|
„... megirom mihő tarcsd magad ha jösz programolni...” |
 |
 |
 |
|
Írta: Jenő
|
|
2015. november 24. kedd, 07:43 |
„... megirom mihő tarcsd magad ha jösz programolni...”
Alcím:
Névtelen levelek a rákóczifalvi téeszszervezőknek
A mezőgazdaság erőszakos kollektivizálása ellen tiltakozó paraszti népesség számára a hosszú ötvenes évek diktatórikus rendszerében nem álltak rendelkezésre az érdekérvényesítés legális eszközei. A földjükhöz ragaszkodó gazdák általában a rejtett ellenállás sokszor illegális technikáival próbálták megőrizni önállóságukat. Ezek egyike volt a kollektivizálási kampányok idején a téeszszervezés irányítóinak küldött bíráló, fenyegető névtelen levelek írása.
A névtelen leveleket a téeszellenes röpcéduláktól és firkálásoktól – az „ellenséges írásos anyagok”[1] többi formájától – elsősorban az különböztette meg, hogy nem a nyilvánossághoz, hanem konkrét személyekhez szóltak. Anonim készítőik feltehetően azért választották a megszólalásnak ezt a módját, mivel úgy gondolták, hogy hatásosabb, ha egyenesen azokhoz intézik üzenetüket, akik számukra a kollektivizáló hatalmat megtestesítik. A levélforma azt is garantálta, hogy az üzenet biztos eljut a címzettekhez. Nagyobb lehetőséget nyújtott továbbá a téeszszervezés elleni érveik előadására vagy a téeszszervezők felé irányuló indulataik kifejezésére is, mint a csupán néhány szóból vagy egy-két mondatból álló röplap vagy falfirka. Az sem lehetett elhanyagolható szempont, hogy jóval biztonságosabbnak tűnt egy név nélkül megírt levelet postára adni, mint izgató tartalmú szövegeket helyezni el a település nyilvános terein. Nem meglepő tehát, hogy a Belügyminisztérium Politikai Nyomozó Főosztályának Mezőgazdasági Osztálya[2] az 1960/61 telén zajló kampány idején 31 röpcédula-terjesztésről, 28 falfirkálásról és 74 névtelen levélről szerzett tudomást.[3] A továbbiakban a Szolnok megyei Rákóczifalva községben 1959 tavaszán és nyarán írt néhány levél példáján mutatom be a kollektivizálással kapcsolatos névtelen levelek készítőinek feltételezett motivációit.
1959 októberében a Szolnok megyei Rendőrfőkapitányság Politikai Nyomozó Osztálya rendkívüli események dossziét nyitott a Rákóczifalván feladott névtelen levelek kivizsgálása céljából.[4] Az indoklás szerint erre azért volt szükség, mivel a Szolnokkal határos Tisza parti községből az 1958/59-es téli szervezés óta több névtelen, ellenséges szándékú levél érkezett a kollektivizálás helyi és regionális irányítóihoz. A jelentés szerint ebben az időszakban nemcsak Rákóczifalván, hanem a szolnoki járás más községeiben is „igen elterjedtté vált a községi párt és tanácsvezetőkhöz intézett rágalmazó és fenyegető névtelen levelek írása, amelyek a téesszel kapcsolatos intézkedések tevőinek megfélemlítésére irányulnak”. [5]
A „Rákóczifalvi névtelen levelek” dossziéban öt olyan levél eredeti példánya található, amely a községben zajló kollektivizálással foglalkozott. Közülük három a téeszszervezést irányító vezetőket kritizáló, fenyegető tartalmú szöveg, míg kettő, éppen ellenkezőleg, az ellenálló, „lázító” gazdákat árulta be a tanácselnöknek.[6] A kollektivizálást bíráló három levél három funkcionáriusnak szólt: Fábián Istvánnak, Rákóczifalva akkori tanácselnökének, Barna Mihálynak, a község egyik korábbi vezetőjének (pozíciója nem derült ki a levélből), aki 1959-ben mint téeszszervező, majd „téesz-megszilárdító” agitátor tért vissza a településre, valamint a Szolnok Megyei Tanács VB elnökének, a rákóczifalvi születésű országgyűlési képviselőnek, Oláh Györgynek. A levelek feladóit a nyomozók nem tudták azonosítani. Az íráskép, valamint a szövegek tartalmi és formai jellegzetességei azonban arra utalnak, hogy mindegyiket más-más személy írta. E három levél elemzésével arra keresem a választ, hogy vajon kik lehettek a levélírók, mi motiválta őket a levélírásban, és hogyan látták, hogyan értelmezték a körülöttük zajló eseményeket. A leveleket betűhív átiratban közlöm.
Az Oláh Györgynek címzett levelet 1959. május 28-án adták fel Rákóczifalván. A borítékon ez áll: „Kelt Ujfalu[7],Oláh György[8] képviselő úrnak, Rákóczifalva, tanácsház”.
„Kedves komám Gyuri
neharagugy hogy soraimal zavarlak de megirom mihő tarcsd magad ha jösz programolni mert tudod hogy mi voltál teis és most mivagy a mi zsirunkon letél képviselő a sok penzt is felszedted és mindenkit a csoportba zavartá és azt pofáztad hogy megértete a nép az idők szavát és önkét bele ment a csoportba bele ment mert űték verték a népet meg becsukták teis jó tudod a hajcsárok is száz forintot kaptak egy tagért szemtelen piszokságot vitetek végre mérnem mégy bele teis mé a szép gépkocsin szaladgálsz de lakolsz érte tud meg egy golyó a tied a másik az enyém megdőglűnk de a csoportba nemmegyünk teljesen tönkre teszitek az országot a népel együtt az igen sok piszok megvan fizetve és atöbit kínoza jó lene mán egy atom legaláb elsöpörné a népet nekínoznák azt kiabálod hogy nem terem anyi búza iten hogy egy évi kitartás legyen nem is tudna itt anyi búza teremni hogy elne tudnák kűdözni az egész világnak meg el tapsolni mindig a vendégség eza küldötség érkezik itt vannak hetekig mibe van az országnak Korea is köszöni a sok segéj nyujtást menyi minden ment oda is meg a töbinek is tudjuk nagyon jó az a sok színész kurvák is repülő visziki utánuk az ajándékot nézd az újfalusi gyerekeket rongyos gyerek és ember van ott de az nem baj csak a kínaiaknak meg a fene tudná elsorolni kiknek legyen most mind olyan jó testvér méd adtak neki ha bajban magyar ország akkor meg mind ellenség azis volt mindig”[9]
A Fábián Istvánnak címzett levél 1959. augusztus 16-án került postára. A borítékon a címzés a következő volt:„Fábián István tanácselnöknek, Rákóczifalva.”
„Te fertelmes Fábián mitakarsz aval a nagy hatalmaddal. Hogy csak úgy lehet csépelni hogy írjunk alá a téesznek. Hát tudd meg hogy nem írunk alá. Eregy bele té a köjkeiddel ne erőszakolj te senkit te veted fel a 30 ezer forintot. Az anyád szentségit te piszok tud meg hogy ugyis megfoglak de mind a két szemed ki feszítem bicskával erre ellehetel készülve mert ez a te rendeleted hát vigyázz Nem tudod mi voltál A fene a szemed egye ki csavargónak kinozzátok a népet mert te meg vagy fizetve a többivel egyöt Nagyon vigyázz a mit ígérek végre is hajtom pedig nem ad senki 30 ezer foríntót Majd meg gyújtjuk a búzát. A lógerba is meg a tallon[10] is tud meg Mer tik vagytok a piszkok itt egy páran de még anak a piszok Dezsőnek is a hasán csapot ütök és anak a hatökör Szabonak is adok.”[11]
A Barna Mihály részére küldött levél postai bélyegzőjén szintén az 1959. augusztus 16-i időpont áll. A címzés a borítékon: „Barna Mihály részére, Rákóczifalva”.
„Tisztelettel értesítelek Mihály tudomásunkra jutott hogy a termelőszövetkezet megalakítását a te megbízásodra bízták és te aszt hangoztatod hogy majd te tudod mit kel csinálni a népel ha a munkát nem akarják föl veni meg kel verni vagy el kel vitetni majd a töbi belemegy. Sajnos hogy igy beszél egy olyan ember aki már it is volt vezető inét elkergették más községbe ot se volt jó most meg it akarsz megint dologkerülö lenni mert it a nép dolgozik lenne is kedve de nem ilyen alapon ennek az álam csak kárát valja mert elveszi a termelői kedvét a népnek tehát kérnek téged sok sok családos apák anyák egy kicsit nézél körül és úgy beszélj
tisztelettel
Rákóczifalva”[12]
Az első két levél szerzői azok közül a gazdák közül kerülhettek ki, akiket az 1958/1959 telén zajló kampány soránnem sikerült az agitátoroknak a téeszbe erőltetniük, azonban a hatalom nem mondott le „meggyőzésükről”. A levél megírására egy-egy ilyen „meggyőzési kísérlet” friss élménye, pontosabban az ellene való tiltakozás késztethette őket. A tanácselnökhöz címzett levél írója azt nehezményezte, hogy Fábián zsarolással próbálta „rábeszélni” az önállóságukat megőrzött egyéni gazdákat – köztük őt is –, hogy lépjenek be a téeszbe: addig nem engedi elcsépeltetni gabonájukat, ameddig alá nem írják a belépési nyilatkozatot.[13] „…csak úgy lehet csépelni hogy írjunk alá a téesznek. Hát tudd meg hogy nem írunk alá.” Az Oláh Györgynek szóló levél szerzője szintén „kívülállóként” mutatta be magát, amikor kijelentette: „megdőglűnk de a csoportba nemmegyünk”. A levél aktualitását a megyei tanács elnökének agitációs szereplése adhatta. A szövegben szó van egy korábbi – vélhetően az agitációs kampány alatti vagy az azt lezáró – és egy közeljövőben várható „programolásról” is: „azt pofáztad hogy megértete a nép az idők szavát”, „megirom mihő tarcsd magad ha jösz programolni”. A Barna Mihályhoz intézett levél írója pedig olyan rákóczifalvi lakos lehetett, aki bár a kényszer hatására belépett a téeszbe, de többekhez hasonlóan nem tekintette magát téesztagnak, és nem volt hajlandó a „közösben” elkezdeni a munkát. Levelében arról panaszkodott, hogy Barna Mihály erőszakkal akarja az embereket munkára kényszeríteni. „…aszt hangoztatod hogy majd te tudod mit kel csinálni a népel ha a munkát nem akarják föl veni meg kel verni vagy el kel vitetni majd a töbi belemegy”.
A levélírók a hozzájuk hasonló helyzetben lévő gazdák nevében szólaltak meg. A beszédhelyzetnek ezt a sajátosságát a Barna Mihályhoz intézett üzenet szerzője azzal is nyomatékosította, hogy „Rákóczifalva” aláírással zárta le levelét. Mindhárom szöveg a „mi” és a „ti”, a szorongatott „nép” és a szorongató hatalom oppozíciójára épült. Ez a szembenállás különösen élesen jelent meg az Oláh Györgynek szóló levélben. A rákóczifalvi mezőgazdasági munkásból lett vezető megyei politikus személye a levélíró számára nem a „néphatalom” képviselője volt (ahogy a korabeli propaganda előszeretettel hangoztatta), hanem a „néptől” elszakadó, a parasztsággal szembeforduló, a faluját eláruló káder jelképe. Már a levél első sorából kiderül, hogy a levélíró és a címzett közeli baráti viszonyára utaló megszólítás és nyitóformula (tegezés, a keresztnév és a „komám” szó használata) csupán az irónia része, és az üzenet nem a baráthoz, hanem a (talán a régi barátból lett) ellenséghez szól. A levél hangvétele a továbbiakban elutasító, számon kérő, fenyegető. A levélíró ítélkezik: felsorolja a férfi bűneit, és kiszabja a büntetést.
Az elsőként említett bűn maga a politikai karrier, a káderré válás ténye, amit a levélíró a parazita-léttel azonosított:„tudod hogy mi voltál teis és most mivagy a mi zsirunkon letél képviselő a sok penzt is felszedted”. Barna Mihályt, Rákóczifalva „elkergetett” vezetőjét szintén „dologkerülőnek” nevezte a hozzá intézett levél írója: „most meg it akarsz megint dologkerülö lenni”. A parazita-lét egyik különösen szembetűnő jele volt az itt is megemlített autó („a szép gépkocsin szaladgálsz”), ami az ötvenes évek végén a falvakban szinte kétséget kizáróan azonosította használóit. Oláh politikai karrierje különösen azért zavarhatta a rákóczifalviakat, mivel felemelkedése a hatalmi ranglétrán az erőszakos téeszszervezéssel párhuzamosan zajlott (1957 augusztusában lett a Szolnok Megyei Tanács VB elnöke, 1958 novemberétől pedig országgyűlési képviselő), neve szorosan összekapcsolódott a megyében zajló kollektivizálással. Egyéb körülmények között a rákóczifalviak talán büszkén tekintettek volna a falujukból elszármazott, befolyásos „nagy emberre”. A megyei tanács elnöke ekkor azonban egyet jelentett a kollektivizáló hatalommal, nyilvános szereplései a téeszszervezési propaganda fontos eseményei voltak. Nem véletlen tehát, hogy a levélíró kétszer is Oláh propagandaszólamokat hangoztató kijelentéseire utalt: „azt kiabálod hogy nem terem anyi búza iten hogy egy évi kitartás legyen”, valamint „azt pofáztad hogy megértete a nép az idők szavát és önkét bele ment a csoportba bele ment mert űték verték a népet meg becsukták teis jó tudod”. Az utóbbi idézet szerint a férfit nemcsak azért ítélte el a levél írója, mivel az erőszakos kollektivizálás egyik megyei irányítója volt, hanem azért is, mert a történteket minden erkölcsi gátlás nélkül, a valóságtól teljesen eltérően állította be: vagyis hazudott. Erre a hazug kommunikációra utalhatott a kollektivizálás és az arról való hivatalos beszéd „szemtelen piszokságnak”nevezése is.
A kollektivizálás körül kialakított hazug színjáték leleplezése volt a célja a levélírónak azzal az állítással is, hogy a téeszszervezők pénzért agitálnak, minden új belépőért száz forintot kapnak: „a hajcsárok is száz forintot kaptak egy tagért”. Nem „népnevelésről”, „felvilágosításról”, „meggyőzésről” van tehát szó – állította –, amit a propaganda beállítása szerint lelkes aktivisták társadalmi munkában, önzetlenül végeznek,[14] hanem minden magasztos célt, eszmei meggyőződést nélkülöző, egyszerű „fejvadászatról”. Nem meglepő ezek után, hogy az anyagiakkal ösztönzött szervezők hajcsárként terelik be a népet a téeszbe, akár az állatokat a karámba. Az a vélekedés, hogy az agitáló népnevelők a beszervezett téesztagokért pénzt kapnak, nemcsak Szolnok környékén terjedt el (Fábián Györgynek, a községi párttitkárnak szóló levél is hivatkozott rá: „kinozzátok a népet mert te meg vagy fizetve a többivel egyöt”). Egy 1959 végén készült, a mezőgazdaság kollektivizálásának országos tapasztalatait összegző jelentés[15] az „ellenség” által terjesztett rémhírek egyikeként említette, és erre utalt egy szatmári gazda is 1961-ben, amikor gúnyosan megjegyezte, hogy „az agitáció jó kereseti lehetőség”.[16] Eddigi kutatásaim során nem találtam arra vonatkozó adatot, hogy a szervezés sikeréért felelőssé tett vezetők így próbálták motiválni az érdektelennek mutatkozó népnevelőket. Elképzelhetőnek tartom azonban, hogy bizonyos helyzetekben – például amikor már csak néhány gazda beszervezése hiányzott ahhoz, hogy a település szövetkezeti község legyen – ezt az eszközt is bevetették. A „célprémiumról” szóló híresztelés széles körű elterjedése ugyanakkor inkább annak a jele lehetett, hogy a falvak lakói ésszerű magyarázatot kerestek a téeszszervezési kampány során tapasztalt erőszakra, és egyetlen racionális indoknak a szervezők anyagi érdekeltségét tartották. Ez a feltételezés az agitátorokról alkotott kedvezőtlen képbe is jól beleillett, igazolta és megerősítette a szervezők felé irányuló indulatokat.
A megyei tanács elnökét mint a hatalmi gépezetben fontos szerepet betöltő politikust nemcsak a megye kollektivizálásáért, a parasztság tönkretételéért tette felelőssé a levélíró, hanem az ország javainak eltékozlásáért is. Pazarlásnak tartott számos olyan állami kiadást, mint amilyen például a Kínának és Koreának nyújtott „testvéri szocialista segítségnyújtás” vagy a külföldi küldöttségek vendégül látása volt. A parasztság által megtermelt magyar búza idegeneknek történő elherdálása különösen annak fényében volt elfogadhatatlan a levélíró számára, hogy mindez az itthoniak kárára történt: „nézd az újfalusi gyerekeket rongyos gyerek és ember van ott de az nem baj csak a kínaiaknak meg a fene tudná elsorolni kiknek legyen”. A takarékosságot alapértéknek tekintő paraszti szemlélet mellett az idegen érdekeket kiszolgáló, nemzetietlen hatalom képzete jelent meg itt, ami gyakran hangoztatott érv volt a kollektivizálással szemben. (A fényűző módon megajándékozott „sok színész kurvák”emlegetésével pedig talán a pártvezetők vélt vagy valós kicsapongásaira utalhatott a levélíró, de gondolhatott a „kulturális diplomácia” pazarló kiadásaira is.[17])
Vajon mi késztette levélírásra az Oláh Györgynek küldött üzenet szerzőjét? Ha a megyei kollektivizálási kampányt vezénylő funkcionárius befolyásolása lett volna a célja, akkor talán érvekkel igyekszik meggyőzni őt a kollektivizálás ésszerűtlenségéről, vagy fenyegetésekkel próbálja visszariasztani a kampány folytatásától. Ezek helyett azonban szinte kizárólag a férfi jelleméről és politikai szerepléséről mondott lesújtó véleményt: karrierista, haszonleső, a falu árulója, a parasztság tönkretevője, agresszív, hazug, képmutató. Logikus érveket nem találunk a levélben, és a megyei tanácselnöknek szánt gyilkos „golyó” is inkább a levélíró nagyfokú elkeseredettségére, mintsem támadási kedvére utal (egy másik golyót ugyanis magának tartogatott a levélíró: „lakolsz érte tud meg egy golyó a tied a másik az enyém megdőglűnk de a csoportba nemmegyünk”). A levél alaphangját tehát a szembesítés és a leszámolás, nem pedig a meggyőzés vagy a megfélemlítés határozza meg. A „becsületes szegényemberből” lett képmutató káder elítélése és a diktatórikus hatalom hazug kommunikációjának leleplezése volt az üzenetet létrehozó két lényeges törekvés. Az „igazság” kimondása pedig önmagáért, nem pedig az általa elérhető haszon miatt volt fontos: olyan belső szükséglet volt, amely a levélíró – a kollektivizálási kampánnyal megalázott gazda – önbecsülésének megőrzését szolgálta.
A Fábián Györgyhöz szóló levél esetében is fontos motiváló tényező lehetett ez a törekvés, ugyanakkor e levél írójának más céljai is voltak: Rákóczifalva tanácselnökét akarta elrettenteni attól, hogy az egyéni gazdákat zsarolással (a cséplés megtiltásával) vegye rá a belépési nyilatkozat aláírására. Szándékát a férfi felé irányuló ellenséges indulatok (harag, megvetés, bosszúvágy) nagyságának érzékeltetésével próbálta elérni. Az üzenet eljuttatásában a levél fenyegető tartalma (Bűnhődni fogsz!) mellett jelentős szerepe volt a szöveg sajátos nyelvezetének, durva, bántó stílushatású szavak („fertelmes, piszok, csavargó, hatökör”), káromkodás („Az anyád szentségit”), átok („A fene a szemed egye ki”) sűrű használatának. A tanácselnök és társai megleckéztetését szolgáló fizikai bántalmazás szándékosan kegyetlen módja a levélíró eltökéltségét, a fenyegetés komolyságát volt hivatva kifejezni „mind a két szemed ki feszítem bicskával”, „a piszok Dezsőnek is a hasán csapot ütök”. A megvakítással mint a kollektivizálás résztvevőjének szánt büntetéssel való fenyegetőzéssel egy másik egykorú levélben is találkoztam, amely az ítélet jelképes tartalmát emelte ki. A szajoli (Szolnok megye) párttitkárhoz 1959 nyarán küldött névtelen levél magát jóindulatú barátnak beállító írója szerint a kollektivizálás helyi vezetőjét a parasztok a következő módon kívánták megbüntetni: „azt beszélték hogy ki lesik magát valamejik este és le is ütik és ki szurják az egyik szemét hogy ne gyönyörködjön a téeszcsébe hogy meg alakitotta…”[18]
A harmadik névtelen levél írója, az Oláh Györgyhöz szóló levél szerzőjéhez szintén a kollektivizáló hatalom egyik képviselőjének kijelentésére reagált. Amíg azonban az utóbbi a kollektivizálás erőszakos jellegét elleplező hazug propagandaszólamok miatt dühöngött, addig a Barna Mihálynak címzett üzenet létrehozója éppen a nyíltan vállalt erőszak hangoztatásán háborodott fel. A Rákóczifalváról „elkergetett”, de a „téesz-megszilárdító” brigád élén a községben újra megjelenő (bosszúra éhes?) káder ugyanis a téesztagok erőszakos eszközökkel történő munkára kényszerítésével fenyegetőzött: „…aszt hangoztatod hogy majd te tudod mit kel csinálni a népel ha a munkát nem akarják föl veni meg kel verni vagy el kel vitetni majd a töbi belemegy.” A levélíró célja az volt, hogy Barna Mihály tudomására hozza a község lakosainak róla és tevékenységéről alkotott negatív véleményét. Bizonyára abban is reménykedett, hogy a kritika hatására Barna talán megváltoztatja az erőszak alkalmazásával kapcsolatos nézeteit, de a levélírásra elsősorban az „igazság” kimondásának kényszere ösztönözte.
Az új szerepben megjelenő Barna Mihály kedvezőtlen megítélését nagymértékben befolyásolta, hogy korábban egyszer már kudarcot vallott a község nyilvánossága előtt. A levélíró legalábbis úgy állította be a férfi távozását a község éléről ( „elkergették”), mintha ez a munkájával elégedetlen lakosok akaratából és aktív közreműködésével történt volna. Barna „olyan ember aki már it is volt vezető inét elkergették más községbe ot se volt jó most meg it akarsz megint dologkerülö lenni”. Vezetői alkalmatlanságának bizonyítékát látta a levélíró abban is, hogy a káder az új pozíciójából szintén távozni kényszerült. A „mindenhonnan” elzavart, munkáját rosszul végző, sőt, „igazi” munkát nem is végző „dologkerülő” funkcionárius képének megrajzolására azért volt szüksége, hogy Barnát és ezáltal kijelentéseit hiteltelenítse: olyan embernek nincs joga minősíteni a rákóczifalvi parasztok munkához való viszonyát, akinek saját munkateljesítményével is komoly gondok vannak. A levélíró értelmezése szerint ugyanis Barna Mihály kijelentése a rákóczifalvi gazdák szorgalmát és munkaszeretetét vonta kétségbe, azt állítván, hogy azért kell erőszakhoz nyúlnia, mivel az immár téesztagnak számító parasztok nem akarnak dolgozni. A levél az utóbbi állításnak a cáfolatára jött létre, írója elsősorban nem Barna kijelentésének fenyegető tartalmára (meg kell félemlíteni az ellenállókat), hanem az indoklásból kiérzett nagyfokú sértésre reagált: „mert it a nép dolgozik lenne is kedve de nem ilyen alapon ennek az álam csak kárát valja mert elveszi a termelői kedvét a népnek”. Az állam érdekeire való hivatkozás arra utal, hogy bár a levélben a tiltakozás és a cáfolat van túlsúlyban, a levélíró céljai között a káder meggyőzése és befolyásolása is szerepelt. Ezt azonban más módon kívánta elérni, mint a Fábián Istvánhoz szóló üzenet készítője. Az arra jellemző durva, támadó hang helyett ő egy visszafogottabb beszédmódot választott; inkább megnyerni akarta, mint megfélemlítéssel visszariasztani a megszólított személyt. Megtartotta a levélírás udvarias formuláit (nyitás: „Tisztelettel értesítelek Mihály”, zárás: „tisztelettel Rákóczifalva”), nem úgy, mint a Fábián-féle levél írója, aki a megszokott formát karikírozva szólította meg a gyűlölt tanácselnököt „Te fertelmes Fábián”, és nem is az irónia kedvéért, ahogyan azt az Oláh Györgyhöz írt levél szerzője tette.
A „Rákóczifalvi névtelen levelek” dossziét 1960. július 23-án zárták le, anélkül hogy sikerült volna azonosítani a névtelen levelek szerzőit. Sem a gyanús személyektől titokban beszerzett írásminták vizsgálata, sem az ügyre ráállított „Fazekas” ügynök tevékenysége nem hozott eredményt. A nyomozás befejezését javasló jelentés írója ugyanakkor megjegyezte, hogy elképzelhető, hogy a Fábián István tanácselnöknek szóló szidalmazó levelet maga a címzett írta önmagának, hogy ily módon leplezze felettesei előtt a kollektivizáláshoz való negatív hozzáállását. Fábián ugyanis a jelentés szerint a „legkevesebbet tett a tszfejlesztés idején”, és a későbbiekben az „egész apparátust le kellett váltani”.[19]
|
|
Írta: Jenő
|
|
2015. november 24. kedd, 07:41 |
BETEKINTŐ MONDATOK
1957. március 28. A belügyminiszter 4. számú parancsa az egyes karhatalmi egységeknél meglévő durvaságok megszüntetéséről
Szám: 6–200/1957.
A Magyar Népköztársaság Belügyminiszterének 4. számú parancsa
Budapest, 1957. március hó 28-án
A karhatalom az ellenforradalmi események következményeinek felszámolásában a Munkás-Paraszt Kormány megbízható, erős támaszának bizonyult. A karhatalmi egységek a rendkívül nehéz körülmények között is, a dolgozó nép segítségével, becsülettel látták el a rájuk bízott feladatokat, hajtották végre a kapott parancsokat. A proletárdiktatúra megszilárdításában, népünk nyugalmának és az ország rendjének biztosításában a karhatalom jelenleg is eredményesen tevékenykedik. Dolgozó népünk bizalommal tekint a karhatalomra és támogatásával biztosítja annak eredményességét.
Az eddig elért eredmények továbbfejlesztését azonban komoly mértékben veszélyeztetik az egyes helyeken előforduló fegyelmezetlenségek és önkényeskedések. Így pl.:
1957. február 20-án Molnár László fhdgy. parancsnoksága alatt szolgálatot teljesítő 7 fős karhatalmi járőr Csanádapáca községben előállított egy Horváth Lajos nevű személyt, aki az ellenforradalom alatt a községi „forradalmi tanács” elnöke volt. Nevezettet gumibottal olyan súlyosan bántalmazták, hogy az sérüléseibe belehalt.
A Komárom megyei rendőr-főkapitányság őrizetbe vette Kercsmár János tatabányai lakost. Az őrizetbe vételkor a tatabányai 2. sz. őrs beosztottai házkutatást tartottak. A házkutatás során lefoglaltak 20 l bort, az[t] magukkal vitték, majd az őrsön elfogyasztották. Kercsmárt 3 nap múlva a főkapitányság szabadon bocsátotta. Nevezett az elvitt 20 l bor visszaszerzése céljából az őrsre ment, ahol az őrs beosztottai és a karhatalmisták olyan súlyosan bántalmazták, hogy az sérüléseibe belehalt.
1957. február 5-én a gyulai karhatalmi egység beosztottai olyan súlyosan bántalmazták Simonyi Imre gyulai lakost, hogy az kétszeres bordarepedést, valamint boka és szárkapocsrepedést szenvedett.
A forradalmi fegyelem nem tűri az ilyen önkényeskedéseket, súlyos törvénysértéseket. Az ilyen cselekmények rontják a karhatalom tekintélyét, elriasztják a dolgozókat azon egységek munkájának támogatásától, melyek ezeket elkövetik, akadályozzák a dolgozóknak a proletárhatalomba vetett bizalma további megerősödését.
A forradalmi törvényesség megszilárdítása érdekében megparancsolom:
1. A rend és fegyelem fenntartása érdekében a karhatalom beosztottai – a törvényesség szigorú betartása mellett – keményen és határozottan intézkedjenek.
2. A szolgálat alatt szeszesital fogyasztását megtiltom. Azt a beosztottat, aki a szolgálat ideje alatt szeszesitalt fogyaszt, azonnal le kell váltani, aki pedig szolgálattételre ittas állapotban jelentkezik, beosztani nem szabad. Ezeket a beosztottakat a kijózanodás után fegyelmileg felelősségre kell vonni.
3. Minden egység, alegység és járőr parancsnokot fegyelmileg teszek felelőssé azért, hogy egységénél a fegyelmezetlenségek megszűnjenek, és hogy az általa tett intézkedések mindenkor megfeleljenek dolgozó népünk érdekeinek és népköztársaságunk törvényeinek.
Elvárom, hogy a karhatalmi egységek parancsnokai és beosztottai szolgálatukat a jövőben jelen parancsom szellemében lássák el, a kapott parancsokat továbbra is feltétlen odaadással hajtsák végre.
[Az érvényes miniszteri, miniszterhelyettesi parancsok, utasítások, közös utasítások gyűjteménye 1957. Budapest, Belügyminisztérium, 1959. 3–4.]
http://www.betekinto.hu/dokgyujt_7
|
|
|
Írta: Jenő
|
|
2015. november 06. péntek, 09:47 |
:format(jpeg):mode_rgb()/discogs-images/R-1165400-1197498048.jpeg.jpg)
Hollós Ilona dalszövegek (88 db):
:format(jpeg):mode_rgb()/discogs-images/R-7002823-1431440481-8002.png.jpg)
|
|
Oly távol, messze van hazám |
|
|
|
|
Írta: Jenő
|
|
2015. november 06. péntek, 09:07 |
Hogyan született a forradalom slágere?
2007. október 20., szombat, Magazin
Egyidős az 1956-os forradalommal az a dal, amit a történelem tett slágerré. Szerzője az ötvenes évek pesti éjszakáiból is jól ismert szövegíró, Gommermann István. Felesége, a korszak közkedvelt dizőze, Boross Ida énekhangján csendült fel a Honvágy dal, amelynek fájdalmas, nosztalgikus hangulata máig összeszorítja a hazától távol kerültek szívét.
Tíz új tánczenei szám felvételére készülődtek 1956. október 23-án a Magyar Rádió zenei stúdiójában. Harmadiknak Boross Ida, a kor népszerű táncdalénekesnője készült arra, hogy zenei kísérettel elénekelje dalát, ami a szerkesztő kérésére nem lehetett hosszabb három percesnél. A felvétel épphogy véget ért, amikor váratlan esemény történt. Bár a stúdió bejárata felett égett az a bizonyos piros lámpa, amely azt jelezte, hogy felvétel alatt tilos belépni, ennek ellenére akadt egy rádiós vezető, aki semmibe vette a tilalmat, és feltépte a stúdió ajtaját. ,,Azonnal fejezzétek be a munkát!" ― adta ki a parancsot. ― ,,Az épület előtt nagy tömeg gyűlt össze, komoly balhéra van kilátás" ― tette még hozzá. A bent lévők az ablakon kinézve tapasztalhatták, hogy a kolléga cseppet sem túlzott. Mind nagyobbá duzzadó tömeg tüntetett a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épülete előtt. Estére eldördültek a fegyverek is... A többi már történelem.
Ki is törődött volna abban a helyzetben azzal, hogy mi történik egy születőfélben lévő, új táncdallal? Azt pedig végképp nem gondolhatta senki, hogy később az ,,ötvenhatosok" szívfacsaró slágereként él majd ― mindmáig ― a köztudatban. Igen, ez volt a Honvágy dal, amelynek eredetijét valószínűleg Dean Martin énekelte egy amerikai filmben, bár egyesek úgy tudják, hogy egy angol exportra szánt német lemezről való, s Heimweh címmel adták elő, az amerikai film muzsikáját feldolgozva. Az viszont tény, hogy a magyar rádióstúdióba Boross Ida férje, Gommermann István hozta el, s ő írta a dal máig ismert magyar szövegét, meg a zene felhangzása előtt elmondott érzelgős versikét is, amely a honvágyról szólt. Ezért is lett belőle az 1956 után külföldre távozottak slágere, noha a dal szövegírója nem láthatta előre az eseményeket. Ezt most, fél évszázaddal később is elismeri:
― Bécsben figyeltem fel erre a dalocskára, amit ismereteim szerint Frank Miller amerikai zeneszerző komponált, és Dean Martin énekelt, persze egészen más szöveggel. Amikor a magyar strófákat írtam e dalhoz, még semmi jele nem volt a forradalmi változásoknak. A Honvágy dallal a már akkor is külföldön élő magyarokra gondoltam, hogy ne felejtsék el magyarságukat. Az események azonban úgy hozták, hogy más üzenetet is tartalmazott ― magyarázza az 1957 óta külföldön, Izraelben, Németországban és az Egyesült Államokban élő Gommermann István, akivel nemrég újra Budapesten beszélgethettünk, amikor hazalátogatott. ― Nem hittem volna, hogy 1956 októberének tragikus eseményei után az én slágerem lesz a legnépszerűbb, legtöbbet játszott dal. Előfordult, hogy naponta tízszer is adásba került. A rádióhallgatók állandóan kérték, hogy elküldjék külföldön élő hozzátartozóiknak.
:format(jpeg):mode_rgb()/discogs-images/A-2140935-1367229882-7364.jpeg.jpg)
Egy ideig a Boross Idával készült felvételt hallhatták a Magyar Rádióból is, de amikor kiderült, hogy a ,,vörös hajú dizőz" és férje is illegálisan elhagyta az országot, nem játszhatták többé. A Szabad Európa Rádió akkoriban elképesztően népszerű Teenager Party című kívánságműsorában Cseke László viszont rendszeresen leadta, később pedig ― az eredeti szöveg apró módosításával ― Hollós Ilona újra lemezre énekelte, s aztán már hallható volt a magyar rádióadásokban is.
Gommermann István neve pedig nemcsak ennek a dalnak köszönhetően vált ismertté a könnyűzene világában, hiszen az ötvenes években jó néhány dalt tett slágerré a kor divatjának megfelelő szöveggel. Ma már kevesen tudják, hogy ő írta például Az én apukám olyan híres bohóc volt, a Jaj nekem, de nagy a veszedelem, meg a Szemetes az én szerelmem kezdetű slágerek szövegét ― ezeket annak idején még a suszterinasok is betéve tudták. A Honvágy pedig világszerte ismert, ma is sokat játszott sláger maradt, s megsajdítja minden olyan magyar szívét, aki úgy érzi a messzi idegenben, hogy bizony nagyon ,,távol és messze van" a szülőhazájától.
KEMÉNY GYÖRGY
:format(jpeg):mode_rgb():quality(96)/discogs-images/R-4520608-1367225405-4599.jpeg.jpg)
OLY TÁVOL, MESSZE VAN HAZÁM
HONVÁGY-DAL
FARKASHÁZY TIVADAR
2005. 11. 09. · HÓCIPŐ 2005/23
Koltai Robinak köszönhetjük, ő hozta magával egy rádiókabaréra. Amikor pár szót szóltam róla a Heti Hetesben, valóságos lavinát indítottam el, hogy angol vagy német a Honvágy-dal eredetije, levelek tucatjai érkeztek, s egy angol exportra szánt lemez kópiája, miszerint 56 után Boros Idával csak Nyugaton hallhatták. Litván György sajnálta a legjobban, hogy már visszarepült századuk egykori bohóca, a Gommermann Pista, aki 1951-ben a lőszerraktár őrzése helyett napozott.
A répaföldön át
- Hogy tetszett a Világszám?
- Nagyszerű film.
- S az eleje?
- Az különösen.
- Amikor Robi filmbéli papája, az öreg bohóc leesik a trapézról. Pontosan úgy, ahogy Az én apukám egy olyan híres bohóc volt kezdetű dalban, amelynek te írtad a magyar szövegét.
- Erre nem is gondoltam.
- Akkor forgassuk vissza mi is egy kicsit az idő kerekét...
- 1953-54-ben majdnem mindenki Gommermannt énekelt, 23 éves voltam akkor.
- Magadnak írtad ezeket a számokat, vagy egy csinos hölgynek?
- Egy csinos hölgynek, aki később a feleségem lett, Boros Idának.
- Lehet, hogy így lett a feleséged? Hogy jó számokat írtál neki?
- Valószínűleg. Így is kezdődött az egész, elengedték a Vígszínháztól, és egy új műsor készült a Budavárban, a Kazalék belevették őt a műsorba, hogy csináljon egy kis pénzt, akkor szereltem le a katonaságtól. Annak idején nagy sláger volt az Apu, hod med be, aminek a zenéje rém hasonlított a Három aranyásóra, és csináltam egy kis paródiát belőle, összekavarva a két számot. 52 szilveszterén megőrült a közönség, nyolcszor kellett ismételni, és így ment tovább egész héten. Pár nap múlva átvitték az Annába sztárnak Mezei Mária mellé, aki kis idő után elmenekült mellőle, akkor átvitték az Emkébe, ahol Bilicsi énekelte: Apu, hod med be. Iduka ráment a paródiára, s Bilicsi is elmenekült.
- Hogy érted azt, hogy elengedték a Vígszínháztól?
- Kirúgták, mondhattam volna így is. De az éjszakában se volt könnyű. Minden dalhoz engedély kellett, lektor cenzúrázta, mit lehet és mit nem. Volt egy számom, a Lektor-paródia. Arról szólt, hogy valaki megír egy számot, beadja a lektornak, és az mindig megváltoztatja különböző politikai szempontok miatt. Tavasszal kell a szerelem stb... aztán kijön belőle:
A répaföldön át, a tszcs dalát, viszi az őszi szél, zenéli forró ritmusát. S amíg e népi dallam száll, a taroló két brigád kaszál, téged várlak én, tavaszi szántás idején. Már jő a napsugár, most minden percért kár, az exkavátor jár, silózni kéne már. A csók nem érdekel, mert most trágyázni kell, s a szél viszi a réten át a pétisó szagát...
De ez sem volt még elég, így végül egy csárdás lett belőle:
Röpgyűlésen láttalak meg tégedet, tégedet, rögtön megtetszett a keresztmetszeted, metszeted. Tudva azt, hogy munkáskáder az apád, az anyád, hát kéz a kézben olvassuk a brosúrát, egy egész életen át, szabadság!
Tanuljon meg kávét főzni
A katonaságtól jöttem, és ott naponta volt politikai óra. Az éjszakai életben mindenki abból élt, hogy kifigurázták a jobboldali elhajlást. Tehát kigúnyolták azt, aki amerikai számot énekelt, de ezáltal elénekelték az amerikai számot. Nos, én rámentem a baloldali elhajlásra, a lektor megnézte, oké, a baloldali elhajlás nagyon jó. Aztán szétverték a helyiséget, azt hitték, hogy valami baj van. Ha ez jó lenne, akkor nem tapsolnának az emberek, és akkor letiltották. Nem sokkal később már bevonták a működési engedélyét a Moszkva étteremben. Ráadásul ilyeneket énekelni egy Moszkva étteremben! Ez a halálos ítélet volt. Azt mondták, tanuljon meg kávét főzni, mert többet színpadra nem léphet.
Akkoriban két minisztérium harcolt, a kultusz és a gazdasági. Amikor a gazdaság jól állt, azt mondták, nem számít, hogy valaki milyen üzlet, ha nem jót énekel, nem lehet felléptetni. Amikor bajban voltak, azt mondták, hogyan teljesítsük a tervet, ha a legjobb embereket nem hagyjátok fellépni. Ilyenkor két helyre is mehetett.
Egy Papp az ÁVH-tól
53-ban egyszer az Annából át kellett menni az Emkébe, és nem kaptam taxit. Mire odajött egy magas, széles vállú úr, egész jól öltözve, és mondta, Papp Árpád őrnagy vagyok, engedje meg, hogy felajánljam a szolgálati kocsimat. Őrnagy, szolgálati kocsi, nem szerettük, szerencsére fogtam egy taxit. Már el is felejtettük az illetőt, amikor a letiltás után, 54 nyarán a Jókai vendéglőben ültünk, s odalépett hozzánk ugyanaz az úr. Emlékeznek rám, én vagyok Papp őrnagy, annak idején felajánlottam a kocsimat, engedjék meg, hogy meghívjam magukat egy italra, és leült mellénk. Másnap volt egy angol-magyar meccs, és fogadtunk a meccsre egy üveg pezsgőbe.
- Akkoriban én is jártam az éjszakát, hiszen már 8-9 éves voltam, s egy igazi angolt is ismertem, Len Hughes játszott a Corvin étteremben. Egy ide emigrált angol volt, a Jezabelt énekelte. Emlékszel rá?
- Azt is én írtam!
- A Jezabel magyar szövegét? Ez óriási! A kedvenc dalom volt, angolul.
- Néztük a televízióban...
- Hát akkor még nem volt televízió!
- Rádión hallgattuk, igazad van.
- Olyan vagyok, mint egy ávós őrnagy.
- Zenegépünk volt, azon hallgattuk a meccset, és csöngettek. Az ajtó előtt ott állt Papp Árpád őrnagy úr egy üveg pezsgővel. Bejött, és azt mondja, ő már mindenesetre elhozta, hogy ha vesztene, ki is nyithatjuk. Ott volt a feleségem, a nővére, meg a sógorunk, s elkezdett halál nyugodtan beszélgetni velünk, hogy Iduka milyen népszerű, hogy szeretik, s milyen kár, hogy le van tiltva, de hát ezen lehetne segíteni. Egy telefonba kerül az egész, ha hajlandó lenne együtt dolgozni az államvédelmi hatósággal, nem kell semmi más, nem kell kémkedni, csak annyi, hogy ha valakivel leül, utána mondja meg, miről beszéltek. Mire Iduka: nem fél, hogy más emberek is itt vannak? Mindenki befogja a száját - mondta a pali halál nyugodtan. Azt mondtuk, gondolkodunk rajta, majd azt, hogy gondolkodtunk, de mi ezt nem tudjuk csinálni. Hát ez nagyon veszélyes, mert ugye le vannak tiltva demokráciaellenes műsorokért, és az internálás se kizárt, ha nem akarunk velük dolgozni, akkor lehet, hogy elvisznek.
Nyert a forradalom
Ez megmaradt bennünk, a Régi- posta utcában laktunk, és valahányszor jött éjjel a lift, mindig megijedtünk, hogy most jönnek talán értünk. Nem jöttek. Csak jött a forradalom, nyert a forradalom, Idukával a Bristolban ebédeltünk, én ittam egy kis valamit - annak idején egész szépen kortyolgattam -, és amikor jövünk kifelé, azt mondja már a hotel előtt Iduka, tudod, ki ült itt? Ki? Hát a Papp őrnagy. Papp őrnagy? Az ávós? Visszamentem, és ott ült egy nagy társaságban, elegánsan, pezsgőztek, koccintgattak. Elkapott a düh, kirohantam az utcára, pont arra jött egy dzsip, két felkelővel. Már nem tudom, hogy valami karszalag volt csak rajtuk, vagy volt-e egyenruhájuk. Leállítottam, és mondtam, itt van egy ávós őrnagy. Rögtön bejöttek, letartóztatták, betették a dzsipbe, és azt mondják: maga is jön, mert maga lesz a tanú. Elvittek minket a Corvin közbe, egy hátsó lépcsőn kellett felmenni az első emeletre, volt ott egy kis szoba, a felkelők vezérének a hadiszállása, ültünk az előszobában, az őrnagy meg én, és kijött a felkelő vezér: Józsikám! Árpikám! És megcsókolták egymást. Én ott ültem, mint egy hülye, hogy az én ávósom csókolózik egy felkelő vezérrel. Azt mondja: dehogy ávós, ez egy szélhámos, mindennek kiadja magát, együtt ültünk sitten, ez nem egy komoly ember.
Kultúremberek vagyunk
- De lehet, hogy építészmérnöknek is kiadta magát, mert mutatott az előbb egy cikket a Magyar Nemzetből, azt hiszem Földes György írta. Ez az a Földes, aki később a Ludas Matyi szerkesztője lett, s akit még alkalmam volt megismerni?
- Igen, az. A forradalom alatt felkértek, hogy mivel a Szabad Száj főszerkesztője külföldön volt...
- Király Dezső...
- Igen, ő, hogy újra nyissuk meg a Szabad Szájat, és én lettem volna a főszerkesztő. És azt mondták, hogy a Ludas Matyi épülete az tulajdonképpen a kisgazdapárté. Menjek oda, és foglaljam vissza. Adtak mellém két katonát, elmentünk Idukával, bementünk, a Földesék voltak ott, össze volt kakálva mindenki, én mondtam, hogy kultúremberek vagyunk, ez a helyiség nem az önöké, ez a másik párté, és most mi ezt visszavesszük. Ó! Mindenki kimászkált onnan, és elkujtorogtak.
- Földes a cikkében keményen elmarasztal egy disszidált, kétes hírű magyar írót, amiért az illető ártatlanul megvádolt a forradalom napjaiban egy építészmérnököt.
- Az érdekessége az, hogy amikor kiengedtek minket, és mentünk a Kossuth Lajos utcán, azt mondja: ne haragudj, tudod, hogy bele voltam esve a feleségedbe, igen csinos nő, és gondoltam, egy kicsit ráijesztek, akkor talán tudok elérni nála valamit. Oké, hát mit lehet erre csinálni? Hazamentünk. November 4-én bejöttek az oroszok, Nagy Imre sírt a rádióban, csöngettek, ki áll ott? A Papp őrnagy. Azért jöttem, hogy megmondjam, én tényleg őrnagy vagyok, fel akarnak téged jelenteni a kommendatúrán, de én nem vagyok ellened, ha rám hagyod a lakást, én nem bántalak, menj el. Nem akartam elmenni, elmentem a rendőrségre, mondtam, kérem, ez és ez történt, az a szélhámos vagy ávós őrnagy meg akart zsarolni minket, hogy menjünk el, és adjuk neki a lakást. Azt mondták: miért nem ment maga a rendes rendőrséghez annak idején? Én nem tudom, kimentem az utcára, jött egy dzsip, benne ült két katona karszalaggal. Tudja mit? Kérdezze meg a Papptól, hogy elfogad-e pénzt? Elmentem a Papphoz, és megkérdeztem: mennyit kérsz, hogy békén hagyjál? Azt mondta, kétszázezer forintot. Ez annak idején rettenetes összeg volt. Visszamentem a rendőrséghez, hogy kért kétszázezer forintot, erre azt mondták, hogy adja oda. De hát nekem nincs kétszázezer forintom! Adjanak valami pénzt, ami meg van cinkelve, vagy jelölve, hogy legyen valami bizonyíték. Mondták, hát ezt meg kell beszélni az elöljárókkal, és majd visszatérünk rá. Soha nem tértek vissza rá, jött az öcsém vissza Bécsből, értem. És akkor kimentünk együtt, de Iduka nem akart jönni, mire Bécsből visszaszöktem még egyszer, hogy őt is kivigyem. Akkoriban egyik gyárból vitték a másikba, csak a Honvágy dalt kellett énekelni.
Emberezrek élnek
- Kimondtad a bűvszót, álljunk meg egy pillanatra, hiszen ez az a legendás dal, "Oly távol, messze van hazám", amely valóságos 56-os himnusszá vált. Tehát emigráltatok. Odakint írtad ezt a dalt, s jártátok a gyárakat?
- Nem. Amikor Iduka visszakapta a működési engedélyét, behívtak ide a Magyar Rádióhoz, és mutattak egy nagy koffert, egy ládát, hogy ez mind tele van levelekkel, hogy miért nem játszanak Boros Ida-számokat? És mondták, hogy játszanának, de a legtöbb Boros Ida-Gommermann-szám 10-15 perc, szeretnének olyanokat, ami 3 perc, hogy naponta többször lehessen játszani. Van-e ilyen? És akkor elkezdtem sorolni, mondták, hozza be. A Honvágy-dal onnan született, hogy egy barátom kint volt Németországban, hozott egy lemezt, és azt mondta, ezt hallgasd meg, ez a sláger most kinn. Meghallgattam, és abszolút nem tetszett, mondom, ez egy limonádé. Nem baj, itt hagyom neked, játszd le egy párszor, a füledben fog maradni a dallam. Játszottam egy párszor, és amikor a rádió mondta, hogy akarnak számokat, amik hárompercesek, akkor hazamentem, és megírtam rá a szöveget.
- Ez egy angol dal, ugye?
- Ez egy amerikai szám volt, Dean Martin énekelte valami légionista filmben, s amit a németek lefordítottak. Volt egy híres énekesük, a Freddy Quinn, Heimweh címmel énekelte, és tőlük jött hozzánk. Erre írtam egy szöveget, és bevittem a Rádióba...
- Egy pillanat, maradjunk a szövegnél. Mert ennek volt egy bevezetője is, elmondanád?
- Tíz számot választottak ki, de azt mondták, itt van ez a Honvágy-dal, valahogy meg kéne magyarázni, hogy 1956-ban miért énekel valaki a honvágyról. Hazamentem, és írtam eléje egy kis versikét:
Emberezrek élnek a nagyvilágon szerte, kik örök lázadással jobb sorsot keresve sodródtak el hazájuktól messze. Van, aki gazdag lett, van, aki szegény maradt, van, aki palotában lakik, van, aki a hidak alatt, de még ha szebbet és jobbat is nyújt nekik az új idegen ismeretlen ország, mégis mindig hazavágynak, hazahív a honvágy. Az otthoni hír, emlék szemükbe könnyeket csal, és szívük mélyén fájó-vágyó himnusz lesz ez a dal: Oly távol...
a Földényi-kórus ment alatta.
Last minute dal
Oly távol messze van hazám,
Csak még, még egyszer láthatnám,
Az égbolt, felhők, vén hold, szellők,
Mind róla mond mesét csupán.
A sorsom jó vagy rossz nekem,
Itt minden, minden idegen,
Más föld, más ég, más táj, más nép,
Óh bár csak otthon lehetnék.
Holdfényes májusok, muskátlis ablakok,
Hozzátok száll minden álmom,
Ott ahol él anyám, ott van az én hazám,
S ott lennék boldog csupán.
- Pillanat. Ez a dal szóról szóra 56-ról szól, amikor kétszázezer ember a lábával szavazott, és otthagyta az országot, és utána nagyon sokáig hallgattuk a rádióban. Ezt előre megírtad, és tudtad előre, hogy lesz egy forradalom?
- Nem tudtam. A meglepő az volt, hogy a felvételére 1956. október 23-án reggel 9-kor került sor.
- Néhány óra múlva itt kiskatonákat lőttek...
- Tíz számot akartak fölvenni, a második volt a Vagabundok dala, amiben a legjobban hittem, a harmadik pedig a Honvágy. És ahogy a Honvágy felvétele véget ért, bejött valaki, hogy mindent abbahagyni, olyan balhé van kint, a tömeg azt skandálja: vesszen Gerő, és mindent bezárni! Akkor betették ezt a három befejezett tapet egy páncélszekrénybe, és akkor elindult a forradalom.
- Tehát órákon múlt, hogy ez a dal egyáltalán megszülessen itt?
- Ha előbb jönnek a felkelők, akkor nincsen Honvágy-dal.
- Ez fantasztikus, szinte hihetetlen. Egész gyerekkoromban azt hittem, hogy 56 novemberében vagy decemberében született ez a dal.
- Mindenki azt hitte, hogy ez rendelésre lett írva, a forradalom kitörése után. Vagyis az oroszok bejövetele után, és kinevezték csalogató nótának. A slágereknek van egy kifutási ideje, kell 6-8 hónap, amíg egy sláger befut. Ez 3 nap alatt befutott. Mindenki sírt, aki el akart menni, akinek elment valakije, akik visszajöttek nyugatról, akkor mindig mondták, hogy: csókoltatjuk Mári nénit, majd jövünk haza, Oly távol... és ment alatta a szám éjjel-nappal.
- Ez volt az a dal, amit a Szabad Európában is játszottak és a Magyar Rádióban is.
- Mindenki játszotta.
- A magyarok azért játszották, hogy jöjjenek haza, a Szabad Európában pedig lehetett rendelni, meg küldték a rokonok, családtagok egymásnak. De maradjunk a csalogatásnál. Hogy kerültetek ki?
- Visszajöttem Idukáért, és elindultunk mind a ketten december 31-én, de elkaptak a határon.
Elvtárs, milyen ismerős
- Bocsánat, szilveszter napján...
- Szilveszter napján, ja!
- Úgy gondoltátok, aznap...
- Aznap mentünk el, és a hátunk mögött jöttek elő már a katonák, és fellőttek egy rakétát a levegőbe. Mindenki meg volt ijedve, és feltettek egy teherautóra, hogy visszavisznek Győrbe. Menet közben megálltunk egy kocsmánál, ittunk egy kis bort, meg forró teát, s megszólít a kocsmáros: Elvtárs, milyen ismerős! Nem ismerhet engem, én az életben nem jártam erre. De én láttam magát filmen! Engem nem láthatott. Mire valaki azt mondta, hogy őt nem, de a feleségét biztos, hogy ismerik. Hát ki a felesége? Az én apukám? Hol van a drága? Ott ül a teherautón, most viszik vissza Győrbe. Miért nem jöttek hozzám? Hát elintézem egy telefonnal. Kimegy egy munkásbusz, várja magukat az állomáson, és meg sem állnak a határig, egy lépést nem kell gyalog menni. Oké. Visszavittek Győrbe, ott volt a Hazatelepítő Bizottság, ami abból állt, hogy mindenkit, akit elkaptak a határon, visszahozták ide, és azt mondták, ezek onnan jöttek már vissza. Szóval nem azt mondták, hogy elkapták, hanem mind hazatérők, akik megbánták, hogy elmentek.
Nagy fekete kocsival
- Tehát ez egy statisztikajavító intézkedés volt, hogy őket nem hazatoloncolják, hanem önszántukból jöttek haza. Finom elnevezés.
- Aztán lejátszották ezt a dalt, és bemondták, hogy aki írta és énekelte, azok is itt vannak, hogy megszégyenítsenek minket, és aztán visszavittek Pestre. 5-6 nap után hív a barátom, aki velünk együtt volt, amikor elkaptak minket a határon, hogy telefonált a kocsmárosnak, holnap reggel indul a vonat, aminél kint lesz az állomáson Győrben ez a munkásbusz, az kivisz minket a határig. Mi nem megyünk. Este hazatérünk a vacsorázásból, mire szól a házmester, a Gommermann urat kereste valami rendőr főhadnagy barátja. Nekem nincsen főhadnagy barátom, de ahogy beszélgettünk, visszajött a főhadnagy, nagy fekete kocsival, hogy egy ezredes szeretne velünk beszélni. Beültünk a kocsiba, a Duna-parton volt valami hatalmas belügyi épület, felvittek a legmagasabb emeletre. Nagyon kedvesek voltak, cigaretta, minden, amit akarunk, és akkor elmondta: "milyen csalódást éltem meg, amikor Győrben megláttam, hogy maguk is rajta vannak a listán, maguk is meg akartak szökni innen? Mert nagy blama, hogy itt ez a sláger, mi forszírozzuk a számot, és akkor kiderül, hogy elmegy, aki írta, énekelte, hát ez nagyon rossz reklám. Mondják meg, hogy nem mennek el!" Nem mondom. Művésznő drága, egy kicsit zilált most a helyzet, de két emberre, ha akarunk, még tudunk vigyázni. El is engedtek, még egy csomó cigarettát s egy üveg konyakot adtak búcsúzóul. Éjjel fél 12 volt. Na, most mit csinálunk? Egy megoldás van, reggel 6-kor felülünk a vonatra, és megyünk. Állítólag a következőn már keresték a Boros Idát.
Izraelen át németbe
- Hova kerültek?
- Izraelen át Németországba.
- Általában fordítva szokott történni.
- A szüleim akkorra már kikerültek oda, így minket is beengedtek, de nem utazhattunk Ausztrián keresztül, nehogy leszálljunk, mert azt mondták, nekik már van elég magyarjuk, így Svájcon keresztül érkeztünk. A németeknek több mint száz forgatókönyvet adtam el, írtam vagy húsz játékfilmet...
- Találtam egy magyart is, a Bányászati Múzeumban van meg, Aki másnak palát ás - 1955.
- Én írtam?
- Társszerző, Szász Jánossal. Pongrácz Imre, Lóránt Lenke, Kabos László és Tompa Sándor játszotta a főszerepét.
- Nem tudok róla.
Részlet egy 1976-os amerikai Gommermann-konferanszból
 |
|
Egy híján ötven év
- Mikor kerültél Amerikába?
- 1972-ben.
- És mikor jöttél haza először?
- Három hete.
- Három hete? Tehát 1956 és 2005 között egyszer sem voltál itthon?
- Nem.
- Hogyan szántad rá magadat?
- Idukám meghalt két éve. Nagyon egészségesen élt, reggel, este tornászott, diétázott, csak halat és csirkét evett, azért is tragikus, hogy ő, aki ennyire vigyáz, vele történt meg, pedig én voltam a soron levő, mert nekem volt nikotinmérgezésem, alkoholmérgezésem, meg cukros vagyok. Szóval, ami van, én mindent összeszedtem, de az életben mindig másképp jön. Lejárt a bérleti szerződésem, Beverly Hills közepén volt egy nagy galériám, mindig az volt, hogy most nem lehet elmenni, mert nagyon jól megy, vagy most nem lehet elmenni, mert nagyon rosszul megy, s kell a pénz, ezért mindig eltolódott. A Honvágy-dal jogdíjára pedig azt mondták, az itt van, gyűlik, de nem küldik ki, ha hazajövök, bármikor felélhetem. Aztán úgy volt, hogy 66 körül egy német filmet forgatnak itt tőlem, akkor felhívtam a Jogvédő Irodát, hogy mennyi pénzem lesz, és mondták, hogy semmi. Hogyhogy semmi? Hát azt minden hónap elsején elküldjük dr. Mészáros Istvánnak. Ki a dr. Mészáros István? Fenyegettem, hogy beperelem őket, és akkor elküldték a kópiát, hogy a papa aláírta, és meghatalmazást adott. Állítólag az történt, hogy amikor sláger lett a Honvágy-dal, az öcsémnek egy jogász volt osztálytársa meglátogatta a szüleimet, hogy van egy törvény, olyan mint, hogy ha a Gommermann Pista meghalt volna, a Gommermann néniék örököltek mindent. És kihozott valami 100 ezer forint jogdíjat, ettől kezdve ő volt a családban a jogügyi zseni. És amikor a mamáék kivándoroltak hivatalosan, akkor ez a gazember azt mondta nekik, hogy most elmennek a Gommermann néniék, a Pista nincs itt, az állam lenyeli a pénzt. Adjanak neki egy megbízatást, hogy felvehesse, majd odaadja mindenkinek, akinek mondják. Papáék ezt aláírták, én nem tudtam semmiről, és amikor először szólt a mama, hogy adjon valami pénzt a Jolánka néninek, a barátnőjének, akkor azt mondta, jaj, hát mondja meg a Gommermann néninek, hogy ez forintkiajánlás, mindenki börtönbe megy, maga is, meg mi is! Ettől mindenki megijedt, és soha többet nem beszélt senki semmiről. Nekem se mondták, csak akkor tudtam meg, amikor elküldte nekem a Jogvédő ezt a kópiát a papírral, hogy a papa aláírta, megbízzák dr. Mészárost, hogy vegye fel a pénzt.
Honvágy a Terror Házában
- Tehát a mai napig egy fillért nem kaptál belőle?
- Valószínűleg filléreket kaptam lemezpénzekből, kisjogdíjakban. Most is zűr van, mert a Terror Házában négy év óta éjjel-nappal játsszák a filmet. Lemegy az alagsorba, ott van egy ilyen híradó, fekete, az 56-os évekről, és alatta megy, az Iduka énekli: Oly távol messze van hazám, s ha lejár, kezdődik elölről, megállás nélkül, négy éve. És amikor hozzájuk fordultam, hogy milyen jogon játszszák ezt a számot, azt mondták, hogy ők ezt vették a Filmhíradótól, ez annak az aláfestő zenéje. Megkerestük a Filmhíradót, és mondták, amit ők eladtak, azon nem volt semmi kísérő zene. Szóval úgy néz ki, hogy ezek megvették a Híradót, utána vettek egy lemezt, valahogy összesuszterolták, hogy párhuzamosan menjen, de nincs szinkronban, amikor le-föl megy, és ezt játsszák.
És most azon volna a vita, hogy ez egy nagyjogdíj vagy kisjogdíj. Ők azt állítják, hogy kisjogdíj, mert a Jogvédőnek csak a kisjogdíjhoz van köze, amihez nem csinálhatnak semmit, és nem is tesznek érte semmit, de kapnak 20%-ot a kisjogdíjból. Ha nagyjogdíj, akkor a Jogvédő nem kap egy vasat se. Az ő érdekük az, hogy kisjogdíj legyen, mert akkor megkapják a pénzt, és ha most ki tudjuk harcolni, hogy az nagyjogdíjjal jár, akkor ők elvesztik a forrást, és nekem egy csomó pénz jár, azt hiszem.
Az Andrássy út 60.-ból, ami azért vicc lenne, ha azoktól kapnék pénzt. Másfél évvel ezelőtt magyar emigránsberkekben nagy port vert fel egy követségi estély, amit az itteni magyar követség rendezett, és amelyre magyar emigránsokat is meghívtak, hogy megünnepeljük egy olyan eseménynek az évfordulóját, amely esemény miatt a legtöbb emigráns emigrált. Ha azok annak idején Magyarországra nem jönnek be, akkor nagyon sokan nem jöttek volna ki. Hát ez olyan, mintha annak idején azt mondták volna nekem, hogy Matuska Szilveszter, a biatorbágyi viadukt felrobbantója a merénylet minden évfordulóján szűk családi körben meleg vacsorát rendez, ahol megünneplik a papa nagy tettét, ahogy beleégette, belerobbantotta magát a magyar történelembe. Azt gondolom, hogy ez a Matuska bolond volt, bolond maradt, de ebbe nem lehet beleszólni, ez a Matuska család magánügye. Matuskáék azt ünnepelnek meg, amit akarnak. De ezt hagyjuk. Ha viszont a Matuska család a merénylet 30. évfordulója alkalmából egy nagyszabású fényes partit adna, amelyre szeretettel meghívják a merénylet áldozatainak és özvegyeinek árváit, azt mondom, hogy "ejnye, Szilveszter, ezt nem kellett volna". Persze az embert mindig érik meglepetések, például kiderül, hogy az özvegyek és árvák egy része elment. Ja, hát kérem, ez a Biatorbágy-ügy már olyan régen volt, ez a Matuska már annyira más ember lett, erről már lehet vicceket is mondani. Bejelenthetem, hogy a következő konferanszom itt Los Angelesben a török követségen lesz, amikor egy kacagó, tarka kabaré keretében megünnepeljük a mohácsi vész évfordulóját. Kitűnő műsor lesz, a Minaret-együttes részleteket ad elő, "Az én rózsám Janicsár", és a "32-es basa vagyok én" című operettekből, utána az üvöltő dervisek kórusa énekli a "Tele van a Csele-patak Lajossal" című kesergőt, majd egy egyfelvonásos jön: "Mohácsnál még megvolt", amely Zrínyi Miklóst gúnyolja ki, aki annak idején állandó kirohanásaival veszélyeztette a magyar-török barátságot...
Seress Rezső Szomorú vasárnapja után a második legpusztítóbb erejű magyar dal. Csakhogy...
Induljunk el onnan, hogy a forradalom leverését követően, egészen 1957 januárjáig nem volt hermetikusan lezárva a magyar-osztrák határ. Menekült is mindenki, akinek nem jött be igazán a kádárizmus. A fiatalabb forradalmárok nem ismerték kellően a rendszer lélektanát, nem volt bennük az idősebbekben ’47 óta felhalmozódott - a kérdésüket sem hiszem el - tapasztalat. Nekik küldték ezt a számot.
A megtorlásügyi szakemberek november 4-e után azzal szembesültek, hogy kevesebb a megbüntethető reakciós, mint amennyivel előzetesen kalkuláltak, haza kell tehát hozni a menekülteket, a nyugodt hétköznapokba visszailleszkedő polgárokat pedig újra elő kell venni. Így történhetett, hogy MSZMP-s káderek lobbiztak akasztásért, (Brusznyai Árpádgimnáziumi tanár esetében sikerrel). Az év elején rendelte meg a Magyar Rádió a Honvágy című nótát, mely aztán kapóra jött az interregnum időszakában. Az 1956-ban született alkotás az újonnan formálódó MSZMP rádiós propaganda részeként terült szét az éterben novembertől, belezenélve a disszidáló magyarok lelkébe, szívébe. A dal igazi féregvírusként a forradalmárok a hazaszeretetét kihasználva támadt. Az elmenekült kedves hallgatók egy része, köztük Wittner Mária is – talán e melódia hatására, szépen visszajöttek. A történetet onnan már ismerjük.
Vannak sokan, akik még az ötvenes évekből ismerik a dalt, a magunkfajta közép-öregek az egykori Kontroll Csoport tolmácsolásában hallottuk először. 1987-ben azonban még világos volt, hogy eljátszása valójában egy totális rendszer arca elé tartott tükör: ilyen eszközöket használtok.
A Bojtorján együttes interpretációja azonban a dal teljes félreértésről tesz tanúbizonyságot, ráadásul a Fidesz egyik kampányrendezvényének színpadán mutatták be:
A szirupos szöveg, a keserédes bayerzsolti értelemben vett erdélyi romantikát idézi, s helyezi pozitív kontextusba. „Ott, ahol zúg az a négy folyó”, hogy mást ne mondjunk ugye. Csak ezt (az eredetileg Gommermann István szerzeményt) elhárító tisztek nyomatták egészen a megtorlások nyitányáig. (Akampányban a Szabad Európa Rádió is kezükre játszott.)
A dal egyébként egy amerikai sláger koppintása. A szerző és felesége - tudva, hogy a rendszer használja dalukat - 1956 végén elmenekült az országból. Az érzelmes szerzeményt, bűnös előélete okán kéretik értékén kezelni! Én Eisemann Mihállyal vagyok.
Honvágy
Oly távol, messze van hazám,
Csak mégegyszer láthatnám!
Az égbolt, a felhő, a vén hold, szellő,
Mind róla mond mesét csupán.
Holdfényes májusok,
Muskátlis ablakok
Hozzátok száll minden álmom.
Ott, ahol élt anyám,
Ott van az én hazám,
Ott lennék boldog csupán.
A sorsom jó, vagy rossz nekem,
Itt minden, minden idegen.
Más föld, más ég, más táj, más nép...
Bárcsak otthon lehetnék!
Holdfényes májusok,...
Oly távol, messze van hazám,
Csak mégegyszer láthatnám.
Holdfényes májusok,...
Holdfényes májusok,...
...Csak még az egyszer láthatnám!
|
|
LAST_UPDATED2 |
|
