Shakespeare

A VELENCZEI KALMÁR.

(Fordította: Ács Zsigmond)

Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.
VII. SZÍN.
VIII. SZÍN.
IX. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

BEVEZETÉS

A velenczei kalmár Meres 1598-ki lajstromában már előfordul, még pedig utolsó helyen Shakspere vígjátékai közt. Születési idejét a legtöbb kritikus 1594-re teszi, hivatkozva Henslowe naplójára, mely egy „velenczei komédia” előadását ezen év augusztusának 25-ik napjára teszi, valamint egy 1596-ban írt névtelen darabra, Wily Beguiled (Kijátszott csel), mely a Velenczei Kalmár utánzása volna. A német Shakspere-társaság kiadása azonban nem sokra becsüli e két bizonyítékot: Henslowe naplójában a „velenczei komédia” elnevezése épen úgy szólhat más darabról, ha csak föl nem akarjuk tenni, hogy azon időben lehetetlen lett volna más velenczei tárgyú vígjátékot színre vinni; a mi pedig az idézett darabot illeti, „nem ismervén e darabot – mondja Schmidt – nem is határozhatjuk meg, mennyiben utánzása a Velenczei Kalmárnak, de más példákból eléggé ismerjük az önkényes és erőszakos következtetéseket, melyeket esetleges vagy könnyen megmagyarázható hasonlóságokból költőnk javára vagy ellenére szoktak vonni.” A benső ismertető jelekből inkább azt lehet következtetni, hogy a Velenczei Kalmár születése közelebb áll az 1598-ik évhez, s a költő működésének középső korszakába esik, midőn férfias ereje már teljesen kifejlődött, de még megőrizte első korszakának ifjúi báját és könnyedségét.

Nyomtatásban először 1600-ban jelent meg, két egymástól független negyedrét kiadásban; az egyiket James Roberts már 1598-ban beiktatta a londoni könyvárus czéh lajstromába; a Thomas Heyes-féle másik kiadás beiktatása 1600-ban történt. Az előbbinek teljes czíme így szól: The Excellent History of the Merchant of Venice, with the extreme cruelty of Shylock the Jew towards the said Merchant, in cutting a just pound of his flesh. And the obtaining of Portia, by the choyse of three caskets. Written by W. Shakspeare. Printed by J. Roberts. 1600. (A velenczei kalmár kitűnő története, a zsidó Shylock roppant kegyetlenségével a nevezett kalmár ellen, kinek húsából épen egy fontot akart kivágni. És Portia elnyerése a három szekrény közűl való választás által.)

A Velenczei Kalmár magyarúl először 1853-ban jelent meg nyomtatásban, Kecskeméten, Ács Zsigmond fordításában. Ugyanezen fordítás, javítva és átdolgozva, foglal helyet a Kisfaludy-társaság kiadásában. A nemzeti színházban azonban már előbb színre került, 1858-ig Lukács Lajos „szabad” fordításában, melyet 1865-ig Tóth Józsefé, 1877 óta Ács Zsigmondé váltott fel.

A dráma anyagjának egyes részeit a költő különféle forrásokból merítette. A font húsra vonatkozó per a középkori „Gesta Romanorum” czímű gyüjteményen fordul elő; egy lovag itt pénzt vesz kölcsön egy keresztény kalmártól, azon föltétel alatt, hogy minden húsa a kalmáré legyen, ha a kikötött határidőre meg nem fizeti tartozását. A lovag nem tud fizetni s törvény elé kerül. Ekkor neje férfiruhában megjelen a bíró előtt, és először irgalomra akarja bírni az uzsorást. De ez minden ajánlatra csak így felel: „Szerződésemet akarom.” Hallván ezt az asszony, így szólt valamennyi előtt: „Hozz igazságos ítéletet, bíró úr, arról, a mit mondani fogok. Tudjátok, hogy a lovag soha sem kötelezte magát írással másra, mint arra, hogy a kalmár levághassa húsát csontjairól, vérontás nélkül, mert erről nincs szó. Tegye hát reá kezét azonnal, de ha vérét ontja, a király fog ellene eljárni.” Midőn a kalmár ezt hallá, így szólt: „Add meg pénzemet és felhagyok a váddal.” Az asszony viszonzá: „Amen, mondom neked, fillért sem fogsz kapni; úgy tedd hát reá kezedet, hogy vérét ne ontsad.” Látván a kalmár, hogy csúffá tették, eltávozott; és így megmenekült a lovag élete, a nélkül, hogy egy fillért adott volna érte.

Különben a font hús kikötése a hitelező részéről ennél is régibb eredetű s több keleti regében is előfordul. A Gesta Romanorum elbeszélése az uzsorást még nem teszi zsidóvá; ez Giovanni Fiorentino novellájában történik, mely az „Il Pecorone” novellagyüjteményben 1558-ban jelent meg nyomtatásban.

A ráma meséjének másik része, a három szekrény közűl való választás, szintén a Gesta Romanorum 99-ik fejezetében fordul elő, mely elbeszéli, miként küldé az apuliai király Rómába leányát, hogy ott a császár fiával házasságra lépjen. A császár, hogy próbára tegye, három edényt készíttetett, aranyból, ezüstből és ólomból. Az arany edényt drága kövek ékesíték, de belűl emberi csontokkal volt tele s ezt a feliratot viselte: „A ki engem választ, elnyeri, a mit érdemel.” Az ezüst edény földdel volt töltves e feliratot viselte: „A ki engem választ, megtalálja, a mi után a természet törekszik.” Az ólom edény végre nagybecsű drága kövekkel volt és e feliratot viselte: „A ki engem választ, megtalálja bennem, a mit Isten rendelt.” A császár megmutatta a királyleánynak a három edényt és így szólt: „Ha azt választod, a miben valami hasznos és szép dolog van, a tied lesz fiam. De ha olyant választasz, a mi sem neked, sem másnak nincs hasznára és javára, úgy nem kapod meg.” A királyleány, miután sokáig szemlélte az edényeket és felirataikat, az ólom edényt választá, s midőn ezt felnyiták, így szólt a császár: „Jól választál, derék leány, légy hát fiamnak nejévé.”

Shakspere közvetlen forrása azonban nem a Gesta Romanorum volt. Ennek elbeszélését, összeköttetésben Shylock zsidó voltával, valamint Antonio és Bassanio baráti viszonyával, Giovanni Fiorentino fönnebb említett novella-gyüjteményében találta. Fiorentino elbeszéli a gazdag velenczei kalmár, Ansaldo barátságát fogadott fia Giannetto iránt. De nem is pazarlá méltatlanra barátságát, mert az ifjú mindenben kitűnt s kedvenczévé lett az egész városnak. Midőn két barátjával Alexandria felé hajózott, egy reggel nagyon szép kikötőt vett észre, s kérdés a hajó kormányosát, mi a neve e kikötőnek. A kormányos így felelt: „Ez a hely egy előkelő özvegyé, ki már sok urat döntött romlásba.” „Hogyan?” kérdé Giannetto. „Uram, felelt amaz, ez a szép nő ily törvényt követ: a ki ott kiköt, köteles éjjel nála pihenni, s a ki kedvét tudja lelni, az férjévé lesz, s a kikötő és az egész vidék urává. De ha ügyetlen, mindenét elveszíti.” Giannetto egy darabig gondolkozott s azután így szólt: „Tégy, a mit tudsz, s vigy engem a kikötőbe.” „Gondold meg uram, mit mondasz, felelt a kormányos; sok úr ment már oda és elvesztette mindenét.” De Giannetto így válaszolt: „Ne aggódjál mások miatt, hanem tedd meg, a mit parancsolok.” És így is történt, mert azonnal megfordíták a hajót s oly titkon irányozák a kikötő felé, hogy társai, kik a többi hajón voltak, semmit sem vettek észre.

Elmondja aztán a novellaíró, hogy Giannettónak nem sikerült megnyerni a szép özvegyet, mert rosszkor altatá el az édes bor. Elvesztve hajóját és javait, visszatért Velenczébe. De a szép nő annyira elbűvölé, hogy nem nyugodhatott, s nem sokára új kisérletet tett megnyerésére. Új hajóval látogatja meg a belmontei kikötőt, de most sincs több szerencséje, mert ismét rosszkor alszik el s ismét mindenéből kifosztva tér vissza Velenczébe. A szép özvegy emléke még most sem hagyja nyugodni, s jóságos nevelő apja megindul kérésére és egy harmadik hajót szerel föl számára. De a költségből még hiányzott tízezer arany, melyet Ansaldo egy mestrii zsidótól vett kölcsön, azon föltétel alatt, hogy ha a jövő Szent-Ivánnapra meg nem fizeti, a zsidó kivághat egy font húst testének bármelyik részéből. És ezt a szerződést tanúk előtt, minden formaság megtartásával, állították ki.

Miután a novellaíró elbeszéli, hogy Giannetto ez alkalommal szerencsésebb volt s a bor nem altatta el, hanem annyira megnyerte az úrnő kegyét, hogy másnap reggel férjeül és urául választotta; de boldogságában megfeledkezett jóltevőjének elvállalt kötelezettségéről s csak véletlenűl jutott eszébe Szent-Iván napján, mire rögtön Velenczébe sietett, hova neje is, bírónak öltözve, utána ment: így adja elő a törvényszéki jelenetet, melyben a belmontei nő, mint bolognai bíró szerepel, kire Giannetto nem ismer rá, mert bizonyos növények nedvével elváltoztatta arczát:

„…Mondá a bíró: „Rajta, vágd ki a font húst, a mely részből tetszik és tedd meg, a mit nem hagyhatsz el.” Ekkor a zsidó levetkőzteté Ansaldot s egy nagy kést ragadott kezébe, melyet külön e czélra készíttetett. Giannetto azonban a bíróhoz fordult és mondá: Uram, erre nem kértelek. Nyugodjál meg, viszonzá a bíró, még nem vágta ki a font húst. Midőn a zsidó közelebb lépett hozzá, mondá a bíró: Gondold meg, mit tészsz, mert ha egy fontnál többet vagy kevesebbet fogsz venni, leüttetem fejedet; azt mondom továbbá, ha csak egy csepp vérét ontod, méltóvá lettél a halálra. Írásod nem említi a vérontást, és egy font húst ítél neked, sem többet, sem kevesebbet. Ha okos vagy, tedd azt, mit legjobbnak tartasz. Rögtön el is küldött a bakó után, kinek el kellett jönnie a tőkével és bárddal, és mondá: Mihelyt egy csepp vért látok folyni, lerepül a fejed. A zsidó most nagy félelmet kezdett érezni, Giannetto pedig nagy örömet. Sok ide-oda beszéd után így szólt a zsidó: Bíró úr, ön okosabb, mint én; adassa ide a százezer aranyat és meg vagyok elégedve. Nem, viszonzá, a bíró, vedd csak font húsodat, a mint szerződésed megitéli; pénzt egy fillért sem kapsz, mert visszautasítád, midőn megkináltalak vele. A zsidó kilenczven-, majd nyolczvan ezerre szállt alá, de a bíró kemény maradt. Giannetto így szólt a bíróhoz: Hadd adjuk neki, a mit kiván, hogy szabadon bocsássa adósát; de a bíró így felelt: Mondom, hagyj engem cselekedni. Ekkor mondá a zsidó: Adjatok ötvenezret; a bíró viszonzá: Egy fillért sem adok. Úgy hát adjátok meg legalább tízezer aranyomat, mondá a zsidó, s legyen az egész ország átkozott! A bíró viszonzá: Nem értesz engem? semmit sem adok; ha a húst akarod, vedd; ha nem, érvénytelennek nyilvánítom írásodat. A jelenlevők mind nagyon örültek, kigúnyolták a zsidót és mondák: A ki másnak vermet ás, maga esik bele. Midőn tehát a zsidó látta, hogy nem érheti el, a mit akart, felkapta írásait és dühében darabokra tépte. És így Ansaldo szabad lett és Giannetto nagy diadallal haza vezette. Ezután fogta a százezer aranyat és a bíróhoz ment, kit szobájában úti készületeivel foglalkozva talált. Uram, mondá, ön a legnagyobb szolgálatot tevé nekem, melyet valaha nyertem; azért kérem, vigye magával e pénzt, melyet annyira megérdemelt. A bíró mondá: Jó Giannetto uram, nagyon köszönöm, de nincs szükségem pénzre; vigye ismét vissza nejéhez, nehogy azt mondja, hogy elpazarolta. Hitemre, mondá Giannetto, nőm oly nemes és nagylelkű, hogy kedvére volna, ha négyszer ennyit is adnék ki; különben is azt akarta, hogy sokkal többet hozzak magammal mint a mennyit itt lát. Erre kérdé a bíró: Hogy van vele megelégedve? Szeretem, felelt Giannetto, jobban, mint bármit a világon, mert oly okos és oly szép, a milyennek a természet csak alkothatta. Ha azon szerencsében akar ön részesítni, hogy meglátogat, csodálkozni fog, mily tiszteletben részesíti, és meg fog győződni, hogy legalább is olyan, a milyennek mondtam. Nem mehetek önnel, mondá a bíró, mert más dolgaim vannak; de mivel olyan jó, köszöntse őt nevemben. Meglesz, mondá Giannetto, de szeretném, ha valamit elvinne e pénzből. Ezalatt a bíró észrevett újján egy gyűrűt és így szólt: Ezt a gyűrűt szeretném s azon kívül egy fillért sem. Legyen, felelt Giannetto, ámbátor nem szívesen adom, mert nőm ajándékozta nekem s kötelességemmé tette, hogy mindig viseljem szerelméért, és ha többé nem látja újjamon, azt fogja hinni, hogy valami nőnek adtam, s meg fog velem hasonlani, azt gondolván, hogy többé nem szeretem; pedig drágább ő nekem, mint a saját lelkem. Meg vagyok győződve, mondá a bíró, ő is jobban szereti, hogysem ne higyjen szavának; s meg is mondhatja, hogy nekem ajándékozta. Vagy talán valami itteni régi szeretőjének akarta adni? Hűségem és szerelmem nőm iránt oly nagy, felelt Giannetto, hogy a világon egyetlen oly nő sincs, kivel felcserélném; olyan tökéletes és szép ő minden tekintetben. E szavakkal levonta a gyűrűt újjáról és a bírónak nyújtotta; azután megölelték egymást és meghajtották magukat egymás előtt. Ekkor mondá a bíró: Most még egy kegyet kérek. Mi az? kérdé Giannetto. Hogy ne időzzék itt, hanem gyorsan térjen vissza nejéhez. Nekem is, mondá Giannetto, százezer évnek tetszik, mióta nem láttam. És így elbúcsúztak egymástól. A bíró bárkába szállt s isten nevében elútazott; Giannetto pedig lakomákat adott, lovakat és pénzt ajándékozott barátjainak; azután elútazott Ansaldoval… A nő azonban, ki néhány nappal előtte ért haza, úgy tett, mintha fürdőben volt volna; ismét női ruhát öltött és készült férje elfogadására. Midőn megérkeztek, megölelte Ansaldot, de férje iránt kissé hideg volt, ámbár jobban szerette, mint valaha… Giannetto észrevévén felesége hidegségét, félre hívta és így szólt hozzá: Mi bajod van? és meg akarta ölelni. A hölgy így felelt: Ne fáradj, jól tudom, hogy Velenczében újra feltaláltad régi szeretőidet. Giannetto mentegetni kezdé magát, de neje kérdé: Hol van a gyűrű, melyet neked adtam? Erre mondá Giannetto: Csakugyan bekövetkezett, a mit gondoltam; igazam volt, midőn mondám, hogy rosszat fogsz gondolni; de esküszöm Istenhez és hozzád való hűségemre, hogy a gyűrűt azon bírónak ajándékoztam, ki megnyerte a pert. És én esküszöm Istenhez és hozzád való hűségemre, hogy egy nőnek adtad; tudom, és mégsem szégyelsz megesküdni. Giannetto felelt: Pusztítson ki az isten a világból, ha nem mondtam igazat. Mindezt előre mondám a bírónak, midőn a gyűrűt kérte. Erre így szólt a hölgy: Elég lett volna Ansaldot ide küldened, s magad ott maradhattál volna szeretőid között, úgyis hallám, hogy mindnyájan sirtak elútazásodkor. Ekkor Giannetto könyezni kezdett, mert nagy szívfájdalmat érzett, és így szólt: Olyasmire esküszöl, a mi nem igaz és soha sem lesz igaz. A mint neje a könyeket látta, szívébe nyilallott; hangos nevetéssel keblére borult, megmutatta a gyűrűt s mindent elbeszélt neki, a mit a bírónak mondott, és hogy ő maga volt a bíró, és hogyan adta neki a gyűrűt. Giannetto nagyon elcsodálkozott ezen, és mivel mindent igaznak talált, nagy örömet kezdett érezni. Azután kiment és elbeszélt mindent barátjainak; s kettejök szerelme ettől fogva nagyobb volt, mint valaha. Ezután előhívta Giannetto a komornát, ki amaz este azt tanácsolá neki, hogy ne igyék a borból, és nőül adta Ansaldohoz; és így éltek hosszú ideig örömben és boldogságban, a míg meg nem haltak.”

Így szól Giovanni Fiorentino elbeszélése, mely közvetlen forrása volt Shaksperenek, ha csak föl nem teszszük, hogy előtte már más angol író is feldolgozta e novellát, s ennek feldolgozása szolgált volna Shaksperenek forrásul. Gosson említ a „School of Abuse” (rágalom iskolája) czímű munkájában egy „zsidóról” szóló drámát, mely feltűnteti „az uzsorások véres érzelmét”: de erről a drámáról egyebet nem tudunk s így e vékony hasonlóságból nem foghatjuk rá, hogy a velenczei zsidó uzsorás történetét foglalja magában. Igaz ugyan, hogy a „Pecorone” novellagyüjteménynek angol fordítása a XVI. századból még nem került elő, de semmi sem tiltja azt a föltevést, hogy Shakspere értett olaszul, s így közvetlen forrásul Fiorentino novelláját használta, mely a font húsról szóló pert, a három szekrény közűl való választást és a kalmár nagy baráti szeretetét egy elbeszélésben egyesíti.

Végre, hogy semmit se hagyjunk figyelmen kívül, említenek egy régi angol balladát „Gernutus zsidóról”, melyet Shakspere szintén használhatott, s átvehetett belőle néhány vonást, például, hogy a zsidó a törvényszék előtt sarúja talpán köszörülte a kését. Csakhogy a balladában erről szó sincs; csupán ennyi áll ott:

Köszörült késsel készen áll 
A vérengző zsidó.

Ha már hasonlatot keresünk, inkább azt lehetne ilyenül elfogadnunk, hogy Gernutus is, mint Shylock, a font hús kikötését a szerződés alkalmával tréfának tűnteti fel, mely vonás nincs meg Fiorentino elbeszélésében, jegyzi meg a német Shakspere-társaság kiadása. Az ott idézett három versszakban Gernutus ily módon köti ki a font húst:

A kölcsönpénzért nem fizetsz 
Egy fillér kamatot; 
Tudom, te is teszesz nekem 
Viszont szolgálatot. 

Csak egy vidám tréfát teszünk, 
S nagy nevetés leszen; 
Szólt a zsidó, szoros kötést 
Adj zálogul nekem. 

S világosan kikötve itt 
Egy font húsod legyen. 
Ha tetszik, készítsd az irást, 
S a pénz is itt terem.

De ebből, ha már épen vonatkozást akarunk a két mű közt találni, inkább azt lehetne következtetni, hogy a ballada vette át Shakspere drámájából e vonást, mely a drámában a helyzetnél fogva sokkal inkább szükséges és önként kinálkozó, mint a balladában vagy elbeszélésben. Különben e törvényszéki eset valamennyi változatában ama régi jogi igazság van kifejezve, hogy a törvény betűje öl, azaz „summum jus summa injuria”: a jog merev alkalmazásából a legnagyobb igazságtalanság származhatik; s épen abban rejlik a lelemény elméssége, hogy a betűhöz való szigorú ragaszkodást saját fegyvere, a törvény betűjének még szigorúbb alkalmazása győzi le.

E régi igazság megtestesülése adja meg kiválóan a Velenczei Kalmárnak megkapó érdekességét, s a művészien egybefont két mese közűl ez emeli ki s teszi elsőbb rendűvé Shylock történetét. A kik az aesthetikai tankönyvek rőfjével akarják Shakspere drámáit kimérni, egyiknél sem jönnek nagyobb zavarba, mint a Velenczei Kalmárnál, egyiknél sem kerül több fejtörésökbe, hogy betanult leczkéjöket összhangba hozzák Shakspere világra szóló tekintélyével. Hiába magyarázzák is bizonyítják, hogy a cselekvény tengelye Bassanio és Portia szerelme, és hogy a nézőnek leginkább ezek sorsa és személye iránt „kell” érdeklődnie: a néző fejével bólint az aesthetikai bírók parancs-szavára és Shylock hatalmasan kiemelkedő alakjára szegzi szemét. Shylock marad a dráma főszemélye, és minden idők közönsége az ő sorsa, az ő szenvedélye, az ő gyűlölete, az ő pere iránt fog e darabban kiválóan érdeklődni, úgy annyira, hogy igazságtalanná is válik a dráma többi részének költői szépsége iránt, nem méltányolja eléggé az ötödik felvonás holdvilágos tájképét, a madarak elbűvölő énekével, a szerelmes párok bájos enyelgésével, azt a tündéri jelenetet, melyben minden, a levegő és falevél is, szerelmet, költészetet, bűbájt lehel, melyben így szól Lorenzo szerelmes Jessicájához:

Mily édesen szenderg e halmon a hold! 
Üljünk le itt, suhanjanak zene 
Hangjai fülünkbe: csend és éjszaka 
Simúl az összhang lágy pengésihez. 
Jer, Jessica! nézd, ím az ég tere 
Kirakva csillogó aranyhimekkel: 
A legkisebb kör, mely fönt látható, 
Angyalszerűen zeng forgásiban 
Gyöngéd szemű cherubok dalkarához. 
Örök lelkekben ily összhangzat él: 
De míg e romlatag por-öltözet 
Durván lezárja, nem hallhatjuk azt.

S a hol édes zene szólal meg a lombok reszkető árnyékában és zengését oly szavak kisérik, melyeknél szebbek még nem magasztalák a zene hatalmát:

Csak egy vad és délczeg ménesre nézz, 
Ifjú, szilaj csikók seregletére, – 
Miként szökell, fú s hangosan nyerít, 
Mert hajtja a heves vér ösztöne: 
De halljanak zendülni harsonát, 
S hasson fülökbe olvadó zene, 
Meglásd, miként állnak meg egyaránt, 
Szilaj szemök szerénynyé változik 
Az édes hangerőtől. Ép ezért 
Mondá a költő Orpheus felől, 
Hogy fát, folyót, sziklát indíta meg. 
Mert nincsen oly nyers, zord, dühös való, 
Mit át ne alakitna a zene, 
Habár csupán kevés időre is. – 
Ember, kiben nem létezik zene, 
Kit meg nem indít édes hangvegyűlet, 
Csel-, hitszegés- s zsákmányolásra kész, 
Kedélymozgási tompák, mint az éj, 
S pokolsötétek szenvedélyei. 
Ne higyj ilyennek! – Halld, szól a zene…

De Shylock alakja annyira uralkodik a drámán s annyira központosítja magában az érdeklődést, hogy az ő drámájának befejeztével a néző az egész drámát bevégzettnek tartja, s ez volt az oka, hogy sok német és magyar színpadon hosszú ideig a Velenczei Kalmárt a negyedik felvonással befejezték s az ötödik felvonást, a dráma teljes értékének kárára, kihagyták; még a mi nemzeti színházunk is csak az utóbbi években állította vissza ez ötödik felvonást jogos helyére, egész teljességében adva a Velenczei Kalmárt.

Othello a féltékenységnek, Romeo és Julia a szerelemnek drámája; amannak neve a féltékenység, ezek neve a szerelem jelképe lett a népek köztudásában és szójárásában, s nevöknek hallására a féltékenység vagy a szerelem fogalma jelenik meg a lélek előtt. De hiába mondják a Velenczei Kalmárról, hogy épen úgy a barátságnak drámája, mint Romeo és Julia a szerelemé: Antonio és Bassanio barátsága elhalaványul Shylock gyűlölete mellett, s a népek gondolkozása nem az ő barátságukat, hanem a zsidó uzsorást köti össze e dráma nevével, s ennek említése nem Antoniot és Bassaniot, nem is a szép és okos Portiát, hanem a szenvedő és gyűlölő Shylock alakját idézi a lélek elé.

Shylock alakjának festésében csodáljuk a költő felséges objektivitását. Nincs elfogulva, nem szereti, nem gyűlöli emberét, nem akarja velünk sem meggyűlöltetni, sem megszerettetni; nincs más czélja, mint híven és igazán rajzolni az uzsorás zsidót, megmutatva gyűlöletének nagyságát, de szem elé állítva az okokat is, melyek azt, ha nem is igazolják, legalább megmagyarázzák. Shylockban nemcsak az uzsorást festi, hanem a zsidót is, nemcsak forrása nyomán kötve össze e kettőt egymással, hanem a kor viszonyainak tekintetbe vételével is. A keresztényeknek az egyházi törvények egyáltalában megtiltották kamatot venni a kölcsönpénzért, a mit a zsidók szabadon és rendesen gyakoroltak, s az uzsorás név a kor felfogása szerint egyértelmű volt a zsidóval. Ezért rajzolta Shakspere az uzsorás Shylockban a zsidót is, még pedig oly igaz vonásokkal, úgy eltalálva a zsidók ótestamentomi világnézetét, észjárását, beszédmódját, hogy ez maga is valószínűvé teszi némelyeknek abbeli állítását, hogy Shakspere útazást tett a szárazföldön és egész Felső-Olaszországig eljutott, mert a zsidókat Angliában nem ismerhette meg, hol csak Cromwell alatt nyertek korlátolt letelepedési engedélyt.

Shylockot a pénzvágy és a gyűlölet vezeti. Gyűlöli Antoniot, mint uzsorás; gyűlöli, mint zsidó.

Hőn gyűlölöm, mert Krisztus párthive; 
De még dühösben, mert pór bárgyuságból 
Ingyen kiadja pénzét, s leviszi 
Velencze piaczán a kamatot.

De Antonio sem viszonozza keresztény szelídséggel, nemes nagylelkűséggel Shylock gyűlöletét; sőt mindent megtesz, hogy a legteljesebb okot adja rá. Egészen úgy viseli magát iránta, mint ama korban minden nemes és büszke keresztény, kit nemes büszkesége az uzsorás ellen, keresztény önérzete a zsidó ellen megvetésre és lealázó bánásmódra szoktatott. Hányszor szidta őt a Rialton kamatjai miatt, hányszor nevezte vérebnek és hitetlennek, hányszor köpött ünneplő ruhájára! És midőn Shylock mindezt eszébe juttatja, midőn reá szorúl és pénzt kér tőle kölcsön: akkor sincs számára egetlen jó szava sem s csak régi bántalmazását ismétli.

Kedvem jöhetne most is úgy nevezni, 
Rád köpni, sőt tán megrugdalni is. 
Ha kölcsön adsz, ne úgy adj, mint szives 
Barátaidnak (mert mikor kivánt 
Díjt a kopár fémért barát baráttól?) 
Mint ellenednek adj inkább nekem…

Shylock meg is teszi; mint ellenségének adja a pénzt, s mint ellensége akarja behajtani rajta. Most már nagyobb benne a vallási fanatizmus gyűlölete, mint az uzsorás pénzvágya; megkaphatná követelésének háromszorosát is, de ő csak kötését akarja, a gyűlölt keresztény életét. Nemcsak a megbántott egyén gyűlölete tör ki most belőle; a századokon át elnyomott, megrugdalt, emberi önérzetéből kivetkőztetett faj gonosz bosszúvágya adja kezébe a kést; nem egyedül őt magát, hanem egész nemzetét véljük látni, midőn kését köszörüli, épen úgy, mint nem egyedül az ő keserűségét, hanem egész fajáét halljuk e sikoltásában: „Nincsenek a zsidónak szemei? nincsenek a zsidónak kezei, életműszerei, tagaránya, érzékei, indulatai, szenvedélyei? Nem ugyan azon táppal él, ugyanazon fegyverekkel sebesíttetik, azon kóroknak alá vetve, azon óvszerektől gyógyulva, ugyanazon tél- s nyártól hűvítve-hevítve, mint a keresztény? Ha megszúrtok, nem vérzünk-e, ha csiklandotok, nem nevetünk-e? ha megmérgeztek, nem halunk-e meg? s ha bántotok, ne álljunk-e bosszút?”

És mi ne bámuljuk-e a költőt, ki a XVI. században, korának egyetemes és uralkodó elfogultsága alatt ily kifejezést tudott adni az elnyomott emberi érzet feljajdulásának, s így tudta egy képben egyszerre megmutatni az eltiprott faj gonoszságát és gonoszságának magyarázatát? Shylock alakja legtalálóbb illustrálása azon igazságnak, hogy a valódi tragikum és komikum között lényegileg semmi különbség sincs; a különbséget csak a szempont teszi, melyből tekintjük. Midőn Shylock bosszúvágyában kudarczot vallva, pénzét, leányát elveszítve, vagyonától megfosztva, arra kényszerítve, hogy hitvány életének megmentéseért hitéről lemondjon és javait leánya gyűlölt csábítójának hagyja, megvetve, kigúnyolva, kikaczagva elsompolyog, a XVI. század közönsége nevethetett fölötte és komikusnak találhatta, de a mi emberiesebb érzésünk hajlandóbb igazat adni ama hölgynek, ki a Drury-Lane színházban Shylock távozása után önkénytelenűl felkiáltott: „The poor man is wronged!” (Szegény emberrel rosszúl bántak).