A BRFK jelenti, hogy a budapesti művelődési házakban CB-klubok alakulnak, és január 26-án a Hotel Ifjúságban már meg is alakították az országos egyesületüket. A közlekedési és postaügyi miniszter elvtárshoz levelet intéztek, amelyben értesítették őt a szervezet működéséről.
A CB rádiósok külfölddel is beszélgetnek, közvetítik a Szabad Európa adását és tájékoztatják egymást a rendőri radar ellenőrzőpontok helyéről.
ÁBTL - 2.7.1. NOIJ Összefoglaló jelentések 25/10. 1982. február 2.
1982. február 8.
A Kémelhárítás /III/II/ jelenti, hogy a Vám- és Pénzügyőrség nyomozást kezdeményezett 60 magyar állampolgárral szemben, akiknél 1 millió forint értékben foglaltak le valószínűleg csempész úton beszerzett CB rádiókat.
ÁBTL - 2.7.1. NOIJ Összefoglaló jelentések 29/8. 1982. február 8.
Az állambiztonság kétségbe volt esve és kapkodott, de már lemaradt, mint a borravaló, a CB adóvevők használatát már nem tudták megakadályozni. Pedig ilyen miatt az 50-es években még kémkedés vádjával akár akasztófára is juttathatták volna az "elkövetőket".
A csatolt cikkekben a CB rádiók magyarországi elterjedését dokumentáltuk az Arcanum oldaláról letöltött írásokkal.
Az 1. a Delta című tudományos újságban jelent meg 1977-ben.
A 2. az Autó-Motorból való, amelynek tudósítója 1979-ben az USA-ban elindult egy illegális autóversenyen, és többek között ezt írta:
"New Yorktól nem messze, a kikötőben ültünk bele, majd elmentünk CB rádiót venni, no meg radar lefigyelőt is. Ez utóbbit inkább csak kíváncsiságból. Odaát ugyanis mindkettő nagy divat. A CB adóvevő készülék, minden teherautóban benne van, egymással így tudnak beszélni a kamionosok. Résziben úti problémákról, részben arról, hogy hol rejtőzik a rendőr."
1981. februárjában viszont már egy egész oldalas cikk jelent meg a Magyarország című lapban, ahol így írtak róla:
"Hurrá, itt a CB! címmel több tájékoztató írás jelent már meg a magánosok rádiótelefonjáról a különböző szaklapokban. Eszerint a
Civil Banden, illetve az úgynevezett polgári sávon, a 27 (megahertzen rádiózókat nevezik CB-seknek. Hazánkban alig néhány ezerre tehető a CB-sek tábora, s ennek zöme is a fővárosban található. [...] Sok fiatal CB-zés útján ismerkedett meg a rádiózással, s ma már mint amatőr rádiós hódol
kedvtelésének a Magyar Honvédelmi Sportszövetség klubjaiban."
1982 októberében az Élet és Tudományban pedig már egy állandó rovat indult a CB rádiósok számára.
Jellemző a rendszer lomposságára, hogy 1983-ban, az Élet és Irodalomban az egyik szerző így panaszkodott:
"Amikor először emeltem kifogást, hogy kinek a lemezjátszóerősítőjén, kinek a televíziójában, nékem pedig a rádiómban szólalnak meg a legváratlanabbul egy új szekta: a CB-rádiósok nem nekünk szánt, ám az éterben mind gátlástalanabbul kóborló adásai, a Magyar Posta szolgálatkész zavarvizsgálói maguk jelentkeztek. Hivatalosan előterjesztett panasznak tekintették az ÉS-ben glosszaként közzétett sirámaimat. És orvoslandó, megjelentek nálam. A „szembesítés” azonban jórészt eredménytelen maradt. Mi is történt?
1. Megtudtam, hogy ha engem a Radió Soroksár néven becézett Szabad Európa Rádió — illetve: bármiféle nem hazai adás — „élvezetében” zavar meg CB-adás, erről a Posta nem tehet. Néki csak az itthoni magyar adások zavartalan vételének biztosítása a dolga, így tehát a rövidhullámú sávot illető panaszainkkal tetszés szerint fordulhatunk Münchenhez — vagy az éghez..."
[Egy 1987-es cikk szerint akkoriban már egy erkölcsi bizonyítvány felmutatása után bárki vásárolhatott CB rádiót. Az erkölcsi bizonyítvány a bűnözők kiszűrését szolgálta volna - akkoriban még nem volt Pegazus.]
“Nem adjuk oda a bárányt farkasnak!” – egyik 20. századi diktátorról sem született annyi bájos gyerekmese, mint Leninről
Írta: Jenő
2022. január 25. kedd, 16:25
“Nem adjuk oda a bárányt farkasnak!” –
egyik 20. századi diktátorról
sem született annyi bájos gyerekmese,
mint Leninről
A kommunizmus legfőbb cukrosbácsija nagyon szerette a gyerekeket: még az oroszországi polgárháború kellős közepén is szakított időt arra, hogy egy árvaházban kinn a bárány, benn a farkast és szembekötősdit játsszon a kis lakókkal.
Vlagyimir Iljics Uljanov, mozgalmi nevén Lenin nem csak nagy hatású filozófus, hős fotelforradalmár, a Szovjetunió első embere és kommunista tömeggyilkos volt, hanem a gyerekek legjobb barátja is: egy bölcs pedagógus, egy huncut nagybácsi és egy mókára mindig kapható jó pajtás, aki olyan könnyedén találta meg az 5-10 éves kis lurkókkal a közös hangot, mint egy bolsevik Barney, a dinoszaurusz – bár az igaz, hogy a Szovjetunió atyja valószínűleg nem volt lila. Azt mondjuk nem tudjuk, hogy Lenin látott-e egyáltalán valaha közvetlen közelről hús-vér kisgyereket, vagy annyira lefoglalta a proletárdiktatúra és a termelőeszközök köztulajdonba vétele, hogy ilyesmire már nem maradt ideje (tippünk szerint egyébként nem látott, legfeljebb akkor, amikor a cuki kis rokonaival kellett pózolni egy fotó kedvéért), ám az biztos, hogy a már az életében kiépült, halála után pedig még tovább terebélyesedő, az ortodox vallásba (főleg a szentek tiszteletébe), a cár atyuskába vetett hitbe, az orosz messianizmusba, a forradalmár értelmiség tradícióiba és a marxizmus vallásos rétegeibe leágazó személyi kultuszának fontos motívuma, afféle sarokköve volt az ifjúsággal ápolt mély és bensőséges viszonya.
(Ugyanez – többé-kevésbé – még hírhedtebb harcostársáról, illetve tulajdonképpeni utódjáról, Joszif Visszarionovics Sztálinról is elmondható, viszont az ő személyi kultusza főleg az 1930-1952 közötti időszakra korlátozódott, Leniné meg végső soron meg máig töretlenül kitart.)
Lenin, a gyerekek nagy barátja (forrás: librarything-svetlana.blogspot.com)
Alighanem egyik 20. századi diktátorról sem született annyi bájos és tanulságos gyerekmese, mint Leninről, a propagandisták, azaz az írók és az illusztrátorok pedig gyakran szürreális és mulattató túlzásokra ragadtatták magukat, hogy kellő hatásfokkal mutathassák be, mennyire is szerette a gyerekeket, és a gyerekek mennyire szerették őt. A műfaj egyik alapműve Kononov Igaz történetek Leninről című könyve, amelyben például a sok szempontból felülmúlhatatlan (és természetesen igaz!) Szokolnyiki karácsonyfa című novellácska is található. Ebben Lenin 1919 decemberében, dacolva a borzalmas ítéletidővel, ellátogat egy Moszkva környéki árvaházba, ahol kinn a bárány, benn a farkast (!) és szembekötősdit (!!) játszik a gyerekekkel, majd ezután – amolyan kopasz, kecskeszakállas Jézuskaként – ajándékokkal halmozza el őket.
…Vártak tovább. Kint fütyült a szél, a száraz hó verdeste az ablakokat. Olyan nagy zajt csapott a vihar, hogy nem is hallották, amikor az iskolaépület előtt gépkocsi állt meg. A gépkocsiból Vladimir Iljics szállt ki. Fölment a lépcsőn, levetette a kabátját, zsebkendőjével megdörzsölte az olvadt hótól nedves arcát, és egyenesen a nagyterembe ment, a gyerekekhez. Azok rögtön megismerték: nemhiába látták annyiszor az arcképét. De eleinte, mintha valahogy zavarba jöttek volna: csak álltak mozdulatlanul. Bámulták Lenint és hallgattak.
Vladimir Iljics nem sokáig várt. Hamiskásan hunyorgott és megkérdezte:
— Ki tud közületek kinn a bárány, benn a farkast játszani?
Elsőnek a legnagyobb lány, Vera válaszolt:
— Én!
— Én is! — kiáltotta hangosan az egyik fiú, Aljósa.
— Akkor te leszel a farkas! — mondta Vladimir Iljics.
A gyerekek körbe álltak a karácsonyfa körül. A pici Kátyát tették meg báránynak. Aljósa Kátya után szaladt, akit persze nem volt nehéz megfogni. De Kátya Leninhez menekült és Vladimír Lenin fölvette a karjára.
— Nem adjuk oda a bárányt farkasnak!
Aztán Szénya volt a bárány, Aljósa megfogta őt, mire Aljósa lett a bárány, Szénya meg farkas.
Sokáig játszottak, míg mind bele nem izzadtak.
A mű különböző kiadásaihoz számtalan csodálatosabbnál csodálatosabb illusztráció is készült, amelyekből most össze is szedtünk egy csokorra valót. Karácsony (fenyőünnep) idején érdemes elővenni, és addig nézegetni, míg a szívünk meg nem telik melegséggel.
Feltétlenül említést érdemelnek még a Lenin és a kisfiú (szintén Kononov), valamint a Proska levele Leninhez c. mesék. Az előbbiben egy kis parasztfiú szegődik egy darabon Lenin útitársául, és kellemesen elcseveg vele, mit sem sejtve arról, hogy új barátja, a mosolygós, tornacipős, kékzubbonyos bácsi a legnagyobb élő orosz, aki éppen száműzetését tölti. A másikban pedig egy Proska nevű, koldusszegény kisleány fordul levélben segítségért Leninhez:
„…Nehéz a sorom, bácsika, nagyon nehéz. Még csak tizenkét éves vagyok, de már nekem kell gazdálkodni. Nagy a családunk – sok a száj, és mindegyik kenyeret kér. Nem is tudom, hogy mit csináljak! A bátyáim a fronton vannak. Csak benned reménykedek. Azért is írok neked. Te talán megérted. Tudom én jól, hogy te milyen jó vagy. Még azt is meg akarom neked írni: nálunk a szovjetben gyakran látom a képedet. Te kopasz vagy, kis szakállad van, és az egyik szemed összehunyorítod. Tudod mit, Lenin bácsi, ha elengednek, vagy ha el tudsz kéredzkedni, tavaszra találj rá egy kis időt, és utazz ide hozzánk a faluba. Télen ne gyere: a mi falunk messze van a várostól, ha szánkón jössz, hát biztosan megfázol, vagy lefagy a kezed meg a füled. Igaz, hogy szamovárunk nincs, de majd szerzünk egyet. A kunyhónknak kéménye sincsen, szabad tűzhely füstölög középen, de majd vigyázunk, hogy össze ne kormozd magad. Ha eljössz, én majd sok-sok mindent elmondok neked.[…]
Bácsikám, én téged – csak te erről ne beszélj senkinek! — gyakran látlak álmomban. Mit jelent ez? Te talán hiszel az álmokban? De én nem hiszek. Tegnap anyám megszidott engem: – „Te – aszongya -, még belebolondulsz a Leninedbe. Imádkozz hozzá, akkor lehet, hogy küld egy font sót.” Bocsáss meg neki, bácsikám. Tanulatlan asszony, nem ért az ilyesmihez, még írni-olvasni se tanult sohase…”
És hogy Lenin végül segített-e? Egy kattintás után kiderül!
Lenin a gyerekekkel szánkózik, és a jövőbe tekint (forrás: soviet-postcards.com)
Még a fentieknél is megkerülhetetlenebb a Lenin és a gyerekek című mesegyűjtemény, amelyet személyesen Lenin titkára, Vlagyimir Boncs-Brujevics állított össze. Bár a könyv csupán három történetet tartalmaz (Lenin és Vászka macska, Tiszta Tányérok Társasága, Lenin az iskolai fenyőünnepen), ennek ellenére – ahogy a Wang folyó versei írja vonatkozó posztjában – egyes orosz szájtok még ma is a valaha kiadott tíz legfontosabb orosz gyerekkönyv között tartják számon. Ebből elsősorban a Tiszta Tányérok Társasága c. remekművet ajánlanánk az olvasók figyelmébe, ugyanis ez arról szól, hogy a férfi, aki kiépítette a történelem egyik legpusztítóbb diktatúráját, szabadidejében a gyermekeket oktatja szelíd, nyájas szigorral arra, hogy ételt tányéron nem hagyunk (a novella magyarul is olvasható online).
— Tagjai vagytok ti a tiszta tányérok társaságának? — kérdezte hangosan Vlagyimir Iljics a mellette ülő kislánytól, Nagyához fordulva.
— Nem vagyok — felelte halkan Nagya, és zavartan tekintett a többi gyerekre.
— Hát, te?… Hát, te? — fordult most a kisfiúhoz és a másik kislányhoz.
— Nem, mi sem vagyunk tagjai! — felelték a gyerekek.
— Hogy lehet ez? Miért nem jelentkeztetek még?
— Mi nem is tudtuk… Mi semmit sem tudtunk erről a társaságról! — siettek a felelettel a gyerekek.
— Nagy kár! Sajnálhatjátok! Már régóta megalakult ez a társaság.
— Nem is tudtunk róla! — felelte bánatosan Nagya.
— De különben sem vagytok méltók arra, hogy tagjai legyetek. Úgysem vennének fel benneteket — jelentette ki komolyan Vlagyimir Iljics.
— Miért?… Miért ne vennének fel bennünket? — kérdezték egymás szavába vágva a gyerekek.
— Hogy miért? Nézzetek csak a tányérotokra! Hogy is vehetnének fel benneteket, amikor minden ételt otthagytok!
— Máris mindent megeszünk!
És a gyerekek hozzáláttak az evéshez, és mindent megettek, ami a tányérjukon maradt.
A Lenin-népmesék (álnépmesék) természetesen Magyarországon is taroltak: szerepeltek az általános iskolai olvasókönyvekben, kijött magyarul az Igaz történetek Leninről, majd 1970-ben a cuki illusztrációkkal ellátott Történetek Leninrőlcímű antológia, amelyben szovjet írók derűs és kedves történeteiből ismerkednek meg a gyerekek a jóságos, becsületes, bátor és jóhumorú Leninnel.
Lenin és a kisfiú (forrás: librarything-svetlana.blogspot.com)
Mindemellett pedig számolatlanul készültek a festmények, grafikák és egyebek (mint például egy rendkívül bizarr, aranyszínű szoborcsoport) a gyermekek gyűrűjében vidáman bolondozó és hancúrozó Leninről – de tényleg annyi van, hogy azt talán még Michael Jackson is túlzásnak érezné. A pártsajtó meg rendszeresen közölte a szívmelengető anekdotákat minden szocialista kisgyerek kedvenc szuperhőséről:
Lenin gyermekek iránti kivételes szeretetét élete utolsó napjáig is megőrizte. Lenin halála előtt tíz nappal a Moszkva melletti Gorki faluban, abban a házban, melyben Lenin lakott, karácsonyfát állítottak a parasztgyerekek részére. A karácsonyfa körül összegyűlt parasztgyerekek természetesen igen vidámak voltak és rosszalkodtak. A súlyosan beteg Lenin a gyerekek közé akart menni. Akárhogy is iparkodott őt felesége és nővére lebeszélni, Lenin ragaszkodott a kívánságához. Amikor megjelent a teremben, a gyerekek rávetették magukat, felmásztak a térdeire, ráncigálták, pedig minden rázkódtatás heves fejfájást okozott neki. Lenin rokonai el akarták távolítani a gyerekeket, hogy I ne zavarják őt, de ő eltolta felesége és nővére kezeit, a gyerekeket térdére ültette és cirógatta őket.
A Moszkvai Központi Pártarchívumban levő dokumentumok között van egy vörös vászonkötésű kis könyvecske — egy gyermek-társaság ajándéka. Rajta a felirat: „A gyerekek barátja”, alatta pedig a sorszám: ,;N° 1”. Ez Vlagyimir Iljics „tagkönyve”, amelyet a gyerekek a már súlyosan beteg Leninnek 1923 december 5-én állítottak ki. „A gyerekek barátja” valóban nagyon szerette a gyerekeket. A gyerekeket védő rendeletek egész sora bizonyítja érzelmeit. „Ha gyerekek voltak körülötte — emlékszik élet- és munkatársa, Krupszkaja asszony — ragyogott az arca, mosolygott a szeme, szerette hallgatni csevegésüket, szeretett tréfálkozni, incselkedni velük.”
Különösen megindító volt Lenin viszonya a gyermekekhez. Sok kiváló ember életrajzából kitűnik a gyermekek iránti kivételes szeretetük. Marx Károly szabadságát unokái körében szerette eltölteni. Vállára másztak, megkapaszkodtak sűrű hajában és lovacskát játszottak vele. Lenin ugyanígy szerette a gyerekeket. Mint ember és államférfi egyaránt mély szeretettel és figyelemmel viseltetett a gyermekekhez. Az oroszországi éhínség nehéz éveiben, amikor az ellenségek az „éhínség csontkezével” akarták megfojtani a szovjethatalmat, Leninnek, mint a Népbiztosok Tanácsának elnökének aláírásával rendelet jelent meg, melyben az összes gyermekek ingyenes kielégítő táplálását rendelte el, függetlenül a szülők szociális helyzetétől.
Hát, ilyen ember volt Lenin. Ahogy a közismert vicc is mondja:
A szovjet gyerekek játszanak, és a labda beesik Lenin elvtárs kertjébe. Lenin elvtárs felveszi, majd mosolyogva visszaadja a labdát. Pedig közéjük is lövethetett volna.
források: Vörös Boldizsár: Mitikus hős és példakép – Lenin-kép a hazai általános iskolákban az 1940-es évek végétől 1953-ig/A Wang folyó versei: És a gyerekek
A Szovjetunió egy elég fura hely volt:
"„Itt van huszonkétezer ember. Ebből húszezer egy életet húzott le a föld alatt. Fáj a dereka, vizes a térde, cukros, magas a vérnyomása, az asszony csalja, a gyerek megbukik az iskolában. Egyetlen öröme az életben, ha titeket, a Bányászt győzni lát..."
Írta: Jenő
2021. december 05. vasárnap, 08:26
CSILLAG PÉTER2021.12.04 09:05Frissítve: 2021.12.04 09:05
Szénporos sporttörténelem: jó szerencsét, bányászfutball!
Élet csillék és cselek között: Lipcsei Péter elektrolakatos-tanulóként az alberttelepi aknában szállt a mélybe, Kassai Viktort vájár édesapja vitte ki a Tatabánya Real Madrid elleni mérkőzésére.
A Salgótarjáni Bányász csapata bevonul a pályára a bajnokság megnyitóján 1952-ben a Vasas-pályán (Fotó: MTI/Komlós Tibor)
HIRDETÉS
„Itt van huszonkétezer ember. Ebből húszezer egy életet húzott le a föld alatt. Fáj a dereka, vizes a térde, cukros, magas a vérnyomása, az asszony csalja, a gyerek megbukik az iskolában. Egyetlen öröme az életben, ha titeket, a Bányászt győzni lát. Adjuk meg nekik ezt az örömet! Ez a minimum, amivel tartozunk” – az utólagos emlékezet szerint ezekkel a szavakkal küldte harcba Lakat Károly edző a Tatabányai Bányász játékosait 1981. szeptember 16-án a Real Madrid elleni UEFA-kupa-mérkőzésen. A lelkesítés hatott, a bányászbecsület aznap a magyar futballtörténet egyik legemlékezetesebb klubsikerében mutatkozott meg: a spanyol óriásklub 2–1-re kikapott a tatabányai katlanban (a visszavágón viszont 1–0-ra nyert, és továbbjutott).
Futballlünnep Tatabányán: a Ferencváros játszik a Bányász-stadionban, Pogány László elől Csepecz János öklözi el a labdát (Fotó: Lakat T. Károly magángyűjteményéből)
A nemzetközi bányásznap alkalmából, a hirtelen halállal járó, veszélyes szakmák védőszentjeként tisztelt Szent Borbála ünnepén felelevenítünk néhányat a magyar bányászfutball híres vagy kevéssé ismert történetei közül. Ám mielőtt leereszkednénk a múlt sötét és titokzatos aknáiba, fontos megjegyeznünk: a világszerte elfogadott december 4-i dátum bizonyára sokaknak idegenül hat, Magyarországon ugyanis jellemzően szeptember első vasárnapján tartották a bányásznapot, és a sorsolás nem is oly kiszámíthatatlan szeszélye általában egy-egy fővárosi nagycsapatot rendelt olyankor a bányászvárosokba.
Csapó Károly (jobbra) nagy szerepet vállalt a Real Madrid legyőzésében, gólt is szerzett a tatabányai stadionban (Fotó: MTI/Németh Ferenc)
Ami a Real Madrid tatabányai legyőzését illeti, a Bányász-stadionban látottak sokaknak az emlékezetébe égtek, így egy helyi bányász hatéves kisfiáéba is – Kassai Viktoréba.
„ Homályos emlékképeim vannak arról a legendás meccsről. 1981 szeptembere, hat nappal a hatodik születésnapom után, talán ez volt az első alkalom, hogy apám kézen fogott, és elvitt egy igazi labdarúgó-mérkőzésre” – írja frissen megjelent életrajzi könyvében a tavaly visszavonult játékvezető, a Bányász egykori igazolt serdülőjátékosa. – A Fater vájárként, majd aknászként dolgozott a Bányavállalatnál, ami nagyon kemény világ volt: három műszakban, sokszor éjszaka kellett lemenni a tárnába, iszonyú nehéz munkát vállalt a családjáért.”
Nem Kassai Viktor az egyetlen, aki a rendszerváltás utáni futballélet jeles szereplői közül közelről ismerte a bányászlét nehézségeit. Ott van például Lipcsei Péter, a Ferencváros és a Porto későbbi 58-szoros válogatott középpályása, aki a kazincbarcikai 105-ös számú Lékai János Ipari Szakközépiskola diákjaként bánya-elektrolakatosnak tanult. Gyakorlati foglalkozásra is sor került, a fiatalember a Mák-patak völgyében, az 1986-ban Szabad Föld-kupa-győztes Mákvölgyi Bányász sikerei földjén, az 1988-ig működő alberttelepi bányában szállt a föld alá. Édesapja, Lipcsei Imre a Hátsó füves-sorozat múcsonyi riportjában beszélt a meghatározó családi emlékről: „Itt lejtakna volt, nem függőak na, Pedro mégis eléggé megijedt: »Hú, fater, levittek a mélybe.«”
Lipcsei Péter a kazincbarcikai 105-ös számú Lékai János Ipari Szakközépiskola bánya-elektrolakatos tanulójaként az alberttelepi aknában volt helyszíni gyakorlaton, 18 évesen már a Ferencváros színeiben játszott a Bröndby ellen (Fotó: Képes Sport)
Nemcsak a bánya rejtett ezer veszélyt, hanem egy-egy bányászcsapat stadionja is.
„Szókimondás és igazságérzet – ez jellemezte a bányászokat. És ettől fájdult meg azokban az években sok ember feje” – idézi Grosics Gyulát, a felnőttpályafutását a Dorogi Bányászban kezdő s a Tatabányai Bányászban záró kapust életrajzi könyvében Kő András, a véleményt az 1947. március 20-i Dorog–Ferencváros (1:2) mérkőzés Népsport-beszámolójával alátámasztva.
„Soós játékvezető nagyon körülményesen tudta csak elhagyni a pályát vasárnap. A mérkőzés után rendőrruhába bujtatták s úgy hagyta el a pályát. Sokan várakoztak rá, s többen így is felismerték. Soós a legközelebbi házba menekült s innen is csak éjféltájban tudták kicsempészni a dorogi vezetők. Ekkor egy barátja autóján hagyta el a várost.”
Buzánszky Jenő
OLASZ TATABÁNYA SZARDÍNIÁN
„A csupasz falakon semmi más dísz nincs, mint egy bekeretezett fénykép, a Tatabányai Bányász SE tablója és szemben vele egy porosodó magyar bányászsapka” – olvasni Király Ernő 1962-es, Magyar Ifjúságban közölt cikkében, amely nem kevesebbet állít, mint hogy az olaszországi Carbonia városának futballcsapata Tatabánya nevét és jelképeit használja, vagyis „Tatabányától több ezer kilométer távolságra, Szardínia szigetén van egy futballcsapat, mely vasárnaponként fekete-fehér mezben, a Tatabányai Bányász jelvényével kezdi mérkőzését”.
Meghökkentő az adat, amelyet néhány éve Lakat T. Károly a FourFourTwo hasábjain frissített fel az olvasóknak, és lehetett is igazságalapja, ugyanis a Népszava már 1960-ban jelentette a hírt: „A Tata-Carbonia nevet vette fel Carbonia olasz város labdarúgócsapata, amely már régóta baráti kapcsolatot tart a Tatabányai Bányásszal.”
Olaszországi forrásaink is megerősítették a két csapat közötti valamikori baráti kapcsolatot, ám hogy a magyar testvércsapat nevét is átvette volna a szárd együttes, arra a Carbonia történetét taglaló olasz nyelvű forrásokban nem találtunk bizonyítékot.
Nem hagyta el a várost, 2015-ben bekövetkezett haláláig Dorogon élt az Aranycsapat bányászhátvédje, a helyi csapatban 1947-től tizenhárom évet lehúzó Buzánszky Jenő. Nyolc éve dorogi otthonában így beszélt a kezdetekről: „Amikor először hívtak meg a válogatottba, Zalaegerszegre mentünk vonattal, és egy fülkébe kerültem Bozsikkal, Puskással, Hidegkutival. Beszélgettek a futballról, én meg csak hallgattam. Aztán odafordult hozzám Puskás, és azt mondta: » Ide figyelj, bányász! Ne tojj be, segíteni fogunk.« Ez jó érzés volt. Abban az időben mindenkinek dolgoznia kellett, nem lehetett csak úgy henteregni otthon, vagy lötyögni, mint betyár a Bakonyban. Reggel nyolcra muszáj volt menni, tizenkettőkor hazaengedtek ebédelni, aztán pihenés és délután edzés. Eleinte beosztottként dolgoztam, ötvennyolctól lettem a felvételi iroda vezetője, tizenkét és fél ezer ember volt akkor a dorogi bányánál, naponta kilencvenhat vagon szenet termeltünk.”
A magyar futball számos kisebb-nagyobb, kimondottan a bányászathoz kapcsolódó csapata között hetet találunk, amely az NB I-ig jutott: a Salgótarjánt, a Dorogot, a Perecest, a Tatabányát, a Nagykanizsát, a Komlót és a Siófokot (természetesen ezek mellett jó néhány együttes kötődött így vagy úgy a bányászvilághoz, például a több egyesület összeolvadásából született Pécsi MSC is). Az említett nagy múltú, korszakos játékosegyéniségek sorát felvonultató együttesek történetét könyvespolcnyi kiadvány taglalja, ebben a cikkben nem is vállalkoznánk, mondjuk, a Szojka Ferenc-féle Salgótarján vagy a Kiprich József-féle Tatabánya legendáriumának ismertetésére. Nem idézzük fel sokadszorra a perecesi labdarúgás leghíresebb napját, 1947. április 20-át sem, amelyen 3:0-s hazai vezetésnél a kettétört felső léc miatt félbeszakadt a Ferencváros elleni rangadó. Viszont arra nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy Komlón, ahol több mint két évtizede bezárt a Zobák-bánya, miért nevezik a Baranya megyei I. osztályban szereplő csapatot még ma is Bányásznak.
LAKAT T. KÁROLY, SZEPESI-DÍJAS ÚJSÁGÍRÓ, A TATABÁNYÁN ÉS SALGÓTARJÁNBAN IS DOLGOZÓ LAKAT KÁROLY EDZŐ FIA
„Bányászcsapatok addig is működtek, de a kohót a futball és a bánya között a negyvenes, ötvenes évek jelentette. Rákosi Mátyás gyűlölte a futballt, viszont a nehézipar volt a mániája, ekkoriban futott fel egyebek mellett Komló és Sztálinváros, a mai Dunaújváros is. A legfontosabb a szén volt, és amelyik város szenet tudott adni, előnyt élvezett. A kiváltságos helyzet ugyanakkor nem hozott magával általános jólétet, apám például Tatabányán edzősködve rendszeresen panaszkodott, nem értette, hogy tudnak az emberek abban a városban élni. Nincs egy rendes színház, könyvtár, felsőoktatási intézmény, csak az az egy mozi, a háromszáztizennégy talponálló, a bánya meg a Bányász SC. Ezért összpontosult a bányászok figyelme a futballra, ezért volt életük ünnepi eseménye a kéthetente megrendezett hazai bajnoki meccs. A műszak végeztével ott álltak szenes pufajkában, fejükön a lámpás bányászsisakkal a söntéspult előtt, találkozhattak, mondjuk, Grosics Gyulával, az Aranycsapat kapusával, és egy fröccs mellett elbeszélgethettek vele. A várost pedig a futballcsapat népszerűsítette, hiszen így hetente egyszer biztosan bemondták a nevét a rádióban: vasárnap este, amikor a totóeredményeket ismertetve elhangzott, hogy »Tatabánya–Diósgyőr 2–1, 1-es«.”
„A múlt tisztelete és a hagyomány miatt. A hogyan ezért ragaszkodunk ahhoz is, hogy a klubnál a legkisebb korosztálytól minden futballista a » Jó szerencsét! « köszönést használja – adta meg a választ Schuszter Roland, a Komlót valamikor futballistaként erősítő sportigazgató. – A szurkolóink közül is sokan kötődnek a bányához, és állítom, meg lehet ismerni ránézésre, kinek van közülük föld alatti múltja. Keményebbek az arcvonásaik, erősebb a hangjuk.”
A sportvezető átadta a telefont a komlói irodában tartózkodó kollégájának, a csapatban a hetvenes években szereplő Róth Antalnak (az azonos nevű, szintén komlói, ám Pécsen kibontakozó válogatott játékos 1953-ban született nagybátyjának), aki rögtön felidézte a napot, amelyen a helyi KISZ-titkár javaslatára az egész csapatot levezényelték a bányába. Úgy voltak vele, nem árt, ha a sportállásban lévő bányászati alkalmazottak megnézik, milyen a mélyben dolgozó „kollégák” élete. „Inkább mentünk edzeni...” – összegezte a korábbi játékos a mélyben szerzett tapasztalatokat.
Odafent, a szabad levegőn már könnyebb volt mosolyogni, főleg, ha olyan esetek színesítették a csapat életét, amilyeneket Moldova György leír Tisztelet Komlónak! című szociográfiájában.
„P., a középhátvéd és Z., a balfedezet egy este berúgtak és elmentek a Komlón vendégszereplő cirkuszba. Beültek a Halálkatlan nézőterére, a motorkerékpáros szokásos köreit írta le a mélyben morgó oroszlán fölött, produkciója szünetében ezer forint jutalmat ajánlott fel annak a vállalkozónak, aki mögé mer ülni, a részeg P. azonnal jelentkezett, csak a legnagyobb erőfeszítéssel lehetett eltávolítani.
Tovább ittak a Fekete Gyémántban és bosszútervet eszeltek ki. Odasettenkedtek a város közepén felállított ketrecekhez és ki akarták engedni az oroszlánt, előre vihogtak a gondolatra, mit szólnak majd a komlóiak, ha a vadállat végigsétál a Kossuth Lajos utcán. De a ketrecen túlságosan jól tartott a zár, így kénytelenek voltak beérni azzal, hogy egy égő újságpapír csóvájával lepörkölték az oroszlán bajuszát.
Hogy ez az éjszaka mégse múljon el egészen hiába, bezárták a baktert az őrbódéba és leeresztették a sorompót, Komló és Pécs között órákra fennakadt a közlekedés. P. és Z. aztán néhány napig szenet rakodott a Lenin téren a rendőrkapitányság előtt.”
27 évesen vetette föl az ötletet: dokumentumfilmet kellene forgatni az Aranycsapat – s így közvetve a Rákosi-rendszer – történetéről, megszólaltatva a főszereplőt, a már évtizedek óta külföldön élő, de évek óta hazatérni készülő csapatkapitányt, Puskás Ferencet is. A többi, ahogy mondani szokták, történelem...
„Meg akartam érteni, mi volt az a csoda, amely még az ötvenes évek politikai elítéltjeit is lázba hozta a börtönben" (Fotók: Tumbász Hédi)
– Miért érdekelte a téma, ami bár roppant izgalmas, akkoriban nem számított annyira divatosnak? – Mert meg akartam érteni, mi volt az a csoda, amely még az ötvenes évek politikai elítéltjeit is lázba hozta a börtönben, köztük apámat, aki a rabtársaival együtt áhítattal hallgatta a hat három közvetítését Márianosztrán – mondja Surányi András, a kultikus Aranycsapat című film forgatókönyvíró-rendezője.
– Puskás hazatérése volt a film apropója vagy fordítva? – Fordítva! Sőt, a film nemcsak ürügyet szolgáltatott arra, hogy Puskás Ferenc végre hazatérjen, hanem maga a forgatás, a kamera folyamatos jelenléte volt a legfontosabb garancia Öcsinek arra, hogy nem eshet bántódása, hogy minden a nemzetközi nyilvánosság előtt történik.
– Nemzetközi? – Igen, bár a külföldi forgatásokra nem futotta volna a hazai finanszírozásból, azokat az Adidas támogatása tette lehetővé. Amikor megkerestem a német sportszergyártó cég képviselőjét, tíz perc alatt az ügy mellé állt, amint elhangzott Puskás neve, hogy az ő hazatérését is meg akarjuk örökíteni. Később még a Barcelonában nehéz körülmények között élő interjúalanyunknak, Czibor Zoltánnak is segítettek a németek. A filmre hetvenezer márkát adtak, ami felfoghatatlanul sok pénz volt akkoriban, ráadásul megszervezték az interjút Franz Beckenbauerrel, Helmut Rahnnal, Fritz Walterrel.
– Puskás valóban félt hazajönni még a nyolcvanas évek elején is? – Nagyon félt, szorongott. Szívfacsaró, igazán filmbe illő jelenetként él bennem, ahogyan a párizsi repülőtéren hátrálva vonakodik lelépni a mozgó járdáról, mintegy húzva-halasztva a döntést még az utolsó pillanatban is. Magázva vitatkozott Sebes Gusztáv volt szövetségi kapitánnyal, Guszti bácsival, aki tegezte őt. Abban állapodtunk meg, hogy még ott is nemet mondhat. Aztán közvetlenül a felszállás előtt értesíthettem az otthoni stábot, a rokonokat, hogy igen, jön, úgy döntött, felszáll a gépre. A hír néhány óra alatt elterjedt idehaza, és százak várták a repülőtéren... Nem közvetlenül Madridból, hanem az 1981-es Liverpool–Real Madrid BEK-döntő helyszínéről, Párizsból kísértük haza Szepesi Györggyel és Sebes Gusztávval. Öcsi bácsi, mert nekem azért bácsi maradt, még ha zokon is vette ezt a megszólítást, megbízott Sebesben, Szepesiben és akkor, túl a madridi forgatáson és sok fantasztikus beszélgetésen, úgy érzem, már bennem is, nem kételkedett a tiszta, sőt naiv szándékainkban. De hiába zárták már le régen a büntetőügyét, hogy katonatisztként elhagyta az országot, ismerte a rendszert, és nekünk is mondta, hogy semmire sincs garancia, bármi megtörténhet, bármit megtehetnek.
Surányi András a második sporttémájú filmjét Guttmann Béláról készíti
– Élénken élt benne Szűcs Sándor kivégzésének rettenetes emléke, ami bizonyítja, hogy a kommunisták valóban bármire képesek voltak. – Így van, és ez a helyzet minket, filmeseket kényes etikai helyzetbe hozott, meg kellett értenem, hogy a lelkesedés, a sikeres forgatás vágya, maga a film nem lehet fontosabb egy ember sorsánál, életénél. Ezért őszintének kellett lennünk: garantálni mi sem tudunk semmit, de mindent rögzítünk, ami önmagában védelmet jelent.
– Miért mondott mégis igent abban a pillanatban, miközben annyiszor utasította el az ilyen-olyan meghívásokat korábban? – Azért, mert a forgatás keretében pályára léphetett a Népstadionban, ahol a tiszteletére ismét eljátszották a Himnuszt. – Amit persze előzetesen titkoltak a szurkolók elől, vagy legalábbis próbálták titkolni... – De egy idő után már lehetetlen volt. Mindenki arról beszélt Pesten, hogy Puskás hazatért és a magyar–angol előtt ismét pályára lép. – A jegyek négy nappal a meccs előtt elfogytak, miközben a médiában Puskásról szó sem esett. – És végül a televízió is közvetíteni kényszerült a Budapest–Vidék öregfiúkmeccset, akkora volt a szurkolók nyomása. Pedig eleinte hallani sem akart róla sem Nagy Richárd, a tévé elnöke, sem a sportosztály főnöke, Radnai János.
A forgatáson: Sir Walter Winterbottom, Sir Stanley Rous, Laczkovits Péter, Zsolt István, Surányi András, Máthé Tibor
– A Népsport június 4-én írta meg, hogy az előzetesen kiadott tévéműsortól eltérően „a budapesti II-es műsor közvetíti az öregfiúk-parádét 18.25-től”. A műsorváltozás ténye önmagában földrengéssel ér fel, a szürke és levegőtlen rendszer kapkodását, bizonytalanságát sugallja. De Puskás nevét még mindig nem írják le. – Én magam is mentem, kérleltem minden döntéshozót azokban a napokban, hogy adják élőben Puskásék meccsét is, ami pénzbe sem került, hiszen a stáb már délelőtt kitelepült, kis túlzással csak fel kellett kapcsolni az élő adást. Mindenki tudta ezt és érezte a megkerülhetetlenül adódó történelmi lehetőséget, de senki sem mert cselekedni, amíg meg nem érkezett a jóváhagyás valahonnan „fentről”.
– Hogyan engedhették meg egyáltalán, hogy elkészüljön a film? – A Hunnia Filmstúdióban, amely Simó Sándor vezetésével viszonylag szabad alkotóműhely volt, kezdettől minden támogatást megkaptam. A vezetők szinte mindegyike, Csoóri Sándor, Vásárhelyi Miklós is jónak tartotta az ötletet, Schiffer Pál a szigorú dokumentarista szemléletet képviselte a produkcióban, Zsolt Robi, Malonyás (Malonyai Péter szerkesztő kollégánk – Sz. Gy.) pedig segített, hogy ne tévedjek el a futball világában. Szepesi György is mindenben mellénk állt, rajongott Puskásért és boldog volt, hogy végre közösen hazahozhatjuk.
– De annyi pénzt azért nem kaptak, hogy fussa a külföldi forgatásokra is, és feltételezem, hogy nem nézte mindenki jó szemmel a film készítését. – A rendszer csetlett-botlott, ez a kettősség jellemzett mindent. A tűrt és a tiltott kategória határán egyensúlyoztunk. Egyrészt nagy tekintélye volt a kamerának, a filmgyárnak, Rákosi hivatali autóját például első szóra megkaptuk a pártközpont garázsából, hogy dolgozzunk vele, ha akarunk, miközben az MSZMP KB jelen lévő titkára szigorúan megtiltotta, hogy a díszpáholyt filmezzük az öregfiúkmeccsen.
– Pedig egyáltalán nem szokványos módon ezúttal Kádár János is kilátogatott a Népstadionba, és sokan sokat dolgoztak azon, hogy kölcsönösen üdvözöljék egymást Puskással, látványos biccentéssel, sőt meghajlással, amely egyrészt kifejezte, hogy lám, a rezsim megbocsátott, másrészt pedig azt, hogy Puskás hálás ezért. Nem a filmbe szánták ezt a teátrális jelenetet? – Ha volt is ilyen szándék, elakadt, mert mint mondtam, nekünk kimondottan megtiltották, hogy a díszpáholyt vegyük. Puskás gesztusa pedig nem Kádárnak, az országnak szólt, valóban hálás volt a méltó fogadtatásért.
– Amely, mint már utalt rá, azért felemás volt. – Természetesen. Felerősödtek azok a hangok is, hogy de hát miért kell ezt? Miért ünneplünk egy disszidenst?
– A televízió nem is mutatta be a filmet a rendszerváltásig. – Valóban nem, sőt engem úgymond kitiltottak az MTV-ből, ami azt jelentette, hogy nem tehettem be a lábam az aulába a főkapun keresztül, miközben a nemzetközi osztályon izgalmasabbnál izgalmasabb munkákat kaptam, csak éppen oda hátulról, a Münnich Ferenc utcából kellett bejárnunk. Röhejes, abszurd helyzet volt ez is. A filmet pedig úgynevezett „társadalmi forgalmazásban” vittük vetítésekre, vidéki mozikba, művelődési házakba, és így is gyorsan elértük a hatszázezer nézőt, az érdeklődés tehát óriási volt. Csakúgy, mint a könyv iránt, amelyet a filmhez felvett anyagokból, interjúkból készítettünk, hivatalosan dokumentumkötetként fogyott el pillanatok alatt százhetvenezer példányban, hogy aztán az újabb utánnyomást már papírhiányra hivatkozva leállítsák.
Czibor Zoltán nyilatkozik a rendező Surányi Andrásnak
– Tényleg hazavárták Lóránt Gyulát is a legendás öregfiúkmeccsre? – Igen, ő azonban néhány nappal korábban meghalt Görögországban.
– És Czibor Zoltán hazatérése nem vetődött fel? Az ő monológja hazáról, hazaszeretetről a film egyik legmegrázóbb képsora. – Zoli rettegett. Semmire sem vágyott jobban, mint arra, hogy hazajöhessen, de biztos volt benne, ha megteszi, „kinyírják”. Barcelonában is szemmel tartották, fenyegették itthonról, neki pedig tönkrement kint a családja, az egzisztenciája. Megrázó volt találkozni, forgatni vele. Kocsis Sándor sírjánál mindannyian bőgtünk.
– Felfogta, hogy az Aranycsapat című filmmel nem csak dokumentálja, alakítja is a történelmet? – Hogy Puskást ismét köszöntötte a hangosbemondó, majd a rajongó hazai tömeg a főként miatta megtelt Népstadionban, ennek a nagy hasú, zseniális pasasnak pedig, aki addig nagy hangon viccelődött a barátaival, egyszer csak folytak a könnyei, az valóban különleges, történelmi pillanat volt, pláne nekem, miután e jelenetsor után odavetette: „Kösz, kisfaszikám.” Nem hallottam még kedvesebb, meghatóbb mondatot...
– Negyven év telt el azóta, de számos filmje, forgatókönyve, munkája közül egy sem szólt a sportról. – Most azonban a világhírű magyar zsidó futballedző, Guttmann Béla életéről készülök filmet forgatni.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. június 5-i lapszámában jelent meg.)
LAST_UPDATED2
A "lengyel piac"
Írta: Jenő
2021. június 09. szerda, 06:46
Tudja, miért volt lengyel piac a lengyel piac? - galériával
ORIGO
2021.06.06. 09:45
A lengyel piac vagy KGST-piac egy letűnt kor ikonikus „helye", ahol mindent lehetett kapni, ami akkoriban hiányzott az állami áruházak polcairól. Sajátos hiánygazdasági jelenség volt a szocialista tömb országaiban, amely biztosította a félhivatalos népi kereskedelmet és az 1980-as években emberek millióinak jelentett megélhetést, vagy épp izgalmas kikapcsolódási lehetőséget.
1949-ban Moszkvában a keleti tömb államaiból hat szocialista ország - Szovjetunió, Magyarország, Lengyelország Bulgária, Csehszlovákia és Románia - aláírta a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának (KGST) alapokmányát, amelyhez később olyan országok is csatlakoztak, mint Albánia, Mongólia, Kuba és az NDK.A KÖLCSÖNÖS GAZDASÁGI SEGÍTSÉGNYÚJTÁS JEGYÉBEN AZ ORSZÁGOK EGYMÁS KÖZT KERESKEDTEK,például hazánk vasércet, szenet, villamosenergiát és kőolajat vásárolt a KGST-országokból, hogy ezekért cserébe gabonát, vagy éppen Ikarus buszokat értékesítsen.HABÁR A KOR HIVATALOS KOMMUNIKÁCIÓJA SZERINT A RENDSZER TÖKÉLETESEN MŰKÖDÖTT, ENNEK ELLENÉRE TÉNYKÉRDÉS VOLT, HOGY A SZOCIALISTA TERVGAZDASÁGOK ÁLLAMI ÁRUHÁZAIBAN AKKORIBAN MÉG CSAK ÁLMODNI SEM MERTEK A NAGY VÁLASZTÉKRÓL, FŐLEG NEM A NYUGATI, IMPERIALISTA ÁRUK DÖMPINGJÉRŐL.Így telt el a bezárkózás jópár évtizede, azonban az 1960-as, 1970-es évekre a szovjet tömb több országában történt vezetőváltás, némi ideológiai és az utazási korlátozásokat is érintő enyhüléssel "karöltve".
A KGST-piacok megjelenése
Az informális piachely elnevezésére a KGST-piac szót a hetvenes-nyolcvanas években a köznyelv igen széles körben használta, eredetileg gúnyolódásként, de legalábbis pejoratív, negatív kicsengésű kifejezésként. Azt fejezte ki, hogy körülbelül ennyi az, ami a KGST-ből hasznos a mindennapi emberek számára.AZ ELSŐ KGST-PIACOK VALAMIKOR AZ 1970-ES ÉVEK ELEJÉN JELENTEK MEG, AHOL A KGST-TAGORSZÁGOK POLGÁRAI VOLTAK AZ ELADÓK - ÉS TERMÉSZETESEN A VEVŐK IS.
Ennek oka alapvetően az volt, hogy ezen országok állampolgárai csak a többi KGST-országba utazhattak olcsón, vízummentesen, és fordítva. Ez a félig-meddig rejtőzködő üzletmenet a nyolcvanas évek közepén kezdett láthatóvá válni, amikor a lengyelek, valamint az akkori Csehszlovákia lakói (később a Szovjetunió, Bulgária és Románia állampolgárai) az ottani utazási korlátozások részleges feloldása következtében egyre nagyobb számban jöttek.
Hogyan lett "lengyel" a piac?
A szocialista lengyel gazdaság az 1980-as évek elejére a gazdasági megroppanás szélére került, amelyet az akkori felső vezetés sem tudott sokáig rejtegetni. Egészen megdöbbentő ellentmondások jellemezték akkor Lengyelország gazdaságát, melyben az emelkedő bérekkel és az ebből fakadó kereslettel, nem tudott lépést tartani a termékgyártás, így a hiánygazdaság hosszú időszaka alakult ki az országban. Ugyanakkor a Jaruzelski tábornok nevével fémjelzett katonai irányítás ínséges éveiben a megélhetés sokak számára továbbra is igen nehéz volt. Százezrek kényszerültek útnak indulni, és vitték magukkal a lengyel portékákat is. A jelenség azonban rövidesen általánossá vált a szovjet blokkon belül. Például Magyarországra jöttek a lengyelek, románok, oroszok és ukránok, és persze az erdélyiek is, hogy a saját portékáikat jó pénzért eladják. Ez fordítva is működött: a Lengyelország felé tartó hétvégi vonatok az áruval felpakolt magyarokkal voltak tele.A LENGYELEK MEGHATÁROZÓ SZEREPÉNEK TUDHATÓ BE, HOGY A KGST-PIACOT KEZDETBEN„LENGYEL PIACNAK" MONDTÁK, A RAGADVÁNYNÉV PEDIG HOSSZÚ IDŐRE ÉS SOKAK EMLÉKEZETÉBE BEVÉSŐDÖTT.Az elnevezés az 1980-as évek első felében jogos is volt, a lengyel árusok számbeli fölénye miatt. Azonban a magyar–lengyel barátság, és egyszersmind a hasznos cikkeket olcsón biztosító jellege miatt az elnevezés nem volt stigmatizáló sem az árusok, sem a vásárlók számára.
A KERESKEDŐK AZ EGYIK SZOCIALISTA ORSZÁGBAN MEGVETTÉK OLCSÓN A TERMÉKEKET, EGY MÁSIKBAN PEDIG ELADTÁK UGYANAZT, RAJTA NÉMI HASZONNAL.Így az állami áruházak polcairól hiányzó cikkek a csencselőkön keresztül bejutottak a KGST-piacra, pontosabban a tényleges lakossági árusítóhelyekre.
Szovjet szivattyúk, lengyel szőrmék, román fehérneműk
Bőséges volt a kínálat és alkudni szinte muszáj volt, ami a rögzített áras szocialista tervgazdaságokban újdonságnak számított.A FÉRFIAK FŐLEG A SZERSZÁMOKAT KERESTÉK, A NŐK A KOZMETIKAI CIKKEKET ÉS AZ OLCSÓ RUHANEMŰT.Itthon nagyon népszerűek voltak a szovjet autóalkatrészek, az NDK-s szerszámok, a lengyel szőrmék, a jugoszláv italok, vagy épp az itthon még ritkaságnak számító szexi fehérneműk, amelyeket Romániából vagy Törökországból hoztak át.
Kattintson a képre, hogy lássa a régi lengyel piacok "kincseit"!
Azonban "márkás" nyugati kincsekre is lehetett bukkani a kirakodóvásárokon. Igazi slágertermék volt később például a hangalámondásos Terminátor videokazetta, ahol az elmaradhatatlan német szinkronra magyar nyelven is rámondták a történetet, nem egyszer aranyköpésnek is beillő tükörfordításban. De a szerzői jogdíjakra fittyet hányó kazettaárusok a legendás Queen-től kezdve a Wham!-ig a legnagyobb nyugati együttesek diszkográfiáival is várták a vásárlókat.
Az immár két generáció elteltével is feledhetetlen hangulatot Nyitray Péter történész így foglalja össze.
Az úton a lengyel autóbuszok. Némelyikben tátott szájjal alszanak a pojákok, mások az összehordott üdítőitalok gúláit őrzik, megint mások elfeküdnek a zöld gyepen, akár egy kiránduláson, s falatoznak, heverésznek."
A piacok sok nagyvárosban várták a vásárlókat, hogy aztán az árusok a Balkánon végighaladva, Törökországban kössenek ki, ahol a pénzükért aranyat és bőrt vettek, és a kör indulhatott visszafelé.
Állandó razziák
Akkoriban a privát kereskedés törvényen kívülinek számított, így a hatóságok meglehetősen ferde szemmel nézték a zsibvásárokat. Ennek ellenére a menetrendszerűen előforduló razziák sem állíthatták meg az árusok egyre növekvő áradát, ezért a rendőrök igyekeztek legalább egy-egy már létező piactérre koncentrálni a kereskedést. A KGST-piacok végső soron nem veszélyeztették a modern szocialista bolti, áruházi kereskedelmet, hiszen azokban továbbra is a hiány, a silány minőség és a szűk választék volt a meghatározó. Ráadásul a piacozás, a vásári szórakozás, a falusi búcsúk stb. mindig is a mindennapi élet természetes közegei voltak, nem lett volna politikailag hasznos a hatalom számára, ha betiltja, üldözi ezeket, ezért inkább eltűrte.
A KGST PIACOK ÉVEKEN ÁT RENDKÍVÜL NÉPSZERŰEK VOLTAK, A RENDSZER PEDIG SZÉGYENLŐSEN FÉLREFORDÍTOTTA A FEJÉT, HISZEN EZEK AZ ÁRUSOK EGÉSZÍTETTÉK KI A KISBOLTOK AKKORIBAN GYATRA ÉS VISZONYLAG DRÁGA VÁLASZTÉKÁT.
Itthon a nyolcvanas évek legvégén és a kilencvenes évek első éveiben élték az igazi fénykorukat a lengyel piacok. Ahogy azonban múlt az idő, szigorodtak a jogszabályok, és hatékonyabbá váltak az adózatlanul behozott termékek miatti ellenőrzések. Így borítékolható volt, hogy eljön a nap, amikor az árusok pakolni kényszerülnek.
Cikkünk itt nem ért véget, lapozzon a következő oldalra, hogy lássa mi lett lengyel piacok sorsa!