|
Írta: Jenő
|
|
2015. november 03. kedd, 08:26 |
1. Te, ki csendben ülsz a sorban,
Gyere gondolkozz csak el.
Ez a föld itt minket illet,
S nem azt aki pénzt zsebel.
Refrén:
Törd a kerítést s a falakat át,
Miénk ez a föld, a tenger és az ég,
Jánosé, Tamásé, Katié.
Jánosé, Tamásé, Katié.
2. Hogyha erre jár egy pénzes,
Tán zavarja énekem.
Sima szája erre kényes,
Ne dalolja énvelem.
Refrén:
3. Hogyha kérded, itt e földön
Kezed téged illet-e?
Ha a kezed tiéd, hát miért
Nem tiéd, mit formálsz vele?
Refrén:
4. Te, ki csendben ülsz a sorban,
Gyere gondolkozz csak el.
Ez a föld itt minket illet,
S nem azé aki pénzt zsebel.
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
Societas Baloldali Ifjúsági Mozgalom - Csatlakozz! - http://www.societas.hu 1. Te, ki csendben ülsz a sorban, Gyere gondolkozz ...
-
-
-
-
|
|
Munkásnők, divat és kommunista erkölcs az ötvenes években |
 |
 |
 |
|
Írta: Jenő
|
|
2015. október 23. péntek, 20:14 |
Munkásnők, divat
és kommunista erkölcs
az ötvenes években
Valuch Tiborutolsó frissítés: 09:34 GMT +2, 2010. május 15.
"Örülünk a gyermekkocsi fölé hajló telt fiatalasszonynak, jól felépített stramm nőket szeretünk látni a darun."
Az 1948/49-es kommunista hatalomátvételt követően a politikai-ideológiai indíttatású változások az élet minden területére, így a divatra és az öltözködésre is kiterjedtek. A Nők Lapja 1949-ben megjelenő első számaiban praktikus tanácsokat adtak az újságírók az „avítt”, polgári ruhadarabok átalakításához hangsúlyozva, hogy „a mai nő öltözködése célszerű, egészséges és csinos. A nagy áruházak nem a divatkirályok esztelen hóbortjait, hanem a dolgozó nők érdekeit szolgálják.”
A „dolgozó nők” igényeinek kielégítésére 1948/49 után már nem volt szükség divatszalonokra, egyediségre, feltűnést keltő szépségre. A többé-kevésbé uniformizált öltözködés korszaka következett
a puritán munkáserkölcs felmagasztalásának jegyében.
A korabeli divatlap az állami konfekcióipari tízezer darabos sorozatokban készülő termékekeit dicsérte. A vásárlóközönség azonban nem lelkesedett túlságosan az egyenszabású ruhadarabokért.
Az ötvenes évek elejétől olyan mesterkélt és erőszakos emancipációs propagandakampány bontakozott ki, amelynek hátterében a női foglalkoztatottság gyors ütemű bővítését szorgalmazó politikai törekvések álltak. Ennek szellemében „csak” a valamilyen munkaviszonyban álló, lehetőség szerint a gyárakban, bányákban, üzemekben, a gépállomásokon traktorosként vagy a termelőszövetekben dolgozó nő minősült a társadalom hasznos tagjának.
Mindez ellentétes volt a még széles körben elfogadott, hagyományosan családcentrikus női szerepfelfogással. A városi munkáscsaládokban könnyebben vált elfogadottá a kétkeresős család modellje. A falvakban, pedig a mezőgazdasági munka ciklikussága által megszabott rend, a hagyományosan „férfias dominanciájú szokásjog” gátolta ezt a változást.
Az erőltetett emancipáció az élet szinte valamennyi területére kiterjedt. A korabeli sajtó beszámolt a „munkaversenyben is kiemelkedő, a férfiak teljesítményét túlszárnyaló” munkásnők és a szövetkezetekben dolgozó asszonyok portréi mellett
az ideálisnak tekintett nőkkel
szemben támasztott elvárásokról is. „A női ideál szerencsére megváltozott. Nem kötelező már nádszálkarcsú, légies tüneményként járkálni a világban. Az esett vállú, kígyózó modernség már senkinek sem tetszik. Örülünk a gyermekkocsi fölé hajló telt fiatalasszonynak, jól felépített „stramm” nőket szeretünk látni a darun, s az sem baj, ha a SZIT-es kislány majd kicsattan a duzzadó élettől.”
 Munkásnők cigarettázni tanítják egymást az 1970-es évek elején. Tasnádi Jánosné tulajdona
A negyvenes-ötvenes évek fordulóján az egyre ritkábban megrendezett divatbemutatókon manökenek helyett munkáslányok léptek a kifutókra. “Nem a külön célra kitenyésztett és lefogyasztott, múmiává aszalt próbakisasszonyok viselték a ruhákat, hanem az egészséges termetű fiatal lányok, asszonyok, dolgozó nők.”
A nyilvánosság korlátozódásával párhuzamosan a külföldi és hazai divateseményekről szóló beszámolók ritkultak, de a Nők Lapja 1950-es számainak többségében a hátsó oldalt még a divatnak, az öltözködési és ruhakészítési ötleteknek szentelték.
Lelkes ajánlás adta hírül, hogy a flanel a divat. A fizikai foglalkozásúak átlagkeresetéhez viszonyítva azonban ez már korántsem volt olcsó. Az új divatlap, az Ez a divat 1950-51-es összevont számában a „Divathíradó” című rovat szerkesztője úgy vélte, hogy
az egyszerűség a divat aktuális irányzata,
még az anyagok kiválasztásában, szabásában, a színösszeállításában és a díszítésében is. Ezt jelzi az is, hogy a nők körében a téli divat nagy slágere a kötényruha volt.
 Nomenklaturisták Marosvásárhelyen. '50-es évek vége, '60-as évek eleje
Az ötvenes években az öltözködés erőltetett egységesítése is a társadalmi változásokat volt hivatott kifejezni. Politikai és ideológiai elvárássá vált, hogy a külső megjelenésben is kifejezésre jusson a szakítás a régi, polgári világgal. „Mindenki” overallt, munkásruhát, lódenkabátot vagy egyszerű vászonruhát hord. Sokan egyfajta presztízsveszteségként élték meg, ha kedvenc kalapjuk helyett micisapkát kellett feltenni, ha az egyszerű, de tiszta vászonöltöny helyett munkásruhát volt célszerű ölteni esetenként a munkahelyen kívül is.
1950-re már nemcsak az „öncélú divatozás” vált elítélendővé, de „elvetendő burzsoá, kispolgári szokássá” minősítették a lakkcipő, a kalap és a nyakkendő viseletét, a női ruhák fodrot vagy a mélyebb dekoltázst, a rúzs és a körömlakk használatát is.
A követendő női és férfi ideált a munkásnő és -férfi öltözéke jelentette. A városi férfiak öltözködésében a tipikus ruhadarabok közé tartozott a zöld vagy szürke lódenkabát, az úgynevezett micisapka és a svájcisapka, a nők többsége kartonruhát, szoknyát és kockás flanelblúzt viselt. Az overall és a lódenkabát egyhangúságát
csak az úgynevezett „jampecdivat”
(csőnadrág, színes ing, mintás nyakkendő, vastag talpú cipő, szűk szoknya) próbálta megtörni, felemás sikerrel. Az egyéni tervezést háttérbe szorította az állami keretek között zajló, összevont divattervezés. A divatirányító szalonok helyébe 1950-től a Ruhaipari Tervező Vállalat (később Magyar Divat Intézet) lépett.
Ezzel egyidejűleg a ruházati kereskedelem rendszere is átalakult. 1948-ban hozták létre az Állami Áruházak Vállalatot, amely egy évvel később a kiskereskedelmet is elérő államosítási hullám következtében már 13 egységből álló áruházlánccá vált. Az üzletek száma fokozatosan növekedett, 1963-ban, amikor a vállalat nevét Centrum Áruházra változtatták, már 35 egységből állt.
A divat és az öltözködés időről-időre – így ebben a korszakban is – illemtani és erkölcsi kérdéseket is felvetett. "Fesse-e magát a dolgozó nő, és dohányozzék-e?" A korabeli válasz az volt, hogy mindez egyéni probléma, mindaddig, amíg a közízlés határait nem sérti.
A szoknya hossza, a nők nadrágviselete, a jampecek öltözködése ilyen, gyakran éles vitákat keltő probléma volt. "Télen, munka közben helyénvaló a nadrág. Hogy nyáron viseljük-e, az ízlés és divat dolga.
 Páros tánc az 1960-as évek második felében.
Takács Károlyné tulajdona
„megszólták” vagy „kibeszélték”.
Az áruhiány okozta nehézségek áthidalására is születtek praktikus divattanácsok. “A pepita tavaszra (…) minden korosztálynak megfelel. A mama egyszerű, szép kimenőruhát kap a szövetből (…) Fiatal lányokon üde viselet a mellény ingblúzzal vagy tavaszi kiskabáttal, kockás szoknyával. Az általános iskolásnak kötény készül pepita kartonból, vászonból: csinos is, és megkíméli a szép matrózruhát.”
1953 júniusát, Nagy Imre kormányra kerülését követően már az áruhiánnyal és a minőséggel kapcsolatos kritikus észrevételek is megjelenhettek. A különféle ruhaanyagok rossz minőségét, ízléstelen színösszeállítását, a fantáziátlan mintákat és fazonokat tették szóvá. A női- és divatsajtó lelkesen üdvözölte az anyag- és áruválaszték bővülését.
Jellemző a korra, hogy a Belkereskedelmi Minisztérium Ruházati Kereskedelmi Központja által negyedévenként kiadott áruforgalmi tájékoztató közlemények titkos iratoknak minősültek. Ezekben arról is tájékoztatták a kereskedelmi vállalatokat, hogy a pelenka minősége az eddigieknél jobb lesz. (…)
 Pártiskolai tanulók a '40-es évek végén, az '50-es évek elején
Az 1953-ban bekövetkezett politikai változások után 1954-1955 folyamán – a korábbi időszakhoz képest − már valamivel nagyobb figyelmet szenteltek a lakossági fogyasztásnak. „Ruházati vonalon az áruellátás terén
a hiánycikkek minimálisra csökkentek,
de azért most is voltak és vannak olyan cikkek, amelyekből a vásárlók igényeit csak részben tudjuk kielégíteni. Ilyenek a könnyű fésűs szövetek, ágynemű garnitúra, brokát paplan, pehelypaplan, gyapjú női és férfiruhák, valamint gyapjú felsőkötöttáru, olcsóbb rózsaszín és fehérvászon, emprimé selymek, goldsol kombinék, habselyem női fehérnemű, gyermek, női és férfi bőrkabátok, irhakabát. Zavarokat okozott a gyermek guminadrág hiánya is. Ezen cikkekből csupán sürgetésünkre, lökésszerűen szállított az ipar, s így az egyes áruk és méretek már a beérkezés napján kifutottak.”
 Sörözés a gyárban, 1969 május 24. Eperjes Pálné tulajdona
Egy 1956. augusztusában készített jelentés szerint Magyarországon a munkás és alkalmazotti családokban az átlagjövedelemből a családfő két és félévente vásárolhatott magának egy 870 Ft-os öltönyt, tíz és fél év után cserélhette le 1000 Ft-os beszerzési áron a télikabátját, és évente vásárolhatott magának egy pár cipőt 260 Ft-ért. Felesége szintén tízévente vehetett magának télikabátot, háromévente bővíthette ruhatárát egy 400 Ft-os szövetruhával. Évente vehetett egy olcsónak számító, 150 Ft-os kartonruhát és
félévente meglephette magát egy pár harisnyával.
1956-57 fordulóján a divatban is jelen levő ideológiai kötöttségek enyhültek, a puritánság mint kötelező ideál fokozatosan vesztett jelentőségéből, a nőiesség, az egyéniség vállalása egyre kevésbé minősült politikai kérdésnek. Miután a hazai ipar képtelen volt az igények kielégítésére, a divatos ruhadarabok – nejlonharisnyák, nejlonblúzok és orkánkabátok – többnyire az ötvenes évek végén is „csempészáruként”, a magánimport keretében kerültek be az országba.
 Ünnepség a gyárban, 1960-as évek második fele. Csengődi László felvétele
1957-től részletes tudósítások számoltak be a párizsi és londoni divatbemutatókról, többek között Christian Dior legújabb kollekciójáról.Rotschild Klára 1957 augusztusában, az Ez a divat oldalain beszámolt kéthetes párizsi tanulmányútjáról. A látottak alapján úgy vélte, hogy a magyar nőknek nincs mit szégyenkezniük, „megállják a helyüket a szépség és az elegáncia nemzetközi versenyében,” ahol az egykor olyannyira kedvelt csontosság, a fiús alkat helyett ismét a kerek formák, a nőies nő ideálja került előtérbe. A hiánycikkek természetesen nem szűntek meg egycsapásra, de a boltok árukínálata és választéka is lassan javult. Az ötvenes évek végétől a divatban, az öltözködésben és a ruházati ellátottságban is fokozatosan új korszak kezdődött.
|
|
LAST_UPDATED2 |
|
|
Írta: Jenő
|
|
2015. április 18. szombat, 21:28 |
"Inkább a szexről beszéljenek, mint az áremelésről"
2014. július 15. 11:33 Tóth Eszter Zsófia
Mivel a Kádár-kor Magyarországa – leszámítva az ideológiai hátraarcot – semmiben nem különbözött a korábbi évtizedek/évszázadok Magyarországától, az e rendszerben élők is ugyanúgy vágytak az intim együttlétekre, mint felmenőik. A rendszer idővel felismerte, hogy a magyarok is/még mindig szeretik a szexet, és ezt bizony kezelni kell: muszáj ellenőrzött keretek közé terelni az erről folyó disputát, vagyis beszélni kell róla. A felvilágosítandók célcsoportja a vérbő szocialista ifjúság volt, ők 1965-től az Ifjúsági Magazin hasábjain értesülhettek arról, hogyan kell „őszintén beszélni” a szerelemről. A pornó és a homoszexualitás kérdése továbbra is tabutéma volt. Jancsó Miklós fedetlen keblű színésznői viszont „kapóra jöttek”. Mindenkinek jobb volt, ha ez volt a téma, és nem az áremelés.
Miben tért el a maitól a szocialista időszak viszonya a szexualitáshoz? Alapvetően két szempontból: a jelenhez képest teljesen más kommunikációs csatornák határozták meg a szexualitásról való tudást és az ismerkedés módjait. Ugyanis pornográf tartalmat csak az országba csempészett külföldi magazinokból ismerhettek meg az állampolgárok. Így nem csoda, ha az 1980-as évek végének bécsi bevásárlótúráin sokan pótolták ezt a hiányosságot azzal, hogy videomagnón lejátszható szexkazettát is vásároltak, s próbálták átcsempészni a határon. Bár a szexuális felvilágosítás az iskolai tanterv része volt – így anatómiai szempontból az emberi szaporítószervek működésével, valamint a szocialista erkölcsi elvárásokkal mindenki tisztában lehetett –,azzal már kevésbé, miként lehet valóban élvezetes szexuális életet élni. Azért a hivatalos segítség e tekintetben sem maradt el: aMagyar Ifjúság és az Ifjúsági Magazin cikkeiben az évtizedek elteltével egyre merészebben és nyitottabban beszéltek a szexről és a szexualitásról. Nemcsak dr. Veres Pál a tanácsadó rovatában, hanem neves pszichológusok – többek között Ranschburg Jenő – is meglepően nyíltan és felvilágosodott szellemben írtak a témáról.„A szűzhártya átszakításának legkíméletesebb módja az, ha megfelelő szerelmi előjáték után, az erotikus izgalom kellő fokán a nő a hátán fekszik, széttárja kissé felhúzott lábait, a férfi pedig fölötte, térdére és fél könyökére támaszkodva hímvesszőjét másik keze irányításával felülről a hüvely elülső fala irányában vezeti be” – olvashatjuk az intim intelmeket Aszódi Imre és Brencsán János – több kiadást is megért – A házasélet abc-je című kötetének 53. oldalán. Azt persze nem tudhatjuk, hogy az újdonsült férjek szántak-e időt ezen útmutató átlapozására a nászéjszaka előtt, az azonban biztos, hogy az állami szándék megvolt arra, hogy a helyes mederbe tereljék az emberek szexuális viselkedését.
A Tabuügyekről nyilvánosan cikkben Ranschburg Jenő arról írt – a lap hasábjain először, 1977-ben –, hogy a 14-15 éves fiúk önkielégítést végeznek, azonban sokuknak tévesen bűntudatuk van emiatt: attól félnek, hogy hátgerincsorvadást kapnak tőle, vagy alkalmatlanok lesznek a nemi életre, ugyanis ezzel ijesztgetik őket. Buda Béla hangsúlyozta, hogy a maszturbálás elítélése a valláserkölcsből következő tévtan volt, és nagy károkat okozott: „Sok ember életét keserítette meg, hogy szexuális feszültségének nem tudott ellenállni, és nagyon rossz lelkiismerettel, bűntudattal önkielégítést végzett. Az örömöt azután lelkiismeret-furdalás, önbizalom-csökkenés követte. Jött a fogadkozás: soha többet. A szándék egy ideig kitartott, de azután ismét erősebb lett a gerjedelem.”
Tóth Eszter Zsófia teljes cikkét keresse a Múlt-kor történelmi magazin nyári számában
|
|
LAST_UPDATED2 |
|
Írta: Jenő
|
|
2015. április 18. szombat, 21:25 |
Hol nyaraltak Kádárék?
2014. július 25. 09:50
A külvilágtól elzárt pártüdülő, Aliga a szocialista pártelit kedvenc nyaralóhelye volt - de csak miután lakóit elköltöztették és "felesleges" épületeit elbontották. Rákosi szigorúan őrzött villáját kerítéssel választották el a többitől, és ha úszni ment, csónakon követték az őrök. A hétvégéket szinte mindig a balatoni nyaralóban töltő pártvezér mellett később Rajk és Kádár is kapott villát Aligán, ahol az egykori szovjet blokk vezetői - Castrótól Brezsnyevig - sűrűn adták egymásnak a kilincset.
Aliga, a kisajátított falu
Majtényi György történész a magyar kommunista funkcionáriusok kiváltságos helyzetével foglalkozó könyvében (K-vonal: Uralmi elit és luxus a szocializmusban, 2010) megemlíti, hogy a pártvezetők a korai időkben többnyire Balatonaligán kaptak nyaralót, amelyeket a káderek személyes igényei szerint építettek át. Ennél valamivel kisebb rangot jelentett az őszödi üdülőbe szóló beutaló, amelyet a Minisztertanács tagjai vettek igénybe.
Az aligai fürdőtelep a századelőn gyors fejlődésen ment át, s ekkor elsősorban a művelt középosztály nyaralóhelyéül szolgált, majd a második világháborút követően egyre gyakoribbá vált a gyermekek és munkások üdültetése. Népszerűségét elsősorban annak köszönhette, hogy ez volt a fővároshoz legközelebb eső fürdőtelep a "magyar tengernél", ráadásul a harmincas években villanyvasutat is építettek, meggyorsítva a nyaralni szándékozóknak a lejutást.
Majtényi György szerint állítólag Vas Zoltán, az Országos Tervhivatal elnökének hitvese, az orvosszakszervezet üdülőjében gyakran megforduló Vas Zoltánné fedezte fel Aligát, amely hamarosan megtetszett a pártfunkcionárius ismerősök feleségeinek is. Balatonaliga sorsa ezzel megpecsételődött: az állandó lakosokat - akiknek a száma 1944-ben százharminc volt - a környező falvakba telepítették, a jobb állapotú házakat, villákat megtartották és korszerűsítették - a községházat például étteremmé alakították - a többit pedig elbontották. Így zajlott az "aligai honfoglalás", a fürdőtelepnek az új uralmi elit kénye-kedve szerint való teljes átalakítása.
A lezárt pártüdülővé lett fürdőtelep népszerűsége tovább nőtt. Itt pihente ki fáradalmait 1948-ban Rákosi Mátyás, a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára, Gerő Ernő közlekedésügyi miniszter, Rajk László külügyminiszter, Vas Zoltán, valamint Nagy Imre mártír-miniszterelnök, az Országgyűlés akkori elnöke. Balatonaliga Rákosi szívéhez nőtt, s annyira megtetszett neki a fürdőtelep, hogy májustól októberig alig akadt olyan hétvége, amikor nem a párt által kisajátított faluban töltötte hétvégéit feleségével.
Rákosi mellett a többi között Rajk és Kádár is kapott villát Aligán. Rákosi szigorúan őrzött villáját kerítéssel választották el a többitől, és ha úszni ment, csónakon követték az őrök. A Rákosi-nyaralón két reflektor pásztázta a Balaton vizét, hogy nehogy onnan közelítsék meg az épületet. "Sztálin legjobb tanítványának" nyugalmát semmi sem zavarhatta meg.
Az aligai területet két részre osztották: Aliga I-en - ahol a kőépületek mellett fabungalókat is kialakítottak - a pártalkalmazottak vehették igénybe az ingyenes üdülést, míg az Aliga II. egy géppisztolyos őrökkel védett, a párt vezetői számára fenntartott elzárt terület volt, őket modern villákban szállásolták el. A legmagasabb fokú biztonság miatt itt a felszolgálás előtt külön orvosok ellenőrizték az ételek minőségét. A kettő között tilos volt az átjárás.
- Aliga, a kisajátított falu
- Akiknek Budapest volt a nyaralás
|
|
