de mindenképpen meghatárózóbb korszakait töltöttem...
A mindennapi életről, annak inkább a napos oldaláról,
a netán jó irányba is elinduló társadalmi reformokról,
a Hatalom dacára kezdett/megvalósult élhető kisvilágokról -
de ahol olyan káros szellemi sugárzások is értek minket,
amik maradandóbb deformálódást okozhattak lelkünkben,
mint a "proletárdiktatúra" önkényuralmi, zsarnoki embertelenségei...
(Persze a kettő elválaszthatatlanságát az "Egy mondat a zsarnokságról" példázza...)
Ahogy Deák Ferenc, a haza - áruló!? - bölcse fogalmazta egykor:
amit a sors, az erőszak elvesz az emberektől, azt a szerencse könnyen visszaadja,
de amiről az emberek önként mondtak le, azt bajos visszaszerezni...
Amilyen a JÓISTEN-hit, a HAZAszeretet, a CSALÁDközpontúság,
hogy épp a három létfontos értéket említsem...
Önként lemondtunk a szabadságról, a közéletről
cserébe a létbiztonságért, a magánélet viszonylagos védettségéért.
És a kicsiről is a kocsi, a hétvégi telek, az utazás stb. végett...
De a privátszférát befonták a csúcsra járatott besúgóhálózatok -
az emelkedő életszínvonal ára az örökös adósrabszolgaság lett,
s 1989 után végképp megszünt a munkához/létminimumhoz való jog...
(Mindebben sajnos kulcs-, katalizátor szerepet játszott
az áruló, a megalkuvásait kompromisszumnak álcázó értelmiség,
a nemzeti sorskérdéseket így-úgy feszegető, felszínen tartó népi,
és a szabadságjogokat számonkéregető urbánus-kozmopolita is...)
szerkesztés alatt!
Szexista reklám anno...!?
Írta: Jenő
2018. július 27. péntek, 07:40
Ne verje ki, ne rázza ki, Erikával szívassa ki?
A városi legenda szerint ezzel a félreérthető szöveggel futott egy porszívóreklám valamikor a hatvanas-hetvenes években, amíg az elvtársak be nem tiltották. Összegyűjtöttem, mi lehet tudni az esetről.
A nyugati életérzést jelképező farmer viselését a pártállam először tiltotta, majd megtűrte, végül annyira elfogadta, hogy engedte a hazai gyártását is. Ez egyszerre mutatta be a diktatúra puhulását és a szocialista ipar sikereit. Negyvenéves a Trapper, néhány lelkes csillaghegyi mérnök „gyermeke”, amelyet mellesleg még ma is beszerezhetünk. Kis magyar farmerológia.
„Vannak egyes nyugati divatok, amelyek bizonyos mértékig nálunk is hatottak [...] és ezek egyike a cinizmus és a közöny a közéleti kérdésekkel szemben. Nyugaton ez párosul a vadnyugati-nadrág viselettel meg a hosszú hajjal, a borotválkozás elhagyásával. [...]
A vadnyugati nadrágokkal meg a szakállal meg a hajviselettel nem akarok foglalkozni. [...] Ami itt fontos, az az, hogy a párt, az ifjúsági szövetség nem divattervező cég és nem fodrászipari ktsz, és nem is kell az ilyesmivel foglalkoznia“
– jelentette ki Kádár János pártfőtitkár 1967-ben, a KISZ VII. kongresszusán.
Ma már furán hangzik, hogy a hajviselet, a divat, és konkrétan a farmer a legfelsőbb politikai fórumok témája volt (bár, amikor az irodalmi ízlés vagy mondjuk, a sportmezek kormánypártközeli iránymutatásaira gondolunk, talán nem is olyan fura), de az államszocializmus éber őrei vigyáztak, nehogy a kapitalista kultúra megmételyezze a magyar fiatalokat is.
A pártfőtitkári beszéd e téren már az enyhülést vetítette elő, hiszen korábban a farmer – ha a fogyasztói kultúra részeként értelmezzük – a hírhedt aczéli „3T“ elve (tilt-tűr-támogat) szerinti tiltott kategóriába tartozott. Hordása ugyanúgy, mint a hosszú haj és a szakáll akár rendőrségi vegzálást is vonhatott maga után – mondja Müller Fruzsina, Lipcsében élő kultúrtörténész. Kádár viszont a hatvanas évek végére felismerte, hogy a fiatalokat toleranciával jobban megnyerheti, mint terrorral, mondatait tehát egyfajta rendszerstabilizálásként is értelmezhetjük.
Csak azért is farmer
Müller a témában írt (eddig csak német nyelven megjelent) könyvének is azért választotta a Farmerszocializmus címet, mert a kutatásai azt mutatták, hogy a közkeletű gulyáskommunizmus és frizsiderszocializmus elnevezések helyett ez sokkal találóbb, hiszen a lakosság ellátásával kapcsolatban, főleg a hetvenes évektől a legfőbb téma a ruházat volt – és mindenekelőtt a farmer.
A hatvanas évek végétől tehát már minimum a tűrt kategóriába esett avadnyugati nadrág (nagyjából ebben az időben terjedt el a farmer elnevezés is). Ennek ellenére továbbra is gyanús nyugati életérzést kifejező ruhadarab volt, amelyben az iskolákba vagy a szórakozóhelyekre, koncertekre sokáig be sem lehetett lépni. Ez ügyben egyébként 1971. május 25-én Gyurkó László országgyűlési képviselő (író, újságíró, később Kádár életrajzírója) nyílt levelet intézett a KISZ KB-nak, amelyben a párt ifjúsági szervezetének vezetőit arra kéri, hogy a fiatalok farmerben is járhassanak az Budai Ifjúsági Parkba.
Tiltás ide, tiltás oda, a fiatalok Magyarországon is szerették a farmert, már az 50-es években is fel-feltűntek ilyen nadrágok. Hammer Ferenc szociológus számos „első farmerélmény-sztorit” gyűjtött össze, és ezekből az derül ki, hogy az első (többnyire használt) darabok 1956 utáni nyugati segélyszállítmányokban vagy rokoni ruháscsomagban érkeztek Magyarországra. Később nyugaton dolgozó szülők, sportolók, kamionosok hoztak haza menő nadrágokat, vagy Jugoszláviából sikerült beszerezni egy-egy darabot.
Az állam is próbálkozott: mint az ország első farmerboltját (jelenleg pedig a világ egyetlen Trapper mintaboltját) vezető Nádasi Sándor lapunknak elmondta, a Szöváru Nagykereskedelmi Vállalat megpróbált behozni farmerszerű vásznakat az országba, de az ezekből készült rossz minőségű ruhák nem arattak túl nagy sikert.
Ő viszont, korabeli „ügyes vállalkozóként” valahogy („némi csúszópénzzel–- de ez már úgyis elévült”) megszerezte a devizahiányban szenvedő országban a felsőruházati nagykereskedelemnek kiutalt valutakeretből behozható összes normális farmert, amivel így sajátos monopolhelyzetbe hozta az általa vezetett boltokat. És a jobb módú rétegek fel is vásárolták az összes nadrágot, dzsekit.
A hatvanas évek végétől már az volt a menő minden társaságban, iskolában, aki farmerban járt. A Hammernak írt vallomásokból kiderül, hogy ha valaki birtokolhatta ezt a kincset, rögtön menőnek számított, a figyelem középpontjába kerülhetett. A fiatalok Magyarországon is öltözködéssel próbálták meg kifejezni önállósulásukat szüleikkel szemben.
Magyar farmert mindenkinek
Aztán a tiltott és tűrt kategória lassan átfordult a támogatottba. Az állampárt már nem csak nem akart foglalkozni a divattal, hanem kedvezni akart a fiataloknak, segíteni kezdte a farmer terjesztését. Igen ám, de a szűkös valutakeret nem tette lehetővé a tömeges importot, a legjobb megoldásnak az tűnt, hogy Magyarországon is kezdjenek farmergyártásba.
Az 1977-es BNV-n mutatkozott be – bombasikerrel – a Trapper, amely nemcsak az országban, hanem az egész szovjet tömbben az első saját készítésű farmer volt. A terméket a Budaflax Lenfonó és Szövőipari Vállalat szakemberei fejlesztették ki. Mint Bencze Imre, a gyár akkori főmérnöke elmondta, nagyon örültek, hogy
„volt egy ilyen téma, amire rá tudtunk cuppanni. Ekkor már mindenki akarta, a fiatalok seregétől Kádárig. Meg kellett csinálni.”
Ám ez nem volt egyszerű akkoriban, a szövőgyárban ugyanis addig csak ponyvákat gyártottak, a felsőruházathoz szükséges anyagokra nemigen voltak felkészülve, új gépek vásárlásáról pedig a devizahiány miatt szó sem lehetett. Ennél még nagyobb gond volt, hogy nem tudták, hogyan is állítsanak elő kék vásznat. Az első próbálkozás annyi volt, hogy „itt a vászon, fessétek meg kékre, de rosszul, hogy kopjon!”. Végül el is készült az első ilyen vászon, de az csak a felületén volt kék: amikor egy ízben bemutatták a tévében, szinte kiröhögték őket.
Kiderült, hogy indigófesték nélkül nem fog menni. „Egy indigófestő gépsort beszerezni mintegy 40 millió dollárba került volna, a cégnek erre nem volt lehetősége. Akkor jött az ötlet, hogy a fonalat kell megvenni. (A vászon két fonalából csak az egyiknek kellett indigókéknek lenni, a másik sima fehér fonal volt.) Végül annyi devizát kapott a cég, amiből tudtunk venni Olaszországból indigófonalat. Innentől már – kisebb műszaki átalakítások után – elindulhatott a vászon gyártása.”
Mindenki farmert akart varrni
Megcsinálták az első 500 métert, amelyből már megvarrhatták a vásárban kiállított nadrágokat. A magyar farmer – amely pályázati úton kapta a Trapper (prémvadász) nevet – viszont akkora siker lett, hogy hamarosan félmillió, millió folyómétert rendeltek a csillaghegyi gyártól. Ezt nem is győzték teljesíteni, állandó hiány volt a farmervászonból. Ráadásul a ponyvára szakosodott gépeken még mindig nem lehetett megfelelő minőséget gyártani.
„Szereztünk egy mintadarabot egy olasz farmerból. Azt elkezdtük elemezni. Milyen pontosan a sűrűsége, mennyire kell koptathatónak lennie. Lemértük, hogy a megfelelő szövetvászon minimum 400 grammos, azt is megmértük, mekkora a szakítási szilárdsága stb.
Addig kísérleteztünk, hogy végül megcsináltuk az anyagot”
– emlékszik vissza a Budaflax egykori kereskedelmi igazgatója, Matyasovszky Géza.
Voltak még műszaki problémák – például az úgynevezett vetülés-beszakadások, és a táblásság –, a gyár mérnökei azon küszködtek, hogyan tudják ezeket kiküszöbölni. „3-4-szer vittünk mintát a Kermibe, hogy megkapjuk a forgalomba hozatali engedélyt. Egyszer valamelyik hivatalnok ismerősének összefogta a farmer a bugyiját, ezért hasaltunk el. De aztán bebizonyítottuk, hogy az olasz farmer is éppúgy fog.” Végül megkapta a termék a megfelelő papírokat.
Miután pedig látszott, hogy sikeres a magyar farmerprogram, a csillaghegyi gyár később megvásárolta az új rendszerű, úgynevezett ragadókaros szövőgépet is. Onnantól a minőséggel már nem volt probléma.
A vászon tehát megvolt, a következő lépés, hogy hol képesek megvarrni a nadrágokat, dzsekiket, szoknyákat, gyerekruhákat. Az első termékeket az EKIS Ruházati Szövetkezetben készítették, de volt varrodája a Budaflaxnak is (igaz, az hamar bezárt), rárepült a gyártásra a Május 1. Ruhagyár, illetve rengeteg más feldolgozóüzem is. Matyasovszky elmondása szerint „a Skála részéről Demján Sándor félnapos veszekedés után azt mondta, hogy az összes vásznat megveszi, de csak akkor, ha másnak nem adunk belőle. Nem mehettünk bele, mert akkor már a kezünkben volt hét másik szerződés.”
A gyárak – például a karcagi üzem – a termékekhez a Levi’s nadrág és dzseki szabásait koppintották le.
Keleti Chuck Norris a vörös csillag előtt
Mivel a hiánygazdaságban nem sok köze volt a reklámnak a kereskedéshez, igen különös volt több szempontból is, hogy a Trappert egy a maihoz hasonló marketingkampánnyal vezették be. Ennek az egyik fő figurája egy amolyan Chuck Norris-szerű szakállas alak (Kocsis Mihály kaszkadőr) talpig farmerban, westerncsizmában, aki hol semleges háttér előtt kacsintott a fogyasztókra, hol egy hatalmas vöröscsillagos 424-es gőzmozdonyon egyszerre népszerűsítette az amerikai életérzést és a kommunizmus dicsőségét. De volt, hogy lóháton, libegőn, vízisín vagy víz alól érkezett a képbe. És a – Sas István által rendezett reklámfilmekben – természetesen a kerek női idomokat is bevetették.
Emellett – ahogy Hammer írja – újsághirdetések jelentek meg a Magyar Ifjúságban, az Ifjúsági Magazinban, az Esti Hírlapban és a Fülesben. A rádióban a Petőfi adón hetente kétszer, a televízióban hetente háromszor sugároztak Trapper reklámot. A mozikban a híradó és a film között az egész ország láthatta a cowboyos reklámfilmet. Az Erkel színház függönyét a 78/79 évadban Trapper hirdetés díszítette. Magyarországon ruhaneműnek még sosem csaptak ekkora hírverést.
Számos szlogent gyártott például a „rímhányó” Romhányi József költő is, mint például ezt: „Trapper farmer tintakék, mint a kinti mintakép”.
Müller Fruzsina szerint ez az akkor valóban szokatlan reklámkampány kevésbé a politikai akaratot tükrözte, mint azt, hogyan próbált egy több évtizeden át tervgazdaságban, valódi reklám nélkül működő vállalat kitörni, újat mutatni.
Mennyi az annyi?
A Trapper árát természetesen központilag állapították meg. Egy felnőtt nadrág 1980-ban 600 forint volt. Ekkor az áltagfizetés bruttó 4098 forint, egy kiló kenyér 3,60.
Egy Trapper ma 11 500 forint, az átlagfizetés bruttó 297 017 forint, egy kiló kenyér (olcsón számítva) 300.
Azaz 1980-ban az átlagfizetésből mintegy 6 darab Trapper jött ki, 2018-ban (200 ezer nettóval számolva) ennek körülbelül hatszorosa.
Egy Trapper árából viszont 1980-ban 166, 2018-ban csak 38 kiló kenyér jön ki.
Dübörgött a Trapper
1978-tól tehát mindenki Trappert akart gyártani és (majdnem mindenki) hordani. Mivel a Szovjetunióban is bemutatkozott a termék, ott is kielégíthetetlen érdeklődés mutatkozott a farmertermékek után. 1977 végéig összesen 500 méter készült el, egy évre rá ezerszer ennyi, a következő években már mintegy évi 1,5 millió méter, de ennek az első években a sokszorosa is elkelt volna. Így is 1,3-1,4 millió darab nadrág készült az országban, ennek egyharmada szovjet exportra.
300 forint volt a vászon métere, de mivel mindenki (különböző maszek varrodák is) készíteni akarták a slágertermékeket, erre még 100 forint jattot is rá kellett fizetniük Nádasi szerint. Miután egyre jobb lett a minőség és a kereslettel sem volt probléma (annyira, hogy mondjuk a Szovjetunióban egy színes tévét lehetett venni egy feketén eladott nadrág árából, de más kelet-európai országban is jó üzleteket lehetett kötni a Traperral), egy idő után a Budaflax már a Lee Cooper márkának is szállította a vásznat.
És tulajdonképpen ez alapozta meg a Trapper aranykorának végét. Bár ugyanabban a gyárban készült a Lee Cooperhez és a Wranglerhez használt szövet is (igaz, Matyasovszky szerint jobb minőségben, és a cég minőségellenőrei a feldolgozóüzemekben is havonta megjelentek), de a külföldi nadrág menőbb volt, mint a magyar.
Ekkor már sok helyen a „Trapper farmer drága kincs, jó ha van, de jobb ha nincs”szlogen dívott. Ráadásul egyre több Levi’s terméket is behoztak az országba, már a boltokban is lehetett kapni. A magyar farmer napjai (majdnem) leáldoztak a 80-as évek végére.
1990-ben a gyárat három hónap alatt privatizálták, a gépeket eladták, majd az egész csarnokot lebontották. (A Budaflax végelszámolását hivatalosan végül2008-ban fogadták el.) Ma már csak egy HÉV-megálló neve őrzi, hogy egykor itt volt a Lenfonó.
Újjászületés
A Trapper védjegyet 1978-ben adták ki, és amikor az tíz év múlva lejárt, Nádasi Sándor (két év türelmi idő után) megszerezte, de közben már szintén e néven magáénak tudta a Trapper felsőruházat védjegyet is. És nem is hagyja feledésbe menni a márkát. 1991-től van Trapper mintaboltja, amely jelenleg is üzemel Budán.
„Éljen a Trapper! 61 éves leszek, de ez az első, Dzsessz!!! Éljen, aki csinálja!” – ilyen üzenetek olvashatók a Fő utcában található mintabolt vendégkönyvében. A Nádasi és fiai által vezetett üzletben ma már olasz és brazil anyagokból varrt nadrágok, dzsekik találhatók. Az üzletvezető szerint a termékeik minősége kiváló, egy nadrágot 5-8 évig is el lehet hordani, nem olyanok, mint a néhány év alatt tönkremenő távol-keleti áruk. Egyelőre nem tud felmutatni a bolt olyan a retrohullámnak köszönhető sikereket, mint a Tisza cipő, de stabil vásárlói köre van.
„Egyenes, répa – ez a kettő fazon van ma is, a csőre nem mentem rá” – mondja Nádasi.
A két ma már idős mérnök pedig, akiknek a magyar farmert leginkább köszönhetjük, nem gazdagodott meg a farmerprogramon, a pártállam gazdasági körülményeinek logikájába ez nem is fért volna bele, de azt mondják, ők máig büszkék a Traperra.
„Nekünk szakmai elégtétel volt, hogy meg tudtuk csinálni, ami akkor elég volt. Nem kaptunk érte semmi pluszt.
Az lelkesítette csapatunkat, hogy szerény körülményeink ellenére a keleti blokkon belül a mi kis országunk tudott igazi nyugati színvonalú áruval örömöt varázsolni a fiatalok arcára” – mondja Bencze Imre.
Helényi Star Wars-posztereit mindenki ismeri – vannak sokkal súlyosabb kincseink is!
A legutóbbi ghánai moziplakátos Nerdblog-összeállításnál megkaptuk, hogy a rendszerváltás előtti hazai poszterek is kaphatnának egy ugyanilyen összeállítást. Hiszen ott is van nem kevés olyan szörnyszülött, ami az eredeti filmekkel látványosan nincs semmilyen kapcsolatban. Ezek egy része ma már egyébként nem gagyi fusimunkának számít, hanem iparművészeti remekműnek, nem csoda, hogy sokszor többszáz dolláros összegért (vagyis százezer forinttól a milliós tételig) kerül egy-egy kelet-európai filmes ínyencségekért rajongó ereklyevadász birtokába. Az alábbi képekből több is megvásárolható például a Plakátfiu.com oldalon.
A bizarr magyar plakátfestészet koronázatlan királya természetesen a 2014-ben elhunyt Helényi Tibor, akinek legendás, elrajzolásokkal teli, '80-as évekbeli Star Wars-plakátjai kincset érnek a külföldi Csillagok háborúja-rajongók körében, már csak azért is, mert jópár olyan jármű és figura is szerepel rajtuk, amik valójában sosem voltak benne a régi trilógiában. Helényi munkássága viszont épp ezek miatt lett ismert a geek világsajtóban is: külön cikket szentelt a művészneka Buzzfeed és az io9, 2011-ben pedig a Hold speciális effektese, Gavin Rothery is írt egy bejegyzést a Mesterről.
Helényi persze nemcsak a Star Wars egyedi posztereit készítette el, más sci-fiket is előszeretettel bízott rá a Mokép. Egyik legendás képe 1981-ben készült A nyolcadik utas: a Halálhoz. Emlékszem, ezt anno kivágtam a Galaktikából és kitettem otthon a falra!, de a '87-es Robotzsaru-poszter is sok panellakás ajtaját díszíthette a rendszerváltás környékén. Az 1988-ban festett Hegylakó engem inkább a Conan a barbárra emlékeztet, de ez is kedvelt tétel szokott lenni a hazai aukciókon, hiszen bármelyik filmrajongó nappalijában szépen mutat, akárcsak az 1981-es Hármas számú űrbázis-kép. Ugyanezt viszont már nem tudnám elmondani az 1980-ban festett Harmadik típusú találkozásokról...
Az Alien-filmeket sajnos nem mindig Helényire bízták, így A nyolcadik utas: a Halál 1981-es posztere már közel sem számít akkora geek kedvencnek.
De Merczel Péter 1986-os A bolygó neve: Halálja sem...
Helényihez hasonló, szürrealista zseniként tartják viszont számon a magyar és külföldi Star Wars-rajongók Felvidéki Andrást, a '80-as évek egyik sztárillusztrátorát (aki hálisten még most is kiváló egészségnek örvend, legutóbb épp az általa dizájnolt, kultikus Az Ezüst-tó kincse társasjátékhoz rajzolt új szerencsekártyákat). Annak idején ő készítette el többek között azt a Star Wars plakátot is, amin Lucas keresztnevét franciásan Georges-nek írták, és amit sokan tévesen Helényinek tulajdonítanak:
De az ő keze munkáját dicséri ez az 1989-ben készült Ómen-poszter is.
A késő Kádár-korszak szürrealista plakátrajzolói közül mindenképp meg kell még említeni Miklós Károlyt (Beverly Hills-i Zsaru), Molnár Kálmánt (Majmok bolygója), Andor Andrást (Negyedik fázis) és Tóth Lacát (Vámpír négy keréken), akik az alábbi gyöngyszemeket készítették el a moziknak a '80-as években:
Végül pedig a kedves Nerd-olvasók segítségét szeretném kérni abban, hogy aki tudja, kiknek a munkái az alábbi moziplakátok, mindenképpen írja meg a kommentek között, az elmúlt évek netes képösszeállításaiban ugyanis rendszeresen ismeretlen művészeknek tulajdonították őket!
FRISSÍTÉS! Egyik olvasónk jelezte, hogy A kém, aki szeretett engem című Bond-film plakátján az alkotó neve és a kép dátuma is jól látszik a pisztolyon: Berta Gábor '89. A Majmok bolygója poszter festője pedig nem Molnár Katalin, hanem Molnár Kálmán. Köszönet a pontosításért!
TETSZETT A POSZT? CSATLAKOZZ A NERDBLOG FACEBOOK-CSOPORTJÁHOZ, ÍGY SOSEM MARADSZ STAR WARSOS, ALIENES ÉS JAMES BONDOS KONTENT NÉLKÜL!
Sosem volt még ennyire szörnyű látvány az Alien, a Szellemirtók, a Ragyogás és Indy
Az Index-címlapról a Nerdblogra kattintók közül többen is kifogásolták az elmúlt hónapokban, miért pécéztem ki magamnak a rettenetes ghánai filmplakátok alkotóit. Hogy ne érhessen semmiféle elfogultság vádja, elkezdtem összeszedegetni más országok botrányosan béna (vagy ha úgy tetszik: művészi) posztereit is. Sorra kerültek már ugyanitt a Nerdblogon a szocializmus évtizedeiben készült, szürreális magyar plakátok, de voltak már itt szovjet és lengyel Star Wars-poszterek is! Következzen most egy újabb adag a Lengyel Népköztársaság moziplakátjaiból - amelyek közé néhány csehszlovák poszter is bekerült...
Fentebb elég egyértelmű a galéria tartalma: Szellemirtók 2, Fantasztikus labirintus, Cápa 2, Barbarella, 2001: Űrodüsszeia. A lentebbi válogatás némelyike viszont már néhol egy kis magyarázatra szorul. A plakátok ezeket a filmeket hivatottak reklámozni: A nyolcadik utas: a Halál, A bolygó neve: Halál, Majmok bolygója, Ragyogás, Szárnyas fejvadász.
Végezetül jöjjön néhány lengyel Indiana Jones-plakát:
TETSZETT A POSZT? CSATLAKOZZ A NERDBLOG FACEBOOK-CSOPORTJÁHOZ, ÍGY SOSEM MARADSZ LENGYEL MOZIPLAKÁTOS, VICO-FILMES ÉS STAR WARSOS KONTENT NÉLKÜL!
A Lada/Zsiguli és a foci
Írta: Jenő
2018. június 29. péntek, 05:17
CSILLAG PÉTER2018.06.28 17:21Frissítve: 2018.06.28 17:22
Ladában fizetett prémium, gépkocsival megvett bíró
A Togliattiban működő AvtoVAZ-gyár oldalában szerelték össze a mai válogatott motorját – sötét sztorik a szovjet időkből, zsigulis legendák a legvidámabb barakkból, avagy zötykölődés az emlékek között Rácz Lászlóval és Komora Imrével.
Alan Dzagojev és az orosz válogatott is sokat köszönhet a togliatti autógyár közelében lévő Konopljov Labdarúgó Akadémiának (Fotó: AFP)
Derékig Zsigulijuk motorházába hajoló, izzadságfoltos férfiak, szakadt Wartburgok alól kilógó lábak és sziszegett szitokszavak, családi veszteglés a Balaton felé a lerobbant krémszínű Trabant körül – a fáradtolaj-szagú szocializmus évtizedeinek jellemző emlékképe a reménytelen küzdelem a keleti autógyártás kultikus darabjaival. Erről tanúskodnak a sok-sok bosszúságot, keserűséget mosolyba fojtó Lada-viccek, amelyek azonban ma már jobbára egy letűnt kor nosztalgikus maradványai. A híres-hírhedt szovjet autómárka újrafazonírozott orosz változata a Renault–Nissan–Mitsubishi-csoport tagjaként ma a kor igényeinek megfelelő, a régi típusokra főként csak nevükben emlékeztető darabokat jelöl.
Mi azonban merüljünk el a kocka Ladák régmúlt világába, amely nincs is olyan távol a labdarúgó-világbajnokságtól, mint elsőre talán gondolnánk. Földrajzilag sem: a szamarai mérkőzéshelyszíntől hetven kilométerre esik Togliatti, az olasz kommunizmus neves alakjáról, Palmiro Togliattiról elnevezett iparváros, a legendás Lada-, vagy itteni nevén AvtoVAZ-gyár otthona. Nem könnyű boldogulni a Volga-parti településen, egy néhány évvel ezelőtti statisztika szerint az oroszországi nagyvárosok lakosai közül a Togliattiban születettek életminősége volt a legrosszabb. A gyár azonban ma is dübörög, évente kétszázezer gépkocsi jön le a futószalagról, aki pedig az előzményekre is kíváncsi, kedvére szemlélődhet a helyi autómúzeumban. Esetleg fellapozhatja A Hét című folyóirat 1971-es évfolyamát.
„A meredek Szamarszkaja Lukánál a Volga az alacsony Zsiguli-hegyek sziklás vonulatának ütközve éles kanyarral keletnek fordul. A folyó egyik oldalán, a Zsiguli-hegyekben az egész Szovjetunióban ismert zsiguli természetvédelmi terület fekszik, a másik oldalon, a kujbisevi víztároló partján új városok magasodnak. Togliattiban épül a nyolcadik ötéves terv egyik legnagyobb létesítménye, a Volgai Autógyár. Szerelőszalagjáról huszonöt másodpercenként gördül le egy új személygépkocsi. Amikor a gyár a tervezett kapacitást eléri, naponta 2100, évente 660 000 gépkocsit állít majd elő.”
Az autóvállalat évtizedek óta a helyi futballélet hagyományos támogatója. A jelenleg harmadosztályú Lada Togliatti – a Szovjetunió szétesése előtt még Torpedo néven – a régió fontos futballszereplőjeként épít a biztos ipari háttérre, az elmúlt negyedszázadban többször felkapaszkodott az orosz élvonalba is. Igaz, amikor a szomszédos Szamara futballmúzeumában megkérdeztem a helyi Krilja Szovjetov dicsőségéért bármire képes igazgatót, Szergej Lejbgradot a togliatti hagyományokról, legyintéssel elintézte a témát. Pedig ha nem is az autógyár holdudvarához tartozó egyesületnek, de a közelben működő utánpótlás-nevelő központnak, a Konopljov Labdarúgó Akadémiának sokat köszönhet a világbajnokságon szereplő orosz válogatott is. Név szerint Alan Dzagojevet, a CSZKA Moszkva középpályását, illetve Ilja Kutyepovot és Roman Zobnyint, a Szpartak Moszkva két középpályását, akik egyaránt innen, az egy ideig Roman Abramovics közvetett támogatásából virágzó futballiskolából kerültek ki. Nem véletlenül fogalmazott úgy a New York Times a közeli autóüzemre utalva: ezen a helyen, Oroszország Detroitjában szerelték össze az orosz nemzeti csapat motorját.
A keleti autógyártás kultikus darabja a Lada, amely nemcsak vízen, hanem a vízben is boldogult, ha szakértő kezek viselték gondját
Ahogyan valamikor innen fizették a Szovjetunió legnagyobb játékoscsillagait is – Ladában persze... A régi idők furcsa gyakorlatáról Rácz László, a Dinamo Kijev egykori KEK-győztes, Európa-bajnoki ezüstérmes középpályása lebbentette fel a fátylat.
LADÁS VICCEK
– Miért van hátsó ablakfűtés a Ladában? – Hogy ne fázzon a kezed, amikor tolod.
– Hogyan tudod megduplázni a Ladád értékét? – Ha teletankolod.
– Mi a különbség a Lada és a labda között? – A labda akár kétszáz métert is gurul gond nélkül.
„Mivel a Dinamo Kijev belügyi csapat volt, a klubvezetők nagyon vigyáztak a klub hírnevére, nem engedhették meg maguknak, amit esetleg más egyesületek elöljárói igen, például hogy különféle mellékes fekete pénzeket fizessenek a játékosoknak – mondta lapunknak az 57 éves sportember, akit hívásunk szülőfalujában, a kárpátaljai Fancsikán ért. – Így a kijevieknél a prémiumot nem készpénzzel, hanem ajándék gépkocsival oldották meg. Egy-egy bajnoki cím, kupasiker és nagy eredmény után vadonatúj Ladát, még jobb esetben az akkoriban a dolgozóknak elérhetetlen luxusautónak számító Volgát kaptunk mi, játékosok. Ne feledjük, a hétköznapi szovjet állampolgárnak a legtöbbször évekig kellett várnia a gépkocsivásárlásra, hiszen aki Ladát akart, annak jóval korábban elő kellett jegyeztetnie. Sokszor nem is maga az autó volt a jutalom, hanem a pénz, amennyiért aztán tovább tudtuk adni jókora felárral a vagyonos grúzoknak vagy a zöldségkereskedelemmel meggazdagodó örményeknek. Egy új Zsiguli a nyolcvanas években négy-ötezer rubelbe került, az örmények megvették nyolcezerért. Volgát tizenötezer rubelért lehetett kapni, nekünk fizettek érte harmincat. Hogy mekkora összegekről beszélek? A Dinamo Kijevnél a havi fizetés körülbelül kétszázötven rubel volt. Ezekkel a pénzekkel az akkori nagy sikerklub futballistái a társadalom legjobban élő rétegéhez tartoztak.”
Más, kevésbé tisztességes keretek között is használták akkoriban a Ladát a futball valutájaként. Fekete rubelek című leleplező cikkében foglalkozott a Képes Sport 1990-ben a szovjet labdarúgás homályos területével: „Huszejnov játékvezető például egy Ladát kapott azért, amiért egy különösen fontos – meg nem nevezett – mérkőzésen úgy sípolt, hogy az győzzön, aki a kocsit felajánlotta. Más esetekben a köztársasági pártvezetők avatkoztak közbe, így például a 70-es években a Dnyepropetrovszk–Ogyessza mérkőzésen az ogyesszaiak parancsot kaptak a moszkvai sportminisztériumtól, hogy veszítsék el a mérkőzést, mert a dnyepropetrovszkiaknak az ukrajnai hatalmasságok szerint okvetlenül fel kellett jutniuk az első osztályba, a szovjet főváros sportvezetői pedig nagyon rá voltak utalva Kijev urainak jóindulatára.”
Ma már múzeumi darab, pedig jó néhány évvel ezelőtt még a magyar utcaképhez is hozzátartozott
Miután nagyokat huppantunk a szovjet futballmúlt mély kátyúiban, kanyarodjunk vissza a legvidámabb barakk kedves Lada-anekdotáihoz. Egy nyolcvanas évekbeli interjú tanúsága szerint Komora Imre, a Honvéd jeles középpályása és későbbi edzője erősen kötődött Lada 2107-es gépkocsijához, felhívtuk hát telefonon a 79. évét taposó Imre bácsit, meséljen nagy autószerelméről.
„Sohasem hagyott cserben, megbízható társam volt az utakon, pedig használtam rendesen, azzal jártam edzésre, meccsre – idézte fel emlékeit a hetvenes években használt szürkéskék Ladáról. – Az egyenruhás csapat tagjaként támogattak minket ebben-abban, közkedvelt sportolóként nem kellett éveket várnunk egy-egy gépkocsira. Korábban Szombathelyen éltem, át tudtam járni Ausztriába, ott segítettek hozzá a Ladához, sőt a szervizelését is kint csináltam. A lányoknak nejlonharisnyát hoztunk az osztrákoktól, én meg ezt a kocsit kaptam.”
Korabeli sajtóforrások szerint Nagy László, az Újpesti Dózsa 25-szörös válogatott csatára is büszke volt Ladájára, csapattársa, a 31-szeres válogatott Dunai Antal pedig a Magyar Ifjúságnak adott 1986-os interjújában éppen a Real Betisnél felkínált álomprémiumáról mesélt, amikor a riporter félbeszakította egy váratlan megjegyzéssel.
DZSUDZSÁK BALÁZS, A LADA NIVA
Tarsoly Csaba a Győri ETO tulajdonosaként adott interjút 2013-ban a Nemzeti Sportnak azt panaszolva, hogy a jó pénzért Oroszországba szerződő Dzsudzsák Balázst méltatlanul bántják idehaza. És ami a sértések teteje: Lada Nivának csúfolják…
„A minősítések között azért van különbség – magyarázta az elöljáró. –Mondjuk Lada Nivának nevezni szerintem felháborító, erre azt mondom, hogy aki így beszél, nincs tisztában az oroszországi vagy mondjuk az ukrajnai viszonyokkal. A vezető orosz és ukrán klubok ott vannak az európai futball élmezőnyében, mint ahogyan a két nemzet válogatottja is.”
„– A félidőben bejött az öltözőbe az elnök, és azt mondta, hogy ettől a pillanattól kezdve hatezer dollár a továbbjutásért járó prémium! És képzeld el, a 75. percben rúgtunk egy gólt. Életemben először akkor jutott eszembe futball közben a pénz. Néhány nappal korábban vettem egy Renault 5-öst, kilencven perc alatt meglett volna a rávaló… A dicsőségről nem is beszélve! Azért egy Benficát kiverni… És aztán negyedóra alatt kaptunk két gólt! Kiestünk.
– Nemrégiben egy Zsiguliból láttalak kiszállni…
– Azt a kocsit régen eladtuk. Később a Hondát is. Itthon untig elég a Zsiguli. Mostanában még az sem nagyon kell.”
Ugyanebben a lapban jelent meg hat évvel korábban a magyar sportújságírás történetének emblematikus cikke, a magyar labdarúgás poshadási folyamatát élesen megvilágító edzésriport az Újpesti Dózsa pályájáról – Jakab József Lötyögés a semmibe című írása.
„Október 7., kedd délután, újra a Megyeri úton. Gyanúsan kevés az autó. Egyetlen játékos van csak melegítőben: Rothermel Ádám, a csapat kapusa. Egy fehér Zsigulit szerel nagy körültekintéssel. Három óra felé végez a munkával, bemegy az öltözőbe és rövidesen felöltözve távozik.
– Edzés? – kérdez vissza a portás néni. – Az most nincs. Holnap állítólag edzőmeccset játszanak.
Szerda délelőtt megint nincs edzés, délután meccs Egerben” – olvassuk a cikk első ladás fordulatát, a második pedig már a következő tréning utáni jelenettel utal a játékosok anyagi státusára: „Rövid pillantás az órára: éppen negyven percet tartott az edzés. Gyors fürdés (ez tényleg gyors), aztán mindenki távozik. Radnai doktor, a csapat orvosa Trabanttal, Miklós Árpád, a tartalék középhátvéd Ladával.”
Értik? Az orvos Trabanttal, a tartalék középhátvéd Ladával.
Lehet, hogy ekkor döccent kátyúba a magyar futball?