Szocialista hétköznapok és ünnepek
|
„Olyan, mint a vadnyugat: zenebona, ricsaj” – 55 éve költözött be az életünkbe a Mézga család
„MZ/X, jelentkezz!”, „Miért nem a Hufnágel Pistihez mentem feleségül?” „Egy forintért megmondom.” Ki ne emlékezne ezekre a szállóigévé vált mondatokra a Mézga család rajfilmsorozatból. Mézgáék története, annak nyelvi és képi megvalósítása úttörőnek számított a maga idejében, sikeréhez nagyban hozzájárult zseniális alkotógárdája. A rajfilmsorozat idén ünnepli 55. születésnapját. Jövő héttől Géza, Paula, Kriszta és Aladár újra beköltöznek a nappalikba, ugyanis az M5 csatorna műsorára tűzi a digitálisan felújított változatot.
Az első televízióra gyártott rajzfilmsorozat
A Mézga család a szüleim gyerek- és fiatalkorában, a ’70-es, ’80-as években volt igazán népszerű. Ám később is, 2004-ben, amikor ismételték a televízióban, mintegy félmillióan nézték. Ez volt az az első televízióra gyártott – 25 perces – családi rajzfilmsorozat nálunk, de nagy sikerrel vetítették Németországban, Bulgáriában, Olasz-, Francia- és Csehországban, valamint Szlovákiában, sőt Kubában is.
Az első négy részt 1968-ban mutatta be a Magyar Televízió, ezt követően pénzhiány miatt a gyártás félbeszakadt, ám nemzetközi segítséggel végül elkészülhetett a folytatás. Franciaországban, az alpokbeli kisvárosban, Annecy-ben először 1960-ban tartották a Nemzetközi Animációsfilm-napokat, amely 1962-re versenyfesztivállá alakult. Megalapítása célja az volt, hogy a Hollywoodban tömegével készülő mainstream animációs tömegfilmekkel szemben nyilvánosságot biztosítson az „antidisneyánus”, a filmkészítői és befogadói határokat feszegető, a magaskultúrát képviselő, szerzői animációs filmeknek, amelyek nem funkcionális, hanem művészi céllal születtek.
1968-ban itt, Annecy-ben ismerkedett meg Macskássy Gyula Balázs Béla-díjas rajzfilmrendező Georges de la Grandière francia producerrel, aki pótolta a hiányzó összeget, így 1969-ben teljessé válhatott az első széria.
A Pannónia Filmstúdió súlyos anyagi gondokkal küzdött, de miután Nepp József, a Mézga család egyik szülőatyja az Animációsfilm-készítők Nemzetközi Szervezetének tagja lett, számos külföldi bemutató következett, és nagyon sok kapcsolat köttetett külföldi, befolyásos producerekkel, forgalmazókkal. Ennek köszönhetően készülhetett el a második sorozat 1972-ben, amit 1974-től vetítettek, majd 1978-ban a harmadik széria is megérkezett, ezt 1980-ban vetítették.
Ügyefogyott család a Kökörcsin utcából
Bevallom, kisgyerekként nem voltam nagy Mézga-rajongó. Bár ismertem, és jókat nevettem a Kökörcsin utcában élő családon: Géza bénázásain, Kriszta és Aladár civódásán, Paula folyamatos panaszkodásán, Máris szomszédtól viszont rettegtem. Valahogy sosem értettem, hogy lehet az, hogy ebben a családban Aladár a legokosabb, mindenki más tökkelütött. Mai szemmel visszanézve a poénok, a szójátékok, a szinkron és a karakterábrázolások zseniálisak.
A Mézga család nemcsak gyerekeknek, hanem az egész családnak, felnőtteknek is szórakoztató.
A Mézga család cím három sorozatot foglal magában: Üzenet a jövőből – A Mézga család különös kalandjai, Mézga Aladár különös kalandjai, Vakáción a Mézga család. A történet úgy kezdődik, hogy Mézga Gézának és Aladárnak sikerül felvennie a kapcsolatot egy 30. századi leszármazottjukkal, MZ/X-szel, akivel újmagyar nyelven lehet szót érteni. MZ/X jövőbéli küldeményei eleinte lenyűgözőnek tűnnek, később azonban a visszájukra fordulnak, és csak Aladár hidegvérén, leleményességén múlik, hogy elkerüljék a nagyobb veszedelmet. A második, Mézga Aladár különös kalandjai című sorozatban Aladár éjszakánként saját készítésű űrhajójával, a Gulliverkli 5-tel, valamint beszélni és olvasni is tudó kutyájával, Blökivel minden részben más-más bolygóra utazik. A harmadik sorozat, a Vakáción a Mézga család folytatásos történet, ebben a család – Hufnágel Pisti meghívására – Ausztráliába utazik. A hazautazás azonban váratlanul föld körüli úttá válik.
Borsothy Istvánné rajzoló a Pannónia Filmstúdió műtermében – Forrás: MTVA Archívum
Akiknek Mézgáékat köszönhetjük
Mindhárom szérián majdnem azonos alkotógárda dolgozott: elsősorban Nepp József, Ternovszky Béla és Romhányi József, a főcím- és aláfestő zenét pedig Deák Tamás szerezte. Az egész alaphelyzetet, alaptörténetet, a bohókás családot, a karaktereket, azaz Mézga Gézát, Paulát, Krisztát, Aladárt, Máris szomszédot és a távoli ükunokát, MZ/X-et teljes egészében Nepp József rajzfilmrendező-forgatókönyvíró találta ki.
A figurákat megrajzolta, az egyes figurák karakterét, tulajdonságait szóban leírta, a sztorikat pedig képes forgatókönyvbe lejegyezte.
De a végső formához nagyban hozzájárult Romhányi József is, emlékezett később egy interjúban Ternovszky Béla Kossuth-díjas rajzfilmrendező.
Nepp József és Romhányi József költő-író találkozása szerencsés volt, ugyanis Romhányi írott és hangzó szövegei – amiket sokszor rímekbe szedett, ezért is emlegetik a „rímhányó” néven – a ceruzavirtuóz Nepp kreativitásával párosultak. Amikor a Pannónia Filmstúdió dramaturgja Neppnek azt ajánlotta, hogy Romhányival kellene együtt dolgoznia, a Flintstone sorozatok (Frédi és Béni) már javában mentek, amelyeknek a Romhányi-féle magyar szövegváltozatát mindenki ismerte és kedvelte. Így Neppnek semmi kifogása nem volt az ellen, hogy Romhányi is bekerüljön a Mézga alkotócsapatába. A munka úgy zajlott, hogy Romhányi József megkapta a rendezőtől a képes forgatókönyvet, és ahhoz írta meg a párbeszédeket.
„Nepp József képekben írja a maga részét, méghozzá beszédes képekben, az alapötletektől a részmegoldásokig egyenlő társként. A szövegek, párbeszédek megírásával a másik fél egészíti ki a munkát.
„Az ilyen társszerzői viszony roppant hasznos, ha a képek rajzolója nem rajzol leírhatatlant, az író pedig nem ír képtelent..." – nyilatkozta Romhányi 1975-ben.
A nyelvi poénokat sokszor ő találta ki, például azt, hogy Aladárnak mindig legyen egy-egy bölcs benyögése, vagy azt a mondatot, hogy „egy forintért megmondom”.
A 13 részes Mézga család filmjének munkálatain dolgozik egy rajzoló a Pannónia Filmstúdióban, 1977-ben – Forrás: MTVA Archívum
Hová tűnt Hufnágel Pisti?
A Mézga család megjelenéséig nem volt ilyen fajta, 13-szor 25 perces családi animációs film Magyarországon. Az első részek készítésekor még nem tudták pontosan, milyen költségekkel fog járni a vállalkozás, ezért igyekeztek spórolni: hosszúra nyújtott párbeszédes jeleneteket készítettek, amelyek lehetőleg a már megrajzolt díszletek között, a lakásban játszódtak. Az ötödik-hatodik résztől aztán bővült a költségvetés, ami a részek minőségén is meglátszott. Ternovszky Béla visszaemlékezése szerint az első szérián sok rajzoló dolgozott, ezért a figurák is változtak, mindenhol egy kicsit máshogy néztek ki. Később idősödtek a szereplők, Aladár serdülni kezdett, és félkamasznak kellett megrajzolni, ezzel párhuzamosan nőtt Kriszta is.
Érdekesség, hogy Hufnágel Pisti, Paula egykori udvarlója állítólag Nepp egyik óvodás társáról kapta a nevét. Ő csak egyszer látható a sorozatban, A fekete arany című epizódban, ám akkor is bekötött arccal és csak egy pillanatra. Mézga Géza egyik mintaképe a filmekben Kabos Gyula által sokszor megformált ügyefogyott kispolgár volt. Mézga Gézát az olaszoknál Sandor Mezilnek hívták, a szlovákoknál Gejza Miazga néven futott, a cseheknél pedig Pepe Smolík lett.
A csehek minden nevet átírtak, így lett Krisztából Tyna, Aladárból Ládínek, Blöki kutyából pedig Zoro.
Újra beköltöznek a nappalikba
Tervben volt egy negyedik évad is, a Mézga család és az ámítógép címmel, de pénzhiány miatt csak két rész látott belőle napvilágot 2005-ben. Több epizódot nem finanszíroztak, a Magyar Televízió már nem rendelt hazai gyártású animációs sorozatokat. A 2017-ben elhunyt, Kossuth- és Balázs Béla-díjas Nepp Józsefet a mai napig „a magyar Walt Disney”-ként tartják számon, amerikai kollégáját ő maga is példaképeként tisztelte: „Az én szakmai ideálom, hangsúlyozom, szakmai, technikai, és nem esztétikai ideálom Walt Disney. Szakmai szempontból mindenképpen Walt Disney az apukám.”
Nepp nem jósolt nagy jövőt az alkotásainak: „Azok a rajzfilmek, amelyeket én szeretek, nem számíthatnak maradandóságra. Ezek kedves, szellemes, könnyed, szórakoztató izék. Legfeljebb én emlékszem rájuk jóízűen, mint egy finom ebédre, de lehet, hogy a következő generáció már értetlenül bámulná őket.” Szerencsére nem így lett. A Mézga család ma is népszerű, nem ment ki a divatból. A digitálisan felújított változatot április 3-ától, minden hétköznap 16:55-től tűzi műsorára az M5 kulturális csatorna.
Források:
|
LAST_UPDATED2 |
Forró szeretet, harcos üdvözlet – Helsinki olimpia, 1952. |
|
|
|
Szocialista hétköznapok és ünnepek
|
Forró szeretet, harcos üdvözlet –
Malonyai Péter publicisztikája
Már nem kérdés mostanság, hogy a politika jelen van-e a sportban, ahogy a pénz, úgy a különböző úgymond társadalmi érdekek jelenléte mindennapos. A legutóbbi példa a glasgow-i, skót–ukrán világbajnoki pótselejtező, amelynek felemelő körítése volt az ukránok melletti szolidaritás.
Azt viszont mindenképpen rögzíteni kell, hogy a politika (és a pénz) nem lő gólt, nem ér elsőnek a célba, tehát csak a versenyek előtt és után játszhat főszerepet. A sportoló attól függetlenül igyekszik a legjobbját adni, hogy a fontos(kodó) kívülállók hogyan magyarázzák azt, amiről csak neki lehet fogalma.
A hetven esztendővel ezelőtti helsinki olimpián az eddigi legtöbb aranyérmet nyertük, a 16 bajnoki cím mellett volt még 10 ezüst- és 16 bronzérmünk, kimagasló szereplés a javából. A politika, a Rákosi-rezsim persze meglovagolta, ám érdekes, hogy már a felkészülés során is jóval inkább előtérbe került a szakma, mint hinnénk. Ha leszámítjuk a béketábor erejéről szóló kötelezőt és a másik muszájt, amely szerint versenyzőink „az élenjáró szovjet sport tudományos és gyakorlati tapasztalatainak felhasználásával (...) készülhetnek fel a nagy feladatra”, kevés a vörös drapériás lózung. Arról pedig ne feledkezzünk meg, hogy a finnek is a béke olimpiájaként hirdették a seregszemlét – hivatalosan.
Mert az nem politika, hogy elvárjuk a versenyzőinktől, tegyenek meg mindent, a lehető legjobban felkészülve álljanak rajthoz a játékokon, s az sem, hogy szerepeljünk jobban, mint négy évvel korábban, esetünkben az 1948-as londoni 10 arany, 5 ezüst, 13 bronz felülmúlása volt a cél.
A Népsport néhány hónappal Helsinki előtt vezércikkben hívta fel a figyelmet arra, hogy nincs minden rendben a felkészülés körül. Egyedüli pozitív példa a női tornászoké (Helsinkiben Keleti Ágnes és Korondi Margit nyert), akik már tudják a kötelező gyakorlatokat, sőt naponta csiszolgatják. A többieknél az a legfőbb gond, hogy a „régi beidegzések rabjai, az »eddig jó volt, ezután is jó lesz« elv követői”. Az ilyesmi mindig előjön a sportban, ez tényleg nem politikai kérdés.
Az sem, hogy a rendszer által felkarolt, Londonban bajnok (Helsinkiben bronzérmes), világcsúcstartó kalapácsvető, Németh Imre csak nehezen látta be, hogy edzésterv alapján kell készülnie, nem csak úgy, „érzésre” gyakorolnia. A vívók meg túlságosan lazák, azt mondják, „majd később edzünk erősen, most még korai”. A legtöbben attól félnek, hogy amire eljön az olimpia, kiégnek, ezért kímélik magukat. Nyári Magda (Helsinki: 8. hely) esete sem egyedi, ő csak akkor szeret vívni, ha a mesterével iskolázik vagy a társaival asszózik, a szúrópárnánál való skálázástól irtózik, mint ördög a tömjénfüsttől.
A vezércikk nem csupán Németh Imrét találja meg, a Londonban szintén győztes (és Helsinkiben ismétlő) ökölvívót, Papp Lászlót is, igaz, őt kissé finomítva, mondván, nem megengedhető, hogy „Papp László és legjobbjaink közül többen – esetleg gyengébb erőnlétük miatt – ne tudják azt nyújtani, amire tudásuk alapján képesek lennének”.
Általános, hogy meglehetősen sok olimpiai kerettag nem törődik kellőképpen az egészségével. Akiknek rossz a foguk, esetleg gyakran begyullad a mandulájuk, igyekeznek elmismásolni a bajt, nem fordulnak orvoshoz, s ha mégis, különböző ürügyekkel megszöknek a beavatkozások, a kisebb műtétek elől. „Ez nem vall valami nagy-nagy sportemberi bátorságra” – véli a Népsport, s egyet kell értenünk vele.
A helyes táplálkozásnál is akadnak gondok, többen vallják, hogy az segít a legjobban, ha sok édességet fogyasztanak, ez pedig – állít fel diagnózist a lap – nem csupán hasznosítható szénhidrátot jelent, hanem esetenként gyomorhurutot is. A túlzott fogyasztáson – teszem hozzá – nem lehet csodálkozni, hiszen az országban pocsék volt az ellátás, a Helsinkire készülők viszont mindent megkaptak, ami a háború utáni években kincsnek számított. Nem véletlenül emeli ki az újság, hogy a Tatán edzésre siető versenyzők uzsonnacsomagjában sonkás, vajas zsemle van. Nem egy. Kettő. És egy szelet csokoládé.
Hiába volt feltétlen hatalom, a sporthivatal második embere a szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv, a futballistákkal sem elégedett a Népsport. A lap távol(abb)ról indít, arról ír, hogy „megfelelő edzés, megfelelő életmód nélkül lehetetlen fejlődni. A jó erőnlét nélkül még az sem tud kiemelkedő teljesítményt nyújtani, aki egyébként begyakorolta a korszerű csatárjáték »tégláit« és a kapura lövés terén sincs hiányossága”. Ez az általánosítás, majd jön, hogy „elsősorban legjobbjaink, az olimpiai keret tagjai felé szól a figyelmeztetés: erősítsenek, dolgozzanak keményen, vessék meg már most későbbi jó formájuk, fejlődésük alapját”. Azt kéri az újság, hogy gondoljanak olimpiai fogadalmukra, amelyben az is benne van, hogy az olimpikon mindent megtesz, hogy napról napra egyre jobb legyen. Ez a passzus azért érdekes, mert – a főszerkesztő, Feleki László mesélte – erre hivatkoztak, amikor Sebes számon kérte rajtuk, hogy miért támadják az övéit.
A háttérben persze folytak a politikai játszmák, ám többnyire a sport győzött. Az olimpiai csapat összeállítását be kellett mutatni Rákosi Mátyás pártfőtitkárnak, a megbeszélésen a sporthivatal illetékesei – Hegyi Gyula, Kutas István – mellett ott volt Péter Gábor, az ÁVH főnöke is. Aki kihúzta volna az utazók közül a fél csapatot, mondván, megbízhatatlanok, a régi rendszer neveltjei, jó esély van arra, hogy disszidálnak. Hegyi azzal érvelt, hogy ők sem úszni, sem futni, sem kajakozni nem tudnak, ez a versenyzők dolga, a jelöltek pedig a legjobbak a sportágukban. Rákosi nekik adott igazat, a kortársak szerint azért, mert emlékezett rá, hogy 1948-ban, London után, a téeszesítést meghirdető, elhíresülő kecskeméti beszédekor a legnagyobb tapsot akkor kapta, amikor az olimpiai sikerekről beszélt.
Péter Gábornak abban igaza volt, hogy a legnagyobb klasszisaink többsége háború előtti nevelés volt. A helsinki 16 arany 51 sportolónk nevéhez fűződik, közülük húszan már 1945 előtt versenyeztek, ifiként mindenképpen. Arról nem beszélve, hogy a folyamatosan világelső magyar kardvívás jelesei katonatisztként szerezték korábbi olimpiai aranyaikat. Helsinki hősei közül Kovács Pál hadnagyi, Berczelly Tibor őrnagyi rendfokozatig vitte, de tisztté avatták Papp Bertalant is. Gerevich Aladár és Rajcsányi László az elitklubnak számító, 1945-ben egy tollvonással eltűntetett MAC versenyzője volt, Kárpáti Rudolf pedig a szintén feloszlatott BBTE sportolója.
A hétköznapokban ennél úgymond enyhébb múlt is elegendő volt minimum a kitelepítéshez, ám a legkiválóbb sportolók és családjaik megúsz(hat)ták. Akikre szüksége volt a hatalomnak, aki szinte biztosan hozta a sikereket, azokat megmentették, akire nem, az csak a szerencséjében bízhatott.
A Népsport továbbra is a sportra esküdött, jellemző, hogy a helsinki megnyitó napjának vezércikke ma is vállalható akármelyik játékok előtt. Mert ugyebár az, hogy „a helytállás most lényegesen nehezebb”, hogy „nagy erkölcsi erőre, erős idegekre, kiváló erőállapotra van szükség ahhoz, hogy valaki tudása legjavát adja a győzelemért” manapság is igaz, ahogy az is, hogy itthon „azt kívánják a (...) magyar csapat tagjaitól, hogy teljesítsék kötelességüket, cselekedjék meg azt, amit joggal elvár tőlük a haza”.
A helsinki kimagasló szereplés természetesen a sportolók diadala, akármennyire is igyekezett kihasználni a hatalom. Mert küldhette a kor fordulatának megfelelően „forró szeretetét, harcos üdvözletét” a helsinki csapat, itthon a versenyzőket ünnepelték, s ünnepeljük mindmáig.
Az érték akkor is maradandó, ha éppen nem divat.
|
Szocialista hétköznapok és ünnepek
|
Először egy 1976-ban megjelent cikkből idézve:
"Hol terem a jó lemezlovas ?
Idebent harsogó beatzene, gyöngédén es odaadóan vonagló fiatal párok. Ahogyan a kor zenéje es ritmusa megkívánja. Nem szándékozom újra felfedezni a Disc-Jockey jelenét, hiszen sokat meditáltak már róla. Fogyatékosságairól és erényeiről. Ám hogy mitől jó a jó Disc-Jockey, arra végeredményben nagyon egyszerű választ kapni.
A végtelen, lüktető áramként érkező zene fölött gyakorta felerősödik a lemezlovasprogram vezetőjének határozott
hangja. A szöveg elhalkítja a zenét, lefékezi a lábakat. Figyelnünk kell. Arra kell figyelnünk, amit megtudhatunk a lemezről, a szerzőről, az énekesről, sőt, egy egész korszakról. S nem csupán száraz adatokat hallunk. Legalábbis nem Éliás Gyulánál. Fűszerezett szavak: irónia, humor és kajánság, de néha még annál is több. Bőséges ismeretanyagot tálal hallgatóinak, egyetlen sodró lendülettel.
Megvallom, régóta nyomába szegődtem a lemezlovasnak. Balatonföldváron, az Állatorvosi Egyetemen, a Savoyban és a Randevú eszpresszóban. Bármelyik lemezlovas programjára téved is be az ember délután, vagy éjszaka, a lemezgép fölött a hatalmas erősítő társaságában, mindannyiszor elbukkan a rokonszenves, szakállas Éliás Gyula.
Imponáló biztonsággal, könnyedséggel és közvetlenséggel dolgozik. S bár gyorsan beszél, sok lemezlovassal ellentétben, magyarul és érthetően fejezi ki magát. Sajna, a Disc- Jockey klubok többsége közismerten gyenge. Ez kizárólag a programvezetők képességén, beszédkészségén, lelkiismeretességén, vagyis tudásán múlik. Honnan terem hát elő a jó programvezető? Az olyan lemezlovas, aki pótolni képes egy egész zenekart, sőt, néha felülmúlja azt? Ime egy portré arról, hogy a jó lemezlovas nem a salátabokorban terem..."
Szémann Béla 1976-ban, a Népszavában megjelent cikkét csatoltuk, a folytatását most megszakítjuk.
Az állambiztonság iratokban is szerepel a neve, megfigyelt személyként. Például "Zefir" fedőnevű ügynök jelentésében:
BUDAPESTI RENDŐRFŐKAPITÁNYSÁG
III/III-B. ALOSZTÁLY
SZIGORÚAN TITKOS!
Adta: "Zefir" fn. tmb.
Vette: Réti Endre r .fhdgy.
Idő: 1976.X.25.
Hely: Nyilvános
Tárgy: Disc-jockey" vezetőkről
JELENTÉS
Budapest, 1976. november 1
Molnár György:
Kb. 5 éve ismerem. Jó barátom. Véleményem szerint nagyon magas műveltségi szinten kulturált műsorokat készít. Nem politikus típus. Szemlélete anyagias inkább. Megbízható, véleménye politikailag pozitív. Munkahelye: Éden bár.
Ladányi Tibor:
Lényegében mindenben megegyezik Molnár Györggyel. Gyerekkori barátok, szemléletük mintha ikertestvérek volnának, úgy egyezik. Jónak tartjuk a mai rendszerünket és jól is érzik itt magukat. /Igaz mindent megkapnak, amire vágytak: egyetem, jó kereset, kellemes életmód./ Munkahelye: Éden- Bukarest.
... Tamás:
Elégedetlenkedő, zúgolódó típus. Alkoholista, emiatt gyakran kell munkahelyet változtatnia. Politikailag és általános műveltség szempontjából alacsony tájékozottság, emiatt zavaros szemlélet és beszéd. Közönség elé, ha én felelnék érte, nem szívesen engedném. Jelenleg nem dolgozik stabil helyen.
Liszeczky:
Aránylag keveset tudok róla. Jő műsorvezető és amint hallottam nyugat imádó.
Éliás Gyula:
Régi jó műsorvezető, de örök. elégedetlenkedő típus. Sértődött alaptermészetű, nagyon anyagias, sokat keres, de állandóan nyíltan hangoztatja, hogy ez semmi, ő nyugaton ennek többszörösét keresné, csak itt nem hagyják. Szerintem politikailag negatív. Mindig a nyugati életformát dicsőíti, még időnként műsor közben is. Munkahelye: Savoy, Európa, Randevú.
ÁBTL- 3.1.2 - M-39258 /12
Szémann Béla 1976-ban megjelent cikke így folytatódik:
"Spontán csinálni
Éliás Gyula zenészként kezdte pályáját. Zeneiskolai végzettséggel rendelkezik. A zongora mellett énekelt is. Vizsgázott énekes. Az első szereplése véletlenül zajlott le a Minervában. Egy barátja helyett ugrott be, saját bevallása szerint „teljesen kapásból”, s azóta is „mindig kapásból csinálom. Azt vallom, ha ez a munka nem spontán, nincs lét- jogosultsága”. Ugyanakkor nem utasítja el a felkészülés szükségességét sem. „Alkalomadtán fel kell készülni, de a szöveget leírni — az halott ügy.”
A jó lemezlovas tehát a kísérő szöveget a helyszínen ötli. Ezenkívül természetesen nem árt a nyelvismeret sem. „A többnyire angol és francia neveket a fülek bántása nélkül kell kiejteni. És nem hiányozhat az intenzív kapcsolat sem a zenével. Elengedhetetlen a jó ízlés is. Én magam sohasem a lemezlistáról szedem össze a számokat. Megérzem, melyik lemez lesz siker.”
Nincs lemez
Ehhez természetesen el kell olvasni a könnyűzenei szaklapokat, a New Musical-t és az Express-t. Apropos, könnyűzene! Éliás Gyula (abban különbözik a többiektől, hogy) programjain a nehézzene is komoly szerephez jut. A szünetben. Bach, Mozart zenéje betört a lemezklubba.
Persze, kellő mércével kell adagolni. „Táncos helyen elsősorban táncolni akarnak. A könnyűzenéért jönnek ide.” Jó lemezeket hallgatni. S ha már a lemezeknél tartunk, komoly probléma a beszerzésük, „pedig a közönség szüntelen igényli a legújabb számokat. Nemzetközi programot adni lemezek nélkül, lehetetlen”...
A cikk forrása az Arcanum.
|
Szocialista hétköznapok és ünnepek
|
Az NDK-s lányok hajlandósága, avagy balatoni erotika
Egykoron a Balatonra érkező NDK-s lányok 'hajlandóságáról' beszélt az ország férfitársadalma, az ügyeskedők pedig a „Zimmer Frei” mozgalomban utaztak. De miért is lett a Balaton a kelet-németek kedvelt nyaralóhelye és mit köszönhet nekik a Balaton?
hirdetés
A régi, balatoni nyarak illata Pálma gumimatraccal és bambival, a SZOT üdülők strandján... Ezt mind újraélheted vagy megismerheted a Tó-retro blog írásaiból.
Kislánykorom egyik meghatározó élménye volt a Balaton parton az NDK-s turistákkal való vegyülés. A nagymamámnak Balatonfűzfő határában, Tobrukon volt egy kis telke és faháza, amit a család apraja-nagyja szívesen felkeresett nyáron. Nem volt ritka eset, hogy a strandon egyszerűen leszólítottak bennünket az NDK-s családok, fiatalok, hogy adjunk helyet a sátraiknak. Végül évek múlva is visszajáró sátorozós társaság alakult ki, aminek én igen örültem, mert mindig hoztak nekem valamilyen játékot, ajándékot.
Gyerekként még nem igen foglalkoztam ezzel a jelenséggel, csak évekkel később, felnőttként hallottam hihetetlen sztorikat az NDK-s lányok „könnyen kaphatóságáról” az akkoriban huszonéves éveit élő nagybátyámtól. De vajon, hogy kerültek ide a kelet-németek a Balatonra, miért kerestek ad-hoc szállást a strandokon, és honnan eredt ez a híresen laza erkölcs? Ennek próbáltam utánajárni!
Német családegyesítés a magyar tenger partján
Köztudott, hogy a magyar kommunista vezetés a Balatont állította turisztikai céljai középpontjába. Ez nemcsak hazai SZOT-üdültetést jelentett, de azt is, hogy szerették volna itt vendégül látni a keleti-blokk lakóit csakúgy, mint a kapitalista fertőből érkezőket. Így fordulhatott elő, hogy egyazon szállodában egyszerre nyaralhatott egy NSZK-s nyugat-német turista egy lengyel vagy szlovák utazóval. Ez a kettősség különleges lehetőséget adott a Németország kettészakadása miatt kényszerűségből kettévált németeknek a találkozásra.
Fotó: Fortepan/MHSZ
hirdetés
Egy sajtóhír még arról is beszámolt a 60-as években, hogy egy német orvos házaspár nálunk találkozott ismét. Történt ugyanis, hogy 1961-ben, amikor a berlini falat emelték a férj a városban volt egy kongresszuson, viszont a feleség Halléban rekedt. Négy évvel később találkoztak újra, Siófokon, addig csak leveleztek, titkos kódokat alkalmazva. Berlini fedőnéven nyitottak dossziét a férfi és a nő megfigyelésére a somogyi rendőr-főkapitányságon, amiből kiderült, hogy a párocska végül elhidegült egymástól, így nem kellett tartani az illegális disszidálástól.
A Balaton tehát nagyon jól járt azzal az NDK-s rendelkezéssel, mely szerint az 1960-as évektől kezdve a helyi rendőrőrsökön megigényelhető betétlapokkal szabadon utazhattak a kelet-németek a szocialista országokba, így Magyarországra is.
Megnyílik Casanova STASI- ügynök aktája
A KGST-turizmust pedig még a pártok is támogatták: Az Express Ifjúsági és Diák Utazási Iroda (a Kommunista Ifjúsági Szövetség központi bizottságának utazási szervezete) a 70-es évek végén 8 vonatnyi NDK-s fiatalt utaztatott be az országba, főként a Balatonra nyaralni. De nemcsak hivatalosan jöttek a turisták, hanem magánszervezésben vonattal, busszal és kocsival, stoppal egyaránt. Egyrészt az NDK-s családok itt szabadon találkozhattak NSZK-ban élő rokonaikkal, másrészt a fiatalok innen esélyt láttak a nyugatra szökésre, mindemellett pedig imádták a magyar tenger hangulatát. Ezt azonban a STASI, a Német Demokratikus Köztársaság állambiztonságért felelős központi államigazgatási szerve sem nézte jó szemmel. Külön alegységet hoztak létre a balatoni turisták megfigyelésére, és megpróbálták a magyar kollégákat is bevonni a munkába. A magyarok azonban nem szívesen vegzálták az itt tartózkodó nyaralókat, egyedül a tiltott határátlépéseket akadályozták meg. A STASI ezért saját ügynököket küldött a Balatonra, természetesen feleségestől, így például Siófokon egy Casanova fedőnevű szolgált, akinek az volt a feladata, hogy megfigyelje a kelet-németek mennyit olvasnak nyugati lapokat és kikkel érintkeznek. Azt nem tudni, hogy Casanova miről kapta a nevét, talán szívesen vegyült laza erkölcsű honfitársaival, összekötve a szolgálatot a kellemes időtöltéssel.
Természetesen az NDK-s honpolgárok mindig ügyeskedtek, hogy elkerüljék a STASI ügynökök látókörét. Soha nem a lefoglalt szálláson laktak, hanem ad hoc választották ki a nyaralóhelyüket (így virágozhatott a Zimmer Frei „iparág” a balatoni nyaralókban és otthonokban) vagy nyugat-német rokonaik foglalták le saját néven a szállást, ahol a család találkozhatott. A biztonság kedvéért a megérkezésüket követően autóikról még a rendszámtáblát és az országjelzést is leszerelték, majd kocsijukkal garázsban, hátsó udvarokban, vagy bokrok közé tolatva parkoltak.
Fotó: Fortepan/Kováts Lajos
A Balaton volt a fő célpontja a német disszidenseknek
A magyarok nem is bánták a német turisztikai csodát, amit az NDK-NSZK találkozások magukkal hoztak, hiszen ez jelentős bevétellel járt a régió számára. 1965-ben 125 ezer kelet-német tette tiszteletét a Balatonnál, és ez a szám a későbbi években is csak növekedett. Persze azt már nem kockáztattuk meg, hogy a szovjet nagytestvér ránkpirítson, hogy nálunk ki lehet szökni a szocialista blokkból. A magyar rendőrség és határvédelem ezért nagyon komolyan őrizte az osztrák határvonalat, és a ki-be utazgató nyugatiak autóit is árgus szemmel átkutatták. Hiába volt szerelmes egy kelet-német lány egy nyugati fiúba, hiába próbálták a kapcsolatot hivatalos papírokkal igazolni, a határt jogosulatlanul senki nem léphette át. Mások a zöld határon és nyugati autók csomagtartójába bújva próbáltak szerencsét, de egy részüket a magyar határőrök lefülelték. Több tucat olyan NDK-s turistát adtak át szezon végén a STASI-nak, akik tiltott határátlépést próbáltak megvalósítani, de minden igyekezetük ellenére is legalább 5-6-szor annyian sikeresen disszidáltak: 1966-ban például 67 főt fogtak el és 437-et viszont nem tudtak sikeresen feltartóztatni.
Azok a híres NDK-s lányok!
A magyarok nagyon szerették az NDK-s nyaralókat a Balatonon, egyrészt virágzott a magánszállás kiadás, másrészt a fiatalok bátran vegyülhettek a laza erkölcseikről híres kelet-német fiatalokkal. Az akkori fiatal fiúk szívesen utaztak a Balaton partjára az NDK-s lányok kedvéért, ugyanis ők sokkal könnyebben befűzhetőek voltak egy kis etyepetyére, mint a magyar társaik.
De vajon honnan jött ez a laza közerkölcs? Általánosságban elmondható, hogy a fogamzásgátló tabletták megjelenésével Magyarországon és a teljes keleti-blokkban sokkal szabadabb lett a szexuális élet. Mivel a kommunista éra nem igen támogatta a vallási szabályokat, így a gyakori párcserék, a házasság előtti szexuális kapcsolatok világa beköszöntött a szocialista országokba is. Laza életmódjukról különösen híresek voltak a kelet-németek, akiknél történelmi hagyományai voltak a lazább felfogásnak. Egyrészt Berlin és környéke volt a II. Világháború előtt Európa lecsapodárabb városa, ahol a tivornyák, a prostitúció és a drogkereskedelem is virágzott. S bár a kommunista vezetés nem engedte a „kapitalista fertő” továbbélését hivatalosan, ez a hangulat később is rányomta a bélyegét az emberek mindennapi életére: sokan éltek nyílt házasságban, a fiatalok könnyen ismerkedtek és minden európai ország közül nálunk virágzott a legjobban a nudizmus.
Fotó: Fortepan/MHSZ
A közerkölcsöt még a párt sem kívánta ennél jobban megzabolázni, hiszen pont elég tiltástól szenvedtek nap mint nap az emberek, a szex terén viszont szabad utat kaptak. Az NDK- ban 1956 májusától hivatalos rendelet engedte, sőt biztosította a meztelen fürdőzést, még naturista szakszervezeti üdülők is voltak. S a németek hozták be ezt a kultúrát a Balaton partjára is. Bár szakavatott nudisták szerint a meztelen napozásnak több köze van az alkohol-, dohány- és húsmentes értelmiségi életmódhoz, mint a csapodár szexhez, egy biztos, hogy sokan közülük nem vetették meg az alkalmi erotikus élményeket sem.
Ha a múlt században imádtál a Balatonnál nyaralni, neked írták a Tó-retró blogot. Ha pedig szeretnéd megtudni, hogy nyaraltak a szüleid, akkor is.
|
|
|