Valerij Barikin megalkotta azt, aminek léteznie kellett volna, vagy majdnem létezett 50-60 évvel ezelőtt, csak épp egy kis világnézeti, ideológiai differencia miatt nem valósult meg, nem szökkent szárba: a szocreál pin-up stílust, az ideológiai kétértelműséget, a lájtos kommunista malackodást. Milyen az, amikor egy acélizmú párttag dalolva enged a hús örömeinek.
Fiatal munkavezető: a munkaterületre!
Barikin meglátta, amit egyébként is látnunk kellett volna régen, hogy minden ideológiai különbség, fizikai és kulturális távolság ellenére az '50-es, '60-as évek érett, klasszikusnak mondható szovjet alkalmazott grafikájának, plakátjának szocreál stílusa, alakjai, motívumai, szlogenjei csont nélkül összeilleszthetőek, mixelhetőek ugyanezen kor amerikai magazinjai reklámgrafikáinak és fotóinak stílusával, pontosabban a pin-up stílussal.
Szódavíz
A tehetséges orosz reklámgrafikus saját elmondása szerint, pusztán régi amerikai képekre, magazinokra vadászik retró boltokban, antikváriumokban, és a talált anyagokat, képeket mixeli, illeszti össze a jól ismert szovjet ideológiai plakátok világával, alakjaival, motívumaival, szövegeivel. A létrejött munkák hihetetlenül természetesen és magától értetődően simulnak bele vizuális kultúránkba, mert minden motívumok ismerős valahonnan és a motívumok újrakeverése és házasítása sem kelt abszurd vagy szürreális hatást, inkább csak kicsit, egy nagyon picit kisiklatja, más kontextusba helyezi mind az amerikai pin-up képek, mind a kommunista plakátok világát.
Gyere hozzánk az építkezésre!
Nem tartom kizártnak, hogy ha Sztálin élne (és vice versa, pl. Harry S. Truman), talán ő is kedvét lelné e művekben.
A Kreml ablakaiból szebben ragyognak a csillagok!
Akarsz egy ilyennel lenni?
Nemsokára Moszkva! Autóval
A hazáért!
Cím nélkül (Zsiguli-sör reklám)
A boldogság és én... Bágya András slágerei (1958-1974)
A szlovák új hullámról szóló fejezet sajnos korántsem fedi le a betiltott filmek korpuszát. Jóval nagyobb és főképp jelentősebb, az új hullám történetét visszamenőleg átíró-folytató anyagról van szó, amelynek legfontosabb, eddig nem érintett műveit érdemes külön is áttekinteni.
A cseh és a szlovák betiltott filmek számáról igen eltérőek az adatok. A hetvenes-nyolcvanas években kizárólag nyugati publikációk tehettek említést a dobozos filmekről, a források hozzáférhetetlensége azonban csak becslésre adott módot. Egy 1974-es cikk kb. 30 betiltott, illetve leállított filmről tud (Elley, 32-36). Peter Hames az új hullámról szóló könyvében tíz 1968 után készült film betiltásáról beszél, de hozzáteszi, hogy a hatvanas évek legfontosabb filmjeit visszamenőleg is betiltották (Hames, 1985, 2.). Később egészül ki a sor az emigrált alkotók (Miloš Forman, Ivan Passer, Ján Kadár, Jan Němec, Vojtěch Jasný, Jiří Weiss), illetve az otthon maradtak (Ladislav Helge, Evald Schorm, Pavel Juráček) betiltott műveivel, valamint a kultúrpolitikának az ötvenes évek intézkedéseit idéző legabszurdabb döntésével: 1973-ban négy filmet (Tűz van, babám!, Az ünnepségről és a vendégekről, Az én jó földijeim, A pap vége) „örökre" betiltanak (Hames 1989, 107-108.). Biztos adatokkal a legautentikusabb visszaemlékező, több új hullámos film írója, Josef Škvorecký sem tudott szolgálni. Szerinte hét-nyolc befejezett filmet tiltanak be, és kb. tizenkettőt állítanak le forgatás közben (Škvorecký 1971, 197.).
Tovább bonyolítja a helyzetet a „betiltott film", „dobozos film" fogalmának tisztázatlansága. Számtalan filmet visszamenőleg, esetleg több évvel a bemutatójuk után zárnak dobozba, sőt külföldről is visszavonnak. Az emigráns és a filmezéstől eltiltott rendezők mellett ez olyanok művével is megtörténik, akik 1970 után is dolgozhatnak. Jaromil Jireš például az egyik legszebb új hullám utáni filmet készíti el 1972-ben (És add át üdvözletem a fecskéknek...), a Milan Kundera regényéből forgatott Tréfát viszont - részben témája, részben írója miatt - egyszerűen törlik a hivatalos filmográfiájából (Hames 1985, 2.). A betiltottak mellett voltak még tartalmuk és stílusuk miatt „vitatott", illetve nem forgalmazott filmek, valamint „korlátozott forgalmazás" alá eső alkotások, ami egyenlő volt a néhány napos vidéki vetítéssel.
A helyzet tehát korántsem egyértelmű, de - mint láttuk - ugyanilyen kiszámíthatatlan volt a hatvanas évek Csehszlovákiájának kultúrpolitikája is. Sokszor politikailag értelmezhetetlen, ellentmondásos helyzetekkel találkozunk, s míg a kuszaságnak 1968 előtt a filmesek inkább az előnyeit élvezik, addig 1968 után a filmpolitika terén is fordul a kocka.
A Varsói Szerződés tagállamainak intervenciója után, ha lehet, még jobban összezavarodnak a kultúrpolitika frontjai. A várható retorziókkal ellentétben a filmművészet terén sokáig semmi sem változik. Sőt 1969-ben éppen a korábban betiltott forgatókönyvek (pl. Jiří Menzel: Pacsirták cérnaszálon) kerülhetnek celluloidra. 1968-69 folyamán, talán a fokozódó nehézségeknek is köszönhetően - „teher alatt nő a pálma" - kiemelkedő művészi értékű filmek születnek. A megszállás előtt befejezettek közül még bemutatják Evald Schorm A pap vége,Juraj Herz A hullaégető, Juraj Jakubisko Szökevények és zarándokok, Jaromil Jireš Tréfa és Vojtěch Jasný Az én jó földijeim című munkáját. 1968-69-ben Menzel említett filmjén kívül többek között elkészül Jakubisko Madarak, árvák és bolondok, Pavel Juráček A kezdő hóhér első ügye, Jarolsav Papoušek Ecce Homo Homolka, Karel Kachyňa A fül, Dušan Hanák 322, Vera Chytilová A paradicsomi fák gyümölcseit esszük, Evald Schorm Hetedik nap, nyolcadik éjszaka és Zdeňek Sirový Gyászszertartás című filmje, ám a többségük már nem jut el a mozikba. A paradox helyzet mögött a cseh és szlovák filmművészet nemzetközi elismertsége áll, valamint a hatalom részéről annak demonstrálása, hogy új képviselői szintén a szabad művészet hívei (Hames 1985, 256-257.). A kemény kéz politikája azonban nem várat sokáig magára. Az 1969-es cseh-szovjet hokimeccs ürügyén ismét magasba csapó indulatok miatt újabb intervenciótól lehet tartani. Alexander Dubčeket áprilisban menesztik a hatalomból, a párt vezetését Gustav Husák veszi át. A „normalizáció" során 1970 közepéig kb. tíz filmet tiltanak be, többet forgatás közben állítanak le, majd elkészül az „örökre betiltott filmek" listája. Leváltások, számonkérések, ellehetetlenítések forgatják fel a filmesek életét. A retorziók és a reménytelen helyzet elől sokan külföldre távoznak, az otthon maradók közül pedig számosan - s nem akármilyen tehetségek - évekig vagy akár egész életükben nem jutnak újabb filmhez (Chytilová, Menzel, Vlačil, Jakubisko, Schorm). A legtragikusabb helyzetbe azok a pályakezdő rendezők kerülnek, akiknek első filmje marad dobozban, s megmérettetés nélkül szakad meg valójában el sem kezdődött pályafutásuk (Drahomira Vihanová, Ivan Renč, Vlastimil Venčlik). A filmkészítést megszakítás nélkül folytató alkotók kompromisszumos, „ártatlan" témákba menekülnek: Karel Kachyňa például gyerekfilmeket, Juraj Herz klasszikus irodalmi adaptációkat forgat; talán egyedül Štefan Uher folytathatja töretlenül termékeny pályafutását Pozsonyban (Hames 1985, 259-266.).
A politikai okokból betiltott filmek kiszabadulásukat újabb politikai fordulatnak, az 1989 őszén lezajló „bársonyos forradalom" eredményeként elinduló demokratizálódási folyamatnak köszönhetik. A változások csakúgy, mint a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, a fesztiválokon, a nemzeti filmszemléken a leglátványosabbak. 1968-ban, a XVI. Karlovy Vary Filmfesztiválon még Menzel filmje, a Szeszélyes nyár nyeri a fődíjat. Csak néhány, de annál viharosabb hónappal később, október végén a plzeni első cseh és szlovák nemzeti filmszemlén a zsűri 16 filmből álló listát állít össze az 1960 és 1967 között készült filmek legjobbjaiból. Az 1969-ben Sorrentóban megrendezett cseh és szlovák filmek gáláján aztán már megkezdődik a „végjáték". Az itt bemutatott Jakubisko-filmet, a Madarak, árvák és bolondokat már nem forgalmazzák odahaza. Végül az 1970-es Karlovy Vary Filmfesztivál retrospektív sorozatát nyíltan politikai szempontok szerint állítják össze.
Két évtizeddel később, 1990-ben, a Berlini Filmfesztiválon nagy feltűnést kelt és megosztott fődíjat nyer Menzel Pacsirták cérnaszálon című 1969-ben készült filmje. Néhány héttel később, a pozsonyi nemzeti szemlén már egy sor dobozos film látható. Az 1990-es Cannes-i Filmfesztiválon sikerrel szerepel Kachyňa A fül című munkája, az év nyarán, a XXVII. Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztiválon pedig külön szekcióban vetítik a betiltott és feketelistás filmeket.
A politika a megszokottnál is jóval erőteljesebb beavatkozása a művészi életbe sajátos kérdéseket vet fel a cseh és szlovák új hullámmal kapcsolatosan. Vajon az 1962-63-ban induló mozgalom az általában gyors lefutású „hullámokhoz" hasonlóan - az európai nemzeti hullámok általában öt-hét évig tartanak -1968-69-re természetes módon, külső „segítség" nélkül is kimúlt volna? (Az alig egy-két éves szlovák biztosan nem.) A kérdés történelmietlen, hiszen a filmek korabeli recepcióját és főképp hatását nem tudjuk rekonstruálni. Mai olvasatunk alapján annyit mindenesetre megkockáztathatunk, hogy ha az új hullám története a hatvanas évek végén nem ért volna véget, a hetvenes évek elejétől talán újabb irányzatokkal gazdagodhatott volna. Az alábbiakban néhány korábban már szóba került alkotás mellett három, az új hullám szemléletmódját és stílusát folytató-megújító filmet emelek ki; elsősorban olyan alkotók műveit, akiknek a betiltás hatására megtört vagy folytatás nélkül maradt a pályafutásuk, s két évtizeden keresztül nem is hallhattunk róluk.
Ötvenes évek-filmek
A dobozos filmek egy része, kihasználva az 1968 előtti időszak politikai olvadását, az ötvenes évekről, illetve az ötvenes évek jelenig ható politikai gyakorlatáról szól. A betiltásuk, ahogy ezt a Pacsirták cérnaszálon esetében láttuk, azért is „hermetikus" (azaz egyáltalán nem forgalmazzák, illetve külföldi fesztiválokra sem engedik ki őket), mert a reformfolyamatok eredményeként, 68 augusztusa előtt még zöld utat kapnak, a bizonytalan 68-69-es évben el is készülhetnek, ám a politikai visszarendeződés következtében végül dobozban maradnak. Ebből a kiélezett politikai helyzetből is következik, hogy az alkotók nem lezárult korszakként beszélnek az ötvenes évekről, vagy ha mégis, mint Menzel filmje, akkor elsősorban nem a politikai eseményeket hangsúlyozzák. A tabudöntés ezekben a filmekben tehát kétszeres: felidézik az 1948 és 1953 közötti korszak diktatórikus politikáját, és jelzik, hogy a múlt rossz szelleme, ha kifinomultabb formában is, a mai napig kísért. Ennek megfelelően a filmek elbeszélésmódja, jellemrajza összetettebb társadalmi és lélektani folyamatok megrajzolására vállalkozik.
Az új hullámhoz szorosan nem kötődő Karel Kachyňa két ötvenes évek-filmet is forgat ebben az időszakban, s mindkettőt betiltják. A Különös úr már korábban kiszabadul a dobozból, de A fül csak 1989 után jut el a mozikba. Nem csoda, hiszen az alkotók az ötvenes évek politikai légkörét a hatvanas évek körülményei közé helyezik át, s nem a diktatórikus hatalmi technikák korára, hanem természetére kíváncsiak. A film címe a lehallgató készülékre, a poloskára utal. A miniszterhelyettes és felesége, miután hazaérkeznek egy hivatalos fogadásról, észreveszik, hogy házukat bedrótozták, és beszélgetéseiket lehallgatják. A házaspár az éjszaka folyamán, a kölcsönös megvetés és egymásra utaltság mélységeit és magasságait megjárva, ráébred arra, hogy a lehallgatással kompromittált káderét a hatalom örökre magához láncolta. A hajnalban megszólaló telefon - „ez az ő órájuk" - nem a férfi letartóztatásáról, hanem miniszteri kinevezéséről ad hírt... Mira és Antonín Liehm groteszk politikai horrornak írja le a filmet, amelyben az ember éppen az általa teremtett rendszertől fél (Liehm-Liehm, 291.).
Kachyňa A fül betiltásáig már leforgatja legsikeresebb filmjeit, s noha 1968 után jó ideig csak politikailag ártalmatlan témákkal foglalkozhat, a nyolcvanas évek végétől visszatér saját korábbi műveinek világába, a második világháború, a zsidóüldözések korába (Az utolsó pillangó,1990).
Nem alakul ilyen szerencsésen az új hullámos nemzedékkel együtt induló Zdenek Sirový pályafutása, akinek legjelentősebb filmjét, az 1969-es Gyászszertartást betiltják. A döntés megpecsételi a rendező sorsát, s a betiltást követően csak ifjúsági filmeket forgat, népszerű műfajokkal próbálkozik.
A Gyászszertartás szikár fekete-fehér képein egy klasszikus megformálású ballada bontakozik ki három tételben. Az első rész 1965 telén játszódik. Szegényes falusi otthonában meghal egy idős parasztember. Felesége a városba indul, hogy gondoskodjon a temetéséről. Először a paphoz megy, ő viszont megijed az asszony kérésétől, és a városházára küldi. Az özvegy ugyanis sokat akar: abban a városba szeretné eltemetni férjét, ahonnan az ötvenes években kitelepítették őket. A második rész a kitelepítést mondja el, amelyből megtudjuk, milyen szerepet játszottak a többholdas parasztgazda kisemmizésében a jelenlegi vezetők, főképp a párttitkár. A harmadik részben visszatérünk a történet jelenébe: hatalmas tömeg kíséri utolsó útjára a halottat. A párttitkár megpróbálja szétkergetni az embereket, de a tömeg, a pappal az élen, elszántan követi a koporsót. A tanácselnök a templomtoronyból követi a gyászszertartást, s önmagát áltatva szép népi hagyománynak nevezi a néma tüntetést.
A Gyászszertartás egyik elemzője Antigoné tragédiájával állítja párhuzamba a filmet (Kučera). Valóban fellelhetők az egyes alakok megfelelői, még akkor is, ha az asszony nem a testvérét, hanem a férjét akarja eltemetni. Az ókori előddel azonban mindenképp közös vonása a filmnek a kérlelhetetlen etikai parancs, amely a konkrét politikai helyzeten túltekintve nem ismer mást, csak az ősi, egyszerű szabályt: a halottat, bármit cselekedett, bárhogyan élt, el kell temetni. Mindez tompítja ugyan a film közvetlen politikai élét, ám ezen az áron katartikussá növeli az ötvenes évek kulisszái között lezajló történet hatását.
Apokaliptikus víziók
Az ötvenes évekről szóló dobozos filmek tehát egy új tematikát körvonalaznak az új hullám történetében, amelyen mély nyomot hagynak az 1968 körül, főképp augusztus 21-e után bekövetkező események. Más betiltott filmek az invázió és az ezt követő politikai bizonytalanság, majd visszarendeződés sokkoló élményét sötét víziókban, apokaliptikus látomásokban igyekeznek körvonalazni. Erre is láttunk már példát, Evald Schorm rendkívül értékes Hetedik nap, nyolcadik éjszaka című filmjét, amelynek betiltása után végleg megtört egy nagy ívű karrier. E „látomásos" irányzathoz, amelynek gyökere nyilvánvalóan a szorongás, a félelem egyetemes tapasztalatát megfogalmazó, modellalkotó filmek világába nyúlik, kapcsolható az első filmes Drahomira Vihanová.
Vihanová 1965-ben végez a FAMU-n, s rövidfilmek után 1969-ben jut el első játékfilmjéhez - sajnos, későn. A Szétlőtt vasárnapot betiltják; alkotója húsz évig azt sem tudja, létezik-e belőle kópia. Ezt követően Vihanová ismét, egyébként kitűnő, főképp művészekről szóló portré- és dokumentumfilmeket forgat, s csak 1990 után készítheti el második nagyjátékfilmjét.
A Szétlőtt vasárnap sartre-i ihletésű egzisztenciális dráma. A kisvárosi helyőrség parancsnokaként vegetáló katonatiszt önmaga és a környezete üressége, kisszerűsége között őrlődik. Mindennap elhatározza, hogy változtat életén, de aztán gyengének bizonyul - egészen az utolsó pisztolylövésig, amikor a híresen jó céllövő önmaga ellen fordítja fegyverét. A záró képen ártatlan képű utódja mosolyog a kamerába... A tétlenség fojtogató légkörét expresszionista eszközökkel fejezi ki a film; a történet hiányát a lidérces víziók mozgalmassága pótolja. Leginkább felfokozott képi világa miatt hatásos Vihanová műve - ez az, ami új vonással gazdagíthatta volna az elsősorban realisztikus, dokumentarista alapokon nyugvó új hullám stílusát.
Végül egy olyan rendezőről essék szó, akinek még diplomát sem sikerül szereznie, hiszen harmadéves vizsgafilmjének betiltása miatt 1971-ben eltávolítják a főiskoláról. Vlastimil Venčlik ezután csak rendezőasszisztensként dolgozhat, álnéven bohózatokat ír, valamint forgatókönyveket, a megvalósítás legkisebb reménye nélkül. 1989-ben lázasan kutatni kezd egykori filmje után. Szerencsére fennmaradt belőle egy ép kópia...
A Hívatlan vendég (1969) című rövidfilm természetesen még nem tökéletes, sok szempontból rutintalan munka, ugyanakkor szervesen kapcsolódik az új hullám két meghatározó irányzatához, a Forman-iskolához és a modellalkotó filmek csoportjához. Amíg tehát az ötvenes évek-filmek új témát, a „látomásos" történetek új stílust hoznak az új hullámba, Venčlik munkája a folytonosságot biztosítja, ráadásul egy pályakezdő, fiatal rendező személyében.
A Hívatlan vendégben a groteszk kisrealizmus modellalkotó igyekezettel társul, s ha a film témáját is felidézzük, még határozottabban jelölhetjük ki e mű - immár új hullámos - hagyományát: Forman és Němec művészetét. Az egyetlen lakásban játszódó kisrealista történet ugyanis a gondoskodó hatalom működéséről szól - az 1968 utáni lelkiállapot annyiban hagy nyomot rajta, hogy a kíméletlen bírálat már egyértelműen a gondoskodást elviselő, sőt a „jó elnyomót" örömmel fogadó kisembert célozza. A lefekvéshez készülődő fiatal pár lakótelepi lakásába egy vattakabátos férfi csönget be. A „hívatlan vendég" egyszerűen beront hozzájuk, elővesz egy tekerős telefont, s anélkül, hogy a házigazdák szóhoz jutnának, leadja a jelentését. Nem kell a nézőnek sokáig töprengenie azon, mivel-kivel is azonosítsa a nem várt látogatót, de a java még ezután következik. Az ügyefogyott férj sehogy sem tud megszabadulni a nagydarab, ám mégis barátságos vendégtől. Sőt amikor megtudják, hogy mindenkihez érkezett látogató, s az övék még a lehető legjobb, lassan kiegyeznek sorsukkal. A vendég meg olyan otthonosan érzi magát, hogy az egész „családnak" papucsot hoz ajándékba, sőt a férjnek azt is megengedi, hogy ő adja le a jelentést saját magáról - aki ezt ragyogó arccal meg is teszi.
A Hívatlan vendég a katonai invázióval beköszöntő időszak elevenébe vágott; betiltásán - a többi film ismeretében - már meg sem lepődünk. 1968 után az új hullám szellemiségét és stílusát folytató-megújító filmek váltak hívatlan vendéggé a hivatalos csehszlovák kultúrpolitikában.
"Az optimizmus az emberiség ópiuma! Az egészséges lélek ostobaságtól bűzlik. Éljen Trockij!" - írja egy képeslapon Ludvík Jahn, a természettudományi fakultás ifjú hallgatója pártiskolára vezényelt kedvesének. Tréfából. Az 1949-es év Csehszlovákiájában azonban nem ismerik a tréfát. Ludvík Jahnt kizárják a pártból, kirúgják az egyetemről, a katonaságnál a büntetőalakulathoz sorozzák be, bányamunkára küldik. Ludvík Jahn élete és karrierje derékba törik. Hosszú éveken át csak a bosszúvágy élteti. És egyszer csak felvirrad a megtorlás napja. A hajdani, félresikerült tréfát egy másik, éppoly kegyetlen tréfával akarja helyreütni.
A tréfa azonban ismét a visszájára, ismét őellene fordul. És ebből lesz a tulajdonképpeni, a minden emberi tréfáknál nagyobb szabású, áttekinthetetlen és visszavonhatatlan, a címadó tréfa, amely mifelénk a történelem képében szokta járatni áldozataival a bolondját.
Erről ad felkavaróan és csúfondárosan, immár sokadik kiadásban számot, hányattatásainak fordulatos történetével is, a hajdan világraszóló "botrányt" keltő, majd a világsikerben időtálló klasszikussá érő Kundera-alapmű.
Sarte egy nyilatkozatában kijelentette, hogy a század nagy regénye a szocializmus országaiban fog megszületni. Amikor Kundera könyve 1967-ben napvilágot látott a csehszlovák kritika e feltevés jogosságának egyik jelét látta benne. Vajon igaza volt-e? A csehszlovák kritika véleménye mindenesetre egyöntetű volt abban is, hogy a regény az elmúlt húsz év bíráló szenvedélyében legkíméletlenebb, legőszintébb és legigényesebb ábrázolása. Kundera a már sokak által vállalt, de legfeljebb csak részleteiben teljesített feladatot matematikai szerkesztésű regénnyel oldotta meg. Az eseményeket négyen mondják el: Ludvík, a főhős, valamint két barátja és szeretője, vagyis életének három "koronatanúja". E párhuzamos elbeszélések, vallomások, belső monológok nyomában bontakozik ki a főhős és a kor több jellegzetes képviselőjének sorsa, a korszak torz vonásokban bővelkedő képe. Az apró részletek végletes kielemzésének módszere az események minden oldalról való megvilágítása, a "tanúvallomások" állandó szembesítése, az önmagában is érdekes cselekmények a legmodernebb irodalmi törekvések módszerével való elmondása teszik izgalmas olvasmánnyá
Mit ér az élet, ha már tréfálni sem lehet? S egyáltalán: milyen az az élet, ahol egy ostoba tréfa miatt tönkre lehet tenni egy másik ember életét? Ludvík Jahn, a fiatal egyetemista, egyben meggyőződéses kommunista testközelből tapasztalja meg, amikor néhány rosszul megválasztott szó miatt a pártból és az egyetemről is kirúgják, ezzel romba döntve minden reményét és elképzelését. Kénytelen bevonulni katonának, ahol természetesen a „párt ellenségei” közé küldik, éles gyakorlat helyett bányamunkára, miközben látszólag az élet is gonosz tréfát űz vele: szerelmi kapcsolatai sorra becsődölnek, régi barátaitól egyre inkább elhidegül, míg végül egészen egyedül találja magát. Azonban úgy tűnik, hogy amikor hosszú évek elteltével újra a szülőfalujába látogat, végre bosszút állhat a régi sérelemért: de vajon ezúttal minden jól fog elsülni?
Kundera nem egy tréfás kedvű író, mondhatnám kissé idétlenül viccelődve a címmel, de egyébként tényleg így van: ha valamiben, hát a szocializmusban nem ismeri a tréfát – nem mintha sok indoka lett volna nevetgélni 1965-ben, néhány évvel a prágai tavasz előtt, miközben megírta első regényét, a Tréfát. Ez a fajta örömtelenség, a jókedv és a vidámság ilyen fokú hiánya rátelepszik az olvasóra is: még ha nem is vágja úgy földhöz, mint mondjuk Herta Müller teszi Romániából, még ha nem is fordítja a cselekményt teljes abszurditásba, mint a szintén cseh Bohumil Hrabal, Kundera képes láttatni azt a szürke valóságot, amely még élhető, még nem tűnik visszavonhatatlannak – ám pont az „élhetőség” miatt válik reménytelenül kétségbeejtővé.
Ehhez pedig nem kell több, mint néhány „mindennapi” ember sorsának kíméletlen, mindenféle giccsparádé vagy hamis pátosz nélküli leírása. Ugyanis Ludvík körül valahogy senkinek sem úgy alakul az élete, ahogy azt eltervezte – még ha látszatra minden rendben is van, még ha a külvilág a körülményekhez képest boldog embereket is lát, a lelkükben mindannyian megtörtek, fásultak és fáradtak: mintha a szocializmus minden célt és minden vágyakozást kiszívott volna belőlük. Kunderánál az élet csupa szomorúságból áll, mintha senki nem lelhetné örömét semmiben: legyen szó hivatásról, munkáról vagy szerelemről, mindig történik valami, ami kibillent a boldogság látszatából, minden röpke öröm mögött fájdalom várakozik. A fodrásznő életében ugyanúgy bánat lakozik, mint a helyi népzene legnagyobb rajongójának, vagy az orvosi intézet kutatójának hétköznapjaiban: nem számít, hogy honnan jöttél, vagy hogy merre mész tovább, nem kerülheted el a sorsod.
A XX. században kiderült, hogy a történelem néha csúfot űz az emberekből, Kelet-Európában pedig mintha valami megunhatatlan tréfát ismételgetett volna újra és újra, amíg meg nem unta – az persze más kérdés, hogy azóta mintha valami új viccre váltott volna, ami nem tűnik sokkal nevetségesebbnek az előzőnél. Kundera karakterei egyre jobban belefásulnak ebbe a helyzetbe, ahol az egyetlen kiút a halál lehet – már ha azt legalább „engedélyezi” a sors –, ahol nincs menekvés a szürkeség elől. Nem mintha mindezt olyan vidám lenne olvasni: folyamatosan beterít minket a szocializmus leple, mi sem tudunk szabadulni a figurák szenvedésétől, az ötvenes és hatvanas évek hétköznapjai magukba szippantanak, s még talán a befejezés sem enged fellélegezni.
Folyamatosan ugrálunk térben, időben és szereplők közt, de Kunderánál mindenki mindenkihez kapcsolódik: nem is akarja a történet hitelességét bizonygatni, megelégszik azzal, ha megismerjük figuráit – elvégre megkedvelni őket megint nem lenne egyszerű. A későbbi műveire jellemző soktémájúság ezúttal nem uralkodik el a regényen, megmarad a személyi kultusz, a szocializmus és a pártpolitika bírálatánál, azt viszont gyakorlatilag hibátlanul csinálja. Élhető, de nem boldog; elviselhető, de nem örömteli; tűrhető, de mégis elkeserítő Csehországába senki nem kívánkozna szívesen, azonban stílusának erőssége, hangjának élessége a legjobb XX. századi szerzők sorába emeli: „élő klasszikus”, akit mindenkinek olvasnia kellene, hogy megismerje a múlt igazi, nem romantizált, nem nosztalgikusan ködös arcát. Elvégre „az optimizmus az emberiség ópiuma!”
Ne a Mars-lakókat okoljuk! – Ballai Attila publicisztikája
Éppen harminc éve jelent meg az első cikkem. Ez persze magánügy, nem ok arra, hogy magamról írjak publicisztikát, nem is áll szándékomban; egy letűnt kort, annak sajtó- és sportvilágát idézem meg, és vetem össze napjainkkal. Az eredmény nem feltétlenül szívderítő.
Már a téma is abszurd, amiről először írnom kellett: két héttel a tavaszi bajnoki rajt előtt egyesült két fővárosi futballcsapat, a Ganz-Mávag és a Budapesti Építők – illetve előbbi beolvadt utóbbiba –, így az edzőnek pár napja maradt arra, hogy a kettőből kialakítson egy keretet, néhány benyomás alapján megtartson húsz és elküldjön ugyancsak húsz játékost. Képtelen feladat, bár úgy éreztem, az enyém is az, mert azt hittem, az akkor hatvanéves, érdes modorúnak ismert Palicskó Tibor szóba sem áll majd velem, a nevenincs újonccal. Hiszen ő volt az, aki még fiatal trénerként 1971-ben az MTK-ban gerjesztette, majd a vezetők segítségével letörte a „kilencek lázadását”, és egyik barátom, aki az 1980-as évek közepén Dorogon focizott, azzal a történettel riogatott: miután az egyik meccsen rengeteg ziccert kihagytak, a következő edzés abból állt, hogy a kezdőkörből kézzel pattogtatva vezették a labdát az öt és felesig, ahonnan belsővel az üres kapuba kellett passzolniuk, körülbelül százszor. Megkönnyebbülésemre és meglepetésemre aztán Palicskó készségesen, barátságosan fogadott, szinte kérdés és kertelés nélkül beszélt jó fél órát a példátlan helyzetről, edzői hitvallásáról.
A gesztus és a figyelem természetesen nem nekem, hanem az akkor 180 ezres példányszámban megjelenő Esti Hírlapnak szólt. Az 1 forint 20 fillérbe kerülő újságért majd' mindenki két forintot, „eszelős” borravalót adott, ezért a rikkancsok szökőár és földrengés esetén is minden kereszteződésben azzal kiáltozták végig a délutánt, hogy „friss, meleg az Esti Hírlap”. Hazafelé, a HÉV-en nem tudtam olyan bokszba ülni, hogy két-három ember ne az „Estit” olvasná.
Londonban persze nem olvasták, ezért is hüledeztem, amikor első rovatvezetőm, „pályára állítóm”, Riskó Géza azt kérte az 1988. áprilisi magyar–angol mérkőzés előtt, hogy készítsek telefoninterjút az Angol Labdarúgó-szövetség elnökével. Hogyan? – kérdeztem én. Simán, mondta ő. És igaza lett. Ma már elképzelhetetlen szituáció: a Blaha Lujza téren – vezetékes készüléken, mi máson – tárcsázom az FA, a Football Association központi számát, az operátor bejelentkezésekor előadom, hogy magyar újságíró vagyok, Bert Millichip elnök úrral szeretnék beszélni – és kapcsolják. Az akkor hetvennégy éves, neves brit sportdiplomata három vagy négy kérdésemre fesztelenül válaszol, ekkor elnézésemet kérve megjegyezi, hogy igen elfoglalt ember, félénken felvetem, kérdezhetnék-e még kettőt, mire rávágja: ó, annyit természetesen.
Ezért is voltam már bizakodóbb, amikor az Újpest UEFA-kupa-mérkőzést vívott Izlandon, Akranesben, a helyi ÍA ellen, és Göröcs János vezetőedzőt kellett utolérnem egy Reykjavík fölötti ismeretlen városka ismeretlen szállodájában. Ráadásul reggel hétkor, mert az Esti Hírlapért délben az aluljáróban, a Blahán már sorban állt a nép. Azzal biztattam magam, hogy az egy óra időeltolódás nekem dolgozik, mire gondolatban idáig jutottam, már álmosan hallózott is Göröcs, ezért mentegetőzéssel kezdtem: „Elnézést, remélem, nem hívom túl korán, de az egy óra plusz miatt Izlandon már nyolc óra van”, mire minden idők egyik legnagyobb magyar irányítója angyali nyugalommal félbeszakított: „Nem, elszámolta, egy óra mínusz, úgyhogy itt hajnali hat van, de lassan úgyis keltem volna.” És onnantól eredeti stílusban elemezte az Újpest akranesi esélyeit, eszébe nem jutott olyasmiket zagyválni, hogy „nem téveszt meg az ellenfél pillanatnyi helyezése”, vagy „mindent megteszünk a siker érdekében”. Ezeket meghagyta az utódoknak.
Természetesen nem csak futballból állt a munkánk, az életünk. A kézilabdát nem is említem, az családi sportnak számít, de – miközben alapelvnek tekintettem, hogy nem szurkoló, nem rajongó, hanem sport(oló)barát tudósító vagyok – pólós, hokis, kosaras közegben is egyre azon csodálkoztam: fél éve még nem voltam sehol, hogyan kerültünk ilyen gyorsan ennyire közel egymáshoz?
Kosárlabdában az első vidéki bajnokcsapat, a Körmend emblematikus mestere, Patonay Imre azt javasolta, ne a meccsre essünk be, érjünk oda már délelőtt, és találkozzunk a Rába partján, a faházban. Este pedig, kollégámra és rám mutatva, így szólt kulcsjátékosához: „A fiúk ma nálad alszanak.” „Jó, de kicsi a lakásom, nehezen férünk el hárman” – felelte a városi idol, mire „Putesz” magától értetődő természetességgel bökte ki: „Ja, te anyádnál alszol.” A remek balkezes pólóssal, Vad Lajossal elvileg interjúra készültünk, de ha már eljött hozzánk, hozott egy kis disznótorost, amit rögvest megsütöttünk, oda is égettük rendesen, úgyhogy szellőztetni kellett, ezért sapkában, kabátban ettük a kolbászból lett szenet mustárral, és halálra röhögtük magunkat.
Ilyenkor szoktuk ábrándos tekintettel azt rebegni, hiába, mennyire más lett a világ. Csakhogy ekkor úgy teszünk, mintha a Mars-lakók ereszkedtek volna le közénk, és egy csapásra ők állítottak volna a feje tetejére mindent és mindenkit, miközben kizárólag mi, emberek alakítjuk a sorsunkat. Nem passzív romantika ez a részemről, dehogy sírom vissza a késői Kádár-rendszer megnyomorított sajtóját, de az tagadhatatlan: nem volt internet, nem volt semmiféle közösségi média, miénk, a hivatásosoké volt a közlés monopóliuma és felelőssége. Akiről ma leírtál valamit, azzal holnap találkoznod kellett. Nem lehettél csak az íróasztal és a géped mögött bátor, élő sportolót és sporteseményt sosem látott újságíró, még kevésbé névtelen, arctalan kommentelő, aki a lépcsőházban elfordítja a fejét, ha köszönni kellene valakinek, de a klaviatúrája puszta látványa emberfölötti erővel és magabiztossággal vértezi fel.
Még gondolatban sem alkották, alkottuk meg azt a szörnyszülött szót, hogy „médiamunkás”, a másik oldalon sem celebek, sztárok nyüzsögtek, leginkább igyekeztünk emberek lenni. Illetve nem is kellett igyekezni, ez magától értetődő természetességgel jött. Bajnokaink, bálványaink az egyszerű földi halandók soraiból vétettek, közöttük éltek, elsősorban nekik akartak örömet szerezni. Ennél kiválóbb ösztönzőt sportoló számára azóta sem találtak ki.
Valahogy összetartoztunk, eleve elrendeltetetten. Ha Albert Flóriánnal találkoztam, a kézfogást követően egy idő után a puszi következett, Nyilasi Tibi fiatal edzőként többször hazavitt az autóján a reptérről vagy a pályáról a lakásomra, mert az neki alig jelentett kerülőt, én meg minek „tujázzak”; manapság ezért negyvenes pulzussal és elnéző mosollyal veszem tudomásul, ha egy „klasszis” vélt vagy valós sérelméért azzal bünteti esetleges olvasóit – csak hiszi, hogy a médiát –, hogy nem nyilatkozik.
De vissza 1988-ba, mert az év betetőzéseként jött a szöuli olimpia. Nyolc esztendő kihagyás után, tizenegy magyar arannyal. Először ügyelhettem egyedül a sportrovatban, igaz, amikor ezt Riskó Géza bejelentette, a régi iskolán nevelkedett, idősebb kolléga csak annyit mondott: „Máris, egyedül, az Attila? Géza, ez öngyilkosság.” Mégis túléltem, túléltük. Martinek Jani és az öttusacsapat diadalát már nehezebben, mert hajnalban munkába menet Radnóti László rádióközvetítését hallgattam az autóban, és amint a célegyenesbe érkező Martinek láttán, elcsukló hangon a hírvivő legendáját idézte, mi tagadás, pityeregtem picit, ezért majdnem nekimentem a szembe közlekedő teherautónak.
Harminc éve már mindennek. Nagy idő, de azt hiszem, a világ, a világunk sokkal nagyobb utat jár majd be a következő harminc esztendőben, mint az előzőben. Hogy ez jó vagy inkább rossz hír, azt nem tudom.