Aradi Nóra művészettörténész, a szocialista realizmus magyarországi nagyasszonya 1972-ben írta meg A szocialista képzőművészet jelképei című könyvét, amely afféle szótárként a szocialista művészet legfontosabb ikonjait és szimbólumait foglalja magában. Egy markáns, ideológiával átitatott korszak kulturális örökségéről van szó, vörös csillagokról, agitátorokról, ökölről és sztrájkról és gyárról, sarlóról és kalapácsról, kalászról és munkáserőről.
Fotó: Máté Péter / Magyar Nemzet
Aradi Nóra munkája, a kommunizmus és a szocializmus ikonológiájának kordokumentuma szolgált alapul A szocialista művészet jelképei című ingyenes kiállításhoz, amely március 19-éig látogatható a budapesti Közép-európai Egyetem Nyílt Társadalom Archívumában (OSA). Mielőtt azonban továbbmegyünk, le kell szögeznünk, hogy a korszakkal szemben nincs összhang: sokakat a visszavágyódás, a megszépítő nosztalgiázás jellemez, másokat a radikális elutasítás hajt. Ez a tárlat nem akar ítélkezni, csupán a rendszer által teremtett ideális képeket a valósággal ütközteti, egy-egy szimbólummal operáló képet korabeli fotográfiákkal párosít.
A hatvanas években az Erzsébet téri rendőrpalotán vörös csillag díszelgett, ugyanitt ma már egy arany The Ritz-Carlton felirat áll; a szocialista képzőművészet a mai nemzedékek számára kezd a feledésbe veszni. A köztéri alkotások nyitott panoptikumban néznek farkasszemet egymással, míg az egykori pártház vagy főiskolák, minisztériumi épületek falait díszítő festmények raktárakban porosodnak. Mai napig jól ismert kommunista jelkép a sarló és kalapács, de a szocializmus művészetében a keresztre feszítésnek is megvolt a maga jelentése. Aradi Nóra szerint ez: „Egészen speciális, közvetlenül az osztályharcra utaló tartalma is lehet a keresztre feszítésnek, amikor a Krisztus-alak szenvedő munkássá konkretizálódik.” Jó példa erre Diego Rivera mexikói festő A háború rémképe, a béke álma című képe. Idősíkok keverednek egymással a tárlaton: kelet- és közép-európai kortárs művészek szimbólumokra, fogalmakra, saját emlékekre videomunkákon, installációkon és grafikákon keresztül reflektálnak. A Société Réaliste nevű francia–magyar művészpáros Bíró Mihálynak a tanácsköztársaság idején készült, Kalapácsos munkás című legendás plakátját értelmezte újra zománctáblákon. A Megváltoztatandó: vörös, kék, zöld, narancssárga című sorozat egyes, „19?9. május 1.” feliratú darabjai Magyarország politikai pártjait szimbolizáló színekben sorakoznak egymás mellett.
Fotó: Máté Péter / Magyar Nemzet
A kommunizmus idején virágzó buherakultúrát, a szocreál vidéki házak kerítését idézi meg a Randomroutines – Kaszás Tamás és Kristóf Krisztián – installációja.
Fotó: Máté Péter / Magyar Nemzet
A betonacélból készült Tájrács című alkotás egy disztópikus tanmesét beszél el. Figyelemre méltó Jan Pfeiffer cseh művész Szófiáról készült animációja is: a művész sosem járt a bolgár fővárosban, nem látott róla képeket sem, mégis pontosan vissza tudta adni, a poszttotalitárius országok építészetének jellegzetességeit ismerve, milyen is ez a szocialista város.
Anna Baumgart lengyel művész A nap meghódítói című filmjét is vetítik a kiállításon, arról a vonatról van benne szól, amely az 1920-as évek elején indult Moszkvából Berlinbe, hogy kommunista propagandaanyagokat szállítson nyugatra, köztük a szuprematizmus atyja, Kazimir Malevics által válogatott művészeti alkotásokat. Lengyelországban megállították a történelmi lokomotívnak nevezett vonatot, és ott is maradt, amíg rakományával együtt megsemmisült. A film egyben izgalmas művészettörténeti-művészi nyomozás.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.02.16.
Pártállami álomgyár
Írta: Jenő
2018. november 20. kedd, 09:25
Mikor sztahanovista élmunkás is dönthetett a filmek sorsáról
Lenin, Sztálin és Rákosi is a filmet tekintette a legfontosabb művészetnek Forrás: Fortepan
Miért végezte a gondos ideológiai előkészítés ellenére az 50-es években készült filmek jelentős része dobozban? Hogyan készülhetett el Bacsó Péter A tanú című filmszatírája? Miért Louis de Funes-filmek képviselték Magyarországon a francia filmművészetet? Hogyan gondolkodott a filmekről Rákosi és Kádár? Ezekre, és más érdekes kérdésekre is választ kaphatunk az Állami álomgyár című kötetből.
Állami álomgyár címmel jelent meg Gervai András legújabb kötete, amelyben az ismert újságíró a második világháborútól egészen a 2000-es évekig foglalkozik a filmipar és a hatalom, a központilag irányított, később szervezett filmgyártás kérdéseivel.
Az európai filmgyártás helyzete alapvetően más, mint a hollywoodi modell: állami támogatás és szerepvállalás nélkül nem tudnának alkotni a filmesek, ez azonban azt is jelenti, hogy a társadalmi-politikai változásoknak sokkal inkább ki vannak szolgáltatva a szakma képviselői, mint a tengeren túli kollégáik. Különösen igaz ez Kelet-Európában, illetve Magyarországon, ahol 1948-tól a rendszerváltásig csakis a politika által meghatározott keretrendszerben működhetett a filmgyártás. Utána pedig az jelentette a problémát, hogy hogyan lehet az alkotóknak is megfelelő mozgásteret nyújtó, de egyben hatékony filmtámogatási rendszert kidolgozni.
Mindez megjelenik Gervai András könyvében amely részben korábban megjelent, de a kötet kedvéért átdolgozott tanulmányokat, illetve interjúkat és színészportrékat is tartalmaz. Az Állami álomgyár első nagyobb blokkja a második világháború utáni átmeneti időszaktól kezdve tárgyalja az államosítás alá kerülő filmgyártás helyzetét, és talán ez a legizgalmasabb része a könyvnek.
Szovjet filmszemle a Corvin moziban a 60-as években. Forrás: Fortepan
Ez az az időszak, amikor még a filmkészítést is tervutasításos rendszerben képzelték el, de hiába a gondosan megválogatott, ideológiailag megbízhatónak ítélt szakembergárda, az előre meghatározott témák és a különböző politikai bizottságok, rengeteg filmet nem lehetett bemutatni, mert az elkészülte után mégis fennakadt a cenzúrán. Pedig a soklépcsős rendszer miatt – ahogy Gervai fogalmaz – eleve valóságos akadályversennyé vált a filmkészítés, és esetenként
még sztahanovista élmunkások is beleszóltak abba, hogy megfelelő-e egy forgatókönyv.
- Hirdetés -
Illetve olyan is volt, hogy maga Rákosi Mátyás döntött egy-egy film sorsáról. Ez persze abból a szempontból nem meglepő, hogy már Lenin is megmondta, hogy „Minden művészet közül számunkra a legfontosabb a film”.
Gervai András a hozzáférhető, precízen felkutatott forrásokon, például gyártási adatokon, PB üléseken készült jegyzőkönyveken kívül sokatmondó történetekkel is alátámasztja azt a tételmondatát, hogy a korszak filmtörténete részben cenzúratörténet.
A szerző külön foglalkozik az 1956 utáni helyzettel, és a megtorlásokkal, amelyek a filmszakmát is elérték. Egy olyan ellentmondásos időszakról van szó, amikor előfordulhatott, hogy Darvas Iván börtönbüntetését töltötte forradalmi szerepvállalásáért, de hosszas vívódás után mégis bemutatták a főszereplésével készült Gerolsteini kaland című operettfilmet, mivel Révész Miklós filmfőigazgató szerint
„A FILM ELÉG KÖLTSÉGES KIÁLLÍTÁSÚ ÉS NEM ENGEDHETŐ MEG A BETILTÁSON KERESZTÜL ILY NAGY ÖSSZEG KÁRBAVESZÉSE”.
Pedig a Gerolsteini kalandban még egy olyan jelenet is szerepelt, amelyben Darvas börtönben ül, és arról beszél, hogy ártatlanul, az állam miatt került oda… Az ügynökök jelentették is, hogy az újságírók ezt a jelenetet hatalmas ovációval fogadták a moziban.
Sok problémásnak tekintett filmet végül csak a Filmmúzeumban vetítettek Forrás: Fortepan
Nagyon érdekes a Kádár-korszak konszolidálódó filmgyártásáról szóló összefoglaló is a fantasztikus Kádár-idézetekkel, miszerint nem kell a filmeseket kipusztítani, hanem segíteni és bátorítani kell őket a helyes út megtalálására. Kádár azt is hangsúlyozta, hogy mindeközben tartsák szem előtt az erre hivatott elvtársak, hogy
filmet mégsem lehet úgy gyártani, mint sárcipőt.
Gervai nem csak a Magyarországon készült alkotásokkal foglalkozik, hanem kitér a külföldről be (nem) hozott alkotások forgalmazására is. Kiderül például, hogy még olyan is volt, amikor egy filmet meghamisított feliratokkal mutattak be, hogy ideológiailag megfelelőbb legyen a dolgozó népnek, és azt is összeszedi, hogy milyen jelentős alkotások nem juthattak el a magyar mozikba, miközben elárasztottak az országot a sematikus szovjet filmek. Beszédes adat, hogy volt olyan szovjet film, amelyre mindössze háromezer ember váltott jegyet, miközben a Psychót az alatt a három hét alatt, amíg ment, több mint háromszázezren látták.
És, miközben a magyar filmrajongók csak álmodhattak arról, hogy ne öt-tíz évvel az elkészültük után láthassák a legújabb európai művészfilmeket vagy a hollywoodi sikerfilmeket, Kádár János és Aczél György feleségeikkel a hatvanas évektől egészen a rendszerváltásig a Hungarofilm Báthory utcai irodájában mozizott. Majdnem ezer pénteki mozidélutánon vettek részt, ahol döntő többségében nyugat-európai és amerikai filmeket néztek meg…
Püspökladány látképe a református templomból 1906-ban. A jelölt részen kivehető a fákkal benőtt Biczó-halom. Sajnos más képi ábrázolásunk nem maradt fenn a halom egészéről.
*
A Biczó-halom az egykori Hangulat Étterem helyén fekvő domb, halom neve volt a Petőfi utcán. A település központján egykor keresztülfolyó Kép-ér kanyarulatában emelkedett. Kecskés Gyula feljegyzései szerint hajdan ez a domb terjedelmesebb volt, mint annak elhordása előtt – 1969-ben – és kinyúlt egészen a mostani 42. számú műút területére is, ebből töltötték fel a Petőfi utca páros számú oldalának házastelkeit. A Biczó-halom alatt volt egykor a Biczóhalmi-pince, melynek eredete valószínűleg a 16. századra, illetve korábbra tehető. Püspökladánnyal kapcsolatban fennmaradt legrégebbi, 1556. évi dézsmajegyzék négy Biczó nevet őrzött meg. 20 évvel később másik négy Biczó fizetett egyházi tizedet. 1597-98-ra 2-2 Biczó, 1599-re már csak egy Biczó nevet őriz a jegyzék. E név ezután egyetlen fennmaradt iratban sem található meg. Kecskés Gyula e személyek valamelyikéhez köti a halom nevét, mely még másfélszáz évvel később is fennmaradt. A Biczó-halom nevével először egy 1763. évi feljegyzésben találkozhatunk. A halom mellett állt a Biczóhalmi-csapszék, mely uradalmi csapszékként üzemelt. A dombon az 1930-as évek elejéig sűrű akácos állt. A dombot 1969-ben hordták el, a Hangulat Étterem építésekor. Ez az épületünk ma is áll.
A halom alatti Biczóhalmi-pince 1969. évi lebontásáig a település legrégebbi építménye volt, mely a 18. század közepe előtt már biztosan meg volt. 1763-ban azt írták róla, hogy új ajtót kapott. A jobbágyoktól kilenced címen befolyt bort, esetleg gabonát is tárolhattak benne, hisz a csapszék később létesült mellette. Az 1791. évi uradalmi összeírás szerint hossza 18, szélessége 2,5 öl, kiégetett téglából volt kirakva és a dombbal volt „betakarva”, űrtartalma 2.000 „veder”. Lebontása előtt (1969-ig) az ÁFÉSZ használta.
A Biczóhalmi-csapszék a 18. század második felében épült a halom tövében, dél felől, az akkori falu szélén, a nagyobb utak találkozásánál (melyek Karcagra és Debrecenbe vittek). Először talán az 1781. évi térképen szerepel, 1788-ban már biztosan megvolt. A fennmaradt források szerint 18,5 öl hosszú, 5 öl széles, tűzfalas épület volt, nyitott folyosóval, két kéménnyel. Egy 1791. évi összeírásban fennmaradtak szerint – mely szemléletesen megeleveníti előttünk az épületet, s szinte az akkor élő püspökladányiakat, átutazó vendégeket is látjuk helyiségeiben – „Bitzo halmon van az uradalmi csapszék, náddal fedve, kemény anyagból felépítve. Bejárata egy nagy előtér, amelyből balra menve egy nagy vendégszoba van, abból hátra menve egy kályha és a csapláros szobája. Azután két szoba vendégeknek, egy kamra és onnan lejárat a pincébe, amely a Bitzo halom alatt van.” Egy 1794. évi feljegyzés szerint pedig 12 ajtó, 1 veréce, 10 ólomba foglalt, vasrostéllyal ellátott ablak, 4 asztal, 1 bormérő, 4 lóca, 3 nyoszolya, 6 fogas volt a felszerelése. Neve többször előfordul korabeli szerződésekben, többször „halom alatti kocsmaként” említik. Ezen a telken, de a dombtól távolabb épült az 1800-as évek közepén a Fogadó, melyet 1911-ben (a Községháza építésével egy időben) kibővítettek és amely később a Rákóczi vendéglő és szálloda néven működött az 1940-es évek végéig. Ezen épületünk ma is áll a Rákóczi utcán.
*
Lövei Attila olvasónk néhány emléket osztott meg a honlap olvasóival (az 1960-as évekből):
“A halom tetején egy nagy, fedetlen lyuk volt, ami levezetett a pincébe, itt szellőzött. A pince bejárata a régi Hangya-boltra nézett. Ha bál volt a szomszédos kultúrházban (későbbi ifjúsági házban), a fiatalok néha összeverekedtek, és a verekedés ilyenkor rendszerint a domb oldalában zajlott… Amikor elbontották a dombot, a pince téglájából a lakosok is kaphattak saját célra.”
*
Püspökladányi fiatalok a Biczó-halom tövében, az 1950-es években (háttérben a római katolikus templom) – A bal szélen álló hölgy Sápi Gyuláné Szabó Jolán (Fotó: Tóth Sándor és Tóthné Horváth Márta)
.
Az egykori Biczóhalmi-pince lejárata 1969-ben, a halom bontásakor
.
A Biczó-halom bontása Püspökladány szívében (1969-ben), a Rákóczi-Kossuth és a Petőfi-Bocskai utcák kereszteződésétől néhány méterre.
.
A Biczó-halom helyére épült Hangulat Étterem
***
.
Kérdésként merülhet fel, hogy a Biczó-halmot a pince létesítése céljából emelték, vagy a pince került benne utólag kialakításra? Amennyiben a halom keletkezett hamarabb, akkor lehet-e köze a környéken oly gyakori kurgánokhoz (temetkezési halmokhoz), amilyen például a Kincses-domb is volt Püspökladány határában?
Dr. Dani Jánosrégész-muzeológus kérdésemre elmondta, hogy a fennmaradt képeket elnézve és megvizsgálva az Első Katonai Felmérés térképlapját (ami a szóban forgó halmot is jelöli), elképzelhetőnek tartja, hogy a Püspökladány központjában egykor fekvő, mára elhordott Biczó-halom eredetileg egy hatalmas kurgán lehetett, amibe másodlagosan ásták bele a pincét. A halom a Sziget nevű vizes területekkel és gyümölcsössel, szőlővel körbevett terület D-i peremén állt.
*
kép: Első Katonai Felmérés térképszelvénye, Püspökladány (1763-1787)
kép: Magyar Királyság térképszelvénye, Püspökladány (1869-1887)
(Képek: http://mapire.eu/hu/)
.
A Biczó-halom jelölése az első katonai felmérés térképszelvényén (1763-1787), mögötte a mai Bajcsy utca, Ördögárok területén elterülő egykori tó, melynek területen még ma is felüti fejét a nád, a gyékény…
.
Az Ördögárokban, az egykori tó helyén még 1976-77-ben is nőtt a nád, a gyékény, melyet társadalmi munka keretében olykor a fiatalok vágtak (Fotó: Megyaszai Imréné Gali Ilona, a képen első sor jobb szélen)
*
Mi a kurgán?
A halmok típusainak meghatározásánál különbséget kell tenni a települési és a temetkezési halmok között. Az előbbiek a tellek (lakódombok), melyek a több évszázadon keresztül egy helyben lakó közösségek épülettörmelékeinek rétegeiből folyamatosan emelkedő halmokat jelenti, míg a temetkezési halom (a kurgán)tényleges sírhalmot jelent, melyeket a népnyelv tévesen kunhalomnak nevezett el. Ezeknek ugyanis nincs köze a kunokhoz, hiszen használatuk, keletkezésük ideje jóval korábbi, mint a kunok betelepedése, bár Belső-ázsiai őshazájukban időnként ők maguk is alkalmazták e temetkezési formát. A tellek keletkezésének két fő időszaka a Kárpát-medencében, kizárólag az Alföldön: a késő neolitikum (kb. Kr. e. 5000-4500) és a középső bronzkor (kb. Kr. e. 2000-1450) volt. A kurgánok (temetkezési halmok) Kr. e. 3500-2600 körül keletkeztek az Alföldön, főleg a Tiszántúlon. A kurgánok után „gödörsíros kurgánok népének”, K-Európában Jamnaja-kultúrának nevezik ezt a régészeti kultúrát. Ismert kurgánok a környéken pl. a kunhegyesi Nagyállás-halom, a hortobágyi Ludas-halom, a hajdúszoboszlói Árkos-halom, a Sárrétudvari melletti Őrhalom és a Püspökladányi Nyakvágó-szék (halom), azaz ismertebb nevén a Kincses-domb.
***
Tudta-e?
Ladánynak volt egy saját vize, mely a község közepén folyt keresztül. Ezt Kép-ér-nek, vagy Németsziget-ároknak nevezték. A MÁV Fatelítő felől érkezett, a későbbi Rákóczi utca páros számú telkeinek udvarlába és a Darányi-telep (régen Német sziget) keleti széle közt folyt a Biczó-halomig. A halom alatt tóvá szélesedett, vize elborította a római kat. harangozó, a római kat. parókia, a későbbi Bajcsy u. 4. és 6. telkeinek egy részét és a Petőfi u. 1-3-5-9. telkeit is. Vize innen a Petőfi u. páratlan számozású oldalán folyt tovább, teljesen a „vicinális” vasútvonalon túlra és itt folyt össze egyéb vadvizekkel. Egy régi térkép szerint vize a Német-érrel összecsapott és az 1700-as évek második felében a község nyugati szélét mosva a mai Tompa, Dobó várkapitány, Hunyadi, Deák utcák helyén folyt a község déli széle, a Nagy-ér felé.
Az 1850-es évek vasútépítési munkái eltüntették a nyomát, hogy mely erekből táplálkozott. 1781-es térkép szerint két híd is vezetett át rajta, az egyik a mai Bajcsy – Rákóczi u. kereszteződése körül, a másik a Petőfi u. 11-13. sz. telkek körül volt.
A vasútépítéskor emelt töltések miatt medre kiszáradt. A Kép-ér Petőfi utcai medre ezután beépült. Utolsó maradványait 1927-ben számolták fel, amikoris a Petőfi u. 9. sz. alatti telken felépült a Polgári iskola. Vizes években a holt mederben némely telkeken sokáig felütötte fejét a nád és a gyékény, pl. a mai Ördögárok területén.
*
Összeállította: Megyaszai Szilvia
Forrás: Kecskés Gyula: Püspökladány újkori története helyneveiben (1974) Fotók: Arcanum Adatbázis (http://mapire.eu/hu/), Karacs Ferenc Múzeum Tagintézmény, Megyaszai Imréné Gali Ilona, Tóth Sándor és Tóthné Horváth Márta,
2017. szept. 4. - A szocializmus kemény motorosai - A városi motorozás nem újkeletű, a hatvanas évektől már Pannóniák, MZ-k, Panni robogók töfögtek a ...
2014. márc. 12. - Jöjjön tehát a tíz motor, amiből valamelyik nyergében biztosan ültél már! ... típus volt aszocialista éra első igazi magyar segédmotorkerékpárja, ...
2018. ápr. 8. - Így szívattak a szocialista motorok - Kezdtem Babettával, folytattam ... Ezt még a saját hülyeségemnek tudtam be, nem haragudtam a motorra.
2008. febr. 23. - A Magyar Riga Motoros Klub alelnöke lelkes gyűjtője a hajdani ... volt: kismotorra ültetni a dolgozó népet a Szovjetunióban és a szocialista ...
2017. okt. 22. - IZS Orion, Súly 145 kg, motor teljesítmény - 38 lóerő, maximális sebesség 149 km / h. Riga és Tula motorok. szocializmus · múzeum · járművek ...
2016. aug. 19. - Befektetésként szocialista motort? .... A scramblerek stílusát felidéző cseh motor váza tulajdonképpen a „csepptankosokéval” megegyező, de a ...
2017. jún. 22. - A bányászkobaktól a western csizmán át a szocialista kitüntetésekig, akadt ... betartásával – vélekedik a Veszprémi Motoros Egyesület elnöke.
Sokadszorra is lenyűgözött a Szepesi Györgyre emlékezve, és kommentálásával újra levetített évszázad mérkőzése, ahányszor csak látom, mindig felfedezek valami újat, most például az tűnt fel, mekkora futballista volt Hidegkuti Nándor, „hátravonása” telitalálat, a centrumban csillogott, Egy idő után szinte csak őt figyeltem, mit mondjak, nagyobb zseni volt (ő is), mint eddig tudtam, képzeltem. A lényeg persze: „4:2 a félidőben, a végén 6:3!”, hogy Hobo 1986-os, nekem az öröknél is zöldebb dalával éljek, s azért is Hobo, mert arról is énekel, hogy „Szepesi Gyuri volt a magyar nép szeme, / A rádió mellett együtt éltünk vele”.
Ahogy én is, most is, pedig láttam, mi történik a pályán. Szepesi fantasztikus, hiszen egyidejűséggel szolgált, egy pillanatig sem élt vissza azzal, hogy itthon csak hallják, de nem látják a történteket. Mi tagadás, kifejezetten hiányzott, hogy nincs visszajátszás, szégyen vagy sem, valamennyi gólunknál ösztönösen vártam az ismétlést, megszoktam, hogy a „na, majd most alaposabban megfigyelem, mi történt” felbuzdulásomat kielégíthetem.
Igen, engem is bedarált (úgy-ahogy) a modern kor, puffoghatok én napestig a technika ember fölötti hatalma ellen, azért csak kihasználom belőle, ami nekem jó (gyarlóság, emberi).
Pedig tizennyolc is elmúltam már, amikor anyám végre rábólintott az első televíziónkra, egy Minivizorra. Ha azt mondom, hogy a képátmérő 39.5x26 volt (nem méterben, centiben), a „mai” gyerekek már röhögnek, pedig még nem is tudják, mi jön. Például az, hogy gyakran úgy néztem fekve a meccseket, hogy a hasamra raktam a készüléket, szinte belebújtam, hogy jól lássak, persze fekete-fehérben. Így voltam tanúja például Panenka csehszlovák aranyérmet érő „panenkázásának” az 1976-os futball Európa-bajnokság döntőjében, de – és most jogos a kacaj – emlékszem, kifejezetten élveztem 1971 karácsonya előtt a jégkorong Izvesztyija-kupa szovjet–csehszlovák meccsét is. Hogyne élveztem volna, amikor a szovjet csapatban olyanok játszottak, mint Firszov, Vikulov, Harlamov, Blinov és Malcev, hogy csak a gólütőket említsem az 5:2-es randevúról. Visszagondolva, fogalmam sincs, hogyan láttam egyáltalán a korongot, de láttam, talán azért, mert nagyon akartam.
A Minivizor előtt otthon csak a rádió volt, segítve, hogy valamiképpen viszonzásra találjon a futball iránti szerelmem. Ne tessenek a kor csodájának számító Pacsirta fantázianevű szerkentyűre gondolni, amely „5+2 novál csöves, AM és FM vételre alkalmas középszuper készülék” volt – idézem a műszaki leírást, nekünk kérem Néprádiónk volt. Ami – és itt is idézek – „tulajdonképpen egy teljesen korrekt és az akkori viszonyok között jó érzékenységű kisszuper készülék, amiben forgókondenzátor helyett három pár, fixen adóra hangolt tekercs van. Az állomásválasztó kapcsoló (bal oldali gomb) középső állásában (...) a Kossuth szól 540 kHz-en, (...) balra tekerve a Lakihegyi Petőfi (873 kHz) hallható”.
Nos, nekem a Petőfi volt a fontos, mert többnyire ott adták a meccseket. Általában csak a második félidőt, így az adás kezdete előtti háromnegyed órában lehetett izgulni azon, hogy vajon mi történt a pályán. Aztán megszólalt „a” Szepesi, ritkábban a nálam azóta is magas polcon lévő Novotny Zoltán, még ritkábban Gulyás Gyula és Szűcs Ferenc, akik képesek voltak a legtöbbre: jóvoltukból láttam, amit hallottam.
Elsősorban persze akkor, amikor már magam is jártam meccsre. Például a Népstadionba. Ahol érzelmi és anyagi okokból a P-szektorban volt a törzshelyem. A P úgynevezett „oldaltribün” volt a Verseny utcai kapu felé eső oldalon, tehát igazán jól csak azt láttam, ami ott történik. Ez csak azért érdekes, mert, ha riporternek megadatott a gól szerencséje, én mindig ebbe a kapuba képzeltem el, erre futott a sikeres támadás, minden itt történt, amiről hallottam.
A rádiónak egyébként is főszerep jutott akkoriban, hiszen nem volt mindennapos, hogy mérkőzést közvetít a televízió. Mindez csak azért érdekes, mert kifejezetten szükség volt a hallgató, a drukker fantáziájára ahhoz, hogy képben legyen. És persze az sem ártott, ha tudta, hogy mozognak a jegyzettebb játékosok, hogy néznek ki, miben jók, miben gyengébbek – nem volt ez akkoriban erőn felüli feladat, legyen elég annyi, hogy légiósokkal csak a hatvanas években váratlanul kiadott Rejtő Jenő-klasszikusokban találkozhattunk.
Ami engem illet, mindig hálás leszek a rádió(sok)nak, rengeteget tettek azért, hogy a sport életem része legyen. Jut eszembe a mexikóvárosi olimpia (1968), amikor félálomban hallgattam Novotny néha drámaian suttogósra fogott közvetítését arról, hogy a súlyemelőzseni Földi Imre Tokió után is második lett, kisebb testsúlyával nyert az iráni Nassziri.
Nem sírom vissza a régi időket, legfeljebb annyira, amennyire mindenkinek kedves a gyerekkora, de meggyőződésem, hogy nem árt, ha a képzelet, a fantázia is jelen van a meccsek figyelemmel kísérése során. Amennyire jó dolog (jó dolog?), hogy ma már mindent tudhatunk a legnagyobb klasszisokról (is), annyira hiányoznak, legalábbis nekem, a rejtélyek, a titkok. Volt abban valami varázslatos, hogy a lelátói pletykákból tudtuk meg mindazt, amit mostanság egyetlen kattintással internetes oldalak sokaságáról. A fülbesúgás nagy százalékban hiteles forrás volt, a pletykát hozó nem kockáztathatta a tekintélyét a lelátón. (Jövő héten is van meccs…)
Nem volt fizikai távolság a drukker és a futballista között, akinek kedve volt, kisétálhatott a legnagyobbak edzésére is, ám – mai kifejezéssel élve – kommunikációs szakadék létezett. Belső dolgokról csak szivárogtak a hírek, hatalmas botrány kellett ahhoz, hogy nyilvánosságot kapjon egy-egy ügy. Például, amikor 1971 nyarán az MTK-nál kilenc futballista sztrájkolt, leállt, tiltakozva edzőjük módszerei ellen. Ne higgye senki, hogy máshol nem voltak hasonló esetek, ám ezt az ügyet, feltehetően, mert csaknem egycsapatnyi játékosról volt szó, már nem lehetett titokban tartani. A mennyiség átcsapott minőségbe – hogy idézzem a kor kedvelt szlogenjét.
Mai világunkban a drukker és kedvencei között csak a kommunikáció teremt kapcsolatot. Nincsenek tabuk, a magánélet szentsége nem létezik, azzal a felkiáltással, hogy a sportoló közszereplő, mindent elébünk tárnak, amit csak megtudnak róluk. Még „munkavégzés” közben sem lehetnek egymás között, hogy a szünet után kivonuló vagy a kispadon ülő futballisták a kezüket a szájuk elé tartva szólnak egymáshoz, jellemző tünet.
Ilyen a modern kor, tudom, de – hiszik, nem hiszik – én nem vagyok kíváncsi minden apróságra, nem érdekelnek az intimitások. Ahogy elvárom, hogy engem se vegzáljanak olyan dolgokkal, amelyek csak rám tartoznak, úgy, (köz)szereplés ide vagy oda, kijár a védelem azoknak is, akikre egyébként kíváncsi a nép. Amúgy érdekes végigböngészni a híreket, többnyire a nevek miatt válnak érdekessé, s nem a tartalmuk jóvoltából. Ebben a műfajban az a kedvencem, amikor azt hallom, olvasom, hogy „kulisszatitkokat" tudhatok meg. Nos, ha már kiderült, és megtudhatom, akkor már csak logikailag sem lehet szó titokról, arról nem beszélve, hogy ma már a kulissza sem általános, legalábbis eredeti, színházi jelentése szerint.
De, hagyom a nyelvészkedést, inkább leszögezem, hogy a másik oldal (tehát akikről a hírek szólnak) sem ártatlan, a legtöbb megkérdezett csak szavakkal él, információval alig. Az őszinteség, pontosabban a valóságérzék pedig szinte ismeretlen fogalom. A dumával Dunát lehet rekeszteni – már bocsánat az olcsó szójátékért. Nézve, hallgatva a legnagyobb kudarcok után (is) megszólalókat, rendre az ifjúkoromban – a „viszonyok” miatt joggal gyakran – felcsendülő Fradi-nóta refrénje ugrik be, hogy ugyebár „akkor is győzünk, hogyha kikapunk”. Miközben én csupán egyetlen – megengedem, hétköznapi – kérdésre várnék választ: mi történt, és miért.
Eléggé messzire kerültem a londoni 6:3-tól és főként „a” Szepesitől, de elsősorban a világ robog, mégpedig elképesztő iramban. Ma már elképzelhetetlen, hogy egy egész ország rádión hallgasson meccset, még a tévénézésben sem vagyok biztos, már az is nagyszerű, ha egyáltalán tudjuk, mi virtuális, s mi valóságos.
