Petra Hanáková a prágai Károly Egyetem Film Tanszékén tanít. Kutatásai középpontjában a cseh nemzeti identitás filmes reprezentációja, a feminizmus, a társadalmi nem és a vizuális kultúra áll. Önálló kötete: Pandořina skřínka aneb Co feministky provedly filmu? [Pandora szelencéje, avagy mit adtak a feministák a filmnek?] Academia, Praha, 2007. Szerkesztett kötete: Výzva perspektivy. Obraz a jeho divák od malby quattrocenta k filmu a zpět. [A perspektíva kihívása. Kép és nézője a quattrocento festészetétől a filmig és vissza.] Academia, Praha, 2008; Visegrad Cinema: Points of Contact from the New Waves to the Present. [A visegrádi film. Érintkezési pontok az újhullámoktól a jelenig.] Társszerkesztő: Kevin Johnson. Casablanca, 2010, Praha.
A kisnemzeti filmművészetek elkerülhetetlen „elveszettsége”
A kis nemzetek filmművészetének, amelyek a nagy filmgyártások kiemelkedő kulturális sikereihez képest jellemzően a perifériára szorulnak, a film „nagy” általános történetébe csak pár gondosan kiválasztott alkotáson és belső fejlődésük során kivételesnek számító mozgalmaikon keresztül sikerül betörniük. Ennek eredményeképpen sok fontos mű, rendező és korszak (még ha nemzeti kontextusban központi szerepet is játszik) a külföldi nézők és értelmezők előtt „elveszik”, ismeretlen marad. A film „rövid történetének” fogalma logikusan csak mérföldkövek és emblémák történetéből állhat. A „veszteségnek” azonban van egy másik formája is, nevezetesen az, hogy tudatos hallgatás borítja a nemzeti filmművészetek egész periódusait, melyeket nemcsak külföldön, az egyetemes film nagy „műalkotásainak” kanonikus történetében hagynak figyelmen kívül, hanem hazai kontextusban is csak zavartan említenek, és gyorsan túllépnek rajtuk. A cseh, pontosabban a csehszlovák filmben [1] ezt a korszakot, amely ebben az értelemben kétszeresen is elveszett, és talán a „leginkább elveszett” éra a cseh film történetében, a „normalizáció” – az 1970-es évek és 1980-as évek nagyobbik része – során született mainstream alkotások képviselik. A cseh(szlovák) filmben igazi fehér folt ez az időszak, melyet általában intellektuális, erkölcsi és esztétikai sivatagnak tekintenek, és amely a szovjet tankok által eltiport Prágai Tavasz ideái és ideáljai – melyeket az újhullámos filmes teljesítmények tükröznek – után jött létre.
A „normalizáció időszaka” nagyon kedvelte az „ideológiailag semleges” filmeket, különösen a vígjátékokat. [2] Ezek közül a leginkább emblematikus típusra a cseh nyelvben pontatlanul általábanbláznivé komedie-ként („őrült vígjátékok”) utalnak, [3] melyeket ma gyakorta az eszképizmus és az ideológiájában cinkos tömegszórakoztatás megtestesítőjeként néznek le, és amelyeket néha csak hamis és halvaszületett parodisztikus és szatirikus kísérleteknek tekintenek. [4] Ebben a tanulmányban pontosan ezekre a vígjátékokra szeretnék fókuszálni, ezeket az „őrült vígjátékokat” lényegében olyan szubzsánerként elemzem, melyek stilisztikailag és műfajilag hibriditásukról és műfajkeresztezésükről emlékezetesek. Alapvetően az a célom, hogy bemutassam, ezek a vígjátékok inkább „hibridek”, mintsem „őrültek”, s hogy megkeressem ennek a formai anomáliának az okait.
Nem meglepő, hogy a normalizáció időszakának mainstream filmjeire mindeddig nem irányult számottevő tudományos vizsgálat – sem a tematikai és stilisztikai elemzés szintjén, sem pedig a korszak filmjeinek ideológiai vizsgálatát tekintve. [5] Ez azonban nem furcsa, ha figyelembe vesszük, hogy a korszak és a tárgy morálisan és politikailag mindig is érzékeny volt, mivel a hibrid vígjátékok legtöbb szerzője a „politikailag elkötelezett” filmrendezők közé tartozott. Ezeknek a filmkészítőknek lehetőségük nyílt dolgozni, és filmjeiket is bőséges forrásokkal támogatták, miközben más alkotók filmjeit leállították, dobozba zárták, karrierjüket tönkretették abban a korszakban, melyben a „mély kulturális hanyatlás tagadhatatlanul összekapcsolódott az emberek erős morális és állampolgári depressziójával” (Lukeš 1997: 66). Továbbá a legtöbb normalizáció korabeli vígjáték hatalmas kasszasikerét gyakran az alkotók bűnrészességeként és a rendszerrel való összejátszásaként bélyegezték meg (mindez feltárja a fájdalmas igazságot arról is, hogy a nézők elég könnyen bedőltek a „hivatalos” szórakoztatásnak). Az 1970-es és 1980-as évek mainstream produkciói ezért maradtak olyan „filmek, melyeket szégyellünk” – ahol az „-ünk” az értelmiséget, a filmtörténészeket és a kritikusokat jelenti (és nem annyira az átlagnézőket, akiknek körében a műfaj mind a mai napig népszerűségnek örvend). [6]
Az alkotói feltételek a hibrid vígjáték műfaja számára olyan helyzetet teremtettek, amely kezdettől fogva messze nem volt ártatlan. Itt most engem a politikai helyzettel való látens cinkosság és összefüggésrendszer érdekel, de nem ideológiai elemzésre vállalkozom. Ehelyett a szélesebben vett műfajra bizonyos stilisztikai és rejtett műfaji jegyek, illetve ezek folytonossága és megújítása fényében tekintek, melyek a cseh filmben és kultúrában már a legkorábbi időszaktól fogva jelen voltak. Reményem szerint sikerül rávilágítanom arra, hogy a műfaj által alkalmazott bizonyos narratív és stilisztikai stratégiák nemcsak az adott korszak körülményeit, hanem azokat a cseh (vagy csehszlovák) kultúrában megmutatkozó különböző kulturális tendenciákat és szellemi megrázkódtatásokat is tükrözik, melyek a 19. század első feléig, a kultúrának a megújhodás kori modern „kitalálásáig” nyúlnak vissza. [7]
Jindřich Polák: Holnap felkelek, és leforrázom magam teával
Mennyiben „őrültek” a normalizáció őrült vígjátékai?
A normalizáció időszakának kultúrpolitikáját trükkös és perverz szemantika támogatta. A hatóságok az általuk használt fogalmakat politikai döntéseikhez igazították, a korabeli politikai tisztogatásokat „konszolidációként”, a „normálishoz” való visszatérésként vagy a „korábbi hibák és torzulások kijavításaként” írták le. Ennek a terminológiának a beadagolásával megerősítették a centralizálásra és az ideológiai stabilitásra vonatkozó céljaikat. Ez a nyelvi bűvészmutatvány pusztán álcázása volt a cenzúra elkerülhetetlen eszkalálódásának, a filmek dobozba zárásának, a terjesztés feletti ellenőrzésnek, az alkotók arra való kényszerítésének, hogy csatlakozzanak a „pártvonalhoz”, és az együttműködésre nem hajlandó művészek ellehetetlenítésének. Ez az időszak egyben visszavetette a csehszlovák filmet a politikai, kulturális és földrajzi „elszigetelődés” állapotába, és izolálta a „nyugati” film és kultúra fejlődésétől. [8]
Mégis a hibrid vígjátékok stílusa nem annyira a „normalizált” vagy „konszolidált” jellegzetességeket tükrözi, hanem ironikus módon a káoszt, a valószerűtlenséget, a biztos tér- és időbeli korlátok elvesztését ünnepli. Nem véletlen, hogy ezek a filmek általában a science-fiction és a cseh kultúra archetipikus csúcsműfaja, a tündérmese alapján szerveződnek. [9] Ez az egyik oka annak, amiért azt gondolom, hogy lehetséges a hibrid vígjátékok szimptomatikus olvasata – ez a műfaj egyszerre túl bonyolult és túlságosan ellentmondásos ahhoz, hogy pusztán eszképista szórakoztatásként utasítsuk el, illetve hogy csak a politikailag konform szerzőknek a kommunista uralom helyreállításából fakadó haszonszerzéseként értelmezzük. Ugyanakkor nem az a célom, hogy az 1970-es és 1980-as évek hibrid filmjeit szubverzív módon vagy a politikai progresszivitás szempontjából vizsgáljam felül. Ezek a filmek lényegében tökéletesen teljesítik azon céljukat, hogy nem túl magasröptű kikapcsolódást nyújtsanak a tömegeknek, miközben egyszersmind könnyen értékesíthető árucikkekké váltak nemzetközi szintéren, ami a totalitárius rezsim előnyére vált. [10] Itt azt szeretném hangsúlyozni, hogy bizonyos stilisztikai és műfaji törések és szabályszegések, melyek közösek ebben a filmtípusban, a kor speciális feltételeinek lecsapódásaiként érthetők meg, és azokat a sajátlagos vonásokat tükrözik, melyek a cseh kulturális identitás megteremtéséért folytatott küzdelem során jöttek létre és tettek szert jelentőségre.
Modern tündérmese: Arabella sorozat
Jóllehet a hibrid „őrült” vígjáték gyakran az 1970-es évekkel kapcsolódik össze, hagyománya az 1960-as évekbe nyúlik vissza. Sőt a műfajnak a közönség körében elért népszerűsége miatt már az újhullámos korszak tetőpontján sem érvényesek azok a megközelítések, melyek lényegében a normalizáció sajátos és különc termékeként jellemzik (ez tehát általános gyakorlat). Az 1970-es évek és az 1980-as évek eleje „csupán” kedvező feltételeket teremtettek a műfaj fellendülésére, később pedig a televízió médiumához való alkalmazkodáshoz és a gyermekeknek szóló „hibrid” televíziós sorozatok létrejöttéhez nyitották meg az utat.
Történetileg nézve a vígjáték a cseh film legjellemzőbb műfaja, legalábbis a hangosfilm bevezetése óta. A hangosfilm korszaka is életre hívta ezeket a tipikus „csevegő” vagy „bőbeszédű” vígjátékokat, mivel a cseh humor jellemzően nem fizikai, hanem verbális. [11] Ez a verbális humor sok esetben összekapcsolódik a „politika szférájával” is, és ezáltal a politikai üzeneteket gyakran szürreális, fantasztikus vagy természetfeletti keretek közt tálalják. Ez az egyik oka annak, hogy a cseh vígjátékokat nehéz lefordítani a külföldi néző számára. Charles Eidsvik, hogy ezt a „távolságot” és az értelmezés problémáját egyszerre kezelje, megkíséreli „lefordítani” az 1960-as évek vígjátékait a nyugati közönségnek. [12] Azt állítja, hogy kelet-európai vígjátékokat nézni nyugtalanító lehet, mivel nehéz a komikus főhőst és azokat a kulturális konvenciókat azonosítani, amelyek jelzik, mikor kell nevetni. A fordítási nehézségeket a műfaj szükségszerű átpolitizálásával és a komikus konvenciók azon logikájával köti össze, amely a szocializmus alatt a „humorérzéküket megtartó” emberek között alakult ki (Eidsvik 1991: 91). [13] Számára a hatvanas évek vígjátékai a kiforrott, „álrealista” komikus stílus miatt tartanak érdeklődésre számot, [14] mely domináns az egész kelet-európai régióban. A komikus hatást a nézők hétköznapi világára tett utalások idézik elő, melyek lehetővé teszik számukra, hogy „aszerint az elképzelt (vagy képtelen) világ szerint reagáljanak, melyet a film felkínál” (Eidsvik 1991: 93). Eidsvik számára ez a konstelláció váltja ki a „hiábavalóság komédiáját”, melyben „kakofónia uralkodik”.
Mindazonáltal lehet, hogy ez a fajta kakofónia vagy szabálykövetési hiány máshonnan, nevezetesen a cseh kultúra „hibrid műfajainak hagyományából” eredeztethető, ahol a vígjáték nagyon gyakran tragikomikus, a drámának komikus vagy lírai felhangjai vannak, és ahol nem találunk tiszta műfaji filmeket, például melodrámát, horrorfilmet vagy gengszterfilmet stb. Ezt a hibriditást nagymértékben az a rengeteg kulturális hatás okozta, amit a politikai környezetben bekövetkező változások és társadalmi szerepének átalakulásai közepette a film a történelem során magába szívott. A filmes médium mindig is arra törekedett, hogy a cseh hagyományokba befogadja a külföldi hatásokat, s mind az avantgárd, mind pedig a hagyományos formákkal sűrűn kísérletezett, adaptálta és átfordította azokat a cseh kultúrába. [15] De a cseh(szlovák) kultúrában a modernitás óta más folyamatok is jelen voltak, melyek különös csavarral toldották meg a hibridizációs stratégiákat, összefüggésben a kulturális elzártság rendellenes állapotával, illetve a formák és jelentések közti huzavonával, amely ebből a helyzetből fakadt. Ezekkel a folyamatokkal a tanulmány utolsó fejezetében foglalkozom majd.
Eidsvik megközelítése szerint a kelet-európai vígjátékok általában „a »rendes« realizmus fapofás és ravasz folytatásai” (Eidsvik 1991: 92). Noha Eidsvik állítása talán túlságosan is általános és leegyszerűsítő lehet, a valósághoz fűződő zavart viszonya a cseh film egyik emblematikus vonása. A cseh „őrült vígjáték” realizmus iránti érzéke kiváltképpen a színészi stílus vonatkozásában különösen figyelemre méltó. Nincs eltúlzott grimaszolás, és a színészi alakítást inkább visszafogott előadás jellemzi. A legtermékenyebb alkotók szerint az őrült vígjáték titka abban rejlik, hogy abszurd ingerek „valós” reakciókat váltanak ki, és hogy az így létrehozott „realisztikus” helyzetek állnak a középpontban (Vorlíček, idézi: Kopaněva 1976: 208–209). A történet ekképpen szituációkra épül, és a szereplőknél nem tapasztalható lényeges belső fejlődés. Nem történik pszichológiai vizsgálat, nincsenek mély személyiségek, akik traumákkal, depresszióval vagy válságokkal lennének elfoglalva. Nincs bennük semmi látens, körvonalaik világosak, és „alapszínekkel” vannak megfestve. A szereplők diszkréten játszanak, és természetesek maradnak a legnevetségesebb helyzetekben is. Bolondéria, szójáték, fizikai geg és komikus gesztus helyett az „abszurditást állítják színpadra realisztikus módon”, és „bohóckodás nélküli vígjátékot” valósítanak meg (Vorlíček és Macourek, idézi: Kopaněva 1976: 209). Mint majd látni fogjuk, a hibrid vígjátékok realisztikus díszletek és futurisztikus kellékek, cselekményelemek bizarr kombinációját is alkalmazzák. Jellemzően esztétikai trópusok, műfaji és formális modellek, zavaros tér- és időbeli utalások összeollózott ötvözeteiként jönnek létre, a túlzásig kombinálva, előre meghatározott szabályok nélkül.
Oldřich Lipský: Limonádé Joe, avagy lóopera
A hibrid film ezért a beszélgetős vígjátékok és más műfaji elemek, például sci-fi motívumok elegyeként alakul ki (pl. A Földről jött ember [Muž z prvního století, Oldřich Lipský, 1961], az Uraim, megöltem Einsteint! [Zabil jsem Einsteina, pánové, Oldřich Lipský, 1970] és az Uram, Ön özvegyasszony lesz![Pane, vy jste vdova, Václav Vorlíček, 1970]), időnként időutazásos filmmé alakul át (Holnap felkelek, és leforrázom magam teával [Zítra vstanu a opařím se čajem, Jindřich Polák, 1977)], amely az időutazásos témát a háborús film motívumaival kombinálja). Más keverékek műfaji elemként felhasználják a képregényeket (Ki akarja megölni Jessie-t? [Kdo chce zabít Jessii?, Václav Vorlíček, 1966], a westerneket (Limonádé Joe, avagy lóopera [Limonádový Joe aneb Koňská opera, Oldřich Lipský, 1964], a kémfilmeket (A legtitkosabb ügynök – W4C [Konec agenta W4C prostřednictvím psa pana Foustky, Václav Vorlíček, 1967]), a maffiafilmes fekete komédiákat (Négy gyilkosság elég lesz, kedvesem? [Čtyři vraždy stačí, drahoušku, Oldřich Lipský, 1970]), a horrorfilmeket (Várkastély a Kárpátokban [Tajemství hradu v Karpatech, Oldřich Lipský, 1981], amely – a Nosferatu parafrázisaként – klasszikus horrorfilmként kezdődik, aztán inkább „techno-horrorrá” alakul, miközben operafilm és néprajzi tanulmány is egyúttal) vagy a „felnőtt” tündérmeséket (Hogyan fojtsuk vízbe…, avagy kétéltűek tündöklése és bukása [Jak utopit Dr. Mráčka aneb Konec vodníků v Čechách, Václav Vorlíček, 1974]; Lány seprűnyélen[Dívka na koštěti, Václav Vorlíček, 1972]), hogy csak a legnépszerűbb és legjobban ismert példákat említsem.
Mindezek a filmek néha paródiaként, szatíraként vagy pastiche-ként értelmezhetők. Mégis azt gondolom, hogy ezek a filmek voltaképpen túllépnek ennek a megközelítésnek a keretein, ehelyett újfajta hibrid formát valósítanak meg, amely meghaladja mind a paródiát, mind pedig a szatírát, s csak bizonyos mértékig tekinthető pastiche-nak, igen speciális rendeltetéssel. A paródiák és a szatírák alapszinten a néző és – ami még fontosabb – a szerző részéről egyaránt az eredeti forma beható ismeretét igénylik. Számos, a hibrid vígjátékok által „elorzott” műfajjal azonban nem ez volt a helyzet. [16] Nem meglepő, hogy a hibrid filmek és sorozatok két legtermékenyebb szerzője, Václav Vorlíček és Miloš Macourek nyíltan kifejezték ellenérzésüket aziránt, hogy vígjátékaikat paródiaként értelmezzék, lévén ez „túl könnyű” megközelítés (lásd Kopaněva 1976). [17] Filmjeik nem az eredeti alapanyag kinevetésére vagy elítélésére irányulnak; a filmrendezők nem alkalmaznak polemikus vagy kritikai távolságot. Forrásaikhoz való viszonyuk legtöbb esetben semleges, saját kirakós játékaik darabjaiként használják fel ezeket. Rendkívüliségük a bricolage-ból fakad, játékos „szerkentyűik” segítségével több különféle műfajt és stílust kapcsolnak össze.
Václav Vorlíček: Ki akarja megölni Jessie-t?
Hogy egy konkrét példát is nézzünk, vegyük az egyik legelső, nagyon népszerű és nyíltan hibrid alkotást, Vorlíček és Macourek 1966-ban született Ki akarja megölni Jessie-t? című filmjét. A Jessie a hibrid vígjáték számos alapvető témáját vonultatja fel. Vannak sci-fi motívumai, mivel a film a közeli jövőben játszódik, de fontosabb, hogy ez szocialista jövő, amely nagyon sokban hasonlít a jelenlegi valóságra, amilyennek azt a nézők ismerik. A történet egy tudós házaspárról szól, mindkettejük kutatóintézetben dolgozik. A hölgy, Beránková professzornő világhírű „szomnológus”, az álomvezérlést tanulmányozza (az a célja, hogy páciensei zavaró álmait enyhítse, és kellemes érzéseket fecskendezzen beléjük). Férje „gyakorlatiasabb” dolgokat kutat (bár jóval kevesebb sikerrel): gyárakban használható, nagy súlyok emelésére alkalmas darukat.
Beránková és csapata kifejleszt egy olyan vakcinát, amely azonnal megszünteti a nyugtalanító álmokat, és amikor férjéből a lefekvés előtt olvasott képregény rémálmot vált ki, a nő befecskendezi azt. A vakcina mellékhatásának eredményeképpen azonban az álombeli szereplők megjelennek a valódi világban, és saját szabad akaratuk szerint kezdenek cselekedni. A testet öltött szereplőket – vagy „káprázatokat”, ahogyan a filmben hívják őket – ebben az esetben a nyugati képregényekből származó három karakter jelenti: Superman, egy miniszoknyát viselő érzéki tudósnő (aki véletlenül feltalálja az antigravitációs kesztyűt) és egy cowboy. Bár az álmokba való tudományos beavatkozás témája társadalomkritikai élt kölcsönöz a filmnek, mégis a fő téma a valóság és a képzelet összeütközése marad. A filmben a képzelet végső soron üdvözölt menedék, amely nem általában a valóság, hanem egy álmoktól megfosztott valóság elől nyújt menedéket. A film végén Beránek nem meglepő módon lecseréli feleségét a káprázatként megjelent szexi tudósnőre, és vele marad a valódi világban. Beránková pedig az imádott Supermant az álmok birodalmában kergeti.
Így a science-fiction és a vígjáték kombinációját kapjuk, amit különböző képregényes források ihlettek (szellemes csavarral, mivel a Superman a rosszfiú, a film cselszövője, együtt az álmokat vezérlő Beránkovával). A képzelet, illetve a logikától, az ésszerűségtől és a linearitástól leválasztott térbeli és időbeli kombinációk ugyancsak hatással vannak a hibrid vígjátékok díszleteire. Rendkívül gyakran találkozhatunk jelentős „anomáliákkal”, zavaros kronotoposzokkal, melyek az elszigeteltség és a nyitottság, a provincializmus és a kozmopolitizmus közötti viszályt, illetve a jövőben való hitet és a jelentől való félelmet tükrözik vissza.
A hibrid vígjátékok díszletei jellemzően elmossák a térbeli és időbeli koordinátákat: általában vagy a teljes időtlenségben, vagy pedig a közeli jövőben játszódnak, amely a jelenre emlékeztet. A Jessie-ben a színrevitel az időbeliséget tekintve nagyon realisztikus, csak a tudományos találmányok tartoznak a jövőhöz. Noha a Holnap felkelek, és leforrázom magam teával című filmben a város úgy néz ki, mint a korabeli Prága, a cselekmény egy időutazásra szakosodott utazási cég körül forog, amely elsősorban az ókori Egyiptomba és a dinoszauruszok idejébe értékesít utakat. A történetben megjelenik egy csoport náci is, akik a céget arra akarják felhasználni, hogy megfordítsák a történelem kerekét azáltal, hogy neutronbombát küldenek a Führernek. Az Uram, Ön özvegyasszony lesz! című film olyan helyre vezet bennünket, mely egy jelenbeli városra emlékeztet, de voltaképpen az osztálytársadalom „retró” képét nyújtja, a filmben Cseh(szlovákia) királyság, uralkodóval az élén, aki saját asztrológussal rendelkezik. Ebben az országban azonban fejlett katonai és orvosi kutatások folynak, még innovatív idegsebészet is, amely lehetővé teszi az agyátültetést. A legtitkosabb ügynök – W4C című film egy közbeékelt felirat révén jelzi, hogy egy kémekkel és maffiózókkal teli „meg nem nevezett városba” visz minket, mégis világosan ráismerhetünk a mostani Prága nevezetes látképére a háttérben. Amikor ezekben a filmekben a kronotoposzok az időutazásos téma révén tovább bonyolódnak, olyan helyeken és időkben találjuk magunkat, amelyek a jelenhez hasonlónak vagy azzal azonosnak tűnnek, mégis jelentősen és kísérteties módon mások.
Tehát ezek az egyértelműen képzeletbeli helyek, álombeli terek és időbeli körkörösségek a cseh valóság realisztikus környezetére épülnek. Ennek a képzeletbeli „jelennek” egyben megvan az a hatalma, hogy tagadja a Kelet és a Nyugat közötti viszony (a korabeli politikai földrajzban kiütköző) ellenpólusos jellegét. A legtöbb film nyíltan tagadja a hidegháborús elszigeteltség állapotát, és a „szocialista” színrevitelt nyugati átvételekkel és motívumokkal fűszerezi. Az alaphelyzet, melyet a kulturális elkülönülés és a szocialista kultúra normalizációja („megtisztulása”) határoz meg, ellentmondásossá válik a nyugati és keleti jellegzetességek és motívumok furcsa keveredésével, főként a nyugati „átvételek/átültetések” alkalmazása miatt.
Minthogy számos motívum, szereplő, tárgy és díszlet nyilvánvalóan a nyugati műfajokból származik, melyek nem voltak elég ismertek a korabeli Csehszlovákiában (mivel a nyugati filmeket általában hivatalosan nem terjeszthették), egyes filmek fonák módon „bevezetőkként” szolgáltak a nyugati ikonográfiába. Ezt az ikonográfiát azonban többnyire elég bizarr módon háziasították, a nyugati ikonok rendszerint cinikus átfordításával és kulturális gyarmatosításával kisajátították. A legtitkosabb ügynök – W4C című kelet-európai James Bond-filmben például a csillogó kémvilág esetlenné válik, s végül egy cseh átlagember – aki nem is egy igazi kém – győz egy olyan helyzetben, ahol minden külföldi szuperügynök elbukik. A nyugati kultúra ennélfogva hivatkozási ponttá válik, és ez ambivalens csavart kölcsönöz annak a „nyugati imperializmusnak”, melyet a korabeli politika képviselői deklaráltak.
Václav Vorlíček: A legtitkosabb ügynök – W4C
A Nyugat és a Kelet ironikus módon összekapcsolódott a – keleti blokk által hirdetett, [18] de nyugaton is tükröződő – „tudományos és technikai forradalom” karikírozott csodavárásában is. A hibrid vígjáték tipikus színhelye a kutatóintézet (lásd a két intézetet a Jessie-ben, a fiatalító intézetet a Szabad egy kis spenótot?-ban [Což takhle dát si špenát?, 1977], vagy a kütyü feltalálásáról szóló, James Bondra emlékeztető jelenetet a W4C-ben). A feltalált készülékek gyakorta túlságosan is hatékonynak és gyorsnak bizonyulnak. A „túlságosan is hatékony készülék” legszélsőségesebb esete az a rafinált úszómedencés szerkezet, amely a W4C-ben 200 000 volt erősségű árammal meggyilkolja a titkosszolgálati ügynököket. A találmányoknak rendszerint van valami abszurd mellékhatása is (például az álmok életre kelése a Jessie-ben vagy a gyorsított fiatalítási eljárás a Szabad egy kis spenótot?-ban). Helyenként időgépekkel vagy médiakészülékekkel párosulnak, például a Holnap felkelek, és leforrázom magam teával című film történetének nagy része egy időutazási irodában bontakozik ki, a Jessie-ben TV-szerű interfészt használnak az álmok szabályozásához, a Várkastély a Kárpátokban pedig tele van olyan készülékekkel és gépekkel, melyek az emberi testet a technológiával egyesítik.
Ezek a készülékek nagyon gyakran az emberi test kiterjesztései, feltalálásuk az ember tökéletesítésére, fegyelmezésére, sőt amennyiben a szerves lény nem képes életben maradni, az ember helyettesítésére szolgál. Ahogyan a hibrid vígjátékokban a műfajok és stílusok széttöredezettek, és az egyik a másikba olvad, úgy ezekben a filmekben a testkép is töredezetté, szétroncsolttá válik, amit a technológia aztán újjáéleszt. Amint Vorlíček kijelentette, „ennek a műfajnak a titka abban rejlik, hogy a nézőkkel elhitetik azt a lehetőséget, hogy az agy három testbe is átültethető (Vorlíček, idézi: Kopaněva 1976: 209). A test a hibrid filmekben magának a hibriditásnak a helye, átalakulásokon megy keresztül, eltörli a nemi és osztálybeli határokat, megszűnik a tudás vagy az identitás helyének lenni, és ez jelentős következményekkel jár az identitásra és a társadalmi-nemi politikára nézve.
A test a legtöbb esetben „fegyelmezetté” válik, és egyesül a készülékekkel. A női test különösen gyakran egyfajta „agglegénygépezet”, és a „technológiai” vágy végső tárgyává lesz. [19] A Várkastély a Kárpátokban című filmben a női testet mint a vágy végső tárgyát szó szerinti értelemben nem-emberi készülékként, egy primadonna mechanikus reprodukciójaként konstruálták meg, villódzó képpel és felvett hanggal vetítik. A (többnyire női) test effajta elgépiesedése és töredékessége érdekes módon nem hagy sok helyet a sztereotípiáknak. Ellenkezőleg, reflektál rájuk és felfedi azokat. Így az agy férfiból női testbe való átültetésének motívuma az Uram, Ön özvegyasszony lesz! című filmben nem a nemi különbségekkel játszadozó szokásos poénokra van kihegyezve, hanem ehelyett itt a test elsősorban a személyiség „gyűjtőhelyévé” válik. Bár a hibrid filmek szereplői meglehetősen statikusak, és nem fejlődnek a narratíva során, paradox módon maguk a szexuális tárgyak viszonylag szubjektivizáltak (például a szexbomba egyúttal tudós is a Jessie-ben, az Uram, Ön özvegyasszony lesz!-ben a lenyűgöző női test valójában egyszerre egy visszataszító férfi asztrológus zseniális agya is, és a rajongott színházi díva egyszersmind a király okos bizalmasa és aszexuális értelemben vett barátja).
Oldřich Lipský: Várkastély a Kárpátokban
Az elkülönülés és az önhibridizáció koloniális és posztkoloniális kontextusa
Mennyiben kapcsolhatók össze az 1970-es évek hibrid vígjátékai, amelyeket a kor egyik legalacsonyabb műfajának tekintettek (gyakran az újhullám tiszta és magasztos vizuális hagyományával szembeállítva), a cseh kultúra és film sajátosságaival? Az elveszett és a kiváltságos közötti szakadék ellenére nem azt állítom, hogy ez a fajta film pszichoanalitikus értelemben „elveszett”, vagyis hogy az, ami elveszett, jelentős mértékben meghatározza annak identitását, ami megmaradt. Éppen ellenkezőleg: ebben az esetben azt gondolom, hogy ami elveszett, vagy szándékosan elfelejtődött, az éppen a cseh filmművészet identitásának és sajátosságának lényegéhez tartozhat. Az erre a műfajra jellemző vonások – a stilisztikai és műfaji tisztátalanság és hibriditás, a szándékos szertelenség, a kreatív dilettantizmus és provincializmus – a cseh filmtörténet folyamán rendkívül fontos szerepet játszanak. Így ennek következtében azt a hipotézist szeretném felállítani, hogy a hibrid film sokkal jellemzőbb a cseh filmre, mint a kiváltságos helyzetben lévő újhullám inkább kozmopolita és „tiszta” alkotásai vagy a második világháború előtti kozmopolita alkotók, például Gustav Machatý egyedülálló filmjei.
Ha megkockáztatunk egy általánosító kijelentést, azt mondhatjuk, hogy alapvetően két meghatározó tényező játszik szerepet a cseh film és kultúra alakításában. A hirtelen politikai változások és kulturális fordulatok drasztikus töréseket idéztek elő a cseh film fejlődésében, amelyre ennek következtében a folytonosság, a kulturális identitás és az egyéni stílus folyamatos kereséseként lehet tekinteni. [20]Számos politikai rendszer és teljesen különböző kulturális kontextus formálta a politikai és kulturális megnyilvánulásokat a 20. század során, és mindegyik új rezsim különböző kulturális elvárásokkal és szükségletekkel jelentkezett. A cseh művészet és különösen a cseh film fejlődését a 20. század folyamán politikailag és társadalmilag determinált radikális szakadások határozták meg, majdnem minden második évtizedben újraalkották a kulturális termelés formáit. A nagynemzeti filmművészeteknek megvan a maguk természetes fejlődése, belső struktúrája és rendszere, a cseh filmtörténetben viszont repedéseket, fordulatokat és visszatéréseket találunk, szakítást a külföldi hatásokkal, és alkalmazkodást a politikai változásokhoz.
Ez az a kontextus, amelyben meg kell ítélnünk a cseh film stilisztikai és műfaji anomáliáinak kérdését, mint amely szimptomatikusan jelzi a szélesebb kulturális és politikai miliő impulzusainak felszívódását. A filmstílus és film formája sohasem válik el attól a társadalomtól, amely létrehozta, s mint azt a cseh film- és irodalomteoretikus, Vratislav Effenberger megállapította az 1960-as években: „a filmstílus fejlődése az ember (vagy a nép) társadalmi és pszichológiai képének feltárulkozásaként érthető meg, mintha csak a hivatásos történetírás hátlapja lenne” (Effenberger 1996: 175). Az ő szempontjából nézve a filmstílus és a hivatásos történetírás egymást támasztja alá, jelentős mértékben meghatározzák és értelmezik egymást.
A cseh film második meghatározó tényezője azzal az általánosan ismert ténnyel függ össze, hogy a cseh kulturális tradíció populáris, demokratikus örökségből származik, és ilyenformán elkülönül a kiváltságosság, az elitizmus és a szofisztikáltság fogalmaitól. A történészek szerint az az általuk fókuszba állított tény, miszerint a cseh nemzet talán az egyetlen európai állam, amely arisztokratikus elit nélkül, alulról felfelé építkező nemzetként lépett be a modern történelembe, a cseh kultúra önmeghatározására nézve jelentős következményekkel járt. A filmtörténész Jaroslav Boček úgy gondolta, hogy a cseh művészetben és társadalomban egyaránt ez a plebejus beállítottság az oka a középszerűség kultuszának, a forma és a rend iránti tiszteletlenségnek. [21] A forma és a stílus „tisztasága” iránti tisztelet hiányát úgy értelmezhetjük, mint ami megnyitja az utat a cseh film hibridizációja és kontaminációja előtt.
Ennek a populáris eredetnek és kulturális demokratizálásnak a hatalma csak felerősödött a filmben, mivel a cseh filmművészetben nincs egyetlenegy tartós hagyomány sem, amelynek történelmi bázisa ne folyamatos törések és a szakadékok áthidalási kísérletének sorozataként alakult volna. Mindazonáltal itt egy mögöttes populáris hagyomány megléte, illetve a hibrid, stilisztikailag sokszínű, Frankeinstein-szerű művek jelenlétének viszonylagos állandósága tapintható ki, amely jelenség további elemzésre vár. A kelet- és közép-európai filmről szóló tudományos írások a közelmúltban kezdték hangsúlyozni a posztkolonializmus keretét, és a régió filmjeit a kulturális kolonizáció eredményeként kezdték elemezni.[22] Csehszlovák összefüggésben valójában gyarmatosítások sorozatáról beszélhetünk, kezdve a 17. századi német kolonizációtól a háború alatti náci fennhatóságon át az 1948 utáni szovjet befolyási övezetbe való beilleszkedésig. Azt gondolom, hogy a gyarmati helyzet nagyon fontos, további bővítést és feltárást érdemlő modellnek bizonyul a modern cseh kultúra elemzéséhez.
Oldřich Lipský: Limonádé Joe, avagy lóopera
A „hibridizáció” fogalmának relevanciája kétségtelen a cseh kultúra vonatkozásában, ugyanakkor további meghatározást igényel. Itt én nem a kulturális keveredés értelmében utalok a kulturális hibridizációra; egyfajta sajátos önhibridizációra és önkolonizációra szeretném felhívni a figyelmet, mint olyan stratégiára, amely a régió politikai és kulturális izolációjára és elkülönülésére reagál. Ebből a szempontból a kulturális formák keveredése, az új sémák és műfaji struktúrák létrehozása stratégiai kísérletként jelenik meg, ami roppant figyelemre méltó annak fényében, hogy a „mainstream film” általában mit is képvisel: olyan stratégiáról van szó, amely a magánnyal és a környező világtól való kényszerű elkülönüléssel foglalkozik. A cseh irodalom és film történetében az önhibridizációt rendkívül produktív taktikaként értelmezhetjük.
A cseh kultúra sajátos természetéről szóló fontos munka a cseh szemiotikus Vladimír Macura munkája, aki elsősorban a „csehség” „nemzeti mítoszainak” a 19. század első felének nemzeti megújhodás elnevezésű korszakában való kialakulására fókuszált (Macura 1995). Kijelenthető, hogy bizonyos kulturális stratégiák és gyakorlatok, amelyek ma is jelen vannak a cseh kultúrában, a cseh hagyomány megújhodás korabeli – a múltra és a jövőre egyaránt vonatkozó – újjáteremtésére, avagy feltalálására vezethetők vissza, abban találják meg gyökereiket. Macurának a korszakot illető kiterjedt kutatásai különösen a „csehség” mitologizáló és („elképzelt”) [23] újjáteremtő stratégiáira összpontosítanak, összekapcsolva azokat a „cseh kérdéssel”, vagyis a cseh történelmi fejlődés értelméről és karakteréről szóló terjedelmes történelmi vitákkal. [24] A megújhodás kultúrája itt sajátos kulturális típusként jelenik meg, amely egyszerre konstruált és zavaros. Modern történelme hajnalán a cseh állapotokat
a cseh kulturális fejlődés megtört folytonossága, a nemzet társadalmi szövetének felbomlása [jellemezte], a cseh nyelvet kiszorították a kultúrán belüli kommunikáció legfontosabb szerepeiből, és a modern cseh kultúra megalkotására más kultúrán – a német nyelvűn – belül került sor, amely így nem folytatólagos kultúraként, hanem alapító kultúraként jelentkezik. (Macura 1995: 6–7.)
Macura a megújhodás kultúrájának alapvető egységeit ideogrammáknak tekinti, és a megújhodást a „felgyorsult fejlődés korszakának”. Ezek a korszakok, melyek különösen jellemzőek a nagy birodalmi kultúrák peremén életben maradó kisebb nemzetekre, alapjában véve nagyfokú stilisztikai tisztátlanságot és hibriditást mutatnak: „Miközben a szokásos stilisztikai tipológiák a nagy kultúrákat folytonos, zavartalan fejlődésük alapján sikeresen osztják fel korszakokra, zátonyra futnak próbálkozásaikkal akkor, amikor a kis kultúrák bonyolult folyamataira kell alkalmazni őket”, mivel ezeket múlandó és sokszínű jelenségek jellemzik. [25] Macura szerint a felgyorsult haladás kultúrái jól felismerhetőek szinkretizmusukról, a dilettantizmus felértékeléséről (vagyis keresettek az olyan reneszánsz szellemiségű alkotók, akik képesek betömni a lyukakat, és alkotásokat tudnak létrehozni a kultúra minden területén) és a kulturális perifériáról származó jelenségek hangsúlyozásáról.
Oldřich Lipský: Négy gyilkosság elég lesz, kedvesem?
Ami visszavezet bennünket a megújhodástól a normalizációig, az a folytonosság hasonló megtörésének, illetve a térbeli és „mentális” elhatárolódásnak a tapasztalata, annak tudata, hogy elkülönülünk a környező világtól, ami azonban összekapcsolódik az önellátás érzésével és azzal is, hogy „bekerített” világunk zárt, egész és szinte teljes. [26] Az elszigetelődés két időszaka jelentősen különbözik egymástól: a megújhodás során a környező világtól való elkülönülésre a nemzet újjászületésének szükséges feltételeként tekintettek, és a csehség értékei révén a haladás szolgálatába állították azt, míg a totalitárius rendszer alatti kulturális elszigetelődés egy másik politikai rend következménye volt, melyet felülről szabtak meg. Ezeknek a korszakoknak mégis sok tekintetben közös vonásaik vannak. A hibridizáció mindkét esetben taktikai gesztus, amely kiemeli, de egyszersmind tagadja is a cseh kultúra szükségszerűen viszonylagos karakterét és más kultúrákkal való összefüggését. Macura amellett érvel, hogy a megújhodás során a külföldi kultúrák hazai talajba történő átültetése vagy átfordítása az idegenség bekebelezésének, egyfajta „kulturális agresszió” révén történő elnyelésének, kisajátításának „politikai törvényét” teremtette meg (Macura 1995: 74). A megújhodás kultúrája arra törekedett, hogy az újjáteremtett nyelven belül és azon kívül is létrehozza a maga valóságát. Ebben a folyamatban az eredetiség paradox módon nem az eredeti, adekvát kultúrán alapult. Éppen ellenkezőleg, az új, a hibrid, az lefordított és parazita forma volt az, amit autentikusnak érzékeltek.
A hibrid filmben is azt figyelhetjük meg, hogy a fordítás révén keresztülvitt élősködéssel felhasználja és elnemzetiesíti az idegenséget. Ez a hibridizációnak nem azon formája, amely más filmművészetek és kultúrák minőségének elérésére tör, hanem amelyik a parazita fordítást és az összeolvasztást olyan forma létrehozása érdekében alkalmazza, mely paradox módon önmagában is megálló, nem pedig származékos. Noha ez túlmutat ennek a tanulmánynak a keretein, de a játékosságnak és a megtévesztésnek a cseh kultúra megalkotásának folyamatában betöltött jelentőségére is vonatkoztathatjuk ezt a stratégiát, amely a megújhodásnak páratlan lehetőséget kínált fel arra, hogy a cseh kultúrát „virtuálisan” építse fel, ne csak időtől és a tértől, hanem a meglehetősen frusztráló valóságtól is függetlenítse magát (vö. Macura 1995: 104). A megtévesztésnek a cseh kulturális formákban játszott sajátos szerepe a témája számos közelmúltbeli filmnek (lásd például a leghíresebbet, a Cseh álom [Český sen] című filmet 2004-ből).
Ebből a szempontból nézve tehát az újhullámot követő „sötétség évtizedei”, melyeket hagyományosan és általánosan az alkotói bénultság kopár, súlyos cenzúra terhe alatt nyögő időszakának szokás tekinteni, összekapcsolódnak azzal a hagyománnyal, amely a cseh kulturális identitás alapszerkezetét kialakította. A „hibrid vígjáték” sémája eszképistának és apolitikusnak tűnhet, mégis stilisztikai és műfaji szinten ennek élősködő, önelkülönítő és önhibridizációs struktúrája jobban tükrözi a korabeli cseh kulturális alkotások politikai választási lehetőségeit, mint ahogyan azt a felületes értelmezés láttatni engedi.
Fordította Gerencsér Péter
A fordítást ellenőrizte Huszár Linda
[A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Petra Hanáková: „The Films We Are Ashamed of”: Czech Crazy Comedy of the 1970s and 1980s’. In Eva Näripea – Andreas Trossek (szerk.): Via Transversa: Lost Cinema of the Former Eastern Bloc. Koht ja paik / Place and Location: Studies in Environmental Aesthetics and Semiotics 7. Tallin, 2008. 109–121.]
Jegyzetek
[1] Már több alkalommal rámutattak arra, hogy a központosított csehszlovák filmgyártás korszakában többnyire nehéz visszamenőleg elválasztani egymástól a cseh és a szlovák műveket. A „csehszlovák filmnek” politikai okokból az 1950-es évektől kezdődő mostani, két külön hagyományra történő felosztásának abszurditására szintén kitért: Iordanova 2005.
[2] A vígjátékok lettek a korszak emblematikus műfajai, jóllehet a filmgyártás spektruma valójában lényegesen szélesebb volt. A cseh filmtörténet alkotóiról szóló legújabb, rövid, sok szempontból hiányos, és találóan A cseh film panorámája(Panorama českého filmu, 2000) címet viselő áttekintés például a következő műfajok jelenlétét hangsúlyozza a normalizáció 1970-es évektől az 1980-as évekig terjedő időszakában: 1) vígjátékok (további alműfajok: zenés vígjáték, „keserű” vígjáték, társadalmi szatíra); 2) detektív filmek; 3) történelmi filmek (jelentős alműfaja a második világháborús film); 4) pszichológiai film; 5) ifjúsági filmek; 6) társadalomkritikai művek. Ez a lajstrom magában foglalja a neves rendezők „klasszikusnak” kikiáltott és műfajilag besorolhatatlan munkáit is. A normalizáció időszaka ellentmondásos módon a cseh filmművészet egyik legtermékenyebb korszakának bizonyult, mintegy 200 film készült minden egyes pětiletka (ötéves terv) során. Lásd a Hraný film v období normalizace (1970–1989) [A cseh játékfilm a normalizáció időszakában (1970–1989)] című fejezetet: Ptáček 2000: 158−163.
[3] Amint az alábbiakban különösen a gegek felépítésében és a színészi alakítás terén igyekszem majd szemléltetni, ezek a filmek jelentősen különböznek azoktól az „őrült vígjátékoktól”, amelyek a nyugati filmművészetben ismeretesek. [A bláznivá komedie fogalmát következetesen „őrült vígjátéknak” fordítom, mivel ennek a megnevezésnek van valamelyest hazai hagyománya, ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a szó könnyedebb, játékosabb cseh konnotációja magában foglalja a bolondos, dilis vagy eszement jelentést is. – A ford.]
[4] Ezeket a vígjátékokat többnyire az újhullám „nagy hagyománya” mellé állítják, mivel az 1970-es éveket hagyományosan az újhullám temetőjének tartják, olyan kornak, amikor mindenféle művészi alkotótevékenység megtorpant (vagy – mint néhány történeti munkában olvasható – olyan periódus volt ez, amikor az újhullám „nagy alakjai” elmenekültek az országból, és „magukkal vitték a kultúrát”, vö. például: Stoecker 1999: 155). Ezeket a filmeket gyakorta „perverz idők perverz mocskának” tartják (ezt a kifejezést használta nemrégiben egy személyes beszélgetés során kolléganőm, az újhullám szakértője, Stanislava Přádná).
[5] Az egyetlen cseh filmtudományi szakfolyóirat, az Iluminace 1997-ben különszámot szentelt a normalizáció témájának. Ez a szám azonban csak – egyébiránt rendkívül fontos – történelmi dokumentumok újraközléseit, a korszakban alkotó szerzőkkel készített interjúkat és egy vázlatos történelmi áttekintést tartalmazott. Nem tett kísérletet maguknak a filmeknek a tematikai, stilisztikai és ideológiai elemzésére, és főként nem mutatott érdeklődést a mainstream film iránt (lásd: Iluminace, 9:1). Még árulkodóbb az a 2006-ban, egy helyi filmfesztivál kísérőjeként megjelent kötet, amelynek szövegei a normalizáció filmművészetét állították középpontjukba (vö. Hadravová–Martínek 2006). Az esszégyűjtemény nem tartalmaz egyetlen olyan szöveget sem, amely közvetlenül a korabeli filmgyártással foglalkozna, mindazonáltal szerepel benne egy olyan írás, amely a Jaroslav Dietl által írt, normalizáció korabeli televíziós sorozatokat elemzi.
[6] Az 1970-es és 1980-as évek filmjeinek népszerűségét világosan bizonyítja mostani „piacképességük” is. A népszerű sajtótermékek DVD-mellékletként gyakran jelentetik meg ezeket a filmeket, nagyon jól eladhatóak, ezt a jelenséget aztán sűrűn bírálja a „komoly” sajtó. Számos filmbarát számára „korunk hanyatlásának” legbiztosabb jele az a körülmény, hogy miközben a Cseh Köztársaságban az újhullám számos „gyöngyszeme” még mindig nem jelent meg DVD-n, addig a legtöbb „normalizációs szemét” már hozzáférhető új DVD-kiadványokon keresztül (paradox módon rendszerint angol feliratozással).
[7] Úgy tűnhet, hogy a cseh kultúrának a megújhodás időszakában (a 19. század eleje), vagy még tovább visszatekintve az időben, a huszita időszakban (a 15. század eleje) való megalapozása távol esik attól az éles történelmi szakadástól, amely az „új szocialista társadalmat” hozta létre. Mindazonáltal paradox módon a kommunizmus képviselői folyamatosan „nagy demokratikus mérföldkövekként” hivatkoztak ezekre a korszakokra, mint amelyek organikusan mutatnak a kommunista jövő felé. (Ezt a teleologikus nézetet különösen a kommunista ideológus Zdeněk Nejedlý fogalmazta meg A kommunisták, a cseh nemzet nagy hagyományainak örökösei [Komunisté, dědici velkých tradic českého národa] című 1946-ban megjelentett írásában.)
[8] A csehszlovák filmet és kultúrát a 19. század és a 20. század legnagyobb részében az „elkülönülés”, az izoláció és a marginalitás állapota határozta meg. A totalitárius rendszer alatt ennek az elszigetelődésnek az egyik legfontosabb aspektusa a nyugati kultúrától és tendenciáktól való elválasztottság és a szovjet befolyási övezet felé való fordulás volt. 1969-ben a Cseh Film [pontosabban: Československý Film – a ford.] szervezet új politikai vezetésének egyik legelső döntése a keleti blokkal való szorosabb együttműködés újjászervezése, valamint a Szovjetunióval és szocialista csatlósaival való szoros kapcsolat „felújítása” volt. (A hivatalos dokumentumokban erre „az 1968-ban és 1969-ben keletkezett torzulások kijavításaként” hivatkoztak, vö. Edice 1997.)
[9] Andrew Horton egyfolytában hangsúlyozza a tündérmeséknek a cseh kultúrában betöltött jelentőségét: „[Zeman] sikerének legnagyobb oka talán a tündérmese (vagy ahogyan jobban ismert: a pohádka) mint műfaj csehországi jelentősége. A csehek a meséket sokkal komolyabban veszik, mint mások, és itt a tündérmese messze nagyobb szerepet foglal el a gyermekolvasmányok között, mint Nyugat-Európában. Ezt ültetik át filmre…” (Horton 1998; vö. továbbá: Horton 1999.).
[10] A hibrid film meglehetősen nyereségessé és kapóssá vált az exportra szánt áruk között a világ nagy részén. (Václav Vorlíček tesz említést arról, hogy személyesen látta, amint a nézők Dél-Afrikától Bombay-en keresztül Volgográdig élvezik a filmjeit; lásd: Kopaněva 1976: 212). A német filmipar ezekre a filmekre meglehetősen gyorsan rámozdult, és koprodukciós lehetőségként figyelt fel rájuk. Bár itt mellőznünk kell a leghíresebb NDK-s koprodukciót, Vorlíček Három mogyoró Hamupipőkének (Tři oříšky pro Popelku, 1973) című, a DEFA-val (Deutsche Film-Aktiengesellschaft) közösen készített tündérmeséjét, mivel túl klasszikus ehhez a fejtegetéshez, tengernyi hibrid művet találhatunk a tévés tündérmesék / fantáziafilmek / sci-fi sorozatok között, melyek az 1970-es és 1980-as évek során a Westdeutscher Rundfunkkal (WDR) együttműködésben születtek, mint például a Pan Tau [Tau bácsi] című, 1970-ben induló sorozat „modern tündérmeséjét”, az Arabella (Arabela, 1979/1980), A repülő fiú (Létající Čestmír, 1984), a Hörcsög hálóköntösben (Křeček v noční košili, 1987) című filmeket, A látogatók (Návštěvníci, 1983) című szürreális, időutazásos, fantasztikus sorozatot, melynek speciális effektjei Jan Švankmajer közreműködésével készültek, vagy személyes kedvencemet, a bizarr Bambinot (1984) című sorozatot, mely egy genetikával foglalkozó kutatóintézetben játszódik.
[11] Nem véletlen, hogy a cseh humor megtestesítője a bőbeszédű Švejk.
[12] Nézetét Eidsvik „a regionális humorérzék” iránti szilárd meggyőződése alapján alakítja ki, azt állítva, hogy nem lehetséges a kelet-európai filmet „a szokásos amerikai értelemben” vígjátékként azonosítani. (Lásd Eidsvik 1991.)
[13] Eidsvik szerint a szocializmus hivatalos, komor és puritán felszíne helyére ezekben a vígjátékokban alig burkolt csipkelődés és a szkepticizmus lép, mivel az alkotók alapvető hozzáállása egyfajta tisztelettelenség és könnyedség. Ezt a fajta humort „a hiábavaló tervek és remények inherens nevetségességének méltányolása kelti életre”, és ebből a nevetségességből a szocialista és marxista víziók kapitalizmusra vonatkoztatása mit sem von le (Eidsvik 1991: 103).
[14] Eidsvik azt állítja, hogy „a vígjáték-rendező bevett póza, hogy hétköznapi viselkedést rögzít”; ennek eredményét – jobb kifejezés hiányában – »álrealizmusnak« nevezhetnénk” (Eidsvik 1991: 92). „Amit az ilyenfajta valóságokban normális esetben humornak tekintenénk, az komoly, maga a komolyság pedig komikus” (Eidsvik 1991: 103).
[15] Ez még bonyolultabbá válik akkor, amikor megfigyeljük, hogy a politikai és kulturális elkülönülés sajátos összefüggésében az, ami a mainstreamet, illetve az, ami az ellenkultúrát meghatározza, nagyon ellentmondásos lehet. A normalizáció során például a nyugati populáris kultúrát a „hivatalos kultúrát” fenyegető progresszív ellenkultúraként lehetett értelmezni.
[16] Egy interjúban maga Vorlíček is elismeri, hogy amikor a James Bond-filmek változataként A legtitkosabb ügynök – W4C című filmet forgatta, akkor a már meglévő négy Bond-film közül csak egyet látott, és azt sem tanulmányozta olyan nagyon. A cseh nézők többsége ráadásul abban az időben nem is láthatott Bond-filmeket.
[17] Macourek itt ezt állítja: „Utálom a paródiát és még inkább a szatírát… ez annyira olcsó és könnyed. Bármit lehet parodizálni körmönfont túlzásokkal” (Kopaněva 1976: 207).
[18] Ne feledjük, hogy a Szovjetunióra akkoriban olyan országként hivatkoztak, ahol „a holnap már a tegnapot jelenti”, magyarán: az országot tudományos haladás jellemzi.
[19] A női test reprezentációinak mint „agglegénygépezetnek” és „férfi találmánynak” klasszikus olvasatához lásd Penley 1989.
[20] Ezt az állítást felvázoltam már The Construction of normality: The lineage of male characters in contemporary Czech cinema [A normalitás konstrukciója. A kortárs cseh film férfi szereplőinek eredete] (Hanáková 2005) című tanulmányomban.
[21] Boček arra emlékeztet minket, hogy Csehszlovákia első elnöke, Tomáš Garrigue Masaryk a nemzetben való minden hite ellenére is azt tartotta, hogy a csehek sohasem tudták, hogyan kell uralkodni vagy engedelmeskedni. F. X. Šalda, a 20. század első felének legfőbb cseh irodalomkritikusa is osztotta ezt a véleményt, ő ismételten azt hangoztatta, hogy a csehek nem ismerték a forma és a stílus értékét a művészetben, soha nem is tartották tiszteletben, mivel nem művelték a társadalmi élet formáit (Boček 1968: 143–144). A csehek „demokratikus” és „plebejus” karakterének tipológiájához lásd: Jedlička 1992: 10.
[22] Lásd különösen Robert Stam műveit (pl. Stam–Shohat 2003).
[23] Lásd a nemzet mint „elképzelt közösség” fogalmát: Anderson 1991.
[24] A „cseh kérdés” történetének további tárgyalásához lásd: Havelka 2001.
[25] Macura ezeket a kultúrákat a következő módon írja le: „A kategóriák közkedvelt ingadozása az újjászületett kultúrák belső stilisztikai homályosságának szükségszerű szüleménye volt, abból az igényükből adódott, hogy »azonnal« kompenzálják a kurrens művészeti fejlődést. A szinkretizmus, amivel itt találkozunk – bár ez talán bármely »felgyorsult fejlődésű kultúra« (például a megújhodás típusú kultúra) szükségszerű kísérő jelensége, és ennélfogva tipikus jegy – elsősorban egy kifordított szinkretizmus, a külső hatások szinkretizmusa” (Macura 1995: 14).
[26] Ez gyakran összekapcsolódik a Csehországban alkalmazott kiskert (zahrádka) metaforájával. Ez a metafora egyaránt megtalálható a megújhodás korabeli és a mai kulturális alkotásokban (Macura 1995: 28).
Erre a szövegre így hivatkozhat:
Petra Hanáková: „Filmek, melyeket szégyellünk”. A cseh őrült vígjáték az 1970-es és 1980-as években. Ford. Gerencsér Péter. Apertúra, 2014. tél. URL:
„Láttam a trópusi napot, mikor lángolva hullott, mint lelőtt repülőgép a Gorongoro kráterbe. És hallottam az oroszlán mély, figyelmeztető szavát, amint útjára indult a Dél Keresztje alatt. Lábamnál hevert a tábortűz könnyű, szürke hamuja, és sokáig bámultam föl, föl a tarkabarka, sokszínű afrikai csillagokra. Lőttem leopárdot és kafferbivalyt, nyargaltam az öreg Land Roverrel úttalan utakon, ettem kornfléket és gnúfasírtot…”1 (Dénes István rendőr alezredes – 1961)
Weidmannsheil! – Düsseldorf, 1954
„És… megjön a magyar delegáció, Besétál János, Ferenczy Sándor2 és Horváth József3, a Magyar Vadász Szövetség elnöke. Fogadtam azokat, akik földönfutóvá tettek, akik elrabolták tőlem a szalonkaváró magyar tavaszt, a kalásztengert ringató nyarat, a csodálatos őszi szarvasbőgéstől hangos hajnalokat, gyönyörű hivatásomat, egyszóval mindent, ami nekem az életet jelentette.”4
Nagy Endre 1954-ben Düsseldorfban fogadta a magyar vadászat akkori vezetőit. A Nemzetközi Vadászati és Sporthorgász Kiállításra Magyarország büszke vadászok szép trófeáival nevezett. Az egykori csendőrtiszt ekkor már két éve számkivetésben, kényszerű emigrációban élt. A II. világháború után ő szervezte a kormányvadászatokat, később azonban az államvédelem látókörébe, célkeresztjébe került, és menekülnie kellett. Besétál János, a magyar vadászat első számú irányítója volt a honi küldöttség vezetője, az államvédelmi százados pályafutása csúcsán járt.
A történelemben vannak olyan meghatározó pillanatok, amelyekbe több esemény belesűrűsödik, amelyekben megbillen az idő. E történet szereplői pályatársak voltak, kényszeredett düsseldorfi kézfogásuk mégis két hagyomány ütközését, különböző történelmi korszakok találkozását jelképezheti. Az eltérő tapasztalatok egy nemzedéken belül kulturális közösségeket alakítanak ki, melyeket elválaszt egymástól tér- és időbeli, valamint társadalmi helyük. Az eszmélet és az emlékezés jegyében e csoportok tagjai másképp élik meg ugyanazt az időt és teret, másképp látják a társadalmat és a történelmet.5 Különböző korokat képviselnek.
A két vadász, Nagy Endre és Besétál János pályája többször keresztezte egymást, először amikor – a háború után – mindketten az államosított vadgazdálkodás szolgálatába álltak. Bár (élet)útjuk máshonnan indult, és más irányba haladt. Az idő képzeletbeli koordinátarendszerében a két életpálya metszéspontjai, a felfelé ívelő és a hanyatló korszakok találkozásai jelezhetik, hogy mikor melyik hagyomány, rendező erő érte utol, hagyta maga mögött a másikat: az egyes korszakok áttűnését, változó helyzetét a történelemben.
„Legyél az új, demokratikus lovas csendőrség parancsnoka!” – Nagy Endre
Nagy (Schwend) Endre6 1913-ban született Ószőnyben, apja Schwend Sándor gazdasági felügyelő volt. Szülei válása után anyja, ill. nagyapja nevelte fel, az ő tiszteletére vette fel később a magyaros hangzású, emiatt a csendőrségnél jobban csengő ’Nagy’ nevet. A tehetséges fiú Keszthelyen tanult, majd Pécsett államtudományi doktorátust szerzett.7 Miután jogászként nem talált állást, 1938 februárjától a csendőrség kötelékébe lépett.8 A hatvani csendőrszárnyon szolgált, amikor megismerkedett báró Hatvany-Deutsch Alexandrával, akit később feleségül vett. A zsidótörvények után felettesei figyelmeztetése, felszólítása ellenére sem hagyta el az asszonyt, így 1944 májusában lefokozták.9 A Margit körúti fogházban raboskodott, ahonnan 1944. szeptember végén szabadult, majd különböző helyeken bujkált.10 A börtönben neves barátokat szerzett: közös tapasztalatok, szoros baráti-bajtársi szálak fűzték Horváth Mártonhoz és Rajk Lászlóhoz.11 Kora gyermekkora óta ismerte Dobi Istvánt, akivel egy évben és egy helyen született.
1945-ben újabb – ezúttal kedvező – fordulat következett be életében, amire később így emlékezett: „Egykori börtöntársam, Rajk László hívat magához. Miután felidézzük a fogházban eltöltött közös hónapok emlékeit, így szól hozzám: – Most válassz magadnak valami szép, neked való munkát – mondja kedvesen, és így folytatja: – Legyél az új, demokratikus lovas csendőrség parancsnoka!” Memoárja szerint Nagy Endre nem fogadta el a nagylelkű ajánlatot, inkább szerényen azt kérte mentorától, hogy nevezzék ki Hatvanba vadászati felügyelőnek.12 1945-ben valóban visszatért a városba, ahol a Földbirtokrendező Tanács kiutalta neki a Hatvany-Deutsch-kastély földszintjét. Feleségével ezt rendezték be a család régi bútoraival. Nagy Endre egy év múlva belépett a Magyar Kommunista Pártba.13 A család húszholdas szőlőbirtokán gazdálkodott, amelyet haszonbérbe vett. Autót vásárolt,14 kastélyában nagy háztartást vezetett, több cseléd szolgált náluk,15 s mátrai vadászterületén – a „Nyírjesben” – saját használatú vadászháza volt.16 Valutával fizető nyugati vendégeknek szervezett ekkor vadászatokat.17 Budapesten a Mérleg utcában tartott fenn lakást, és a Benczúr utcában állítólag még egy „italmérést” is működtetett.18 Hivatalosan az Erdőigazgatóságnál, illetőleg különböző állami rezervátumokban dolgozott vadászati felügyelőként, s hosszú ideig ő rendezte a pártközpont vadászatait.19 A kor viszonyai közt kétségkívül befolyásos és tehetős embernek számított. A háború után testvérét, Schwend Rudolfot saját vadászterületén, a „Nyírjesben” alkalmazta, később öccsét az ő közbenjárására rezervátumvezetőnek nevezték ki.20
A hivatásos vadászok az ötvenes években a kor normái szerint retrográdnak minősülő, ámde megkerülhetetlen társaságot alkottak. E társaság központi személyisége Szederjei Ákos volt. Szederjei 1944-ben egy medvéskert kialakításán fáradozott Szinben, ahol, ha a történelem másképp alakul, a kormányzó vadászott volna. Az 1945-ös rendszerváltás azonban már a Magyar Állami Erdőgazdasági Üzemeknél (Mállerd) találta, ahol a vadászati osztály vezetésével bízták meg.21 Nagy ambícióval fogott hozzá a vadgazdálkodás újraélesztéséhez, s új munkahelyén régi szakemberekkel vette körül magát. 1947 novemberében a Szabad Föld-ben cikk jelent meg a Mállerdről Ahol még mindig nyüzsögnek a grófok címmel.22 (Gróf Esterházy László, gróf Széchenyi Zsigmond vagy gróf Teleki József is a szervezet alkalmazásában állt ekkor.)23 A Szabad Földnek Fehér Lajos volt a főszerkesztője, aki Szederjei Ákos elbeszélése szerint a cikk megjelenése után kanosszát járt nála: „Mikor hazajött, első útja hozzánk vezetett, mert félt, hogy nem tud többet vadászni, mert nem engedélyezik neki, ha ilyen cikk jelent meg ellenünk. Odajött, és csapkodta a kucsmát – mert kucsmában volt –, csapkodta a földhöz, és megtiporta az íróasztalom előtt, mondtam neki, hiába tiprod, ez megjelent, erre ő kirúgta az újságírót.”24 A régi szakemberek a vadászati lehetőséggel revolverezhették a kor hatalmasait. S további védettséget jelentett számukra több országos és helyi méltóság jóindulatán túl az is, hogy a vadászat szervezetén belül alkalmazták például Dobi István fiát vagy ifj. Tildy Zoltánt.25 1951-ben Szederjeiék rövid ideig Nagy Endrét is foglalkoztatták (bújtatták) az Erdőközpontban26 (a Mállerd utódja), de őt nem tudták/nem lehetett megvédeni.
Az ötvenes évek represszióját a régi vadászok közül többen átvészelték valamely erdészeti-vadászati állásban, Nagy Endrének azonban menekülnie kellett. A miskolci ÁVH (Államvédelmi Hatóság) 1948-tól figyelte a vadászt,27 s e jelentéseket fellapozva nyilvánvaló, hogy ennek ő is a tudatában volt. Üzeneteket küldött a megfelelő személyeken (a besúgókon) keresztül az államvédelemnek: rendszeresen beszélt magas rangú ismerőseiről, budapesti kapcsolatairól.28 A róla jelentő államvédelmiseknek sokszor óvatosan kellett fogalmazniuk, egyikük például így írt: „Azt beszélik, hogy a Nyírjesen volt ez évben Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes és Tildy Zoltán volt köztársasági elnök is. Ezt azonban 100%-os biztonsággal megállapítani nem lehetett.”29 Tildy Zoltán ekkor már házi őrizetben volt, Rákosi Mátyás személyét viszont nagy merészség lett volna beleszőni a csendőrtiszt elleni konspirációba. A pártvezetők biztonsága felett éberen őrködő államvédelmisek szemét mindenesetre szúrták azok a vadászatok, amelyeket Nagy Endre rendezett. A gyors karrierre vágyó tiszteket zavarta, hogy volt csendőrök férkőztek a pártemberek bizalmába. Egyikük jelentésében a következőképpen fogalmazott: „…a vadászatok alkalmával, amikor golyósfegyverrel folyik a vadászat, hajtóknak le nem priorált, megbízhatatlan elemeket, volt csendőröket alkalmaztak. A vadászatok legfőbb rendezője dr. Nagy Endre volt csendőrszázados, a F.M. [Földművelésügyi Minisztérium] Vadászati Osztályának tisztviselője.” Neki tulajdonították, hogy „azokon a területeken, ahol a M.D.P. [Magyar Dolgozók Pártja] vezetői vadászatokon vesznek részt, a vadászati alkalmazottak jobboldali, fasiszta elemek”.30 A társadalmi élet szinte minden területén öldöklő harc dúlt a pozíciókért; s a különböző táborok tagjai, az egyes érdekcsoportok képviselői, újak és régiek, amikor csak lehetett, összezártak.
Nagy Endrét 1949 közepén kizárták a pártból, és 1951-ben elbocsátották állásából. Ő Besétál János kezét látta abban, hogy „földönfutóvá” tették (történetünk másik főszereplője, az államvédelmis tiszt ugyanis ekkor lett a kormányvadászatok parancsnoka). Valójában Nagy Endrének sok ellenfele és irigye volt, többeknek szúrta a szemét múltja, valamint kapcsolatai és a korban fényűzőnek ható életvitele. 1950 nyarán házkutatást tartottak nála, és mivel a vadászházban több fegyvert találtak, mint amennyire engedélye volt, bebörtönözték. Horváth Márton közbenjárására azonban két hét múlva szabadult.31 Végül a Heves Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság jelentette fel 1950-ben a Földművelésügyi Minisztériumban, ahol ekkor már Besétál János volt az első ember. „Sikkasztás és illegális úton való szarvasbika lelövés végett” indult ellene eljárás.32 Azzal is vádolták, hogy személyi szolgát tart a nyírjesi erdészházban, akit névleg vadőrként alkalmaz. Változtak a hatalmi viszonyok: míg a minisztérium vadászati osztályának korábbi vezetője, Dénes István – akivel többször vadászott együtt – megvédte volna, az új államvédelmis vezető, Besétál János előbb elengedte a kezét, s utóbb, amikor már állás nélkül volt, és felkereste, megtagadta tőle a segítséget.
A vadászlegenda szerint egy másik vadász, Horváth Márton mentette meg Nagy Endrét a kötéltől: „Úgy volt, hogy akasztják, mert statárium volt. És az akasztófa alól egy telefonnal kihozta.”33 Hősünk valójában sohasem állt az akasztófa alatt, de 1951-ben teljes anyagi és létbizonytalanságba került, s menekülnie kellett. 1952 május elején terhes feleségével és négyéves kislányával (akit a vadászistennőről Dianának nevezett) Nyugatra szökött.34 Miután elhagyta az országot, testvérét elbocsátották állásából. Azzal a kínzó tudattal kellett élnie az emigráció első éveiben, hogy otthon anyja, apja és fivére is megélhetés nélkül maradt.
„A legrettegettebb ura mindazoknak, akik bármilyen kapcsolatban állnak a vadászattal” – Besétál János
Besétál Jánosról keveset tudunk, a forrásokban időről időre szem elől tévesztjük, majd fel-felbukkan, és csak ezekből a pillanatképekből következtethetünk mozgásának az irányára. Besétál élete sokáig láthatatlan színtereken zajlott. A hétköznapi emberek tömegéből nem rajzolódik ki élesen a portréja, összeolvad az őt körülvevő arcokkal, s cselekedetei sem választhatók el mások tetteitől. Később, amikor kilépett mindennapos környezetéből, az őt körülölelő tömegből, olyan ösvényre tért, amelyen haladva az utókor számára végképp láthatatlanná vált, vagy alig látható maradt. (Nem ismerjük személyes tulajdonságait, céljait, melyek megkülönböztetnék őt feletteseitől, beosztottaitól vagy közvetlen munkatársaitól.) Soha nem lépett ki a köztörténet rivaldafényébe. A május 1-jei felvonulásokon nem volt ott a tribünön, de még az első sorban sem, nem szerepelt a rádióban, s később a televízióban sem. Nem érzett késztetést arra, hogy elbeszélje az élettörténetét, és nem is lett volna kinek. Az elmúlt kor diktatórikus természete fátylat borított azoknak az embereknek a sorsára, akik – alacsonyabb vagy magasabb állásokban – fenntartották a rendszert, és őrizték titkait.
Besétál János személyi dossziéja nem lelhető fel az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, mint az államvédelmis tiszteké rendesen, családtagjaié viszont igen. Lehet, hogy valami titokzatos ügy, egy konfliktus húzódik az akta eltűnésének a hátterében, talán éppen az, amely miatt 1956 legvégén kegyvesztetté vált. Portréját felesége és fia kartotékjai alapján35 államvédelmis életrajzok és környezettanulmányok töredékeiből, apró mozaikokból rakhatjuk össze, s a hiányzó részleteket nekünk magunknak kell kiegészítenünk.
A Pilis községben 1914-ben született Besétál János, felesége és fia életrajza szerint parasztszülők gyermeke. Életrajzában valószínűleg feltüntette, hogy 1928-tól vett részt a munkásmozgalomban, amit a család többi tagja kompilált a maga történetébe. Az ifjú Besétál ekkor lett valamelyik szakszervezet tagja, vagy egyszerűen csak ezt állította, amint az számtalanszor előfordult a korban. (Önéletrajzát – akárcsak ma – akkor is mindenki szakadatlanul írta, s igazította a kor és a fensőbbségek kívánalmaihoz.) A családi legendárium szerint 1932-től volt tagja az „MSZMP-nek”, felesége és fia nyilván a KMP-re gondolt. A felszabadulás előtt hősünk borbélysegédként dolgozott. Apósa ugyanabban a faluban volt borbély, mint ő. (Besétál Jánosné életrajza szerint édesapját segédként a fivére alkalmazta. Alighanem a két testvér közösen vitte a boltot, de az ötvenes évek fogalmai szerint ez kisiparos, vagyis polgári származásnak számított volna, szemben a munkásszármazást jelentő/érő segédséggel.) Joggal gondolhatjuk így, hogy a fiatal Besétál az ő üzletében tanulta ki a szakmát, és ismerte meg a lányt is, akihez talán titkos szerelem fűzte, és aki gazdagságban és rangban bizonyosan fölötte állt. Apósa 1938-ban hunyt el.36
Besétál Jánosné életrajza szerint csak 1944-ben ismerkedett meg a férjével, s 1945-ben költöztek össze. Egy magasabb, kommunista erkölcsiség nevében az asszony nem írhatta le, hogy férjével már korábban is ismerték egymást. Azt pedig feltétlenül hangsúlyoznia kellett, hogy Besétál János és első felesége megismerkedésükkor már „különváltan” – jóllehet házasságban – élt.37 Az ifjú pár tiszta lappal indulhatott az új kor hajnalán, amikor a háborús pusztítás után, a régi rendszer összeomlásakor átszakadtak a fiatalokat egymástól elválasztó társadalmi gátak. Egy másik korban talán újranyitották volna a fodrászatot, és lehet, hogy tervezték is. A háború után azonban az ifjú Besétál sorsa más irányba fordult: 1945-ben a Belügyminisztérium szolgálatába állt. 1946-ban Szentesre rendelte őt a vidéki rendőr-főkapitányság, ahol három évig lakott a család.38 Besétál Jánost 1949 elején Budapestre szólította a belügy: a Földművelésügyi Minisztérium Vadászati Osztályán kapott feladatot. Júniusban a fiatalasszony három hónapos gyors- és gépíró tanfolyamot végzett, és szeptemberben államvédelmi írnokként ő is a Hatóság szolgálatába állt.39 Besétál János – két év múltán – az addigi államvédelmis vadászati vezető, a Kádár János köréhez tartozó Dénes István alezredes bebörtönzésekor került az Állami Gazdaságok és Erdők Minisztériuma vadászati osztályának az élére.40 Magyarországon egészen 1963-ig belügyes tisztek irányították a vadgazdálkodást, mint különösen fontos területet.
Besétál János nem lett elődjéhez, Dénes Istvánhoz hasonlóan vadászati szakíró, nem cikkezett a korabeli vadászlapokban, egy írása mégis megjelent az Erdőgazdaság című lapban 1952 novemberében. Tervszerűséget a vadgazdálkodásban címmel tett közzé írást, amit bizonyosan feletteseitől kapott feladatul. Utalt rá, hogy nincs fegyver, töltény, rossz a „vadászok lőkészsége”, és sok a „szemveszteség”. A vadászat érdekeit képviselte, amikor így fogalmazott: a „bérbeadott területeken a konyhára és ajándékozásra történt vadászatok tönkretették a törzsállományt”.41
A vadgazdálkodásról nyilván ő is szerzett ismereteket, és munkatársai felvázolták neki, miként lesz majd mind több és több vad az erdőkben, hogyan teheti az országot vadászparadicsommá. Besétál János szenvedélyes vadász volt, ami miatt egy alkalommal fegyelmi ügye támadt. Az „ügy” iratait fellapozva személyiségét, habitusát is jobban megismerhetjük. Egy rendőrőrmester kapta rajta Besétált, amint Kalocsa mellett engedély nélkül nyúlra vadászott, és saját balszerencséjére feljelentette a Honvéd Ügyészségnél, mivel honvédtisztnek nézte a katonai ruhában vadászgató államvédelmi századost. Az autóban nyúltetemeket látott, és amikor felelősségre vonta, a százados állítólag kiszólt az autóból sofőrjének: „Rúgd picsán, és hagyd ott [mármint az őrmestert]”. Besétál János igazoló jelentésében éppen ellenkezőleg azt állította, hogy ő kapta orvvadászaton a rendőrt, s szavait megtámogatta a gemenci vadgazdaság vezetőjének tanúvallomásával, aki állítása szerint vele autózott ekkor. Sofőrje ugyancsak mellette tanúskodott. Besétál érveinek erejét gyöngítheti a szemünkben, hogy míg az őrmester három vagy négy nyúlról beszélt, ő és tanúi következetesen tagadták, hogy négy elejtett nyúl lett volna az autóban.42
Két vadász egy aktában
Amikor külföldre menekült, Nagy Endre nem beszélt még idegen nyelveket, később azonban megtanult társalgási szinten németül, majd angolul, s végül az afrikai vadászathoz szükséges szuahéli szókincset sajátította el.43 Szaktudása, rokoni és vadászkapcsolatai révén hamar állást talált Nyugaton, és egzisztenciát teremtett a családnak.44
1954-ben a düsseldorfi vadászati kiállítás egyik szervezőjeként felvillantotta annak lehetőségét, hogy Magyarországot meghívhatják a Nemzetközi Vadászati Kiállításra.45 A vadászat élén regnáló belügyes vezetőket felvillanyozta a lehetőség. A három vadászati csúcsszerv, a minisztérium vadászati osztálya, a Mavad, illetőleg a Mavosz vezetője (Besétál János, P. Horváth István és Ferenczi Sándor) rögvest koalíciót alakított, és magukat nevezték a küldöttségbe. Nyugat-európai ringbe szállásukat azonban több tényező gátolta; akadályt jelentett például Besétál János és P. Horváth István belügyi státusa, magas tiszti rangja, ill. a nyugati kapcsolatoktól való félelem. Besétál kiutazását végül a Belügyminisztérium Személyzeti Főosztálya engedélyezte. Előzetesen a hírszerzés felkészítette őt az útra, talán ennek az eredménye lehetett, hogy később kezdeményezte Nagy Endre beszervezését. P. Horváth István részvétele forgott veszélyben a legtovább, az iratokról a hivatalok útvesztőjében valahol láthatatlan kezek kihúzták a nevét. Ő végül a saját költségén utazhatott.46
Düsseldorfban Nagy Endre fogadta és kalauzolta a magyar vendégeket. A vadászat belügyes vonalának képviselői idegenül mozogtak a számukra ismeretlen terepen. Besétál János a Belügyminisztériumnak írt jelentésében például megemlítette: „Horváth elvtárs magatartására igen jellemző az, hogy figyelmeztetésem ellenére a szállodánk éttermében [!] többször bevitte az otthonról hozott élelmet (szalonna, kolbász, sajt), kért egy teát, és így reggelizett vagy vacsorázott.”47 Besétál felrótta még társainak harsány viselkedésüket: „Főként Ferenczi Sándor elvtárs kezdeményezésére Horváth elvtárssal igen sokat élcelődtek és vitatkoztak, annyira, hogy több esetben feltűnést keltettek. Az ilyen irányú magatartásukat többszöri figyelmeztetésem ellenére sem hagyták abba.” Jelentésébe mindent belefoglalt, amit utazása során a nyugati világról megtudott, pl.: „A német nép gyűlöli az amerikaiakat, angolokat, de az oroszokat sem szereti”, vagy: „A franciák iránt a hangulat ugyancsak ellenséges…”48
A magyar küldöttség vezetője, Besétál János utóbb beszámolt a düsseldorfi találkozóról, jelentése nyomán az állambiztonság dossziét nyitott Nagy Endréről. Hősünkre az államvédelem találékony munkatársai előbb a „Szarvas”, majd az „Erdős Péter” beszélő nevet aggatták. Az ÁVH-sok azt tervezték, hogy Ausztriában, Németországban, Svájcban és Angliában bíznak rá „összekötő feladatokat”, ill. hírszerzőnek is kiszemelték.49
Besétál János jelentéseiből kirajzolódik, hogy Nagy Endre miként próbálta újjáépíteni itthoni kapcsolatait. Vadászati szakkönyvet küldött a „legjobb magyar szarvasagancs vadásznak”, Horváth Mártonnak. A funkcionárius – Besétál feljegyzése szerint – megköszönte az ajándékot, és megjegyezte: „részünkre direkt jól jött, hogy Nagy Endre disszidált, és volt, aki képviselje, illetve védje érdekeinket.”50 A kiállítás után Nagy több levelet is írt Besétálnak, s elintézte, hogy rendszeresen megküldjék részére a Wild und Hund című nyugatnémet lapot, valamint segédkezet nyújtott abban, hogy a belügyes vadász külföldről hozathasson a magyar vadgazdaságnak – valójában magának – vérebszukát. (Magyarországon az új rendszerre való átmenet éveiben kevés figyelmet szenteltek a vérebállomány nemesítésének, és ezt megsínylették a vadászatok.)
A válaszra azonban egy ideig várnia kellett, mert Besétál János válaszlevelén a BM (Belügyminisztérium) II/3-as ügyosztályának (a hírszerzés) több munkatársa dolgozott. Többször átfésülték a tiszt eredeti fogalmazványát, amelyben megköszönte a szívességeket, így a szaklapot, és érdeklődött a vérebszuka felől. (Besétál eközben – amint az a levéltervezetekből kitűnik – P. Horváth Istvánon és Ferenczi Sándoron keresztül továbbra is tartotta a kapcsolatot Nagy Endrével.)51 Kérte, írja meg újabb vadászkalandjait (nyilván örömmel vette azt az oroszlános képeslapot, amelyet a nyugati vadász afrikai expedíciójáról küldött neki), és barátilag így fogalmazott: „Itthon nincs különös újság. Egészségileg jól vagyok, s néha – nagy ritkán – ha van rá egy kis időm, én is riasztgatom a vadakat.” Felajánlotta az Afrika-vadásznak, hogy leveleit ezentúl ne a hivatalába, hanem a lakására címezze. Besétál János beszámolt Nagy Endrének arról is, hogy többször találkozott az öccsével,52 ami nyilvánvaló célzás volt arra, hogy már intézkedett az érdekében.
A levél, mely bejárta a hivatal útvesztőit, végül rövidebb, visszafogottabb és távolságtartóbb lett (a vérebbeszerzést például – mint az államvédelmi konspiráció szempontjából lényegtelen szálat – a tisztek kihúzták belőle). Az idő előrehaladtával változott a tartalma is, így végül Besétál már arról számolhatott be, hogy „Rudi [Nagy Endre öccse – a szerző] jól van, teljesült a kívánsága, mert jelenleg ismét nagyvadas területen dolgozik.” (1954 augusztusában Schwend Rudolf Besétál János közbenjárására a Földművelésügyi Minisztérium felügyelete alá tartozó biharnagybajomi rezervátumban lett vadász, ugyanekkor kért – Besétál ösztönzésére – fegyvertartási engedélyt,53 amelyet ekkor még nem kapott meg.54) Mivel Nagy Endre egyik levelében felrótta, hogy édesanyjához nem jutott el a pénz, amelyet Besétál Jánossal még Düsseldorfból küldött, a százados végül ezzel kapcsolatban is megnyugtatta: „Egy kis bürokratikus huzavona után az Édesanyjának járó pénzt elküldtem.”55
Mikor az illetékes államvédelmis ezredes végül felterjesztette jóváhagyásra a Nagy Endrének szánt – sokszorosan egyeztetett és átírt – levelet, s a beszervezésére szőtt terveket, Piros László miniszter lesöpörte a dossziét az asztalról. Nem tudni pontosan, miért. Hárs István ezredes mindenesetre ezt jegyezte a lap sarkára: „Nem olyan jelentős ügy ez, hogy minden körülmény figyelembevétele nélkül ragaszkodjunk hozzá.” E körülményekről forrásaink nem beszélnek, meg kell említeni azonban, hogy Nagy Endréről többen őriztek szép emlékeket: korábban például Piros László vagy a miniszterelnök-helyettes, Gerő Ernő is részt vett kormányvadászaton. Schwend Rudolf mindenesetre megtarthatta állását,56 s Nagy Endre később is apróbb figyelmességekkel igyekezett megnyerni magának és öccsének a magyar vadászat mindenkori vezetőit. A vérebszuka is megérkezett végül.57
Az akció azonban a legfelsőbb körökből érkezett figyelmeztetés ellenére is folytatódott. Nagy Endrét államvédelmisek keresték a lakásán58, később a berlini59, majd a bécsi rezidentúra60 révén próbáltak vele kapcsolatot teremteni, hogy beszervezhessék – hiába. Ő sorra kibújt a találkozók alól, és mindig máshol bukkant fel. A távolban is távolságtartó maradt a belügyesekkel, s mindeközben – apróbb szívességek révén – magyarországi kapcsolatait is megőrizte. Besétál Jánost 1956 decemberében leváltották, 1957-ben Nagy Endre így már régi ismerősét, Dénes Istvánt fogadhatta a Frankfurtban rendezett vadászati kiállításon. (Ők 1951-ig közvetlen munkakapcsolatban voltak, és nem mellesleg, sokszor vadásztak együtt.) Kérésére Dénes István ekkor jelezte Kádár Jánosnak, hogy pártfogoltja szeretne hazatérni.61 Magyarországra azonban ennél jóval hosszabb és rögösebb út vezetett.62
Nagy Endrét a hírszerzés több évtizeden keresztül figyelte, eközben államvédelmi vezetők jöttek, mentek, cserélődött az állomány. Aktáját időnként elővették, leporolták, majd ismét irattárba fektették. Nagy Endre hivatali dossziéja végül olyan méretűre duzzadt (feszegetve az államvédelemnél használatos legnagyobb irományfedelet), hogy a Hivatal képviselői is elbizonytalanodtak néha, hogy beszervezték-e már a külföldi vadászt, vagy még csak figyelik.63 Hősünk a horizont, a belügyesek látóhatárának szélén sétált, időnként távolabb lépett, és ilyenkor szem elől tévesztették, majd ismét megmutatta magát. Ha az államvédelem lépéseket tett felé, azonban mindig tartózkodó maradt.64 Végül a Magyarországgal való kapcsolattartás egy sajátos módját találta meg, a hetvenes években már a legfelsőbb vezetés tagjaival levelezett, találkozott és vadászott.
„Szarvasbőgéskor erős bikák lelövése kiadó” – Ungarn-jägerek
Amikor a magyar delegáció hazaérkezett Düsseldorfból, Besétál János hivatalosan a következőképpen öszszegezte a látogatás tapasztalatait: „A magyar küldöttség sokat látott, sokat tanult Düsseldorfban, és újra megdönthetetlen bizonyságot szerzett afelől, hogy a világszerte megbecsült vadállomány, a magyar vadgazdaság fejlesztése népgazdaságunk jelentős érdeke, amelynek útjából minden nehézséget el kell hárítani.”65 A hazatérő belügyesek a bérvadászat engedélyezése mellett törtek lándzsát, ami Nagy Endre régi ideája volt. A német bérvadászok útját a hazai erdőkbe a háttérből ez alkalommal is hősünk egyengette, aki ezáltal saját kapcsolatait kívánta újjáépíteni.66 Törekvését viszonylag gyors siker koronázta. Besétál János például boldogan számolt volna be Nagy Endrének a brit vadászszövetség elnöke magyarországi útjáról és sikeres vadászatáról, ha a levelét elküldik.67
Ahogy Studinka László68 – a Mavad egyik alkalmazottja – emlékezik: „A Mavad igazgatója [a Düsseldorfot megjárt Ferenczi Sándor] akkor kezdte pedzeni a külföldiek vadásztatását. Ez sokáig teljes utópiának látszott. Tessék csak elképzelni 1954-ben azt az ötletet, hogy kapitalista államok polgárai golyós és sörétes puskákkal, »állig felfegyverkezve« hazánk területére lépjenek, és itt lövöldözzenek. Engem a Mavad részéről kezdettől fogva bevontak ebbe a tervbe, ezért jelen voltam az első átfogóbb értekezleten, amikor az illetékes szakminisztériumok képviselői előtt ismertettük az elgondolásokat. Jól emlékszem, hogy mindenki tamáskodva ingatta a fejét, amikor azt a kijelentést kockáztattuk meg, hogy egy erős szarvasbika lelövéséért egy gépkocsi árát kaphatjuk devizában.”69 Ha valóban így volt, Studinka nyomós érvet szolgáltatott, mert a felvetést gyors tett követte: „Ezen a nyáron a Mavad igazgatója több nyugati országba szervező körútra ment. Én pedig feladtam egy hirdetést a Wild und Hundban, az NSZK legnagyobb példányszámban megjelenő vadászlapjában. Körülbelül így szólt: »Magyarországon, nagy összefüggő vadászterületeken ez évben először szarvasbőgéskor erős bikák lelövése kiadó.« Mire megjött a főnököm az utazásról, örömmel jelenthettem, hogy vagy huszonöt nyugatnémet vadásszal levelezésben vagyok.”70
Egy év múlva következett be az igazi áttörés. 1955-ben Tömpe István erdészeti főigazgató Bakócán rekord szarvastrófeát zsákmányolt (a mitikus „bakócai bika” vadászkörökben utóbb fogalommá lett), ami lökést adott itthon nemcsak a vadászversengésnek, a trófeahalmozásnak, de a trófeabírálatnak is.71 A trófeabírálat hiányában korábban nem lehet megörökíteni a rekordokat, s a nagy – regisztrálható – zsákmányok ígéretével az országba vonzani a nyugati vadászokat. A kapitális bika körül így nagy hírverést csaptak a honi erdészeti szakemberek: szinte tort ültek az elejtett vad felett; arra használták fel a „főnök rekordját”, hogy ismét kilépjenek a nemzetközi szintérre, s felelevenítsék nyugati kapcsolataikat. Az Erdészeti Tudományos Intézet mintegy másfél száz résztvevővel vitát rendezett a szarvasállomány fejlődéséről. Szederjei Ákos tudományos előadást tartott A magyar szarvas múltja és jövője címmel. Nyugat-Németországban vadászati szaklapok ismertették a trófeát.72 A Die Pirschben egy Bortmann nevű szerző még azt is megfogalmazta, hogy a bérvadászat – a vasfüggöny és a szögesdrótok felett átívelő – „hidat” teremthet Magyarország és a Nyugat között.73
Mikor Tömpe István a magyarországi bezártságból elindult a világhírnév felé, talán észre sem vette, hogy háta mögött az erdészeti szakemberek nyitva hagyták a kaput. A „bakócai bika”, melynek híre gyorsan bejárta Európát, jó reklámhordozónak bizonyult. E történet epilógusaként érdemes megemlíteni, hogy Tömpe a későbbiekben is a Szederjei Ákos nevével fémjelzett vadászati lobbi lekötelezettje maradt. Belügyminiszter-helyettesként 1957-ben például elérte, hogy a hivatásos vadászok visszakapják fegyvertartási engedélyüket, puskáikat.74
Az olcsó, ámde értékes magyar trófeák után áhítozó nyugatnémet vadászok ekkor már szinte a határon állomásoztak, s Szederjei Ákos és munkatársai kitartó módszerességgel bontották a vasfüggönyt. Ehhez Nyugat-Németországból Nagy Endre nyújtott segédkezet. A magyar trófeák számos hazai és külföldi kiállításon szerepeltek. (1958-tól működött Magyarországon az Országos Trófeabíráló Bizottság.) Az „Ungarn-Jägerek” a Magyarországon zsákmányolt trófeákból 1957–1969 között Kölnben tizenhárom kiállítást szerveztek. Az 1957-es katalógusban, melynek borítóján a bakócai bika agancsai láthatók, a ranglista első négy helyét magyar vadászok trófeái foglalták el. Az első helyezett dámlapát mellett az elejtő neveként „Nagy, Budapest” szerepelt: Rákosi Mátyás 1953-ban lőtte a bikát, s a trófea még 1968-ban is a világranglista ötödik helyezettje volt. A kölni katalógusban olvasható dr. Georg Opel autógyáros neve is: 1956-ban az Opel Zoo tulajdonosaként ő alkalmazta Nagy Endrét egy kísérleti telep létesítésére, afrikai vadfajok befogására, és hálából hősünk egyengette (vadász)útját a magyar dámok felé.75
A sors és a forgandó vadászszerencse később Nagy Endrét Nyugat-Németországból Afrikába vetette, s ezzel új távlatok nyíltak a magyar vadászok előtt. A Hatvany család ugyanis Hatvany Ferenc (Nagy Endre apósa) világháború alatt elhurcolt képgyűjteménye miatt beperelte a nyugatnémet államot, és Nagy Endre a (feleségére eső) pénzösszegből 1962-ben afrikai birtokot vásárolt a Meru vulkán lábainál. Németországba ezt követően jó ideig nem térhetett vissza, mivel a per újabb fordulatot vett (a német állam úgy vélte, hogy a képeket valójában szovjet katonák rabolták el, ill. semmisítették meg), és az elköltött márkamilliókat a vadász már nem tudta meg nem is akarta volna visszafizetni.76
Nagy Endre Kittenberger Kálmán távoli rokona volt77; gyermekkorában a híres Afrika-kutató többször magával vitte balatoni vadászataira, és visszaemlékezése szerint ő plántálta belé az érdeklődést a távoli földrész iránt. A magyar arisztokraták – érthető okokból: baráti, családi kapcsolataik révén – többnyire Német Kelet-Afrikában vadásztak, Nagy Endre ugyancsak itt, az időközben népszövetségi mandátumként brit igazgatás alá került Tanganyikában (később: Tanzánia) vásárolt magának birtokot.78 Nyerere tanzán elnök 1967-től elkezdte megvalósítani afrikai szocializmusát, s a nagybirtokokat ettől fogva az államosítás réme fenyegette. Nagy Endre azonban jó kapcsolatot épített ki Julius Nyererével, és így nemcsak arra nyílt lehetősége, hogy rezervátumvezetőként (-bérlőként) megőrizze vadászterületét, hanem később arra is, hogy egy „baráti” ország képviselőjeként hívjon meg a birtokára magyar vadászokat, politikusokat.
„Narancs, banán, Coca-Cola”79 – Közel Afrikához
A magyar vadászok egymásnak adták a stafétát Kelet-Afrikában. Kittenberger Kálmán gyermekkorában az első neves Afrika-vadász, Teleki Sámuel utazásáról olvasott a Világ-Krónika és a Képes Néplap oldalain, s örökre a fekete kontinens szerelmese lett. Amint tehette, dacolva a viszontagságokkal Afrikába utazott. Damaszkin Arzén kísérőjeként 1903-ban szállt partra Afrikában, és a következő huszonöt évet jórészt a távoli földrészen töltötte. Elszántságát, hajlíthatatlan vasakaratát jól jellemzi egy híres epizód küzdelmes életéből: Amikor egy vadászbalesetben leszakadt az egyik ujjperce, az arzénes preparálásoktól megfeketedett csont-hús-köröm darabot egy spirituszos üvegben küldte haza a Nemzeti Múzeumnak. Bizonyságul szánta, hogy ő a csekélyke anyagi támogatás ellenére, a veszélyek közepette is keményen dolgozik.80
Szerény anyagi lehetőségei miatt Kittenberger feltalálta az önfenntartó szafarit: vadászott, hogy a trófeák, a bőrök és a hús áráért utazhasson, kutathasson és gyűjthessen. Neki még fizettek ezért. Később magyar követői tekintélyes összegeket áldoztak szenvedélyükre. A vadászat mindig költséges sport volt, különösen az afrikai; anyagi lehetőségei révén azonban több arisztokrata is cserkelhetett a távoli kontinensen, vagy vadászhatott máshol, egzotikus tájakon. Gróf Széchenyi Zsigmond kétségkívül Kittenberger egyik legismertebb és legelőkelőbb követője. 1928-ban érkezett először Kelet-Afrikába, mikor majd negyedszázad Afrika-kutatás után Kittenberger Kálmán megkezdte utolsó afrikai vadászatát.81 Horthy Jenő, a kormányzó öccse egyaránt vadászott Kittenbergerrel és Széchenyi Zsigmonddal is.82 Az afrikai szafari népszerű volt az elit – különösen az arisztokrácia – körében, de a háború után úgy tetszett, hogy a régi rendszer lebomlásával és az új hatalom kiépülésével e „nemes hagyomány” is véget ér.
Egy csöpp Afrika azonban maradt Budapesten még az ötvenes években is. 1950 nyarán nyílt Afrika-kiállítás a Nemzeti Múzeumban Kittenberger Kálmán gyűjtéséből.83 És a távoli kontinens megmutatta magát az Állatkertben is. Igaz, ezt a kor vadászati szakértői nem tartották elég szakmainak: bizonyos tartózkodással szemlélték, félrevezetőnek gondolták. „Ott nem lehet annyira megteremteni az eredeti környezetet, éppen az összefüggések sikkadnak el. Más a csoportosítás. (…) Ennek a csoportosításnak köszönhető, hogy felnőtt emberek is szentül hiszik, hogy Afrikában tigris is van, hát hogyne. Hiszen az állatkertben ott van mindjárt az oroszlán, a leopárd mellett.”84 – Dénes István rendőr alezredes, vadászati vezető például imígyen polemizált a laikus nézetekkel.85
1956-ban elpusztult Kittenberger nagy magányos gyűjtőmunkájának jelentős része, s a magyar vadásztársadalom feketébe öltözött. Nagy Endre Afrikában jajdult fel a hír hallatán: „Szegény Kitti [Kittenberger Kálmán], életed munkája odavan!”86 Kittenberger Magyarországon élte meg gyűjteménye pusztulását; az ötvenes években a vadászlapot szerkesztette. Dénes István könyvében ekképp emlékezett rá: „Jóval túl volt a hetvenen, de a kalapja, a kajla, ferde, az igen, az a régi volt. Az emberek megfordultak utána az utcán, de ő nem akart megválni tőle. Azt mondta: »Ilyen kalapja nem mindenkinek lehet. Mert erre elefánt taposott. 1908-ban. Ilyent nem árulnak a boltban.«” Találkozásukat így örökítette meg: „Mikor meglátott, megállt, nem szólt. Köszöntem neki, nem válaszolt. Csak állt és nézett. Csak a világoskék szeme nevetett rám a híres kalap alól. Ma sem tudom, mi mindenre gondolhatott, míg végre megszólalt: »Na, mit csináltok? Dolgoztok valamit?« – Meséltem neki, mondtam, hogy milyen jó színben van. Rám nézett. A szeme végigsimította az arcomat. Kicsit elszégyelltem magam, hiszen ő mindent tudott. »Megette a fene« – mondta. És lassan elindult. Nagymarosra, haza.”87
Dénes Istvánnak azonban nem sokáig kellett szégyenkeznie a vadászkörökben elefántkalandja okán eposzi jelzővel illetett, „kajla kalapú” Kittenberger előtt, ő is hozott haza elefántagyart. Széchenyi Zsigmonddal közösen Afrika-expedíciót szervezett. Széchenyi a háború után 1959–60-ban léphetett először Afrika földjére. (Magyarországnak volt egy befolyásos képviselője Tanzániában, aki a háttérből lelkesen egyengette útjukat.88) Dénes István könyvében feleleveníti: a hatvannyolc éves Széchenyi Zsigmond ugyanazzal a hévvel vetette magát a munkába, mint fiatalkorában, például ő tanította szuahélire a csapat tagjait.89 Afrikai kalandjairól tudósító vadászkönyve végén Dénes táblázatban számolt be arról, ki hány vadat ejtett, mennyi trófeát zsákmányolt a népköztársaságnak. E nemes versengésben számos esetben (pl. dik-dik bakban, gnu bikában vagy impalában) Széchenyi elé került, oroszlánt pedig a csapatból egyedül ő zsákmányolt.90
A magyar vadászok útja Afrikába ekkor Olaszországon keresztül vezetett. Szerzőnk festői képben örökítette meg a határátlépést: „Még három kilométer, még kettő és még egy. Íme, a tábla »Tarvisio«. Pár házból áll az egész, balról a vasútállomás, jobbra néhány kopott épület, bodegaféle. Narancs, banán, Coca-Cola. A nappal bújócskázó felhők, az út menti bokrokon duzzadó, érett rügyek, és messziről már zöld fátyol dereng a diadalmas ágak között.”91 A képet a határbódékról és a zöldséges pavilonokról a még egyszer átélt örömteli izgalom, a felszabadult várakozás festhette a leírásban ilyen megkapóvá. A soha el nem múló pillanat, a vérpezsdítő, bizsergető érzés, mely a Nyugat-Európa földjére lépő rendőr alezredest hatalmába kerítette. S nem csak az ő álma valósult meg ekkor.
Széchenyi Zsigmond – utolsó vadászkönyvének tanúsága szerint – 1945 után mindvégig bízott abban, hogy megláthatja még Afrikát. Feleségének állítólag már akkor, amikor megismerkedtek a keszthelyi könyvtárban, ahol ő „»állományon kívüli segéderő« minőségében”, a fiatal nő pedig „mint fűtő és takarítónő” dolgozott, megjósolta, hogy „öregségére” kijut még Afrikába, sőt hogy asszonyát is magával viszi.92 Lehet, csupán a hódító szándék vagy töretlen optimizmusa mondatta vele, de az is, hogy az állandó és kényszerű alkalmazkodásban ismerni kezdte a rendszert, s úgy vélte, hogy az nemcsak kiismerhető, hanem befolyásolható is. És Széchenyi Zsigmond rendíthetetlenül bízott a hagyományok erejében. Utolsó afrikai expedíciójára, melyre feleségével kettesben indult – hosszas egyeztetések után – végül maga Kádár János bólintott rá, miután irodájában fogadta az idősödő vadászt. A pártfőtitkár a következő szavakkal ajánlotta Széchenyi tervét Fehér Lajos és Fock Jenő figyelmébe: „A 12 000 dollár az természetesen 12 000 dollár. De én úgy gondolom, hogy ha a Magyar Népköztársaság nem is elsősorban hasznossági szempontból, hanem egyéb megfontolásból finanszírozná egy ilyen világhírű Afrika-vadász utazását, az megtenné a maga erkölcsi hatását népi demokráciánk számára olyan mértékben, ami többet ér 12 000 dollárnál.”93 A gróf afrikai kalandjairól posztumusz megjelent könyvet végül özvegye küldte el Kádár Jánosnak. A kötetben a szerzőnek a pártfőtitkár szívességét még burkoltan sem kellett megköszönnie, így értékelte a lehetőséget: „S lám, a viszontagságos évek lezajlása után, nemzetünk jóvoltából, immár másodízben, régi lelkesedéssel indulhatok neki a világnak!”94
Széchenyi Zsigmond előbb az ország (át)változását, majd útján a nyugati világ, és végül a szafarin Afrika romlását is megtapasztalta. „Tudjuk, hogy óceánjárókon általános szokás, hogy a közönség – akárcsak nemzetközi étteremben, színházban, hangversenyen – esténkint átöltözik, estélyi ruhában jelenik meg. Valamikor – anno dacumál – frakkban, manapság már szmokingban – sem mindig, további harminc év múltán pedig bizonyára »bikini«-ben, vagy tán még anélkül is. A rohamos haladás, sőt rohamos vetkőzés korszakát éljük.”95 Ma már talán nehezen érthető felháborodása, Magyarországon azonban – hozzá hasonlóan – számosan őrizték, ápolták a hagyományt (a család és saját társadalmi csoportjuk szokásait), s vele a régi értékeket, ami szinte az utolsó mentsvár maradt számukra az elnyomás éveiben. Identitásuk „belülről”, egy sajátos, befelé forduló magatartásból, a hagyományőrzésből, a múltból építkezett. A gróf szemével nézve a kitárulkozó világot, Nyugaton mintha e szokások (értékek?) kevesebbet jelentettek volna.
Afrikát Széchenyi Zsigmond valósággal elsiratta; 1963–1964-ben szembeötlő volt az a pusztítás, amelyet a vadászatok az ottani vadállományban okoztak. S úgy tetszett, az európai behatolás megbontotta az ottani kultúrák idilljét. Az ember, aki kilépett a magyarországi elzártságból, úgy látta, hogy a világ Nyugaton, ill. Afrikában változott, fordult nagyo(bba)t. Ami közben vele (itthon) történt, az egy folyamat, egy folytonos történet epizódja volt csupán.
A háború után sem szakadt meg tehát a magyar Afrika-vadászok sora: Kittenberger – Széchenyi – Horthy – Széchenyi – Dénes – Széchenyi. Ulrich, Musil tulajdonságok nélküli embere így töprengett a lánc(olat) természetéről: „Mert még csak hasonlítania sem kell mindennek…, ha csak a szomszéd tagok hasonlítanak, a távolabbiak számára megteszi ez a közvetítés. Igen, egy ilyen láncban még a szomszédokat összekötő hasonlatosság is változhat; és így jutunk felbuzdulva az út egyik végétől a másikig, és magunk se tudjuk, mely módon tettük meg e távot.”96 Mindazonáltal a lánc elemei szorosan egymáshoz kapcsolódnak, és így viszik tovább a sort.
A hatvanas, hetvenes évek fordulóján Földes László és Fehér Lajos is megmérette magát az afrikai terepen. Ahol a szerencsés és biztos kezű vadász – a magyar dámok után – akár elefántot vagy vízilovat is puskavégre kaphatott. (Igaz, ők már nem a múzeumoknak, hanem saját maguknak gyűjtöttek.) Földes László önéletírásában leírja a trófeagyűjtés eredményét: „A vadászszerencse sem pártolt el tőlem – ma lakásomat elefántagyarak, oroszlán-, leopárd-, zebrabőr, kafferbivaly és sokféle antilop trófeája díszíti.”97 Mi hajtotta a magyar vadászokat idegen tájakra? Földes László a következőképpen vallott erről egy pamíri vadászatról szóló beszámolójában: „Eltűnődött Szuhai [Földes László írói álneve – a szerző]. Miért is jött ide? Egy kőszáli bak szarváért, egy vadjuh kos csigájáért? Nem, a küzdelemért is, a sportért. Az olyan sportért, ami a világ tetején is csak keveseknek adódik az életben.”98
„Hungarian safary style”
1958-ban ismét megjelenhetett Széchenyi Zsigmond Nahar című könyve, majd sorra a vadászklasszikusok munkái.99 A vadászati irodalom a hatvanas évektől másodvirágzásnak indult; mind többen éreztek késztetést arra, hogy irodalmi formában örökítsék meg a vadászkalandjaikat.
Örök emberi vágy, hogy élményeinknek hangot adjunk: saját büszkeségünkre, mások irigységére elregéljük őket, s e leküzdhetetlen érzés, mely egyaránt buzog a felnőttben és a tapasztalatlan gyermekben, ott munkált a régi vadászokban és a kor funkcionáriusaiban, vezető politikusaiban is. Földes László A második vonalban című visszaemlékezésében például a következőképpen dicsekedett el álnéven kiadott írásaival: „Nem engedek a kísértésnek, és nem írom le vadászélményeimet, már csak azért sem, mert Szuhai István írói álnév alatt a Magvető Könyvkiadó megjelentette az élményeimet tartalmazó, »Piga-Piga« és »Szimba, a király« című könyveket.”100 Olyannyira fűtötte őt a becsvágy, hogy később, végképp kilépve az álruhás király szerepéből (az álruha itt a kötelező szerénységet és a látszólag szolid, vagyis visszhangtalan életvitelt jelenti), saját neve alatt is megjelentette írásait.101
Nagy Endre kalandos és küzdelmes életéről, magyarországi kapcsolatairól a magyar Afrika-vadászok élménybeszámolóiból tájékozódhatunk. Dénes István – kezdetben ő egyengette hősünk hazafelé vezető útját – könyvében így fogalmazott vendéglátójáról: „Valamikor Magyarországon vadászati munkakörben dolgozott. Most évek óta él Tanganyikában, mint hivatásos fehér vadász.˙(…) Arushától tizenöt-húsz kilométerre él, nagyon szerény tanyaházban, és keményen dolgozik.”102 Más leírásokból még részletesebb képet nyerhetünk a rezervátumról, a telepről és Nagy Endre mindennapjairól. Vadregényes környezetben, a vulkanikus Meru hegység lábainál terült el a birtoka; a környék ekkor még szinte érintetlen őserdő. A Kilimandzsáró híres hófödte csúcsát is látni lehetett a telepről, mely Hemingway szavaival „széles, mint a világ”.103 A birtokon több kis vendégház sorakozott egymás mellett (a magyar vendégek mellett többnyire szafarizgató nyugatnémet bérvadászok váltották itt egymást). Liliputi állatkert fogta körül a lakóházakat, nem messze tőlük mesterséges tavat ástak, a tó partján antilopok bóklásztak, egy nagy ketrecben oroszláncsalád szorongott. A házigazda lakásának falát afrikai és európai trófeái borították, barátja, gróf Merán Ferenc maga festette oroszlánképekkel ékesített házban élt.104 Nemcsak vadászok, de sok magyar természetkutató és filmes is megfordult itt Nagy Endre meghívására. Tanzániai politikai kapcsolatai révén még elefánt kilövésére jogosító vadászjegyet is tudott szerezni vendégeinek. (Jóllehet a Tanzániában élő hivatásos vadászok évente csak három elefántra kaphattak „kedvezményes” – olcsónak számító, 30 fontos – „vadászjegyet”.)105 Első autóját hősünk Hemingwaytől vásárolta.106
Vendégeit Nagy Endre lelkiismeretesen kalauzolta a tanzániai őserdőben. És tanította őket. Földes László Vadászkalandok vad tájakon című írásában adta közre tapasztalatait: „A Landrover egy terepjáró autófajta. Itt széltében ezt használják. Ráz, mint a GAZ, de ez is mindent bír. Egyébként szélesebb és magasabb a GAZ-nál”107– állapította meg tárgyilagosan. Felkereste a híres vadász, Blumenthal sírját a Meru-hegyen, és régi vadászszokás szerint elhelyezte ott a névjegyét (amin feltehetőleg ez állt: Ministry of Agriculture, deputy-minister).108 Elégedetten nyugtázta, hogy Nagy Endre olyan „szép régi magyar szokásokat” honosított meg a távoli földrészen, mint a töretadás.109 (A töret a zsákmány vérébe mártott gally, melyet a kísérő nyújt át a vadásznak. A vadász a kalapjába tűzi azt, és ezzel jelképesen is birtokába veszi az elejtett állatot.)
Földes László nemcsak közös kalandjaikat, de beszélgetéseiket is megörökítette: „Egy sűrű lombú fa árnyékában telepedtünk le, ott ettünk-ittunk és »ejtőztünk«, ahogy tiszántúli honfitársaink hívják az ebéd utáni sziesztázást. Nagy Endre eközben egy veszedelmes kalandját is elregélte, halk hangon, szinte derűsen, mintha nem is az élete forgott volna kockán azon a másfél esztendővel ezelőtti kiránduláson, a Meru vulkánról elnevezett vadrezervátumban. Nyilván nem az idegeimet akarta borzolgatni vele, inkább a tapasztalataimat bővíteni.” A történet, mely megrázta a tapasztalatlan vendéget – a miniszter-helyettes tolmácsolásában –, így szól: „A bivaly előbb a szarvára kapta, és a levegőbe dobta, majd amikor megint elterült a földön, döfködni és tiporni kezdte, törte-zúzta.”110 Amikor Nagy Endre a történetet mondta, talán saját sorsára is gondolt. Földes László könyvében így zárja elbeszélését: „Ő azonban ezt is kibírta: lábra állt, s ma ugyanolyan szikár és erős, mint azelőtt. Ha valaki, ő kiállta a férfipróbát.”111
Nagy Endre a Meru-hegy tövében magyaros ebédet csapott vendégeinek: a fagyasztott paprikás szalonnához jóízű bort kínált, melyet a Land Roverből kiszedett üléseken, kényelmesen hátradőlve fogyaszthattak el. Hazai ismerősökről beszélt velük: közös barátokról és a „magyar szarvasról”.112 Látogatói közül kettőt beszervezett a magyar hírszerzés, Nagy Endréről azonban ők sem tudtak vagy nem akartak igazi információt szállítani; velük sem beszélt másról, csak a vadászatról, vadászkalandjairól. Az Afrika-vadász eközben újabb és újabb üzeneteket küldött Magyarországra, készült a hazatérésre.
Magatartását ha jelképesnek tekintjük, és cselekedeteinek a praktikus célokon túl valamilyen általános (azoktól függetleníthető) értelmet tulajdonítunk, akkor Nagy Endre története kivételes példája annak, hogy az egyének autonómiája csorbítatlan maradhatott a kényszerű kompromisszumok, az állandó alkalmazkodás ellenére. A történelem hétköznapi szereplői csak a rendszer korlátai között, saját lehetőségeik határán belül mozoghattak, de saját érdekeik, céljaik szerint éltek, és végső soron ők formálták az eseményeket.
„A múlt és a jelen” – Budapest, 1971
Magyarországon Nagy Endre legfőbb támogatója Földes László lett. Földes gyakorlatilag az ő nyugati kapcsolataira, segítségére hagyatkozott az 1971-es világkiállítás megszervezésekor. Levelezett például Roy Adamsonnal, az Elsa-könyvek írójával, és számos neves nyugati vadásszal.113
Ha előbb szóltam a láncolat természetéről, akkor meg kell emlékezni a hálózatról is, melyben a kapcsolatok többnyire nem egyenletes eloszlás szerint rendeződnek, sok elem csupán kis számú összeköttetéssel rendelkezik, s kis számú csomópont köré szerveződik a kapcsolatok jó része. A vadászok társaságán/társadalmán belül az informális központok a régi vadászok köré rendeződtek, és a tőlük induló láncokon keresztül juthatunk el a háló széleire, időben a múltból a jelenbe. E bonyolult kapcsolati hálón, mint ma az interneten, gyorsan áramlottak, keringtek a hírek. Nagy Endre, bár látszólag mindenkitől független volt, és a (földrajzi) térben a háló végpontján helyezkedett el, valójában mégis az egyik legfontosabb tagja volt a hálózatnak, a vadásztársadalomnak: az információk tőle indultak, és hozzá futottak. Ami a nyugati kapcsolatokat illeti, mindvégig ő tartotta kezében a szálakat.
A Vadászati Világkiállítás megszervezésekor Nagy Endre ismét mozgósíthatta nyugat-európai kapcsolatait. A pártvezetők az eseménnyel ugyanis valutával fizető nyugati vadászok tömegeit akarták az országba vonzani. Az alkalomra új szállodák épültek, például az Olympia és a dobogókői Nimród. A programban számos rendezvény szerepelt, így lovas-, ill. kutyaversenyek vagy fegyverkiállítás is.114 Egymillió-kilencszázezer látogató fordult meg végül a kiállításon, köztük több tízezer külföldi vendég. Többek közt Budapestre látogatott Leonyid Brezsnyev, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkára, vagy Mahenda Bir Bihram Sah Deri, Nepál királya is.115 Fülöp edinburghi herceg, a brit királynő férje, aki Földes László visszaemlékezése szerint „közvetlenül” viselkedett, azt kérte a szervezőktől, hogy a kiállítás alkalmából megrendezett fogathajtó versenyt lóhátról nézhesse végig.116
A kiállítás vendégserege, forgataga, ha fellapozzuk a dokumentumokat, az események és a színek kavalkádjában mint egy gazdagon díszített neobarokk freskó elevenedik meg a szemünk előtt. Az egyik szervező így számolt be a Mátyás-templomban a világkiállítás vendégeinek tiszteletére rendezett miséről: „Ma is bennem él a VVK Hubertus miséje, amelyben a katolikus istentisztelet sok évszázados misztériuma a vad űzésének szertartásával, a színek, a képek, a hangok felkavaró kontrasztjával ötvözve késztette szárnyalásra a gondolatot az égi ösvényektől a vadat rejtő erdők sűrűjéig. A nagymisét celebráló három pap arannyal hímzett palástja csillogásának ellenpontjául a falkák piros, zöld színeit viselő vadászok sora szolgált az oltár előtt, falkakutyákkal a lábuk mellett, a vállukon átvetett billentyű nélküli karikás kürtökkel, amelyek az orgonát helyettesítették. (…) A miséről kint rekedt sokaságnak a Halászbástyán nagy tetszéssel fogadott külön műsort adtak a falkavadászok. Vezetőjük Pierre-Elie Borione földbirtokos volt...”117
A kiállítás megnyitójára Nagy Endre a következőképpen emlékezett vissza: „1971. augusztus 27. Megértem ezt a napot is, munkám megkoronázását. Nyitáskor ömlik az eső, két hónapi csodás, derült ég után (…) Kádár Jánossal beszélgetünk, vitatkozunk: szerinte rekordelefántunkat úgy találták (…) Kisvártatva a tanzán földművelésügyi miniszter is csatlakozik társaságunkhoz, miközben kis oroszlánkölyköm rakoncátlankodik körülöttünk.”118 A pártfőtitkár barátságosan kvaterkázott a tanzán pavilon vezetőjével. Az emigráció hosszú évei után a hazatérésre készülő magyar vadászt ez érthető elégedettséggel töltötte el. A világkiállítás zsibongó forgatagában egymásba olvadtak a különböző vadászarcok; egy nagy közös tablóra álltak össze a funkcionáriusok és a hétköznapi állampolgárok, a nyugati és a keleti vendégek. A képeken látható, amint különböző kultúrák (korszakok) képviselői lelkesen cserélnek eszmét. Nagy Endre visszaemlékezésében olvashatunk arról, hogy a nyolcvankét éves Nemeskéri Kiss Géza (egykoron Horthy Miklós fővadásza119) megkérte, mutassa be őt Földes Lászlónak. A beszélgetés emlékei szerint a következőképpen zajlott:
„– Hogyne tenném meg, kedves Géza bácsi! De mondja, miért akarja látni Földest?
– Mert a leghőbb óhajom, hogy kezet szorítsak vele, megköszönjem neki és rajta keresztül az egész magyar népnek, hogy az itthoni vadat világhírűvé tették.”120
A leírás így folytatódik: „Földes hozzánk lép, és a két férfi – a legfelsőbb csúcson álló két vadász, a múlt és a jelen, ha megannyira egymástól távol álló világban élnek is, de akiket most e nagyszerű közös ügy hozott össze – megszorítja egymás kezét.”121 Kézfogásuk jelképes. (A találkozó őszintébb és barátibb volt, mint annak idején Nagy Endréé és Besétál Jánosé lehetett.) A kimerevített pillanatkép, az egymásba kulcsolódó kezek, az egymás tenyerébe tapadó-simuló ujjak a múlt és a jelen egységét jelképezték Nagy Endre szemében is. A régi vadászok elismerését fogadta az újak hagyományaira okkal, eredményeire joggal büszke nemzedéke. S a háttérben ott állt a hazatérésre készülő, hányatott sorsú Afrika-vadász.
Búcsú a fegyverektől – Besétál János
Mind több magyar vadász előtt nyílt lehetőség nagy kalandokra, cserkelésre idegen tájakon, másoknak viszont bealkonyult. Besétál János nevét hiába keressük a kiállítás látogatói vagy az emlékalbum előfizetői között. Besétál János 1955-ben ért fel vadászpályafutása csúcsára, ekkor Galgamácsán aranyérmes szarvasagancsot zsákmányolt. A büszke vadász a trófeát utóbb a Mezőgazdasági Múzeumnak ajándékozta.122
1957-ben Besétál Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérmet kapott123, így feltételezhető, hogy rendvédelmisként részt vett a forradalom leverésében.124 1956 decemberében mégis elbocsátották a Földművelésügyi Minisztériumból. Elődje lett az utóda: a Kádár Jánossal együtt bebörtönzött Dénes István váltotta őt a vadászati osztály élén. (A régi-új vezető, Dénes 1954-ben szabadult, visszanyerte a párttagságát, s átmenetileg a VITAX vállalathoz helyezték gépkocsivezetőnek. „Alámerült”, és csak 1956 legvégén, amikor Kádár János kezdte kiépíteni saját rendszerét, térhetett vissza a vadászat élére.125 )
A forradalom leverésekor egy összetartó – vadászgató – közösség kaparintotta meg a hatalmat, mely újraosztotta a bizalmi állásokat, köztük a vadászati pozíciókat. A többnyire puritánnak beállított Kádárt űzte, hajtotta a vadászvágy, bizalmasait is rendre azok közül válogatta, akik az erdőkbe elkísérték (ami persze fordítva szintén igaz: bizalmasai vadászhattak vele). A mindenkori hatalomhoz lojális államvédelmis tiszt, Besétál János leváltásának aligha lehet más magyarázata, mint hogy Kádár János saját emberének szánta e fontos, bizalmi pozíciót. A Besétál család szomszédai úgy tudták, hogy Jánosnak „valamelyik magas rangú vezetővel” nézeteltérése támadt, és emiatt bocsátották el.126 Mérgében Besétál János olykor a pártfőtitkárra célozgathatott. Csalódottságában azt tervezte ekkor, hogy családjával Csehszlovákiába költözik.127 1956 decemberétől már a Kelenföldi Hőerőmű Vállalat rendészeti osztályvezetőjeként tevékenykedett. 1968-ban nyugdíjba küldték, ekkor megkapta a Szocialista Hazáért Érdemrendet.128 Feleségét 1972-ben nyugdíjazták, az asszony rendőr zászlósként szerelt le.
A hetvenes évekre a Besétál család a keletnémet államvédelmis dinasztiákhoz hasonló alakzatot öltött. Egyetlen gyermekük, ifj. Besétál János a BM-klubban ismerkedett meg a feleségével: 1973-ban kötöttek házasságot.129 A feleség szülei is belügyesek voltak: az apa rendőr ezredesként, az anya őrnagyként ment nyugdíjba (ő ugyancsak államvédelmi írnokként kezdte a pályáját), sőt a fiatalasszony első állását szintén a Belügyminisztériumtól kapta. A kezdetben szerszámkészítő, majd gépkocsivezető fiatalember is hű maradt a tradícióhoz: házasságkötése után, hogy egzisztenciát teremtsen, a BM kötelékébe lépett.130 1975-től „figyelő szolgálatot” teljesített az ún. B alosztályon.131
Amikor ifjabb Besétál János jelentkezett az államvédelem kötelékébe, a III/III. „környezettanulmányt” készített a családról. Ebből megismerhetjük akkori helyzetüket, mindennapjaikat. Korábban a szomszédok azt tapasztalták, hogy a Besétál fiú szívesen hallgat „tánczenét” (feltehetőleg inkább beatzenét). „Nőtlen korában a személyzeti szobában lakott, amit saját ízlésének megfelelően rendezett be, a szoba falát külföldi újságból kivágott képpel díszítette.” Amikor megházasodott, a szülők az egyik szobát átengedték a fiataloknak, melyet ők új, modern bútorral rendeztek be. Egy ideig az anyós főzött rájuk, majd egy év után inkább külön háztartásra rendezkedtek be. Idősebb Besétál János feleségével megértésben élt: „anyagi körülményük jó, beosztó, takarékos életmódot folytatnak” – összegzett a belügyi jelentés szerzője. A házban Jánost „csendes, kevésbeszédű, szerény magatartású” embernek ismerték. A szomszédok tudták róla, hogy fiatalabb korában szenvedélyes vadász volt, de miután egészségi állapota megromlott, visszavonultabb életet élt, és felhagyott korábbi szokásaival.132 Egyik vadásztársaság névsorában sem találjuk a nevét, fegyvertartási engedélyét azonban mindvégig megőrizte. Puskája szögre került, talán régi vadászszokás szerint a nappali egyik falán lógott valahol. 1976-ban hunyt el, felesége egy év múlva követte.133
Ifj. Besétál Jánosnak három gyermeke született. 1978-ban, hogy (főbérlőként) megtarthassa szülei szolgálati lakását, nyilatkoznia kellett arról, hogy további hat év belügyi szolgálatot vállal. 1982 és 1985 között elvégezte a Rendőrtiszti Főiskola állambiztonsági szakát, 1987 őszén Leningrádban vett részt speciális tanfolyamon (a Magyar Népköztársaság külső megfigyelő beosztottainak három hónapos továbbképző tanfolyama). 1988-ban kérte feletteseit, hogy a Belügyminisztériumon belül máshova helyezzék át, majd 1989-ben még egyszer – eredménytelenül. Végül kilépett a szolgálatból, az állambiztonsági szolgálat ekkor már nem jelentett perspektívát a számára.134
Az épület, amelyben a család lakott, közel van a Duna-parthoz, elegáns régi bérház, ablakai jórészt a Margitszigetre néznek. A Besétál nevet nem találjuk a kaputelefonon, s egy kivételével a többi belügyes családét sem. A patinás házba azóta több rt., kft. és alapítvány költözött, mintegy érzékeltetendő az idő múlását, a korok váltakozását. A Besétál család, e belügyes Buddenbrock-ház kihullott a változó történelmi időből. A másfelé szerencsét próbáló ifjabb generáció tagjai kiszorultak a belvárosból, s az unokák közül volt, aki a művészetek világa felé tájékozódott.135
„Ferenc József-i idők” – Nagy Endre
A történelmi idő érzékelhetően megváltozott Nagy Endre életében is. 1973. április 22-én Németországban meghozták az ítéletet, lezárták a Hatvany-aktákat és a kifizetett kártérítés miatt hosszú évek óta húzódó pert.136 Ismét szabadon léphetett be Nyugat-Európa területére. Tanzániában azonban mind nehezebbé, már-már tarthatatlanná vált Nagy Endre helyzete. 1973. szeptember 8-án a kelet-afrikai szocialista országban betiltották a vadászatot. Október 23-án negyvennyolc farmot államosítottak, Nagy Endre parkja egyelőre megmenekült. Ő mégis szomorúan jegyezte fel: „Összes jó barátunkat földönfutóvá teszik. Ezt már jól ismerem.”137 Némi megnyugvást jelentett számára, hogy karácsony előtt napon Nyerere elnök jelentkezett be hozzá a családjával vadászatra.138 Nagy Endre ekkor már a tanzán szocializmus elől menekült volna haza.
A távolban Nagy Endre mindvégig a hazafelé vezető utat kereste, s a hazatérés lehetősége a hetvenes évek elejére karnyújtásnyi közelségbe került. Új távlatok, hazai tájak rajzolódtak ki a vadász szemei előtt. 1971-ben, a Vadászati Világkiállítás évében Nagy Endre felajánlotta 12,5 hektáros vadaskertjét, „mintegy 150 db emlőssel és 150 db madárral (kerítésekkel, ketrecekkel, istállókkal, pajtákkal, tavakkal)” a magyar államnak – természetesen a fenntartás minden költségével együtt.139 Kutatóállomást alakítottak volna ki itt, s Nagy Endre bizalmas jelzése szerint a terület egyúttal a pártvezetők zártkörű klubja, az Egyetértés Vadásztársaság rezervátumává válhatott volna.140 Nagy Endrének még Kádár Jánost is sikerült az elképzelés (maga) mellé állítania. Az első titkár fogadta őt, és – szokása szerint – feltételesen bár, de jóváhagyta a tervet (ha megvalósítható, és mások nem, akkor ő sem ellenzi.)141 A Pénzügyminisztérium szakértői arról tájékoztatták a Földművelésügyi Minisztérium osztályvezetőjét, hogy a pénzügyi akadály elhárítható, ha „illetékes fórumon” döntés születik az Afrika-kutatás szükségességéről (a Tescón142 keresztül kívánták lebonyolítani az üzletet).143 Végül Nagy Endre terveit egy váratlan esemény húzta keresztbe. Megindult ugyanis egy másik neves sakkjátékos, Fehér Lajos a tanzán vadászterületek irányába, és kiszámíthatatlanokat lépett.
A Minisztertanács elnökhelyettese a Vadászati Világkiállításon találkozott Budapesten Godfriend J. Kileóval, a tanzán földművelésügyi miniszterrel (a Tanzán Egyesült Köztársaság Természeti Források és Idegenforgalom Minisztériumának vezetője), majd még ebben az évben az ő meghívására Tanzániába látogatott, és ott Rashidi Kawawa alelnökkel tárgyalt december 9-én.144 Kileo utóbb Földes László miniszterhelyettesnek sajnálkozva írt Fehér Lajos látogatásáról: „Amikor elnökhelyettesük, Fehér Lajos itt volt, megpróbáltunk számára egy vadászkirándulást szervezni. Sajnos, vagy nem sajnos, ő nem tudott elefántot elejteni. Én azt mondom, nem sajnos, mivel ez arra indíthatja, hogy a jövőben is eljöjjön országunkba.” (A tanzán miniszter mindenesetre hálás volt magyarországi vadászsikeréért, a szép dámért, amelyet kilőhetett: „Hálás vagyok a trófeáért és bronz éremért, amelyet kapott. Ez mindig kiváló nagylelkűségére fog emlékeztetni engem.145) És Fehér Lajos valóban visszatért Afrikába: 1974. január 24-én Bárd Miklós nagykövet kíséretében találkozott Nyerere elnökkel és Kawawa alelnökkel.
Tanzániában az országot a szocializmus útjára terelő kommunisták először megbélyegezték a vadászatot, mely az új ideológia szerint az európai imperialisták hóbortjait szolgálta. Teljes vadászati tilalmat léptettek életbe; hamar nyilvánvalóvá váltak azonban a külföldiek bérvadásztatásából fakadó gazdasági előnyök. Éppen a magyar delegáció érkezését megelőzően jelentette be a sajtó, hogy a tilalmat 1974. július 1-jétől feloldják, és ehelyett a vadászszezont az ország egész területén hat hónapra (július 1-jétől december 1-jéig) korlátozzák. A magyar és a tanzán kommunisták baráti megbeszélésein felmerült, hogy az ország egész területére kiterjedő, magyar–tanzán vegyesvállalatot alakítanak, amely megszervezi a vadász-idegenforgalmat, és lefölözi annak hasznát.146 (Ha ez megvalósul, itthon úgy ítélték meg, széles lehetőség adódik a „vadbiológiai kutatásra”, ami feleslegessé teszi Nagy Endre ajánlatát.147) A honi szakemberek lelkesen tervezgették a közös vadgazdaságokat, sőt még az „évi lelövési kontingenst” is meghatározták (20 db elefánt, 100 db kafferbivaly, 1 db rinocérosz, 5 db oroszlán, 20 db leopárd, 600 db antilop, 300 db gazella, 100 db zebra, 3000 db varacskos disznó, 100 db víziló).148 A tanzán párt korifeusai azonban a tárgyalásokat végül más mederbe terelték. Nem alapítottak közös vállalatot a Magyar Népköztársasággal, csupán együttműködési keretszerződést kötöttek. A magyar pártvezetés két szék között a földre esett. (Nem biztos, hogy e történet hozadéka, de mindenképpen idekívánkozik, hogy Fehér Lajost 1974-ben – pontosan máig fel nem tárt okokból – nyugdíjazták.149) Nagy Endre annak tudta be a terv kudarcát, hogy Fehér Lajos „gyűlöli” őt: egyszer állítólag telefonon felhívta, és számon kérte rajta, hogy egy cikkben Földes Lászlóról elismerően nyilatkozott.150
Bár Földes László nem bírta a versenyfutást Fehér Lajossal (1972 áprilisától már nem miniszterhelyettesként, hanem a Hungexpo vezérigazgatójaként tevékenykedett151), és a megálmodott rezervátumból sem lett semmi, Nagy Endre kapcsolatai azonban elég erősnek bizonyultak ahhoz, hogy megteremtse hazatérésének a feltételeit. Gyűjteményét mindenképpen Magyarországra kívánta hozni. 1983. május 1-jén a következőket jegyezte fel magának: „Népem ma ünnepli látszólagos jólétben és megelégedésben a munka ünnepét. Közel negyven év múlott el a rendszer kezdete óta. Ha jól ítélem meg, Ferenc József-i időket él Magyarország most, a Kádár-korszak alatt.”152 Nyitott szemmel járt Magyarországon, az ország erdeiben, és elégedetten nyugtázta a vadgazdálkodás eredményeit. Kaszópusztán egy vérebversenyt tekintett meg: „Sokat hallani mostanában a Czinege Lajos honvédelmi miniszter által felfejlesztett területről. Jogos volt-e, jogtalan, jó volt-e vagy sem, hogy bekeríttette Kaszót, vita tárgya lehet, de hogy szerette a vadat, ahhoz nem fér kétség.”153 Devecseren járva ugyancsak elégedetten összegezte a tapasztalatait: „Mint elmondják, Pap János, a Veszprém megyei első titkár vadászat iránti szenvedélye, hozzáértése, szigora, no és persze hatalma tette a területet naggyá.”154
Nagy Endre 1984. január 1-jén borítékba zárta és postázta a balatonedericsi családi birtok megvásárlásáról szóló iratokat a helyi tsz-elnöknek.155 Megszabadult sorsa áfiumától, és végleg hazatérhetett: vadászati és néprajzi gyűjteményének nagy részét a visszavásárolt családi kúriába hozatta haza, s a Balaton partján Afrika Múzeumot és kis állatkertet alapított.156 Második felesége visszaemlékezése szerint Nagy Endrét „soha nem érdekelte a politika”. „Hiába telefonáltak neki, hogy ez ki, az ki. Azt mondta, ő inkább a bivalyokkal foglalkozik… Jártak ide [Balatonedericsre – a szerző] hercegek, grófok, bárók, mindenhonnan, Ausztriából, Németországból. Ugyanakkor megfordult itt a Földes László meg a Pap János is.”157 A kormány a vadászt 1986-ban magas állami kitüntetésben részesítette: megkapta a Magyar Népköztársaság Csillagrendjét. A kitüntetést Maróthy László, a Minisztertanács elnökhelyettese adta át a Parlamentben. Nagy Endre megérte a rendszerváltást, 1994-ben Magyarországon hunyt el.
Jegyzetek
1 Dénes István: Így láttam Afrikát. Szépirodalmi, Bp., 1961, 5. o.
2 Ferenczi Sándor, a Mavad (Magyar Vadkereskedelmi Szövetkezeti Vállalat) igazgatója.
3 P. Horváth István, a Mavosz (Magyar Vadászok Országos Szövetségének) titkára.
4 Beretz Katalin: Puskák – pajzsok – fohászok. Dr. Nagy Endre Afrika-vadász kalandos élete. Zeusz könyvek, Bp., 2001, 45–46. o.
5 Mannheim Károly: A nemzedékek problémája. In: uő: Tudásszociológiai tanulmányok. Ford. Brendl Júlia et al. Utószó Wessely Anna. Osiris, Bp., 2000, 201–253. o.
6 Nagy Endre 1938 februárjától 1944 májusáig szolgált a csendőrségnél. Csendőrtiszti iskoláit 1938–1940 között Budapesten végezte, 1940-től 1943-ig a hatvani csendőrszárnyon teljesített szolgálatot, majd 1943-tól 1944-ig a kalocsai lovas csendőrszázadnál volt lovaglótanár, ahol századosi rangot nyert.
7 ÁBTL (Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) 3.2.4. K-2248 35., 66. o. Nagy Endrét szülei válása után anyai nagyapja Nagy Sándor keszthelyi adótiszt nevelte. Abban az évben, 1938-ban, amikor nagyapja meghalt, felvette az ő nevét. Kérdőív. ÁBTL 3.2.4. K-2248 57. o.
8 Később akkori döntésére úgy emlékezett, hogy nem akarta egész életét egy irodában letölteni, így a lovas csendőrség jó választásnak tűnt. Interjú Beretz Katalinnal. Balatonederics, 2008. február 23.
9 Ő maga 1949-ben fogalmazott önéletrajzában bebörtönzése okaként még egy konkrét eseményt is említett: „1944 májusában a Szálasi-féle tömeggyűlésen történt erélyes fellépésem és a zsidó származású Hatvany Alexandrával kötött titkos és engedély nélküli házasságom, valamint az előzőleg több ízben megnyilatkozott baloldali magatartásom miatt bebörtönöztek és katonai rangomtól megfosztottak.” Önéletrajz. (1949. január 8.) ÁBTL 3.2.4. K-224840. o. A vádiratnak többek között része volt, hogy „1944. jún. 7-én a kir. csendőrség felügyelőjétől kapott azt a szolgálati parancsot [sic!], hogy báró Hatvany Alexandrával mindenféle kapcsolatot szakítson meg, szándékosan nem teljesítette”. ÁBTL 3.2.4. K-2248 163. o.
10 1944. V. 5-től IX. 16-ig volt börtönben. Kérdőív. ÁBTL 3.2.4. K-2248 54. o.
11 Jelentés Budapest, 1955. febr. 4. ÁBTL 3.2.4. K-2248 68. o. Velük raboskodott még Ékes István is, aki 1945-ben minisztériumi osztálytanácsosként a BM Közrendészeti Osztályának a vezetője lett, 1947-től a Földművelésügyi Minisztérium vadászati ügyosztályvezetője és a Mavosz elnöke volt.
12 ÁBTL 3.2.4. K-2248 24. o. 1945 októberétől 1951-ig vadászati felügyelő volt, eközben 1948 novemberében a Magyar Vadászok Országos Szövetségében dolgozott egy hónapig. Önéletrajz. Budapest, 1949. január 8. ÁBTL 3.2.4. K-2248 40. o.
13 ÁBTL 3.2.4. K-2248 52. o. Kérdőív, ad 72.494/1948. sz. K. J. ügyirathoz. 1946 áprilisában lett az MKP tagja, később állítólag az MDP pártközpont ajánlásával került a Mállerdhez (Magyar Állami Erdőgazdasági Üzemek). Egy róla jelentő ügynök ugyanakkor megjegyezte: „Rejtélyes, visszavonult, a társadalmi érintkezésre sokat adó ember. Ez a rendszer egyáltalában nem tetszik neki.” ÁBTL 3.2.4. K-2248 29. o.
14 Jelentés. Miskolc, 1948. november 24. ÁBTL 3.2.4. K-2248
15 Jelentés. Miskolc, 1949. január 8. 39. o. 1955. március 31-én környezettanulmányt készített az ÁVH Nagy Endre családjáról, ebben felesége életvitelét így jellemezték: „Nagyúri kényelemben nevelkedett. Termelő munkát soha nem végzett. (…) Úgy felszabadulás előtt, mint után fényűzően élt, állandóan tartott háztartási alkalmazottat és gyermeke mellett nevelőnőt. Abban az esetben, amikor férje nem dolgozott, akkor is tartott háztartási alkalmazottat, annak ellenére, hogy szűkös anyagi körülmények között éltek. Rendszeresen kapott anyagi támogatást Svájcban élő szüleitől, valamint külföldön élő rokonaitól.” ÁBTL 3.2.4. K-2248 96. o.
16 Egy ÁVH-s jelentésében a következőképpen jellemezte a „Nyírjes” zárt világát: „A Nyírjesen lévő vadászlak egy egyedül álló kétszobás lakás terasszal, és a környéken csak 100 méterre van tőle a vadőr lakása, egyébként a környéken senki sem lakik. Nagy a vadászlakban jómódú vendégeket fogad, és idegen vadászokat is visz le oda, ezért igen komoly pénzeket vesz fel ezektől. Állandóan látogatott hely ez, kizárólag azonban Nagy vendégei mehetnek oda be annak ellenére, hogy a vadászterület bérlőinek ugyanolyan jogai lennének a lakáshoz.” Jelentés. Miskolc. 1948. december 13. ÁBTL 3.2.4. K-2248 35. o.
17 „Lenn volt a Nyírjesben az angol konzul is, valamint Mihályffy Ernő [helyesen: Mihályfi Ernő], a köztársasági elnöki iroda volt vezetője, a Földművelésügyi Minisztériumból dr. Szendi és Moldovány [helyesen: Szendy-Moldován László] nevezetű egyének, valamint Simáczius vadászati felügyelő Egerből.” Jelentés. Miskolc, 1948. december 13. 36. o.
18 Jelentés. Miskolc, 1948. december 30. ÁBTL 3.2.4. K-2248 38. o.
19 Az államvédelmis jelentések szerint 1949. január 23-án például Horváth Márton vadászott a Nyírjesben (Jelentés. Miskolc, 1949. jan. 31. ÁBTL 3.2.4. K-2248 42. o.). 1950. március 25-én ugyancsak ő érkezett meg Dénes István államvédelmi őrnagy társaságában. (Jelentés. Gyöngyös, 1950. március 31. ÁBTL K-2248)
20 Szinben, majd Kohárszentlőrincen lett rezervátumvezető.
21 A 15.120/1945. M. E. sz. rendelet alapján alakult meg az „államerdészet első középirányító szerve”, a Magyar Állami Erdőgazdasági Üzemek, a Mállerd.
22 Szabad Föld, 1947. november 20.
23 Pápai Gábor (szerk.): Gyökerek és lombok. Erdészportrék. 3. k. Országos Erdészeti Egyesület, Bp., 2003, 271. o.
24 Uo. 272. o.
25 Uo. 275–276. o.
26 A Mállerdet 1949-ben megszüntették, szerepét az Erdőközpont vette át. (Az 1430/1949. [II. 12.] sz. Korm. rendelet intézkedett az Állami Erdőgazdasági Üzemi Központ létesítéséről.) Szederjei Ákost pedig áthelyezték az akkor létesített Erdészeti Tudományos Intézetbe tudományos kutatónak.
27 Jelentés. Miskolc, 1949. március 22. „1948. szeptember 22-én kelt budapesti utasításra nyomozást indítottunk dr. Nagy Endre vadászati felügyelő hatvani lakos ellen. Az a gyanú merült fel, hogy dr. Nagy Endre külföldi kapcsolatokkal rendelkezik.” ÁBTL 3.2.4. K-2248 45. o.
28 Az egyik ÁVH-s a jelentésében például így fogalmazott: „Kijelentette egyébként, hogy ő ennek ellenére nem fél semmitől, mert Révai Józseffel és más vezető pozícióban lévő egyénekkel olyan szoros baráti nexusban van, hogy bármit is tesznek ellene, neki semmi baja nem történhetik.” Jelentés. Miskolc, 1949. január 31. ÁBTL 3.2.4. K-2248 42. o.
29 Jelentés. Miskolc, 1948. december 13. ÁBTL 3.2.4.
K-2248 36. o.
30 Egy 1955-ben kelt feljegyzés szerzője idézi a Budapesten 1949. márc. 31-én írott jelentést, melynek szövege nem maradt fenn. (Feljegyzés. Budapest, 1955. február 16. ÁBTL 3.2.4. K-224875. o.) Ugyanő a következőképpen jellemezte a helyzetet: „A vadászatot rendező tisztviselők politikai szempontból megbízhatatlanok, ellenséges elemek, régi alkalmazottak. Közülük többen az elmúlt rezsim vezetőinek is rendeztek vadászatokat. Addig, amíg akkor a legnagyobb óvatosságot tanúsították, és az államférfiak biztonságát minden eszközzel biztosították, jelenleg semmi intézkedést nem tettek a M.D.P. vezetői életének biztosítása érdekében, sőt a vadászatok helyét és idejét mindenkivel nyíltan közölték.”
31 „1950 nyarán az egri ügyészség eljárást indított Nagy Endre ellen, mivel a vadászházban több fegyvert találtak, mint amire engedélye volt. Horváth Márton elvtárs közbenjárására azonban az eljárást megszüntették, s dr. Nagyot mintegy két heti vizsgálati fogság után szabadlábra helyezték.” Jelentés. Budapest, 1955. febr. 4. ÁBTL 3.2.4. K-2248 68. o.
32 MOL XIX-K-1 8730/n/5/1950. „Továbbá arról is tájékoztat [az informátor – a szerző], hogy a Hatvani Vadásztársaság feljelentést tett Dr. Nagy Endre ellen, mert kb. 5000 forint összeget vett fel a Társaságtól a múlt évben azzal, hogy azt területbérben be fogja fizetni, és azt a mai napig nem fizette be. Ezért a hatvani Társaság feljelentést tett három helyen, és ezt azért tette, mert állítólag, ha egy helyen lett volna téve a feljelentés, akkor azt Nagy el tudná simítani. Felmerült most az a gyanú is, hogy [az] 1948. évi augusztus 1-től 1949. aug. 1-ig szóló területi bért, melyről már nyugtát is adott ki az átvételről [sic!], állítólag azt sem juttatta rendeltetési helyére.” Jelentés. Miskolc, 1949. március 3. ÁBTL 3.2.4. K-2248 44. o.
33 Pápai Gábor (szerk.): i. m. 2003. 275–276. o.
34 Koltai László embercsempész menekítette át őket a határon, akit 1953-ban halálra ítéltek és kivégeztek. Jelentés. Bp., 1955. február 15. ÁBTL 3.2.4. K-2248 72. o.
40 Dénes István Besétál pályatársa volt, ugyancsak 1914-ben született. Dénest a Kádár János ellen indított koncepciós eljárás során 1951. május 11-én vették őrizetbe. 1954-ben szabadult. (A rehabilitálásáról szóló okmány 1956-ban a forradalom alatt megsemmisült.) ÁBTL 3.1.9. V-150 335; ÁBTL 2.1. Zárt IX/9.
41 Ebben az elvárásoknak megfelelően ismertette, hogy az Országos Tervhivatal miként építette be „a vadászat tervszámait” a népgazdaság 1953. évi tervébe. Idézi: Dr. Tóth Sándor: Szél alatt – hátszélben. Vadgazdálkodás és vadászat Magyarországon 1951–1957. Nimród Vadászújság, Bp., 2008, 86. o.
42 MOL (Magyar Országos Levéltár) XX-10-k-05719-1954. (Legfőbb Ügyészség Politikai Osztály)
44 Ausztriában Seefeld Tirolban telepedett le a családjával, s Nyugat-Németországban Hann. Münchenben dolgozott egy vadászati tudományos intézetnél, majd az Opel gyár állatkertjének a vezetője lett.
45 Besétál János a kapcsolatfelvétel tényéről a következőképpen számolt be az államvédelemnek: „Kb. 1953 őszén a Mavad vezetője, Ferenci Sándor említette, hogy Ausztriából nagyobb mennyiségű gemenci szarvas iránt érdeklődnek vásárlás céljából. Amikor megkérdeztem Ferenci Sándort, hogy honnan tudják, hogy Gemencen van a legjobb magyar szarvasállomány, Ferenci elmondta, hogy tudomása szerint Nagy Endre disszidált, és ő forszírozza az üzletet. Valószínű, hogy Ferencinek ő írt levelet, és innen tudta, hogy Nagy Endre kiszökött. Valószínűnek tartom, hogy a Düsseldorf-i Nemzetközi Vadászati Kiállításon való részvételünk is úgy indult el, hogy Nagy Endre, aki a kiállítást rendező bizottságnak az egyik tagja volt, felhívta Ferenci figyelmét erre, és Ferenci már a Wild und Hund vadászati szaklapban megjelent ezzel kapcsolatos tájékoztató lefordításával jött hozzám, és javasolta, hogy vegyünk részt a kiállításon. Lényegében csak a kiállítás rendező bizottságával folytatott levelezés folyamán jöttem rá, hogy a levelezés lényegében Nagy Endrével folyik.” Feljegyzés. Budapest, 1955. március 10. ÁBTL 3.2.4. K-2248 88. o.
46 1954-ben a kiutazás megszervezése, engedélyeztetése meglehetősen bonyolultnak bizonyult, több minisztérium (a Földművelésügyi, a Belügy- és a Külügyminisztérium) engedélye szükségeltetett hozzá. Külön etikai kódexek készültek a korban a kapcsolattartás szigorú normák közé szorításáról, a meghívások engedélyezésének útjáról. Miután a miniszterek, illetőleg a miniszterhelyettesek rábólintottak arra, hogy a küldöttség utazhasson, a személyzeti osztályok egyeztettek az útlevélosztályokkal, és végül a szűkösnek mondható devizakeret szabta meg a delegáció létszámát. MOL XIX-K-1-l 2. d. 51/IX-126/1954. A forrást ismerteti, a kiutazás előtörténetét, történetét, hatásait összegzi: Dr. Tóth: i. m. 2008. 165–166. o.
47 Jelentés. Budapest, 1954. november 24. ÁBTL 3.2.4. K-2248 59. o.
48 Jelentés. Budapest, 1954. november 24. ÁBTL 3.2.4. K-2248 60. o.
49 ÁBTL 3.2.4. K-2248 105. o.
50 Feljegyzés. Budapest, 1955. március 10. ÁBTL 3.2.4. K-2248 89. o.
51 Amikor Nagy Endre a hírszerzés látókörébe került, az államvédelem bekérte a róla korábban nyitott, a BM IV/4. alosztályán elfekvő dossziét, és egyesítette az iratokat. Szolgálati jegy. Budapest, 1955. január 29. ÁBTL 3.2.4. K-2248 63. o.
52 Az első levéltervezet, melyet Besétál János valamikor 1955. március elején írhatott: ÁBTL 3.2.4. K-2248 92–93. o. A második – az államvédelmisek által átdolgozott – levél, amelynek 1955. március 16-án javasolta az elküldését Vámosi József, a II/3. alosztály főhadnagya: ÁBTL 3.2.4. K-2248 91. o. A harmadik levéltervezet, melyet, miután Besétál elolvasta átdolgozott fogalmazványát, véglegesíthettek (ebben ugyanis jelezték, hogy a vérebszuka, melyet a korábbi levélben megköszönt, mégsem érkezett meg), és amelyet 1955. április 1-jén terjesztettek fel jóváhagyásra: ÁBTL 3.2.4. K-2248 98. o.
53 Öccsét, Schwend Rudolfot 1945 augusztusától a „Goldberger Gyár Hubertus Vadásztársaság” mátrai nagyvadas területén (Nyírjes) vadászmesterként alkalmazta. Majd Schwend Rudolfot 1949. április 1-jén állami rezervátumvezetőnek nevezték ki, ettől fogva a híres-hírhedt Szinben szolgált (ahol annak idején Horthy Miklós létesített medvéskertet, és emiatt egy egész falut kitelepítettek). 1949-ben Karapancsán „vérebvezetői tanfolyamot” végzett, és utána Kohárszentlőrincre került rezervátumvezetőnek. Miután Nagy Endre külföldre szökött, öccse elveszítette az állását, és alkalmi munkákból élt. 1954. augusztus 6-tól Besétál János közbenjárására ismét „nagyvadas” területen alkalmazták: a minisztérium „Biharnagybajomi Tenyészvadtelepén” dolgozott. Fegyvertartási engedélyét 1950-ben bevonták. 1954 augusztusában kért sörétes fegyver tartására engedélyt. Schwend Rudolf önéletrajza: ÁBTL 3.2.4. K-2248 56. o., Jelentés. Budapest, 1955. február 14. ÁBTL 3.2.4. K-2248 66. o.
54 Beszervezési javaslat. Budapest, 1955. február 23. ÁBTL 3.2.4. K-2248 81. o. Az államvédelmisek Schwend Rudolftól is próbáltak Nagy Endréről információkat szerezni: azt az ígéretet (államvédelmi zsargonban: legenda) tették neki, hogy támogatják fegyvertartási kérelmét. Jelentés Budapest, 1955. február 15. ÁBTL 3.2.4. K-2248 67. o. Ún. „konspirált beszélgetés”-en kérdezték bátyja felől. Ő azt vallotta, hogy nem tartotta bátyjával a kapcsolatot, és „Besétál János áv. szds. elvtárstól értesült arról, hogy bátyja Nyugat-Németországban egy vadászati intézetnél van jó állásban, s jelenleg valahol Afrikában van tanulmányúton”.
55 „Szegény anyám kétségbeesett leveleket ír, mi az oka, hogy november havi támogatásomat még nem kapta meg. Ő a legrettenetesebb helyzetben van. Nem tudja, hogy én más úton gondoskodtam e hónapról. Nagyon kérem, Besétál úr, nézzen utána a megbeszélt összeg kiutalásának, amire vonatkozólag valószínűleg régen intézkedett, de a kiutalás még nem történt meg. Nem akarom otthoni nehéz problémáimmal zavarni. De elképzelheti, hogy anyámon kívül még három embert kell otthon eltartanom.” ÁBTL 3.2.4. K-2248 128. o. Nagy Endre, hogy édesanyján segítsen, rendszeresen küldött haza IKKA- (IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció) csomagot. Jelentés. Budapest, 1955. február 15. ÁBTL 3.2.4. K-2248 67. o.
56 Majd 1955. március 1-jei hatállyal a gödöllői rezervátumra („nagyvadas területre”) helyezték át. Beszervezési javaslat. Budapest, 1955. február 23. ÁBTL 3.2.4. K-2248 81. o.
57 ÁBTL 3.2.4. K-2248 144. o.
58 Először a bécsi rezidentúrán dolgozó ügynök kereste fel – két másik belügyes társaságában – Seefeld Tirol-i lakásán öccse levelével, melyben vadászati szakkönyveket kért bátyjától. Nagy Endrét nem találták otthon, így csak a feleségével tudtak beszélni. Tőle tudták meg, hogy a család Ausztriából Nyugat-Németországba költözik. Az akció vezetője utóbb a következőképpen ecsetelte, miképp férkőzött az asszony bizalmába, mentegetve a fölösleges nyugati kirándulást: „Kár nagyon, hogy nem sikerült vele beszélni, mondtam neki, mert biztos örült volna az öccse levelének, no meg egy kicsit elbeszélgettünk volna mint két szenvedélyes vadász. Maga is vadász, kérdezte felengedve a felesége, és már mosolygott. De még mennyire, válaszoltam. És most már kezdett még jobban sajnálkozni, hogy miért nem hamarább jöttem.” Jelentés. 1955. május 31. ÁBTL 3.2.4. K-2248 107. o. A beszélgetés egy másik részletét a következőképpen idézte fel az államvédelmis tiszt: „elmondta [az asszony], hogy a kislány (7 éves) sokszor mondja, hogy jobb volt Magyarországon. És ott előttem megkérdezte, hogy – hol volt jobb – hol szeret jobban? – válasz – Magyarországon. Megkérdeztem, és ő? Válasz: neki mindegy, csak meg lehessen élni! – Kérdeztem, hát otthon nem lehet – válasz: – de igen, csak az akkori körülményeik igen nehezek voltak, és most már kezdi megszokni, hogy itt van. Aztán erről a témáról áttért az időjárásra, ami ott elég rossz, mert hideg.” Uo. 108. o.
59 Besétál János segítségével Nyugat-Berlinben kívántak találkozni Nagy Endrével, hogy egy, a „magyar vadászatot érintő” kérdésben tárgyaljanak vele. Jelentés. Bp., 1955. június 10. ÁBTL 3.2.4. K-2248 112. o.
60 1955-ben Nagy Endre levelet írt apjának. Közölte vele, hogy megszerez egy vadászati témájú szakkönyvet, amely biztosan érdekli a Magyar Vadászok Országos Szövetséget. Kérte, hogy keresse fel emiatt Besétál Jánost. Államvédelmis tisztek ekkor a berlini rezidentúra nevében írtak egy levelet „Szarvasnak”, s egy nyugat-berlini találkozót javasoltak. Végül azonban ez elmaradt, mivel Nagy Endre apjához írt levelében azt javasolta Besétál Jánosnak, hogy inkább Ausztriában találkozzanak. Nagy Endre azonban erre sem ment el, hanem Bécs helyett Frankfurtba vitte a könyvet az ottani kereskedelmi kirendeltségre. Összefoglaló jelentés. Budapest, 1955. dec. 21. ÁBTL 3.2.4. K-2248 128–129. o.
61 Dénes István „ott volt ez év tavaszán a Frankfurtban rendezett vadászati kiállításon, ahol személyesen is beszélt vele [Nagy Endrével – a szerző]. Dénes elvtárs szerint Dr. Nagy kiállt a magyar érdekek mellett, és tett olyan kijelentést is, hogy haza szeretne jönni. Dénes elvtárs elmondotta, hogy ő ezt megemlítette Kádár elvtársnak is.” Jelentés. Budapest, 1957. november 16. ÁBTL 3.2.4. K-2248 183. o.
62 „Ugyancsak Besétál elvtárstól nyert információk szerint Dénes r.alezr, egyik Ny-Németországi útja alkalmával, de lehet, hogy több esetben is találkozott »Szarvassal«, és a jelek szerint jó viszonyban is van vele. Besétál elvtárs állítása szerint Dénes r.alezr. Kádár elvtárs felé javaslatot is tett »Szarvas« hazahozatalára, ez azonban nincs ellenőrizve.” Jelentés. Budapest, 1958. augusztus 29. ÁBTL 3.2.4. K-2248 134. o. (Besétál János neve utoljára ekkor szerepel a Szarvas néven irattározott dossziéban, amikor az államvédelem 1958-ban Nagy Endre felől érdeklődött nála.)
63 ÁBTL 3.2.4. K-2248 160. o.
64 Ikladi Lajos rendőr őrnagy végül azzal zárta le átmenetileg az ügyet: „Az a tény, hogy dr. Nagy Endre belátható időn belül nem tér vissza Európába, pillanatnyilag érdektelenné teszi a vele való további foglalkozást.” Összefoglaló jelentés. Budapest, 1958. szeptember 11. ÁBTL 3.2.4. K-2248 138. o. 1966-ban, miután Nagy Endre 1965-ben többször szerepelt a sajtóban, ill. a televízióban, újból elővették, majd 1971-ben a Vadászati Világkiállítás megrendezésekor, amikor a vadász ismét feltűnt a színen, leporolták az aktát. ÁBTL 3.2.4. K-2248 138 ., 154., 188–191. o.
65 Dr. Tóth: i. m. 2008. 166. o.
66 Egy Besétál Jánosnak küldött levelében Nagy Endre a jugoszláv példára hivatkozva sürgette a bérvadászat feltételeinek a megteremtését: „Jövő héten visszatérve Seefeldre, azonnal feladom a Jugoszláviával kapcsolatos prospektusokat. Véletlenül láttam a jugoszláv listát. 484 egyén jelentkezett a következő évekre vadászatra. Belga állam azonnal megrendelt 15 drb élő szarvast stb. Ők persze már negyedik éve foglalkoznak vadeladással és lelövéssel. Meggyőződésem, hogy nálunk éppolyan eredménnyel dicsekedhetünk pár év alatt, ha ügyesen csináljuk.” Nagy Endre levele Besétál Jánosnak. Düsseldorf, 1954. november 14. ÁBTL 3.2.4. K-2248.
67 ÁBTL 3.2.4. K-2248.
68 Studinka László erdészeti szakember. 1954-ben a Mavad munkatársa volt.
69 Studinka László: Minden nap vadásznap. Bp., Dénes Natúr Műhely Kiadó, é. n. [2002], 14. o.
70 Studinka: i. m. 2002. 15. o. Idézi dr. Tóth: i. m. 2008. 167. o.
71 Összefoglalóan ismerteti és jellemzi a történetet: Dr. Tóth: i. m. 2008. 167–172. o.
72 Szederjei Ákos közbenjárásával Sartorius erdőmester a Wild und Hundban, a Die Pirschben, ill. a Deutsche Jägerzeitungban ismertette a trófeát. Idézi dr. Tóth: i. m. 2008. 168. o.
73 C. E. Bortmann feltette a kérdést: „a vadászat új híd Magyarország felé?”, a Jägerzeitungban Sartorius „20 év után újra vadászat Magyarországon” kommentárt fűzte a trófeához. Idézi dr. Tóth: i. m. 2008. 168. o.
74 Pápai (szerk.): i. m. 2003. 300–301. o. Idézi Tóth: i. m. 2008. 249. o. Tömpe István 1956 decemberétől 1958-ig volt a belügyminiszter első helyettese, egyben a Honvédelmi Tanács tagja, a BM karhatalmi erők vezetője. 1964-ben feltehetőleg Szederjeiék kérésére Benkei András belügyminiszter lépett fel végül az államvédelmisek törvénytelen vadászatai ellen. HU OSA (Open Society Archives) 357-2-1 13. d. [41] A szabálytalan vadászatok megszüntetése, 1964.
75 Dr. Tóth: i. m. 2008. 172. o.
76 Dunai Andrea: Németország kontra Deutsch. Élet és Irodalom. 2005. 07. 08., 49. évf. 20. sz.
77 Kittenberger Kálmán a nagynénjének volt a sógora. Beretz: i. m. 2001. 9–10. o.
78 Tanganyika 1961. december 9-én elnyerte a függetlenségét, majd 1964. április 27-én kikiáltották a Tanganyikai és Zanzibári Egyesült Köztársaságot (1964. október 29-től Tanzániai Egyesült Köztársaság).
79 Dénes: i. m. 1961. 313. o.
80 Dr. Krizsán László: Magyar vadászutazók a nagyvilágban. Terraprint, Bp., 1998, 99. o.; Régi Tamás: Vadászok és vadászók. Vadászkultúra és gyarmatosítás a 20. század első felében Kelet-Afrikában. BUKSZ. 2007. Nyár, 19. évf. 2. sz. (150–159.) 152. o.
81 Széchenyi Zsigmond számos vadászkönyv szerzője, legismertebb alkotása a Csui, az ebben leírt vadászatok másik főszereplője, gróf Károlyi István.
82 Idegen tájakon. Összeállította és szerk.: Dénes István. Nimród Alapítvány, Bp., 1993, 5–6. o.
83 Dénes: i. m. 1961. 9. o.
84 Uo. 9. o. E vadásztoposz Széchenyi Zsigmond több munkájában is felbukkan, Dénes nyilván tőle kölcsönözte.
85 E sorok szerzője – fellapozva a szakirodalmat – ebben az okfejtésben találta egyetlen, igaz, nem túl meggyőző magyarázatát annak, hogy miért kell legyilkolt állatok preparátumait kiállítani.
86 Beretz: i. m. 2001. 71. o.
87 Dénes: i. m. 1961. 10. o.
88 Az expedíció összköltsége 402 ezer forint körül lehetett. Dr. Tóth Sándor: A hírnév kötelez. Nimród Vadászújság, Bp., 2. bőv. kiadás, 2005, 116. o.
89 Beszámolt „Zsiga” különcnek tűnő szokásairól is, például hogy nem volt hajlandó kétszemélyes hálókocsiban aludni a vonaton, hanem csakis egyedül. Dénes: i. m. 1961. 25–26. o.
90 Dénes: i. m. 1961. 329–330. o. Schuller Imre is részt vett az expedíción, aki a vállalkozásról filmet készített Afrikában jártunk címmel.
91 Dénes: i. m. 1961. 313. o.
92 Széchenyi Zsigmond: Denaturált Afrika. (Feleségemmel a fekete földrészen.) Szépirodalmi, Bp., 1968, 14. o.
93 Kedves, jó Kádár elvtárs! Válogatás Kádár János levelezéséből 1954–1989. Szerkesztette: Huszár Tibor. Osiris, Bp., 2002, 236. o.
94 Széchenyi: i. m. 1968. 13. o.
95 Uo. 118. o.
96 Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember. Ford. Tandori Dezső. 3. köt. Kalligram, Pozsony, 274–275. o. Idézi Nyíri Kristóf: Hálózat és megismerés. In:
A kreativitás mintázatai. Magyar tudósok, magyar intézmények a modernitás kihívásában. Szerk. Békés Vera. Áron Kiadó, Bp., 2004 (22–33.), 23–24. o.
97 Földes László: A második vonalban. Kossuth, Bp., 1984, 290. o.
98 Földes László: Vadászkalandok vad tájakon. Népszava, Bp., 1987, 57. o.
99 Fekete István: Lutra. Ifjúsági, Bp., 1955; Fekete István: Kele. Magvető, Bp., 1955. 1955-ben megjelentek még Dékány András velencei-tavi karcolatai (Dékány András: Náderdőben vadmadár. Magvető, Bp., 1955) és Bástyai Lóránt solymászkönyve (Bástyai Lóránt: Vadmadárból vadászmadár. Művelt Nép, Bp., 1955). Majd Széchenyi Zsigmond írásait is sorra kiadták: Nahar. Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1958; Afrikai tábortűzek. Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1959; Nahar I–II. Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1960; Alaszkában vadásztam. Gondolat, Bp., 1960; Csui. Szépirodalmi Kiadó, Bp., 6. jav. kiadás, 1962; Ünnepnapok. Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1963; Hengergő homok. Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1964. A vadászirodalom történetéről összefoglalóan lásd Dr. Nagy Domokos Imre: A vadászirodalom. Terraprint, Bp., 1996, 74. o. (Az írással egy kiadásban, kötésben jelent meg: Zsindely Ferenc: Debrecennek van egy vize.)
100 Földes: i. m. 1984. 290. o. Földes László vadászkönyvének kiadója e tényt a következőképpen adta az olvasók tudtára: „A szerző azt a két könyvét, amelyből most válogatást tart kezében az olvasó, Szuhai István névvel jegyezte. A majd’ húsz évvel ezelőtt megjelent írások kiállták az idő próbáját. Bővelkednek érdekességekben, izgalmakban. S megismerhetünk belőle egy igazi vadászt… Ezért ajánljuk ezt a könyvet olvasóink szíves figyelmébe.” Földes: i. m. 1987. 6. o.
104 Dr. Zoltán János: Hatvan év vadászpuskával. Nimród Alapítvány, Bp., 2. bőv. kiad., é. n. [2005], 186–187. o.
105 Sebes: i. m. 1967. 186. o.
106 Beretz: i. m. 2001. 95. o.
107 Földes: i. m. 1987. 7. o.
108 „Levett kalappal állok a kő előtt, leróva a magyar vadászok kegyeletét. Egy kis csokor virágot és egy névjegyet helyezek el az emlékkő mellé.” Földes: i. m. 1987. 120. o.
109 Uo. 28. o.
110 Uo. 12. o.
111 Uo. 13. o.
112 Rácz: i. m. 1973. 11. o.
113 MMM (Magyar Mezőgazdasági Múzeum) Vadászati Világkiállítás (1971, Budapest) iratai (1966) 1968–1972. III. 9000-9467. lelt. sz. Nagy Endre szerepéről és a tanzán kapcsolatról részletesen szól: 11. d. 9162-9165. l. sz.
114 Földes: i. m. 1984. 290. o.
115 Földes László a következőképpen számolt be könyvében Fülöp herceg látogatásáról: „Fülöp herceg egy saját maga vezette repülőgépen érkezett. Pilótaruhában, pilótaszemüvegben lépett ki a gépből. Nem ismertük fel mindjárt, az angol nagykövet jött segítségünkre. Meglepő volt számunkra közvetlen, egyszerű magatartása. Fülöp herceg egyébként nemcsak a lovassportban, hanem vadászati és a természetvédelmi kérdésekben is otthonosan mozgott. Emlékszem egyszer szégyenben maradtam; valamit kérdezett tőlem, majd a kiállítás térképén hamarabb megtalálta a keresett helyet, mint én. Elnézően mosolygott. Örömmel fogadta a Herendi Porcelángyár gyönyörű ajándékát, egy magyar lovas vitéz szobrát.” Földes: i. m. 1984. 296. o.
116 Interjú Hajba Nándorral. Budapest, 2008. április 16.
117 Dr. Tóth: i. m. 2005. 322. o.
118 Beretz: i. m. 2001. 195. o.
119 1922 és 1944 között a koronauradalmi birtokok fővadászmestereként a vadászat és a vadgazdálkodás irányítója volt.
120 Beretz: i. m. 2001. 198. o.
121 Uo.
122 Bányai József: Adatolt trófeák a Vadászati Gyűjteményben. In: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum közleményei. Főszerk. Fehér György, szerk. Estók János. 2005–2007. MMM, Bp., 2007, (201–211.) 204. o.
123 ÁBTL 2.8.1. 14101 Besétál János 12. o.
124 HU OSA (Open Society Archives) 357-2-1 13. d. [25] A Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérem odaítélésének szabályozása. (Eredetiben: Az 1956. évi ellenforradalom elleni harc során a törvényes rend helyreállításáért Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérem alapítása), 1957.
125 A KEB 1954. március 14-ei ülésén visszaadta párttagságát. Dénes anyagi kárpótlásként 80 000 Ft készpénzt és egy kétszobás lakást kapott. ÁBTL Zárt. 2.1.9.
126 ÁBTL 2.8.1. 14101 Besétál János 6. o.
127 Jelentés. Budapest, 1957. május 18. ÁBTL 2.8.1. 2703 Besétál Jánosné
128 ÁBTL 2.8.1. 14101 Besétál János 12. o.
129 ÁBTL 2.8.1. 14101 Besétál János
130 Előbb iparitanuló-iskolában szerszámkészítő szakmát tanult, majd 1971-ben levelező tagozaton érettségizett. Csak rövid ideig dolgozott a szakmájában. 1972–1974-ig sorkatonaként szolgált, majd az Utasellátó Vállalathoz ment gépkocsivezetőnek. 2.8.1. 14101 Besétál János
131 A III/III. Belső Reakció Elhárító Csoportfőnökségen belül a B alosztály végezte az ún. „elemző, értékelő és tájékoztató” munkát.
132 Környezettanulmány. Budapest, 1975. július 16. ÁBTL 2.8.1. 14101 Besétál János
133 ÁBTL 2.8.1. 14101 Besétál János 22. o.
134 ÁBTL 2.8.1. 14101 Besétál János
135 Nem akartam e történettel megzavarni a nyugalmukat, így az elbeszélésben inkább megváltoztattam a család nevét.
136 Beretz: i. m. 2001. 206. o.
137 Uo. 207. o.
138 Uo. 209. o.
139 A bérlet díja jelképes összeg, 10 Sch (1,5 $) lett volna havonta. A közvetlen költségek éves összege, 2-3 kutató kint állomásoztatása esetén azonban előzetes számítások szerint évi 15-20 ezer dollárra rúgott volna. „Dr. Nagy E. nagy segítséget nyújtott az Afrika-expedíciók szervezéséhez, a Vadászati Világkiállítással kapcsolatos ügyek bonyolításához. Ajánlata újabb gesztus felénk” – fogalmazott a minisztérium főosztályvezetője. (Bp., 1971. okt. 7.) MOL XIX-K-9-b 11. d.
140 Magyarország tanzániai nagykövete a következőképpen számolt be erről a belügynek írt jelentésében: „Egy beszélgetésünk során utalt arra is, hogy hozzá járhatnának vadászni annak az állítólagos, szigorúan zártkörű vadásztársaságnak a tagjai, amelynek saját külön lapja is van, és amelynek a magyar társadalom legkiemelkedőbb politikai és társadalmi személyiségei lehetnek a tagjai.” ÁBTL 3.2.4. K-2248 244. o. (A magyar nagykövet levele. 1972. március 24.)
141 Nagy Endre erről a mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszternek címzett levelében így számolt be: „Kádár János főtitkár úr ez ügyben magához kéretett, és alkalmat adott arra, hogy terveim megvalósítását személyesen is előadhassam. Kádár János főtitkár úr megbeszélésünk végeztével felhatalmazott arra, hogy ezt a kérdést Miniszter Úrnak előterjesszem, és felkérjem, hogy ezzel az üggyel érdemben foglalkozzék.” (1971. szept. 29.) Nagy Endre levele a mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszternek. ÁBTL 3.2.4. K-2248 234. o. Nagy Endre levelének az eredetije megtalálható az alábbi jelzet alatt: MOL XIX-K-9-b 11. d. 49055/1972. (486 t.)
142 Az 1962-ben létrehozott Tesco Külkereskedelmi Vállalat tudományos és technológiai transzferrel, műszaki szakemberek kiutaztatásával foglalkozott, és a külkereskedelem egyik meghatározó szereplője volt.
143 Konkrét megoldási javaslatként felmerült, hogy a szükséges devizakeretet a Chilében folytatott kukoricakísérletekhez hasonlóan a Magyar Tudományos Akadémiához helyezik ki. MOL XIX-K-9-b 11. d. 49055/1972. (486 t.)
144 Memorandum. 1971. dec. 20. A vadgazdálkodási együttműködésről szóló memorandum a következőképpen kezdődött: „Őexcellenciáik R.M. Kawawa úr, Tanzánia alelnöke és Fehér Lajos úr, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnökhelyettese között 1971. december 9-i találkozó során többek között a vadgazdálkodás területén való együttműködés lehetőségei is megtárgyalásra kerültek.” MOL XIX-K-9-e 485. d. 403/C t. 6192/1973.
145 Godfriend J. Kileo levele Földes Lászlónak. (1971. dec. 23.) MOL XIX-K-9-e 485. d. 403/C t. 6192/1973.
E vadászat históriájához tartozik még, hogy Fehér Lajos visszautasította azt, hogy Nagy Endre szervezze meg afrikai vadászatát (mint fentebb olvasható, nem is lőtt végül elefántot): „Fehér et. Tanzániai útjával kapcsolatban meg kívánom jegyezni, hogy a tanzánok vadászatot készítettek elő Fehér et. részére, és ennek megszervezését Nagyra bízták. Fehér et. a vadászatot lemondta, de később máshová [sic!], nem túl messze Arushától, mégis vadászott. Ez feltételezhetően Nagy tudomására jutott.” Czékus Sándor r. hdgy. jelentése. Budapest, 1972. február 12. a Bánk fn. tm. beszámolója alapján. ÁBTL 3.2.4. K-2248 224. o.
146 MOL XIX-K-9-e 485. d. 403/C t. 6192/1973.
147 MOL XIX-K-9-b 486. t. 11. d. 49055/1972.
148 Rácz Antal Feljegyzése a Magyar–Tanzán közös Állami Vadgazdaság szervezéséhez (1972. június 20.) MOL XIX-K-9-b 11. d.
149 A tanzán utazást követően, 1974. január 29-én tárgyalta a Politikai Bizottság Fehér Lajos felmentését. Kádár János és Fehér Lajos kapcsolatának megromlásáról lásd: Huszár Tibor: Kádár. A hatalom évei, 1956–1989. Corvina, Budapest, 2006, 239–240., 256–257. o.
150 A tanzániai magyar nagykövet levelében erről így írt: „Meg kell jegyeznem, hogy e tervének legfőbb akadályát Fehér et. személyében látja, aki állítása szerint gyűlöli őt, s ezért az ajánlatot el fogja utasítani. Fehér et. – állítása szerint – ezen a nyáron is felhívta őt, és felelősségre vonta, mert egy cikkben elismerően nyilatkozott Földes elvtársról.” ÁBTL 3.2.4. K-2248 245. o. (A magyar nagykövet levele. 1972. március 24.) Az ekkor nála vendégeskedő Tarcsai fedőnevű ügynök jelentése szerint „megkérdezte, hogy igaz-e, hogy Földes miniszterhelyettest leváltották, mert az ő vendége volt, és dícsérőleg írt munkájáról, tevékenységéről a vadásztémájú könyvében, mert Földes a kinttartózkodási ideje alatt írással is foglalkozott.” Jelentés (1972. május 30.) ÁBTL M-37530 161. o.
151 Földes: i. m. 1984. 297. o.
152 Beretz: i. m. 2001. 254. o.
153 Uo. 296. o.
154 Uo. 247. o.
155 Uo. 259. o.
156 A több mint három évtizeden keresztül „nyitva tartott” államvédelmis aktába is bejegyezték, hogy 1986-ban Nagy Endre „két évi tartózkodási engedélyt kért a Veszprém megyei Rendőr-főkapitányság Igazgatásrendészeti Osztályától”. ÁBTL 3.2.4. K-2248 256. o.
157 Interjú Beretz Katalinnal. Balatonederics, 2008. február 23.
Az uralmi elit életformája Magyarországon az 1950-es, 1960-as években – I. rész
„A villa ki volt világítva lampionokkal, és színes selyempapírokkal volt díszítve. A bejárat előtt jobbra vadászok álltak díszegyenruhában, balra pártifjúság kék inggel és vörös nyakkendővel. Az ünnepelt ugyanis nemcsak pártember, hanem természetesen vadász is volt. Oldalt a parkolóban állt néhány amerikai limuzin, két szovjet katonai kocsi, több motorkerékpár és néhány hintó. Egy rendőrségi autó is jelen volt…”1 – visszaemlékezés-kötetében Merán Fülöp tudósít egy emblematikus, 1946-os eseményről, a csákberényi párttitkár születésnapjáról. – „Egy hosszúkás asztalon sült malac, kaviár, pulyka. És vaddisznóhús, fácánsült és töltött liba. Ólomkristály kancsókból töltögetik a poharakba az erős Merán-borokat csókakői és orondi elkobzott szőleinkből. Hölgyek is jelen vannak, részben csinosak és az új divat szerint öltözve. A háziasszony nagyon elegáns és szép.” A leírásban szerzőnk a házigazdáról is megemlékezik: „A pártvezér ezen a napon 40 éves lett. Jó kedve van, és elég szimpatikus.” 2
Az idillikusra rajzolt pillanatkép is jelzi, hogy voltak interakciók a régi és az új elitek között. Életformájuk találkozását természetesen a kulturális-társadalmi folyamatok dinamikájában kell elképzelnünk: ahogyan az egyes életformaelemek beáramlanak a régi életformába, átalakítják, magukba szívják és feloldják a régi viselkedésmintákat. Feltételezhető, hogy nemcsak egyes emberek bizonyos szokásai, de a társadalmi csoportok életformája sem tűnt el nyomtalanul a hatalomváltással, az államszocialista rendszer kiépülésével. Az életforma csak lassan változott, az emberek szokásait, mentalitását nem lehetett egyik napról a másikra megváltoztatni. Egyetlen példát említve, a Zsolnay család „kései” leszármazottja, visszaemlékezése szerint, akkor sem tette a lábast az asztalra, amikor a Nagytétényi Gumigyárban volt óvszerperemező.3 S míg a régi társadalmi csoportok tagjai őrizték a hagyományaikat, új emberek, csoportok indultak el a régi fogyasztási szokások, életformák irányába.
A harmonikásról, aki a csákberényi fogadáson még A határtól nem messze van Prága… kezdetű nótát is eljátszotta, Merán Fülöp könyvében nem mulasztja el megjegyezni: „Bár Bandi annyi akkori hatalmassággal jó viszonyban látszott lenni, bensejében talán »reakciós« volt.” Az objektivitás jegyében a történetíró csak annyit mondhat „Bandiról”: nem tudjuk, lelke mélyén kivel rokonszenvezett, de visszaemlékezések szerint virtuózan játszott mind a két rendszerben, s egyaránt harmonikázott Mindszentynek és Rákosinak – nagy megelégedésükre.4
Ebben a tanulmányban a különbséget és az azonosságot, az újrakezdést és a folytonosságot, a II. világháború után a történelem színpadára lépő új elit szokásait és a hagyományos elitcsoportok életformájának a továbbhagyományozódását, áttűnését vizsgálom. Az uralmi elit fogalmát egy kiváltságai alapján elhatárolható, a társadalomban uralmi pozíciója révén elkülönülő csoport megjelölésére alkalmazom, amelyet az életformája, -stílusa, az uralmi viszonyok nyújtotta lehetőségek maximális kihasználása jellemez.5
„Ide fognak járni fürödni a felsőbb pártvezetés tagjai is” – A „káderdűlő”
A fokozatosan kiépülő új rendszer hierarchiájában megszerzett pozíció sajátos, megkülönböztető életvitelt s ennek megfelelően kiemelkedő egzisztenciát jelentett. Kiváltságok sora kovácsolta egybe az új elitet, amelynek létszámára a kinevezések rendje alapján is következtethetünk. A legfontosabb politikai pozíciók ellenőrzését az uralmon lévők számára a „nómenklatúra-jog”, korabeli nevén a „káderhatásköri jog” biztosította, az a kiváltság, hogy a legmagasabb tisztségek betöltőit közvetlenül ők nevezhették ki. A politikai szempontból legfontosabbnak tartott pozíciók száma az ún. hatásköri listákat alapul véve 1950-ben 2700-3000 körül volt.6 A hatalomszociológiai elemzések azt mutatják, hogy ebbe a körbe csak a legszűkebb, néhány fős pártvezetés bizalmi emberei és az ő bizalmasaik tudtak bekerülni. A korabeli elittársaságon belül létezett tehát egy szűkebb, informális csoport, a kiválasztás (a bekerülés) rendjét is ellenőrző, irányító belső mag. Hasonló kör (20-40 fő) volt az, amely bizonyos kiváltságokban, így a villakiutalásokban vagy a térítésmentes vadászjegyekben részesült.
A káderek magas fizetésük mellé7 jelentős anyagi juttatásokat kaptak,8 és ennek következtében szinte egzisztenciális kényszerré vált a számukra, hogy a „pályán” maradjanak.9 E juttatások természetesen különböztek a funkcionáriusok rangja szerint. Az elsődleges kedvezmény körükben a házkiutalás volt. Míg valamikor a századfordulón a gazdagság jelképe az Andrássy út és a környékén elhelyezkedő villanegyed volt, a villaépítők és -vásárlók célpontjává a harmincas évekre Buda, közelebbről: a Rózsadomb és Pasarét vált.10 Az elit és a középosztály ekkor már saját kényelmes luxuskörnyezetét kívánta megalkotni, a reprezentáció másodlagos volt a számukra: így új lendületet kaptak a Pasaréten és a Rózsadombon az építkezések. Ez a hagyomány folytatódott a II. világháború után, mikor is az uralmi elit a Hegyvidékre költözött. A budai hegyek városi forgalomtól félreeső tágas telkein, az ősfák árnyékában bontakozhatott ki az új elit nyilvánosság elől rejtett életvitele. A Rózsadombot és a Pasarétet az ötvenes években a köznyelv Káderdűlőként emlegette.
A párt- és állami vezetők korábbi lakásaikat elhagyott vagy elkobzott (a háború előtti elit és középosztály tagjaitól elvett) luxusvillákra cserélhették. Ezeket a házakat kezdetben az elhagyott javak kormánybiztosa kezelte,11 utóbb a villákat – Vas Zoltán felügyelete és irányítása mellett – az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) foglalta le és osztogatta. A menekülő családok az államvédelmisektől 250–800 ezer Ft közötti összegért vásárolhattak maguknak útlevelet, s emellett a szabadság fejében rendszerint még a lakásukat, villájukat, bútoraikat és egyéb vagyontárgyaikat is át kellett adniuk az „államnak”.12 Az ÁVH így a kor „reprezentatív ingatlankezelőjévé” lépett elő. Az államvédelem vezetői lakást biztosítottak a barátnőiknek is: az Államvédelmi Hatóság Csapó Andor által vezetett osztálya a város különböző részein nagy számú üres villát, lakást tartott fenn „konspirációs célokra”, s ezekből kaptak a vezetők szeretői.13
Az ötvenes évek – a rendszer ideológiájából következően – nem teremthetett hagyományt a villaépítésben.14 Jellemző azonban, hogy az, aki tehette, milyen épületet választott magának;15 az államosított házak ugyanis széles választékot kínáltak.16 A harmincas években több modern villa épült a régi klasszicista, romantikus vagy svájci stílusú épületek mellé, amelyek a kortárs európai építészet jegyeit hordozták magukon, ugyanakkor hódított egy magyarosnak, nemzetinek gondolt,17 a német Heimatstilhez hasonlító irányzat is. Érdekesség, hogy a háború után a funkcionalizmussal, a modernnel szemben a historizáló stílusvilág tovább őrizte a népszerűségét. Ezek az épületek – a dór, ión vagy korinthoszi oszlopfőkre támaszkodó portikuszokkal, a tornyokkal vagy a faoromzatokkal – nyilván elegánsabbnak, „szebbnek” tűntek a modern művészet iránt kevés fogékonyságot mutató pártvezetők szemében.18 Volt mégis, aki modern épületbe költözött. A Hankóczy utcai, Kozma Lajos19 által tervezett Havas-villában az ötvenes évek elején Vas Zoltán, az Országos Tervhivatal elnöke lakott. Mégsem nevezhetjük őt a modern építészet elkötelezett hívének, hiszen – miután a szerkesztőség Kozma-emlékszámot adott közre – 1949-ben ő szüntette meg az Új építészet című lapot, és szintén egy tollvonással felszámolta a mások mellett Kozma Lajos által alapított Új Építészet Kört. Az Orsó utca 43. sz. alatti, ugyancsak Kozma Lajos által tervezett, hatszobás épületbe 1949-ben Nagy Imre költözött a családjával.20 Forrásaink tanúsága szerint a Nagy család a villa eredeti, modernista berendezését antik darabokkal egészítette ki.21
A villákat az ötvenes években az új vezetők igényei szerint alakították át. Csapó Andor a Péter Gábor-perben a következőképpen számolt be arról, miképp építtetett a főnökének kerti úszómedencét: „Ez a medence már ki volt ásva, és a betonmunkákhoz előkészítve voltak a vasvázak is. Ekkor a pártőrség parancsnoka kifogás tárgyává tette, hogy oda belátnak, és én ekkor szereztem tudomást arról, hogy ide fognak járni fürödni a felsőbb pártvezetőség tagjai is. Utasítást adtunk, hogy a föld emelkedését figyelembe véve úgy helyezzék el a medencét, hogy oda belátni ne lehessen. Ekkor azonban Péter Gábor még olyan utasítást is adott, hogy a medencét egyben fordítsuk is meg. Így az egész vasvázat és a kiásott gödröt át kellett fordítani és a medence azután így épült meg.”22 Péter Gábor vallomása szerint a medencét Kádár János megirigyelte tőle, és rendelt magának egyet, holott ahogy fogalmazott: „Anyagiakban Kádár nálam külömb (!) volt, […] persze Kádár is szerette a szépet és jót…”23
Az új elit lakhelyeit is fegyveresek védték. E túlzott szigorúság például odavezetett, hogy amikor a Rákosi Mátyás szomszédságában lakó Kónya Lajos költőt meglátogatta idős édesapja, az őrök lábon lőtték a nagyothalló öregembert, mivel nem állt meg a felszólításukra. A Rákosi-titkársághoz címzett levelében az Írószövetség elnöke a következőképpen panaszolta el az esetet: „Én az Írószövetségben voltam, feleségem telefonált értem, hogy azonnal menjek haza. Mire hazaértem, már gépkocsiba ültették [Kónya Lajos apját – a szerző], hogy kórházba viszik. Nem mondták, hová, nem engedtek vele senkit kísérőnek. Én megmondtam, hogy helytelenül cselekedtek egy ilyen öreg emberrel szemben.”24
A funkcionáriusoknak nem kellett fizetniük a kiutalt villa számláit, sőt a párt még a bútorok és a festmények beszerzésében is támogatta őket.25 A berendezést külön erre a célra fenntartott központi bútorraktárakban válogathatták ki, és lakberendezőnő segédkezett nekik a megfelelő darabok kiválasztásában.26 A központi raktárakból beszerzett elegáns tárgyakkal, rekamiékkal, fésülködőtükrökkel rendezhették be a házaikat. A bútorok közül, úgy tűnik, elsősorban az antik – fényezett vagy festett – darabokat kedvelték. Hódított körükben a márványlapos bútor és az arany díszítés, s szintúgy nagy népszerűségnek örvendtek a súlyos perzsaszőnyegek és a díszes ólomkristály csillárok.27
A kor uralmi elitjébe szorosan nem tartozó, de a kedvezmények többségéből – így az általuk lefoglalt, illetőleg kezelt ingatlanokból és ingóságokból – részesülő államvédelmis tisztek közül többen az Andrássy úton vagy a környező utcákban, „munkahelyük” közvetlen közelében utaltattak ki maguknak villát vagy nagypolgári bérházi lakást. Ők így közvetve és nyilván (ön)tudatlanul a századforduló világához, lakáskultúrájához nyúltak vissza. Az ÁVH osztályvezetője, Csapó Andor28 bútorainak elkobzásakor készült jegyzőkönyv neobarokkos lakásbelsőt sejtet: a bútorok hagyományos, historizáló elrendezést mutatnak, bárminemű modernista vonás nélkül; a négy helyiségben például összesen huszonkét perzsaszőnyeg borította a padlót.29 Helyettese, Komendó János a lakberendezés kérdését huszárvágással oldotta meg: ő egy külföldre menekült bútorkereskedő Dohány utcai lakásába költözött be. Az államvédelmis tiszt lakásán lefoglalt könyvek jegyzéke azt mutatja, hogy az antik könyvespolcon sorakozó könyvek nem illettek a gondosan kialakított (ez esetben: átvett) polgári enteriőrhöz: Komendó Marx, Engels, Lenin és Sztálin művei mellett még birtokolta díszkötésben Petőfi összes verseit, a Pallas Nagy Lexikonának tizennyolc kötetét, valamint az Ember tragédiáját és huszonegy további díszes borítójú könyvet.30
Az állami kezelésbe vett „elhagyott javak” közül a nagyobb értéket képviselő festményeket, szobrokat elvileg átadták a múzeumoknak, de ezek közül is nyilván több vándorolt magánkézbe. A kor neves műgyűjtői ebben az átmeneti időszakban alapozták meg műtárgygyűjteményüket. (Balogh István katolikus pap például a külföldre irányuló állami műtárgykivitelt lebonyolító vállalat, az Artex egyik alapítójaként és vezetőjeként, illetőleg az elhagyott javak kormánybiztosaként államtitkári rangban gyarapította és alakította kollekcióját.31)
A pártvezetők a részükre fenntartott boltokban hiánycikkeknek számító élelmiszereket vásárolhattak, például déligyümölcsöt, téliszalámit, borjúhúst.32 Lakásaikat modern luxuscikknek számító hűtőgéppel („jégszekrénnyel”) is felszerelték.33 A korban, ha valakinek az irodájában közvetlen városi vonal volt, az már önmagában is rangot jelentett. A legfelsőbb vezetők irodáit és lakásait emellett „K” vonallal látták el, melyen keresztül a vidéki párt-, tanács-, vállalati vezetőkkel és a rendőrséggel is kapcsolatot lehetett teremteni. „M” vonalnak a miniszteri vonalat nevezték, amelyen a legfőbb pártállami vezetők kommunikálhattak egymással, a közvetlen nemzetközi vonalon pedig a szövetséges államok vezetőit hívhatták.34 A kor viszonyai közt a legjobbnak számító orvosi ellátást a Kútvölgyi Kórház biztosította az elit tagjai számára. A korban 4K-ként is emlegették kiváltságaikat: a kocsihasználatot, a K-telefont, a külföldi utat, illetőleg aKútvölgyi-jogosultságot.35 A köznyelv a mondás egy másik változatát is megalkotta, eszerint a 3K körébe tartozott: a Kékestető – a kiváltságos üdülés, a Kútvölgyi Kórház – a kiváltságos orvosi ellátás, és végül a harmadik kiváltság: a Kerepesi temető – ahol még halálukban is elkülönítették őket.36
Péter Gáborról háztartási alkalmazottai úgy vallottak, hogy „olyan embernek ismerték, mint aki lebecsüli a munkájukat, nem szereti maga körül látni őket. Fényűző életmódot folytatott, több mint 40 öltöny ruhája volt […] nem engedte, hogy Szabadsággal köszöntsék őt alkalmazottai.”37 Péter Gábor részére az államvédelem keresett „szakácsnőt” az ország egész területén, miután megadta, hogy milyen magas, milyen hajszínű és alakú hölgyet képzelt el magának.38 A korban is volt azonban gátja a hatalmasok túlkapásainak. 1950-ben például – egy feljelentés és az azt követő KEB- (Központi Ellenőrző Bizottság) ellenőrzés nyomán – az akkori pénzügyminisztert lemondatták miniszteri posztjáról és PB-tagságáról39, majd kizárták a Központi Vezetőségből is, mivel Rákosi Mátyás és az ő nyomában járva a Politikai Bizottság tagjai úgy ítélték meg, hogy „magánélete és nemi élete méltatlan egy vezető kommunistához”.40
A pártvezetők többnyire Balatonaligán kaptak nyaralót, a magánhasználatra kiutalt és a káderek személyes igényei szerint átépített villáknál valamivel kisebb rangot jelentett az őszödi üdülőbe szóló beutaló, amelyet a Minisztertanács tagjai vehettek igénybe. A párt- és állami vezetőknek fizetett szabadságuk időtartamára ingyenes külföldi út járt; igaz, kezdetben csak a népi demokratikus országok üdülőhelyeire utazhattak, például Zakopanéba, Karlovy Varyba. A közvetlenül az uralmi elitbe sorolhatók közül az első, aki – talán, mert nem bízott a hatalom örökkévalóságában – családja jövőjét magántulajdona révén kívánta biztosítani, Darvas József volt. Ő ahelyett, hogy egy aligai házat rendezett volna be magának, a hegyi levegő gyógyító hatására hivatkozva magánvillát építtetett, vállalva a formabontó cselekedetért járó kritikákat.41
A pártvezetés körében is egyre inkább felerősödtek a tulajdonszerzési törekvések. Az újravagyonosodás folyamatából kapcsolati tőkéjük révén a káderek is jelentős mértékben kivették a részüket. A vagyonfelhalmozás elsődleges formái a pénzbeli megtakarítás mellett természetesen az ingatlanszerzés, a lakás- és a nyaralóvásárlás, valamint a nagy értékű ingóságok felvásárlása volt. 1967-ben alkották meg a személyi földtulajdon intézményét. Ezekre a földterületekre nem vonatkoztak a magántulajdont érintő korlátozások, aminek az eredményeképpen több fürdőmedencés „tanya” épült.42 A kormány 1971-ben vetett gátat az „új földbirtokosok” terjeszkedésének, ettől fogva egy családnak (valójában egy személynek) a birtokában csak egy lakás/lakótelek és egy üdülő lehetett. Az állami és pártvezetők számára azonban könnyen kijátszhatónak bizonyult e jogszabály, mint ahogy a „nemesfémbirtoklás” 1974-ig tartó korlátozása is (egy magánszemély ekkor legfeljebb 500 gramm aranyat birtokolhatott).43 Gyorsan kiviláglott, hogy a hatalmi pozíció nemcsak átmeneti előnyöket jelent, hanem elősegítheti az egész család boldogulását, vagyonosodását.44
Az ötvenes évek bezárkózó világa múló pillanatnak bizonyult a Hegyvidék történetében is. A hatvanas évektől emeltek Budán ismét a kor viszonyai között elegánsabbnak mondható családi házakat, s a kor állami- és pártbürokráciája ugyancsak a budai hegyekbe, az uralmi elit közelébe, új társasházi lakásokba költözhetett.45 A reprezentatív villaépítkezés a nyolcvanas évektől kapott új lendületet – nosztalgikus, esetenként atavisztikus stílusjegyekkel. Az uralmi elit életformáját mintaként követő vagyonosodó társadalmi csoportok képviselői indítottak ekkor ellenállhatatlan rohamot a Hegyvidék beépítetlen területei ellen.
„Nagyon belevaló emberke volt a maga módján” – Chevik és a Kádár-merci
Az elegáns villalakás és a fényűző enteriőr mellett a korban a hatalmi reprezentáció egy másik fontos eszköze volt az automobil. Magyarországon már az első autótulajdonosok előkelő társaságot alkottak (többségükben arisztokraták, gyárosok), s a gépkocsi-tulajdonlás presztízse a későbbiekben is megmaradt. A Horthy-korban az automobil, az autózás beépült az uralmi elit életvitelébe. A lovak-autók paradigmaváltás a kormányzó családjában is megtörtént. (Horthy Miklós nemcsak a lovak iránt rajongott, hanem magával ragadta a motorizáció szenvedélye is. Jogosítványt szerzett, és 1936-tól egy Maybach Zeppelin DS8-assal közlekedett, a patinás autót a német Rolls-Royce-nak is nevezték. Fia, Horthy István a motorizáció lelkes magyarországi úttörőjévé vált.) Bár az autótulajdonlás a századfordulón még az elitbe tartozás egyik ismérve volt, később fokozatosan bővült a tulajdonosok köre. A harmincas években gyorsan gyarapodott az autósok létszáma: mind többen vásároltak gépkocsit a felső-középosztálybeli státust jelentő foglalkozások képviselői közül.46 A második világháború azonban megtizedelte az autóállományt, és elsorvasztotta az autóséletet. A háború után az olcsó népautó forgalomba hozatalának, ill. a törpeautó gyártásának ígérete jelentett reménysugarat a gépkocsi után vágyakozók számára. Az új ideológia jegyében a politikusok azt hangsúlyozták, hogy korábban „láthatólag a dolgozó középosztály esett legmesszebb az automobiltól [...] Az autóversenyzés a múltban az arisztokrácia és az iparmágnások sportja volt.”47
1947-ben az automobilizmus demokráciájáról Tildy Zoltán nyilatkozott az Autó Motor Sportnak. A lap az első oldalon hozta az interjút, a kisgazda politikus arcképével, aki előtt az asztalon az Autó Motor Sport egyik száma hevert. Tildy leszögezte: „Mindenekelőtt köztudatba kell vinni, hogy az autó nem luxus. [...] Olyan olcsó autókat kell forgalomba hozni, amelyeket a legkisebb jövedelmű dolgozók is meg tudnak vásárolni [...] nemcsak munkaeszköz az autó, hanem a szürke hétköznapok után a dolgozók megérdemelt hétvégi pihenőnapjait teszi szebbé és emberibbé. És ez, ismétlem, nem luxus – ha ez nem csak egy kiválasztott rétegnek jut osztályrészéül.” A lap kiemelte, hogy az „elnök úr” milyen „lekötelezően közvetlen modorban” válaszolt.48
Az ígéretek ellenére az autóhasználat mindinkább egy szűk elit, az állami és a pártfunkcionáriusok monopóliuma lett. Az autók szabadpiacának beszűkülésével, majd megszüntetésével gépkocsit magánhasználatra csak magas rangú funkcionáriusok, néhány esetben pedig tudósok, művészek, sportolók kaphattak. Jellemző, hogy Rákosi Mátyás sofőrjének a kiválasztásakor az elsődleges szempont a megbízhatóság volt. Először a rendőrség állományából kerestek megfelelő kádert a miniszterelnök-helyettes mellé. Egy tüdőlövéses partizánt választottak ki a feladatra, akinek nem volt jogosítványa, és ráadásul az egészségét aláásta háborús sérülése.49 Ugyancsak az autósélet átpolitizáltságát érzékelteti egy másik epizód: Koch Hugó, a Meinl Gyula Rt. műszaki igazgatója éppen a vállalat egyik alkalmazottjának az esküvőjére igyekezett, amikor karambolozott a Rákosi Mátyást szállító autóval. Őt a baleset helyszínéről rögtön az Andrássy út 60.-ba vitték, majd azzal vádolták meg, hogy „szabotázs cselekmények elkövetésére szövetkező csoport beszervezett tagja”, és Recskre internálták.50
1950-ben minisztertanácsi rendeletben szabályozták, kik jogosultak köz-, illetve magáncélú autóhasználatra. Személyi használatú gépkocsi igénybevételére a rendelet a minisztériumok csoportfőnökeit és az országos hivatalok vezetőit, a törvényhatóságok első tisztviselőit, Budapest polgármesterét és alpolgármestereit, a kiemelt bérezésű („A” munkabér-kategóriába sorolt) vállalatok vezetőit jogosította fel, illetőleg mindazokat a „vezető állású alkalmazottakat”, akiknek a részére az illetékes miniszter ezt engedélyezte. 1955-ben kis mértékben, de tovább szűkítették a jogosultak körét.51 Az ötvenes években a hivatali ügyeket többnyire Skodákkal, Pobjedákkal intézték, amelyeknek a műszaki állapota 1956 végére igencsak leromlott. Ellenben a magas rangú funkcionáriusok kényelmét jobb műszaki állapotú – számos esetben nyugati gyártmányú – autók szolgálták, amelyeket ők a párt- és állami szervek devizakeretéből vásároltattak meg maguknak. A minisztertanács és a minisztériumok felső tisztviselői az ötvenes években főleg BMW-ket, elsősorban a 340-es típust, esetenként Chevrolet-ket használtak, a pártvezetők többnyire Chevrolet Bel-Airekkel és Chevrolet 57-esekkel jártak, de szovjet luxusautók, ZIM-ek és ZIS-ek is futottak protokollautóként.52
Míg a személyre szóló autóhasználat az uralmi elit életformájának szerves részévé, sőt a közvélemény szemében annak jellemzőjévé vált, addig magánszemély csak elvétve juthatott gépkocsihoz. Egy munkástanács-küldött, aki 1956-ban kereste föl Gáspár Sándort, a SZOT főtitkárát, a következőképpen emlékezik a szakszervezeti vezetőre: „köztudott dolog volt, hogy kocsikat tart magának, egyébként ezt aztán én is láttam személyesen, a székház udvarán ott álltak a hatalmas nagy kocsik, ragyogó csinos titkárnői voltak neki, az is köztudott volt, hogy nagyon szerette a szépnemet, meg jókat szeretett inni. Szóval ő egy nagyon belevaló emberke volt a maga módján...”53
A forradalom leverése után, a lakosságnak tett gesztusként, a kádári pártvezetés 1957-ben döntött az autók kereskedelmi forgalmának a megindításáról. 1964 januárjában alakult meg a MERKUR; a települések utcaképét mind több gépkocsi: Skoda, Wartburg, Moszkvics, Zsiguli, majd Trabant (P70-es) színesítette. A hatvanas évek végétől az, akinek volt megfelelő mennyiségű valutája, a Konsumextől Renault-kat, Fordokat, Peugeot-kat, sőt később még Mercedeseket is beszerezhetett.54
A Kádár-korszakban tombolt Magyarországon a Mercedes-őrület. A 70-es évek elejére a protokollautó a Mercedes 280-as lett, körülbelül három évig használtak egy autót az elit tagjai, utána lecserélték.55 A Csajka (sirály), a szovjet luxusautó ritka volt, mint a fehér holló.56
Kádár Jánost a közvélemény puritán embernek könyvelte el,57 a legenda szerint kedvenc ételét, a grízes tésztát a legszívesebben hokedliról kanalazta rózsadombi villájában. (Házvezetőnőjük – sokat idézett – visszaemlékezése szerint a Kádár házaspár még tyúkokat is tartott a rózsadombi ház udvarán.58 Igaz, nemcsak tyúkól, hanem úszómedence is volt a kertjükben.59) Természetesen utólag sem láthatunk át a Cserje utcai villa falain, hétköznapi szokásait így tüzetesebben nem ismerjük, megállapítható azonban, hogy a pártfőtitkár élvezte a pozíciójával járó előnyöket, követte az elit szokásait, és kötelezte őt a protokoll. Nem rajongott az autókért, leginkább a kor reprezentatív különvonatán (az „ezüstnyílon”) szeretett utazni,60 de amikor mégis gépkocsiba ült, őt is S-osztályú – golyóálló ólombetétekkel ellátott – Mercedes szállította. (Az uralmi rendet is szimbolizáló S-osztályú Mercedesre az utókor a rendszer reprezentánsa, névadója után találóan a Kádár-merci címkét ragasztotta.)61
Gondot okozott a korban, ha elromlottak a pártvezetők „magánhasználatú” luxusautói. Amíg nem volt megoldott az alkatrészellátás, addig a kormányőrség a Mercedes-gyár bécsi kirendeltségétől a Külkereskedelmi Minisztérium engedélyével vámmentesen rendelt alkatrészeket, illetőleg ami ott is hiánycikk volt, azt egyenesen a Német Szövetségi Köztársaságból hozatták be, és ez elvileg csempészésnek minősült. Annak érdekében, hogy Nyugat-Németországban ne sejthessék: valójában kinek a megbízását teljesíti a Mercedes cég, a MOGÜRT nevében jártak el. Az illetékes magyar vámhivatal így viszont nemcsak, hogy vámkezelte, de még zárolta is a szállítmányt. Végül a Kormányőrségnek a Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnokságától kellett kérnie az alkatrészek kiadását és a vámmentességet, hogy ne vesztegeljenek tovább a garázsban a politikai bizottsági tagok autói.62
„1710 keltetett fácánt, kakast és tyúkot vegyesen” – A „munkásvadászok”
Az elit életformájának hasonlóan markáns, bár a közvélemény előtt sokáig titkolt eleme volt a vadászat, amely korábban főúri, illetőleg dzsentri szokásnak számított.63 A háborús években a kormányzó vadászszenvedélyének sajátos megnyilvánulása volt, amikor medvéskertet létesítettek a koronauradalom szini birtokán, hogy ezzel pótolják a trianoni szerződéssel elvett erdélyi medvevadász-területeket. Kialakításához 1940-ben fogtak hozzá:64 ekkor a Minisztertanács határozott a rezervátum megálmodott területén fekvő Derenk község – többnyire rapsickodásból élő – lakóinak a kitelepítéséről.65 (A háború alatt az intézkedés nem keltett különösebb feltűnést.66) Először cirkuszi medvéket hozattak ide, az „első generációs” vadak azonban nem váltak be; „nekimentek a lakosságnak”, és „nagyon sok kárt csináltak”.67 1946-ban Szinpetri község68 elöljárói és valamennyi párt helyi szervezete együttesen javasolták Dobi István földművelésügyi miniszternek a vadak, főképp a „nagyvadak” által okozott károk miatt a szini vadászterület határainak a módosítását. A miniszter, aki maga is vadászott, azonban nem mutatott hajlandóságot erre, és döntését a vadgazdálkodás szempontjaival indokolta meg.69 A történetnek szimbolikus jelentőséget tulajdoníthatunk, hiszen érzékelteti a vadászszenvedély és a hagyomány erejét, a mindenkori elitek szokásainak, életformájának hatalomváltáson, politikai, gazdasági változásokon túlmutató folytonosságát.
A politikai változások ellenére a vadászat szervezete a háború után is erősen kötődött a Horthy-korszak hagyományaihoz. Értelemszerűen elsőként azok alakítottak társaságot, akik korábban is vadásztak, területtulajdonosok, nagybirtokosok voltak, vagy akik a vadászathoz mint passzióhoz kötődtek. Az első vadásztársaságok így az ő neveik alatt alakultak meg. Nyomukban a formálódó új elit tagjai is a vadászok soraiba léptek;70 Nagy Imre például belügyminiszterként az egyik újonnan alapított vadásztársaság elnöke lett.71 Az ötvenes években fenntartottak ún. minisztériumi vadászterületeket, rezervátumokat, ezeken térítésmentes vadászjeggyel a legfelsőbb párt- és kormánykörök vadászhattak (ez az ötvenes években egy szűk, kb. harmincfős kört jelentett, Rákosi pl. legtöbbször Gyulajon, Farkas Mihály Gemencen, Horváth Márton Galgamácsán vadászott).
Jóllehet a „munkáshatalom” ideológiájának jegyében alakították a vadászat szervezetét, a régi vadászok szakértelmét nem lehetett nélkülözni. Sokan közülük így megmaradhattak a vadászat berkein belül. 1949-ben vadászati alkalmazott volt Kittenberger Kálmán, gróf Széchenyi Zsigmond, gróf Teleki József, gróf Esterházy László, báró Dudinszki László, Lelovics György vagy Ajtai Emil, aki korábban Horthy Miklós fővadásza volt.72 A vadászatban mindig jelentős szerepe volt a személyes kapcsolatoknak, a bizalomnak. Nagy Endre, egykori csendőrszázados, egy Hatvany bárólány férje például az ötvenes években Horváth Márton és Rákosi vadászatait sikerrel szervezte, így a pártvezetők köreikbe fogadták. Naplójában a következőképpen ír erről: „Felfoghatatlan, de mint volt csendőrszázadost, báró Hatvany Ferenc vejét, Rákosi Mátyás, Kádár János, Horváth Márton, a Népszava főszerkesztője, Donáth Ferenc, Farkas Mihály, Rajk László komájának tekint engem.”73 Ahogy a róla jelentő ávós jelentésében éles szemmel megfigyelte: „Kétségtelen, hogy magas állásban lévő egyénekkel van jó viszonyban, és kapcsolatai révén igen jó üzleteket csinál.”74 E kapcsolatainak köszönhette, hogy az államvédelem elől utóbb külföldre menekülhetett.75 Később tanzániai fővadászként – fennmaradt jegyzeteinek tanúsága szerint –, hogy ne szakadjon el végleg Magyarországtól, és segíthessen a rokonain, a Kádár-rendszer prominenseivel is jó viszonyt alakított ki.76
Kádár János kezdeményezésére – egy 1963-as politikai bizottsági állásfoglalás nyomán – 1964-ben alakult meg az Egyetértés Vadásztársaság, a pártvezetők zártkörű klubja. Az ő számukra az erdő- és vadgazdaságok közül többen ún. elsődleges vadvédelmi területeket jelöltek ki, így pl. Gemencen, Gyulajon, Telkiben, Gyarmatpusztán, Lovasberényben és Visegrádon. Tizenhat volt az alapító tagok száma, és ez a kör 1974-re hatvan főre bővült.77 Kádár Jánost, visszaemlékezések szerint, bosszantották a jó hangulatú, de fegyelmezetlen családi vadászatok. Ennek következménye volt, hogy utóbb külön vadászatokat szerveztek a gyermekek és a nők számára. Megalakult az Ifjú Nimród Vadásztársaság, illetőleg kísérletet tettek a „nimródhölgyek összefogására”. Majd új társaságot alapítottak a „körön kívülre” került nyugdíjasok számára az eufemisztikus „Barátság” elnevezés alatt, amelyet az Egyetértés-tagok csak „elfekvőként” emlegettek.78 Mivel a legmagasabb pozíciók birtoklói közül sokan vadásztak, és akinek módja volt rá, ezt az Egyetértésben tette, az itteni tagság a szűkebb pártvezetésbe – mai fogalmaink szerint az uralmi elitbe – való „bekerülés”, elvesztése a „kirekesztődés” szimbólumává vált.
A vadászat mindig is rituálészerűen folyt, és szertartásszerű keretei között lehetőséget kínált a céllövőtudomány versenyszerű gyakorlására.79 „Béla vezetett: napi hat-, hétszáz vadat – nyulat, fácánt – ejtett” – emlékezik Odescalchi Eugénie emlékiratában a Pallavicini Alfonz pusztaszeri birtokán rendezett egyik vadászatra, s férje ott mutatott nagyszerű lőteljesítményére.80 Néhány évtizeddel később az Egyetértés vadásztársaság egy tagja a következőképpen idézte fel Gáspár Sándor egyik vadászatát: „Egyéni fácánrekordját méltán hozzá lehet fűzni az ismert és nyilvántartott apróvadas rekordok sorához [...] 1986. december 21-én Lenesen lőtt 1710 keltetett fácánt, kakast és tyúkot vegyesen.”81
Versenyhelyzetet teremtett a vadászok között az is, hogy ki milyen trófeás vadat ejtett el, ami nagyrészt a lehetőségeken múlott. A trófeakatalógusokban így a szerencsés kezű vadászok felsorolásában szép számmal találunk ismerős neveket. A hazai vadászok arany- és ezüstérmes trófeái között ott szerepelnek a pártvezetők rekordzsákmányai is.82 A Mezőgazdasági Múzeum trófeakiállításán például az 1969. év kiállított szarvasagancsai között az első és a harmadik helyre Kádár János által elejtett vad trófeája került.83 Az 1971-ben Magyarországon nagy csinnadrattával megrendezett Nemzetközi Vadászati Kiállításon84 hasonló esetben a vadász neve helyett már a vadásztársaság elnevezését szerepeltették. Ennek egyik oka a rendezvény nagyobb nyilvánossága lehetett, a másik talán az, hogy az új rezsim vezetői nem akartak a Horthy-kor prominens személyiségeivel, mint ahogy Rudolf Hess-szel sem egy tablón szerepelni, és ez még a vadászbüszkeséget is legyőzte, elfojtotta bennük. A kiállításra megjelentett kiadvány mindazonáltal az „új vadászok” teljesítményének is emléket állított. „Európa vadászai előtt Magyarország mindig ismert volt erős agancsú szarvasbikáiról, dámjairól, őzbakjairól, megtermett vadkanjairól. Különösen szép trófeákat eredményezett az elmúlt 26 esztendő tervszerű vadgazdálkodása” – szólt a diplomatikusan, de nem kevés büszkeséggel fogalmazó közlemény.85
Nyilván az új elittársaságnak a nyilvánossághoz való viszonyán is múlott az, hogy a pártvezetők miképp viszonyultak az uralmi elitet korábban jellemző szenvedélyekhez. A vadászatnál kisebb népszerűség övezte körükben például – talán a versenyek nagyobb nyilvánossága miatt – a lóversenysportot, amely szintén elit (főúri) szórakozásnak indult, de már a századforduló idejére népőrületté vált. Az ötvenes évektől a leváltott felső tízezer tagjai és pénznyereményben reménykedő kisemberek szorongtak a versenyeken.86
„Sokat foglalkozott a csapattal” – A pártvezetők és a foci
A munkásétosz megnyilvánulásának tekinthetjük viszont a pártvezetők futballőrületét. Tény, hogy a rendszer korifeusai ott bábáskodtak az Aranycsapat bölcsője fölött; legendás például Puskás Öcsi és Farkas Mihály közvetlen kapcsolata. Az elitnek a tömegekhez (pontosabban: a nyilvánossághoz és saját társadalmi szerepéhez) fűződő viszonyát jellemzi a pártvezetők és a futballisták szimbiózisa. (A „tömeg” természetesen nem leíró társadalomtörténeti kategória, a mindenkori elit kutatói azonban előszeretettel és gyakran hivatkoznak rá, mint az elit ellenpólusára. E dichotómiában jelenítik meg az uralmi, hatalmi viszonyok által szabdalt, kettészakított társadalmat.) Jellemző, hogy a korabeli elit tagjai esetenként – saját társadalmi pozíciójuk, szerepük igazolása érdekében – miképpen próbálták meg átlépni és általában is láthatatlanná tenni az elitet a társadalom többi csoportjától elválasztó határokat. A korban az uralom alapjának tekintett, de a rendszer ideológusai által elképzelt formájában bizonyosan nem létező munkásosztály, ipari munkásság volt az a „tömeg”, amelyhez a rendszer képviselőinek minduntalan viszonyulniuk kellett.
Az új rendszer megkísérelte átalakítani, újrafogalmazni a sportegyesületekhez kötődő jelentéseket, társadalmi identitásokat. A korban átszervezték és átnevezték a klubokat: a futballpályán különböző szakmák, szakszervezetek csapatai (például a bányászok és a vasutasok), valamint a hatalmat megtestesítő erőszakszervezetek focistái (a honvédség, a rendőrség és az államvédelem) csaptak össze.87 A bajnokságot rendre az utóbbiak nyerték. A látszat azt mutatta, hogy a munkásosztály a társadalom legfőbb szereplője, „vezető ereje”, s szilárd az őt „képviselő” állam hatalma. A futballhoz és az egyes csapatokhoz kapcsolt szimbolikus jelentéseket, lokális és csoportidentitásokat azonban – természetesen – nem lehetett egyik napról a másikra megváltoztatni, sőt ezekhez még a rendszer korifeusainak is viszonyulniuk kellett valamiképp.88 A pártvezetők régi és új ideológiák vonzásában formálódó társadalmi identitását is jellemzi az, hogy ki melyik csapat mellé állt. A nómenklatúra képviselői 1948-tól helyet foglaltak az egyesületek elnökségében. Ez a pozíció azonban állandó lobbizásra késztette őket, sokszor kiestek felügyelő-ellenőrző szerepükből, így 1950-től a Politikai Bizottság visszavonta őket a közélet eme színteréről.89 Münnich Ferenc, aki 1948 márciusától 1950. januárig vezette az FTC-t, elnöki székfoglalójában a következőképpen fogalmazott: „Az FTC valósággal nemzeti intézmény Magyarországon. Vigyáznunk kell rá. Helyesen kell vezetnünk, építenünk, hogy valóban szilárd pillére lehessen a magyar népi demokrácia sportjának.”90
A pártvezetők előszeretettel mutatkoztak együtt a méltán népszerű focistákkal. 1949-ben például a jó eredmények (győzelem az osztrákok, a bolgárok és a svédek ellen) jutalmaként a magyar labdarúgó-válogatott tizenegy játékosa haladhatott át elsőként – Gerő Ernő minisztert követve – az újjáépített Lánchídon.91 Kétségtelen, hogy a korban a foci nagy mobilitási esélyeket kínált. A nép egyszerű fiaiból ünnepelt világsztárok lehettek, s a focisták – népmesei figurákként – saját példájukon keresztül a rendszer demokratikus voltát is jelképezték. Eszerint viszonyultak hozzájuk az uralmi elit tagjai, mint a király az egyszeri szegénylegényhez, aki – ha kiállja a próbát – a mese végére elnyeri a lánya kezét meg a fele királyságát. És a mese sokszor valóság(os)nak tűnt. Amikor Puskás Öcsi 1953-ban ötvenedik válogatottságát ünnepelte, visszaemlékezése szerint a mérkőzés előtt Farkas Mihály megkérdezte tőle: „No, Puskás, milyen ajándékot szeretne?” Ő szerényen válaszolt: „Mondtam, én másoknak szívesen kérek, de magamnak nem rendelek! Jó, válaszolta, bízza csak rám.” Tizenkét személyes ezüst evőeszközt és perzsaszőnyeget kapott végül a legendás balösszekötő a Honvédtól a „svábhegyi ünnepségen”, amelyre a többi egyesület is meglepetésekkel készült.92 Puskás később, az emigrációban így emlékezett a nagy hatalmú honvédelmi miniszterre: „Farkas Mihály miniszter sokat foglalkozott a csapattal. Most miért szidjam, ha egyszer segített?”93
Az egyéneknek az élsport lehetőséget kínált arra, hogy kitörjenek hétköznapi környezetükből, és a sportsikerek – a remények szerint – a „tömegekkel” is feledtetni tudták a hétköznapi gondokat. Érthető így az a széles körű állami támogatás, amelyet a korszakban az élsport, kivált a világbajnokságon végül ezüstig jutó „aranycsapat” kapott. Szabó Lőrinc Vereség után című versében a következőképp örökítette meg a magyar futball szimbolikus eredményeit a későbbi katartikus csalódás távlatából: „A diadalát / már-már jelképnek hitte a nemrég / hadvert nép (s vele talán a világ).”
A futball társadalmi legitimációs szerepét érzékelteti, hogy Budapesten a fordulat éveit követően az első nagyobb szabású utcai megmozdulások éppen a berni döntő elvesztésének az estéjén robbantak ki. 1954. július 4-én az emberek felháborodása tüntetésbe torkollt; a pesti humor a tüntetést utóbb „focialista forradalom”-nak keresztelte el. Az utcán először még a „Vesszen Puskás, vesszen Sebes” jelszavak hangzottak fel, később a tüntetők már „rendszerellenes” rigmusokat skandáltak. Felfoghatatlan volt, hogy a labdaművészekkel felálló Aranycsapat miként veszíthetett a szürke, ámde szorgos iparosokat felvonultató nyugatnémet válogatott ellenében. A vereség olyan döbbenetes volt, hogy többen azt gondolták, a játékosok, a sport- vagy a pártvezetés adta el a meccset a németeknek. Egyesek szerint a pártvezetők ötven Mercedest kaptak a német győzelem fejében (ekkor jelentek meg ugyanis a főváros utcáin az első Mercedes Benz gépkocsik), mások tudni vélték, hogy a németek borsókombájnokat adtak a magyar államnak.94 Miközben az utcán felháborodott szurkolók tüntettek, a csapat a kormánytagokkal vett részt egy protokollfogadáson. A szakvezető, Sebes Gusztáv – visszaemlékezése szerint – itt szerzett tudomást a tüntetésekről, Piros László belügyminiszter pedig odafordult hozzá, és megkérdezte: „Izgulsz? Ne félj. Megvédtük és megvédjük a lakást.”95 Az utcai zavargásokat valóban elfojtották, és az élet hamar visszatért a rendes, hétköznapi kerékvágásba. Az emberek látszólag ezt a vereséget is tudomásul vették. „De valamit nem felejtettek el. A tüntetést” – olvashatjuk Aczél Tamás és Méray Tibor Tisztító vihar című könyvében.96
A magyar futball megreformálásának, megváltásának kérdése a rendszer fennállása alatt mindvégig visszatérő témája maradt a különböző párttestületek üléseinek.97 Kádár János maga sohasem rejtette véka alá, hogy ő hű maradt a gyökereihez, és egy „munkáscsapatnak”, a Vasasnak szurkol. Szimbolikus gesztus volt a kádári hatalom részéről, hogy a Ferencváros és az MTK 1957-ben visszakapta a régi nevét. És amikor végül, 1963-ban a Fradi ismét bajnokságot nyerhetett, szurkolói a futball-legendárium szerint boldog mámorukban a pártfőtitkár nevét skandálták: „Bajnok lett a Ferencváros / fasza gyerek Kádár János.”98
A tanulmány második részét a Beszélő októberi számában közöljük.
Jegyzetek
1 Merán Fülöp: A vadászat megmaradt. Nimród Alapítvány, Bp., é. n. [2000], 53. o.
2 Némi elfogultsággal hozzáteszi: „Később megállapítjuk, hogy a kövérebbek az újgazdagok és a pártemberek kísérői, a karcsú szépségek inkább a hajdani osztályokból származnak. Az orosz tisztek láthatólag visszatartják magukat. Van köztük ezredes is, aki igen jól nevelten viselkedik.” Merán i. m. 2000, 54. o.
3 Jávor Kata: Életmód és életmód-stratégiák a pécsi Zsolnay család történetében. Bp., Akadémiai, 2000, 272. o.
4 Merán i. m. 2000, 53–54. o. „Játszott Rákosinak, tudta Farkas Mihály nótáját, és nemegyszer részt vett az egyházi ünnepeket követő majálisokon, ahol összejött Mindszenty, Shvoy és Czapik püspökökkel is. Hihetetlen szabadságot élvezett, mert nyíltan játszotta a legreakciósabb, »indexen« levő nótákat is. De hogyan játszotta!” Merán Fülöp: Az emlékek nem hazudnak. Bp., Nimród, 2006, 71. o.
5 Többen az elit fogalmát nem tartják alkalmazhatónak az államszocializmus korszakára az elit hagyományos társadalmi szerepéhez kapcsolt jelentéstartalmak miatt. Ebben a tanulmányban azonban az elit fogalmát nem egy mintaadó, értékteremtő és értékhordozó közösség történelmi szerepének érzékeltetésére, hanem leíró-elemző kategóriaként egy, a társadalomban elkülönülő-elkülöníthető csoport elhatárolására alkalmazom. Az elit fogalmához, fogalomtörténetéhez lásd: Bottomore, Tom: Elites and Societies. London, Routledge, 2. kiadás, 1993. Magyarul összefoglalóan: Takács Károly: Az elit szociológiai fogalmáról. Szociológiai Szemle, 1998. 1. sz., 139–148. o.; Kovács Gábor: Elitek és társadalmak. A globalizáció és az információs forradalom korában. In: Nyíri Kristóf – Palló Gábor (szerk.): Túl az iskolafilozófián. A 21. század bölcseleti élménye. Bp., Áron, 2005, 355–371. o.
A kérdéskör szakirodalmában a hatalmi és az uralmi elit megjelölést egyaránt alkalmazzák, de nem azonos jelentéssel. A különbségtétel Max Weber fogalom-meghatározásán alapul, miszerint hatalomnak nevezzük a központi akarat másokkal szembeni feltétlen érvényesítését, uralomnak pedig a valamely szempontból elfogadott parancsnoklást. Weber, Max: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 1. Budapest, 1987, 77., 221. o. E tanulmányban az uralmi elit megjelölést alkalmazom, mivel ezáltal érzékeltethető, hogy a hatalomgyakorlás lehetősége még a diktatúrában sem volt korlátlan.
6 T. Varga György – Szakadát István: Íme, a nómenklatúrák! Az MDP és a volt MSZMP hatásköri listái. Társadalmi Szemle, 1992. 3. sz., 73–95. o.; T. Varga György: Adalékok és szempontok a Magyar Dolgozók Pártja hatalmi helyzetéhez. Múltunk, 1998. 2. sz., 175–182. o.
7 A miniszterek 1950 januárjában 3850 Ft illetményt kaptak, és emellé még 3000 Ft reprezentációs költségkeretet, amellyel nem kellett elszámolniuk. MOL (Magyar Országos Levéltár) M-KS 276. f. 53/43 ő. e.
A Politikai Bizottság tagjainak a fizetése 1963-ig gyakorlatilag megegyezett a miniszterek bérével. Az uralmi elitbe tartozók fizetése (az illetmény és a költségkeret együttesen) 1950-ben több mint a tízszerese volt az átlagkeresetnek és több mint tizenhétszerese a legrosszabbul fizetett mezőgazdasági munkások és alkalmazottak 406 Ft-os havi keresetének. Honvári János: A hatalmi „elit” jövedelme az 50-es években. Archivnet, 2006. 1. sz. www.archivnet.hu. (Utolsó letöltés: 2007. június 15.)
8 „Péter Gábor, aki a vádbeli időben magas állami funkcióban volt, élvezte mindazokat a különleges juttatásokat, amelyben a vezetők ekkor általában részesültek, illetve részesülhettek. Így egy gyönyörűen berendezett villát biztosítottak számára a Rózsadombon. A perújítási tárgyaláson felmerült bizonyítékokból megállapítható, hogy abban az időben a vezető párt- és állami funkcionáriusok nem fizettek lakbért, közületi díjakat, ellenszolgáltatás nélkül kapták a tüzelőt és az élelmiszert. Olcsóbban jutottak hozzá textilneműkhöz is” – szól a Legfelsőbb Bíróság Péter Gábor ügyében hozott ítélete. ÁBTL (Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) 2.1. V-150028/3. VI/1-b. A Legfelsőbb Bíróság ítélete (1-47.) 19–20. o. 1953-ban a politikai bizottsági tagok fizetésként a miniszteri fizetéssel megegyező, 5750 Ft-os összeget kaptak, juttatásként emellett még „élelmezési költségek”-re havi 3–10 000 Ft-ot vehettek fel a háztartás nagyságától függően. Fizették részükre a lakbért, a közüzemi díjakat (a villanyt, a gázt, a telefont), biztosították tüzelőszükségletüket, a „kertfenntartás” költségeit (az erre meghatározott norma négyzetméterenként 2 Ft volt évente), a háztartási alkalmazott, a gondnok vagy a házmester fizetését a közterhekkel együtt (a háztartás méretének megfelelően legfeljebb három háztartási alkalmazottat alkalmazhattak), a háztartással kapcsolatos külön kiadásokat, vagyis a belső javításokat (a víz-, a gáz-, a villanyszerelést stb.). Ha költöztek, akkor az állam állta a költözködés, valamint a lakás berendezésének egyszeri költségeit, a helyreállítási vagy az átalakítási munkálatok árát 50 000 Ft-ig (ennél nagyobb kiadás esetén a Titkárság határozott a felhasználható pénzkeret nagyságáról). A házak külső karbantartása és tatarozása az Ingatlankezelő Vállalatot, illetőleg a pártot terhelte. Az élelmiszereket és az italköltségeket személyenként naponta 70 Ft-ig fizették ki nekik. MOL M-KS 276. f. 53. cs. 131. ő. e.
9 Hegedűs András: A történelem és a hatalom igézetében. Bp., Kossuth, 1988, 169., 188. o.
10 Gábor Eszter: Budapesti villák a kiegyezéstől a második világháborúig. Bp., Fővárosi Önkormányzat, Főpolgármesteri Hivatal, 1997, 38. o.
11 MOL XIX-A-83-a 221/20. Az Elhagyott Javak Kormánybiztosságának felszámolása és az elhagyott javak leltározása. 1800/1948. Korm. sz. r., MK RT február 14., 37. sz.; 224/10. Az Elhagyott Javak Kormánybiztosságának megszűnése, Molnár Jenő kormánybiztos felmentése. 236/3. Az Elhagyott Javak Kormánybiztossága felszámolási határidejének meghosszabbítása. 5260/1948. Korm. sz. r., MK RT május 16., 111. sz. 245/5. Az elhagyott javak kérdésének rendezéséről szóló 1948. évi XXVIII. Tc. végrehajtása. 8920/1948. Korm. sz. r., MK RT augusztus 27. 192. sz.
12 ÁBTL 3.1.9. V-150238. VI/6. Érsek Tibor. Vas Zoltán, a párt gazdasági osztályának vezetője a „legmagasabb párt- és állami funkcionáriusok” részére villákat állíttatott helyre és rendeztetett be az ÁVH VII/4. majd X/4. számú gazdasági osztályával. Az osztály vezetője Csapó Andor, helyettese Komendó János volt. De az ún. „útlevélakcióból” újították fel, alakították át a Korvin Ottó Kórházat, a gyermeküdülőket és a külföldi vendégek elszállásolására szánt villákat is. ÁBTL 2.1. V-150028/1. V/1-a.
13 Péter Gábor barátnője a Normafa úton, majd a Mártonhegyi úton lakott, Péter „különleges étkezést” biztosíttatott a számára, és állami személygépkocsit bocsátott a rendelkezésére. Alkalomszerűen pedig kisebb ajándékokban részesítette, amelyeket Csapó Andor reprezentációs pénzből fizetett ki, így a fehérneműket is abból vásároltatta. Barátnője édesanyját Péter szintén új lakáshoz segítette. Nemcsak Péter Gábor tett így, hanem például Komendó János is, aki lakást rendeztetett be barátnőjének, a Vasas kultúrgárda táncosnőjének (ÁBTL 3.1.9. V-150244 VI/9. Komendó János), s Csapó Andor is hasonlóképp cselekedett. (ÁBTL 2.1. V-150028/1 VI/1-a Péter Gábor)
14 A Béla király út 28. sz. alatti, 13 hektáros területen építettek Rákosi Mátyásnak (ő soha nem költözött ide), valamint Gerő Ernőnek, Révai Józsefnek és Farkas Mihálynak szocreál stílusú rezidenciát. 1953-ban az MDP Titkárságának ülésén arról döntöttek, hogy az eufemisztikusan „szabadsághegyi lakótelepnek” nevezett épületegyüttesből három villát a Központi Vezetőség és a Politikai Bizottság üdülőjévé alakítanak át, a negyedik pedig a külföldi pártvezetőknek fenntartott vendégház lesz. (MOL M-KS-276. f. 54/280. ő. e.) A telken 1985-ben négyszintes kormányszálló épült. A rendszerváltás után a terület valóságos „közjogi skanzenné” változott, hiszen az ötvenes években emelt – rossz emlékű – épületekben lakott a köztársasági elnök és az Országgyűlés elnöke mellett 1998-tól a miniszterelnök is (a negyedik épület a személyzet használatába került). Az épületegyüttes sorsáról tudósít: az Állami Számvevőszék 2002. szeptemberi, 0235. sz., „a Kormány által a miniszterelnök részére állandó szálláshelyként kijelölt ingatlan személyi védelemmel összefüggő átalakítási költségeinek ellenőrzéséről” című jelentése.
15 A levéltári források alapján bizonyítható, hogy az új vezetőknek és feleségeiknek igenis voltak igényeik, előzetes kívánságaik, és válogattak a rendelkezésre álló épületek között. Gábor Andor például a következőképpen emlékezett vissza az egyik esetre: „Vas Zoltán utasított, hogy Czottner miniszternek egy villát szerezzek, de ez nem ment gyorsan, mert Czottner felesége bizonyos típushoz ragaszkodott. Erre Gerő a következő utasítást küldte: »Péter e.! Intézzék el soron kívül a Czottner villa ügyét. Miért késedelmeskednek? Gerő.«” Gábor Andor levele a Gyűjtőfogházból Kiss Károlynak, a KEB elnökének. (1954. augusztus 13.) ÁBTL 2.1. V-150028/1 VI/1-a.
16 A villaépítészet Magyarországon mindvégig megőrizte viszonylagos függetlenségét az egyes korszakokat uraló építészeti stílusoktól, mivel a tervezőknek nagymértékben alkalmazkodniuk kellett az építtetők egyéni ízlésvilágához, értékrendjéhez. (Sármány-Parsons Ilona: Villa és családi ház. In: Polgári lakáskultúra a századfordulón. Összeáll. és bev. Hanák Péter. Bp., MTA Történettudományi Intézete, 1992, 179–223. o.) A megrendelésre dolgozó építészek mindazonáltal igyekeztek érvényesíteni egyéni stílusukat, esetenként úgy, hogy félrevezették a tehetős, ámde naiv építtetőt. Rácz György például, akinek illegális kommunista múltja miatt nem volt lehetősége arra, hogy önálló építési gyakorlatot folytasson, 1940-ben egy iroda nevében úgy tervezett „svájci stílusú” villát, hogy „svájci” tetővel leplezte valójában modern épületét. Parmer György: Magyar építészet a két világháború között. Bp., Terc, 2001 (Második, bővített kiadás), 109–111. o.
17 Ekkor a nemzeti stílus megteremtésének igényével értelmeztek újra, ill. vegyítettek korábban is használt stíluselemeket, és ez meglehetősen eklektikus épületeket eredményezett. Parmer i. m. 2001, 212. o.
18 A Hegyvidék villái a XIX. század első évtizedeiben általában klasszicista stílusban épültek, bejáratukat többnyire dór, ión vagy korinthoszi oszlopfőre támaszkodó portikusz díszítette. Az 1840-es években megjelentek a budai hegyekben az ún. romantikus stílust képviselő épületek. A század ötvenes, hatvanas éveiben az ún. svájci stílusú favázas, többnyire kétszintes, fatornácos, faoromzatos házak hódítottak. Gál Éva: A Hegyvidék betelepülése a török kiűzésétől a XIX. század közepéig. In: Hegytörténet. Hegytörténeti konferencia. Szerk. Noéh Ferenc. Bp., XII.k.-i Önkormányzat – Tarsoly Kiadó, 2001, 19–27. o.
19 Megjegyzendő, hogy művészetének „modern fordulata” előtt Kozma Lajos maga is a neobarokk ihletett képviselője volt. Parmer i. m. 2001, 30–31. o.
20 Horányi Éva: Kozma Lajos modern villái. In: Uő (szerk.): Kozma Lajos modern épületei. Bp., Terc, 2006, (120–173.) 112. o. A családi legendárium szerint az utca (voltaképpen a 2-es villamos) zaja indította arra Nagy Imrét, hogy azt a többszobás polgárlakást, amelyet még földművelésügyi miniszterként a Kossuth Lajos tér 13–15. sz. alatti – Élysée-palotának is nevezett – épületben kapott, a pasaréti villára cserélje. Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz, 1896–1953. Első kötet. Bp., 1956-os Intézet, 1996, 345. o.
21 Lásd a Nagy Imre Orsó u. 43. sz. alatti villájában 1957. április 30-án felvett leltárt. MOL XX-5-b 1. k. 12. d. 19–22. o. Megjegyzendő, hogy a ránk maradt fényképek jelentős részén Nagy Imre kedvelt ülőalkalmatosságában, egy historizáló stílusú füles fotelben látható, amely ma a villában megnyílt Nagy Imre Emlékház kiállítási darabja.
22 ÁBTL 2.1.V-150028/1 VI/1-a. Péter Gábor-per. Jegyzőkönyv Csapó Andor kihallgatásáról. (1957. április 3.)
23 „Azért Csapónak azt mondta, »csináljon nekem is egy olyan gödröt, mint Péternek van, hadd áztassam ki benne a lábam«. Meg azt is, hogy »a szomszéd kert jó lenne, ha idetartozna, hadd tudjak én is úgy sétálni, mint a Péter«.” ÁBTL 2.1. V-150028 I/1-e Közreadja: Kis-Kapin Róbert: „Úgy éltem itt, mint a bugyborék a vízen…” Péter Gábor börtönben írt feljegyzései, 1954. május–augusztus. Betekintő, 2007. 2. sz. www.betekinto.hu (Utolsó letöltés: 2007. június 15.)
24 Levelében a történéseket így összegezte: „1950. október közepe óta lakom a XII. ker. Lóránt út 9. sz. házban, ahová Tatabányáról költöztem fel, mivel az Írószövetség lektorátusának vezetője lettem. A tegnapi napon meglátogatott bennünket apám, ki még Budapesten nem volt nálunk, 77 éves kora miatt nehezen szánja rá magát ilyen utakra. Mielőtt meghal, még látni akar bennünket, ezzel jött most el. Apám (Koncser István, szabó, anyja: Zámoly Rozália, sz. éve 1877) kb. 4-5 éve nem dolgozik, öregségére megsüketült, rosszul is lát, beteges, megrokkant ember. A mai napon a kertben játszott és beszélgetett unokáival. Úgy déltájban kiment az utcára is körülnézni. Átment a keskeny utca másik oldalára is, nézelődött. Itt történt, hogy az ÁVH őr belelőtt. Nem a lezárt területen volt. Valószínűleg az őr szólt neki előzőleg, de ezt nem hallotta, mert, mint említettem, süket. Elfutni nem akart, mert nehéz mozgású öregember, meglepetésként érte a lövés. Feleségem kirohant az utcára, de nem engedték ki, apámhoz közel sem engedték. Apámat ott leültették a hideg kőre, megnézték a sebét. Feleségem oda akart menni bekötözni, de durván kiabáltak vele, és nem engedték oda.” MOL M-KS-276. f. 65. cs. 379. ő. e.
25 Az otthonkultúra, amellett, hogy nyilván a művészettörténettől is figyelmet érdemel, a társadalomtörténész számára jól jellemzi az individuum személyiségét, értékrendjét, társadalmi kapcsolatrendszerét. (Gyáni Gábor: Polgári otthon és enteriőr Budapesten. In: Polgári lakáskultúra a századfordulón. Összeáll. és bev. Hanák Péter. Bp., MTA Történettudományi Intézete, 1992, [27–59.] 51. o.) Ez esetben érzékelteti a továbbélő hagyományok személyiség- és csoportformáló erejét.
26 Hegedűs i. m. 1988, 168. o.; Pünkösti Árpád: Rákosi a csúcson. Bp., Európa, 1996, 326. o. A Mexikói út 4. sz. alatt, ill. a Mártonhegyi úton is volt egy bútorraktár.
A Katona József utca és az Újpest rakpart sarkán található épületben páncélszekrényeket és bútorokat tároltak. A Liszt Ferenc tér 4. sz. alatt volt Péter Gábor „személyi” raktára, a Személynök utca 27.-ben Radnai Pálnénak (az államvédelem egyik könyvelőjének) volt egy szobája, amelyet raktárként kezelt, a Személynök utca 21.-ben pedig Vándor Ferenc (a másik könyvelő) felügyelt egy nagyobb raktárt, ahol bútorszöveteket, szőnyegeket, függönyöket, pokrócokat, lepedőket stb. tároltak. Ugyanebben az épületben volt egy másik raktárhelyiség is, ahol öltönyök, télikabátok, bakancsok, félcipők, ingek, fehérneműk és esőkabátok sorakoztak. A Dembinsky u. 58. sz. alatt egy másik lakásban ugyancsak ruhaneműket, ill. még edényeket, ágyneműket stb.-t tároltak. A Damjanich és a Dózsa György utca sarkán volt állítólag a „könyvtár”, ahol a lefoglalt könyveket gyűjtötték össze. A Gyorskocsi utcában cipőtalpakat, bőranyagot és építkezési anyagokat raktároztak be. A Sztálin út 81.-ben élelmiszerraktár volt. A Rózsa utcában egy raktárban porcelánvázákat és étkészleteket tároltak. ÁBTL 3.1.9. V-150244 Jegyzőkönyv Komendó János kihallgatásáról. (1953. febr. 4.)
27 ÁBTL 3.1.9. V-150262 VI/28. Csapó Andorné
28 Csapó Andor az ÁVH X/4. sz. gazdasági osztályának volt a vezetője.
29 ÁBTL 3.1.9. V-150262 VI/28. Csapó Andorné. (Rostás Péter művészettörténész segített az államvédelmi leltárak elemzésében. Köszönettel tartozom neki a kutatáshoz nyújtott önzetlen baráti segítségért.) Megjegyzendő, hogy a „stíluspluralizmus”, a különböző stílusú bútorok vegyítése már a századforduló lakberendezési szokásait is jellemezte. Sőt, miként Sármány-Parsons Ilona megállapítja: „A sok drapéria és az egyre szaporodó, temérdek dísztárgy, emléktárgy, keleti szőnyeg lassan minden felületet elborított.” (Sármány-Parsons i. m. 1992, 189. o.) A mindenkori villatulajdonosok – a kötelező reprezentáció miatt – elsősorban a szalon, ill. a fogadószoba bebútorozására fordítottak nagy figyelmet, itt vetettek be minden eszközt annak érdekében, hogy a látogatóikat lenyűgözzék.
30 ÁBTL 3.1.9. V-150244 VI/9. Komendó János
31 Mravik László: „Hercegek, grófok, naplopók, burzsoák...” Száz év magyar képgyűjtése. In: Modern magyar festészet, 1892–1919. Bp., Kieselbach Tamás, 2003, (10–33.) 28. o.
32 Hegedűs i. m. 1988, 167–168. o. A Népakarat 1956. november 2-án tudósított arról, hogy két újságírója bejutott a Rákosi-villába: „De nemcsak a berendezésen álmélkodhattunk. Megcsodáltuk a »Hoenson«-féle vastag holland szivarokat, az előttünk eddig még soha nem látott és ízlelt francia, spanyol és még ki tudja hány más országból származó likőröket, borokat, pezsgőket, konyakokat és más italféleségeket.” Baranyai György – Nógrádi Gábor: A Rákosi-villa rejtelmei. Népakarat, 1956. november 2., 1. o. Kálnoky László Ballada egy balladáról című versében a következőképpen regéli el Kuczka Péter (Koczka Péter) állítólagos, legendássá vált hőstettét, látogatását Rákosi Mátyásnál (Mátyási Rókus): „…egy ízben a nagy Mátyási Rókus / vacsoravendége volt, a protokoll / más előkelő íróinak társaságában, s amikor már / búcsúztak a vendégek, Koczka Péter vagányul, / mondhatni, kihívóan belenyúlt az asztal közepén álló / gyümölcsöstálba e szavakkal: „Ha Mátyási elvtárs / megengedi, / elcsórok egy-két banánt, és megmutatom / otthon a gyerekeimnek.”
33 ÁBTL 3.1.9. V-150244 VI/9. Komendó János
34 Hegedűs i. m. 1988, 167–168. o.
35 Huszár Tibor: Az elittől a nómenklatúráig. Az intézményesített káderpolitika kialakulása Magyarországon (1945–1989). Bp., Corvina, 2007, 101. o.
36 Kornai János: A gondolat erejével. Rendhagyó önéletrajz. Bp., Osiris, 2005, 62. o.
37 ÁBTL 3.1.9. V 150305 VI/59. Szatmári Józsefné
38 Péter Gábor letartóztatása után egy ÁVH-s tiszt 1953-ban kelt jelentésében felidézte, hogy fél évvel korábban „az ÁVH Békés megyei osztályán megjelent egy Dalmi nevű hadnagy (műlábú), és közölte a következőket: Péter elvtárs bizalmas utasítására szakácsnő után kutat. A szakácsnő Péter részére kellene. Kért, hogy segítsek neki ebben. Dalmi ezután ismertette a feltételeket, illetőleg a vonásokat, amilyen alakú szakácsnőt Péter e. elképzelt. Tekintettel arra, hogy az elképzelt szakácsnő (emlékszem, hogy meg volt adva a magasság, hajszín, teltség és megbízhatóság) felderítése nem volt biztató, lépéseket nem tettem ennek érdekében.” Kő András – Nagy J. Lambert: Levelek Rákosihoz. Bp., Maecenas, 2002, 153–154. o.
39 MOL M-KS-276. f. 53/46. ő. e.
40 MOL M-KS-276. f. 54/11. ő. e. 4. o. (A Központi Vezetőség 1950. április 25-ei ülése.)
41 Hegedűs i. m. 1988, 169. o.
42 Az 1967. évi IV. földjogi törvénnyel hozták létre a személyi földtulajdon intézményét. Ennek értelmében 6000 m2-ig belterületen, tanyaterületen és zártkertben az állampolgárok földje személyi tulajdonban volt, mivel ott „személyes szükségletre” termeltek. E tulajdonformát megkülönböztették a magántulajdontól – bár lényegében annak szocialista metamorfózisa volt –, így külterületen bárki személyi tulajdont szerezhetett. Az 1987. évi I. törvény megszüntette a személyi földtulajdon intézményét, ez követően ezekre területekre is a külterületi földekre vonatkozó jogszabályokat kellett alkalmazni.
43 Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Bp., Osiris, 2001, 289. o.
44 E visszaélések megtörténtére utalt Brutyó János, a KEB (Központi Ellenőrző Bizottság) vezetője, a „párt ökle” A közéleti morálról, moralizálás nélkül címmel közreadott beszédében: „Mindenkinek állampolgári joga például, hogy telket vásároljon, hétvégi házat építsen, ha erre pénze van. De ha valaki kihasználja azokat a lehetőségeket, előnyöket, kedvezményeket, amelyek esetleg funkciója révén nyílnak számára (előnyös parcellázás, fuvar, bontási anyagok szerzése stb.), akkor ez már nem az állampolgári jog körébe, hanem az erkölcstelen előnyszerzés, a funkcióval való visszaélés körébe tartozik.” Brutyó János: A választott úton. Bp., Népszava, 1983, 199. o.
45 E társasházakról is közöl leírást, fényképeket: Szendrői Jenő – Arnóth Lajos – Finta József – Merényi Ferenc – Nagy Elemér: Magyar építészet, 1945–1970. Bp., Corvina, 1972, 40., 46. o.
46 Az autózás Horthy-kori társadalomtörténetéről összefoglalóan: Majtényi György: Életstílus és szubkultúra. Az autózás története (1920–1960). Korall, 2000. 1. sz., (101–118.) 101–109. o.
47 Autó Motor Sport. 1/5. sz., 1946. november 1., 71. o.
48 Uo.
49 PSZL (Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár) 274. f. 26/45. ő. e.
50 ÁBTL 3.1.9. V-107373 Koch Hugó és társa
51 65/1950. (III. 2.) M. T. számú rendelet a közületi gépjárművek üzembentartásával kapcsolatos kérdések szabályozásáról; 66/1955. (XII. 1.) M. T. számú rendelet a közületi gépjárművek üzembentartásával kapcsolatos kérdések szabályozásáról szóló 65/1950. (III. 2.) M. T. számú rendelet módosításáról.
52 MOL XIX-H-12 1. d.
53 Bácsi József-interjú. 1956-os Intézet. Oral History Archívum. 214. 158. o.
54 Az a körülmény, hogy ki milyen típusú és korú autóval járt, mindinkább jellemezte az egyének vagyoni és társadalmi helyzetében megfigyelhető különbségeket.
A hetvenes évekre az olcsó népautó a Trabant lett, a Warszawa, Wartburg, Zaporozsec, Zasztava, Moszkvics, Skoda, Polski Fiat modellek már kétségkívül nagyobb rangot kölcsönöztek tulajdonosaiknak. Bár a szerencsésebbek ekkor már nyugati autókat is beszerezhettek, nem szabad lebecsülni a keleti tömb országaiból érkező autók presztízsét sem. MOL XIX-G-4-ggg 58. d.
55 A KPM Autófelügyelet évről évre kimutatásokat készített az országos gépjárműállományról és külön a járandósági személygépkocsi-állományról. MOL XIX-H-11 1-40. d.
56 1976-ben például reprezentatív, a korabeli szóhasználattal élve: járandósági személygépkocsiként csak egy ilyen modell futott: a Minisztertanács tartalékautója, tehát ha valakinek elromlott a Mercije, akkor ő kényszerült átmenetileg a „fekete sirályba”. MOL XIX-H-11 40. d.
57 Kádár János állítólagos, viszonylagos puritanizmusáról: Huszár Tibor: Kádár. A hatalom évei, 1956-1989. Bp., Corvina, 2006, 248–253. o. („A főnök nagyon szerette a zsíroskenyeret is…” A puritanizmus valósága és mítosza c. alfejezet.)
58 Huszár i. m. 2006, 251. o.
59 ÁBTL 2.1. V-150028 I/1-e.
60 A kor reprezentatív különvonata ma a Vasúttörténeti Parkban tekinthető meg, a látogató megszemlélheti a vonat utasterének díszes kárpitjait, igényes belső kialakítását. A vonat rendészeti biztosításához lásd a következő dokumentumot: A „K”-vonat (kormányvonat) biztosítási tapasztalatai. (1963) OSA (Open Society Archives) 357-2-1 7. d.
61 Kiss Tibor: Talált tárgyak országa, avagy az „Öreg kocsija”. Szoc.reál, 2006/8. sz. www.szocreal.hu (Utolsó letöltés: 2007. június 15.)
62 MOL XIX-L-3-a 004/1969.
63 Amikor a ’45-ös választások előtt a sajtó megkérdezte a politikusokat, mivel töltik a szabadidejüket, Nagy Ferenc említette egyedül, hogy szeret vadászni. Rákosi ellenben azt válaszolta, hogy ő a szabadidejében is politikával foglalkozik. Hajdú Tibor: Kérdőjelek R. M. hiányzó portréjához. Élet és Irodalom, 1983. 6. sz., 5. o.
64 Pitlik József miskolci ingatlanközvetítőt bízták meg azzal a feladattal, hogy a derenki lakosok részére „megfelelő ingatlanokat szerezzen, és azokra az összes derenki ingatlantulajdonosokat” áttelepítse. MOL K 27 1940.05.24. (46.)
65 MOL XIX-K-I-y 342-343. d. A kitelepítés történetének regényes megformálása: Szűts László: A kormányzó úr medvéi. Bp., Kossuth, 1965.
66 Derenk község korábban elnyerte a „leghűségesebb település” címet, mivel Trianon után a falu lengyel származású lakói népszavazáson döntötték el, hogy Magyarországhoz akarnak tartozni, és nem Csehszlovákiához.
67 Utóbb sikeresen telepítették le Szederjei Ákos vezetésével a szaporulatot. A szakértelem időtállóságával kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy ő 1945 után a Földművelésügyi Minisztérium Vadászati Osztályán dolgozott, majd 1948-tól a MÁLLERD osztályvezetője lett. Pápai Gábor (szerk.): Gyökerek és lombok. Erdészportrék. Bp., Országos Erdészeti Egyesület, 2003, 263. o.
68 A község a vadászterület határán feküdt, miként a magyar oldalon még Bodvaszilas és Szögliget is.
69 MOL XIX-K-1-ii 4. d. 161.280/1946. A rezervátum alapját a második bécsi döntés értelmében Csehszlovákiától visszakapott területek és a szini birtok képezték. A párizsi békével húzott új határvonal azonban a terület egy részét elvágta Magyarországtól. A rezervátum szakértői 1947-ben javasolták a magyar minisztertanácsnak, hogy lépjen kapcsolatba a csehszlovák kormánnyal az ott élő három medve érdekében. Ez a kezdeményezés azonban a lakosságcsere idején nem volt „időszerű”, így az állatokat nem tudták megvédeni a csehszlovák vadászok golyóitól. MOL-XIX-K-1-ii 8. d. 125.725/1947; Dr. Tóth Sándor: Nyitány a hírnévhez. Vadászat és vadgazdálkodás Magyarországon, 1945–1951. Bp., Nimród, 2007, 182., 191–192. o.
70 Az átalakítások, átalakulások ekkor a demokrácia, a társadalmi igazságosság jelszavával történtek. Sas Árpád, a Szakszervezeti Tanács titkára, aki 1946-ban került a Földművelésügyi Minisztérium vadászati osztályára, felvételi kérelmében például a következőképpen fogalmazott: „A munkásság részére rendkívül megnyugtatólag hat az a tudat, hogy az SZT [Szakszervezeti Tanács] részéről is van az FM vadászati osztályán egy olyan egyén, ki a szervezett munkásság bizalmát bírja.” Dr. Tóth Sándor: A hírnév kötelez. Vadgazdálkodás és vadászat Magyarországon. Bp., Nimród, 2005, 41. o.
71 A Magyar Közalkalmazottak Szabad Szakszervezete Sportszakosztályának KASE néven alakult társasága választotta elnökéül Nagy Imrét. Tóth i. m. 2007, 138. o. Nagy Imre feltehetőleg később is vadászott: a lakásán az 1957. április 30-ai házkutatás során lefoglalt tárgyak jegyzékében szerepel: „1 drb. kétcsöves kakasos vadászfegyver”, „36 drb. vadászpuskatöltény”, „2 drb. arcképes fegyverviselési engedély”, „2 drb. lőszervásárlási engedély”. MOL XX-5-h 12. d. 1. k.
72 MOL XIX-K-1-ii 11. d.; Tóth i. m. 2005, 65., 343. o.
73 Beretz Katalin: Puskák, pajzsok, fohászok. Bp., Zeusz, 2001, 27. o. (A fennmaradt jegyzeteket, naplótöredékeket Nagy Endre özvegye, Beretz Katalin szerkesztette egyes szám első személyű elbeszéléssé.)
74 ÁBTL 3.2.4. K-2248 „Szarvas”
75 Naplótöredékeiben élettörténetének erre a fordulatára, illetőleg megmentőjére a következőképpen emlékezett: „Horváth Márton nemcsak a magyar vad, a magyar vadászat, de a politikailag megbélyegzett régi szakemberek érdekében is nemegyszer vetette latba politikai súlyát...” Beretz i. m. 2001, 33. o.
76 Tanzániában utóbb a „Bwana mkubwa Masharabu”, a szakállas nagyúr címmel illették. Élettörténetéhez lásd még: Sáry Gyula: Akivel nem bírt a kafferbivaly. Nimród, 1994. 9. sz., 9. o. Magyar kapcsolatai sohasem enyésztek el, Tanzániában őnála vendégeskedett és vadászott például Földes László MÉM-miniszterhelyettesként. ÁBTL 3.2.4. K-2248 „Szarvas”
77 Interjú dr. Tóth Sándorral. 2005. szeptember; Tóth Sándor i. m 2005, 126. o. Az Egyetértés alapító tagjai Apró Antal, Balassa Gyula, Benkei András, Biszku Béla, Cseterki Lajos (titkár), Czinege Lajos, Fehér Lajos, Fock Jenő, Földes László, Gáspár Sándor, Kádár János, Losonczi Pál, Nezvál Ferenc, Németh Károly (elnök), Pap János, Szabó Zoltán (orvos), Szücs Ferenc és Tompa István voltak. Fácán Matyi 1964. (A Fácán Matyi c. vicclap az Egyetértés Vadásztársaság életének eseményeit örökítette meg. Az újságot a Ludas Matyi karikaturistái készítették az Egyetértés Intéző Bizottsága intencióinak megfelelően a társasági tagok számára.) A vadászat 1945 utáni társadalomtörténetéről részletesebben: Majtényi György: „Nem mehet akárki vadásznak.” Az elit és a vadászat a második világháború után. FONS. Forráskutatás és Történeti Segédtudományok, 2006. 1. sz., 3–20. o.
78 Tóth i. m. 2005, 91–92., 132–133. o.
79 Kövér György – Gyáni Gábor: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Bp., Osiris, 1998, 200. o.
80 Odescalchi Eugénie: Egy hercegnő emlékezik. Bp., Gondolat, 1987, 170. o. Idézi: Gyáni Gábor in: Kövér–Gyáni i. m. 1998, 201. o.
81 Dr. Zoltán János: Legenda és valóság. Bp., Dénes Natúr Műhely, 1996, 46. o.
82 Vadászati kiállítások és trófeabemutatók. Bp., MÉM Vadászati és Vadgazdálkodási Főosztály, 1970. MOL XIX-K-9-aj 44. d.
83 Trófeakiállítás. A hazai vadászok 1969–1970. évi arany- és ezüstérmes trófeái. 1970. VI. 20–30. Mezőgazdasági Múzeum. Szarvasagancs 1969. aranyérmes: 1. Kádár János, 2. Kárpáti Ferenc, 3. Kádár János, 4. Dr. Horváth Béla, 5. Kovács István, 6. László Andor, 7. Csémi Károly, 8. Gáspár Sándor, 9. Földes László, 10. Mátyás László, 11. Timár Mátyás, 12. Borbándi János, 13. Fock Jenő, 14. Czinege Lajos, 15. Cseterki Lajos. Vadászati kiállítások és trófeabemutatók. 62. o. (MOL XIX-K-9-aj 44. d.) Az ugyanebben az évben megrendezett győri Vadászati Kiállításon Horst Gerlach, Witzl Jürgens, Rudolf Hess és Helga Hess által elejtett szarvasok agancsai vezették az örökrangsort. Uo. 132. o.
84 Az esemény honi rangját és a vadászat korabeli népszerűségét mutatja, hogy a kiállítás megnyitóján többek között részt vett Fehér Lajos, a minisztertanács elnökhelyettese, Gáspár Sándor, a SZOT főtitkára, Németh Károly, a Budapesti Pártbizottság első titkára, a Politikai Bizottság tagjai, továbbá Óváry Miklós, az MSZMP KB titkára, Timár Mátyás és Vályi Péter, a Minisztertanács elnökhelyettesei. MOL XIX-K-9-aj 40. d.
85 A Vadászati Világkiállítás, Bp., 1971. Tájékoztató. MÉM Kiállítási Iroda. 11. o. MOL XIX-K-9-aj 40. d.
86 A munkáshatalom mítoszának árnyékában a lótenyésztés mégis olyan szenzációkat produkált, mint Imperiál (már a név is beszédes), aki egykor Európa sztárja volt, vagy az ügető Kabala, aki Bécsig verhetetlen volt. Gál László: „Csak a szépre…” Budapesti életképek az 1950–60-as évekből. Bp., Fekete Sas, 2005, 194. o. A lóversenysport történetét Lóversenyzés – a mágnások sportja alcím alatt foglalta össze: Zeidler Miklós: A modern sport a nemzet szolgálatában a 19. századi Magyarországon. Századvég, 2006/4. sz., (71–104.) 76–83. o.
87 Az Országos Sporthivatal javaslata szerint „a Szovjetunió példája nyomán” kellett kialakítani „a sportegyesületek új rendszerét”. MOL M-KS 276. f. 54/116 ő. e.
88 Hadas Miklós – Karády Viktor: Futball és társadalmi identitás. Adalékok a magyar futball társadalmi jelentéstartalmainak történelmi vizsgálatához. Replika, 1995. 17–18. sz., 89–121. o.
89 Miként az ügyben készült feljegyzés megállapította: „Vezető elvtársaink nevével takarnak visszás dolgokat. Politikai Bizottságunk tagjainak a különböző fanatikus egyesületi drukker-táborokban történő sajátságos osztályozása is végső fokon hátrányos Pártunk tekintélyére.” Hegyi Gyula leszögezte továbbá: „sokszor az érintett elvtársak személyiségét rossz irányban használják fel az egyesületek.” MOL M-KS 54/85 ő.e.
90 Nagy Béla: Ki kicsoda a Ferencvárosi Torna Club történetében? Bp., FTC, 1987, 54. o.
91 Sebes Gusztáv: Örömök és csalódások. Egy sportvezető emlékei. Bp., Gondolat, 1981, 132. o.
92 Hámori Tibor: Puskás. Legenda és valóság. Bp., Sportpropaganda, II. kiadás, 1982, 149. o.
93 Hámori i. m. 1982, 148. o.
94 Ember Mária: A kis magyar „focialista forradalom”. Eső, 2001. 1. sz., 40–45. o.
95 A válogatott elé kiküldött fogadó bizottságot Vas Zoltán vezette. Sebes Gusztáv visszaemlékezése szerint Vas közölte vele: azzal a hamis hírrel irányítják majd rá az emberek haragját, hogy Tóth Mihály a veje, és ezért játszatta a döntőben. Sebes i. m., 267–269. o.
96 Aczél Tamás – Méray Tibor: Tisztító vihar. München, Griff Kiadó, 1982, 216. o.
97 1974-ben például az Országos Testnevelési és Sporthivatal készített tervezetet az MSZMP Titkársága számára, mely a bajok okait kereste, s egyben gyógyírt is kínált azokra. A Titkárság határozatát utóbb eljuttatták a Rádiónak, a Televíziónak, és később nyilvános tanácskozást is rendeztek róla. A válogatott és a klubok „eredményeit a közvélemény nagy figyelemmel kísérte”, ezért a pártvezetés számára úgy tűnhetett, hogy határozott fellépésük a párt iránti „bizalmat” is erősítheti. MOL M-KS 288. f. 7/445. ő. e.
98 Hadas–Karády i. m. 1995, 104. o. Jellemző epizódja még a magyar futball Kádár-kori történetének Puskás Ferenc hazatérése. Puskás 1981-ben tékozló fiúként Magyarországra érkezett, s az angolok elleni válogatott meccset megelőző gálamérkőzésen ismét pályára léphetett nemzeti színekben. Jelképes mozzanat, hogy a mérkőzés végén az egész csapat odavonult a dísztribün elé, ahol a pártvezetők és kormánytagok foglaltak helyet, és Puskás – miként az az egykorú felvételeken látható – meghajolt Kádár előtt, aki ezt főhajtással viszonozta.
Budapest retró zenés háttérrel? Bár így is nézhető, ennél azért több a Moziklip. A jópofa filmecskék valóban kétségbeesetten üzennek egy olyan korról, melyen egyszer már túlléptünk. Ha figyelünk, a filmből megérthetjük, hogy nem is volt olyan vidám az a barakk.
Éppen 28 éve, 1987. augusztus 6-án került a mozikba Tímár Péter filme, a Moziklip. Ebben az időben nyugaton már népszerű műfaj a videoklip, Magyarországon is egyre több helyen volt fogható – természetesen csak műholdon vagy kábelen. A műfaj tehát már hazánkban is ismert és népszerű volt, de a magyar előadóknak nem volt lehetőségük videoklipek forgatására – illetve amik videoklipként futottak, azokban általában csupán az előadók sétálgattak valamilyen díszletben vagy ismertebb helyszínen. A képekben önálló történetet előadó, a dalnak új értelmet adó vagy tartalmát filmes eszközökkel kidomborító, helyüket önálló műként is megálló rövidfilmek azonban még nem készültek.
Ezt a hiányt egy csapásra kívánták pótolni egy egész mozifilmmel, mely rögtön 18 dalt, illetve 17 videoklipet tartalmazott. A film nem csupán ezért volt hiánypótló, hanem azért is, mert számos befutott előadó mellett olyan előadók is szerepelnek a filmben, akik akkor kevéssé voltak ismertek – egy részükre mára el is felejtettük. A film hanganyagából hanglemez készült, erre a dalok más sorrendben kerültek, mint ahogyan a filmben elhangzanak. A dupla album egyik lemezén tömörülnek a „sztárok”, a másik lemezre a kevésbé ismert előadók kerültek. A kettősség jól tükröződik a lemez Wikipédia-oldalán, ahol az album A és B oldalának minden előadójához tartozik a saját oldalára mutató link, míg a C és D oldalak esetében a feléhez sem.
A lemezborító
A film a V’Moto-Rock dalával indul, ezzel korábban már részletesebben is foglalkozunk. A dal a „film az életünk” metaforáján alapul. A következő szám, Komár László Élni tudni kell című dala szintén az élet nagy problémáját, mondhatni, értelmét feszegeti. Csakhogy míg a kezdődal azt sugallja, hogy az életnek csak elszenvedői vagyunk, addig a második azt, hogy befolyásolhatjuk, sőt tudnunk kell befolyásolni („élni tudni kell”). A dalszöveg szerint az élet csupán buli („a testem, a lelkem az alapvető élvezeteké, ez lesz a jó balhé”), addig az életnek csupa kellemetlen elemét említi (pofonok, szigorú tanítók) – pozitív elemként legfeljebb a szexualitás jelenik meg, de a képek ezt is ellensúlyozzák: az első csókot másodperceken belül követi az esküvő, majd a válás, sőt a halál (ami szintén jó balhé). A képek itt egyébként is erősen kiegészítik a szöveget: pl. az „emlékemet ápolják” jelentése csak a képek alapján fejthető meg (ill. azoknak köszönhetően új jelentést kap). Szintén a képek adnak a dalnak egy a pusztán a szövegtől eltérő, de a dal alapvető hangulatához jól illeszkedő befejezést: a halál túlélhető.
Ezután a (Sárközi) AnitaVárj rám című száma következik – ő ekkor bukkant fel a hazai könnyűzenei életben, de kisebb-nagyobb sikerei ellenére később sem igazán futott be. Ez az első dal a filmben, amely a párkapcsolat problémáját feszegeti, bár ebben a dalban csak a kapcsolat hiánya, a kapcsolat iránti vágy jelenik meg. A képek ismét átértékelik a dalszöveget: míg a szövegben semmi nem utal arra, hogy a lány nem egészséges módon vágyik egy társra, addig a képek már valamilyen egészségtelen elszántságra, a magányba való beleőrülésre utalnak (különösen a vasalógép motívumával).
Az ekkor éppen népszerűsége csúcsán álló Z’Zi Labor Szárnyak nélkülcímű száma viszont a megvalósult, sőt révbe ért kapcsolat témáját járja körül – legalábbis képekben. A szöveg mindössze a hétköznapokba való belefásulásról, fantáziátlanságról, beletörődésről, a vágyak nélküli életről szól. A képeken is ezt láthatjuk: a pár unalomban leéli az életét, mely lényegében céltalan, sehova sem fut ki. A képekben még a kitörésnek az a halvány lehetősége sem jelenik meg, ami a szövegben:
Gyermek arcodon még nem szántott a múlt Próbálj meg szállni, ha az enyém elsimult
A következő előadó, Ács Enikő sosem tartozott a legismertebb énekesnők közé, sőt a film forgatása idején már évek óta visszavonult, és csak külön felkérésre vállalta Bródy János Kornél és Elvira című dalának előadását. A dalt 1975-ben már Koncz Zsuzsa is lemezre énekelte, de nem vált igazán ismert slágerré.
Míg a korábbi dalszövegek líraiak, a Kornél és Elvira igazi epikus mű: egy fiú történetét, kapcsolati próbálkozásait meséli el attól kezdve, hogy barátnője otthagyja, addig, hogy rájön, hogy mégis ő volt az igazi, és elindul hogy felkeresse. Itt is érdemes megfigyelni, hogyan konkretizálják a képek a szöveget – különösen ami Adél terveit illeti, illetve azt, ahogy a dal eredetileg pozitív kicsengését, miszerint legalábbis megvan a lehetősége annak, hogy Kornél és Elvira összejöjjön, hogyan érvénytelenítik ironikusan a filmkockák.
Ismét egy jóval korábbi szám feldolgozása következik. Cseh Tamás és Bereményi Géza Amikor Desiré munkásszálláson lakott című dala 1978-ban, az Antoine és Desiré című albumon jelent meg, de minden valószínűség szerint korábban keletkezett.
Az eredeti dal, bár a felszínen vidáman sztorizós, valójában ismét a magány, a társtalanság tragikumáról szól: „az egyetlen nő, ki állandó” a munkásszállás lakói számára az oda becsempészett Ica, akin a lakók megosztoznak... Varga Miklós előadásában a hangszeres kíséret gazdagabb lett, a képek pedig inkább a történet iróniáját erősítik, különösen a Hófehérke és a hét törpe történetre való kikacsintással. Erősen ironikus elem a rendészek egyenruhája vagy – zeneileg – a tapsolás alkalmazásmódja is.
A párkapcsolatok témája ezzel egy időre lekerül a napirendről, ám pesszimista hangulatot csak látszólag töri meg Katona Klári és Sonló Tamás Boldog dal című száma. A cím ugyanis megtévesztő: a dal valójában egy olyan napról szól, mely rosszul sikerül, „mint máskor”. Ebben az esetben a képek igen messze visznek a dalszövegtől, különösen, hogy történetben filmszakadás következik be... a dal valóban megszakad addig, míg a moziépész megragasztja a filmet. Ezután pedig a pechsorozat külöböző filmrészleteken keresztül folytatódik, míg Katona Klári be nem rohan a mozigépészhez, és vissza nem fűzeti az eredeti filmet. Óhatatlanul is az az érzésünk, hogy Timár Péter itt elbliccelte a klipkészítést, és egészen elszakadt a daltól – bár az alapvető témánál, a peches napnál azért megmaradt.
Kőnigh Péter és a Ciklámen Indián dalának szövege sejtelmes és rejtelmes: alapállítása, miszerint „indiánok vagyunk mindannyian”, a szövegben nem kerül kifejtésre, így tág teret ad az egyéni interpretációknak. A dalhoz kapcsolódó képek leginkább azt sugallják, hogy az indiánság tulajdonképpen önmagunk megtalálása, a saját identitásunk kialakítása és felvállalása, az önmegvalósítás – melyet a társadalmi korlátok akadályoznak. Ezt az identitásunkat azonban mindannyiunknak fel kell adnunk, és ettől mindannyian egyformán szenvedünk – legalábbis amíg teljesen bele nem simulunk a rendszerbe. A jelenet a Pink Floyd A fal című filmjének egy jelenetét idézi.
A következő számot, a Kacsamajom címűt a Kamara Rock Trió adja elő, melynek egyetlen széles körben ismert tagja Laár András. A dal szövege egy különös lényről, a címszereplőről szól, de nem derül ki, hogy mi köze a kacsához vagy a majomhoz, csak annyi, hogy a sötétet szereti, a fényt nem, és legjobb egy zseblámpával védekezni ellene. Míg a szöveg lényegében teljesen a fantáziánkra bízza, milyennek képzeljük a kacsamajmot, a filmben a lény rajzfilmfiguraként meg jelenik: egy gorillatestű, kacsafejű, derék- és vállszíjat viselő, egyensapkás lény – nyilvánvalóan valamilyen fegyveres testület tagja.
Itt hirtelen fordulat következik be, mert visszatérünk a párkapcsolatok, de legalábbis az emberi kapcsolatok témájához. Zorán Számíthatsz rám című dala az egyes szám első és második személyt váltogatja, egyfelől lírai vallomás és önreflexió, másfelől a megszólított biztosítása arról, hogy hozzá továbbra is bármikor fordulhat. A megszólítottról csak sejthetjük, hogy valamikori szerető, szexuális partner, élettárs, esetleg feleség, akivel időnként azért még ma is előfordul...
De te semmit sem változtál Csak halkabban szeretsz már Ha nekem vagy szép, mint rég [...] De te semmit sem változtál Csak máshoz vagy hűtlen már Ha megtalálsz még, mint régen
A filmen is egyfajta szerelmi sokszög jelenik meg, melynek szereplői közötti viszonyokról elsősorban a tekintetük beszél. Feltűnő stíluselemek a rajzos betétek, melyek stílusukkal sem hagynak kétséget afelől, hogy mi ihlette őket – ugyanakkor míg eredeti helyükön nagyon is fontos funkcióban jelennek meg, a Moziklipben egyáltalán nem világos, mi a szerepük...
A rövid kitérő után visszatérünk a közérzetdalokhoz: a Napoleon BoulevardÁlmunkra vigyáz című dala következik: ezek szerint az élet ugyan biztonságos, de egyben nyomorúságos is. A dalhoz kapcsolódó képek ezúttal külön történetet mesélnek el, mely hangulatilag ugyan támaszkodik a szövegre, de teljesen háttérbe is szorítja. Két párhuzamos történetet látunk, az egyik évtizedekkel korábban játszódik, és két gyerek azzal ijeszt a szüleire, hogy halottnak tettetik magukat – egy másik, a film korában játszódó történetben egy idős házaspár valóban öngyilkosságot követ el, minden bizonnyal azért, mert nem viseli el tovább a nyomort. A történet tragédiáját a játék végén magát elnevető gyerek oldja.
Ismét Laár András következik, ezúttal egyedül (habár könnyen hihetnénk, hogy egy KFT-számot hallunk). A Szerdakirálynő című szám nehezen illeszthető be tematikailag az eddigi számok közé. Nem filozofál az élet értelméről, nem szól párkapcsolatról, szerelemről, kifejezetten közérzeti dalnak sem mondható. Szerdakirálynő az idilli lét szimbóluma, időnként olyan, mintha feltűnne, mintha lenne lehetőség ennek az idilli állapotnak, a boldogságnak az elérésére – de ez csak illúzió. A képek legfeljebb konkretizálják ezt az állapotot, megjelennek a hétköznapiság jelképei (dugó, Trabant, idősödő, csúnyácska feleség), miközben az idill a mi életünkben legfeljebb bugyuta álmodozásként jelenik meg (játékvár, melynek tornyán hajszárítóval lobogtathatjuk meg a zászlót).
A Sziámi Leszoktunk róla című dala már végképp leszámol minden idill illúziójával. Világvégeszám („ez már az utolsó óra”; „nem félünk smemitől, ami jön és megöl”), melybe valamiképpen belejátszik az alkohol is („betelt a pohár”), de leginkább a hiányával („ezt józanul töltjük el”). A filmkockák is világvégét idéznek, először a kihalt város képeivel, majd a gyülekező, mintegy végítéletre (valójában minden bizonnyal az augusztus huszadikai tűzijátékra) készülő tömeggel. Végül a tűzijátéknak a tömegen visszaverődő fénye atomrobbanássá fényesedik, ám a film forog tovább...
Révész Sándor Ne várd a hullócsillagot című számának már a címe is cenzor után kiált (hulló csillag, érteeed?) – bár a szöveg kissé keszekusza, nehéz igazán konkrét tartalmat tulajdonítani neki, ámde bizonyos sorai azért magukban is eléggé határozott állításokat tesznek 1987 Magyarországáról („nekünk elrepülni nem szabad”, „messze még a változás” – pedig közelebb volt, mint gondolták. Kicsit visszaköszön a nyitószámnak az a gondolata, hogy míg a nagy dolgokat nem tudjuk befolyásolni, azért itt vagyunk egymásnak:
Ne várd a hullócsillagot, látod én itt vagyok, talán visszatalálsz.
Amíg a dalszöveg igencsak burkoltan, amúgy bródyjánososan célozgat a rögmagyar valóságra, addig a film nem sok teret hagy más értelmezéseknek. A filmkockákon a zsarnok katonákat küld a csillagászra, elraboltatja és magáévá teszi feleségét (a nemi erőszakot a képek csak igen áttételesen ábrázolják: a nőt királynői ruhákba öltöztetik), őt magát kínzásoknak vetik alá. (Más értelmezés szerint a királyné tölti idejét a csillagásznál, de a király visszahurcoltatja.) Ha valaki abban az illúzióban ringatná magát, hogy régi történetről van szó, a rendező nem hagyja: egy modernebb kori változatot is beidéz rövid ideig. A történet innen – igazodva a dalszöveghez – azt mutatja be, hogy az ellenállás értelmetlen, az egyedi akciók kudarcra vannak ítélve. A rendező itt talán érzi, hogy túl messzire ment, és utólagosan idézőjelbe teszi a jelenetet: a szereplők visszavedlenek színészekké, és befejezik a forgatást. Sőt, néhány másodpercig a díszletek hátterét látjuk.
Kentaur szintén nem tartozik a hazai popélet legismertebb tagjai közé, bár a nem teljesen ismeretlen Satöbbi együttesnek is alapító tagja volt – elsősorban képzőművészként, díszlettervezőként dolgozik. Sirályszigetcímű száma lírikus világvégedal:
Felszáll, rám hull, eltemet [...] Sirálysziget, sötét sziget Örvény mélyén elveszek [...] Nincs híd a vízen Feldőlt a part
A képek által elmesélt történet itt is radikálisan függetlenedik a daltól. A filmen a művész a téli tavat és a felette keringő madarakat figyeli, miközben egy vágóasztalnál dolgozik az elé táruló képekkel. Mögötte előkelő társaság mulatozik, sem ők nem törődnek a művésszel, sem a művész velük. Egyedül egy fiatal lány mutat érdeklődést a művész iránt, és ez az érdeklődés viszonzásra is talál. Mielőtt azonban bármi történne kettejük között, a társaság figyelme mégis a vágóasztal felé fordul, a filmeket megsemmisítik, a művészt elüldözik, végül ő maga is a folyóba hajítja a nála maradt filmszalagokat.
We don't need no thought control (Forrás: Filmkultúra)
A Sziámi Száz bolha című száma szintén közérzetdal, melyben részben a világvége is belejátszik:
Jaj, de ideges vagyok, Most már úgyis meghalok.
Ugyanakkor nem feltétlenül a külső tényezők felelősek ezért, megjelenik az önsorsrontás motívuma is:
[...] most már biztos maradok, mert tudom, hogy menni kell. [...] És veled nekem a legjobb, úgyhogy én nem maradok nálad!
Ugyanakkor a dal azt is sugallja, hogy a döntések csak látszólagosak, valójában tét nélküliek:
Nem tudom eldönteni, szívem, hogy hamburger, vagy hot-dog. Nem tudom eldönteni, szívem, hogy itt rosszabb, vagy ott jobb.
A képek által elmesélt történetben feltűnőek az arctalan, maszkos emberek. Ez ismét A fal már idézett betétdalát juttathatja eszünkbe, különösen a klip elején látható vonulásuk:
Szinte ikonikussá vált jelenet, melyben a meós a jó villanykörtéket összetöri, a hibásakat viszont becsomagolja (l. még Birkaiskola). Szintén hatalmas ötlet az új lakását békaügetésben megszemlélő fiatal pár.
Az utolsó előtti szám előadójának és szerzőjének neve szintén nem közismert: pedig Korom Attila évtizedek óta folyamatosan jelen van a hazai könnyűzenei életben, ismert előadóknak írt dalokat és szerepelt felvételeiken is. Vasárnap éjjel című számának szövege talán az album legerősebb lírai szövege, mely laza epikus keretbe illeszkedik (a lírai én az éjszakai buszra vár, az álommal küszködik, közben valaki tüzet kér tőle).
A telihold ragyogón ring remegő pocsolyákon. Az utolsó piros hetest várom.
A képek itt is elszakadnak a dalszövegtől, az
Egy férfi jött, tüzet kért, aztán elment
sorok például egészen új értelmet kapnak: archív felvételeken egy nő tüzet ad egy férfinak (talán a fiatal férfi szereplő apjának), aki később egy bőrönddel távozik egy lakásból. A teljes történet szerint pedig egy fiú fekszik a kórházban; majd egy lány valahol a városban felriad, elindul, közben a fiú szíve leáll, a lány fut, mi már tudjuk, hogy hiába. A történetnek azonban nincs sok jelentősége – tulajdonképpen nem alaptalanul nevezhetnénk túlzottan hatásvadásznak –, sokkal jelentősebbek az éjszakai kihalt Budapestet ábrázoló, remekül szerkesztett képek.
A filmet Dolák-Saly Róbert dala zárja. A ma inkább komikusként ismert szerző-előadó Az elveszett éden című száma a nyitó számokhoz hasonlóan az élet nagy kérdéseit, értelmét feszegető dal. A szöveg azonban sehogy sem áll össze koherenssé: hol a vágyakról, hol a képzeletről van szó, hol minden csak ábránd, amit látunk, hol nem térhetünk ki magunk elől. A refrénben talán maga az élet a látomás, és ezek szerint csak rajtunk múlik, hogy a nekünk jutott sorsot hogyan éljük meg:
Nem tart soká e látomás E kényszerű mutatkozás És tőled függ a fogadtatás
Ez a gondolat párhuzamot mutat a nyitódal hozzáállásával, de míg az viszonylag könnyen visszafejthető szöveg, Dolák-Salyé meglehetősen zavaros. Talán ezt érzi a rendező is, aki valójában nem is forgatott valódi klipet a dalhoz, hanem néhány képsor után az előző klipek részletei következnek, és a feliratok következnek.
A film egésze
A fentiekben láthattuk, hogy a filmnek nincs határozott, nagyívű szerkezete, a dalok esetlegesen kapcsolódnak egymáshoz, legfeljebb kisebb tematikus ciklusokról beszélhetünk, de időnként ezeket is megszakítják oda kevésbé illő dalok. Ez azonban nem jelenti, hogy random klipgyűjteményről lenne szó: a művet számtalan közös motívum tartja össze.
Az egyik a kor Magyarországának, elsősorban Budapestjének ábrázolása. A film akár zenés Budapest retróként is nézhető. Bizonyos jellegzetes városképi elemek újra és újra felbukkannak, így például a budapesti tömegközlekedésnek gyakorlatilag minden járműve szerepel a filmben – sőt, a vasút is szerepet kap, és a ferihegyi repülőtér is felbukkan. A tömegközlekedés mellett többször is láthatunk képeket az autóforgalomról, a kor jellegzetes típusaival. A közlekedés nem csupán díszletként jelenik meg, általában a változáshoz, bizonytalansághoz, vagy az üres napi rutinhoz kötődően bukkan fel (utóbbi különösen a járművekre való várakozás formájában, de a járműveken való zötykölődés vagy a dugóban való araszolgatás képében is).
Az utolsó piros hetesek egyike – talán erre várt Korom Attila? (Forrás: Wikimedia Commons / Aktron / GNU-FDL 1.2)
A film a kor lakásbelsőinek széles spektrumát is felmutatja: a kor lakberendezési jellegzetességeiről dokumentumfilmet lehetne készíteni csak a Moziklip képanyagát felhasználva. A lakásbelsőknek hangulatteremtő erejük van, ugyanakkor segítenek elhelyezni a szereplőket társadalmilag. Fordítva is igaz a dolog: a film egészében a magyar társadalom számtalan alcsoportját mutatja be, és az ő életükről a környezetükön keresztül is beszél. A lakásbelsők számtalan esetben utalnak a szegénységre, sivár életkörülményekre, igénytelenségre – de a láthatóan drágább lakásbelsők (vagy a szállodák belső terei) is inkább valamilyen látszatfényűzésre utalnak. (Vagy csak ma látjuk így.)
Bár hajlamosak lehetnénk azt hinni, hogy a jellegzetes szórakoztató műfajjal csak vidám filmet lehet létrehozni, a Moziklip a nyolcvanas évek Magyarországának nyomasztó viszonyairól beszél, a vidám vagy ironikus gesztusok ezt legfeljebb oldják vagy leplezik. A legtöbb dal tartalma úgy foglalható össze, hogy az élet szar, és amikor nem kifejezetten magánéleti problémákról (szerelmi bánatról) van szó, akkor ezért egyértelműen a társadalmi viszonyok felelősek. Szinte minden klipben valamilyen formában felbukkannak a fegyveres erők egyenruhás tagjai (vagy legalább egy BKV-ellenőr). Tőlük függetlenül is gyakori az erőszak motívuma, többször megsemmisül valami vagy megsemmisítenek valamit. Szintén visszatérő motívum az arctalanság, elszemélytelenedés, gondoljunk a vasalógép fejetlen testére, a munkásszállás rendészeinek papírszemére vagy a Száz bolhában szereplő aranymaszkokra.
Szintén több klipben visszatér a film motívuma, többször látjuk azt a szalagot, amelyet nézünk (Boldog dal, Sirálysziget). A kezdő klipben is a mozinézők úgy érezhették, hogy a szereplők velük ülnek be a filmbe.
A Moziklip a kor jellegzetes terméke, kulturális örökségünk dokumentuma (elég, ha csak az azóta megszüntetett budapesti piros járatokra gondolunk – a piros hetest gyerekeinknek már magyaráznunk kell), ugyanakkor a dalok többsége ma is élvezhető. Boldog születésnapot kívánunk!
A szexualitás Magyarországon a 20. század közepén még meglehetősen szigorúan tabu témának számított, a test nyilvánossága pedig erősen korlátozott volt. A női ruhák, szoknyák az általános társadalmi elvárásnak megfelelően térdig értek vagy kissé térd alatt végződtek. A fűző viszont már nem volt elengedhetetlen kelléke a női alakformálásnak, egyre kevesebben hordták továbbra is. A nők nadrágviselete ekkor még csak kivételes volt.
Aki az illendőség szabályai ellen vétett, kihívóan viselkedett, a korabeli megítélés szerint túlságosan kacéran öltözködött (például rövidebb szoknyát hordott az elvártnál), többet mutatott meg a testéből az akkor elfogadottnál, az könnyen rossz hírbe keveredett. Természetesen jelentős különbségek voltak e téren a nagyvárosok, a kisvárosok és afalvak értékrendszere és illemszabályai között.
Az illendőségnek megfelelő női ruha 1954-ben. Forrás: Fortepan
A középiskolás fiúk és lányok nagy része továbbra is elkülönített osztályokba járt, a koedukált oktatás csak fokozatosan terjedt. A negyvenes-ötvenes években leginkább a tánciskola, a társastáncestek és a bálok nyújtottak alkalmat az ismerkedésre.
Hogy mit tekintettek szemérmetlenségnek, illetlen viselkedésnek, némiképp eltért az egyes társadalmi rétegeknél, de az alapnormák lényegében egységesek voltak. A házasságkötés előtti testi kapcsolat továbbra is a férfiak számára volt „megengedett” (legalábbis hallgatólagosan), a nők házasodás előtti szerelmi életét viszont nem tartották elfogadhatónak. Ők általában továbbra is „tisztességesen és erényesen” – értsd: szerelmi ismeretek és szexuális tapasztalatok hiányában - kötöttek házasságot.
A polgári korból örökölt viktoriánus prüdéria az ötvenes-hatvanas években sajátos megerősítést kapott. A korszak úgynevezett szocialista erkölcse lényegében csak a házasságon belüli nemi életet tartotta elfogadhatónak. Az ötvenes évek elején a házasságtörést a párttagok esetében még pártfegyelmivel büntették.
A szexualitásról való beszéd is évtizedeken keresztül őrizte még tabujellegét. A nemiséggel kapcsolatos információkat a gyerekek és a fiatalok rendszerint a családi kereteken kívül szerezték be. Az általános gyakorlat szerint a testiségről, a szexualitásról, az alapvető biológiai ismeretekről a szülők – a ritka kivételektől eltekintve – nem beszélgettek gyermekeikkel.
Az 1967 és 1986 között 2-3 évente kiadott könyvecskével egy egész generáció számára tudták le a "felvilágosítást"
Szexuális forradalom szocialista módra
A szexualitással kapcsolatos íratlan normák és a társadalmi gyakorlat a hatvanas-hetvenes évek fordulóján kezdett mélyrehatóan megváltozni. Ezzel egyidejűleg többek között a miniszoknya és a bikini gyors térhódítása gyökeresen átformálta a női test nyilvánosságával kapcsolatos közvélekedést is.
Mini és bikini 1969-ben. Forrás: Fortepan
A hetvenes években „a nemi életre nevelés” bekerült a legalább röviden oktatandó iskolai témakörök közé. A nyitásban meghatározó szerepet játszottak a korabeli ifjúsági lapok is – Ifjúsági Magazin, Magyar Ifjúság –, nemzedékek nőttek fel Lux Elvira és Veres Pál tanácsain. A hatvanas-hetvenes években az egyik legnépszerűbb kiadvány Hirschler Imre: A nők védelmében című könyve volt.
Veres "Pali bácsi" - bár tanácsai mai szemmel olvasva néha megmosolyogtatóak - üdítő kivételnek számított nyitottságával
A rendszer nőemancipációs törekvései a szexualitás kérdésére nem terjedtek ki. A hétköznapok gyakorlatában a férfiak szabadosabb viselkedése változatlanul enyhébb megítélés alá esett, mint a nőké. Jelentősebb változások ezen a téren is a hatvanas évek végétől jelentkeztek, az új ifjúsági szubkultúrák megjelenésével párhuzamosan. A galerikben csoportosuló fiatalok szabados szerelmi életéről szóló kósza híradások felborzolták a meglehetősen konzervatív álláspontot valló korabeli magyar közvéleményt.
Az utcai csókolózás 1978-ban már legfeljebb az idősek idegeit borzolta fel. Forrás: Fortepan
Egy-egy házibuli vagy KISZ-tábor is jó alkalmat kínált az ismerkedésre, az együttlétekre. A házasság előtti szexuális élet azonban inkább csak a hetvenes évektől kezdett elfogadottá válni. A gyereknemzésre egyre kevésbé tekintettek a szerelmi élet első számú tényezőjeként: a változás fokozatosan alapjaiban változtatta meg a szexuális magatartást.
Házibuli, 1975. Forrás: Fortepan
A korszak közgondolkozásában azonban a szexualitás tabu jellege csak lassan oldódott. Az erotika műalkotások, viccek, karikatúrák révén jelent meg, többnyire igen konszolidált formában, illetve keretek között. A magyar sajtóban a negyvenes évek végétől erotikus kiadványok évtizedekig nem léteztek. Kivételt csak egyes alkalmi kiadványok – például az újságíróbál alkalmából évente egyszer kiadott Tollasbál című magazin – jelentettek, ezek is inkább csak a hetvenes évek második felétől. Az ifjúsági lapokban is ettől kezdve jelent meg egy-egy erotikus fotó. Sajátos módon egyébként ugyanebben az időszakban a KISZ Központi Bizottságának a lapja, a Magyar Ifjúság közölte több-kevesebb rendszerességgel a külföldi magazinokból átvett fotókat. Korábban könnyen pornográfiának minősítettek mindent, ami erotikus tartalmú volt. Az általános tiltás miatt az ismert külföldi kiadványok – például a Plaboy – is csak csempészáruként kerültek be az országba.
A keletnémet Das Magazint a 2-3 aktfotó kedvéért németül nem tudók is megvették
Bizonyos kettősség ugyanakkor hamar megjelent ezen a téren, hiszen a fővárosban és a nagyobb városokban is működtek a korszak során olyan szórakozóhelyek, ahol – szigorúan a késő éjszakai órákban – sztriptíz-műsort tekinthetett meg a szórakozni vágyó közönség.
Sztriptíz a Pezsgőbárban, Budapesten, 1968-ban.
A meztelenség fokozatosan bekerült a nyilvánosságba s ebben nagy szerepe volt a televíziónak és a mozinak - a művészfilmekben viszonylag korán megengedetté vált a ruhátlan test -, bár a folyamatot legalább a korhatáros korlátozásokkal igyekeztek fékezni. A hetvenes évek második felében újjáéledő reklámok révén a meztelen női test reklámhordózóként is megjelent a nyilvánosságban.
Még kér a nép, 1972. Jancsó Miklós gyakran alkalmazta filmjeiben a meztelenséget metaforaként
A testtel kapcsolatos szigorúan korlátozó normák enyhülését jelezte a nudizmus (később inkább naturizmusnak nevezték) megjelenése a nyolcvanas évek elején. A délegyházi tavaknál kezdődött, hamarosan ezreket vonzó meztelen fürdőzést eleinte rendőri akciókkal is akadályozták, azonban a mozgalom egyesületté szerveződve - a civil társadalom egyik első fecskéjeként! - néhány év alatt elérte a "szabad testkultúra" legalizálását.
A homoszexualitás a hatvanas évekig, az új büntetőtörvénykönyv bevezetéséig bűncselekménynek számított, amelyet rendőrségi ügyként kezeltek. A kérdés azonban egészen a nyolcvanas évek elejéig nem jelenhetett meg a nyilvánosságban. Az egyneműek szerelmét a Kádár-kori magyar társadalom döntő többsége – amely általában is rosszul tolerált mindenféle másságot - nem fogadta el. Az előítéletek csak lassan oldódtak. Becslések szerint a nyolcvanas évek elején a felnőtt népesség három-öt százaléka tartozott a homoszexuálisok-leszbikusok közé.
[]
A mi korunk az övékéhez képest egészen más, pedig mi se vagyunk olyan öregek [39 éves volt az interjúalany]. A bálba eljártak velünk a szüleink, ezek meg kinéznek onnan bennünket. Ők nem úgy táncolnak, viselkednek, mint mi. És nem szégyellik magukat. Most, amikor itt voltak a Tolcsvayék, az egyik kislányon háborodtam fel. Elég komoly turai udvarlója van, de az már nem volt ott, hát odamegy hozzá egy fiú, nem ismertem, nem idevalósi, és megcsókolja. Mondom a testvéremnek, hogy nézd már, ennek nem az az udvarlója. Ó, aszongya, ez nem feltűnő. Hát én nem tudom, de engem a férjem meg nem csókolt az eljegyzés előtt, az biztos. Volt a mi időnkben is kacér lány, de olyan mégse, hogy most minden kisbaba koraszülött...
A nyilvánosházak működése és a prostitúció a negyvenes évek végéig legális volt, azt a háború előtti törvény szabályozta. Ebben az időszakban csak Budapesten 1200 igazolvánnyal rendelkező kéjnő tevékenykedett s mintegy 10-12 000-en űzték engedély nélkül az ipart.
A nyilvánosházakat 1950-ben felszámolták, a nyilvántartott kéjnők igazolványait visszavonták, s munkahelyeket jelöltek ki számukra. A prostitúció ettől kezdve kihágásnak minősült, majd 1955-ben 2 évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető bűncselekménnyé nyilvánították. A jelenség ettől még természetesen nem szűnt meg, csak illegális körülmények között élt tovább. Rövidesen kialakult a prostitúció új intézmény- és működési rendszere. Folyamatosan újratermelődött a szobáztatók, a futtatók, az ismert helyeken kuncsaftra váró lányok csoportja. A hetvenes évekre a budapesti Rákóczi tér és környéke vált a prostitúció egyik legismertebb helyévé. A lányok futtatása a különböző bűnözői csoportok egyik jövedelmező tevékenységévé is vált. A hatvanas években az ország nyitottabbá válása, a turizmus lassú élénkülése megteremtette ennek a tevékenységnek a második szintjét is, amelyet a szállodákban tevékenykedő örömlányok alkottak.
Rákóczi tér, 1972. Forrás: Fortepan
A testüket áruba bocsátó lányokat és asszonyokat lebukás esetén üzletszerű kéjelgés (ÜK), esetenként pedig közveszélyes munkakerülés (KMK) vádjával fogták perbe és ítélték el néhány hónapnyi, visszaeső minősítés esetén 1-2 évnyi börtönbüntetésre vagy javító nevelő munkára.
„Titkos kéjnők” az úgynevezett szocialista (minta)városokban – Sztálinváros/Dunaújváros – is szép számmal voltak. A rendőrség időről-időre kampányszerűen próbálta meg keretek között tartani ezt a tevékenységet. A nagyobb rendőrkapitányságokon külön erkölcsrendészeti osztályok, alosztályok működtek.
A fellépés „hatékonyságát” jól mutatja, hogy 1970-ben mindössze 88 személyt nyilvánítottak terheltté ilyen bűncselekmény miatt, ebből 74 fővel szemben emeltek vádat és 56 személyt (közülük 44-et Budapesten) ítéltek el jogerősen. Az elítéltek nagy részére 1-12 hónapig terjedő, a súlyosabbnak minősített esetekben 2-5 évnyi szabadságvesztést szabtak ki. 1980-ban az üzletszerű kéjelgésnek minősített bűncselekmények száma kereken 100 volt, ebből a bíróságok 62 embert ítéltek el 37-et letöltendő, 15-öt felfüggesztett szabadságvesztésre, a többieket pedig javító-nevelő munkára, illetve pénzbüntetésre ítélték.
A dolog természeténél fogva és a szabályozás tiltó jellege miatt nem lehet tudni, hogy pontosan hányan űzték az „ősi mesterséget” ekkoriban, de feltételezhető, hogy csak Budapesten sokszorosa volt a számuk az elítéltekének. Az eljárások alacsony száma is azt mutatja, hogy a rendőrség minden olyan helyen megtűrte a jelenséget, ahol ez nem keltett nagy feltűnést, egyébként pedig inkább csak kampányszerűen kezelték az ügyet.
Az Old Firenze bár a budai várban, 1973. Forrás: Fortepan
Fertőzöttség tekintetében elsősorban a főváros belső - V., VI., VII., VIII., IX., XIII., és XIV. kerületei exponáltak. Az átlagosnál több prostituált mozog a budai kerületek közül a II. és a XI. kerület területén. A fertőzöttség tradicionális okkal, a vendéglátó-ipari objektumok és szórakozóhelyek koncentráltságával magyarázható. A rendelkezésre álló operatív és nyílt ellenőrzések tapasztalatai alapján a főváros legfertőzöttebb objektumai is meghatározhatóak, ahol a prostituáltak partnereikkel megismerkednek. Ezek többsége eszpresszó, bár éjjeli mulató, utca, tér.
Fertőzöttség tekintetében kiemelkednek az alábbi objektumok:
Az osztályon felüli helyek közül: Pipacs, Moulen Rouge, Jereván, Savoy, Berlin stb., bárok, a Gellért, a Szabadság, a Palace, a Metropol, Vörös Csillag, Astoria Szállók halljai és bárjai,
Az I., II., III. osztályúak közül: Emke, Tavasz, Harmat, Luxor, Otthon, Tinódi, Fény, Gong, Trojka, Szimpla, Rózsa és Ibolya presszók, Liliom, Nemzeti, Szarvas Étterem, Múzeum Kávéház, a terek közül kiemelkedik a Rákóczi tér, az Úttörő tér [!], Kulich Gyula [Kálvária] tér, Almássy tér. Fertőzöttek még: a Nyugati és [a] Keleti pályaudvar környéke, ezek várótermei, a Vidámpark, a Margitsziget, Ifjúsági Park, Hűvösvölgy, Népliget.
Az első csoportba sorolhatók a társadalom perifériáján élő, lakással, munkahellyel nem rendelkező prostituáltak, akiknek külső megjelenése is árulkodik „foglalkozásukról". E kategóriában megtaláljuk az egészen fiatal és a már kiöregedett prostituált nőket egyaránt. Ismerkedési területük a különböző parkok, terek (ahol rendszerint a közösülést is végrehajtják), pályaudvarok várótermei, italboltok.
A prostituáltak jelentős része rendelkezik lakással és munkahellyel, bár munkavállalásuk sok esetben a személyi igazolványba történő bejegyzésig terjed. Ezek a személyek férfipartnereikkel ugyancsak válogatás nélkül, eszpresszókban, szórakozóhelyeken, italboltokban ismerkednek meg. Kapcsolataikat azonban már sokkal diszkrétebben, rendszerint saját, partnereik, illetve találkahelytartók lakásán bonyolítják le. Ezek felderítése már nehezebb, mint az előző csoportba tartozóké.
A harmadik csoportba sorolhatók - és a bűnüldöző szervek számára a legveszélyesebb kategóriát jelentik - azok a prostituáltak, akik rendszerint kerítők útján szállodákban külföldiekkel közösülnek. Ezek egy része bizonyos foglalkozást űzők köréből - pl. felszolgáló, mixer, fodrász stb. - kerülnek ki. Átlagon felüli, luxus igények kielégítése céljából űzik a prostitúciót. Viselkedésükben kulturáltak, esetenként több nyelvet is beszélnek. Tevékenységük többnyire valutáris bűncselekményekkel párosul.
Prostituált a budapesti éjszakában 1966-ban. Forrás: Fortepan
A nemi betegségek
Mivel a piros lámpás házak felszámolásával megszűnt a korábban bejegyzett örömlányok kötelező rendszeres egészségügyi ellenőrzése, a nemi betegségek terjedéséért leginkább a prostitúciót tették felelőssé. Ebben azonban a higiénés viszonyok alacsony szintje is szerepet játszott. Egyes társadalmi csoportokban – elsősorban a városokban – a szexuális magatartás változása is segítette a betegségek terjedését.
1944-45-ben a front átvonulásakor a tömeges erőszaktételek, a negyvenes évek második felében pedig az egészségügyi rendszer összeomlása növelte rohamosan a nemi betegek számát. A probléma kezelésére 1951-től központosított állami intézményrendszert hoztak létre, ahol akár kényszer-gyógykezelésre is sor kerülhetett. A fertőzés gyakorisága a hatvanas évekig viszonylag gyorsan, később lassuló ütemben csökkent. A nyilvántartott nemi betegek száma az ötvenes évek elején még meghaladta a hatvanezret, a hatvanas években huszonöt-harmincezer között ingadozott, a hetvenes évek végére tízezerre csökkent. A probléma mindvégig meglehetősen szűk körben kapott nyilvánosságot.
A szülés kórházba vonul
A negyvenes években és az ötvenes évek első felében a születések nagy része még otthon, lakáson történt. 1940-ben a megszületett gyermekek háromnegyede, 1950-ben kétharmada otthon, családtagok és/vagy bábaasszony közreműködésével látta meg a napvilágot. A születés csakúgy, mint a halál az élet szerves, természetes, mindennapos velejárója, kevésbé orvosi, kórházakban izolált esemény volt. Az ötvenes évektől folyamatosan növekedett a szülészetek befogadóképessége, a születés az otthoni körülmények közül fokozatosan átkerült az intézményi, kórházi keretek közé.
1960-ban már csak a gyermekek egyhatoda született otthon. Az évtized végén már egyre inkább ez számított kivételesnek és ritkának. Ezzel párhuzamosan a bábaasszony intézménye is megszűnt. Helyettük a védőnők igyekeztek eligazítani és segíteni a gyermekágyas asszonyokat az újszülöttek ellátásának kezdeti lépéseiben. A javuló egészségügyi ellátás minden bizonnyal jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a csecsemőhalandóság és a gyermekágyi halandóság nagymértékben csökkent.
Újszülött és édesanyja a zsidó kórházban Budapesten, 1947-ben.
A házasságon kívüli születések a század utolsó harmadáig nem tartoztak a társadalmilag elfogadott jelenségek közé. A szűkebb-tágabb környezet – lakóhelytől, településtípustól lényegében függetlenül - továbbra is számon tartotta a „megesettségett”. A házasságkötés előtt világra jött újszülöttet „előregyártott gyermeknek”, a házasságon kívül születettet pedig „zabigyereknek” nevezték még a hatvanas-hetvenes években is.
1953-ban bevezették a gyermektelenségi adót. A korabeli népnyelv által „kanadónak” titulált kötelezettség az önálló keresettel rendelkező 20-45 év közötti gyermektelen nőket és a 20-50 év közötti gyermektelen férfiakat terhelte. A rendelkezést az 1956-os forradalom után helyezték hatályon kívül.
Fiatal pár hazaindul az újszülöttel a kórházból.
Abortusz és fogamzásgátlás
A második világháború után átmenetileg lehetővé tették a terhesség legális megszakítását azon lányok és asszonyok számára, akik a megszálló hadseregek katonái által elkövetett nemi erőszak következtében estek teherbe. 1946 elején azonban visszatértek a teljes tiltáshoz. A fenyegető büntetés ellenére a művi vetélés évtizedeken át az egyik leggyakoribb születésszabályozási eszköz maradt: évente 110-120 ezerre becsülték az illegális beavatkozások számát, s ennek jelentős részét orvosok hajtották végre. Évente négy-ötezer elmarasztaló ítélet született a gyermeküket illegálisan elvetető anyák és a beavatkozó orvosok ellen. A teljes tilalmat 1956 nyarán oldották fel, ami együtt járt a regisztrált terhesség-megszakítások ugrásszerű növekedésével.
A szigorú abortusztilalomról a pártvezetés döntött, de azt Ratkó Anna egészségügyi miniszter nevéhez kötötte a közvélemény
Az abortusz és a születésszabályozás terén az újabb jelentős fordulat 1967-68-ban következett be. Ettől kezdve vált hozzáférhetővé az első magyar fogamzásgátló tabletta az Infecudin, majd nem sokkal később megjelent a Bisecurin is. Az orális fogamzásgátlás a tabletták magas hormontartalma ellenére gyorsan népszerűvé vált. A hetvenes évektől az abortuszok száma mérséklődött.
A regisztrált terhesség-megszakítások száma 1957-1990 között
év
1957
1960
1970
1980
1990
szám
123 383
162 160
192 283
80 882
90 394
Forrás: Demográfiai évkönyv, 1997.
A látványos csökkenés elsősorban az orális fogamzásgátló-szerek széles körű elterjedésének köszönhető, másodsorban pedig az abortusszal kapcsolatos jogszabályok szigorításának. Bár a szocialista korszak prüdériája gátolta a korszerű családtervezési ismeretek terjesztését, egy 1986-os felmérés adatai szerint már a házas nők háromnegyede védekezett a nem kívánt terhesség ellen. Mechanikus fogamzásgátló eszközöket a negyvenes és ötvenes években is forgalmaztak a patikákban, ám ezek hatékonysága gyakran megkérdőjelezhető volt, sőt az ötvenes években az áruhiány miatt nehezen is lehetett beszerezni. Az abortusz mellett a másik leggyakrabban alkalmazott módszer a megszakított közösülés volt.
Az archaikus magzatelhajtó eljárások és eszközök alkalmazása (hegyes pálcával történő felszúrás a méhbe, növényi főzetek méhbe fecskendezése, levegő befúvás) az ország számos területén - főként a falvakban - a hatvanas-hetvenes évek fordulójáig előfordult.“A közösségekben addig nem tekintették bűnnek, addig megengedték ezeket a cselekményeket, míg a magzatnak nincs lelke.” Ez a határpont pedig az általánosan elterjedt felfogás szerint az állapotosság harmadik hónapja volt.
Az 1970-es évek elejének jellemző tárgyai egy privát "kollázson": a Bisecurin 1971-ben került a patikákba