|
Ne bántsd a magyart
Az török áfium* ellen való orvosság,
avagy
Az töröknek magyarral való békessége ellen való antidotum*.
Sors bona, nihil, aliud.
Dulce et decorum est Pro Patria mori.
Mors et fugacem persequitur virum.
Dulcius est pro Patria vivere*.
[Jó szerencse, semmi más. Szép és
dicsőséges dolog a hazáért meghalni.
A halál még a menekülő férfit is
eléri. Még szebb a hazáért élni.]
.jpg/260px-Ne_b%C3%A1ntsd_a_magyart_(1920).jpg)
Cyrus király, mikor Cresusra Sardis várasát vitatta* volna, azt irja a historia, a városnak megvételekor egy vitéz magára a Cresus királyra akadván, s nem tudván ki légyen, meg akarja vala ölni. Cresus király fia, aki egész életében néma vala, és soha egy szót nem szólhatott vala, ott találkozván akkor lenni az atyja mellett, látván veszedelmét atyjának, megszólala a vitézhez, mondván neki: Ne bántsd a királt. Valyon nem hasonló-e az én mostani felkiáltásom, édes Nemzetem, te hozzád? Látok egy rettenetes sárkánt, mely méreggel dühösséggel teli, kapóul* és ölében viseli a magyar koronát; én csaknem mint egy néma, kinek semmi professiom [hivatásom] a mesterséges szólásra nincsen, felkiáltok mindazonáltal, ha kiáltásommal elijeszthetném ezt a dühös sárkánt, kiáltván: Ne bántsd a magyart! Szegény magyar nemzet, annyira jutott-e ügyed, hogy senki ne is kiáltson fel utolsó veszedelmeden? hogy senkinek ne keseredjék meg szíve romlásodon? hogy senki utolsó halállal való küzködéseden egy biztató szót ne mondjon? Egyedül legyek-e én őrállód, vigyázód, ki megjelentsem veszedelmedet? Nehéz ugyan ez a hivatal nékem, de ha az Isten az hazámhoz való szeretetet reám tette, imé kiáltok, imé üvöltök: hallj meg engem, élő magyar, ihon a veszedelem, ihon az emésztő tüz! Ime tudománt tészek* előtted, nagy Isten, mindent akit tudok kikiáltok, hogy éntülem elaluvásomért nemzetem vérét ne kérd elől, amint megfenyegettél az nagy Ezekhiel prophétával: Venientem gladium nisi annunciaverit speculator, animarum quae perierint sangvinem de manu ejus requiret Dominus [Ha az őrálló a közeledő kardot (fegyvert, veszedelmet) nem jelzi, a fegyvertől elveszettek vérét az ő kezéből kéri számon az Úr].
De mi dolog ez, magyarok, hogy nem csak az őrállótok jelenségét* hallván, hanem magatok szemével a veszedelmet látjátok, s mégis fel nem serkentek mély álmotokbul? Úgy hallom, a tengeri medve oly bátorságos és gond nélkül való a menykő félelmétől, hogy mikor legjobban dörög is az ég, az mentül magasabb kősziklára felhág és ott édesden aluszik. Avagy talám ilyen securitással [biztonságban] vattok ti is? Ugy vagyon. Az borostyánfának is irják a naturalisták* menykő ellen való bizodalmát; ugy vagyon, azért is adtuk magunkat ennek a laurusnak* árnyéka alá, hogy megmaradhassunk. De félek rajta, hogy a Fatum* ennek a nemes ágnak az erejét megtompitotta csak a mi veszedelmünkre is, vagy hogy hervad belső titkos okokbul gyökere. Ha azért okvetetlen bizodalmat nem találunk csak a mezitelen reménségben, szükséges, hogy oltalmat nézzünk magunknak magunk emberségében és vigyázásunkban Isten után. A pacsirták példája adjon okot nekünk a mi magunk bizodalmában, mely ha nem lesz, héjában reménljük szomszédoktul s más idegen barátinktul segitséget. De még az Istentül is tunyául kérni segitséget, vétek és bolondság, amint bölcs Demosthenes* néha mondja vala: Nam non modo Deus, sed ne amicus quidem rogandus est, ut dormitanti cuiquam aut desidi praesidio sit. [Mert nemhogy az Istent, de még a barátot sem szabad kérni arra, hogy az alvónak vagy renyhének segitségére legyen.] Magyarok, tinéktek szólok. Ez a rettenetes sárkány, a török, Váradot, Jenőt tőlünk elvette*, sok ezer magyar lelket rabságba vitt, sokat a kardnak élivel emésztett meg; Erdélyt, koronánknak egy legszebbik boglárát, felprédálta, zavarta, fejedelmét eltiporta, gázolja nemzetünket, országunkat, mint egy erdei kan a szépen plántált szőlőt. Kérdezkedjetek mostan egymástul, kit illet ez a veszély, kit fenyeget ez a háboru? Ha feltaláljuk azt tiszta elménkkel, hogy ez nem mi nyavalyánk, ámbár hallgassunk, bizzuk másoknak discretiójára [jóakaratára] oltalmunkat. De ha az oktalan állatok a magok barlangjoknak bántódásáért, a magok kölyköknek elviteleért készek a halált szenyvedni: mennyivel minékünk inkább, kik dicsőséges magyar vérnek maradéki vagyunk, az mi atyánkfiaiért, atyáinkért, anyáinkért, feleségünkért, gyermekünkért, hazánkért meg kell indulnunk, halálra is, ha kévántatik mennünk, mégis legalább bosszut ezen a dühödt eben állanunk. Talám vagyon oly gondolatja némelynek, hogy aki megesett, megesett, orvosolhatatlan dolog már, de megszünik ez a dühödt eb ezután, mert Rákóczit kévánsága szerint elvesztette, Erdélyt megalázta, Magyarországot megijesztette, elég az neki. Hivságnak hivsága ez az gondolat; forgassuk elő a historiákat, és megtaláljuk, hogy miolta az kaspiai barlangok közül kijütt a török dühös nemzet, keresztyén vérnek patakul folyása soha meg nem állott. Mert:
Regi frenis nequit
Et ira, et ardens hostis, et victoria,
Gladiusque felix, cujus infecti semel
Vecors libido est.
[Féket nem vetsz zabolával
Haragnak, ellenség dühének és diadalnak,
S győztes kardnak sem, melynek bolond kivánsága,
Hogy vérrel festessék.]
Nem használ itt senkinek az ártatlanság, nem a türés s együgyüség, annál készebb az török azt rontani, mentül maga kára nélkül cselekedheti jobban azt. Több száz esztendejével már, hogy a frigynek árnyéka minket nem nyugodtott, hanem rontott és ez alatt ugyan megromlánk; Erdélyt az adózás s az alázatosság meg nem mentette, hanem ez az elhitel megrontotta.
Gondolom, hogy itt mondja valaki: mind igaz ez, de mi magunktól elégtelenek vagyunk magunk oltalmára. Úgy vagyon az, meg kell vallanunk, a török erejéhez képest mi csak nyomorultak vagyunk; de viszont ez a gondolkodás is nem kicsint árt nékünk, valaminthogy régenten görögöknek ártott, mikor a persiaiakkal conferálták [összehasonlították] a magok erejét, ez a gondolkodás igen mélyen vala ő nálok begyükerezve, ugy annyira, hogy mikor a persiaiak valamelyik részére Görögországnak hadat inditottak volna, az többi görögök szerencséseknek tartják vala magokat, ha azonban békével maradhatnak vala. Igy lévén, persiaiak a görögöket mind elgázolták, mig az elkerülhetetlen kénytelenség avagy desperatio* ugy annyira görögök szivét nem keményitette volna, hogy Xerxes* király ellen, amely annyi száz ezer embert hoz vala, kevés ezerrel ellentállának, és annyira megverték azt a számlálhatatlan sokaságot, hogy szégyennel gyalázattal kelle a királynak visszafutni.
Ha azért ez a kénytelenség, szükség, fatalis necessitas [végzetes kényszerűség] megorvoslotta görögökben sziveknek lágyságát és tunyaságát, miért minékünk is, lévén szintén abban az elkerülhetetlen veszélyben ügyünk, nem csinál egy férfiu gondolkodást szivünkben, hogy avagy megoltalmazzuk magunkat, avagy vitéz módra haljunk meg? Praestat mori uti leonem, quam vivere sicut asinum. [Jobb meghalni oroszlánként, mint élni szamárként.] Aesopus* azt mondja vala egy fabulájában, hogy a nyulak megunakodván életüktül, mivelhogy minden állatoknál félénkebbek volnának, és csak szaladásban volna minden securitások, azt végezék magokban, hogy egy nagy tóban egyszersmind neki rugaszkodván belé ölnék magokat. Történék azonban, hogy mikor már a tóhoz érkeztek volna, a parton lévő békák megijedvén a nyulaktól, a tóban beszökdösének; kit meglátván egy öreg nyul, igy kiálta fel a többinek: megálljatok, nyulak; mi azért megyünk vala a tóban veszni, hogy azt tudtuk, nincs nálunknál félénkebb állat; de imé, látjuk, a békák még nálunk is félénkebbek, mert mielőttünk ugrának be a tóban; azért ne öljük még meg magunkat az egyszer. Által kell minékünk esnünk a mi szerencsénken, ha megmaradást kévánunk, és ugy vessünk számot, hogy minékünk magunknak. Mert én nem látok egy szomszédot is, sem egy idegen nemzetet is, aki a mi kedvünkért örömest szerencséltesse a maga békességes voltát a mi veszedelmünkkel. A vizben haló embertül fél a hajóban ülő is, hogy őtet is be ne vonja magával.
Lengyel egyik szomszédunk; de ettül nem várhatunk semmi segitséget, mert ő maga is ez elmult hadakozásában megerőtlenedett, mert most is muszkátul békével nem hagyattatik, mert Svéciátul nem oly securus [biztos], hogy más gondolatokat csinálhasson, mert a tatárnak szomszédságában vagyon, mert a kozákkal nem ugy componálta [rendezte] dolgait hogy bizodalmas legyen benne, mert a törökkel békessége vagyon, és (a mint ők mondják) ugyan beneficiumokkal is obstringálta [jótéteményekkel lekötelezte] török a lengyeleket ez elmult hadakozásban a tatár segitségével, mert ennek a respublicának nincsen igyekezeti sem az uj jó hirnek, sem az országoknak keresésére, sem acquisitiójára [megszerzésére], hanem a maga békével való maradására. Lengyelben azért nincs mit reménlenünk.
Német a másik szomszédunk. Ki kell itt választanunk a többitül a mi kegyelmes urunkat királyunkat, aki kétség nélkül minden igyekezetével azon vagyon, hogy minket mint sajátját oltalmazzon, noha sok hadakozási alkalmasént megemésztették az ő tárházait és haereditarium országit [örökös tartományait]; noha most sem bizonyos Svécia* igyekezetitül, a melyek uj tumultusokat az imperiumban kezdenek [új zavarokat támasztanak a német birodalomban], noha a francuz királytul, régi antagonistátul [ellenfelétől] tartani kell; noha az imperiumbeli electorok [birodalmi választófejedelmek] is nem oly egyirányu sinceritással [őszinteséggel] vannak ő Felségéhez, az mint kévántatnék; noha spanyor királyt is, ha sulyosodni kezd a hadakozás az portugálusokkal, nem hadhatja segitség nélkül, ugy mint atyjafiát. Hanem szóljunk in genere [általában] az német nemzetrül és az imperiumról. Azért azt tudjuk-e, hogy a német nemzet maga veszedelmével megcserélje a békességét és boldogságot, melyben otthon vagyon? azt tudjuk-e, hogy a magyar névnek oly obligatusa [lekötelezettje], hogy egy ilyen nagy bestiával, mint a török, kockára vesse a maga securitását? hogy elfelejtette a régi hunnusoknak Attilával és azután is más magyaroknak Németországban való rablását és pusztitását? hogy kévánja a magyaroknak ismég oly talpraállását, akitül azután is tartani kelljen? hogy a mi kegyelmes urunknak is, az császárnak, szeressenek annyi hatalmát és accessióját [növekedését] látni, kitül a magok libertását [szabadságát] azután félteni kelljen magoknak? És ha szintén ad is segitséget, az mint elhiszem hogy ad is valamit, hogy az vagy derekas legyen vagy continuálandó [folyton tartó], hogy az elegedendő lészen megmaradásunkra, hogy az a mi nehézségünk nélkül lészen, hogy az ha nyér mit, magának ne akarja tartani azt, hogy az in tempore kellő időben legyen, akit rákháton mondanak a magyarok hogy jár: – alig hihetem.
Olasz a harmadik szomszéd; de ennek távullétele, a tengernek közinkben való vetése, a sok urakra és hercegekre való eloszlása az országnak s különb mindeniknek interesre [érdeke], nem hagy minekünk nagy reménséget vetnünk az onnan való segitségben, noha én elhittem, hogy azok a főurak és fejedelmek el nem mulatják ugyan ugy, ha mitőlünk látnak jó igyekezetet és ugyan valóságos operátiót, mind pénzzel, mind néppel, mind tanáccsal megsegitenek.
Spanyor nemzetnek messzesége, Luzitániában való belékeveredése s hadakozása minden tovább való discursusokat egyszerre elmetsz; nem kell arról többet szólanunk.
Francuz nemzetrül van mit mondanunk. Ez a nemzet bizonyára hadakozó, dicsőséges, hatalmas, de az is nyilván vagyon, mikor nem magának keres s nem magának hadakozik, nem igen sok jót várhatni tüle. A mi magyar historiánk két példát mutat felőlök. Egyik mikor Nápoly alatt* Zsigmond király a harcot a francuzok miatt elveszté, az másik a pápai* árultatást*. Egyikbül sem csinálhatunk magunknak felőlük kévánatos emlékezetet. Ahhoz, a francuz ha győzedelmes, eltürhetetlen, ha nyomorodott, semmirekellő.
Muszkát nem számlálom, mert álomhoz hasonló discursus volna inkább, hogysem valósághoz; noha tudom, hogy némely nagy emberek, nem tudom micsodás reménységeket csináltak magoknak, de az mint fön irám, sem reménlhetjük, sem nem kivánhatjuk. Az ő országok messze, az ő népek goromba, az ő hadakozások semmirekellő, vitézségek nevetséges, politikájok ostoba, birodalmok tyrannis; kinek kelljen hát az ő segitségek!
Anglia csaknem más világ, más természet, más hadakozás, nincs olyra sem szükségünk, sem kévánhatjuk.
Im a keresztyénséget mind előszámlálánk, s nyilván látjuk, ezektül sem lehet a segitség ugy, hogy az legyen fundamentoma az mi szabadulásunknak. De engedjük meg, lehessen, engedjük meg, sok idegen népek jöjjenek segitségünkre, de ha idegenen fog állani a hadakozásnak administratiója [a háború vezetése], bizonyára semmit nem bizakodhatunk. Mert forgassuk fel a historiákat, és megtaláljuk, hogy jóllehet magyar is sok helyen botlott a vitézségben, és sokszor rosszul cselekedett, mindazonáltal a derekas veszedelmek az idegenektül estek; holott avagy nem érzették ugy nyavalyánkat, avagy a kéntelenség nem erőltette őket a szerencséltetésre mint a magyart. Mert akinek nem borja, nem nyalja, és a magyar nemzet a Magyarországgal egyenlő természetet visel; valaki idegen jön belé, avagy nem tud, avagy nincs szerencséje az operáláshoz. Menjünk példákra; és bár csak Mátyás király halála után való historiát rumináljunk [vizsgáljunk], meglátjuk, hogy Fels Lénárd, Rogendorff, Joachim Brandenburgi herceg operátiói, kik talám másutt vitéz generálisok voltak, országunkban haszontalanul multak el; meglátjuk a sok várak s erősségek megadásában az idegeneket vétkeseknek lenni. Mert Budát megtartja vala Nádasdi Tamás szultán Szulimán* ellen, ha az idegenek nem kénszeritik vala a feladásra, kik miatt csaknem maga is rosszul jára; meglátjuk amaz vitézlő urat Losoncit* Temesvárral együtt veszni az idegenek miatt; idegen volt Aldana*, ki Lippát, idegen volt Liscanus és Salamanca*, kik Esztergamot gyalázatosan feladák. Idegenek miatt vitéz Nyári Pálnak* is Egret meg kelle adni. Tata* idegenek miatt veszett. Pápa* idegen nép miatt, s vele együtt törökké lőn; Kosztaniczát Horvátországban egy Kranicz veszté el. Székes-Fejérvár* is igy vesze idegen miatt, Erdődöt*, Győrt*, Klisszát*, Kanizsát* idegenek árulák el. Tekintsük meg, Katzianer* expeditiójában mint jára, tekintsük Basta, Svendi Lázár, Belgiojosa, Colalto, Buquoy, Rosswurm, Montenegro, Eckenperger, Hardegg hadakozásit: bizonyára semmi jónkra nem voltak. Tekintsük Erasmus Teuffel* harcát, ki nem csak szerencsétlenül, de egész keresztyén nemzetnek olyan gyalázatjára volt, hogy soha eleget rajta nem bánkódhatunk, holott azt irja Istvánfi*, egy messzely vajon vagy mézen árulnak vala egy németet a törökök. Nézze meg Joviust*, aki Istvánfinak* nem hiszen. De nem láttunk viszont ennyi sok dicsőséges más operátiókat, avagy szállott váraknak megsegitését, avagy török földön vitéz progressusokat [szerencsés hadműveleteket]; és ha melyek voltak is talám néha, egy április szeléhez hasonlók voltak azok a segitségek, melyek oly nagy dicsekedéssel hazánkban jöttek nyáron, s aratás után ősszel, jól megrabolván országunkat, visszamentek s magunkat magunknak hattak; kinek nagyobb bizonyságát, aki látni akarja, nézze meg Istvánfiban*, XXVIII. részében vége felé, és több sok más helyeken.
Ne adja Isten azt, hogy az én pennám az idegen nemzeteknek akármelyikéről is igyekezzék gyalázatokat irnia: nem az én célom az, mert tudom minden nemzetnek maga dicsőségét elegedendőképpen mindennap historiákkal is bizonyitani. De azt concludálni kévánom, hogy mi magyarok ne tegyünk fundamentomot senki vitézségében, hanem mig Isten ép kezet-lábat adott kinek-kinek, azon erőlködjék, hogy az idegenek ne legyenek szükségesek principaliter, hanem accessorie [ne főképpen, hanem csak mint kisegítő erőt vegyük őket igénybe], segitségképpen, mert bizonyára az mi sebünk senkinek ugy nem fáj mint minékünk, senki nem érzi nyavalyánkat, ugy mint mi. Tehát következik abbul, hogy senki olyan serényen is nem nyul az orvossághoz, mint minékünk kellene nyulnunk, főképpen ha az az orvosság veszedelemmel jár.
Itt talám valaki engemet megszólit s kérdi tülem: mit akarsz ezekbül a sok beszédekbül kihozni? mit tanácslasz? könnyü akárkinek is deklamálni, prédikálni, de orvosság kell a betegnek, flastrom a sebnek. Én arra rövideden felelek, meg is duplázom kiáltásomat: Fegyver, fegyver, fegyver kévántatik, és jó vitézi resolutio!* Ezenkivül én semmit sem tudok, sem mondok. Avagy azért, magyarok, evvel oltalmazzuk meg magunkat, avagy vitézül haljunk meg mindnyájan, mert non datur aliud medium [más mód nincsen]. Elfussunk? nincs hová, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk, senki a maga országábul barátságunkért ki nem megyen, hogy minket helyheztessen belé: az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun nincs, hanem Pannoniában. Hic vobis vel vincendum vel moriendum est. [Itt győznötök, vagy halnotok kell.]
De miért kelljen elvesznünk avagy kétségben esnünk, mig csontjainkban velő, ereinkben vér, mig Isten mennyországban az mi bizodalmunk lehet, mig karunkban kopját, markunkban szablyát szorithatunk? Avagy különb compositióból [anyagból] vagyon-e az mi ellenségünk felépitve? vagy nem azoktul a vitéz magyaroktul származtunk-e mi, kik kevés néppel számtalan sok ezer pogányokat kergettek? Nincsen-e Istennek hatalmában Hunyadi győzedelmeit, Mátyás király dicsőségeit kezünkben ismég ujonnan megvirágoztatni? De ugy, ha mindnyájan egy szivvel, egy lélekkel, segitségül hiván Istennek szent nevét, körmösen nyulunk a magunk dolgához, és fáradunk, vigyázunk, tusakodunk az mi életünkért. A fáradhatatlan szorgalmatosság, az unalom nélkül való vigyázás, az kész gyorsaság és a gyors készség szokta annak a drága fának gyümölcsét elérni, kit az emberek dicsőségnek hivnak. Minékünk pedig magyaroknak nem csak dicsőségünk, de a megmaradásunk is abban vagyon. Nem vakmerőségre hivok senkit, nem habahurjául* kévánom az mi nemes resolutiónkat, hanem okosságnak mértékletességével és állhatatos szivünknek megkeményitésével akarnám hogy előállanánk erre a nemzetünknek utolsó szükségére és a szerencse-birónak utolsó sententia-kimondására. Én is Catóval mondom azt, magyarok: [Ugyanis a dolog komoly; de ti nem féltek attól. Vagy pedig nagyon féltek; de elméteknek tehetetlensége és lágysága miatt egyik a másikra várakozván, késlekedtek, bízván a halhatatlan istenekben, kik e hazát sokszor a legnagyobb veszélyek közt is megtartották. De az istenek segítsége nem könyörgésekkel és asszonyos sóhajtásokkal szerezhető meg. Éberséggel, tevékenységgel, bölcs megfontolással minden dolgod szerencsésen halad; de ha tehetetlenségbe, tunyaságba merültél, hasztalan könyörögsz az istenekhez; azok megharagszanak rád, és ellenségeiddé válnak.]
Szántson, vessen, boronáljon, arasson és sok dolgot vigyen véghez a gazda ember ha élni akar cselédestül. Nam Dii laboribus omnia vendunt. [Mert az istenek mindent munkáért adnak.] Hát mennyivel inkább minékünk, kik veszedelemben vagyunk, az egész lelkünknek applicatióját, minden testünknek fáradságát fordítanunk kell az mi utolsó veszélyünknek eltávoztatására; mert egyébiránt kinek szántsunk, kinek vessünk, kinek arassunk, kinek neveljük édes magzatinkat, ha securitásunkra most gondot nem viselünk; majd a pogányé leszen az, aki most miénk, és csak öt esztendőt avagy kettőt sem igérhetünk magunknak, ha nem provideálunk*. De ismét itt nekem mondhatja valaki: Jó volna a hadakozás, ha kévánt sucessusokat [eredményeket], remélhetnénk magunknak: de azt sokszor próbáltuk, soha nem nyertünk véle, mindenkor markunkban szakadt.
Én arra igy felelek: Mig az mi militaris disciplinánk in flore volt [virágzásban volt], Corvinusok* alatt és más vitéz királyok alatt, nem igaz az, hogy markunkban szakadott volna soha is szándékunk. Teliek a historiák a mi magyar nemzetünknek dicsőségével, teli a világ azoknak emlékezetivel, és Európának egy szegelete sincs, aki az mi eleinkről becsülettel ne szólna; soha muzulman vér nagyobb folyásokkal nem folyt, mint a magyar kard miatt, soha senki ennek a pogány holdnak betöltését ugy nem késleltette, mint mi magyarok. De meg kell vallanunk, noha nyögve és pironkodva, mert: Dedecori est fortuna prior [Előbbi szerencsénk most gyalázatunkra van], olyan messze estünk mi mostani magyarok a régiektől, hogy ha előljőnének mostan más világról azok a mi vitéz eleink, sem mi őket, sem ők minket meg nem ismerhetnének. Mert nyelvünkön, szólásunkon kivül mivel hasonlitjuk mi magunkat azokhoz? és bizonyára mondhatnák nékünk: Vox quidem vox Jacob, manus autem Esau. [A hang ugyan Jákobé, de a kéz Ézsau keze.] Csufsága lettünk a nemzeteknek és magunknak, ellenségünknek penig, valahonnan jön reánk, prédájává. Miért? a vitézségnek disciplinája meg nem tartásáért, a részegségért, a tunyaságért, az egymás-gyülölésért, és ezer ilyen vétkünkért. Én nem hizelkedhetem, édes nemzetem, tenéked, hogy hazugságommal dicsérjelek, mert a prófétaként: Popule meus, qui te beatum praedicant, ipsi te decipiunt [én népem, a kik boldognak hirdetnek, azok megcsalnak téged]; hanem im megmondom magadnak fogyatkozásaidat, olyan szivvel és szándékkal, hogy megismervén magad is, vesd ki ezt a mocskot lelkedből, reformáld vétkeidet, öltözzél igazságban, övedzzél erősséggel, hídd segitségedre a Jehovát, resolváld* magadat, avagy ajándékozd magad az Isten nevének és magadnak oltalmára kössünk kardot a pogány ellen. Ha azért a magunk fogyatkozásit megismerjük elébb, könnyebben az orvosságot is fellelhetjük azután. Vizsgáljuk meg hát micsoda formáju hadakozások voltanak azok, kik nem succedáltak*, és mi formán estek.
Ihon az igaz relatio:*
Mikor meghallottuk, hogy a török nagy készülettel fegyverkezik és készül reánk, mi is akkor, de későn tapodni* kezdtünk, kaptunk mindenfelé hadat, seregeket kezdtünk gyüjteni. De micsodás seregeket, micsoda hadakat? régi, látott, hallott vitézekből állott-e valyon ez a sereg? bizonyára nem, hanem mentül rosszabb, hitetlenebb, istentelenebb, tolvajabb volt az országban, az gyült öszve a mi sipolásinkra. Ismég, ki volt ennek hadnagya?* ugyancsak szintén ilyen, vagy aki még jobban megelőzte a többit részegséggel, garázdasággal, kevélységgel, aki a maga vitézsége rudimentáit [első kísérleteit] vagy kassai kereskedőkön, vagy kecskeméti tőzséreken, vagy soproni kalmárokon, vagy más szabad városok s szegény polgárok kárán végezte el; aki nem a jó hirért, névért s becsületért, hazájához való szeretetiért iratta be magát a hadakozásban, hanem hogy jobban ezeket az ott fenn megirt virtusokat* szabadabbul üzhesse; aki hogy jobban valami boszuját valamely falura, vagy nemesemberre tölthesse, kévánt hadi emberré lenni, hogy evvel a titulussal [jogcímmel] mind módot, mind mentséget vétkének, mind impunitást [büntetlenséget] találjon. Igy azért nem sereg, nem hadakozáshoz való készület s becsület volt ez, nem szegény hazánkhoz s jó lélekből származott igyekezet, hanem farsangolás, bordély és ha még mi rosszabb nevet is tudnánk találni ennyi megfeslett erkölcsnek. Régenten amaz nagy Hannibálnak* vitéz hadát Campania, egy olaszországi gyönyörűséges tartomány, a maga gyönyörűségével, elvesztegette, ellanyhitotta és elerőtlenitette. Nincs a mi magyarinknak szüksége Campaniára; elébb hogysem a hadban jövünk, készen vagyunk immár, elvesztegetve, eltunyulva: Diis hominibusque invisi. [Isten és emberek előtt gyűlöltek.] Nem kell minekünk oly nagy ellenség mint a török; egy canicula melege, egy februariusnak szele, egy éjszakának virasztása, egy napnak koplalása megrontja a hadainkat és semmivé teszi. Ilyenek a mi köz hadaink; de mivel jobb ennél a nemesség? mivel jobb az uri rend? Bizonyára mind egy bordában szőttek vagyunk, egy cseppnyire is egyik rend a másikat nem csufolhatja. A mostani nemes nem gondolja meg, micsoda az igaz nemesség, mivel nyerték meg az mi eleink a nemességet, mivel tartatik is meg. Egy nemzet sem pattog ugy s nem kevélykedik nemesség titulusával mint a magyar, maga annak bizonyítására, conservatiójára, látja Isten, semmit nem cselekeszik. Ülnek haszontalanul fiaink vagy otthon atyjoknál és anyjoknál, vagy, ha ugyan derekasan látni, hallani akarnak (az mint ők mondják), egy magyar ur udvarában beállanak és szerződnek. Ott mit tanulnak? innya; mit többet? pompáskodni, egy mentét arannyal megprémezni, egy kantárt pillangókkal felczifrázni, egy forgóval, egy varrott lódinggal* pipeskedni, egy paripát futtatni, egy szóval: esküdni, hazudni és semmi jót nem követni. Hej, mely különb vala amaz lacedemoniai asszony, mikor a fiát, mely immár felnevelkedett vala, felfegyverezvén jó módjával, egy paist ada végtére neki ezen szókkal: aut cum hoc, aut in hoc*, azaz: avagy ezt hozd haza tisztességesen, avagy ebben halva hozzanak becsülettel. Mi penig nem igy, hanem ha udvarban nem megyen is az ifju*, sem hadban, sem végekben, sem idegen országokban vitézlő mesterségeket tanulni nem mégyen ugyan, hanem egy prókátorságot patvarián, nem az igazságnak szeretetibül penig, hanem másokat nyomoritani kévánván tanul, vagy papságra adja magát, Isten tudja micsoda indulatból. Az urfiak szintén ilyek; az ital legnagyobb mesterség és katonaság, mentül aljasabb s rosszabb lovászokkal, kóborló katonácskával társalkodhatnak, legnagyobb katonaságnak tartják; osztán ha a husz esztendőt alig érik is el, mindeniknek feleség kell. Ha tizen volnának is egy familiábul, senki nem tanul tudományokat, senki nem lész zarándokká, hogy láthasson, tudhasson abból valamit hazájának szolgálni. Ezek kévánják osztán a generálisságot, és ugyan ezeknek kell adnunk, mert nincs más jobb.
Oh egek! Oh Isten! mért hoztál ki minket Scitiábul, holott ottan avagy nem bomlottunk volna meg ennyire az Campaniában, avagy ha bomlottunk volna is, nem látott volna ennyi világ minket magunk rosszasága miatt veszni. De ha nincs haszon a panaszolkodásban és a haszontalan való fohászkodásban, nyuljunk az remediumokhoz [orvosságokhoz] ha vagyon; s vagyon is penig, ha akarunk. Mert noha az mi magunk népét az mint mostan vagyon, jól leábrázoltam, ugyan mindazonáltal, ha kérded: kit kévánok s micsoda nemzetet akarok oltalmamra, azt mondom: a magyart kévánom. Miért? azért, mert ez legalkalmatosabb, legerősebb, leggyorsabb és, ha akarja legvitézebb nemzetség. Kétszáz esztendeje leszen immár, hogy a magyar törökkel harcol. Hányszor a török császárok személyek szerint sok száz ezer emberekkel jöttek országunkban, csak az egy szultán Szulimánnak* is, ki legvitézebb császár vala az ottomán nemzetben, öt expeditiója volt, de mégis Isten nem hagyott mindnyájunknak elveszni; az mi veszett is, többire békesség alatt s frigynek szine alatt vesz, hogysem hadakozásban. Azért magyart kévánok oltalmamra, nem indust, nem garamantát, sem olaszt, sem németet, sem spanyort. Csak jobbítsuk meg magunkat, szabjunk más rendet dolgainknak, tegyük régi helyére és méltóságára militarem disciplinam: egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók, és ha kevesen vagyunk is, nem oly kevesen azért, hogy a török ebekkel meg ne bánassuk, hogy ily semminek tartott minket. Szükséges volna ugyan, hogy ezt a hadi tudományt bővebben megexplicálnám: de mivel arra most nincs nekem intencióm, hogy particulariter examináljam [részletesen értekezzem róla], in genere [általánosságban] mondok valamit, amit én tudok, hogy a mely talentomot Isten énnekem adott, ne ássam el haszontalanul a földben. Ezelőtt is penig irtam egy kis tractatust*, kinek neve Vitéz Hadnagy*, de csak magamnál tartom, mert én nem látok olyat, ki gyönyörködnék az olvasásban, maga bizony semmibül ugy ember nem tanulhat, mint abból. Én nem praetendálok* annyit tudni, hogy mindeneket taníthassak, mert az én experientiám [tapasztalásom] kicsiny és csak egynéhány csatábul áll, de olvastam s hallottam annyit, hogy némelyeknél, ugy gondoltam, többet tudok. Azoknak irom azért eztet, hogy, amint mondám, talentumomat el ne rejtsem, hanem aki hasznát veheti, vegye, aki nem, – lássa legalább bennem a jó kévánságot. Minnyájunknak kell ehez szólnunk, mert mikor ég a ház, mindentül jó néven vétetik, ha vizet hoz oltani; mennyivel inkább most szükséges a segitség, a jó tanács és a jó operatio!
I. Szükséges azért hogy a magyar nemzet, ha ettül a fenforgó vésztül meg akar szabadulni, ha magának, posteritásának [utódjainak] megmaradást kéván, tartson fegyvert kezében; de nem ugy mint eddig, hanem jóval is másképpen. Mert nem elég az, hogy minden particularis [magánembernek] embernek legyen fegyver házánál, noha annak is ugy kell lenni, hanem hogy az ország tartson egy armádát lábon készen, aki minden felé, minden órában, minden szempillantásban, télen, nyáron, oda mehessen, ahová szükség kévánja. Ez minden fundamentomja a mi megmaradásunknak, azért erről többet is kell szólanom.
II. Ennek az armádának számát determinative [határozottan] nem mondhatni minden időkre, mert néha nagyobb a szükség, néha kisebb. Ha azokban az üdőkben volnánk, mint eddig voltunk, hogy nem volt ugyan nyilvánvaló hadakozás, hanem békességnek homálya, aki alatt mindazonáltal az országunk igen megromlék: tehát én azt mondom, az ilyen időben szükséges volna, hogy a magyar nemzet tartana négy ezer gyalogot, nyolc ezer lovast. Tudom hogy lesz olyan, aki talám megneveti ezt az én tanácsomat ez iránt, hogy a lovast többnek mondám az gyalognál, holott a gyalog az ereje a hadakozásnak, ő viszi, ő tartja a várakat, a sáncokat, és jobbára őrajta fordul minden operatió. Ugy vagyon, én is megvallom mind ezeket, és a gyalogság a hadban a valóság, és a mint a régi generálisok mondták, a gyalogság keze, a lovasság lába a hadakozásnak; de én azért mondám, ha békességes idő volna mint eddig, akkor nincs várszállás, nincs valami más nagy ütközet, hanem csak rablás, csataképpen való meglopás és pusztitás, akinek az gyalogságot nem opponálhatnánk mindenfele, hanem a lovast hamar elküldhetnénk valahová szükség volna. Másodszor azt mondom, a töröknek is az ő ereje, mely a végekben vagyon, lovasból áll, és arra kell céloznunk, hogy annak ellene állhassunk. Harmadszor: az ország hosszu s keskeny, a gyalog lehetetlen dolog, mindenütt accurrálhasson [idejekorán megjelenhessen]. Negyedszer: Magyarország jobbára mezőség, a gyalog, mezőn nem subsistálhat* a könnyü lovas ellen még most, mig jobban rendben nem hozzuk magunkat.
III. Ez az armáda szükséges, hogy elegendő fizetéssel és minden provisióval administráltassék [szükségessel elláttassék]; oly fizetése legyen penig a vitéznek, hogy azzal becsületesen hóról-hóra beérje, magát ruházhassa, fegyverezhesse és eledelére elég legyen neki. Mert én azt az armádát örökösnek akarom lenni. Tehát arrul kell tennünk, a vitézlő nép, fogyatkozása miatt, ne kénszerittessék kóborlani, lopni s kijárni, ne szökni kételenségbül; azért abban ily limitatiót kellene observálni [korlátozást kellene betartani, következőképpen kellene meghatározni]. Először: minden embernek fegyvert, jót s hivataljához valót adni neki, minden készületivel, szerszámával; ehez jó erős posztót, ha lehetne gyalogságnak kéket, lovasnak verest ruházatjára, dolmányra, nadrágra s mentére, süvegére elegedendőt. Ehhez ismég hétrül-hétre vagy lisztet vagy kenyeret és sót, minden hónapra a lovasnak abrakot, szénát. Ezt igy disponálván, kevés pénz kellene főképpen gyalognak szükségére, de mindazonáltal kellene, mert ingyen senki nem szolgál örömest, hanem nyereségért, előmenetelért, becsületért; azért annyit kell pénzt is rendelni, hogy meg is érjék véle, örömest is találunk embert fizetésünkre, ne is legyen felettébb. A lovasnak sokkal több kell lovára nézve. Ismég azt is akarnám, hogy minden zászló aljának egy kincstartója volna, és hogy legalább nyolcadik részét ne adnák meg pénzbül a vitéznek, hanem ott deponáltatnék, mert ha mind oda adjuk is neki, mind elkölti, de ha in conservatorio [félretéve, megtakarítva] lesz, egynehány esztendőre ha meggyülekezik neki, sok szükségét érhetné be vele, azonban ha rabság, ha betegség, ha sebek megnyomnák, volna mit elővenni.
IV. Disciplina militaris. Itt énnékem Istenemet kell kérnem, engedje meg az ő szent nevéért nemcsak kimondhatnom az mit tudok, kévánok, hanem persvadeálnom* is az én magyarimnak, hogy erre applicálják* magokat minden tehetségekkel, kévánságokkal s akaratjokkal. S ha ezt én véghez viszem, bizonyos vagyok benne, el nem nyel a pogány eb egyszersmind, hanem még egyszer talpra áll a magyar.
V. Szükséges hogy régiek autoritásával* támogassam discursusomat, kik között az egész historicusok consensusából [a történetírók egyező véleménye szerint] nem találok jobb mestert, mint a Vegetius* volt, ki Valentinianus* parancsolatjára ira vitézlő praeceptumokat [szabályokat], akire én relegálom [utalom] az én magyarimat, hanem im ez kis beszédet magamévá teszem itten. Igy mond azért ő:
[Harcokban nem annyira a tömeg és tudatlan vitézség szokta a győzelmet megszerezni, mint inkább az ügyeskedés és a gyakorlat*. Mert a rómaiak – mint látjuk – a harcban való gyakorlottságukkal, seregeik fegyelmezettségével és háborúban való edzettségökkel hódították meg a világot. Mert mit ért volna a gallusok sokasága ellen a rómaiak csekély száma? Miképp mertek volna ők, a törpék, megmérkőzni a magas, vállas germánokkal? Nyilvánvaló, hogy Hispania lakói mind számban, mind testi erőben különbek voltak a mieinknél. Az afrikaiak mindig furfangosabbak s gazdagabbak voltak, mint mi. Senki sem vonta soha kétségbe, hogy a görögök fortélyosságban és szemességben minket túlszárnyalnak. De mindezekkel szemben a mi előnyünkre vált, hogy ügyes újoncokat válogattunk, hogy hadi szabályokat állítottunk föl s tanítottunk, a fegyelmet naponkénti gyakorlással megszilárdítottuk, s mindazt, ami a harcban, ütközetben elő szokott fordulni, a harckiképzésben megismertettük, ezeket a tapasztalatokat megbecsültük, katonáinkat öntevékenységre neveltük. A hadi tudomány ugyanis növeli a bátorságot, mert senki sem fél azt megtenni, amiről biztosan tudja, hogy jól tanulta meg. Mert a harcban a kisebb, de gyakorlott sereg alkalmasabb a győzelem kivívására; a tudatlan és gyakorlatlan tömeg ellenben mindig ki van téve annak a veszélynek, hogy kardélre hányják. Ha tehát valaki nyílt küzdelemben a barbárokat le akarja győzni, az minden erejéből arra törekedjék, hogy az istenek akarata és a császárok rendelete szerint az újoncok légiói győzhetetlenekké váljanak. Rövid idő alatt ugyanis a szorgosan megválogatott ifjak, kik naponta, nemcsak reggel, de délután is, a fegyvergyakorlatok minden nemét és a hadakozás művészetét is gyakorolják, könnyen elérik ama kipróbált harcosok színvonalát, akik a világot meghódították. Ne indítsa meg az császári felségedet, hogy a régi jó szokás, mely érvényben volt, megváltozott; mert a te örökéleted ahhoz az előrelátáshoz és boldogsághoz van kötve, hogy a haza javára új dolgokat találj ki, a régieket pedig helyreállítsad. Minden munka nehéznek látszik, mielőtt azt megpróbáljuk. Egyébként ha gyakorlott és eszes férfiakra bízzák a katonák kiválogatását, hamar összegyülekezik egy háborúra alkalmas sereg, s azt gyorsan betaníthatjuk, mert mindent véghezvisz a serénység és ügyesség, és a hadi mesterséghez sem a hosszú szolgálati idő, sem az évek nagy száma nem szükséges, hanem a szüntelen való megfontolt gyakorlás. Akárhány évig szolgált is – a gyakorlatlan katona mindig újonc marad. Nem hiszem, hogy valaki kétségbe vonná, hogy katonai szolgálatra legalkalmasabb a paraszt ember, ki a szabad ég alatt a forróságban nő fel, a nap hevét tűri, az árnyékkal nem törődik, fürdőkre nem vágyik, a gyönyöröket nem ismeri, egyszerű észjárású, kevéssel megelégedett, tagjai minden munkára meg vannak edzve, aki földmíves életében megszokta a vasszerszámokkal való munkát, az árokásást, a teherhordást; és – nem tudom, miért –, de kevésbé fél a haláltól az, aki kevesebb gyönyört ismer az életben.
És most lássuk, milyen életkorú katonákat kell kiválasztani.
Mindenki tudja – ha ugyan a régi szokást meg akarjuk tartani –, hogy a serdülő ifjakat kell a katonai pályára buzdítani. Mert az ifjak nemcsak hamarább, de alaposabban is elsajátítják azt, amit tanulni kell. Azután a katonai fürgeséget, az ugrást, futást addig kell megkísérelni, míg a test a korral nehézkesebbé nem válik; mert a gyorsaság az, ami gyakorlat révén jó katonát teremt. Azért ifjakat kell kiválasztani, amint azt Sallustius is mondja. Mert először is az ifjú, mihelyt a hadiélet fáradalmait elviselni megtanulta, a táborban, a szüntelen való munkában válik valódi katonává. Mert jobb, ha az ifjú, akit katonának képeztünk ki, arra hivatkozik, hogy a harcra való alkalmasságának ideje még nem jött el, mint az, hogy ha azon bánkódik, hogy az már elmúlt. Mert a hadi mesterség sem nem jelentéktelen, sem nem könnyű; akár a lovas, akár a nyilas gyalog dolgát, akár a paizzsal való bánást s mindezek mozdulatait akarod megtanítani; hogy az újonc helyét el ne hagyja, a rendet meg ne zavarja, hogy a hajítódárdát a meghatározott irányban nagy erővel dobja, hogy sáncot ásni, karót ügyesen leverni tudjon, hogy tudja a paizsot kezelni, a feléje hajított dárdákat ütéssel elhárítani, a kelepcét ügyesen kikerülni, s bátran nekirohanni. Az így gyakorolt ifjúnak a harcban bárminő ellenséggel küzdeni nem borzalom lesz, hanem gyönyörűség. De aki a kiválasztást végzi, különösen vigyázzon arra, hogy arc, szemek és testalkat szerint azokat válassza ki, akik a katonai hivatásra alkalmasak. Mert nemcsak az embernél, de még a lovaknál és kutyáknál is sok jel elárulja képességeiket. A katonasághoz kiválasztandó ifjú legyen tehát élénk szemű, egyenes fejtartású, széles mellű, izmos vállú; erős ujjai, hosszú karjai, kis hasa, vékony lábaszárai, fölösleges hússal nem terhelt lábikrái és lábai legyenek, vagyis olyanok, amelyeket erős inak mozgatnak. Ha ezeket a jeleket az újoncban megtaláltad, ne sokat törődj a testmagassággal; a katonák inkább erősek legyenek, mint nagyok. Most még az van hátra, hogy kutassuk, milyen mesterségű újoncokat vegyünk fel, s milyeneket utasítsunk el. A halászokat, madarászokat, cukrászokat, takácsokat és mindazokat, akik asszonyi dolgokkal foglalkoznak, nézetem szerint távol kell tartani a hadseregtől. A kovácsokat, bognárokat, mészárosokat, szarvas- és vaddisznóvadászokat ellenben fel kell venni a katonák közé.
Amitől pedig nemcsak a katonaságnak, de az egész hazának sorsa függ, az – hogy újoncokúl oly ifjak vétessenek föl, akik nemcsak testben, de lélekben is legkitűnőbbek. Az állam ereje és a római név dicsőségének alapja az újoncok első megvizsgálásában rejlik. Ne gondoljuk, hogy ez könnyű feladat, vagy hogy különbség nélkül akárkire rábízható, s a régieknél e képesség Sertorius* különös erényei közé tartozott. Annak az ifjúságnak ugyanis, amelyre a tartományok védelmét s a háborúk sorsát bízzuk, ha van választék, származás és erkölcsök szempontjából is kifogástalannak kell lennie, mert a becsület teszi a katonát jó katonává. A szégyenérzet, mely a futástól visszatartja, győzővé teszi. Mit használ az, ha a gyávát gyakoroltatjuk? Ha több évig meg is marad a hadi szolgálatban? Az a hadsereg háborúban soha sem lesz jó, amelynek újoncait a toborzó felületesen vizsgálta meg, és – amint tapasztalásból tudjuk – ez volt az oka sok vereségnek, melyet az ellenségtől mindenfelé szenvedtünk, hogy sokáig tartó béke napjaiban az újoncokat hanyagabbul és gondatlanabbul válogatjuk meg, hogy a tisztességesebbek polgári foglalkozást űznek, hogy a vagyonosabbak ajánlottait elnézésből és hibáik elpalástolásával beveszik, s így olyanok jutnak a hadsereghez, akiken uraik szívesen túladnak. A vezető férfiakra tehát az a kötelesség hárul, hogy az ifjakat nagy gondossággal válasszák meg. Ennek gyakorlatát azonban a hosszas, színleges biztosság idejében elfelejtettük. A lacedaemoniak (spártaiak) voltak az elsők, akik a harcokban szerzett tapasztalatokat összegyűjtve a hadimesterséget, melyről azt hiszik, hogy az csak vitézség és szerencse dolga, az ifjak tanulmánya és gyakorlata tárgyává tették, és a hadi tanítómestereknek megparancsolták, hogy a gyermekeket a fegyverek használatára és a harc különféle módjaira megtanítsák. Oh, dicséretre méltó férfiak, akik leginkább azt a mesterséget akarták gyakoroltatni, amely nélkül semmi más mesterség nem virágozhatik. Ezeknek intézményeit követve a rómaiak a hadművészet szabályait nemcsak folytonosan gyakorolták, de írásban is megörökítették. Hogy a harcban milyen hasznos volt a lacedaemoniaknak a hadművészet tudása, mutatja (hogy a többiről ne is szóljak) Xantippus* példája, aki Attilius Regulust s a karthagóiakon sokszor győzelmes római haderőt nem erővel és vitézséggel, hanem úgyszólván egyedül a hadművészet segítségével győzte le, fogta el és igázta le, és egy ütközetben győzve az egész hadjáratot befejezte. Az Itáliába induló Hannibál* is spártai hadművészt keresett, s annak tanácsait követve, bár számban, valamint erőben gyengébb volt, sok consult és légiót pusztított el.
Aki tehát békességet óhajt, az készüljön föl a háborúra; aki győzelemre vágyik, az oktassa katonáit szorgalmasan, aki jó sikert kíván, az tudománnyal hadakozzék, s ne próbáljon szerencsét. Senkinek sincs bátorsága azt kihívni vagy megsérteni, akiről tudja, hogy harc esetén az lesz az erősebb. Télen cseréppel vagy zsindellyel, ezek hiányában náddal, vesszővel vagy szalmával fedett helyeken gyakoroltak a katonák; a lovasok színekben, a gyalogosok épületekben: a gyakorlatokat esőben, viharban és szélvész idején is folytatták fedél alatt. Egyéb téli napokon pedig, ha hó és eső nem esett, a szabadban kellett gyakorlataikat tartani, hogy a gyakorlatozást abbahagyva, a katonaság teste s lelke el ne puhuljon. Erdőt irtani, terheket hordani, árkokat ugrani, tengerben és folyóban úszni, gyors lépésben és futva járni el nem mulasztották még fegyveresen és terhekkel is, hogy a fáradalmaknak békében, mindennap való gyakorlása folytán a háború nehéznek ne tessék. Akár légióbeli (római polgár), akár segélyhadhoz tartozó (szövetséges) legyen a katona, folyton gyakoroltassék. Mert amilyen mértékben kívánja a jól begyakorolt katona a harcot, a tanulatlan (gyakorlatban) éppúgy fél attól. Végül tudnunk kell azt is, hogy a harcban a gyakorlat többet ér, mint az erő; mert ha a katonaságot nem oktatnák a haditudományra, a katona semmiben sem lenne különb a parasztnál.]
Bizonyára ebben a discursusban jól meglátjuk, hogy ha nem tudom mennyi hadaink lesznek is és micsodás bátor szivüek, de ha nem tanittatott nép, nem tudós, csak semmi haszna leszen; mert nemcsak abban áll a tudomány s a hadi mesterség, hogy a vitéz verekedjék akármiképpen, hanem okossággal. A medve erősebb az embernél*, a párduc gyorsabb, az oroszlán serényebb, mégis az ember mindeniket meggyőzi okossággal; lovat, ökröt, elefántot a maga szolgálatjára kényszerit, melyet meg nem cselekedhetnék, ha csak erejében s bátorságában biznék, hanem okossággal. Hát mennyivel inkább kévántatik embernek ember ellen az okosság; főképpen minékünk olyan ember ellen, mint a török, aki nem erővel, nem vitézséggel győzött eddig bennünket, hanem ravaszsággal, sokasággal. Ha azért azé a hadi győzedelem, akinél nagyobb a hadi mesterség, nem kell kételkednünk, hogy miénk nem leszen, ha derekasan magunkat hozzá [nem] applicáljuk*. Mert igaz, a török ravasz, igaz hogy disciplinatus [fegyelmezett]; mindazonáltal az ő hadi tudománya nem oly perfectióban [tökéletes] vagyon, hogy jobb ne lehetne; hanem mikor magánál rosszabbat talál, bizonyos, hogy minor virtus* cedit majori (a kisebb vitézség enged a nagyobbnak]. Jobbnak kell hát lennünk, vitézebbnek is, tanultabbaknak is, ha a törököt meg akarjuk verni; mert ha ő több is, semmit nem indulok azon, ha mi jobbak lészünk. Én tudom micsodás impedimentuma [akadálya] vagyon, hogy ezt a perfectiót érhesse, magyar nemzetnek. Egyik az: hogy nem bizik magában, hogy abban a rendben hozhassa állapatját s disciplináját akiben a régi rómaiak, akikrül szól Vegetius*. Másik az: hogy a mi szabadságunkat annyira tágan értjük, hogy akármely hajducska is vagy katona nem igen hagyja magát venni örömest az ilyen oskolában vagy disciplinában, holott neki nagy servitusnak [nehéz áldozatnak] tetszik a jó rend s rabságnak a regula; viszont, nem tudván semmi szebb titulust mint szabad legény nevet. Harmadszor: hogy ez az igyekezet particularis embertül [magánembertől] sem úrtul nem lehet, s azért lehetetlen. De én ezekre mind háromra könnyen megfelelek.
Elsőben: ami a kételkedést illeti, ez csak tunyaságbul vagyon, s mivel nincs elegedendő kedvünk s applicatiónk [hajlamunk] hozzá, lehetetlennek gondoljuk igyekezetünket. Valyon kik voltak a rómaiak? kik voltak a régi macedonok? nem oly emberek-e mint mi? Mégis Vegetiust* előhívom. [Ha valaki az újoncok megválasztásában és begyakorlásában gondos akar lenni*, a régiek vitézsége szerint könnyen megedzheti seregét; mert sem az emberekből nem veszett ki a hadakozásra való hajlam, sem a föld, mely lacedaemoniakat, athenieket és marsusokat szült, nem vált terméketlenné, hanem a béke hosszú biztossága az, ami az embereket részint kényelemszeretőkké tette, részint polgári foglalkozásra késztette. Így látjuk, hogy a hadi dolgokat előbb elhanyagolják, azután már restellik a velük való gondokat, s végül rendesen egészen elfelejtik. S ne csodálkozzék senki azon, hogy ilyesmi a hozzánk közeli korban megtörténhetett, mikor azt látjuk, hogy az első pun háború után eltelt huszonnégy év, és ami fő, békés év, a mindenütt győztes rómaiakat a maga nyugalmával és csendjével annyira elpuhította, hogy a második háborúban Hannibálnak* ellenállni nem tudtak. Így azután annyi vezér, annyi consul és sereg elvesztése után, csak akkor jutottak ismét győzelemhez, amikor a tábori életet és a hadi gyakorlatokat újból megtanulták. Az ifjakat tehát folyton kell válogatni és gyakorolni; mert kevesebbe kerül a magunk ifjainak gyakorlása, mint idegenek zsoldba fogadása.]
Ime, nem lehetetlen, hanem könnyű, ha akarjuk; vagyon népünk, vagyon módunk, vagyon alkalmatosságunk; az elszánt akarat kell, nem kell semmi más. Nem kell a népfogadásban csak a nemességre néznünk, nemcsak a katonaságra, amint most vagyon. A jó nemest, a jó katonát inkább kell venni, ha vagyon, de ha nincsen, a pórbul kell előállítanunk hadi népünket:* ez jobb amaz eltunyult nemesnél, és jobb amaz udvarokban nyalakodó részegeskedő katonánál, jobb annál is, aki végbeli név alatt, semmit nem tud egyebet, hanem falurul-falura quártélyozni, kóborlani, lopni, szegény embert nyomorgatni. Akinek ilyen élete volt, távul kell tüle futni, rühös juh az ilyen, a többit is megrühösítené; jobb azért ama jó ifjú polgár legény, mert annak is némelyike rossz, sőt rosszabb a többinél. Könnyen megisméri, akinek esze vagyon, az ábrázatjárul, a termetérül, a vidámságárul az olyat, aki jó, aki még a paraszt munkában el nem gyötrődött s kedve vagyon hozzá. A Nagy Sándor népe ilyenbül állott; im mit ir Arianus historicus felőle, midőn Sándort szólni hozzájok introducálja:* [Fülöp atyám titeket – bizonytalanul kóborlókat, akik mindenben szűkölködtetek, s akik közül a legtöbben juhok bőreivel ruházkodó pásztorok voltatok, akik még e javakért is szomszédjaitokkal, az illírekkel, tribállokkal és thrákokkal álltatok folytonos harcban – védelmébe és hűségébe fogadott; a kopár hegyekről a termékeny sík mezőkre vezetett, vállaitokra a bőr helyett ékes ruházatot adott, fegyverrel ellátott, hadakozni megtanított, hogy ezután ne csupán rejtekhelyeiteknek és lakhelyetek földrajzi viszonyainak, hanem inkább fegyvereiteknek és vitézségteknek köszönhessétek biztonságtokat.]
Vagyon bizonyára országunkban jó és elég nép, ha erre ilyenképpen viselünk gondot, és kiválasztván, megfogadjuk, jól megtanitjuk, jó tudós tisztviselők által. Úgy vagyon, abbul is egy legnagyobb fogyatkozásunk vagyon, hogy nincsenek jó tisztviselőink, kiknek ugyan számosan kellene lenni, akik a hadi regulákra tanithatnák a népet. De én ebben ezt tanácslom az én magyarimnak: fogadjanak egy ideig idegeneket más nemzetekbül. Erre legjobban dicsérném az Scotiábul jött jó officéreket, amely nemzet vitéz, hü, állhatatos, türő, szenyvedő, idegen országokban örömest szolgáló; dicsérném a németeket is, de nem a mi szomszédinkat Styriábul, Austriábul, hanem az Imperiumbelieket, akik ama régi jó nemzetöktől még nem degeneráltak; dicsérném az helvetiusokat is, ha kaphatnánk, noha nehéz volna ilyent találni; dicsérném az niderlandiakat, hollandiakat, akik tanultak, és az olaszt is, aki az német hadakban forgott. Tudom, hogy itt valaki azt fogja mondani: Ugyan rá jöttél az idegen nemzet segitségére, kit azelőtt igen oppugnáltál [aminek azelőtt annyira ellensége voltál]. De nem érti az a barátom a dolgot; én a hadi népet magyarbul akarom csinálni, de mivel a hosszú békesség elszoktatta nemzetünket a disciplinától, kell mestereket találnunk, kik által ismég in usum jöhessünk az elfelejtett reguláknak [az elfelejtett hadi szabályokat ismét felelevenítsük]; azért nem szégyen attul tanulni, aki többet tud, szégyen megkötni tudatlanságban magát s nem tanulni. Egy nemzet sincs ez világon, aki ha szüksége vagyon az ilyen állapotra, szégyelje maga szolgálatjára fogadni a jó hadi praeceptorokat [katonai oktatókat]; amint nem szégyenlették a vitéz Carthagobeliek Xantippust* megfogadni a rómaiak ellen; nem szégyenli francuz király svaicereket, scotiaiakat arra végre tartani; nem szégyenli most portugallus a francuzokat hinia és magához édesgetni; nem szégyenli muszka ezen szerint német tisztviselőket felkeresni.
Mert én nem kévánok egyebet, hanem csak jó tisztviselőket; nem azért penig, hogy ő scotus, hogy ő német vagy francuz, hanem azért, hogy hadakban forgott, látott, hallott, tanult. Mivelhogy magyarnak hadakozása nem volt, nincs is ilyen embere. De mihelyt a magyar megtanul, nem kévánok osztán ilyent is másutt keresni; minthogy Mátyás király idejében nem keresett a magyar másutt tisztviselőket, hanem Magyarországban. Báthori István* lengyel király idejében ilyenképpen; ő is Magyarországbul szerzette a jó tisztviselőket. Báthori Zsigmond* idejében is nem volt szüki a jó magyar tisztviselőknek; ilyen volt Király Albert*, Borbély György* és sok más vitéz kapitány; csak Bethlen Gábor* idejében is és azután nem volt semmi fogyatkozásunk ezekből; de most nincs ugyan; az okát megmondtam miért, de az orvosságát is megmondtam, hozzányulhatunk, ha akarunk. Találunk is penig jó officéreket, csak akarjuk s megnyissuk erszényünket, mindenfelől magok jőnek hozzánk az idegenek ha ezt cselekesszük.
Másik impedimentuma [akadálya] a mi igyekezetünknek, amint mondám, a felettébb való szabadságnak vélekedése. Azt tartják a mi magyarink: non bene de toto libertas venditur auro [a szabadság még aranyért sincs jól eladva]. Igaz bizonyára az, nincs a szabadságnál szebb dolog, de viszont, aki az ilyen militaris disciplinát szabadsággal ellenkező dolognak tartja, vagy bolond, vagy tunya, rossz és rest. Mert én azt vallom és assecurálom [biztosítom] az én magyarimat, hogy ha jó militaris disciplinát instituálnak [honosítanak meg, rendszeresítenek], semmi ez világon nem leszen, ami az ő libertásokat jobban megtartsa s conserválja, mint az. Amely hajdu vagy katona nem akar beléállani ebben az oskolában, ne törődjél rajta, hadd ott, hidd el hogy rossz, hidd el hogy tunya és röst. Ő a szabadságnak vesztését obtendálja [kifogásolja], s penig a dologtul fél, fél a strázsátul, fél a harctul, tudniillik szabad akar lenni attul, szabad akar lenni prédálni, szabad részegeskedni, szabad urat, hadnagyot* válogatni, ott hadni, ha elunja; ez az ő szabadsága. Én penig azt mondom, valamig ez a szabadság a közrendben Magyarországban leszen, addig jót ne reménljünk a mi dolgainkbul. Aboleálni [kiküszöbölni] kell nékünk minden erőnkkel a szabad legénységet, amely semmire nem jó, sem országának, sem urának, sem magának; aki vitézkedni akar, álljon be az megmutatott hadi rendben, aki nem akar, legyen ur, legyen főember, legyen polgár, legyen mesterember, de szabad legény ne legyen, mert ez corrumpálja [megrontja] a többit is. Azért mutaték módot, hogy az országban militia instituáltassék [hadsereg szerveztessék], hogy a kinek kedve vagyon hozzá, álljon oda s ne hazudjon, hogy nincs hová menni emberséget tanulni.
Harmadik részben azt mondom, hogy ezt senki egyes úr vagy generális végben nem viheti. Kicsoda tehát? Az egész ország! s az egész nemzetünknek unanimis consensusa [egyértelmű megnyilatkozása] kelletik erre. Mi haszna egy vármegye vagy bár egy Dunán innen levő vagy túl való föld, vagy Tisza melyéke, vagy Erdély végezne ilyent magánosan, ha a másik meg nem tartaná? Mindnyájunknak kell, akik magyarok, horvátok vagyunk ebben concurrálnunk [részt vennünk] s ezt a militaris disciplinát megszabnunk, kit törvényképpen tartsunk nagy sacramentum módjára, mert ehhez sok dolog szükséges, akit nem is jó volna mind papirosra tennem, nem is lehetne, de meglehet, ha minnyájan egyet akarunk. Azt mondják: Pecunia est nervus belli [pénz a háború lelke]; ezt is meg kell találnunk, penig fogyatkozhatatlanképpen, annyit, amennyi szükséges. Valaki azt mondja talám, hogy nincsen, én penig azt mondom, hogy vagyon. Mikor Mahumet* török császár Constantinápoly ellen készült volna, sehol nem találának az görögök költséget, kivel hadat s segítséget fogadhattak volna, de mikor a törökök megvették vala a várost, annyi kincset találának benne, hogy az egész török hadnak, annyi sok ezer embernek, elég vala töltözésére. Ne járjunk mi is igy; mert ha a török Magyarországot mind megveszi, bizony talál ő benne ezüstöt, aranyat, rezet, vasat és mindent. Vegyük elő valahun vagyon, ha az oltáron is, még annyival inkább, mert az Isten nevéért akarunk vele élni, mint az Dávid elvette Panem propositionis* [az ígéret kenyerét]. Igaz, hogy a magyar nemzet nem oly pénzes, mint egyéb más nemzetek, de találunk, ha akarjuk mindnyájan, Istenünkért, hazánkért, feleségünkért, gyermekeinkért. Keressük elő ládáinkban mindnyájan, deputáljuk minden proventusinknak [fordítsuk minden jövedelmeinknek] egyik elegendő részét arra, s hadjunk békét egy sokáig a pompának s vendégségnek, a kertnek és más haszontalan épületeknek, a prémes köntösnek, az ezüst kupáknak és más haszontalan cifraságnak; csináljunk pragmatikát [vessünk számot] mindenekről, reformáljuk magunkat elsőben, kik elei vagyunk az országnak, azután az alattunkvalókat.
Ime tolláltam [elhárítottam] a három difficultást* a hadi szerzésben s disciplinálásban;* mi tarthat meg attul, hogy ne nyuljunk hozzá? Semmi, elhigyjétek, ha akarjuk; akarnunk kell penig, ha megmaradást kévánunk.
De ez az én dispositiom, amint feljebb is megmondtam, ez a had csak tizenkét ezer emberbül áll, tudniaillik olyan praesuppositummal [előzetes feltétellel], hogy békességes időben [élünk], olyanban mint eddig voltunk. Immár azt is megmondom, miképpen kellene hasznát vennünk. Mivel úgy mondottam, hogy együtt tartassék egy táborban ez a had: a végbeli fizetésen való népet azzal nem intendálom cassálni [nem akarom megszüntetni], sőt azokat is kévánom disciplinálni és fizetni szintén mint a többit; hanem az lenne a dandára, az a fundamentoma a többi széllyel való végbeli fizetett rendnek. A végbelit fizeti a király, fizesse az ország a derekát. Ha azért a török csak apró csatákkal vesztegeti országunkat, annak a végbeli, ha jó fizetése lészen, ellentállhat; ha nem áll, bizonyára a generálisok rosszasága lészen. Ha a török csak egy basaságbul igyekezik és gyülekezik, ugy is a generálisok hivatalja, hogy ők megtudják azt jó szorgalmatos kémek által; és csatákkal gyüjtse arra öszve a generális a maga hadát és végeit, álljon ellent neki; ha nem elegendő, más szomszéd generálisától kérjen segitséget.
Ha a török nemcsak egy basaságbul, hanem az egész budai vezérség indul, annál inkább megtudhatják azt a generálisok, s az aki felé vagyon a zendülés, recurráljon* segitségért a derék magyar táborhoz, kinek magyar generálisa legyen. Az osztán a jó exercitatus [begyakorolt] hadával menjen oda, ahova kelletik, avagy küldjön a mennyi kelletik segitséget. Mivelhogy penig, ha nem tudom, micsodás vigyázás vagy dispositio legyen is, nem lehet ugyan, hogy mikor a viz árad, valahol be ne szakassza a töltést: a török is, aki oly elegyes a mi végházainkkal, hogy néhol beljebb is van vára országunkban a magunkénál is, nem lehet ugyan, hogy kárt ne tegyen hazánkban: ennek más remediumot [orvosságot] nem mondok, hanem arculcsapásért kettőt és hármat is adni. Mert valamig mi erre nem resolváljuk* magunkat, szintén oly békességben leszünk, mint eddig voltunk. Mindenen impune [büntetlenül] ment el eddig a török, mi penig, mint a láncon kötött s tartott ebek voltunk, és ha ki valaha leódozta magát, tehát mindjárt a magyar volt lator, a magyar piszkáló, a magyar békességrontó. Elhidje penig akármely magistratus [hatóság, felsőség] is, hogy a fizetetlenség s a boszuság megszaggattatja a vas láncot is a férfi emberrel, nemcsak a disciplinát.
Ha ezt a rendet hozzuk országunkban, azt tanácslom, hogy azt a hódultságot, kit megoltalmazhatunk a török ellen, kit békesség alatt elvett tőlünk, elvegyük a töröktül; mert mire való volna ez a hadtartás, provisio [előrelátás], nehéz és dispendiosus [költséges] fáradság, ha jobbára az egész ország hódult és ha csak abban akarunk maradni. A várainkat békességben ugyan meg nem veszi, sem veheti: tehát szükséges hogy a hódulástul a falukat megfogjuk, és felét annak, kit a töröknek fizetett a polgár, contribuálja [fizesse] a mi hadunknak eltartására. Ezekben, ugy vagyon, én mind sok s mind nagy difficultást* [nehézséget] látok, de meg nem kell ijednünk azoktul, igyekeznünk kell hogy tolláljuk [elhárítsuk] minden erőnkkel. Soha egy nagy dolog sem lett meg, sem ezután nem lészen difficultás* nélkül. Tudom ismég, hogy ezek a provisiók s rendelések, a megnyitott és declarált hadakozásban nem elegedendők; de én ezt grádicsul csináltam a másikra. Ha békességben ennyi hadaink tanult volna, könnyebben ehhez többet csinálhatnánk, hogysem a semmihez, mert ezek közt sok tanult aljos rendü vitézt találnók, akik több hadnak fogadására, oktatására elegedendők volnának. Ha vármegyéket, ha hajdukat, ha földnépet akárminémüt akarunk felvenni, mindjárt tisztviselőket a tanult hadbul elővehetünk, s tanithatjuk hadainkat, mert ismét oda térek, ahol voltam: a tudatlan semmirekellő; a tanult jó. Ime még egy appendixet [toldalékot] macedoniai historiábul mondok:
[A macedónok, kik abban a korban folytonosan nehéz veszedelmekkel küzködtek és Fülöp uralkodása alatt gyakran győztek, s így nagy erőre és ügyességre tettek szert, s másokat úgy okosságban, mint a hadművészet ismeretében messze felülmúltak, a harctól húzódozó újoncok gyávaságát gyalázó szavakkal azoknak szemökre vetvén, összegyülekeztek – s előbb pajzsaikkal védekezve feltartóztatták az ellenséget, amely győzelmét már biztosra vette. Ekkor azután Ephialtest* sokakkal együtt megölték, a többit pedig a városba visszaűzték.]
Ha azért hadakozás volna, nem tiz, tizenkét ezer embert kellene felfegyvereznünk, hanem az egész nemzetünket jó módjával, mert az olasz példabeszéd mondja: La forza cagala regione adesso: erő ellen erő kell, és ha nem is számmal, de virtussal*, vitézséggel meg kell előznünk ellenségünket. Azért mindegy annak a consideratiója [megfontolása], akár kicsiny s akár nagy hadat akarunk tartani, disciplina alá kell vennünk. Minden dolog ez világon valami módon instituáltatik, avval tartatik is és conserváltatik; valamely ország fegyverrel nyeretik, fegyverrel is oltalmaztatik az. Minekünk magyaroknak valamink vagyon, fegyverrel nyeretett az a mi eleinktül, úgy tartaték eddig, és nincs kérdés már abban, ezután is ugy kell megtartani. A békesség, a frigy, a csendes élet haszontalan gondolkodás nékünk, kárunkkal megtanultuk. Az mi első politicánk fegyver volt, most is annak kell lenni, mert mi egyébhez elégedetlenek volnánk, s ha a vitézséget megtudjuk, más subtilitásokat in ratione status [a körülményekhez képest finomabb megkülönböztetésekkel ebben a dologban] mi megismerhetünk; oly nemzettel is van dolgunk, aki mi nálunknál ravaszabb, több, álnokabb, s ha az fegyverrel meggyőz, mindennel meggyőzött. Az mi régi szent István királyunknak koronája semmi a pallosa nélkül; héjában azzal koronázza fejét, aki oldalára kardját nem övedzi. Más nemzetek, kiktül messze vagyon a pogány szomszéd, kiknek hosszabb reménségek lehet, és a veszedelmet nem olyan közelrül látják mint mi, öltözzenek biborban, bársonyban, kamukában: mi, kik immár a pogánnyal ennyi kárunkkal összebomlottunk és háborodtunk, nem viselhetünk egyéb öltözetet a fegyverdereknál, pánczérnál, egy szóval vasnál és fegyvernél. Tudom lesznek olyanok, akik minden erőnket igyekezetünket csekélynek és szükségesnél alábbvalónak fogják tartani annyi százezer török ellen, annyi hadiszerszám és álgyuk ellen, de én azoknak megfelelek. Az én tanácsom az, hogy a mi hadakozásunknak solidum fundamentomat vessünk, kit ha megcselekeszünk, könnyen reá épithetünk, amit akarunk. Ismét semmi kétséget abban nem tehetünk, hogyha ily dispositióval leszünk, segitséget eleget másoktul is találunk. Mert természet szerint való ratiókbul is vagyon, hogyha kit lát ember serénkedni a maga dolgában, inkább ad segitséget olyannak, hogysem a tunyának, az maga securitásával nem gondolónak és restnek. Mert ha mi csak zsebben tesszük a kezünket, senki nem gondol velünk, ha nem tudom, mint kérünk is segitséget, azt fogják szólani felőlünk: Quaerunt gentem, cum qua cadant [Keresnek népet, amellyel együtt elvesszenek]; s magok közt pedig azt: fatis accede, Diisque, et cole felices, miseros fuge [tarts a sorssal és az istenekkel, keresd a szerencséseket, s kerüld a nyomorultakat]. Tehát bölcsen Xenophon mondotta, hogy akinek fegyvere készen vagyon és resolutiója, azt nyeri vele, hogy sok barátokat talál, ellenséget avagy keveset avagy senkit, holott azoknak barátságára az kik ők is szolgálhatnak, minden örömest adja magát, hogy őtölök is várhassanak valamikor segitséget. Azért az én fundamentomom békességes időben tizenkétezer ember, holott hadakozás ha lenne (az mint hogy legyen is az én tanácsom szerint), legalább annyi gyalog, ugymint 12 ezer, és lovas is annyi legyen pro fundamento. Ehhez, amint mondám, az egész nemzetünket fegyverezve vegyük rendben, legyen elegendő ágyunk és mindenféle hadiszerszámunk. Ha igy lész dolgunk, felelek életemig, az idegeneknél is elegedendő segitséget találunk. Sőt, ha ugy volna is, hogy nem találnánk, csak a magunk erejével is annyit tehetünk, amennyi elég lenne oltalmunkra. És ha nyáron szemben nem szállhatunk is mezőben ellenségünkkel, télen legalább jó progressusokat reménlhetünk, mikor a török visszaszáll, nyáron pedig in defensionis termino [a védelmi vonalban] maradjunk. Bizonyára alább hagy a pogány, s azt a frigyet, akit mi vérünkkel vásárlunk tőle, ő fogja mi tőlünk kérni. Tekintsünk csak a mostani nyomorult állapatunkra, és jól consideráljuk [fontoljuk meg]. Most ha valami csak megrezzenik is a török részéről, futunk ide s tova, vizeken által, havasokon által, ki imide, ki amoda, minden remediumunk csak a másoktul való segitségkoldulás, nincs magunknak népünk, kivel occurálhassunk a veszedelemnek, nincs egy emberünk, akit hova tehetnénk.
Boldog Isten, hiszen nagy vilitas [hitványság] ez; s mi vagyunk a magyarok? mi magyarok? De bár azoknak ne mondjuk magunkat. Ha Váradot vissza nem vesszük, ha Erdélyt elvesztjük, ne is hadakozzunk bár azután, hanem avagy most avagy sohasem; fussunk ki az országbul, ha eztet resteljük. Ugy hallom Braziliában elég puszta ország vagyon; kérjünk spanyor királytul egy tartományt, csináljunk egy coloniát, legyünk polgárrá. De ha ki bizik Istenében, szereti hazáját, vagyon egy csepp magyar vér benne, kiáltson fel az égben az Istenhez, énekelje velem ez Debora* énekét: [Akik Izrael fiai közül önként kiteszitek lelketeket* a veszélynek, áldjátok az Urat; új háborút akar az Úr, s az ellenség kapuit maga döntötte le. Szereti szívem Izrael jeleseit, akik önként mentek a veszedelembe*, dicsérjétek az Urat. Amen, Amen, Amen.]
*
Evvel az irással mutattatik meg, hogy fegyver kell s jó, országunkban. Miképen s hogy kelljen azt rendelni, tartani; és más sok particularitását is feltaláljuk könnyen, ha akarjuk. Volenti nihil difficile. [Akiben megvan a jó szándék, annak semmi sem nehéz.]
***
APPENDIX
Zrínyi evangéliuma
Szigethy Gábor előszava
Históriából meríti Zrínyi Miklós a példát. Sardis városát pusztítja Kürosz király, s amikor egy vitéz kardot emel Krőzusra, a leigázott város urára, megszólal néma fia: ne bántsd a királyt!
Nemzete romlását, pusztulását látva – mint néma fiú a végveszedelemben – Zrínyi Miklós így kiált: Ne bántsd a magyart! Indulatos szavával akar gátat állítani a mindent elsöprő áradatnak, török veszedelemnek. Az török áfium ellen való orvosság, avagy az töröknek magyarral való békessége ellen való antidotum – írta Zrínyi röpirata címéül. Ne bántsd a magyart – adta címül a marosvásárhelyi kiadás 1790-ben. S azóta így ismerjük, így idézzük Zrínyi szózatát.
Ne bántsd a magyart! Könyörgés? Istenekhez, szomszédainkhoz, ellenségeinkhez eseng megértésért, szánalomért, bocsánatért a költő? Vagy fenyegető indulatok komorlanak e jajkiáltásban? A lássuk uramisten, mire megyünk ketten önpusztító elszántsága munkál a költő-hadvezérben? Ki a legény, ha pusztul a gát? Elfecsérelt életünkért kárpótoljuk magunkat hősi halállal? Bibliás átokkal visszariaszthatjuk-e a házunkba, hazánkba tolakodókat? Megrémül a török s német, ha jajongva, káromkodva, dühtől fuldokolva rákiáltunk: ne bántsd a magyart!
Zrínyi Miklós 1660 telén kér, fenyeget, jajong, káromkodik – de legfőképpen számol, mérlegel, gondolkodik. Mert látja a végveszedelem közeledtét, mert józan ésszel felmérni képes, hogy török és német malomkövek között őrlődik nemzete, mert tudja: magunkban kell erőt támasztani, ha szabadságunkat akarjuk kivívni. Által kell minékünk esnünk a mi szerencsénken, ha megmaradást kévánunk. Szerencsénk? Fortuna, sors, fatum – latin szavak nemes rozsdája teszi veretessé Zrínyi régi magyarságát, de most a magyar szóhoz ragaszkodik. Szerencse, azaz sors, fortuna, fatum, mert igaz szerencsénk nem percnyi öröm, nem tiszavirág-boldogság, nem pillanatnyi jólét. Nemzet akkor szerencsés, akkor boldog, ha fatumával szembenézett, ha fortunájával élni tudott, ha sorsának távlatot teremtett.
Ha kivont karddal várja a jövőt.
Szemünkbe könnyek szöknek, Vörösmarty szavai megdobbantják szívünk: „Áldjon vagy verjen sors keze, / Itt élned, halnod kell.” Vajha jó Zrínyi Miklós olvashatta volna Vörösmarty szavait, mit mondana? Által kell minékünk esnünk a mi szerencsénken, ha megmaradást kévánunk. Rendelt végzetünk: születni, élni, halni. De tőlünk függ, emberségünk a mérce, áld-e, ver-e a sors keze, s mert itt vagy győzni, vagy meghalni kell – hic vobis vel vincendum vel moriendum est –, Zrínyi tudja: csak ha győzünk, ha győzzük, akkor élhetünk s halhatunk meg itt. Követeli nemzetétől: szabadságáról maga gondoskodjon. Mert csak ha megteszi, érdemli meg, hogy éljen, haljon – becsületben.
Zrínyi nem szép szavak álomba ringató muzsikájával bódít, török áfium ellenmérgeként nem magyar mákonyt csepegtet szemünkbe. Hadvezér, politikus: a cselekvés embere. S bár szeme előtt hullámzik a török tenger, háta mögött lopakodik a német önzés, ármány, s bár Európában háborúk s körmönfont diplomaták uralkodnak, s aki segítene, nem tud segíteni, aki segíthetne, nem akar segíteni, s aki segíteni akar, annak segítségétől jobb óvakodni, mégis: Zrínyi országdolgát rendbe hozni, szabadságunk megalapozni igyekszik forró szível, hideg értelemmel, s készül a háborúra.
Mert háborúra készül.
Hirdeti – a békéről prédikáló simaszájúakkal, csendben megalkuvókkal, lepénzeltekkel, gyávákkal, meghunyászkodókkal, becstelenekkel szemben –, akinek élete életre-halálra összeforrt hazája s nemzete sorsával, az nem retteg a harctól.
Nincs könnyű helyzetben. Azokhoz nem beszélhet, akiknek kezét török iga béklyózza, s akikhez beszélhet, percnyi jólétük vakságában nem sejtik, mi vár rájuk, ha megindul a török áradat. Latinokra hivatkozik: Aki tehát békességet óhajt, az készüljön föl a háborúra. Nem csábító jelszó annak, aki csendben meghúzódva, szerény élete örömeit élvezi, s kerülni próbál minden ribilliót.
Zrínyi birtokai szomszédosak a törökkel, talán ezért, hogy oly hangosan hirdeti a veszélyt a bán. Távolabb a határtól, messze a csetepaték zajától, hírektől elrejtetten, elrejtezetten – talmi békében: rémhírré, pletykává szürkülnek a határvidék jajongásai. Talán épp azzal hozzuk nyakunkra a bajt, ha felingereljük az alvó fenevadat! Zrínyi rajtaütéseivel, török területekre portyázó csapataival, kardvillogtatásával veszélyezteti a békét, az országot. S ha háború lesz? Akkor hadi kötelességek súlyosodnak mindenkire, katonáskodni, katonát állítani, hadsereget élelmezni szükségeltetik, s talán az a kevés, amink még megmaradt, az is odavész.
Jobb meghalni oroszlánként, mint élni szamárként. Igaz; de ezt oroszlán mondja szamaraknak.
Röpiratának magyar hatalmasok szívét forrósító hatásában nem bízik a költő; szeretné, de nem reméli, hogy hívó szavára talpra áll a nemzet. Nyomtatásba művét nem adja, írását csak bizalmas emberei olvassák. De megírta, tehát végiggondolta a tennivalókat, s készül a háborúra: elkezdi építeni, erődíteni Zrínyi-Újvárt.
Ha ki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel – idézik fejére a Bibliát; „ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is” – tanítja az evangélium. De Zrínyi Miklós nemzetét félti, s nem fél kimondani: ha nemzetet kővel dobnak meg, a hajigálóra hegyet, hegyeket, kőgörgeteget kell visszazúdítani, a töröknek arculcsapásért kettőt és hármat is adni viszonzásul, mert pusztul az a nép, amely pirulás nélkül tűri a megaláztatást.
Lófarkas zászló leng, félhold díszeleg Budavár magas tornyain.
Zrínyi előtt a riasztó példa. 1660 nyarán a török ostromgyűrűt vont Nagyvárad köré. Zrínyi védekezik, védi hazáját, cselekszik: hadaival Kanizsa alá vonul. Ha támad a török, támadjunk mi is! S jön Bécsből a leirat: békességrontó lépés e hadba vonulás, ne veszélyeztesse Zrínyi a fegyvernyugvást a törökkel, vonuljon el Kanizsa alól. A király parancsol, Zrínyi engedelmeskedik, visszarendeli csapatait. Augusztus 28-án a török semmitől, senkitől nem háborgatva elfoglalja Nagyváradot.
Ez a béke? Akkor inkább háború!
És a császári tilalom ellenére épül a vár, Zrínyi-Újvár, tornyosodnak a bástyák megállítani a török özönlést. Zrínyi cselekszik. Machiavellitől tanulta: „ha a közjóról van szó, a kierőszakolt ígéreteket azonnal meg kell szegni, amint megszűnt az erőszak, és ez nem fog szégyenére válni annak, aki megszegi”. Zrínyi számára mindennél fontosabb a közjó: nemzete érdeke, népe, országa életben maradása, szabadsága. Ha választani kell: nemzetéhez hű, nem királyához.
Ne bántsd a magyart! – kér, fenyeget, jajong, káromkodik. És számol, mérlegel, gondolkodik. Hadvezér, hazafi: zsoldos hadak helyett népi hadsereget állítana szembe a törökkel; felkészületlen lelkesedés helyett gyakorlatokon edzett harckészséget kívánna katonáitól; idegen segítség nélkül, magunk erejéből űzné ki földünkről a kontyosokat.
Históriából meríti Zrínyi Miklós a példát. Sardis városát pusztítja Kürosz király, s amikor egy vitéz kardot emel Krőzusra, a leigázott város urára, megszólal néma fia.
Látok egy rettenetes sárkánt, mely méreggel dühösséggel teli, kapóul és ölében viseli a magyar koronát; én csaknem mint egy néma, kinek semmi professiom a mesterséges szólásra nincsen, felkiáltok mindazonáltal, ha kiáltásommal elijeszthetném ezt a dühös sárkánt, kiáltván: Ne bántsd a magyart!
Kéziratban maradt Zrínyi Miklós evangéliuma.
Fekete-sárga lobogók ékesítették 1686. szeptember 2-án Budavár megszentelt ormait.
-
-
"Ne bántsd a magyart!" A Magyar Rádió és Televízió Kórusa, Miller Lajos (bariton), vezényel Ferencsik János Sárdis városa ...
-
Nézd meg a többi videómat is! Köszi Amelyiken GangstaNJ lógó van, az saját készítés!
-
A Demokratúra albumról /2008/ www.hungaricazenekar.hu www.nemzetivideo.hu.
|
