunista humoristák mûvelték.
A fentiek – és a korszak – ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy az ötvenes évek légkörében nívós, nevettetõ, és fõleg a két világháború közti pesti kabaréra emlékeztetõ humort nem lehetett létrehozni. Hámos György úgy jellemezte az akkori viszonyokat, hogy “komor emberek ültek egy sarokban, és azon töprengtek, hogy miként mondhassanak vicceket, hogy abból bajuk ne legyen”.16 Hogy ez a fajta félelem milyen méreteket ölthetett, annak szemléltetésére álljon itt a Ludas Matyi szerkesztõinek feljegyzése. (Bár hozzá kell tennünk, az 1955-ben készült feljegyzés megírásakor a levélírókat saját mozgásterük tágításának szándéka vezérelte, így a megfelelõ hatás érdekében könnyen elképzelhetõ, hogy dramatizálták a helyzetet.) Elmondásuk szerint sok esetben a jó szándékkal készített rajzok sem jelenhettek meg rosszindulatú belemagyarázások miatt:
A közelmúltban elvetettünk egy címlapötletet, amely gyarmatosító tõkéseket ábrázolt volna siralmas helyzetben alkonyatkor a tenger partján. A kép címe ez lett volna: A gyarmatosítók alkonya. Ezt az ötletet végül azért vetettük el, mert attól tartottunk, hogy felmerülhet az a gondolat: ha le is megy a nap, másnap ismét feljön.
Ezerkilencszázötvenhat után az MSZMP vezetése – az alapszerkezet megõrzése mellett – alapvetõ változtatást hajtott végre az irányítás stílusában, módszereiben. Legáltalánosabban úgy foglalhatnánk össze, hogy 1956 tanulságait leszûrvén belátta, hogy tartósan nem lehet a társadalom ellenében kormányozni. A forradalom utáni megtorlással párhuzamosan kibontakozó “kádári liberalizálódás” egyik tipikus jelensége volt a kultúrpolitika területén a három T (támogatott, tûrt, tiltott) kategóriáinak rendszere.
Ez persze nem jelentette azt, hogy a humor teljes egészében a tûrt kategóriában találta meg a maga helyét – a politikai kabarét a hatalom nagyon is igényelte. Ugyanakkor a párt önlegitimációját is erõsíthette azáltal, hogy sokszor a valójában támogatott, ösztönzött politikai kabarét a tûrt mezõben láttatta. Ez egyben megfelelt a humoristák érdekeinek is, hiszen egy-egy “bátrabb odamondás” révén fürdõzhettek a népszerûségben.
A humoristák és a politikusok közti “kiegyezésrõl” árulkodik a Népszabadságnak a magyar humorról rendezett kerekasztal-beszélgetése. Ezen Mikes György úgy fogalmazott, hogy
a humor rendkívül nagy érték a társadalom számára, a politikai humor pedig a politika számára. A humor kiválóan alkalmas arra, hogy hasznos igazságok kimondassanak; az igazán jó humor ugyanakkor nem kelt fel rosszértelmû indulatokat.
Major Tamás szerint a humor társadalmi funkciója az emberekben gomolygó igazságok kimondása, ezzel a bennük élõ feszültségek feloldása, amely segít a problémák megoldásában, egyben mozgósító erejû is. Abody Béla a humoros mûfajokat a tudatformáló mûfajok közé sorolta, amelyekre szintén igaz az, hogy egy szocializmust építõ társadalomban léteznek falak; azok viszont az alkotók és a társadalom szabadságát nem korlátozzák, hanem védik. Komlós János is azt húzta alá, hogy a humor Magyarországon nem biztosító szelep, nem manipuláció, hanem a jó politika egyik eszköze – a hatvanas évek második felétõl egyre erõteljesebben használt jelszónak – a szocialista demokrácia elmélyítésének a jegyében. Így – folytatta – tévedésben élnek a nyugati zsurnaliszták, akik a hazai politikai kabaré virágzásából az ellenzékiség erõsödését vélik kiolvasni.17
A hatalom legitimációját segítette elõ – egyben a kabaré mozgásterét alapozta meg – az a vezetõ humoristák által képviselt szemlélet is, amely ugyanígy beleívódott a sajtó krédójába is: a párt politikája helyes, a hibák a végrehajtás során jelentkeznek.18 Ezért lehetett némi alapja annak a megállapításnak, hogy “valami olyasmi történik, hogy a vezetok sokkal szabadabban, kritikusabban beszélnek viszonyainkról, mint a politikai kabarék tréfamesterei”.19
A forradalom utáni években több elméleti cikk, kabarékrõl írt kritika, feljegyzés jelzi a humoros mûfajok megítélésében végbement változást. Az ötvenes években a humortalan humor két alapvetõ hangneme a harciasság és az atyáskodás volt, amelyet a Ludas Matyi munkájáról készített jelentés így foglalt össze:
külsõ és belsõ ellenségeink ellen a kemény, kérlelhetetlen szatíra és a gúny hangját használjuk. Más hangot üssünk meg saját hibáinkat, vagy más, sokszor csetlõ-botló harcostársainkat bírálva. 20
A rádiókabaré célját egy, a Politikai Bizottság elé kerülõ jelentés 1959-ben már így határozta meg: “derût, jókedvet árasszon, és vegye célba az elõrehaladásunkat gátló jelenségeket, a polgári, kispolgári erkölcsöket, jellemhibákat”.21 Hiányzik tehát az ellenséggel szembeni könyörtelenség hangsúlyozása és az eredmények propagálásának erõs kényszere, ugyanakkor megengedõbb a játékosság, az öncélú humor irányában.
A szakítás jegyében bírálta a Rákosi-korszak felfogását Szalay Károly cikke a Valóságban. A szerzõ szembeszállt azzal a gondolkodással, amely a humort reakciós és mûvészietlen jelenségnek bélyegezte meg, és csak azt a fajta humort tekintette károsnak, amelynek célja a bajok elkendõzésében, az emberek figyelmének elterelésében merül ki. Bár megerõsítette azt a tételt, hogy a szocializmusban a humoristának megváltozott a társadalomhoz való viszonya, mivel nem lehet kívülálló, hanem részt vesz az “építõmunkában”, elvetette azt a – véleménye szerint a dogmatizmus idején elterjedt – leegyszerûsítõ megkülönböztetést, miszerint a szatíra az ellenség leleplezésének, a humor a saját hibák megfeddésének módszere. A humorista bírálatának igyekszik nagyobb teret biztosítani azáltal, hogy zöld utat ad a szatírának olyan esetekben, amikor a szocializmusban létezõ, de attól idegen jelenségeket kell pellengérre állítani. Mint írja, nyilván nem megy semmilyen változás az egyik pillanatról a másikra, bizonyos óvatosság indokolt, de az új rend “erõsödésével a szatíra élesebbé válhat. Ez a fejlõdés egyben közönségigényt is kielégít, mivel az olvasó a könnyû mûfajon túl megkívánja az éles, határozott szatírát.” Írása egyben elismeréssel adózott a magyar humor, valamint a pesti polgári kabaré haladó hagyományai elõtt, csupán annak olcsó aktualizálásától óvott.22
A Társadalmi Szemlében 1960 õszén megjelent elméleti írás szintén ezt a szemléletváltást húzta alá. Eszerint egyrészt a szatíra és a humor legfõbb rendeltetése, hogy feltárja a társadalom leglényegesebb problémáit, és azokra reagáljon a “haladás érdekében”, egyúttal pártosan, jól kiérzõdõ “világnézeti biztonsággal”. Ugyanakkor biztos kiskaput is mutatott az apolitikus – pesti – humor számára:
Nem jelenti, hogy kerülnie kell a jámborabb (köznapi) témákat… minden jelenségnek van szociális vagy politikai jelentõsége, a legapróbb részlet is jellemzõ lehet a maga komikumával, abszurditásával egyénre, csoportra, osztályra, intézményre.23
Ám nem szûntek meg teljesen a fent részletezett elmozdulással a nagyvárosi “kispolgári” humor elleni támadások. A szocialista erkölcsiséget, jó ízlést sértõ produkciók szívós fennmaradását továbbra is a pesti humor hagyományaival és a kabaré világában dolgozók származásával – és ebbõl adódó világlátásával – indokolták. A rádiókabaré bírálata szerint
a humorista szerzõi gárda zömében polgári-kispolgári világnézetû. Sokukban él az az elmélet, hogy csak az ellenzéki kabaré a jó. Megpróbálják – fõleg mozgalmi frazeológiánk más témánál történõ felhasználásával – céljainkat és tetteinket nevetségessé tenni. Egyes szerzõk az alantas ösztönökre apellálnak, malackodást tálalva humor címén.24
A Mikroszkóp Színpadot éppen az ellenzéki hangvételû kabaré szabta korlátok áttörésének jegyében alapították. Az elõterjesztõk véleménye szerint ugyanis a fõvárosi kabaréra még a hatvanas évek végén is az volt jellemzõ, hogy “a mûfaj… mûvelõinek többsége kötõdik a jelentõs tehetségû elõdök stílusához, és a legjobb szándékai mellett is gátolja a szocialista szatirikus kabaré kibontakozását”. Ahogy a Ludas Matyi számára rendre a Krokogyil címû szovjet szatirikus hetilapot, úgy a Mikroszkóp Színpad vezetése számára a kortárs szovjet kabaré vezéralakját, Rajkint állították példaképül, valamint a munkásmozgalmi-agitatív színház hagyományát (Majakovszkij, Brecht, Piscator). És hogy mit ajánlottak a közéleti kabaré “boncasztalára”? A sznobizmus, a dekadencia, az arisztokratizmus, a nyugatimádat, a pesszimizmus, a különféle polgári eszmei hatások, kispolgári pózok és magatartásformák pellengérre állítását.25 A 150 fõs színház 1967. október 13-án nyitotta meg kapuit a közönség elõtt. A premiert követõ kritikák a támadás mellett az értékek pártfogásba vételét, a baloldali haladó hagyományok ápolását is erényei között említették, frissessége, szellemessége mellett.
Az új kabarészínház alapítás ellenére a hatalom ezen a téren nem tudott – és nem is törekedett – gyökeres változást elõidézni. Legalábbis erre utal, hogy a pár évvel késõbb készült feljegyzés ugyanezt rótta fel, szinte kötelességszerûen, megszokásból a kabaré mûvelõinek:
e mûsorok többsége a budapesti belvárosi kispolgár gondolkodására épül, megfeledkezve arról, hogy ma már az egyre mûveltebb munkásosztály és parasztság igényei a mérvadók. Másrészt e mûsorok nagy része primitív, hiányzik belõlük az igazi humor. A vezetésnek törekednie kell, hogy az osztálypolitika érvényesüljön a vidám mûsorban is.26
A Pártközpontban szívélyes légkörben, kávé és konyak mellett zajló beszélgetéseken szintén hasonló bírálatok és kérések hangzottak el a humoristák felé a nyolcvanas években. Gálvölgyi János paródiáit például túlságosan “váci utcainak” titulálta az agitációs és propagandaterület akkori irányítója, hiányolva a paraszti élet mindennapjainak bemutatását.27
Az 1956 elõtti bírálatokkal szemben a különbség nemcsak az volt, hogy sok tekintetben “atyai feddéssé” enyhült a hatalom kritikája, hanem az is, hogy ezúttal a kabaré, a szatirikus irodalom is “rászolgált” arra. A “hivatalos” pesti humor ugyanis egyre inkább valóban városi és polgári kezdett lenni.
A fenti állítás szemléltetése végett tekintsük át a Ludas Matyi egy-egy évfolyamának címlapjait tízéves ugrásokkal: kezdjük 1952-ben, a Rákosi-érában, és folytassuk az 1962-es, 1972-es és 1982-es számokkal. A rajzok tematikáját táblázatba foglalva a következõ képet kapjuk:
1952
1962
1972
1982
Külpolitika
33
10
1
2
Gazdaság(politika)
5
4
3
18
Belpolitika
11
6
5
6
Ünnepek
4
3
2
3
Magánszféra
2
16
31
23
Munka világa
0
12
11
1
Összesen
55
51
52
53
1952-ben feltûnõen sok címlaprajz foglalkozott külpolitikával; ezek a karikatúrák elsõsorban az imperializmus, a kapitalizmus sötét oldalát, a fegyverkezést, az elnyomást ábrázolták. További gyakori – de csak harmad annyiszor elõforduló – témát jelentett a belpolitika: a békekölcsön-jegyzés, a néphatalom, a “békeharc”. Ezen felül néhány gazdaságpolitikai és ünnepi karikatúra jelent meg, míg a magánélet világába mindössze két rajz “tévedt”: az egyik a házasságkötések számának örvendetes gyarapodását köszöntötte (vagyis nem privát, hanem társadalmi oldalról közelítve a kérdéshez), a másik pedig egy falusi vásárban a számítását megtaláló fiatal párt örökített meg.
Az 1956 utáni évtizedekben a legszembetûnõbb tendencia, hogy a külpolitikai témájú rajzok száma visszaesik, majd a hetvenes évektõl lényegében eltûnik a címlapokról. Ezzel szemben ugrásszerûen megnõ a magánélet különbözõ eseményeinek (családi élet, nyaralás, étkezés, bevásárlás, egyéb szórakozás) elõfordulása! Már 1962-ben ez adott leggyakrabban témát a rajzolóknak, ám 1972-ben már teljesen eluralta a lapot. A külpolitikai karikatúrákhoz hasonlóan a belpolitikai témák gyakorisága is visszaesett, igaz kisebb mértékben, az 1952-es érték mintegy felére. Némileg furcsa, hogy 1956 elõtt a munka világa nem szerepelt a címlapok tematikájában (illetve ha igen, az inkább a belpolitika alá volt sorolandó), majd a hatvanas években és a hetvenes évek elsõ felében elég gyakori, “biztos” célpontot jelentett a karikaturisták számára, minden negyedik-ötödik rajz dolgozók mulasztásait, hibáit bírálta. A fenti tendenciákat az 1982-ben kiemelkedõen magas gazdaságpolitikai jelenet töri csak meg. Ennek magyarázata az addigra nyilvánvalóvá váló gazdasági válságban keresendõ: számos ábrázolás “segítette” a sírva vigadást az áremelkedések és az életszínvonal biztos emelkedésének megrendülése közepette.
Az ünnepek tekintetében ugyanakkor a tematika arányai önmagukban nem mondanak sokat, a konkrét rajzok ismeretében azonban óriási stílus- és szemléletváltozás tanúi lehetünk. 1952- ben a Ludas Matyi köszöntötte a 60 éves Rákosi Mátyást: a képen egy vörös szívben lelkes, fiatal arcok tekintettek felfelé. Április 4-én Ludas Matyi figurája hajolt meg, a kezében zsinóron lógatva a legyõzött reakció bábfiguráit (a lógóst, a tõkést, a reakcióst, a háborús uszítót és a rémhírterjesztõt). Május 1-jén egy erõs, fiatal munkás egész oldalas alakja lengette a nemzetközi proletariátus vörös zászlaját. November 7-én a feldíszített gyár elõtt kezdett hozzá az édesapa az 1917-es forradalom eseményeinek elmeséléséhez.
Április 4-rõl 1962-ben és 1972-ben is megemlékeztek a rajzolók, minden bizonnyal mussz-téma volt. 1982-ben már nem került címlapra a felszabadulás ünnepe, de az elõzõ két esetben is megváltozott a környezet, a rajzok nem a Vörös Hadsereget vagy a gyõztes proletariátust köszöntötték. Elõbbin egy táncos bálban a lány a következõképp fogadja a fiú felkérését (Szabad?): Tizenhét éve. Utóbbiból sokan valószínûleg ki sem érezték, hogy propagandarajzról van szó. A kettéosztott kép egyik fele 1945 (áprilisát) mutatja, óvóhelyen szorongó emberekkel. A másik fele 1972-ben jeleníti meg ugyanazt a pincét: a tánczenére a parketten tekergõzõ és a fotelekben ölelkezõ párocskákkal.
Május elseje, a felvonulások világa is visszavonul a magánélet sáncai mögé. 1962 kényelmes felvonulója a tévé elõl, transzparenssel a kezében nézi a lelkes tömeget, míg 1982 majálisán már nem munkát-kenyeret követel “hõsünk”, csupán egy kis testmozgásra vágyik. Az ünnepek sorában a címlapon november 7-e helyét augusztus 20-a vette át. Az ünnepre a falun tviszttel készülnek (1962), a nászutasok azon aggódnak, hogy Dunára nézõ szobájukban a tûzijáték veszélyezteti az éjszaka sikerét (1972), majd a háromnapos ünnepre (Éljen augusztus 20–21–22!) készülõ pestiek autóikat étellel-itallal tömik tele (1982). Az ünnepek monumentális társadalmi eseményekbõl egyszerû családi eseményekké váltak.
Amennyiben a témán túl azt is tekintetbe vesszük, hogy milyen jellegûek ezek a rajzok, vagyis, hogy egy-egy jelenséget bírálnak, lelepleznek vagy propagálnak, vagy csak egyszerûen egy hétköznapi életképet festenek le, akkor szintén nagyon egyértelmû trendeket kapunk:
1952
1962
1972
1982
Propagandisztikus
19
12
8
3
Leleplezõ
33
5
2
2
Hétköznapi élethelyzetek
0
12
18
23
Bíráló
0
22
24
25
Összesen
52
51
52
53
Mivel a külpolitikai rajzok egyben leleplezõ jellegûek is voltak, ezek túlsúlya volt jellemzõ az ötvenes évek elsõ felében, míg a többi kép – a magánszférával foglalkozók is – propagandisztikus jellegûnek minõsül. A leleplezõ karikatúrák száma a hatvanas évektõl drasztikusan visszaesett (egyben a rajzok nagyon megszelídültek), míg a propagandisztikus rajzok fokozatosan szorultak ki a lapból. Sokat változott a propaganda jellege is: míg 1952-ben a Ludas Matyi számos karikatúrája nem volt más, mint utcai mozgósító plakátok lapbéli mutációja, addig a hatvanas évektõl a szerkesztõség rátalált arra, hogyan lehet a propagandisztikus tartalmat ügyesen elrejteni a rajzokon: valahogy úgy, mint a mesebeli lány, aki vitt is magával madarat meg nem is… Az 1962-es rajzok még kissé esetlenül, direkten politizálnak, megünneplik, hogy új emeletet kell felhúzni az ENSZ-palotára az újonnan felszabaduló afrikai államok számára; köszöntik a diplomát szerzõ kiváló dolgozót (címe: Rokonszenves személyi kultusz!); üdvözlik a szovjet ûrrepüléseket; bemutatják a gépesített termelõszövetkezetek fölényét. 1972-ben a családi pótlék emelésének elõnyeit már a kocsmában támolygó férfi “élvezi”, és a házaspár megizzad, míg karácsony elõtt hazaviszi az egész áruházat. A nyolc propagandisztikus rajz fele egy-egy eseményt népszerûsít (olimpia, mûvészeti hetek, ifjúságvédelmi hét, könyvhét). 1982-ben viszont az ötnapos munkahét bevezetését már az ábécék szombati üres kenyeres-pultjával, és a sûrûbbé váló családon belüli erõszakos cselekményekkel köszöntötte a lap.
Óriási változást jelentett, hogy megszaporodtak az egyszerû hétköznapi szituációk, a kikapcsolódás, a szórakozás ábrázolásai. 1962-ben minden negyedik, 10 évvel késõbb minden harmadik, a nyolcvanas évek elején már majdnem minden második karikatúra a hétköznapi emberrel, a tévézõ, nyaraló, ebédelõ, társaságba járó állampolgár ügyes-bajos dolgaival foglalkozott.
A bírálatot megfogalmazó karikatúrák tekintetében a változás egy lépésben ment végbe, számuk már a hatvanas évek elején kis híján elérte az összes címlaprajz felét. Ezen – a párt sajtópolitikájának ismeretében – nincs mit csodálkoznunk: az 1958. januári és 1959. februári sajtóval foglalkozó PB határozat megerõsítette, hogy az újságírás kötelezettségei közé tartozik az építõ jellegû, segítõ bírálat. Ugyanakkor lényeges eltolódás ment végbe a tekintetben, hogy kikre és mire irányult a karikatúrák éle. Az ötvenes években a karikatúrák konkrétan bíráltak, nagyjából hatszor annyi volt az olyan karikatúrák száma, amelyekrõl egyértelmûen meg lehetett állapítani, hogy a megbírált kiféle-miféle. Ez az arány a hatvanas évek elejére 2,5–3-szorosra csökkent, majd a hetvenes évek során kiegyenlítõdött, sõt megfordult. A nyolcvanas évek elején már kétszer annyi karikatúrán lehetett általános jelenségeket érintõ kritikával találkozni, mint konkrét pozícióban lévõ személyek pellengérre állításával.28 Ez már a nem elsõdlegesen nevelõ-jobbító szándékú, az ún. szocialista erkölccsel és munkafegyelemmel ellentétesnek ítélt magatartásokat atyai elnézéssel kifigurázó rajzok térnyerését jelzi, azokét, amelyek ha nem is álltak össze óvatos, de egyértelmû rendszerkritikává, mégis a fennálló rend “kiforgatását”, a dolgok fonákjának keresését, vagyis az ellenzékieskedõ humor visszatérését jelentették.
A fentiek egy másik aspektusa a rajzok helyszíneinek megváltozása. Az ötvenes években a karikatúrák töredékérõl lehetett megállapítani, hol játszódnak,29 ám ezek közt majdnem azonos súlyt képviselt a falu és a város helyszíneinek ábrázolása. 1962-ben, a kollektivizálás lezárásának évében még elõfordulnak falusi jelenetek, ám a hetvenes évektõl teljesen kikopnak a címlapokról. Helyettük a nagyváros jellegzetes helyszínei töltik ki a kereteket: üzletek, utcák, mozik, irodák, városi otthonok. Még a vidék is a városiak által ismert arcát mutatja: hétvégi telkeken, hotelekben, a balatoni strandon és az erdei kirándulóhelyeken folyik az élet.
És ami szintén elválaszthatatlan a karikatúrától és a kabarétól: a pajzánság, az erotika. Sokat lehetett hallani a pártvezetés, az apparátus hangadóinak prüdériájáról – és persze voltak kivételek, sõt keringtek történetek.30 Egy sok változatban fennmaradó vicc szerint a szocialista kupleráj azért nem volt rentábilis, mert a dolgozók kiválasztásánál a politikai szempontok elsõdlegessége döntött: minden örömlány több évtizedes mozgalmi háttérrel rendelkezett. Az ötvenes években nem is volt helye a lapban a nemiség ábrázolásának, a pikáns humornak. A korszak nõideálja a lapban nem a rövidszoknyás titkárnõ, hanem a traktoristalány volt. Az 1952-es címlapokon mindössze egyetlen fiatal nõ tûnt fel fõalakként, egy kapával a vállán munkába induló lány.
Ezzel szemben 1962-ben hét, 1972-ben 13(!) alkalommal szerepelt fiatal nõ a címlapon. Parkban, hálószobában ölelkezõ párok, miniszoknyás-bikinis dús keblû lányok, csalfa feleségek kombinéban. A nõábrázolás nemegyszer valóban öncélú, a karikatúra még csak nem is az ifjúság erkölcseirõl vagy a munkafegyelemrõl szól, hanem a lakótelepek egyhangúságáról, a nyugati valutaválságról. 1982-ben ugyan kevesebb a nõábrázolás a címlapon, de sokkal kihívóbb lett (már engedélyezetté vált a mellbimbók megrajzolása, sõt a félmeztelenség is), a karikaturista már nem is kereste az apropót az erotikus tartalmak elhelyezésére.
Az 1982/30. szám címlapja akár a pesti, nagyvárosi humor gyõzedelmes visszatértének jelképe is lehetne. A Balatonon matracon napozó, teljesen pucér nõ mellett koslató férje elcsigázottan kiált fel a vízbõl a matrac mögül kikandikáló két
férfiláb láttán: Már megint ki van az ágyad alatt, te bestia? Pajzán címlaprajz egy deka közéleti tartalom nélkül. A valóságban azonban a fentiekbõl inkább az tetszik ki, hogy a pesti vicc szép fokozatosan visszasompolygott a hivatalos politikai humor területére is. Mindez a hatvanas évek szabadabb légkörében kezdõdött, és feltartóztathatatlanul folytatódott a reformok elleni konzervatív ellentámadás, majd a mélyülõ gazdasági válság idejében. Anélkül hogy a pártvezetés valaha is megpróbálta volna a rendelkezésére álló eszközök bevetésével erélyesen útját állni a folyamatnak. |
|
LAST_UPDATED2 |
|
