Répamese
(orosz népmese)

Répát ültetett nagyapó. A répa nőni kezdett, s egyre nagyobb és
nagyobb lett. Amikor eljött az ideje, nagyapó ki akarta húzni a
répát a földből. Igen ám, de a répa olyan nagy volt, hogy egyedül
nem tudta kihúzni. Gondolta, majd nagyanyóval ketten kihúzzák.
– Gyere, nagyanyó! – kiáltotta – Segíts kihúzni ezt a répát! Akkorára
nőtt, hogy nem bírok vele egyedül!
Jött is nagyanyó. Nagyanyó húzta nagyapót, nagyapó húzta a répát.
De nem tudták kihúzni. Akkor nagyanyó hívta az unokáját,
Julcsit:
– Gyere, Julcsikám! Segíts kihúzni nekünk ezt a répát! Akkorára
nőtt, hogy ketten sem bírunk vele!
Szaladt is Julcsi. Az unoka húzta nagyanyót, nagyanyó húzta
nagyapót, nagyapó húzta a répát, mégsem tudták kihúzni. Julcsi
hívta a kutyájukat, Pajtást:
– Gyere, Pajtás! Segíts kihúzni ezt a répát! Olyan nagyra nőtt,
hogy hárman sem bírunk vele!
Loholt is Pajtás. A kutya húzta az unokát, az unoka húzta nagyanyót,
nagyanyó húzta nagyapót, nagyapó a répát, de még mindig
nem tudták kihúzni. Pajtás a cicát hívta:
– Gyere, Cirmos! Segíts kihúzni ezt a répát! Akkora lett, hogy
négyen sem tudjuk kihúzni!
Odasompolygott a cica is. A cica húzta a kutyát, kutya húzta az
unokát, az unoka húzta nagyanyót, nagyanyó húzta nagyapót,
nagyapó húzta a répát, de még mindig nem tudták kihúzni. Akkor
a cica az egeret hívta:
– Gyere csak, te kisegér! Segíts nekünk kihúzni ezt a répát! Látod,
még öten sem bírunk vele!
Odarohant a kisegér. A kisegér húzta a cicát, cica húzta a kutyát,
kutya az unokát, az unoka nagyanyót, nagyanyó nagyapót, nagyapó
a répát, s akkor végre a répa megmozdult, s kifordult a földből.
Akkora levest főztek belőle, hogy az egész falut megvendégelték,
mégis maradt másnapra belőle.


*

RÉPAMESE

Mesélő: Volt egyszer egy kis ház, szép fehérre meszelt.
Előtte virágok, mögötte kicsi kert.
Mikor tavaszodott, így szólt Apóka:

Apóka: Várom a jó időt, hosszú hetek óta.
Kimegyek a kertbe, ások meg kapálok,
Vetek sárgarépát, ültetek virágot.

Anyóka: Az jó lesz, hogyha répát vet a kertbe,
Itt az ásó, kapa, ott meg a gereblye.

Mesélő: Nagyapó a kertet kapálta, öntözte,
Gyomlálgatta, amikor gizt-gazt látott benne.
Terebélyes bokor lett a répa nyáron.
Egyszer Apó így szólt:

Apóka: Ősz jár a határon.
Kimegyek a kertbe, répát szüretelni,
Jó kövérre hízott nyáron valamennyi.

Mesélő: Örült Nagyanyóka, s így szólt lelkendezve:

Anyóka: Bőven lesz majd répánk a zöldséglevesbe.
Nesze Nagyapóka! Fogd meg a kosarat,
És a sárgarépát hord be mihamarabb! 

Mesélő: Nagyapó a répát húzta…..Mindhiába.
Még csak hírmondó sem volt a kosarába.
Visszament a házba, így szólt:

Apóka: Nagyanyóka!
A répát hiába húzom órák óta.

Anyóka: No, majd én segítek! Gyere vissza apjuk,
mert a sárgarépát, bizony ott nem hagyjuk.

Mesélő: Nagyanyó megfogta nagyapó derekát,
Biztatta a répát:

Anyóka: Gyökerem, gyere hát!

Mesélő: Húzták, ahogy bírták, húzták, ahogy tudták.
De a répát bizony, ki nem húzták.
Jött a kis unoka:

Unoka: Hát ti, mit csináltok?

Apóka: A répát akarjuk kihúzni, mint látod!
Nagyanyóval együtt próbálgatjuk régen,
Homlokomon csorog már a verítékem.

Mesélő: No, a kis unoka, nem kérette magát,
Átfogta két karral, nagyanyó derekát.
Most már hárman húzták, ahogy csak tudták,
De a sárgarépát, bizony ki nem húzták.
Akkor jött a kutya:

Kutya: Vau! Mit csináltok?

Apóka: A répát akarjuk kihúzni, mint látod!
Nagyanyóval együtt próbálgatjuk régen,
Homlokomon csorog már a verítékem.

Mesélő: Nosza a kiskutya, nem kérette magát,
Két lábra állt, húzta unoka derekát.
Most már négyen húzták, ahogy csak tudták,
De a sárgarépát, bizony ki nem húzták.
Akkor jött a cica:

Cica: Nyau! Mit csináltok?

Apóka: A répát akarjuk kihúzni, mint látod!
Nagyanyóval együtt próbálgatjuk régen,
Homlokomon csorog már a verítékem.

Mesélő: Nosza a kiscica, nem kérette magát,
Két lábra állt, átfogta a kutya derekát.
Most már öten húzták, ahogy csak tudták,
De a sárgarépát, bizony ki nem húzták.
Akkor jött az egér:

Egér: Cin-cin! Mit csináltok?

Apóka: A répát akarjuk kihúzni, mint látod!
Öten próbálgatjuk immár réges-régen,
Homlokomon csorog már a verítékem.

Mesélő: Nosza a kisegér nem kérette magát,
Két lábra állt, húzta a cica derekát.
A cica a kutyát,
A kutya az unokát,
Unoka nagyanyót,
Nagyanyó nagyapót,
Most már hatan húzták, és bizony nem tréfa.

Mindenki: Ti is láthatjátok, itt a sárgarépa!

*

Gyorgyovich Miklós
A répa

(Az alaptörténet vége)

Nagyapó húzta a répát, 
nagyanyó húzta nagyapót, 
az unoka húzta nagyanyót, 
a kutya húzta az unokát, 
a macska húzta a kutyát, 
a kisegér húzta a macskát 
és kihúzták a répát. 

bolondos 

Nagyapó húzta a répát, 
nagyanyó húzta nagyapót, 
az unoka húzta nagyanyót, 
a kutya húzta az unokát, 
a macska húzta a kutyát, 
a kisegér húzta az időt. 

fatális 

Nagyapó húzta a répát, 
nagyanyó húzta nagyapót, 
az unoka húzta nagyanyót, 
a kutya húzta az unokát, 
a macska húzta a kutyát, 
a kisegér húzta a macskát 
és kihúzták a gyufát! 

fizika 1. 

Nagyapó húzta a répát, 
nagyanyó húzta nagyapót, 
az unoka húzta nagyanyót, 
a kutya húzta az unokát, 
a macska húzta a kutyát, 
az egér húzta a macskát 
EZEK SORBA VOLTAK KÖTVE 


fizika 2. 

Nagyapó húzta a répát, 
nagyanyó húzta a répát, 
az unoka húzta a répát, 
a kutya húzta a répát, 
a macska húzta a répát, 
az egér húzta a répát 
EZEK MEG PÁRHUZAMOSAN… 
csillagkapcsolásban 

fizika 3. 

Nagyapó húzta a répát, 
a répa húzta nagyapót. 
(A hatás-ellenhatás törvénye.) 
[Míg csak egymást húzták eredménytelenül 
fizikai értelemben nem történt munkavégzés.] 

politika 

Nagyapó húzta a répát, 
nagyanyó húzta nagyapót, 
az unoka húzta nagyanyót, 
a kutya húzta az unokát, 
a macska húzta a kutyát, 
a kisegér a macskát… 
Te jó Ég! 
Ennyien egy répát! 
Ez a szocialista 
termelés mintapéldája. 
Bele is bukott a rendszer. 

team-munka 

Nagyapó húzta a répát, 
nagyanyó húzta nagyapót, 
az unoka húzta nagyanyót, 
a kutya húzta az unokát, 
a macska húzta a kutyát, 
a kisegér a macskát… 

magyaros 1. 

Nagyapó húzta a répát, 
nagyanyó cukkolta nagyapót, 
az unoka heccelte nagyanyót, 
a kutya hergelte az unokát, 
a macska gerjesztette a kutyát, 
a kisegér gúnyolta a macskát… 


magyaros 2. 

Nagyanyó dirigálta nagyapót, 
az unoka bírálta nagyapót, 
a kutya megmorogta nagyapót, 
a macska csípőre tett manccsal nézte nagyapót, 
a kisegér kiröhögte nagyapót. 
Nagyapó egyedül húzta a répát. 

graffiti 

Nehogy má’ a répa húzza ki a nagyapót! 

mondások 

Addig nyújtózkodj, amíg ki nem jön a répa. 
Az ostoba húzza a rövidebbet (répát). 
Répa, retek, mogyoró, 
kihúzgálva, úgy a jó. 
Vigyázz, nagyapó, mert kihúzod a répát! 
Ki mint veti ágyát, úgy húzza a répát! 
Ki ne húzz a sodromból – így a répa. 
Nagyapó, húzd! Ki tudja, meddig húzhatod. 

matematika 

Nagyapó és nagyanyó együtt 
házaspárok halmaza, 
emberek halmaza, 
fiúk és lányok halmaza. 
Unokával együtt 
generációk halmaza, 
kisegérrel együtt 
emlősök halmaza, 
répával együtt 
élőlények halmaza. 

irodalom 
A kihúzott répa meghal ma 
a nagyapó nem hal ma 
a friss rög nem sírhalma. 

Ám, ha túlerőlteti magát: 
nagyapó meghal ma, 
helyben lesz sírhalma 
s a répa nem hal ma. 


ének 
(sajnos csak a dal szövege idézhető) 

nagy a Pó 
nagy a nyó 
mi lá répa dó. 

ti a nyó és mi a pó 
fá ra dó 
mire rép a szó. 

német nyelv 

grószfater hat den répa gezogen 
grószmutter hat den grószfater gezogen 
der enkel hat di grószmutter gezogen 
der hund hat den enkel gezogen 
di katze hat den hund gezogen 
di mausz hat di katze gezogen 
Na und? 
Tudták ök egy frászt répa kihuzni! 



torna 

húzzad egggyet 
húzzad egy-két 
húzzad egy-két-há 
húzzad egy-két-há-négy 
egy-két-há-négy 
egy-két-há-négy 
húúúúúúúzd meg!!!!!!!! 

játékos torna 

– Adj király egy répát! 
– Nem adok. 
– Akkor kihúzom. 
– Húzzad, de bírd! 
– Kihúzom biz! 

feminista 

Nagyanyó nélkül? Tudod, mikor…. 


filozófia 

premissza 1: 
Nagyapó, 
nagyanyó, 
unoka, 
kutya, 
macska, 
kisegér 
külön-külön gyengék. 
premissza 2.: 
Együtt erősek. 
Konklúzió: 
Húzzák együtt a répát. 

csoportterápia 

középre venni a répát 
az lesz a megosztás tárgya 
Ha a mese eredetijét tekintjük: 
világosan látszik, hogy ki van a 
tárgyhoz legközelebb. 
Végigkísérhetjük, hogyan 
alakul ki a kiscsoporton belül a rangsor. 
Középen tehát a nagyapó, s a periférián 
a kisegér. 
Törekednünk kell arra, hogy a répa 
valóban középre kerüljön, azaz üljék, 
térdeljék körbe lehetőleg egyforma 
távolságban a csoport tagjai a répát. 
Hosszabb megosztás esetén vihetnek 
magukkal kis sámlikat is. 

pszichológia 

A mese a patriarkátus 
megerősítését célozza 
a fejlődésben lévő 
gyermekben. 
Elhiteti, hogy a helyes 
erősorrend a következő: 
nagyapa, nagyanya, unoka, 
kutya, macska, kisegér. 
Egyben utal arra is, milyen sor- 
rendben kapnak az ételekből: 
először nagyapó vesz, aztán nagyanyó 
s azután csak az unoka. Majd egy űr, egy 
szemeteskocsi, s csak azután a lelkes állatok. 
Ha ugyan ki tudják húzni a répát. 

régészet 

Miért kell egy egész kutatócsoport a 
répalelet kitermeléséhez? 
Mert sokoldalúan jobb hozzáfogni 
az ásáshoz. Mert túl sok a hajszálgyökér, 
és félő, hogy megsérül ez a páratlan (1 db) 
aranysárga répa. S végül, mert félő, hogy 
kellő kontroll hiányában valamelyikük 
meglóg a kinccsel. Jobb, ha ügyelnek egymásra.

történelem 

Már nagyapáink felvették a harcot a répával. 
Kezdetleges módon, úgyszólván puszta kézzel 
kísérelték meg leküzdeni a pöffeszkedő répát. 
Répát tépáztak volna, ha tudtak volna. 
De még nagyanyáink tépéscsináló gondoskodása 
is kevés volt a répa leküzdéséhez. 
A répa ugyanis erősen belegyökerezik a 
talajok tudatába. Kitéphetetlenül. 
A kutya se gondolta volna, hogy eredményesen 
vehetik fel a küzdelmet a minden erejével földjébe 
kapaszkodó répával. Teljesen macska-egér harcnak 
látszott a csata kimenetele. 
Ám ekkor eleink cselhez folyamodtak: 
Egér-macska barátságot kötöttek és kutya-macska békét is. 
Összefogással aztán egyetlen letámadás elégnek bizonyult 
a répagyökerek végső elszakításához. 
Egyszer s mindenkorra elintézték a répát. 

földrajz 

A répaföld csaknem kihalt 
a száraz, forró, sivatagi éghajlat miatt. 
A fekete humusz növénymegtartó képessége 
szinte nulla: pikkelyesen felkunkorodik az 
aszú földfelszín. Hónapok óta tart a szárazság. 
Négyzetmérföldenként átlag egy répa a terméshozam. 
Kitermelése is hallatlan erőfeszítést igényel. 
Ott dolgozik a település apraja, nagyja. (Nagyapó, 
nagyanyó és a törzsfőnök unokája.) 
Még a helyben fellelhető emlősöket is (kutya, macska, kisegér) 
belevonják a kitermelésbe, hogy gazdaságossá tegyék a munkát. 
Előfordul, hogy a tektonikus mozgásokat bevárva fognak 
a betakarításhoz. 
A földrengés hatalmas morajára megindulnak, és közös 
akarattal kifejtik a répát. 


hittan 

Ha hiszitek, ha nem, a répa bűnös módon tunyul 
a földben. Semmit sem csinál, sőt nagyapó, nagyanyó 
jóra való törekvését is igyekszik megakadályozni. 
Nincs tekintettel még az ártatlan gyermekre, 
az unokára sem. 
Csak akkor enged némileg, amikor vadállatok 
szétmarcangolással fenyegetik. 
De még ebben az esetben is hatalmas és 
megingathatatlan, biztos hitre 
van szükségük a húzó erőknek, arra, hogy elhiggyék: 
a közös akarat radikális megoldást hoz, melynek 
gyümölcse a gyümölcsnek aligha nevezhető 
répa lesz. 

ENSZ-statisztika 

A mezőgazdaság fejlődésére mi sem jellemzőbb, mint 
az, hogy míg a történelem hajnalán akár csak egy répa 
kihúzásához 3 ember és 3 állat együttes erejére volt szükség, 
addig ma egyetlen farmer egyhektárnyi répát kihúz egyetlen 
műszak alatt, mely kb. százötven tonnának felel meg, s kb. 
75000 db. 

tiltakozás 

Ma délelőtt a parlament előtt tiltakozójegyzéket kívántak 
átadni a miniszterelnöknek az állatvédő liga tagjai és a 
gyermekmunka ellen tüntető egyesületek képviselői. 
Felháborodásukra az adott okot, hogy nagyapó és nagyanyó 
unokájukat s néhány háziállatot arra akarta kényszeríteni, 
hogy erejüket messze meghaladó tevékenységet folytassanak: 
répát húzattak volna ki velük, amire köztudottan sem egy kisgyerek, 
sem a kutya, sem a macska, de még egy kisegér sem alkalmas. 
Mi lesz ezzel a világgal? – teszik fel a kérdést jogosan.

*

Répamese
-egy igazán disznó történet


Élt egy öregapó.
Hogy ma él e még? -ne vágjak a dolgok elejbe, mert fejbe találnak húzni, és mégis ők neveztetik magukat csak-egy-ürgének.
Így, ni.
Az öregapónak volt egy kertje meg egy VW Typ 3 -ja.
Az ám! Nagyon fájt arra Typ 3-ra a kisunokájának a foga.
Ha lenne rá fogam, nekem is fájna.
Szóval a nagyapó a Typ 3 -mal járt ki a telekre. 
Mint minden éveben, most is vetett cukorrépát a kertbe az öregapó -hogy legyen a disznónak.
Volt az öregapónak egy disznója. Ez a disznó sem nem léggömbként nem szállt, sem nem vidijót nem nézett, ez csak egy hótiszta, platinaszőke, fekete és fehérpöttyös farú koca volt. Az öregapó még csak meg sem toszta a kocát -így semmi esélye magyar novellairodalmunk ezen újabb felívelésében a szövegbenmaradásra. Ha legalább a koca földugná magának a répát -de nem, csak akként alkalmazza ő, orálisan, ahogy kell azt.

Ahogy az öregapó a disznót tartotta, az a szakirodalmat is mindenben megcáfolja. Rendes négylábon járó kannal búgatta be, olyannal, amit a tenyésztési szakkönyvek zugkanak neveznek. A zugkan olyan bizonytalan eredetű, mint az a bor, amihez a fináncot nem kínálják meg 40 €gység pénzzel. 

Aki ismerte az öregapót, az tudja: neki olyan malacai voltak, hogy azokra előjegyzést kellett téteni. Aki meg nem ismerte, annak mindegy, milyenek voltak az öregapó malacai. Meg annak akármely öregapó is mind egy. 
Hogy tehát és hogy nem, egy napon, mint addig, ugyanúgy nekiáll az öregapó, hogy kihúzza a répát. De: Nem megy. Sőt, az öregapó rosszul lesz.
Kiül fújtatni a pincetorokba: kevés. Tudja ő, tudja, hogyne tudná, mi van. 
Fölnéz a málnapuding színű égre: "Na, kibaszok én véled!" -gondolja ezt a répára. Átballag a szomszédhoz: segítsen kihúzni a répát. "Bassza 'sten azt a répát, papa!" -mondja a szomszéd, egy nyugalmazott rendőrkapitány. "Hoc'ssza azt a telefont!"
Kikéri az öreg telefonját, és egyből beárulja az öreget az unokának:"Már megint rosszul van a papa… itten …nem, nem rúgott be, legalábbis nem érzek semmit rajta… jó… itt várjuk magukat!"
Ettől kezdve hangot váltott a szomszéd: úgy beszélt, ahogy nagyot hallónak és visszagyermekesedettnek gondolt öregekkel szokás -úgyhogy hagyom ezt a párbeszédet, mert engem idegesít az ilyesmi.
Folytasuk onnan, hogy megérkezik az unoka.

Az unoka tök're olyan, mint a blogombéli királylány, csak néki került bornyú lenyalni a haját és a színre és formára elhanyagolható különbségekkel ugyanolyan ruházatából az elhanyagolható különbség annyiba van, mint amennyit a királylány egész évben kevertre költ. Tessék, ha a királylány nem inna annyi kevertet, hanem szépen, tessék, mint az unoka, aki az októberi hűvöcskés időben is pillepalackkal libben ki a pasija kocsijából …látjuk? Mert az öregapó unokája nem egy lelakott alkoholista, mint a mesémbéli királylány. Ő nem iszik, csak egy pár szem porlékony tablettát kap be naponkint, és semmi rosszat nem tesz hozzá, mert ő pernap egy ötezrest kap az anyukájától, azt osztja be magának, és ahhoz a harmadikhoz pedig az apukájától vesz el egy kis aprót.
Akkor legalább te segítsél kislyányom: húzzuk ki a répát a Rozi kocának! -kéri az öregapó az unokát. 
Fogok én egy fasz répát itt húzigálni, amikor mindjárt meghalsz, papi! Gyerünk orvoshoz! -ellenkezik az unoka.
A pasi felvezetésében, a Typ 3 volánjánál a kis unokával, autóznak le a városba az orvoshoz.

Az orvos megvizsgálja az öregapót.
Rozi! -a répa! -intézkedik az öregapó a kórházi halál rettegésében, mert egyébként a hagyaték felől nyugodt: a gyermekeinek nagyjából ugyanolyan egyformán jó ügyvédekre telik.
Az unoka pedig már föl is telefonálta a karosszériását: tudja -e most, azonnalra vállani a Typ 2-t. A színen még gondolkodik.
Az öregapó fia megigéri, hogy lerendezi a disznót.
Le is rendezi. 
Faragó szomszéd, a szerteismert jótétlélek élősúlyban 267 Ft-ot számított Rozi koca kilójáért: úgy se sokat érő már, befogja hízlalóba.
Az öregapó fia elgondolkodott: ha a karaj kilója ezer, akkor a 267 Ft nem sok, de ha azt vesszük, hogy Rozi koca öreg és kövér, és a karaja meg biztosan büdös fű és korpaszagú, hát talán mégsem rossz. 
Jön a haddal Faragó szomszéd Rozi kocáért. Ha videódisznó, akkor félkéz elbánnak vele, ha léggömb, lelövik az ukrán pisztolygolyós disznólövővel, amit úgy kell fölrántani, csuklóból, mint cumisüveget, ellenőrizendő a rés tömítetlenségét. Ha egy jelzős szerkezet, hagyják a francba, de mert Faragó szomszéd úgy számolt magában (ne felejtsük: a disznó egy ravasz állat is!), hogy még két fialást kivesz a Rozi kocából, mielőtt 281Ft/kg élősúlyban elpasszolja -vagy meglátja még.
Rozi koca egykedvűen néz a Kétlábakra: sok télen át látta a hídlást, és az egyszer sem vöröslött meg a fekete vér habkarikáitól. 
Az egyik fogóember hát a pajszerral ütés mér Rozi koca fru -frus búbjára -ezalatt a másik kiránthatja karját a harapásból. 
Takarodjatok! -így az öregapó fia. Mégis, csak -csak az öregapó fia. Az öregapónál pedig egy áfészboltban harminc éven át lehetett intézni Simson motor'okat. Az öregapó nem azért tartott disznót a portán, mert rászorult, hanemmert falusi portán mindig kél annyi konyhai hulladék az elejéről vagy a végéből, amit kár lenne a szemétbe dobni. Meg az öregapó apja azt mondta, hogy jószág nélkül nem ér semmit a vagyon. A disznó ugyan épphogy belefér a kategóriába -mert az öregapó apja még lóra és szarvasmarhára gondolt.
Az öregapó fia előhúz a kocsijából egy gumikesztyűt, kinyitja az ólat és megkériRozit, legyen szives követni őt.
Rozi azt hiszi, hogy fürdés lesz a fürdetőben.
Az öregapó fia azonban megfogja a fülét és elmagyarázza, hogy most séta lesz.
Az utcán legelni! -villan Rozi vízszín -víztiszta tekintete. 
Mit bánja Rozi!
A Faragó porta kapujában azonban megtorpan. Csakhogy rossz helyen: már két kocahosszal odabent.
Az öregapó fia kiugrik az utcára és berántja a kaput.
Faragó meg a fogóemberek előlépnek a gangról.
Van az öregnek egy jó kis darálója here rostával -nem lesz az is eladó?
De! -int az öregapó fia. -Majd!
Jó -int Faragó. -Majd, neked is!
Már csak annyi van hátra ebből a meséből, ami, ugye már nem nehéz kitalálni, nem répa, hanem egy disznó mese, aminek a végén nagyapót szépen elviszik egy vidéki szociális otthonba. Ha addig meg nem hal.
Mert kevesen vannak arra, hogy állandóan felügyeljék nagyapót.
Viszont a jobb helyeken 4 -5 millkát is elkérnek.
Meg fogok itt halni -mondja nagyapó a gyermekeinek.
Ne tessék hülyéskedni -ellenkezik az unoka és kitöröl szeméből egy festékrögecset. (A Typ3 új színeként a feketecseresznyefémszínt választotta, gyöngyház'.)
Sisste -inti le az anyja a lányt: -Hogybeszélsz!


Tessék csak nyugodni, papika! -üvölti az igazgatónő az öregapónak. -Majd mink szépen kikisérjük a vendégeit! -Ugye, Ilonka néni!
Ilonka néni az egyik gondozónő, őt keressék, ha érdekli önöket, mi lett az öregapóval. Ne tessék idegeskedni, minden szociális otthonban van egy Ilonka akit a hetvenhétéves öregapó is néninek szólít. 
Az igazgatónő tehát kikiséri az öregapó hozzátartozóit.
Mire számíthatunk -kérdezi az öregapó lánya.
Az idekerülés a nehezebben alkalmazkodókban ullyan lelki taurmát okozhat, aminek következtében… -értik, ugye -magyarázza a legnagyobb őszinteséggel az igazgatónő.
Az öregapó lánya szeliden, mint egy őzike, elnéz az arborétum -szere parkba: nem bánná ő, ha nem kéne évekig ide járkálnia, mert nincsen neki arra is még ideje.
A répa meg ott rohad azóta is, ha be nem szántották. 
A meséknek általában nincsen epilógusa, de az életben a mesélőt könnyű elkapni, és el is kapják, és egyenként megkérdezik a mesehallgatók, hogy mi lett a mese egyik vagy másik szereplőjével még, vagy a hegyen -völgyön utáni elvarratlan szálra kíváncsiak, ilyesmi.
A feketecseresznyefémszín autóra kíváncsiak? Tegnap láttam, egy rendőr az elől-hátul nyitott fedelek között ingázott: Hol a motor? A másik rendőr meg a combját csapkodva nevetett: Ennyit se tudsz, baaameg: a hátsó ülés alatt. Ilyen*nel csempészte a Dérszki a szamizdattokat!



*csak Variant -ban... [a szerk. kieg.]

Szerző: Frick László Emlékzenekar 
2010.02.10. 16:29

Az 1848-as forradalom sajtója a nőkérdésről.

Míg 1847-ben 65 időszaki lap jelent meg Magyarországon, addig az 1848/49-es forradalom és szabadságharc másfél évre terjedő időszaka alatt körülbelül kétszázra tehető a megjelent hírlapok és folyóiratok száma.[1] Többségük magyar nyelvű, de német, szlovák, horvát, szerb, román és francia nyelven is jelentek meg lapok.

E hatalmas sajtóanyag pedagógiai szempontú áttekintése még nem történt meg, pedig bizonyos, hogy számos értékes új adattal szolgálhatnak ezek a nehezen fellelhető, szétszórt közlemények neveléstörténetünk számára, a forradalom alatt történt tanügyi eseményeknek az eddigieknél pontosabb, árnyaltabb feltárására. A továbbiakban – a teljességre törekedve – körvonalazzuk az egykori sajtó reagálását néhány, a forradalom időszakában felmerült nőneveléssel kapcsolatos kérdésre. Érdemes először összefoglalni a cikkekben előforduló közös vonásokat, amelyek pontosan jelzik a legfontosabb problémákat. [107

Bár már a 18–19. század fordulóján elkezdődött hazánkban a nők művelődési jogaiért folytatott küzdelem – előbb röpiratokban, majd a megszülető magyar nyelvű sajtó hasábjain – a valódi problémák és követelések csak a reformkor időszakában körvonalazódtak pontosan. Ekkor erőteljesen összekapcsolódott például a magyar tannyelvért folytatott harc a magyar nyelven folyó nemzeti nőnevelés kérdésével. E kívánalom ugyanúgy megjelent a forradalom időszakában napvilágot látott cikkekben, mint az, hogy nem szabad külföldi nevelőnőket megbízni a magyar gyermekek nevelésével, mert nem tudnak nemzeti szellemű oktatást nyújtani, nem is ismerik kellőképpen hazánkat, és a tradíciókkal sincsenek tisztában. A legtöbb cikk írója hangsúlyozza: tudományos képzést is kell a nőknek nyújtani, de közben semmiképpen sem szabad elfeledkezni a nő kötelességének legfontosabb tényezőjéről, hivatásának hármas voltáról. A nő legyen anya, nő és háziasszony, vagyis feleség. Ez a hármasság 1848/49-ben elsősorban a forradalom hatására egészül ki a nő negyedik hivatásával, ami a honleányi kötelesség. Fontos még, hogy minden szerző elveti a külföld majmolásának akkoriban oly divatos gyakorlatát.

Majer István katolikus lelkész, aki 1842–1845-ig az esztergomi tanítóképző tanára volt, és 1845-ben Nediczky Katalin leánynevelő intézetében folyó munkát korszerű szellemben alakította át, a Honderűben megjelent cikkében[2] felhívja a figyelmet arra, hogy a nőnevelés rendkívül elhanyagolt, és a nemzet bűne az, hogy erre a fontos dologra nem áldozott eleget, holott a nőnevelés lényege az, hogy a haza boldogulását segítse. A nőnevelés célja, hogy a nőket az emberiség nemesítésére képezzék. Az 1848-iki országgyűlés kinyilvánította, hogy a köznevelésből nem lehet többé kizárni a nőket. A szerző szerint a nőnevelés területén eddig a legtöbbet az egyház tette, hiszen ami a nőnevelés körül történt, az egyedül az egyháznak köszönhető, s itt Scitvosky pécsi, Haulika zágrábi, Kluch nyitrai és Kopácsy balassagyarmati intézetére gondol. A nőnevelést az egyházra kell bízni. Fő érvként említi meg azt is, hogy vallás nélkül társadalom nem állhat fenn, és a növendékek erkölcsi nevelése nem valósítható meg. A nők képzése kapcsán szól a szerző a tanárokról is. A legfontosabbnak azt tartja, hogy nőt csak nő vagy családos ember képezhet. Két tanítóra, egy nőre és egy férfira lenne szükség a leánynevelő intézetekben. A férfi jobban ért az értelmi képzéshez, de rejtve van előtte a természet. A női tanító nagyobb hatással van az érzelmi képzésre, képes megőrizni gyengéd érzelmeket, és ismeri a természetet. Ha tehát az a két személy, egy férfi és egy nő foglalkozik a leányokkal, akkor lesz megfelelőbb a nők oktatása.

Fontos és előremutató gondolat az, hogy Majer a nőnevelést országos felügyelet alá akarja helyezni, az erkölcsi igazgatást az egyházra, az anyagiak felügyeletét pedig a hatóságokra kívánja bízni.

Oroszhegyi Jósa, a nemzeti nyelvű és szellemű nőnevelés egyik úttörője. A sajtóban megjelent cikkeiben, tanulmányaiban már a reformkorban is sokat foglalkozott a nőkérdéssel és nőneveléssel. A Társalkodóban megjelent cikkének[3] bevezetőjében kijelenti, hogy egy ezidáig mellőzött tárgyról kíván szólni, s ez a nőnevelés. A családokban a férfiak napestig dolgoznak, és megkívánják, hogy legyen otthon egy nő, a feleségük, aki foglalkozik a ház ügyeivel, őrködik a családi vagyon felett, és bármikor s bárhol a férfi támasza lehet. A férfiak már a hajadonoktól megkívánják az okosságot és az ügyességet, és Oroszhegyi azt vallja, hogy a férfinem számára egyáltalán nem kellemes, ha egy nő természetes korlátain kívül mozog. A nőnevelés helyzetének javítására vonatkozó nézeteit a szerző három pontban fogalmazza meg. Tudatosítja, hogy a nőnevelés idegen kezekben van, olyan emberek kezében, akik nem akarják, vagy egyszerűen nem tudják nő és nemzet viszonyát felfogni. Vidéken szakképzetlen tanítók tanítják a leányokat, olyanok, akiknek számára az oktatás egyszerű kenyérkereset. A fővárosban pedig a korszellemnek hódolva kitűzik [108 ugyan a nemzetiség címerét, a mindennapi élethez szükséges tudományok tanítását hirdetik, ám mindezen jelszavak csupán külsőségek. A nőnevelés terén azért nem dolgoznak elegen, mert a munkát nem jutalmazzák kellőképpen. A főrangú családok külföldi nevelőnőket alkalmaznak, olyanokat, akiknek elegendő csak a francia nyelvet ismerniük. A középrend külföldiek által fenntartott intézetekben képezteti lányait. A problémák megoldása az lenne, ha Magyarországon képzett nevelőket alkalmaznának az iskolák. Oroszhegyi Jósa itt említést tesz 7 olyan intézményről, ahol ilyen képzés folyik. A szerző abban látja a nőnevelés elmaradottságának legfőbb okát, hogy a tanárok nincsenek kellőképpen megfizetve, és erkölcsi megbecsülésük sem megfelelő. A tanulmányban a szerző leszögezi: a nőnevelés kérdése nem kisebb probléma, mint a fiúké. Azt javasolja, állítsanak fel nemzeti nevelőnőképző intézeteket, amelybe:

„I. a., testileg és szellemileg ép egyedek vétessenek fel képeztetés végett b., gondoskodva legyen az itten tanult és szigorú vizsgák után eléggé művelt és erényeseknek talált egyedek jövendőjéről

c., az intézet a hölgyképzésre szükséges mindennemű eszközökkel el legyen látva, minnélfogva: hozzá egy minta – leánynevelőintézet kapcsoltassék, mely női munkákra, házi gazdasszonykodásra oktató termékekkel, tudatos, művészeti gyűjteményekkel, testgyakorlati, hasznos időtöltési helyekkel bírjon, a közéletben leggyakrabban előforduló tárgyak: úgy mint az állatok, növények s egyébb szerek hasznos és káros mivoltukban tartására s ismertetésére is gond legyen. Ezen intézet a nyilvánosság és az igazgatóság szigorú ellenőrködése alatt működjék.

II. A nevelők s nevelőnők állása a törvények által határoztassék, s biztosítassék, a visszaélések a törvény alá essenek; s egyáltalán a nevelési ügy fölvirágoztatására, ápolására válogatott szakemberek, alkalmaztassanak, – az ahhoz nem értők s ezáltal az ügyre károsan hatók beavatkozhatása nélkül.

III. A szellemnek szabad tér nyittassék. Biztosítassék a nevelési irodalom, s ennek terjesztésére hatóságok és előjáróságok köteleztessenek; mert jó könyvek társaságában többet épül a szellem, mint a bölcsesség szószéke előtt.

IV. Végre minden népesebb városban közköltségen állíttassanak elő intézetek.”[4]

Jókai Mór „Nőszabadság” című cikke[5] bevezetőjében március 15-ét, mint a szabadság napját említi, s ez áll buzdító felhívása középpontjában is. A szabadságon a lélek és gondolat szabadságát érti, s ennélfogva az általános jó és az igazság érvényesülését. Jókai pusztulást jósol azoknak, akik elnyomják a gyengébbeket. A szabadság napjából kiindulva érkezik el a cikk valódi témájához, a női nem szabadságához. Felhívja a figyelmet arra, hogy az asszonyi nép volt az, aki a küzdők mellére a kokárdát kitűzte, és a szabadság első jelszavait kirakta az ablakokba, lobogókon hirdetve a szent nevet, amelyért a nép felesküdött. A győzelem bizonyosságának a női kézben tartott zászlót, s a férfikézben tartott fegyvert tartja. A nők kötelességének tartja a szerző azt, hogy a nő a gyakorlatban is kamatoztassa tudását. Felhívja a nőket, hogy tűzzék ki a szabadság és a honvédelem zászlaját. A nő által feltűzött kokárdának Jókai különös jelentőséget tulajdonít, hiszen az ilyen kokárda megvédi a nőknek oly kedves férfiút a csatában. Ezután egy párhuzammal szemlélteti Jókai a nők tevékenységét. Azt mondja, hogy a nő szava úgy lelkesíti a férfit csodás dolgok megtételére, mint a szent lélek segítette a kereszténység első hirdetőit. A befejezésében a szerző óvja a nőket attól, hogy olyan férfit szeressenek, akik nem védik a hazát, akiknek önnön érdeke fontosabb, mint a hazáé, de áldást és emlékezést kér azoknak, akik életüket adják hazájukért. [109

Teleki Blanka „Hadi zászló magyar hölgyek kezében” című, a Nemzetőrben megjelent cikkében[6] a „Magyar hon hős és nagylelkű fiaihoz” szól. A fenyegetett haza nemcsak a fiúktól, hanem a lányoktól is áldozatot kíván. A nőknek zászlókat kell a kezükbe venni, hogy azzal buzdítsák a férfiakat. Nekik maguknak kell felkötni a hősi kardot, ők azok, akik a férfiakat a csatamezőkre küldik. A nők szíve vérzik a csatamezőn elesettek miatt, de ha ez a haza és a nemzet életét menti meg, akkor ez a halál dicsőséges, mert jobb szabadon meghalni, mint rabszolgaként élni. A női nem fizikai gyengesége miatt azonban a nőnek nem fegyverrel, hanem más eszközökkel kell harcolniuk. Akiknek módjukban áll, anyagilag támogassák a hazát, amely összeget a magyar hadsereg fenntartására kell fordítani. A magyar nők kijelentik – vallja Teleki Blanka –, hogy ha a magyar hadsereg esetleg mégsem tudná megvédeni a hazát, és az ellenségnek sikerülne betörnie az országba, akkor ők egyenként védik házaikat, mert minden ház egy vár lesz, amiben a magyar asszonyok az egri nőkhöz hasonlóan fognak harcolni, s utolsó leheletükig küzdeni. A cikk végén az aláírás helyén a következő megnevezés látható: „Több magyar hölgy”.

Teleki Blanka cikkére válasz is született a Nemzetőr hasábjain „Derék Honleányok!” címmel,[7] amelyben a szerző áldást kér minden olyan magyar nőre, aki Teleki Blankához hasonlóan cselekszik. Kijelenti, hogy eme nyilatkozat a nőket a magyar nemzetség első soraiba helyezi, zászlóik a kegyelet és tisztelet tárgyai. A magyar nők ezzel a cselekedettel csakúgy, mint a férfiak hű őrei a magyar hazának, nemzetnek és a magyar szabadságnak.

Az erdélyi származású Csiszár Amália a Pesti Divatlapban megjelent cikke[8] bevezetőjében üdvözli a magyar hont, ami majd nemsokára egyedül Erdéllyel. A buzgó honleány bízik abban, hogy Erdély fel fog virágozni. Úgy látja, hogy ez a felvirágzás a magyarok számára is ismeretes, hiszen ők is tapasztalták már, hogy a zord tél után tavasz jön, amely mindig valami újat hoz, bár ezt az újat gyakran megint hideg tél váltja fel, mely örökre tönkreteheti a tavaszt. A szerző megbocsátást kérve két szót rak a magyar nép eme kívánataihoz: „szabadság, egyenlőség, testvériség”, s ez a két szó a vigyázat és az éberség. Óva int attól, hogy a boldogságban túlságosan is bízzunk, hiszen a pillanatnyi jó lehet csalóka is. S itt elérkeztünk cikkének legfontosabb részéhez. Tudatában van, és le is írja a szerző, hogy néhány ember azt gondolja, hogy a férfiak számára nincs unalmasabb tárgy, mint a nő a politika és a nyilvánosság terén. Ez ellen szól az a tény, hogy a nők kebelében is keletkeznek néha a közérdek iránti buzgó érzelmek, mit a nő képtelen némán leküzdeni, hiszen a március 15-iki, 16-iki történések annyira hatással voltak rá, hogy képtelen hallgatni.

Vahot Imre a cikk végére szerkesztői megjegyzést fűz, amelyben kijelenti, hogy ennek a lelkes honleánynak a leggyengébb szózata is erősebb, mint a legtöbb honfié, és tettekre buzdító tekintete pedig mindenható.

Az április 20-án Vahot Imre által megfogalmazott cikkben[9] pontokba foglalva látható a női nem rendeltetése, feladata. A női hivatás szempontjából fontos, hogy a nő ne csak a gazdasszonyi és a háztartási munkában legyen jártas, hanem ismerje a világ törvényeit s politikai viszonyait. A politizálást kerülje, de a közügyekhez hozzá tudjon szólni, leginkább azonban a művészettel és az irodalommal foglalkozzon. A közügyekben vegyen részt, pártoljon minden olyan ügyet, amely az emberiség és a haza előmozdítását célozza. Hű és nemes lelkű fiatalokat neveljen. Vahot Imre felveti, hogy a fővárosban és ezen kívül minden nagyobb városban legalább egy-egy nevelőintézet épüljön. A vagyonosabb hölgyek ne csak saját, hanem a szegényebb gyermekek nevelésében is segédkezzenek. A magyar legyen a hivatalos nyelv, és aki magyarul tud, más nyelven ne szólaljon meg. Az anyák mindaddig ne tanítsák idegen nyelvekre gyermekeiket, míg azok a nemzeti nyelven tökéletesen nem beszélnek. A magyar hölgy pártolja a nemzeti [110 irodalmat és a művészetet. Azok a hölgyek, akik tehetséget érznek magukban, vegyenek kezükbe tollat, s írjanak a szabad haza és a nőnem dicsőségére, de közben női kötelességeikről se feledkezzenek meg. Minden nő képeztesse magát festészet, ének és zene területén. Támogassa a hazai ipart és csak magyar cselédeket tartson. A külföldi szokásoktól tartózkodjon, a külföldöt ne utánozza. Legyen takarékos, öltözete legyen csinos, egyszerű és magyar. Az általa szervezett összejövetelek magyar szelleműek legyenek. S a cikk végén említi Vahot Imre az egyik legfontosabb pontot, amelyben az országszerte felállítandó nőegyleteket szorgalmazza.

Teleki Blanka egy későbbi, az Életképekben megjelent cikkében[10] a szabadság, egyenlőség, testvériség hármas eszméjéből kiindulva szól a nők emancipációjáról. Megemlíti, hogy a nőket leánygyermekekként kezelik a törvény előtt. Ennek egyedüli okának a nevelést tartja a szerző. Az anyák feladata az, hogy úgy neveljék gyermekeiket, hogy az megfeleljen a forradalom igényeinek. A forradalom pedig embereket követel, cél tehát az emberré nevelés. Ha a nő képes elfogadni helyzete fontosságát, és eleget tenni anyai, házastársi, női és honleányi kötelességeinek, hatalmas erő van a kezében a jövő nemzedék irányításában. Nem az a nő lényege, hangsúlyozza Teleki, hogy minél előbb férjhez menjen. Felhívja a figyelmet arra, hogy mindenkinek kötelessége magát a szabadságra képessé tenni, úgy, hogy annak értelmét felfoghassa, hiszen a szellemi szabadság idővel a társasági viszonyokban is változást eredményez. A cél minden esetben az, hogy a nő legyen érdemes arra, hogy a forradalom fiainak társa legyen, s itt Petőfinét helyezi a középpontba, aki maga nyújtotta át harcba induló férjének a kardot. Az előbbiekben már szóltam arról, hogy Teleki Blanka mit tart a nevelés céljának. Ez az emberré nevelés. A szerző ezen kívül a módszert is meghatározza, azt, hogy hogyan neveljünk emberré. Az első pontban említi azt, hogy az anya saját maga nevelje a gyermekét, s ne külföldi nevelőnőkre bízza. Ezután tegye lehetővé, hogy nemzeti szellemű tanítók tudományt és hazaszeretetet oltsanak a szívükbe. A lányok nevelésében mellőzzék a zongorát, mert az felesleges időpazarlás, de helyette énekeljenek, mert a dal a tolmácsa az érzelmeknek ott, a szavak már nem elegendőek erre. A szerző hangsúlyozza a tudományok fontosságát, elsősorban a történelem és az erkölcstanét, és felhívja a figyelmet arra, hogy több időt kéne rájuk szánni. Fontosnak tartja az egészségtan oktatását.

Teleki Blanka „Elébb reform aztán nőemancipáció” című cikkét az Életképek szerkesztői megjegyzéssel közölte, amelyben Jókai Mór kifejti, hogy a nőnevelést az államra kell bízni, és reméli, hogy ezeket a vitákat a nőklubok részletesen meg fogják tárgyalni.

Jókai megjegyzésére egy bíráló hangú névtelen levél[11] érkezett, amelyben a levélíró kijelenti, hogy nem rábízni kell valakire a nőnevelést, hanem az embereknek maguknak kell érte tenni valamit. A nőknek egyesülniük kell akaratuk biztosabb érvényesítése érdekében. Azt mondja a levélíró, hogy a márciusi ifjak kimondták a szabadságot, de nem tartják meg, mert félnek attól, hogy életük többé már nem lesz olyan kényelmes, mint azelőtt volt. Más népeket fel akarnak szabadítani a magyar ifjak, de a magyar nőket nem. Az igazság napját hirdeti a szerző, mely majd elhozza a nő számára a szabadságot, ha képes lesz letörni láncait. A levél végén a szerző biztosít arról, hogy a nők szabadságuk érdekében mindent meg fognak tenni. A névtelen levél szerzője valószínűleg nő volt, erre a T./1. személyű igealakokból, és a hangnemből lehet következtetni.

Karacs Teréz, aki 1848-ban már két éve igazgatja a miskolci leánynevelő intézetet, levelet intézett a Pesti Divatlap szerkesztőjéhez,[12] amelyben kiemeli, hogy ismeri a szerkesztő nézeteit a nőnevelés ügyét illetően, ezért tartja fontosnak, hogy a napokban növendékei által írt dolgozatokból néhányat ismertessen. A szerkesztő később egy dolgozatot, Sóldos Liláét meg is jelenteti, [111 külön kiemelve, hogy akiben már fiatal korában is ilyen lelkes, honleányi érzések vannak, az mennyi szépet és jót tehet majd felnőttként az országáért. Karacs Teréz cikkében tájékoztatásul közli, hogy a miskolci intézetben töltött két év óta 120 növendék fordult meg a keze alatt, 1848-ban például 81. Karacs Teréz külön kiemeli azt is, hogy meggyőződése szerint növendékei közül kevés van olyan, aki másképp érez, mint az elküldött levelek szerzői. Karacs szerint a nőt csak hazája ismeretére kell megtanítani, s akkor tudni fogja kötelességeit, és ez a nőnevelés célja.

Seltenreich Károly, a pesti nőnevelő intézet igazgatója, a Pesti Divatlapban megjelent cikkében[13] a nőnevelés elhanyagolt állapotáról ír. Maga az állam sem fordított a nőnevelésre megfelelő figyelmet, mert meg volt győződve arról, hogy csak a férfinem képzése szükséges. A törvények nem szólnak a nőnevelésről. Seltenreich fontosnak tartja, hogy a nőnevelés is a társadalmi művelődés részévé váljon, s ennek fejlődését elő kell segíteni. Ez a fajta reformtörekvés már régen szükséges volt, mert – Seltenreich erre külön felhívja a figyelmet – ha az emberi nem állapotát akarjuk javítani, akkor a nőneveléssel kell kezdeni, hiszen a nő az, aki a művelődésre befolyással bír. És ami a legfontosabb, nemcsak természetét, de ösztöneit és nézeteit is örökli majd születendő gyermeke, tehát ezért olyan lényeges az, hogy az anyákat is megfelelően képezzék, hiszen a gyermek is olyan lesz, mint az anya. Fontosnak tartja, hogy a lányokat hármas hivatásuknak megfelelően oktassák, de ha ezeken a határokon túllép a nevelés, annak káros következményei lehetnek. A szerző által megrajzolt nőideál legfőbb vonása, hogy mindig támasza férjének. Feleségként és gazdasszonyként legyen bölcs, okos, házias, takarékos, rendszerető és a cselédségre is jó hatással legyen. Olyan anya legyen, aki az államnak egészséges, erős, művelt és jellemes polgárokat nevel egy szebb és boldogabb jövő érdekében.

Vahot Imre ehhez a részhez szerkesztői megjegyzést fűz, amelyben felhívja a figyelmet arra, hogy a nő hármas hivatását ki kell egészíteni még egy kötelességgel, tehát ne csak anya, gazdasszony és nő legyen, hanem honleány is.

A szerző részletesen, három szempont szerint csoportosítva szól a korabeli nőnevelés hibáiról. A lányok korán elpuhulnak, elhíznak, és tunyák lesznek ahelyett, hogy természetes életmódot folytatnának. A lányok testük kifejlődését akadályozó kényelmetlen ruhákat hordanak, ezért már kiskorukban eltunyulnak, sőt esetenként nyomorékká válnak. A női nemnek hivatásával összefüggő testi-lelki képzést kell kapnia. Tudományokat is kell a lányoknak tanulniuk, de a szerző szerint csak a legegyszerűbb ismereteket képesek felfogni. A korabeli tankönyvek a katekizáló módszert követték, Mária Terézia óta nem történt változás ebben. A tanítók a leírt szövegeken kívül többet és mást nem tanítottak. Cél az kell, hogy legyen, hangsúlyozza a szerző, hogy a tudományokat szabadon és korlátok nélkül terjesszék, mert csak akkor van igazi igazság tartalmuk. A szerző szerint az oktatásnak erényekre kéne serkentenie a nőket, de a lányokat már kiskorukban fogadott vagy erkölcstelen felügyelőnők kezei alá adják vagy társaságokban mutogatják őket. Mindezen dolgok nem segítik a női jellem fejlődését. Seltenreich szerint a megoldás az lenne, ha minden anya tanulna neveléstudományt, mert minden anya egyszersmind nevelő is. Összefoglalásul a szerző még egyszer kiemeli, hogy a mostani állapotában a jellemfejlesztő és nemzeti irányú nevelés rossz, elhanyagolt állapotban van, és nincs remény arra, hogy az áldozattal kivívott szabadság eszményei majd a nők által átadhatnak az utókornak. Ez csakis akkor lehetséges, ha a nők képzéséről maga az állam célszerűen és általánosan fog gondoskodni, és ez az a szent cél, amiért majd az új kormánynak munkálkodnia kell.

Az 1848-iki tanügyi kongresszus[14] a nőnevelés kérdéseivel is foglalkozott, és a következő kívánalmakat fogalmazta meg. Állítsanak fel nőképzőket, és csak ezekben a képzőkben szerzett [112 oklevél jogosíthasson fel valakit arra, hogy nyilvános óvodákban, nőiskolákban vagy magánnevelőként dolgozzon. Míg ezeket a nőképző intézeteket felállítják, a leendő nevelőnők álljanak ki egy neveléstani vizsgálatot, ahol készültségükről bizonyítványt nyerhetnek. A magán felsőbb leányneveldékre és tanodákra egy közös nevelési rendszer legyen érvényes, mely az országos köznevelés alapelvei szerint az idegen nyelvek kizárása nélkül működik. A magán alsóbb leánynevelő intézetekre is országos tanrendszer kiszabását írja elő, valamint azt, hogy ezek az intézmények is közigazgatás alá vonassanak. A nyilvános leánytanodákat is szabályozni kell. A leánytanodák felszerelései és kormányzata állami felügyelet alá tartozzon. A leánytanodákat a fiútanodáktól szigorúan el kell különíteni. A tanulmányok célja, hogy segítségükkel a nők magukat és környezetüket boldogítani tudják, és megfeleljenek honleányi hivatásuknak. A következő tantárgyakat oktatnák: varrás, fonás, egyéb kézi munka, vallás, erkölcstan, nőihivatástan, olvasás, írás, levelek s egyéb szükséges iratok fogalmazása, számolás, egészségtan, házigazdasszonyságtan, természettan, világ és magyar történelem és ének. A tankötelezettség 6-tól 12 éves korig tart, s ezek után minden leányt utóképzésre köteleztetnek. Egyforma legyen a fizetésük mind a leánynevelő-intézetekben, mind a férfinevelő-intézetekben tanító nevelőknek. Ezeken kívül cél még egy a nőneveléssel összekapcsolódó cselédképző rendszer kiépítése. Szóba kerül még a tanítónőképzőkre vonatkozó intézkedés is, melyben javasolják, hogy ezek a felállítandó tanítónőképzők 3 évfolyammal működjenek hasonlóan a férfiképzőkhöz, és növendékeik elemi iskolát végzett, 16 éves lányokból kerüljenek ki. Tantárgyaik közé tartozzanak mindazok a tantárgyak, melyeket az elemi iskolákban oktatnak ezeken kívül: testi és szellemi neveléstan, módszertan, rajz, egészségtan, műtan, varrás, fonás, hímzés, főzés, sütés, mosás, tejkezelés, baromfinevelészet, konyhakertészet.

Érdemes ezek után áttekinteni, hogy a cikkekben felvetett elméleti követelések hogyan valósultak meg a gyakorlatban.

Oroszhegyi Jósa cikkében[15] hét olyan intézetről tesz említést, amely az 1848/49-es években működött. Majer István cikkében említi Scitovsky pécsi, Haulika zágrábi, Kluch nyitrai és Kopácsy balassagyarmati nőnevelő intézetét. Tehát ez összesen négy, és ehhez járul még hozzá az a négy intézmény, amit a szakirodalom is szélesebb körben ismer, Zirzen Janka jászberényi, Karacs Teréz miskolci, Teleki Blanka pesti és Seltenreich Károly Pesten Béla utca 249. alatt található nőnevelő intézete.

Zirzen Janka intézete 1840-ben nyitotta meg kapuit, de anyagi okok miatt hamarosan bezárt, majd 1846-tól 1849-ig ismét működött.

A miskolci nőnevelő intézet 1846. szeptember 8-án kezdi meg működését. Az első tanévben 69 diákja volt, mind 12 és 16 év közötti polgárlány. Három osztályos rendszere 1859-ig működött, némely szakokon azonban négy osztály is volt. Az első években minden tárgyat Karacs Teréz tanított, a német, ének és a rajz kivételével. Amit tanított, mindig szemléltette is. Gyakran a növendékek adták össze a pénzt, hogy az intézet működni tudjon. Karacs nem engedte a magolást, értelmező tanulást követelt meg. 1848-ban Pest kiürítésekor Karacs Teréz, Teleki Blankával ellentétben nem zárta be intézetét, hanem továbbműködtette.

Seltenreich Károly nőnevelő intézetének programja[16] a Nevelési Emléklapokban olvasható. Az intézet általános képzési tárgyai voltak: magyar és német nyelvoktatás, olvasás, szép és helyesírás, írásbeli fogalmazások, szavalások, vallás- és erkölcstan, nőihivatás – és háztartástan, természettan és története, közönséges földleírás – különösen Magyarországról –, a világ és magyarok története, az emberi test ismerete, egészségtan, elmebeli gyakorlások, fej s számjegyekkel való számolás, [113 női kézimunkák és francia nyelven való társalgás. Különös képzési tárgyként említik az idegen nyelveket, rajzolást, a zenét és a táncot. Az oktatási nyelv a magyar és a német. Seltenreich a cikkben pontos elszámolást ad az intézet anyagi vonatkozásairól, az élelemről, az intézet berendezéséről és azokról a személyes dolgokról, amikkel minden tanulónak rendelkeznie kell. Az intézményben a diákokat koruk, tehetségük és előmenetelük szempontjából három főosztályra osztják.

Teleki Blanka intézete 1846-ban, a Majthényi házban nyitotta meg kapuit. A pesti intézetben tanított Vasvári Pál, Hanák János és Thern Károly. Az első évben az intézetnek egyetlen, 1847-ben azonban már 14 növendéke volt. 1848-ban már annyian jelentkeztek, hogy sok növendéket vissza kellett utasítania a grófnőnek. Teleki Blanka növendékei nem feledkeztek meg a nők műveléséről sem. 1848-ban Pest kiürítésekor az intézet bezárta kapuit, Teleki intézetének tanárai pedig a honvédségbe jelentkeztek.

Befejezésként fontosnak tartom megemlíteni azt, hogy a nők egyenlő politikai, művelődési és hivatásbeli jogaira való törekvés, majd később az egyenlőség megteremtődése természetes úton is bekövetkezett volna, hiszen az ország életében folyamatosan végbemenő politikai, gazdasági és szociális változások az értékek és normák folyamatos átértékelődését hozzák magukkal. Azonban a reformkorban volt néhány olyan személyiség, aki képes volt arra, hogy felmérje az ország helyzetét, és belássa, hogy csak úgy lehet egy ország oktatási és kulturális helyzetét fejleszteni, ha a nők neveléséből indulunk ki, mert egyszer majd a fiatal lányok is anyák lesznek, és akkor majd nekik kell tudniuk, hogy hogyan neveljék gyermekeiket. Ezek a személyek, Karacs Teréz, Seltenreich Károly, Teleki Blanka, Oroszhegyi Jósa, Fáy András, Hetényi János, Steinacker Gusztáv a nőnevelési törekvéseiket tudatosan dolgozták ki. A nők helyzetének javítását a sajtóban kifejtett elméleteikkel, később ezeknek a gyakorlatban való megvalósulásával tudatosan segítették elő, hogy majd az 1848/49-es évre a szabadságharc három fő eszményével – szabadság, egyenlőség, testvériség – összefonódva a nőnevelés helyzete a haladás és fejlődés útjára léphessen.

Kereszty Orsolya [114

[1] A magyar sajtó története II/1. Szerk.: Kosáry Domokos és Németh G. Béla. Bp. Akadémiai K. 1985. 52–53.

[2] Majer István: A nyilvános nőnevelés rendszerének korszerű vizsgálata. = Honderű 1848. Télhó 29. 56–58, 73–76, 89–91.

[3] Oroszhegyi Jósa: Szózat a nőnevelés ügyében. = Társalkodó 1848. márc. 10. 73–75.

[4] Oroszhegyi Jósa: i. m. 75.

[5] Jókai Mór: Nőszabadság. = Életképek 1848. máj. 23. 385.

[6] Teleki Blanka: Hadi zászló a magyar hölgyek kezében. = Nemzetőr 1848. márc. 27. 665.

[7] Névtelen szerző: Derék honleányok! = Nemzetőr 1848. márc. 27. 665.

[8] Csiszár Amália: Női szózat Erdélyből. = Pesti Divatlap 1848. ápr. 15. 472.

[9] Vahot Imre: Radikál magyar hölgyek kívánatai. = Pesti Divatlap 1848. ápr. 29. 521–522.

[10] Teleki Blanka: Elébb reform, aztán nőemancipáció. = Életképek 1848. máj. 7. 593–594.

[11] Névtelen szerző levele = Életképek 1848. máj. 14. 639.

[12] Karacs Teréz: Levél a Pesti Divatlap főszerkesztőjéhez. = Pesti Divatlap 1848. jún. 25. 773–774.

[13] Seltenreich Károly: Reform és nőnevelés. = Pesti Divatlap 1848. máj. 27. 649–654.

[14] Az 1848-iki tanügyi kongresszus a nőnevelésről: Nőnevelésünk hiányai s a honi nőnevelés körüli teendők ezekben összpontosítatnak. = Nevelési Emléklapok 1848. 15–16, 19–21.

[15] Oroszhegyi Jósa: i. m. 74.

[16] Seltenreich Károly felsőbb helyen is jóváhagyott nőnevelő intézetének programmja. Pesten Béla utca 249. = Nevelési Emléklapok 1848. 157–158.