Magyarország, 1964: Kádár János megkapja a „Szovjetunió hőse” kitüntetést, megnyílik az ország első önkiszolgáló ABC-je, hazánk és Csehszlovákia között megindul a menetrend szerinti autóbusz-forgalom. Szóval, semmi különös, zajlik az élet a szocializmus alatt. Valami kivételes azonban mégiscsak történik ebben az évben: az országba látogat egy ekkor még csak 36 éves amerikai fotográfus, és elkészíti egész pályafutása több ikonikus fényképét. Elliott Erwitt – akiről szó van – egy megbízás keretében utazott a Vasfüggöny keleti oldalára – Magyarországon kívül Lengyelországban és Csehszlovákiában járt –, ahol a rá jellemző egyéni látásmóddal örökítette meg az itteni hétköznapokat. Az Elliott Erwitt Magyarországon című kiállítás a hazánkban készült fotókból mutat be egy itthon még soha nem látott válogatást. Az Elliott Erwitt fotóiból rendezett kiállítást kiegészítve a Fortepan gyűjteményében található 1964-ben készült képek is bemutatásra kerülnek vetítés formájában. Ma ezeket a képeket láthatjátok.
ELTE BTK Digitális Bölcsészet Központ – ELTE BTK Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet – Magyar Irodalomtörténeti Társaság – Petőfi Irodalmi Múzeum és az MTA BTK COURAGE nemzetközi kutatóprogram.
A hatalom számára terhes örökséggé vált írói hagyatékok; zárolt hangfelvételek, lepecsételt múzeumi gyűjtemények; szamizdatot író férfiak és női szerepek; a lemaradás szintjei és a felzárkózás lehetőségei a kutatásban, közzétételben. Többek között ezek a témákat és kérdéseket vitatták meg a résztvevők december 5-én a Petőfi Irodalmi Múzeum, az ELTE BTK Digitális Bölcsészet Központ, az ELTE BTK Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság, valamint az MTA Bölcsészettudományi Kutatóköpont – COURAGE – Gyűjtemények hálózata című kutatóprogram közös szervezésében megrendezett Irodalom, színház ellenzékiség című konferencián.
Furcsa, hogy 27 évvel a rendszerváltás után kerül sor egy ilyen témájú konferenciára – hangzott el Prőhle Gergely megnyitó beszédében. A PIM főigazgatója a múltfeltárás megkésettségéről beszélt a Kádár-korszakban folytatott ellenzéki és alternatív kulturális tevékenység történetének fehér foltjaira utalva. A szisztematikus és széleskörű gyűjtés, archiválás elmaradt ugyan, de mégis voltak, akik már az 1960-as évektől látták a dokumentáció megőrzésének fontosságát és akár kockázatot vállalva is tettek ezért – fejtette ki Prőhle Gergely.
Bánki Zsolt
Nemcsak gyűjtjük, hanem pusztítjuk is kulturális örökségünket – folytatta a köszöntők sorát Bánki Zsolt, a PIM munkatársa, aki személyes emlékét osztotta meg a közönséggel, ami egyben a gyűjteménypusztulás egyik szomorú példája is. Az 1982-ből felelevenített epizód a Galamb utcai Rajk-butik lebukását, az itt megforduló ellenzékiek igazoltatását, őrizetbe vételét és az otthon tartott szamizdatok kényszerű megsemmisítését mesélte el. Felhívta továbbá a figyelmet arra, milyen sokat jelentett ebben a kontextusban azon intézmények és munkatársaik szerepe, akik az Aczél-i 3T harmadik T-jét, azaz az állami kultúrpolitika által tiltott kategóriába sorolt műveket is megőrizték, illetve milyen nagy a felelősségük a magánhagyatékok tulajdonosainak is, hiszen rajtuk múlik, mi kerül be a közgyűjteményekbe.
Horváth Sándor, a Courage projekt vezetője elmondta, hogy a kutatóprogram hatodik magyarországi workshopja a mai, amely a kulturális ellenálláshoz kapcsolódó művészeti, egyházi, oral history, állambiztonsági és zenei gyűjtemények után az irodalmi és színházi archívumokat térképezi fel. Horváth Sándor a Courage törekvései közül kiemelte annak bizonyítását, hogy a feltárt, sokszor nem kis bátorságot igénylő kulturális autonóm tevékenységek segítették a rendszerváltás folyamatát, vagyis nemcsak Moszkvában és Washingtonban döntöttek az ország jövőjéről. Ennek tudatosítása pedig végső soron a civil társadalom önbecsülésének visszaadásához járulhat hozzá.
Scheibner Tamás
A 15 ország, 12 partnerintézmény és több mint 100 kutató összehangolt munkáját megvalósító és az Európai Bizottság támogatását élvező Courage részletes bemutatása Scheibner Tamás nyitó előadásának témája volt. Elmondta, az 1989 előtti ellenzéki, alternatív kulturális törekvések átpolitizált kutatási hagyományaival szemben a projekt célja azt a kulturális szcénát és tevékenységi kört is lefedni, amelynek résztvevői politikai téren nem fogalmazták meg ellenzékiségégüket, de olyan művészeti tevékenységet folytattak, amely az állam vagy az állambiztonság értelmezése szerint ellenzékinek számított. Ennek következtében a csoportok aztán gyakran saját magukat is ellenzéki aktorként kezdték megfogalmazni. Összességében sokkal tágabb és sokszínűbb ellenzéki kultúrafogalommal dolgozik a projekt, mintha csak szűken a politikai ellenállásra koncentrálna. Scheibner kiemelte, a gyűjteményképződési folyamatok megismerése és elemzése lehetőséget nyújt a tradicionális “három T”-alapú osztályozás felülvizsgálatára, amely végső soron a Párt nézőpontja volt. A projekt legnagyobb eredménye a gyűjteményleírásokat tartalmazó gazdag adatbázis, emellett kézikönyv, online és utazó kiállítások, filmfesztivál, szakpolitikai ajánlások is készülnek, az egyik legfontosabb törekvés mégis a kulturális ellenzékiség örökségének bekapcsolása az oktatásba.
A konferencia első szekciója Határhelyzetek címmel vette kezdetét. Sasvári Edit a Kassák-hagyaték muzealizálásának történetétől tartott előadást. A címválasztás („Nem értjük, nem szeretjük”) az államhatalom Kassák Lajos személyéhez fűződő viszonyára utal, amely befolyással volt a Kassák-hagyaték sorsára is. Esetében a művész által megjelenített attitűd nehezítette és késleltette a muzealizálódás folyamatát. Kassák özvegye 1974-ben kereste fel a Művelődésügyi Minisztériumot a Kassák-életmű átadásának szándékával. Az emlékmúzeum létrehozása mögött összetett folyamatok húzódtak meg: Kassák karizmatikus személyisége; politika írói, képzőművészeti megítélése; a kultúrpolitika viszonyának megváltozása az absztrakt művészethez.
Apor Péter, Kelevéz Ágnes, Sasvári Edit
Kelevéz Ágnes a Petőfi Irodalmi Múzeum Médiatárának, egykori Hangtárának munkatársa a gyűjtemény Kádár-korszakbeli gyarapításáról és a kulturális pártvezetés reflexiójáról tartott előadást. A gyűjtemény visszaemlékezéseket és eseményeket, rendezvényeket megörökítő felvételeket tartalmaz. Vezér Erzsébet kezdeményezésére indult meg intenzíven az interjúkészítés olyan személyekkel, akik kényelmetlenek voltak a hatalom számára. A Belügyminisztérium zárolta is a gyűjteményt, lepecsételte a raktárat. Sokáig célinterjúk készültek, majd egyre inkább életműinterjúk, melyek egy részét azonnal zárolt anyaggá kellett nyilvánítani, ha például valaki 1956-ot forradalomként emlegette a beszélgetés során. A tűrt kategóriákba sorolt írók és folyóiratkiadók, szerkesztők megszólaltatásának, irodalmi rendezvények rögzítésének köszönhetően értékes dokumentáció tárhelyévé vált a PIM Médiatára.
A szekciót záró vita során Horváth Sándor a gyűjteménytörténetre befolyást gyakorló tényezőkre, a belső fejlődés fordulópontjaira kérdezett rá. Sásvári válaszában rámutatott, a Kassák-hagyaték kezelésmódját a Kádár-rendszer azon törekvése befolyásolta, mely az 1956-os forradalom leverése miatti elszigetelődésből igyekezett kitörni, és a nyugati világ felé közeledni. Kelevéz Ágnes kiemelte, mindig nagy hatást gyakorolt a gyűjtemény helyzetére, hogy éppen ki volt a PIM aktuális igazgatója és hogyan viszonyult a kulturális élet perifériájára szorított alkotókhoz és alkotásaikhoz.
Péterfy Sarolt
A második, Perifériák című szekció első előadójaként Péterfy Sarolt Jékely Zoltán hagyatékát mutatta be „Álmaimat olykor-olykor feljegyeztem” címmel. Jékely nagyon tudatosan viszonyult saját kézirataihoz, gondolt a jövőbeli hagyaték sorsának rendezésére. A betiltott kötetek, a kényszerült hallgatás és az „asztalfióknak írás” éveiben – mint oly sokaknak –, Jékelynek is a műfordítás jelentett megélhetést. A tudatos hagyatékképzést saját és apja, Áprily Lajos leveleihez készített feljegyzések és a kéziratok a PIM-be és az OSZK-ba való átadása is bizonyította. Ifjúkori éveiben aktív naplóíró volt, az 1950-es évektől ismét feljegyzéseket készített, de ezekben egészen más élményanyagot rögzített. Álomnaplójában leírta az álmait, mert úgy gondolta, a valósággal nem érdemes foglalkozni, az álmok menedéket jelentettek a fenyegető világgal szemben.
Horványi Máté Hajnóczy Péter írói hagyatékát járta körül az ellenzéki irodalom szemszögéből. Kitért a cenzúra működésére, a szövegekbe való „belenyúlás” példáira. A hagyaték a kéziratok, újságkivágatok mellett a Hajnóczy életművet elemző és feldolgozó posztumusz kiadványokat is tartalmazza. Mint Hoványi elmondta, Hajnóczy poétikájának szervezőelve érdekes módon épp az ellentét volt: az ellenzékiség ideája nemcsak életútján vonult végig, hanem a szöveg szintjén az ellentét alakzatán keresztül is megjelent, a diktatúra elviselhetőségének és nem elviselhetőségének mintázatai meghatározók írásaiban.
Szirmai Anna az Artpool Művészetkutató Központ kísérleti költészeti gyűjteményét mutatta be. A gyűjtemény Galántai György balatonboglári műterméből eredeztethető: az Artpool archívum alapját képező kísérleti műhely 1970 és 1973 között működött és pótolhatatlan dokumentációt gyűjtött össze. 1973-ban a kápolnát hatóságilag bezárták, de más helyszíneken további kiállításokra, rendezvényekre került sor. A kora kísérleti műfajok és performanszok, így az avantgárdban gyökerező, de attól eltérő irányzatok, a vizuális költészet, hangköltészet ritka dokumentumait őrzi az 1979-ben létrejött Artpool, amely a művészeti network kelet-közép-európai központja lett. Az 1970-es és 1980-as években a gyűjtés állt a fókuszban, míg az 1990-es évektől aktív szervezőként is megjelent az Artpool, a különféle költészeti estek, fesztiválok, kiállítások rendezőjeként tűnt fel.
A szekció utáni vitán Jékely Zoltán kapcsolati hálójára vonatkozó kérdés érkezett, Péterfy Sarolt erre válaszolva elmondta, Jékely nem volt az irodalmi körök alapfigurája, és erőteljes önmarketing sem jellemezte, sokkal inkább belső igénye, érdeklődése ösztönözte saját múltjának rendezésében.
Előadásában Tokaji Nagy Erzsébet az író és szociográfus Szabó Zoltán életpályáját és a Franciaroszágban és részben Magyarországon keletkezett mintegy tízezer oldal terjedelmű hagyaték történetét és feldolgozottságának állapotát ismertette. Utóbbinak fontos állomása volt az idén az Országos Széchényi Könyvtárban a Szabó Zoltán születésének 100. évfordulójára megrendezett életműkiállítás. Jövő tavaszra várható a Szabó-életművet bemutató monográfia is. Tokaji Nagy Erzsébet röviden összefoglalta Szabó Zoltán életútját, intellektuális pályáját. Az Angliában és Franciaországban aktív Szabót rendszeresen látogatták a magyar értelmiség legkülönfélébb csoportjaihoz tartozók, Kenedi Jánoson keresztül például kapcsolatot tartott fenn a demokratikus ellenzékkel is. 1984-es halála után felesége, Szabó Zsuzsa visszaköltözött Magyarországra, 1987 július közepén pedig létrejött az egyezség a hagyaték átadásáról az özvegy és az OSZK között. A hagyaték franciaországi rendezésére az MTA-Soros Alapítvány biztosított ösztöndíjat Kenedi számára, majd a kéziratok másolására is szintén ebből a forrásból került sor, egyedül egy Domonkos rendi kolostor vállalta a sokszorosítást. A bekerült anyagok kizárólag 1949-től datálódnak, terjedelmileg összesen 42. dobozt (27 ezer fólió) ölelnek fel.
Mészáros Tibor Béke (?) Ithakában. Befogadás- és hazatérés-történet: a Márai-hagyaték című előadásában arra kereste a választ, vajon miért nem valósulhatott meg a Márai-életmű 1989 előtti rehabilitációja és rekanonizációja sem a hivatalos kultúrpolitika sem a fennálló rend ellenzéke részéről. Fontos kiemelni – hangsúlyozta Mészáros, hogy az emigrációban élő Márai élete végéig kitartott azon elve mellett, hogy mindaddig nem járul hozzá művei újrakiadásához, amíg a szovjet csapatok el nem hagyják Magyarországot, és amíg nem kerül sor szabad választásokra. “Valószínűleg lazító és lázító tevékenységet tulajdonítottak neki” – fogalmazta meg az előadó. Feltételezhetően nem Márai emigrációban írott művei okozhattak fejtörést a rendszernek: ezek beilleszthetők lettek volna a késő Kádár-rendszer kultúrpolitikájába. Ahogy Kassák esetében, itt is inkább egy szereptípus volt elfogadhatatlan, és szellemiségét, gondolkodásmódját legdirektebb formában összegző naplói jelenthettek igazán problémát. Előadásában Mészáros Tibor arra is kitért, hogy nemcsak az állampárt kánonjából szorult ki Márai életműve, hanem különös módon a szamizdatban publikálók sem úgy tekintettek rá, mint a szocializmust bíráló, határontúli szövetségesre. Ezt a nem feltétlenül szándékolt távolságtartást Márai is viszonozta, aki gyanakvással tekintett a formálódó ellenzékre. Maga a hagyaték egy véletlen folytán a torontói Vörösmarty Kiadó közvetítésével csak jóval a rendszerváltással egybeeső halála után, 1997-ben került vissza Magyarországra a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz. Márai 22 kartondobozt kitevő örökség csak letétként került a PIM-be, tárgyakkal, kéziratokkal kiegészülve. Ez az anyag folyamatosan bővült, és párhuzamosan haladt az életmű újrakiadása is. 2004 és 2005-ben kerültek a PIM-be Márai naplói, melyeknek 2006 óta zajlik a kiadása.
Sulyok Bernadett A párizsi Magyar Műhely mint a Kádár-kori Magyarországon tűrt/tiltott alkotók megnyilatkozási terepe című előadásában a Magyar Műhely elmúlt 40 évének folyóirattörténeti szempontú rekonstruálására vállalkozott. A Magyar Műhely mint jelenség ismét Kassák központi szerepét húzza alá: Kassák életművét tekintették művészeti-szellemi példaképének (a Műhely harmadik számát egészében Kassáknak szentelték), a szerkesztők igyekeztek személyes kapcsolatot is ápolni az idős mesterrel, többször találkoztak vele párizsi kinttartózkodásai során. 1971-ben alapították meg a Kassák Lajos Baráti Kört és a Kassák-díjat, utóbbit fiatal irodalmi, képzőművészeti alkotóknak szánták. A folyóirat egyik fő feladatának tartotta – különösen első évtizedében – a hazai kultúrpolitika aránytalanságainak kiegyensúlyozását azzal, hogy helyet biztosított olyan szerzőknek, akik a 3T rendszerében főleg a tűrt esetenként a tiltott kategóriába tartoztak. Törekedtek egyszerre szereptetni hazai és az emigrációban élő magyar alkotók abból a célból is, hogy egyfajta virtuális párbeszéd alakulhasson ki. A Műhely szintén kapcsolatban állt a nyugati magyar emigráció jelentősebb szervezeteivel úgy mint a Mikes Kelemen, Bornemissza Péter és a Szepsi Csombor körrel. A Magyar Műhely értékes irategyüttese 2005-ben került a PIM-be vásárlás útján. Ekkor kerültek az Emigrációs Gyűjteménybe a Magyar Műhely szerkesztőségi anyagai, kéziratai, levelei, és művei, melyek Nagy Pál birtokában voltak. 2014-ben ajándékozás során egészült ki az irategyüttes Papp Tibor és Bujdosó Alpár levelezéseivel.
Schuller Gabriella, Scheibner Tamás, Sirató Ildikó és Szabó Attila
A vita során Scheibner Tamás vetette fel némi provokatív éllel, hogy mennyiben kezdődhetett el vagy mehetett végbe a közgyűjteményekben már az 1980-as évek derekán a rendszerváltozás és mikortól tekinthető egy gyűjtemény valóban létezőnek: megalapítása pillanatától vagy csak akkor, amikor a közönség is birtokba veheti. Mészáros Tibor válaszában megerősítette: valóban sok olyan anyag került a PIM gyűjteményébe már az 1980-as évektől, melyek nem tartoztak a rendszerkonform iratok közé, többek közt egyes jelentős emigrációs gyűjtemények (Irodalmi Újság). Az is tény, egészítette ki, hogy ezek az anyagok csak zártan, engedéllyel rendelkező kutatók számára voltak elérhetőek. A hozzászóló gyűjteményi szakemberek ugyanakkor amellett foglaltak állást, hogy egy gyűjtemény státusát ne az határozza meg, hogy valóban használják-e, hanem az elvi hozzáférhetőség.
A következő, előadóművészeteket tárgyaló szekcióban az Artpool performansz-gyűjteményének keletkezéstörténetét Schuller Gabriella mutatta be. Az Artpool 1979-1989 között lakásarchívumként a hivatalos kultúrpolitika által nem támogatott kulturális jelenségek gyűjtését és dokumentálását végezte, emellett a megszerzett információk közzététele is fontos feladata volt. A gyűjteményezés gyakorlata gyakran a Mail Art logikáját használva a cserén keresztüli kapcsolathálózat-építés volt. 1992-ben óta az Artpool nonprofit kutatóhellyé vált, 2015 óta pedig a Szépművészeti Múzeum filiáléjaként működik. A konferencia témája szempontjából releváns gyűjtemény a happening, akcióművészet és performanszművészet dokumentációját tartalmazza (a hazai kontextusban 1960-as évektől csak happeningekre került sor és kizárólag az 1980-as évektől beszélhetünk performanszokról). Az előadó röviden kitért az egyes fogalmak által jelölt művészeti fenomének közötti különbségek tisztázására, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az Artpool gyűjtési horizontja ezen fogalmaknál szélesebb körű volt.
Az első magyarországi happeningtől kezdve a műfaj nem tartozott a támogatott jelenségek körébe, kifejezetten ellenségesen fogadták, ezt jelzi az első happeningről szóló cikk, melyet Pomogáts Béla jegyzett azIfjúsági Magazinban. Ennek talán éppen az előre meg nem tervezettsége, a kontroll lehetőségének hiánya lehetett az oka. A kontextus felvázolását követően az előadó kronologikus és műfaji logika alapján mutatta be a gyűjtemény legérdekesebb darabjait: balatonboglári kápolnatárlatokon át, Hajas Tibor és a Galántai-Klaniczay házaspár performanszain keresztül a gyűjtemény később keletkezett darabjait is.
Előadásában Szabó Attila az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet gyűjteményezési stratégiájáról beszélt az alternatív színházi események kontextusában. Az előadó megállapította, hogy sokáig nem tartozott a kiemelt gyűjtési stratégiába az alternatív színházi gyakorlatok gyűjtése. Hogyan gyűjthető a nyilvánosságban alig megjelenő, a hivatalos színházi struktúra látóteréből kieső színházi formák? – tette fel a Courage kutatóprogram megkeresése nyomán különös hangsúlyt kapó kérdést az előadó. Válaszában strukturális és koncepcionális problémákat mutatott be, melyeket jól összegez a színházi adattár ellentmondásos rendszere, hiszen ott egyszerre szerepelnek az alternatív performatív események a hivatalos intézményrendszerhez tartozó eseményekkel, előbbiek mégsem kutathatóak mélységében. Az előadó az egyik lényeges nonkonform gyűjteményként a bábszínház-gyűjteményt említette: a második világháború jelentette megpróbáltatásokat követően a Rákosi-korszak újabb nehézségeknek tette ki a bábos családokat, pályákat törve derékba. Mihez fordulhattak az alkotók? Jellemzően alternatív megoldásként más műfajokban próbálkoztak. Lezárásképpen Szabó megosztotta az OSZMI terveit: a Dohány utcai lakásszínház és a Squat társulat előadásairól készült egyedülálló filmanyagokat a kutatók rendelkezésére kívánják bocsájtani.
Sirató Ildikó, az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárának vezetője előadása elején leszögezte, a konferencia számos tanulsággal szolgált számára. Úgy véli, a feltárásban, kutatásban érzékelhető elmaradás mellett felzárkózni leginkább a vizsgálati szempontok jó kiválasztásával kell. Érdekes elemzési téma lehetne a korabeli előadások közönségének elemzése. Továbbá az OSZK kapcsán felhívta rá a figyelmet, az állami közgyűjteményekben is sok olyan forráscsoport van, amely az elmúlt évtizedek kulturális megmozdulásait dokumentálja, így a Színháztörténeti Tár 1 millió háromszázezres állománya között is bukkanhatunk ilyen témájú anyagokra. Sirató Ildikó emellett a még élő alkotóknál megőrzött anyagokról is szólt.
A vita során Klaniczay Júlia hozzászólásában kiemelte a kutatás és feltárás elmaradottságának az is következménye, hogy fals kultúrtörténeti kánon alakul ki a magyar viszonyokról, ezért is fontos első lépésként a gyűjtemények publikálása, a forrásközlés. Szóba került még a régi adathordozók miatt nehézkes kutatói hozzáférés, a digitalizálás fontossága, az alulfinanszírozottságból fakadó közgyűjteményi kényszerek, melyek szinte minden gyűjteményt és intézményt sújtanak.
A konferencia záróeseményeként került sor a Nők és szamizdat kerekasztal-beszélgetésre; Deáky Zita, Kapitány Éva, Ladik Katalin és Papp Éva meghívottakkal, Mátay Mónika történész moderálása mellett. A rövid bemutatkerekaskozó kör után a beszélgetés a szamizdathoz és a demokratikus ellenzékhez fűződő személyes történetekkel folytatódott. Mátay külön kitért az ellenzéki körök női szereplehetőségeire; hogyan látták és élték meg belülről az ellenzék köreiben saját szerepüket? – tette fel a kérdést. Többen a repülőegyetemek illetve Solt Ottília karizmatikus személyiségének jelentőségét emelték ki. Ladik Katalin, aki az 1990-es évek elejéig Jugoszláviában, Újvidéken élt egészen más, politikai és kulturális értelemben szabadabb légkörről számolt be (leszámítva az 1970-es évek represszívebb klímáját), ahol a feminizmusnak is más szerep jutott. Részben annak köszönhetően is, hogy Jugoszláviában a nőkkel kapcsolatban még a fordulat után is tradicionálisabb szerep dominált, ami megmutatkozott a nők visszafogott közéleti érvényesülésében, felsőoktatásból való kiszorulásában. A hazai viszonyok vonatkozásában a saját és általában a női résztvevők (a férfi tagokkal szembeni) alacsonyabb exponáltságának okait leginkább fiatal korukban és kezdő egyetemista státuszukban jelölték meg a beszélgetés résztvevői. Hozzátették, hogy ennek a kérdésnek – pl. égetőbb szociális és politikai kérdésekkel szemben – nem volt prioritása a korban. Papp Éva ugyanakkor határozottan képviselte azt az álláspontot, hogy mindezek ellenére nem volt könnyű nőként érvényesülni ebben a sajátos, inkább maszkulin légkörű társaságban. A vita során hozzászóló Klaniczay Júlia azzal egészítette ki az elmondottakat, hogy több esetben a nőknek a családfenntartó szerepe jutott (pl. Gyarmati Katalin, Serfőző Magdolna). A beszélgetésre a közönség soraiból számos fiatal reagált, s világossá vált, mennyire másként értékelik az elhangzottakat és a kor viszonyrendszerét, mint a kor tanúi.
Huhák Heléna – Bódi Lóránt
LAST_UPDATED2
„Salgótarjánban nem volt egy pofonütés sem, és a válasz ez volt?!” Az 1956. december 8-i salgótarjáni sortűz
Az 1956. december 8-án lezajlott 46 áldozatot számláló sortüzet tekinthetjük fordulópontnak Salgótarján, illetve Nógrád megye forradalmának történetében. A véres leszámolással azonban a hatalom célja még nem a forradalom és szabadságharc aktív résztvevőinek, tényleges vezetőinek a meghurcoltatása volt, hanem a munkástanácsok hatalmának megtörése, a mögöttük felsorakozott dolgozók megfélemlítése. Írásomban a 62 éve lezajlott salgótarjáni eseményeket ismertetem a résztvevők visszaemlékezéseinek felhasználásával.
Salgótarjánban az 1956. október 27-én lezajlott első forradalmi megmozdulástól, a november 4-i szovjet intervención, valamint az első Kádár-kormány megalakulásán keresztül oda vezettek az események, hogy november végére kettős hatalom alakult ki a városban és Nógrád megyében egyaránt. A november 4-e után visszaállított tanácsok csak abban az esetben tudtak napi kérdésekben dönteni, ha együttműködtek a volt forradalmi szervekkel. December elejére a kialakult állapotok miatt, a Kádár-kormány elsődleges feladatának a kettős hatalom megszüntetését, a kizárólagos hatalom megszerzését tartotta. A munkástanácsok mögött felsorakozott munkások megtörésére egyetlen módot találtak: a fegyveres testületek bevetését. Ezt a politikai döntést Marosán György december 8-án a következőképpen közölte a Steigerwald Ottó vezette Nógrád megyei munkásküldöttséggel:
„Vegyétek tudomásul, hogy ti nem forradalmárok vagytok, hanem piszkos, rohadt ellenforradalmárok. Mától kezdve nem tárgyalunk veletek, mától kezdve lövünk! És takarodjatok innen addig, amíg takarodhattok.” (Szokács László: 1956. Salgótarján véres decembere. Salgótarján 2002. 63.)
Steigerwald Ottó visszaemlékezéséből kiderül, hogy mire a küldöttség kijutott a Parlamentből és visszaért a SZOT székházba, ahol aznap tartották a budapesti munkástanács kibővített értekezletét, Salgótarjánban már lezajlott a sortűz. Itt bizonyosodott be, hogy a kormány a munkástanácsok hatalmának megszüntetésére elhatározott fegyveres fellépést nem a fővárosban, hanem Salgótarjánban, az ország egyik nagy vidéki munkásközpontjába hajtotta végre. Kahler Frigyes és M. Kiss Sándor könyvükben, a hatalom „forgatókönyvét”három pontban tárgyalják, – erő koncentrációja, tömegek aktivizálása, leszámolás – melyek mentén ismertetem a december 8-i nap történéseit.
A kormánypárti erők megerősödése november közepén vett lendületet és december első napjaira érte el csúcspontját Salgótarjánban. A szovjet beavatkozást követően megalakult, Darázs István által vezetett fegyveres csoport mellett, a városban november 14-e óta jelen volt páncélos alakulatával Salupin alezredes, aki a Salgótarjáni Katonai Városparancsnokság parancsnoki feladatát látta el. 1956. november 15-én az Országos Rendőrfőkapitányság, a kormány szempontjából megbízható tiszteket küldött ki a megyei főosztályok újjászervezésére, így érkezett a salgótarjáni kapitányságra Ladvánszky Károly és Koltai őrnagy. Uszta Gyula parancsára december 3-án érkezett a városba Házi Sándor vezérőrnagy, aki felvette a kapcsolatot Darázs Istvánnal és, az MSZMP megyei első titkárával, Jakab Sándorral. Házi Salgótarjánba érkezésével a kormánypárti erők megerősödése teljessé vált.
A munkástanácsokat támogató tömeg aktivizálására a leghatékonyabb módszernek, a forradalom egyes vezetőinek a letartóztatása bizonyult. Házi Sándor parancsára december 8-án hajnalban egy pufajkás alakulat, Kisterenyén letartóztatta Gaál Lajos tröszti munkástanács tagot, illetve Viczián Tibort, akit 1950-ben egy koncepciós per keretében 12 évre ítéltek el. Gaál ellen az volt a vád, hogy sztrájkra buzdító röplapokat terjesztett, Viczián pedig csak rosszkor volt rossz helyen, ugyanis a karhatalom Kelemen Károlyt akarta letartóztatni, azonban Gaál elfogásakor ő elrejtőzött, így valószínű ekkor esett a választás Vicziánra. A pufajkások előtt nem volt ismeretlen Viczián lakhelye, ugyanis novemberi szabadulását követően jelentkezett a rendőrségen, így a karhatalom előtt már annak ellenére ismert volt, hogy az iparmedencében alig tudtak róla valamit. A letartóztatott két személyt a salgótarjáni BM főosztály zárkájába szállították.
Gaál és Viczián letartóztatásáról már a kora reggeli órákban értesültek az üzemek és bányák dolgozói, ugyanis a tröszti munkástanács ötös bizottságának elnöke, aki aznap vett volna részt Gaállal a munkástanács ülésén, mikor tudomást szerzett a letartóztatásról értesítette a környező üzemeket. A megyei munkástanács elnöke, Szabó Ervin felhívta a kisterenyei bányaüzemet, akik közölték vele, hogy a helyi bányászok Salgótarjánba akarnak menni a fogvatartottak kiszabadítására. Szabó ezt ellenezte, helyette egy pár tagból álló delegáció felállítását javasolta, hogy ott személyesen győződjenek meg a letartóztatás tényéről, azonban amíg ő telefonon tárgyalt a bányászok már elindultak Salgótarján irányába.
Eközben a BM megyei főosztályán is értesültek a bányászok indulásáról, ezért Szabó István és Ladvánszky Károly civil ruhás rendőröket küldött ki a városba a helyzet felmérésére. Salupin alezredes azt az utasítást kapta, hogy védje meg az épületet, így megszervezték a belső védelmét, valamint a szovjet alakulatok megszállták a rendőrség előtti területeket, a helyi karhatalom emberei a megyei tanács épülete előtt foglalták el állásaikat. Házi Sándor telefonon jelentést tett a honvédelmi miniszter első helyettesének, Uszta Gyulának a készülő tüntetésről, aki azt válaszolta, hogyha a fejlemények radikalizálódnak, akkor újból tegyen jelentést. Házi ennek a parancsnak eleget téve, az események súlyosbodásakor ismét telefonált Usztának, aki Tompa István belügyminiszter-helyetteshez irányította. Tompa felszólította Házit, hogy nem azért vannak ott, hogy meghátráljanak.
Németh Pál – Tálos Gyula (KÖZTI): Megyei Tanács, Salgótarján, archív felvétel 1952. MÉM Boda Gábor hagyaték (meonline.hu)
A tüntetők reggel 9 óra óta folyamatosan érkeztek a megyei rendőrkapitányság elé. Először a Kisterenyéről elindult bányászok, mintegy 100-150 fős csoportja érkezett a helyszínre, ahol egy rendőrtiszt tartott nekik beszédet. A tiszt többek között azt kérte a bányászoktól, hogy állítsanak ki egy 5 fős delegációt, akikkel tárgyalni tud a rendőrség. A felvonult tömeg a delegáció lehetőségét elutasította, így a rendőr távozásra szólította fel az összegyűlteket, akik azonban nem hagyták el a helyszínt, mert ekkorra egy körülbelül 800 fős tömeg csatlakozott hozzájuk. A felvonultak elfoglalták a rendőrség, illetve a megyei tanács épülete előtt elhaladó útszakaszt, számuk 11 órára 3-4 ezer főre duzzadt. Jelszavakat skandáltak, követelték a letartóztatottak szabadon bocsátását, a szovjet csapatok kivonását és hangoztatták, hogy nem ismerik el a Kádár-kormányt, valamint többen a kivezényelt karhatalmistákat is szidalmazták.
Az összegyűlt tömegben a város legnagyobb üzemének, az Acélárugyárnak a dolgozói, habár készültek elindulni a tüntetésre, nem voltak jelen, ugyanis a „K” vonalon egy titokzatos telefonáló parancsoló hangon felszólította Mándoki Andort, a gyár akkori igazgatóját, hogy akadályozza meg az Acélárugyáriak kivonulását. Erre Mándoki a következő képpen emlékszik:
„…egy parancsoló durva hang volt ugye, […] kiadta a parancsát és akkor lecsapta a kagylót, és azt már én se tudom magamnak megmagyarázni, hogy miért hatott ez úgy rám, hogy nekem egy ilyen telefonra cselekednem kellett valamit. A lényeg az, hogy cselekedtem, és amit tudtam azt megtettem.” (Beszélgetés Mándoki Andorral. 2017. november 15.)
A Mándokival készített interjúm során kiderült, hogy az egykori igazgatónak a későbbiekben sikerült rájönni, hogy ki lehetett a titokzatos telefonáló, és miért akarta ennyire megakadályozni az Acélárugyáriak kivonulását.
„…aki telefonált valószínűleg, sőt egészen biztos a gyárnak a dolgozója volt, egyik dolgozója és ő volt a pufajkásoknak a vezére. [Darázs István] Tehát ő tudta, mert ő ott volt azon a tanácskozáson, ami a sortűz előtt elhangzott és ahol kiadták a sortűzre a parancsot. […] Darázs volt, akinek ugye rokonai voltak a gyárban…”(Beszélgetés Mándoki Andorral. 2017. november 15.)
A visszaemlékezésből látszik, hogy Mándoki álláspontja az, hogy a sortűz egy előre eltervezett esemény volt, így Darázs István tisztában volt azzal, hogy a felvonultakra tüzet fognak nyitnak, ezért személyes indíttatásból hívhatta az Acélárugyár igazgatóját, hogy az ott dolgozó rokonai és barátai életét megkímélje. Azt, hogy a sortűz előtt valóban lett volna egy tanácskozás, amin elhatározták, hogy tüzet nyitnak a demonstráló tömegre, azt az eddigi kutatások alapján kijelenteni nem lehet.
A munkástanácsok mögött felsorakozott tömeg aktivizálása rövid idő alatt nagy eredményt ért el, a hajnalban őrizetbe vett személyek kiszabadítására, már 11 órára 3-4000 fő gyűlt össze. Ennek ellenére akadtak olyan dolgozók, akik nem hallottak a reggeli letartóztatásról, illetve a tüntetésről, csak a sortűz pillanatában értesültek róla. Ezt támasztja alá Csákvári László következő visszaemlékezése:
„Szombat volt, dolgoztunk munkahelyünkön, a nagyállomás melletti telepünkön. Tizenegy óra után hagytuk abba a munkát, s indultunk haza. A vasúti pálya mellett jöttem, amikor a Tűzhelygyárral egyvonalba értem, sorozatlövéseket hallottam. Nem tudtam, hogy tüntetés van.” (Szokács László: 1956. Salgótarján véres decembere. Salgótarján 2002. 48–49.)
Önéletírásában is hasonlóképpen gondol vissza a december 8-i délelőttre.
„1956. december 8-án, szombaton is benn voltunk a munkahelyünkön, a „Saját telepen”. 11 óra körül hagytuk abba a munkát (12 óra helyett) s indultunk haza. Gyalog mentem, amikor sorozatlövéseket hallottam. Nem tudtam, hogy tüntetés van.” (Csákvári László: Tarjáni történetek. Életem fejezetei. Salgótarján 2001. 112.)
A fenti emlékezésből kiderül a „leszámolás”, azaz a sortűz megkezdésének az időpontja is, amely tizenegy és fél tizenkettő közé tehető. Mihalik Ferenc visszaemlékezéséből megtudhatjuk, hogy a lövések megkezdése előtt Házi Sándor még távozásra szólította fel a tömeget, de sikertelenül járt.
„Pár perccel fél tizenkettő előtt kijött a rendőrség épületéből egy alacsony köpcös ember, tábornoki egyenruhában, felállt egy földhányásra és próbálta csillapítani az embereket. A felvonulók azonban nem tágítottak…” (Szokács László: 1956. Salgótarján véres decembere. Salgótarján 2002. 101.)
Az első lövések a megyei tanács épülete előtt felsorakozott pufajkás alakulat adta le, majd ezt követően dobta Ferencz István az Autóközlekedési Vállalat garázsmestere a nála lévő gyakorló hanggránátot a karhatalmisták háta mögé, azzal a szándékkal, hogy megakadályozza a további lövéseket. Páles Lajossal való beszélgetésem során kiderült, hogy ő gránát robbanásra nem emlékszik, sőt lehetetlennek is tartja, mert a karhatalmisták 40 méterre helyezkedtek el a tömegtől.
„Azt mondja, hogy egy kézigránátot dobnak […] a pufajkásokra. Pufajkások ugyan nem messze vannak. 40 méterre. Oroszokra. Oroszok meg 80 méterre vannak. Hát kétszeres olimpiai bajnok sem tud ennyit dobni.” (Beszélgetés Páles Lajossal. 2017. november 3.)
A megyei tanács előtt eldördült lövések után, az épület mellet elhelyezkedő rendőrkapitányság elé kivezényelt orosz alakulat fegyverei is megszólaltak. A sortűz következtében a helyszínen 27-en vesztették életüket, velük együtt 135 személyt szállítottak be a bányai kórházba. A kórház személyzete alig győzte ellátni a sérülteket, így rádión keresztül mozgósították a vöröskeresztes véradókat, és az ápolói végzettséggel rendelkezőket. Erre Fancsik János, aki pályakezdő orvosként volt jelen december 8-án a kórházba, önéletírásában így emlékszik vissza.
„A sebészeten minden műtőt befűtöttek, a belgyógyászatokról a sürgős ellátást nem igénylő betegeket hazabocsátottuk, megkezdődött a véradás, melyre az utcáról bejövők, a hozzátartozók és az egészségügyi dolgozók tömegesen jelentkeztek. Behívták a szabadnapos vagy szabadságon lévő dolgozókat is, mivel azonban így is kevesen voltunk, a Pásztói Kórház orvosai, nővérei, műtősnői közül is átirányították az ott éppen nélkülözhetőket.” (Fancsik János: Rokkantteleptől a Vásártérig. Salgótarján 2016. 192.)
A műtétek során további 19 ember vesztette életét, így a rendelkezésre álló források alapján 46 áldozatról tudunk, 33 férfiról, 2 gyermekről és 11 nőről. A visszaemlékezők azonban gyakran 131 halottról beszélnek. Ha valóban több áldozatot számlált volna az 1956. december 8-án lezajlott sortűz, akkor így több mint 60 évvel az események után, elő kellett volna kerülnie több forrásnak is a további áldozatokról, azonban erre nem került sor, így az áldozatok száma körüli vitában, a december 10. és 16-a között, a kórház által készített kimutatást tartom helytállónak, amely a már fent említett 46 halottról számol be.
A rendőrkapitánysággal szemben elhelyezkedő bérház, melynek falába a legtöbb lövedék
Arra kérdésre, hogy ki vagy kik adták a tűzparancsot egyértelmű választ nem lehet adni. Ha egyáltalán volt parancs, az érkezhetett Budapestről, hiszen a párt hatalmának megszilárdítása érdekében, elhatározta a munkástanácsok mögött felsorakozott munkásság erőszakkal való megtörését, de az sem kizárt, hogy a parancsot a rendőrség épületében tartózkodó rendőri-, katonai- vagy politikai vezetők adták ki. Az is előfordulhat, hogy a kialakult feszült helyzetben a karhatalmisták nem bírták tovább az összegyűlt, őket is szidalmazó tömeg nyomását, és önkényesen lőttek a felvonultak közé.
A véres eseményt követően a karhatalmisták elvonultak a helyszínről. A rendőrségen Salupin szovjet parancsnok parancsára egy röplapot fogalmaztak meg, amelyben a valóságot tudatosan meghamisítva, ellenforradalmi provokációnak minősítették az eseményeket. A röpirat az esetért a felvonult tömeget tette felelőssé, miszerint a tüzet ők kezdeményezték, a karhatalmisták csak erre adtak választ. Az álláspont megerősítése érdekében december 11-én a Népszabadság hasábjain „Ellenforradalmárok felháborító provokációja Salgótarjánban” címmel jelent meg cikk.
A salgótarjáni események interpretációja a Népszabadságban (Népszabadság, 1956. december 10./ADT)
A kormány álláspontját cáfolni látszik egy 1956. december 16-án, a megyei kórház által keltezett jelentés, amelyben dr. Bódi László igazgató főorvos leírja, hogy a kórházi felvételre került betegek közül egy sem viselt karhatalmi egyenruhát, valamint egyről sem tudtak, aki az alakulathoz tartozott volna. Álláspontom szerint, ha a felvonult munkások tüzet nyitottak volna a felsorakozó karhatalmi alakulatra, akkor a sebesültek között lenni kellet volna egyenruhás személynek.
A kórházi jelentés mellett, a Budapesti Rendőr-főkapitányság által, december 13-án kiküldött szakértői bizottság beszámolója is cáfolja a kormány propagandája révén terjesztett információt, miszerint a demonstrálók tüzet nyitottak a kivezényelt alakulatokra. A szakértők tüzetesen átvizsgálták a megyei főkapitányság és a mellette elhelyezkedő épületek homlokzatát és arra a következtetésre jutottak, hogy a rajtuk található sérüléseket nem fegyverből kilőtt lövedékek okozták. Mivel a bizottság megállapítása nem támasztotta alá a kormány által terjesztett verziót, így a jelentést hosszú időre titkosították.
A szovjet városparancsnokság és a rendőrkapitányság december 8-i közös parancsában, azonnali hatállyal feloszlatta a megyei munkástanácsot, és a város egész területén kijárási tilalmat rendelt el. Azzal szemben, aki a tilalmat megszegte, a karhatalmi erők tüzet nyithattak. A délutáni órákban kezdetét vette a forradalom vezetőinek letartóztatása, illetve megindultak az emigrálások.
A véres eseményt követő napon a szovjet katonai parancsnok és a megyei rendőrkapitány egy közös felhívást tett közzé, melyben bejelentették, hogy a sortűz következtében elhunyt áldozatok közös temetését nem engedélyezik, a hozzátartozókat kérték, hogy szűk családi körben helyezzék örök nyugalomra halottjukat.
A salgótarjáni sortüzet követően az ország több pontján is megszólaltak a fegyverek. Sortűzre többek között Miskolcon, Hódmezővásárhelyen, Egerben és Csepelen került sor. 1956. december 10-én, Miskolcon és Hódmezővásárhelyen nyitott tüzet a karhatalom a tömegre. Miskolcon a tüntetők közül hárman vesztették életüket, Hódmezővásárhelyen egy férfi sérült meg életveszélyesen, aki sérülésének következtében december 12-én elhunyt. December 11-én és 12-én Egerben is megszólaltak a fegyverek. December 11-én a nyomda épülete előtt tüntetők között egyesek szerint egy, mások szerint kettő halálos áldozat volt, a december 12-i lövöldözés nyolc halottat és számos sebesültet követelt. Az utolsó sortűzre 1957. január 11-én került sor. Itt a karhatalom a gyár falain belül nyitott tüzet a munkásokra, melynek következtében egy személy vesztette életét.
Az igazi megtorlás a sortüzeket követően vette kezdetét. Nógrád megyében a forradalom és szabadságharc aktív szereplői ellen 319 esetben indítottak eljárást. A bírósági tárgyalások során, másodfokon 32 esetben a hírhedt Vida Ferenc hozott ítéletet, akinek a nevéhez fűződik Nagy Imre és társainak a halálra ítélése is. A rendszerváltást követően eljárást kezdeményeztek a sortüzekben tevékenyen résztvevő személyek ellen, a Fővárosi Bíróság 12 vádlottból 3 karhatalmistát talált bűnösnek.
Ma az áldozatokról való közös megemlékezésnek Salgótarjánban az esemény helyszínén, 1992-ben felállított emlékműnél nyílik lehetőség. A park, ahol a szoboregyüttes áll a December 8. tér nevet viseli, ezzel is emléket állítva a hatvankettő esztendeje lezajlott eseményeknek.
Emlékmű a salgótarjáni December 8. téren (Köztérkép.hu)
Felhasznált irodalom
Á. Varga László – Dupák Gábor – Tyekvicska Árpád: 1956 Nógrád megyei kronológiája és személyi adattára. Salgótarján 1996.
Magyarország második világháborús veresége után a polgári lakosság szenvedését tovább fokozta, hogy Sztálin parancsára összeterelték a munkára fogható emberek egy részét, majd a végtelenbe futó sínpályákon marhavagonokban szállították őket kilátástalan jövőjük, a Szovjetunióbeli kényszermunkatáborok felé. A Ferencvárosi pályaudvarnál található emlékhely és múzeum a „málenkij robot” áldozatainak állít emléket. Az Újkor.hu szerkesztősége a Magyar Nemzeti Múzeum jóvoltábólMakra Mónikakiállítóhelyi koordinátor és Balahó Zoltánexkluzív kurátori vezetésén vehetett részt a közelmúltban.
A képen: A 2017. február 26-án a Ferencvárosi pályaudvarnál felavatott Málenkij robot Emlékmű – Párkányi Raab Péter szobrászművész alkotása. (A szerző felvétele)
A Magyar Államvasutak légvédelmi óvóhelyében kapott helyet A Pokol bugyrai… „Málenkij robot” – Kényszermunka a Szovjetunióban című kiállítás. Már maga az épület is azt sugallja, hogy a múzeumba betérő vendég a magyar történelem egyik legkomorabb, legkegyetlenebb fejezetével fog szembesülni. Ablakok nélküli hatalmas és rideg betontömb emelkedik az ég felé, kiálló két oldalán egy-egy az épületben „elvesző” vasútikocsival, a főbejáratnál Párkányi Raab Péter emlékművével. A vasúti kocsin a szovjet kényszermunkára hurcolt alakok és a reményt kifejező szavak láthatók, az üres ruhafoszlányokként tovaszálló alakok a kocsi elején kaptak helyet. Ez és az épület tetejéről lelógó láncok jól szimbolizálják azt a szomorú eseménysort, melybe a kiállítással betekintést nyerhetünk.
A képen: Balahó Zoltán, a Magyar Nemzeti Múzeum történésze, a Nagy Imre Társaság vezetője, a kiállítás kurátora vezeti körbe az érdeklődőket
Az atombunker eredeti állapotát részint őrző szűk lépcsőkön, átjárókon és feketére festett folyosókon hamar a tárlat első termébe jutunk, mely az 1944-ben ostromlott Budapest poklát idézi fel a látogatónak. Ismeretes, hogy Sztálin már jóval a második világháború befejeződése előtt elhatározta, hogy Közép- és Kelet-Európát szovjet birodalmához csatolja. Így amikor a német csapatokat kiűzte a Vörös Hadsereg, a szovjetek azonnal nekikezdtek a kommunista típusú politikai, gazdasági és társadalmi rendszer kiépítésének. Magyarországon a német megszállást tehát szovjet megszállás követte. Az ország fővárosát a Vörös Hadseregnek nem sikerült menetből elfoglalnia, ráadásul a szovjet katonai vezetés jóval magasabb védőlétszámot jelentett Sztálinnak, mint amennyi német és magyar katona valójában védte a várost. Ennek később a hadifogolyállításkor komoly következménye lett – Budapest és más települések területéről mintegy százezer civilt szedtek össze és nyilvánították őket hadifogolynak a létszámkiegészítés érdekében. Az is gyakran előfordult, hogy egy halott német vagy magyar katona egyenruháját adták rá a letartóztatott polgári személyre.
A képen: Budapest ostromának állít emléket a lerombolt fal, a korabeli képek és a kiállított plakátok.
Az offenzíva elhúzódásának komoly ára lett: a fővárosi lakosság megszenvedte a háborús pusztítást, az egykor a Duna gyöngyének nevezett főváros romokban hevert, az épületeknek csaknem 70%-a jelentős károkat szenvedett. A háború Magyarország számára véget ért, és megkezdődhetett az újjáépítés.
A képen: Vastöredék a felrobbantott Erzsébet-híd korlátjáról, orosz gránáttöredék Budapest ostromának időszakából (2004-ig a Magyar Nemzeti Múzeum födémében „pihent”), valamit a Vörös Hadsereg által fedezet nélkül kibocsátott pénzek. Utóbbiak jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz a hiperinflációhoz, mellyel Magyarország negatív rekorderként vonult be a világ gazdaságtörténetébe.
A szovjet jelenlét egyik sajátos következménye és velejárója volt a polgári kényszermunkások deportálása. A Szovjetunió ugyanis – kihasználva katonai erőfölényét – a legyőzött országok lakosságát tömegesen hurcolta el kényszermunkatárborba. A GULAG-ról a rendszerváltás óta sok információ látott napvilágot – ez a Szovjetunióban főleg a szovjet állampolgárok számára létrehozott büntető munkatáborrendszer elnevezése. A GULAG-gal szemben a GUPVI kevéssé elterjedt kifejezés – ez volt a Hadifoglyok- és Internáltügyek Főigazgatósága, vagyis a hadifoglyok és más külföldi állampolgárok számára létrehozott szovjet kényszermunkatábor-rendszer elnevezése. Tehát, a közhiedelemmel ellentétben, akit „málenkij robotra” hurcoltak el, azok a Szovjetunió GUPVI lágereibe kerültek, nem pedig a GULAG-ra. Az ilyen lágerek inkább a Szovjetunió által megszállt európai területen helyezkedtek el.
A képen: Szélposta. A korabeli magyar lakosság összetartását jól mutatja, hogy a vonatból kihajított cetlik kilencven százaléka végül eljutott a címzettekhez, vagyis az elhurcolt családjához. A képen látható tablón Sári Mihályhoz köthetőüzeneteket látjuk, ezáltal követhetjük nyomon munkatáborba deportálásának egyes állomásait a Ferencvárosi Pályaudvartól Temesvárig.
Nem csupán a Szovjetunió újjáépítésének hangzatos célját tűzték ki, hiszen a megtorlás és a megfélemlítés eszköze is volt a „málenkij robot”. Ismeretes, hogy a Szovjetunió a hitleri Németország rémtetteit a kollektív bűnösség elve alapján német származású (vagy egyszerűen annak vélt) civileken kívánta megtorolni. Ennek értelmében a korabeli Magyarország területéről 100-110 ezer németnek nyilvánított személyt hurcoltak el. De hurcoltak el magyar és német származása miatt több tízezreket Felvidékről, Kárpátaljáról, Észak-Erdélyből is.
A képen: három eredeti tégla a ceglédi gyűjtőtáborból, mely Közép-Európa legnagyobb ilyen jellegű intézménye volt. Az itteni fogvatartottak gyakran karcolták bele nevüket, érkezésük napját a falak építőelemeibe. Olykor rövid üzeneteket is hagytak. A téglák fontos forrásai a későbbi kutatásoknak.
Bizonyos becslések szerint mintegy egymillióra tehető azoknak a magyaroknak a száma, akiket a szovjet GUPVI táborokban dolgoztattak a világháború után. Zömük a mai kelet-Ukrajnai szénbányákban, a Krím-félszigeten, Odessza környékén, az Urálban, a Volga mentén, valamint Moszkva, Kijev és Minszk környékén végzett kemény fizikai munkát. A kiállításon olyan tárgyakat szemlélhetünk meg, mely az elhurcoltak reménytelen sorsát mutatják be: kopott pufajkák lógnak egy fogasról, hatalmas szenes csille kapott helyet az egyik terem közepén. A rajzok és élménybeszámolók alapján hű képet alkothatunk a rabok életkörülményeiről: az állandó hidegről, a zsúfolt és mocskos barakkokról, az állandó küzdelemről a tetvekkel, a betegséggel és az éhhalállal.
A képen: Magától értetődően a szögesdrótok és őrtornyok közé zárt világról csak kevés fényképfelvétel maradt fenn. Ez a propagandafotó egyike ezeknek – rajta az Újhartyánból elhurcoltak munkatábori labdarúgócsapata látható. A foglyok számára a foci egyrészt feledtette reménytelen sorsukat, másrészt így akár a lágerek közti mérkőzéseken hírt küldhettek más táborokban raboskodó hozzátartozóiknak, ismerőseiknek.
Számos olyan személyes, használati tárgyat tekinthetünk meg, melyek a tábori élethez köthetők. Az alumíniumból vagy fából készült edények, evőeszközök, fésűk, szivarszipkák és egyéb tárgyak gyakran magukon viselik tulajdonosuk keze munkáját, hiszen nem egyszer díszítették ezeket különféle módon – bekarcolással vagy egyéb technikával.
A képen: Használati tárgyak a kényszermunkatáborok világából. A kiállítás nagy erénye, hogy a bemutatott anyagokat nem nagy üvegvitrinek mögött helyezték el, hanem minden egyes terem egyfajta emlékpont, ahol látványos és modern installációk, művészi elrendezések segítik a látogatót, hogy könnyebben átélhesse a „málenkij robot” borzalmas (rabság) vagy éppen felemelő (hazatérés) pillanatait.
Makra Mónika elmondta, hogy a lágerek esetében nem beszélhetünk egységes rendszerről. „Minden a lágerparancsnoktól függött. Volt, hogy az illető engedte a levelezést, nem fosztotta meg a rabokat az élelemtől. Ha azonban egy meggyötört lelkű lágerparancsnok került a tábor élére, akkor ott a foglyok jóval többet szenvedtek.”– tette hozzá.
A képen Makra Mónika látható. Elmondása szerint mindenki egy kategóriába esett az Urálon inneni és túli lágerekben – az egy éves csecsemő is hadifogolynak lett minősítve.
Az emberek személyes sorsát és érzéseit leginkább azok a levelek érzékeltetik, melyeket a foglyok magyarországi szeretteiknek írtak. Ezeket a tábori levelezőlapra írt üzenetek természetesen erősen cenzúrázták, mégis a sorok közt olvasva döbbenetes kép tárul elénk a munkára hurcoltak fizikai és lelki gyötrelmeiről.
A képen: a kényszermunkatáborból hazaküldött üzenetek
Döbbenetes a kontraszt a múzeum eddigi sötét termei és az áldozatokra emlékező helyiség között. A falak itt hófehérek, rajtuk százával sorakoznak azok az adatok, melyek számokkal kívánják érzékeltetni a magyarság veszteségeit. A fogságba hurcoltak egyharmada ugyanis soha nem tért haza, s sokuk sorsáról a mai napig nem rendelkezünk megbízható információval. Az orosz Háborús Emlékbizottság 2005-ben 66 277 elhunyt nevét találta meg és bocsátotta a Magyar Hadisírgondozó Irodának. Ez azonban csak töredéke a ténylegesen elhunytaknak – hiszen ez nem tartalmazza azokat, akik idehaza, a kényszermunkatáborba szállítás vagy az ottani tömeges járványok következtében pusztultak el.
A foglyok hazahozatalának kérdésével valamennyi korabeli magyarországi párt foglalkozott, a Szovjetunió azonban csak a Magyar Kommunista Párttal volt hajlandó tárgyalni. 1947-ben, a párizsi békeszerződést követően megkezdődött a táborokban raboskodók hazatérése, ám korántsem fejeződött be, és a rendszeres hazaszállítás csak az ötvenes években ért véget. 1949 végéig 207 ezer regisztrált visszatérővel számolhatunk, az azt követő időszakról viszont nincsenek pontos adataink.
A képen: Rákosi Mátyás fogadja a hazaérkező hadifoglyokat. A közelgő választások előtt a Magyar Kommunista Párt jelentős népszerűségnövekedést várt attól, hogy felkarolta az elhurcoltak hazahozatalának kérdését.
A kiállítás fontos részét képezik az utolsó termek, melyek a „málenkij robotra” való emlékezést mutatják be. Ismeretes, hogy a kommunisták hatalomátvétele után a kényszermunkatáborokról nem lehetett beszélni. Aki mégis szóba hozta fogságát, újabb hosszú éves kényszermunkát kockáztatott. A túlélőket a pártállami időkben a gyanakvás légköre vette körül. A trauma hosszú évtizedeken keresztül kibeszéletlen maradt.
A képen: Kenyérdarab. Az első hazai kenyér, amelyet a székelyek adtak enni a hazatérő fogolyvonat utasainak 1947-ben. Barna Sándor őrizte meg.
A helyzet csak a rendszerváltozás után változott meg. 1992-ben kárpótlási jegyet kaptak a „szovjet szervek által történt kényszermunkára hurcolás” érintettjei, 2012-ben pedig november 25-ét emléknappá nyilvánították. A kiállításon szemügyre vehetjük azokat a monográfiákat, tanulmányköteteket, melyek a „málenkij robot” témakörét dolgozták fel az elmúlt közel három évtizedben. A kiállítás zárásaként egy apró moziteremben ülve a túlélőkkel készített interjúrészletekbe hallgathatunk bele.
A képen: Egy a számos „mesélő tárgy” közül. A QR-kódot leolvasva értékes információkhoz, további tartalmakhoz (pl. videókhoz) juthat az érdeklődő.
Makra Mónika az Újkor.hu kérdésére elmondta, hogy a kiállítás célja elsősorban az volt, hogy közel hozzák a „málenkij robotra” hurcoltak sorsát a ma emberéhez. A szörnyűségeket átélt áldozatok ma már nem vagy csak alig-alig tudják elmesélni az utókornak, mi is történt velük. Fontos azonban az emlékezés, a múltból való tanulás. Éppen ezért különösen fontos célközönségnek tartják a diákokat. Tervezik, hogy ősztől akár egy egész osztályt is fogadjanak, ahol egyfajta „szerepjáték” keretében mehetnek végig az érdeklődő fiatalok a múzeumon – szakképzett múzeumpedagógus vezetésével. A kiállítás egyébként már most tartalmaz számos interaktív elemet, például a legtöbb kiállítás tárgy vagy fotó mellett található egy QR-kód, amelyeket ha telefonnal leolvasunk, többletinformációkat, játékokat és gyűjthető pontokat adnak, mellyel akár nyerhetünk is. Nincs más dolgunk, mint előzetesen letöltenünk a múzeum oldaláról a szükséges alkalmazást.
A képen: A kiállításnak helyet adó bunker küllemében is komor mementója a magyar történelem egyik sötét fejezetének.
A paraszti gazdaságok 1948 és 1962 között több hullámban végrehajtott kollektivizálása a magyarországi népesség közel felét érintette. A paraszti tulajdon felszámolását, a földek és az emberek termelőszövetkezetekbe kényszerítését a kommunista hatalom a megfélemlítés és a terror eszközeivel érte el. Eközben feldúlta, majd felszámolta a hagyományos közösségeket, a hozzájuk kapcsolódó kultúrát és életmódot. Az átélt szenvedésekről az érintettek 1990-ig nem beszélhettek. Azóta sokan, többféle módon dolgozták fel a téeszesítést; könyvek, oralhistory-gyűjtemények, dokumentumfilmek is készültek, a téma mégsem szerepel súlyának megfelelően a történelmi köztudatban.
A Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) a sokáig tabusított erőszaktétel áldozatainak állít emléket aSorsfordítás, a paraszti társadalom felszámolása, 1945–1962 című programsorozattal, mely március 23-án indult Budapesten. A tablókból álló vándorkiállítást a Néprajzi Múzeumban mutatták be, majd az Országgyűlés Hivatalának Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatóságával közös nyitó konferenciára került sor.
Sajtótájékoztató és kiállításmegnyitó a Néprajzi Múzeumban. (Forrás: Nemzeti Emlékezet Bizottsága)
A konferenciát Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és Földváryné Kiss Réka, a NEB elnöke nyitotta meg. Balog háláját fejezte ki a konferenciáért, rámutatva arra, hogy a magyar parasztság ellen viselt „pusztító hadjáratot”, egész települések kisemmizését, családok megnyomorításának igazi mélységeit, a mára kialakult társadalmi és kulturális változásokat nehezen lehet tetten érni egyszerűen csak kutatásokkal. Földváryné Kiss Réka köszöntőjében felidézte, hogy bár a kommunista propaganda igyekezett az önkéntesség látszatát kelteni, a valóságban azonban a rendszer a lelki és fizikai erőszak legkülönbözőbb módszereit bevetve faluról falura számolta fel a paraszti gazdálkodás bázisát adó családokat. „Kádár János, az MSZMP első számú vezetője egy idő után rájött, hogy csak bottal tudja beverni a szövetkezetbe a parasztokat, kizárólag agresszióval képes megtörni az utolsó, függetlenségét még őrző csoportot. A felismerés a magyar társadalmat sújtó egyik legnagyobb tömeges állami erőszakhullámhoz vezetett.” – mutatott rá a NEB elnöke.
A konferencia első szekcióját Bellavics István, az Országgyűlés közgyűjteményi és közművelődési igazgatója vezette. Első felszólalóként Ö. Kovács József, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára a paraszti társadalom felszámolása a kommunista diktatúrában témában tartott előadást. A történész rámutatott, hogy a Szovjetunióban az erőltetett ipari programok végrehajtásának akadályát képező egyéni parasztgazdaságokat a terror eszközeivel számolták fel, amit 1945 után Magyarországon is megvalósítottak.„1945-től a mindennapokban is érvényesülő, kezdetben leplezett kommunista diktatúra működése sorsfordító volt. Végrehajtottak a földelkobzást, a földosztást, ami földreform néven vonult be a kommunista mítoszok sorába. Valójában a gazdasági diktatúra megteremtésének döntő eleméről van szó. … A későbbi kollektivizálás azért is volt brutális, mert a helyi döntéshozók általában erőszakkal akarták létrehozni a nagytáblás gazdaság, a termelőszövetkezet fizikai bázisát.” – fejtette ki.
A föld Kecskeméten is kiemelten fontos volt, ami 1945 gyorsan és radikálisan megváltozott. – erről már Rigó Róbert, a Neumann János Egyetem docense a kecskeméti kollektivizálásról tartott előadásában beszélt. A Bács-Kiskun megyei településen nem voltak ezer hold feletti nagybirtokok, melyeket az állam lefoglalhatott és szétoszthatott volna, gyakorlatilag csak mintagazdaságok léteztek, ezeket tudták csak elvenni és szétosztani. A történész kifejtette, hogy mind az 1945-, mind az 1947-es választásokon Kecskeméten kapták a legkevesebb szavazatot a baloldali pártok, míg a Független Kisgazdapárt itt kapta a legtöbb támogatást. Mindez azt jelentette a politika számára, hogy Kecskemét az a település, amely a legkevésbé támogatja a 1945 utáni változásokat. Nem véletlen, hogy Rákosi Mátyás itt hirdette meg 1948. augusztus 20-án a kuláküldözést. – mutatott rá Rigó Róbert.
Kulákper 1952-ben (Forrás: MTI)
Tóth Judit, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának főlevéltárosa előadásában azt vizsgálta, hogy a korszak karikatúráiban miképpen eleveníthető fel a paraszti társadalom felbomlasztásának folyamata 1948 és 1961 között. Az előadó rámutatott, hogy a Ludas Matyi című újságnak azért volt fontos szerepe a Rákosi-korszakban, mert nagyon sokan, akik nem olvastak újságot, azoknak a karikatúra eszközével tudták közvetíteni azt a politikai tartalmat, amelyet mindenképpen el akartak juttatni a vidéki társadalomhoz is. „A szatíra és a humor eszköze keveredett annak érdekében, hogy az ellenséges társadalmi csoportokat és tevékenységüket bemutassák, illetve az éberség jegyében a leleplezésre szólítsanak fel mindenkit.” – közölte Tóth Judit.
A kommunizmusban tabu volt, hogy miként zajlott a kollektivizálás 1959 és 1961 között. A kortársak által is észlelt negatív változások azonban kikényszerítették, hogy a kor írói, szociográfusai valamiképpen reflektáljanak arra, ami történt. – jegyezte meg Horváth Gergely Krisztián társadalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa A kollektivizálás során elkövetett erőszak ábrázolása a hatvanas, hetvenes évek szociográfiáiban című előadásában. Horváth arra kereste a választ, hogy lehetett-e, és ha igen, miként lehetett a vidékkel szemben folytatott hadjáratot ábrázolni? Az első szekció utolsó előadásában a társadalomtörténész elemezte, hogy a Kádár-rendszerben az írókra, szociográfusokra három impulzus hatott, hogy reagáljanak a pártállam vidékpolitikájára. Ezek egyike volt, hogy a háború előtt született, paraszti sorból kiemelkedő írógenerációhoz tartoztak, akik karrierje 1948 után indult el, vagyis egyszerre voltak a rendszer lekötelezettjei, ugyanakkor családi kötődéseik miatt a rendszer politikájának elszenvedői is, illetve, hogy bátorítóan hatott rájuk a szocialista realizmus azon elvárása, miszerint a valóságot kell ábrázolni, s eközben építő kritikát megfogalmazni. „Mint a szociográfia példaadó öregjei, még éltek a 30-as évek műfajteremtő falukutatói. Közülük idehaza alkotott Illyés Gyula, Erdei Ferenc, Darvas József és Veres Péter. Jóllehet, ők 1945 után sok szálon együttműködtek a kommunista rendszerrel, fiatalkori munkásságukban az igazság keresése és az élet jobbá tételére irányuló törekvés példát adott az új nemzedék számára is.” – jegyezte meg.
Őze Sándor, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézetének vezetőjének előadásával vette kezdetét az emlékkonferencia második szekciója, melynek levezető elnöke Földváryné Kiss Réka volt. Őze Sándor az Alföldre kalauzolta a hallgatóságot, ahol 1945 után kibontakozott a Fehér Gárda nevű ellenálló mozgalom. Az államvédelmi szervek dokumentációja már 1949 első hónapjaiban jelezték, hogy a Dél-Alföldön szervezkedés folyik, melynek célja a fennálló rendszer megdöntése. A mozgalom vezérkarát, mintegy hatvan embert, még az év őszén letartóztatták. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója elmondta, hogy a hatósági dokumentációk alapján megállapítható, hogy az első szervezkedő egységek az Orosháza – Hódmezővásárhely között elterülő pusztán jöttek létre 1948 nyarán. A történész rámutatott, hogy a Fehér Gárda szervezkedés a jugoszláviai válságra alapozva kezdődött meg, és a résztvevők az ország több pontján várták a háború gyors kirobbanását. A terror fokozódásával és az 1947-es békeszerződés utáni szovjet jelenlét fennmaradása miatt a szervezkedés magától indult meg, melyet a történész a vidék önvédelmi reakciójának nevezett. Besúgók segítségével az ÁVH 1950 őszétől felszámolta a mozgalmat. Harmincan kerültek bíróság elé. Huszonkét embert a kistarcsai gyűjtőtáborba internáltak. Blahó Jánost és a 24 éves Kovács Istvánt, a mozgalom vezetőit halálra ítélték és 1951-ben kivégezték őket.
Házkutatás az ötvenes években (Forrás: MTI)
A kollektivizálás első hulláma a hatalom oldaláról teljes kudarccal végződött Zala megyében, így a forradalom után berendezkedő kádári rezsim 1958 végéig szinte csak vegetatív reflexként folytatta a kollektivizálást. Később azonban a fizikai erőszakoskodás mellett leginkább az intenzívebben alkalmazott lelki tortúrával sikerült csak a belépési nyilatkozat aláírását kicsikarni. Erről már Káli Csaba főlevéltáros, a Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltárának igazgatóhelyettese beszélt. Káli előadásában megemlítette a Zala megyei kollektivizálási kampány legtragikusabb eseteit. Az első eset 1959 őszén Bakon történt, ahol egy fiatalember két kézigránátot dobott az éppen a kollektivizálásról tárgyaló tanácsülés épületére. Az eldobott kézigránátok közül csak az egyik robbant fel, de nem okozott súlyosabb sérülést, azonban súlyosabb volt az 1961. január 3-án, Zalaszentbalázson történt eset. Az agitációs munka közben Vári Antal agronómus összetűzésbe került egy agitáló munkásőrrel, akit állítólag késével meg is sebesített. A munkásőr pisztolyt rántott, ami a dulakodás közben az agronómus kezébe került, aki „bunkerébe” zárkózott. A helyszínre érkező rendőrök közül ketten, Ujvári József főhadnagy és Bor Jenő őrmester – a parancs ellenére – megközelítették az épületet, mire Vári mindkettőjüket lelőtte. Őt ezt követően, a rendőri erősítés megérkezte után, egy kézigránáttal ölték meg. A hivatalos álláspont az lett, hogy az esetnek nincs köze a kollektivizáláshoz, mindössze egy „elmebeteg egyéni akciójáról van szó”. A főlevéltáros gondolatait azzal zárta, hogy “a belépési nyilatkozat aláírás után nem tűnt el a paraszti ellenállás, csak a terepe változott meg – bekerült a TSZ falai közé – de sokasága és variabilitása annál kevésbé.”
Farkas Gyöngyi, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár főmuzeológusa Lázadó falvak címmel a kollektivizálás elleni tüntetésekről tartott előadást, melyben elmondta, hogy a paraszti érdekeket sértő nyílt és tömeges fellépésre csak nagyon ritkán került sor az 50-es években, a gazdák inkább az ellenállás rejtett formáit alkalmazták. Ebbe a fekete vágás, a termények elrejtése, vagy a TSZ-szervezők előli bujkálás tartozott.„Ez a taktika eredményesebbnek bizonyult, mint a többnyire kudarcra ítélt és szigorú megtorlásokkal járó nyílt szembeszegülés.” – mutatott rá a muzeológus. Beszédében azonban kitért az 1960. február 26-i nyírcsaholyi asszony tüntetésre, amikor több százan vonultak a tanácsháza elé a kollektivizálás ellen tiltakozva. A tüntetést a rendőrség oszlatta fel.
A második szekció utolsó felszólalója Soós Viktor Attila, a NEB tagja volt. A történész előadásában arra kereste a választ, hogy a történelmi egyházakat miként érintette a kollektivizálás és miként viszonyultak hozzá. Soós kifejtette, hogy az a társadalmi réteg, amely szervesen kapcsolódott a földhöz, a maga szerves módján kötődött a valláshoz. Ezért is érte erőteljes támadás a paraszti társadalmat, és nem csak hagyományos életközösségüket számolták fel, de támadás érte éltmódjukat, kultúrájukat és vallásosságukat is. A kollektivizálás második hulláma az egyházak legjelentősebb társadalmi háttere, a falun élők ellen irányult. „Párhuzamosan, más módszerekkel, eszközökkel léptek fel az egyházak életében jelentős szerepet vivő közösségek ellen.” – mutatott rá.
1956 után újabb letartóztatási hullámmal sújtották azokat az egyházi személyeket, akik a forradalom alatt aktivizálták magukat. A legnagyobb eljárási hullám 1961-ben következett be, az elhíresült Fekete Hollók-ügy keretében. Ez azonban inkább a városi egyházi közösségeket érintette, akik a hitoktatásban vettek részt. Az erőszakos kényszer kollektivizálás esetében falusi kétkezű munkából élőket érte retorzió, akik életében fontos volt a hit megélése, melyben korlátozást és sérelmet szenvedtek el. Az egyházak mindennapi működését felügyelő Állami Egyházügyi Hivatal kiemelt figyelmet fordított a mezőgazdaság szocialista átszervezésével kapcsolatos egyházi magatartással. „1945 és 1960 között több komoly csapás érte az egyházak lelkészeit, papjait. A bebörtönzések és az egyházi vezetők által történő elhelyezések olyan reflexeket alakítottak ki, hogy akik szabadlábon voltak a 60-as évek elején, kevésbé igyekeztek konfrontálódni a kényszer kollektivizálással kapcsolatban, mint azt mondjuk korábban tették.” – zárta le gondolatait a NEB tagja.
A harmadik és egyben utolsó szekció Galambos István, a NEB tudományos munkatársa előadásával kezdődött. Galambos IstvánKilépni tilos! Téesztagok kilépési kísérletei, 1953-1956 című előadásában arra a kérdéskörre helyezte a hangsúlyt, hogy bár Nagy Imre 1953-ban meghirdette az új szakasz politikáját, a meghirdetett program és a valóság között azonban óriási volt a szakadék. Az 1954-ben megszervezték a mezőgazdasági szabotázselhárító csoportot az állambiztonságon belül, majd 1955-ben Dobi István kijelentette, hogy minden eszközzel keményen fel kell lépni mindazokkal szemben, akik nem akarják teljesíteni a rájuk kirótt terheket. A történész rámutatott, hogy az 1956-os forradalom hatására Szabolcs megyében 194 termelőszövetkezet szűnt meg (1950-ben 320 volt), azonban 1957-re már 245-re emelkedett a számuk, ugyanakkor az 1955-ös 20.000 fős létszámhoz képest a taglétszám 10.103 főre olvadt le. „Ez azt mutatja, hogy amikor ismét úgy gondolják az emberek, hogy ki lehet lépni a TSZ-ből, akkor tömegével meg is teszik, és amikor 57-ben elkezdik az újraszervezést adminisztratív eszközökkel, akkor viszont az egyik lehetséges út már ekkor is, az hogy sokan elhagyják vagy a falut, vagy a gazdálkodást.” – zárta gondolatait a történész.
(Forrás: MTI)
Czetz Balázs, a Magyar Nemzeti Levéltár Fejér Megyei Levéltárának igazgatója előadásában az 1956-os forradalmat követő megtorlást és téeszesítést mutatta be. A forradalom idején felbomlott TSZ-ek kapcsán elmondta, hogy „A gyenge szakmai és gazdasági alapon összekovácsolt szövetkezetek nem állták ki az idő próbáját. A tanács és a párt helyi emberei tisztába voltak azzal, hogy a parasztság csak kényszerből lépett a szövetkezeti útra. Így nem csoda, hogy amint megszűnni látszott a külső összetartó erő, azonnal ismét az önálló gazdálkodást választották.” A Fejér Megyei Termelőszövetkezeti Tanács 1958-as munkatervében éppen ezekre a tapasztalatokra alapozva, a fokozatosság elvét betartva tervezte a megye szövetkezeti szervezését megvalósítani. Ezeket a tapasztalatokat azonban figyelmen kívül hagyta a központi hatalom és egy gyors, radikális kollektivizálási kampány mellett döntött. Fejér megyében az 1959 telén meginduló szervezés rövid idő alatt közel 80 termelőszövetkezeti községet eredményezett. 1960 tavaszára már a teljes megye a szocialista szektorhoz tartozott. Amit korábban nem sikerült elérni, azt 1 év alatt véghez vitték, és a paraszti társadalom tagjait kíméletlen eszközökkel – köztük fizikai bántalmazásokkal, megfelemlítésekkel – kényszerítették a termelőszövetkezetekbe. – fejtette ki gondolatait Czetz.
Nagy Netta néprajzkutató a homokhátsági falvak paraszti magatartásformáiról tartott előadásában rámutatott, hogy a kommunista diktatúra lényegében a gazdatársadalom egészét vette célba, és bár volt egy rövid enyhülő időszak, azt hamar felváltotta az 1958-ban kezdődő kollektivizálás újabb hulláma, melynek során a homoki társadalom zömét is a termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Nagy Netta gondolatait azzal zárta, hogy „Sztálin is megmondta, hogy a parasztság tőkés osztály, stratégiai fontosságú, ezért meg kell osztani. Először jómódú rétegét kell likvidálni, hogy utána likvidálható legyen a többi.”
A konferencia utolsó előadója Csikós Gábor történész, a Károli Gáspár Református Egyetem doktorandusza a jászsági kollektivizálásról tartott előadásában kifejtette, hogy bár 1945 után a kommunista propaganda azt hirdette, hogy a föld azé, aki megműveli, ez a Jászságban már 1945 előtt is így volt, mivel a földek kisparaszti tulajdonban voltak. Rámutatott, hogy a Jászság több településén a helyi földosztó bizottságok a földreformot személyes bosszúból, rokonaik helyzetbe hozására használták. Az 1959-ben újra megindult kollektivizálás során Jász-Nagykun-Szolnok megyét kiemelt súlypontként kezelték. A Jászságot ért hatások nyomán Jászdózsa esetét hozta fel példának, ahol a lakosság legnagyobb csökkenése az 1949 és 1970 közötti időszakban következett be. Ekkor 600 fővel csökkent a település létszáma. „Bár az állampárt mindvégig igyekezett sikertörténetként beállítani a kollektivizálást, erre általában gazdasági érveket hozott fel. Ma ennek megítélésében sincsen konszenzus, de ha el is fogadjuk a magyar mezőgazdaság viszonylag jó 70-es évekbeli teljesítményét, az nem pusztán a nagyüzemi termelésnek tudhatjuk be, sokban járult ehhez a háztáji földeken működő kis családi gazdaságok megléte is. Ez esetleges anyagi sikerekkel szemben pedig ott állnak a kollektivizálás hosszú távú és a 60-as években, a TSZ-ek megszilárdulása idején is fennálló hatásai, súlyos kulturális és gondolkodásbeli károk.” – zárta gondolatait a NEB és az MTA BTK közös Vidéktörténeti Kutatócsoportjának kutatója.
(Forrás: Nemzeti Emlékezet Bizottsága)
Ö. Kovács József, az utolsó szekciót vezető elnök a diktatúrák legsúlyosabb hatásainak azt jegyezte meg, hogy azokat el kell viselni és nem lehet róluk beszélni. Példaként említette meg, hogy a GULAG-ról hazatérteknek hallgatniuk kellett az átélt borzalmakról. Záró gondolataiban hangsúlyozta, hogy a mai fiatalok feladata a konferencián elhangzott kutatási eredmények továbbfejlesztése és azok képviselete a társadalom tagjai előtt.
A NEB kormánytámogatással létrehozott Sorsfordítás – A paraszti társadalom felszámolása, 1945-1962 című vándorkiállítása az év során több városban is látható lesz.
Schuller Gabriella, Scheibner Tamás, Sirató Ildikó és Szabó Attila
