EGY "KURUC" PAP...

A temetési ima

A kőszívű ember temetése csak egy hét múlva ment végbe. Azalatt közszemlére volt kitéve – bebalzsamozottan, mint egy fejedelem. Időt kellett engedni a számos nagy rangú ismerőknek, hogy a végtisztességtételre megjelenhessenek, a nagytiszteletű és főtisztelendő uraknak, hogy a gyászbeszédeket megírhassák, szőnyegésznek és címerfestőnek, hogy díszítményeikkel elkészülhessenek, s a főiskolai cantus praesesnek, hogy a nagy halott tiszteletére az énekkarnak egészen új harmóniákat betaníthasson.

Én sok temetést láttam életemben. Kicsiny diák koromban szép discant hangom volt; aztán három humaniorum classisnak énekszóval kellett kísérni felekezetünk minden halottját, gazdagot, szegényt egyaránt. Azért láttam gazdag temetést, szegény temetést sokat; prédikációs halottat, búcsúztatós halottat és közönséges imádságos halottat; – de én egynek a temetését sem tudnám leírni. Mert mindannyinál nem láttam egyebet, mint azokat a síró alakokat, akik a koporsó után ődöngnek, vezetve vagy magukra hagyatva; – és ez mindig egyforma látvány. A gazdag ember fájdalma csak olyan alázatos fájdalom, mint a szegény emberé, s én nem emlékszem belőle egyébre.

Annyit tudok, hogy a főtisztelendő úr gyászszónoklata igen hosszú volt. Máig is megvan valahol az archívumban, fényes, fekete papírra nyomtatva, ezüst betűkkel – s hogy az egész parentatio alatt a méltóságos asszony úgy sírt, mint akár egy szegény parasztember özvegye.

– Kisírja magát valahára a szegény baronesse – súgja az első padban ülő rangbeli urak egyike a másiknak –, életében úgysem volt szabad sírnia.

– Valóban igen keményszívű ember volt a néhai – viszonzá rá a másik. – Még azt sem engedé a nőnek, hogy egy könnycseppet ejtsen, ha valami fájt neki.

– Pedig bizony sok mindenféle fájhatott neki húsz év alatt.

– Azt csak én tudom legjobban.

– Méltóságos adminisztrátor úr legbensőbb barátja volt a családnak?

– Egy test és lélek – felelt a megszólított, elszalasztva a diskurálás által a legszebb körmondatot a főtisztelendő úr exordiumából, ki éppen a léleknek a testhez való viszonyát deríté ki a hallgatók előtt a legmegvigasztalóbban.

A méltóságos özvegy egy-egy pillanatra levette arcáról könny nedvesítette kendőjét, s nyugalmat igyekezett adni arcának.

– Még most is igazán szép asszony – súgá az egyik úr a másiknak.

– Jég közé volt téve húsz évig.

– Alig hiszem, hogy e gyászéven túl özvegyen maradjon.

A méltóságos adminisztrátor úr csak bajusza hegyét kunkorítgatta e kapcáskodó kérdésre, s azt mondá: „Hallgassuk a főtisztelendő urat, szépen beszél.”

Igaz is, hogy nagyon szépen beszélt. A homiletikában nem volt párja.

Hanem azért mégis nagyon érdekelte a rangbeli uraságokat azon kérdés tisztába hozatala: vajon miféle érdemrendek azok ott a gyászcímerek aljára festve? A méltóságos adminisztrátor úr tudott felvilágosítással szolgálni a körüle ülőknek, melyiket mikor, kitől és minő érdemeiért nyerte a megboldogult. Azokat mármost vissza kell adni. Bizony vissza kell adni.

A gyászszónoklat azonban csak véget ért, s mindenkit azon meggyőződésben hagyott, hogy ennél remekebb szónoklatot régen nem mondtak, és még sokáig nem fognak mondani halandó porhüvely fölött.

Azután következett a gyászének. A falusi templomban orgona is volt; azt is a boldogult állíttatá fel saját költségén. Az énekkar remekül adá elő, szokott praecisióval egyikét a legszebb gyászdaloknak, amit Nabukodonozor operából ismerünk… természetesen ez alkalomhoz írt szöveggel.

– Hej, ha a boldogult hallaná, hogy most őfölötte egy színházi opera kórusát éneklik, és felszólalhatna, hogy mondaná a cantus praesesnek: „Kend szamár!”

Ezt az észrevételt tevé Rideghváry adminisztrátor úr, szomszédjához fordulva.

– Talán nem szerette a színpadi áriákat?

– Nagyon haragudott, ha teátrális cikornyákat hoztak be a templomi énekekbe. Végintézkedésében pedig expresse kijelenté, hogy fölötte semmi színpadi melódiát ne énekeljenek.

– Méltóságod ismeri a megboldogult végrendeletét?

A méltóságos titokteljesen inte lehunyt szemével s orrához felhúzott bajuszával, hogy ez titok, de könnyen kitalálható.

A gyászénekkel még nem volt mindennek vége.

A katedra melletti padban három lelkész ült egymás mellett, s az ott nem ült hiába.

A második harmónia után következett a nagytiszteletű úr a szószékre.

– Vajon még a harmadik pap is fog prédikálni? – kérdé feszengve az egyik rangbeli úr a másik úrtól.

– Az a helybeli tiszteletes; az csak egy rövid imát fog mondani a sírbolt előtt.

– Áh, ez az?

Azzal a két úr oly közel hajolt egymáshoz, hogy suttogásának egy hangja se legyen elejtve a hátuk mögött ülők számára.

– Vajon „az is” nincsen itten? – súgá az egyik rangbeli úr a másiknak.

– Magam is régen keresem a nép között, de nem bírok ráakadni a szememmel.

A méltóságos úr végre mégiscsak ráakad, akit keresett.

– Ott van ni. A katedra mögötti szögletben, a falhoz simulva áll; egy kendőt tart a két kezében ajkáig emelve. Nem lát ön oda? Majd ha az a fáklyatartó hajdú megint a jobb lábáról a bal lábára fog állni, akkor meglátja mögötte.

– Ah, látom, látom; olyan se nem szürke, se nem barna ruhában?

– Az, az.

– Mondhatom, gyönyörű gyermek. Nem csodálhatni, hogy…

És aztán tovább suttogtak.

Pedig bizony kár volt nem hallgatni azt a pompás búcsúztatót, amit a nagytiszteletű úr felolvasott, mert ha az első gyászbeszéd remeke volt a dialektikának és prozódiának, úgy ez pályakoszorús példánya volt a poézisnek, megragadó képekkel és hasonlatokkal, s könnyekre indító trópusokkal, sőt költői citátumokkal vegyest, klasszikus és újkori auktorokból. Mely szép bevezetés után következett a személy szerinti elbúcsúztatása a fáklyákkal körülragyogott halottnak, s ha valahol, itt tanúsítá a nagytiszteletű úr mélybelátását; oly korrekt sorozatban búcsúztatván el a néhait az egymás után következendő excellenciás és kegyelmes, nagyméltóságú, méltóságos és nagyságos, tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő, főtisztelendő, nagytiszteletű, tisztelendő és tiszteletes, nagyérdemű, érdemes, becsületes és tudós uraktól és azoknak asszonyságaitól, fi- és leányágon lévő sarjadékaitól, hogy egyetlen tévedést nem ejte, mely súlyos neheztelést vonhatott volna maga után; sőt mindegyik kiváló egyéniségnek, később egy konzorciumba foglalt kollektív csoportozatoknak oly találó és helyesen választott búcsúmondatokat adott át a megboldogult nevében, amikkel azok rangbeli igényeik szerint meg lehetnek elégedve.

Midőn a nagytiszteletű úr az elsoroltak között annak nevéhez ért, –

„ki bujdosol mostan távol északi hazánknak hólepte mezőin, száz és száz mérföldnyi távolban szülötte hazádtól, s az éjszaki fény ragyogása mellett gondolsz a szerető atyára, ki már onnan felülről néz le reád…” –

akkor a két rangbeli úr úgy vette észre, hogy a barna ruhás leányka ott a szögletben azt a fehér kendőt egész szeméig emelé.

– Szegényke… – súgták egymásnak. – (Azt ugyan nem látod te többet!)

Végre az is elmúlt; vége lett éneknek, gyászbeszédnek, búcsúztatónak; tizenkét hajdú, forgótól tarsolyig díszruhás, vállára emelé a pompás koporsót, a ház legelőkelőbb barátai emelték a gyásztakaró nehéz bojtjait; az adminisztrátor kezét nyújtá a gyászos özvegynek, s megindult a menet a templomból a családi sírbolthoz.

Még egy rövid szertartás volt hátra.

Amidőn a koporsó örök nyugalma helyére letétetik, egy végső ima mondatik el fölötte – bevett szokás szerint a helybeli lelkész által.

Sokan kíváncsiak legalább alakjára nézve ismerni az öreg kurucot, ahogy tiszteletes Lánghy Bertalan uramat tisztelni szokták heves magaviseletéért.

Úgy szokott beszélni az öreg a szószéken, mint Abraham a Santa Clara, a megyegyűléseken pedig mint „nagybotú” Lőrinc.

Jól volt intézve, hogy csak egy imádság bízatott rá, mert ha búcsúztatóját végezte volna a megboldogultnak, azt az élve maradtak majd nagyon megemlegették volna.

A harmadik énekszó után helyet adtak a lelkésznek a sírboltajtóval szemben, s ő fövegét levéve fejéről, megállt az emberektől körülfogott téren.

Nagy, kopasz homlokát gyér, göndör fürtök folyták körül, egészen fehér fürtök; arca simára volt borotválva, akkori egyházi viselet szerint; erős, sűrű szemöldökei, a villogó, sötét szemek fölött merész, határozott kifejezést adtak arcának.

Ott összetevé kezeit, és elkezdé az imát.

„Minden élőknek és holtaknak igaz bírája, nagy Isten!

Hallgasd meg ez órában a mi könyörgésünket…

Íme, ragyogó földi pompával közeledik a te szolgáid egyikének hamva márványüregéhez, míg lelke ugyanakkor meztelenül, reszketve, haloványan áll a csillagok határán és bebocsátást kér az égbe…

Mik vagyunk mi, hogy ilyen fénnyel távozunk a világból – holott a férgek a mi testvéreink, s a göröngy a mi anyánk…

Egyetlen jótettnek emléke jobban világít miutánunk, mint ezer fáklyának lobogása; s a honfiak néma áldása jobban ékesíti koporsónkat, mint minden címerek és érdemrendek.

Óh, én uram, légy irgalmas azokhoz, akik életükben az irgalmat nem ismerték soha.

Ne kérdezd az előtted reszkető lélektől fölöttébb szigorún: »ki voltál? ki kísért idáig? mi hangzik onnan alulról utánad?«

Ne engedd a földi párát tovább hatni a föld felhőinél; legyen az átok vagy magasztalás. Te magasan állsz mindazok fölött.

Mert ki védné meg, ha nem a te végtelen irgalmad a föld hatalmasát, midőn dicsőségéből levetkőzve előtted áll és rettentő kérdéseidre felel:

– »Segítéd-e a nyomorultat?

– Nem!

– Fölemelted-e az elesettet?

– Nem!

– Oltalmazója voltál-e az üldözöttnek?

– Nem!

– Hallgattál-e a kétségbeesők könyörgéseire?

– Nem!

– Törülted-e le a szenvedők könnyeit?

– Nem!

– Kegyelmeztél-e a meggyőzötteknek?

– Nem!

– Szeretettel fizettél-e a szeretetért?

– Nem! nem! és mindörökké nem!«

És ha kérdezed a föld hatalmasától, ki fegyvertelenül áll előtted: »mire használtad a hatalmat, amit kezedbe adtam? boldogítottad a milliókat, akik rád voltak bízva? építettél-e az utókor számára, mely tőled várta jövendőjét? igazán szolgáltad-e hazádat vagy porban csúsztál idegen bálvány előtt? éltél-e a te nemzetednek vagy eladtad annak oltárait, melyen az én nevemnek áldozatai füstölögtek?« Mit feleljen akkor? Kihez forduljon akkor? Mely címerével, mely érdemjelével takargassa be keblét akkor? Kit híjon segítségül, kit patrónusául? Mely király, mely császár védelmezi meg őt ottan, ahol sár és hamu minden arany, melyből korona készül?…” –

…A pap arca kipirult, és termete fölmagasodott, gyér hajfürtei, mintha repülni akarnának vele, lebegtek megrázott feje körül; a teljes című gyülekezet háta borsózott a hallottaktól.

– „…Óh, uram – folytatá a pap imáját –, gyakorolj irgalmat az igazság helyett! Ne tekintsd, mi volt a halandó ember, de számítsd be neki azt, hogy homályban élt, nem látott téged.

Ne vesd mérlegre hibáit és botlásait; számítsd be neki, hogy ő hitt abban, hogy jót cselekszik, amidőn vétkezik.

Bocsáss meg neki az égben; valamint azok megbocsátnak neki, akik ellen vétkezett itt a földön.

Törüld el munkáinak emlékét, hogy ne legyen, amiről reá visszaemlékezzenek.

S ha bűnhődnie kell a vétkezőnek, óh uram! ha engesztelhetlen vagy egy bevégzett élet rossz művei iránt; ha nem bocsátod magad elé súlyosan terhelt lelkét megtisztítlanul, add, hogy legyen az ő vezeklése az, hogy lelke, mely most már mindent világosan lát és nem tükörből többé, térjen vissza a földre és szállja meg gyermekeit, hogy mindaz, ami az apának bűne volt, forduljon meg és legyen a fiakban erény és dicsőség; add, hogy a haza földje, mely koporsója volt, amíg élt, legyen ringató bölcsője, midőn halva fekszik benne!

Hallgasd meg, uram, a te szolgádnak imáját. Ámen…

A kripta vasajtajának dördülése zárta be a ceremóniát.

A publikum, mely értette vagy nem értette a dörgedelmes szavakat, tökéletesen meg volt elégedve a látottakkal és hallottakkal. A gyászkíséret megtért a kastélyba; úri rendnek, diákoknak, cselédeknek külön termekben volt terítve az asztal; ki-ki sietett bevégzett kötelessége után a természet követelményeinek eleget tenni.

A vén pap leghátul maradt, s midőn mindenki a kastély felé rohant, megfogva annak a barna ruhás leánynak a kezét, egy mellékúton másfelé került.

Az ő számára hiába terítettek a kastély dísztermében.

Jókai Mór: A kőszívű ember fiai

Babits Mihály: Petőfi Koszorúi

"Avagy virág vagy te hazám ifjúsága"

Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?
Ki meri meglátni, ki meri idézni
az igazi arcát?
Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak
Szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,
mint az olcsó gyertyák.

Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,
de ma már maga sem tudja hogy mit akar:
talány zaja, csöndje
és úgy támolyog az idők sikátorán,
mint átvezetett rab a fogház udvarán
börtönből börtönbe.

Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond
messze az Övétől, mint sastól a vakond
avagy gyáván bújik,
s a bilincses ajak rab szavakat hadar?
Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal
hozza koszorúit.

Óh vannak, koszorúk, keményebbek, mint a 
deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a 
hideg temetőnek!...
Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot,
melyet eszméinek ellensége rádob
emlékére - kőnek!

Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!
Nem drótos fűzérbe görbítve - légy szabad
virág szabad földön!
hogy árván maradva megrablott birtokán
mondhassa a magyar: "Kicsi az én szobám,
kicsi, de nem börtön!"

Avagy virág vagy te?... légy virág, légy vigasz!
Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz
az Ő ünnepségén:
Koporsó tömlöcét akit elkerülte,
most hazug koszorúk láncait ne tűrje
eleven emlékén!

Vörösmarty Mihály

MIT CSINÁLUNK?


Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak és danolnak.
Semmi baj sincs? semmi gondrém,
Hogy majd érte meglakolnak?
Van biz itt baj; de hiába
Enni csak kell az embernek;
S inni hogy ne kéne, ahol
Oly dicső borok teremnek;
Csakhogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra.
Korhely-gyáván
Ne maradjon senki hátra.

Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak, álmodoznak.
Semmi baj sincs? semmi gondrém,
Hogy az álmok megszakadnak?
Van biz itt baj; de hiába,
Olyan édes álmodozni!
S néha tán jobb, mint fejünkkel
Faltörősdit játszadozni:
Csakhogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Álmos-gyáván
Ne maradjon senki hátra.

Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak, gondolkoznak.
És miről az istenadták?
Hogy tán élni kén' a honnak!
Kár biz az; de már hiába,
Gondolatnak nincsen gátja,
És ha úgy van, amint mondják,
Gondolat a tettek bátyja:
Csakhogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Méla-gyáván
Ne maradjon senki hátra.

Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak, hadakoznak.
Szörnyűség! - No nem kell félni,
Csak szavakkal kardlapoznak.
Kár a szóért; de hiába,
Szóból ért a magyar ember,
S gyakran a szó dolgokat szül,
Gyakran a szó éles fegyver:
Csakhogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Nyelves-gyáván
Ne maradjon senki hátra.

Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak s tán dolgoznak?
Félig-meddig: mert nem tudják,
Másnak lesz-e vagy magoknak.
Ennyi is kár; de hiába,
Munka jobb a koplalásnál,
S jobb az edzett kar, ha ép vagy,
Mint ha selymen sántikálnál.
És hogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Gyenge-gyáván
Ne maradjon senki hátra.

Mit csinálnak Magyarhonban?
Szőnek, fonnak és akarnak -
Tán vakarnak? semmi tréfa!
Posztó is kell a magyarnak.
Hát takács-e a magyar nép?
Nem szégyenli a vetéllőt?
Semmi baj! tán összefűzi,
Amit a sors egybe nem szőtt:
Csakhogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Gépi-gyáván
Ne maradjon senki hátra.

És, pedig - mit is beszéltem?
A vadásznak jó a cserje;
A költő hadd álmodozzék;
A kovács a vasat verje.
Minden ember, amihez tud,
Ahhoz lásson télen, nyáron,
S a paraszt borbély helyében
Úr szakállát ne kaszáljon.
És hogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Aki hitvány,
Félre tőlünk, menjen hátra!

1844. október - november 10.

^{Áldott 2015. Új Esztendőt kívánok minden kedves Olvasómnak!}

^{műveleti terület}

Ez az év a tanulás, felismerés, megvilágosodás ideje, ami alatt készülnünk kell a még nagyobb megpróbáltatásra, mert csak azok maradhatnak meg a Jóisten szolgálatában, akik felismerik teremtettségük célját, és itt a földi életben részeseivé válnak az Isten Tervnek, felvállalják a küzdelmet a Gonosz ellen. A mi kereteink adottak, a Kárpát-medencei magyarság az emberiség legősibb hagyatékának letéteményese. A kirajzásnak, az emigrációnak, a világ minden pontján fellelhető magyar diaszpóráknak akkor van értelme, ha megmarad magyarnak, ápolja hagyományait, és ebből kisarjad egy újabb és újabb nemzedék, amely az idegen közegben kivívja a magyar másság tiszteletét.

Ha már marslakónak minősítettek bennünket az Új Világban, akkor maradjunk is meg annak: minden nemzettől különböző becsületes és szorgalmas, más észjárású, a dolgokat magasabb összefüggésből is látni és láttatni képes egyszerű embernek. A magyarsággal sok nemzetet beojtottunk, és míg bennük cseppnyi vérünk folyik, ők is mássá válnak, kapcsolatba kerülnek a Vízözön előtti magas kultúra hagyatékával, és megértik, a profit világában csak az maradhat meg embernek, aki túl tud lépni önemésztő célján, a nullák szaporításán, és ha már csak kettes számrendszerben tud gondolkodni a világ, akkor legalább eljut a nagy egyesig, az Egység megértéséig. Mert mindannyian egyek vagyunk, a Világmindenségben keletkezett Napunkból szakadt ki a Föld, és mi mindannyian Földanya szülöttjei vagyunk. Túl kell lépnünk az önzés korlátján, nem önmagunkért, hanem egymásért, családunkért, törzsünkért, nemzetségünkért, nemzetünkért kell élnünk, hogy besimulhassunk az emberiség nagycsaládjába, és ott megtaláljuk helyünket.

Tanulnunk kell az elmúlt esztendő tapasztalatából, erényeinket is hibáinkat felismerve tudunk valós önértékelés alapján elindulni 2015-ben. Európa legtöbb tévét néző országaként valamennyien részesei, leginkább szenvedői vagyunk a nagy médiatransznak. A központi akarat szükségszerűen béklyóban tartja a nemzetet. Statisztikai értelemben vett döntő többségünk agyát minden nap feltöltik másnapi saját szubjektív véleményével, melyet hangoztat is az átlagember, és szavazatával, a leginkább analfabéták aláírásából ismert négy évente begyűjtött ikszével elhitetik, hogy jogaival szabadon élő ember. Közben egyre többen vannak a bizonytalanok, akik már nem dőlnek be a politikai rendszer hamisságának, mert nem találják meg benne önmagukat, csak a harácsoló képviselőket, a hirtelen gazdagokat, ügyeskedő szemfényvesztőket. Mindebből annyit tanulhatunk, hogy a tévézéssel eltöltött idő nem csupán elpazarolt része életünknek, hanem meg is bosszulja magát, elveszi és kifordítja személyiségünket. Persze ez nem azt jelenti, hogy a tévét ki kell dobnunk, bár a jelenlegi helyzet leginkább ezt sugallná, hanem vissza kell foglalnunk a magyarként eddig még soha nem működő nemzeti médiát, a mi pénzünkből fenntartott, ellenünk működő közintézményt.

A lakópark telepesek szorgalmasan vásárolják föl a magyar földet, vizet és levegőt, ha ez így megy tovább, nekünk még annyi sem marad, hogy egy mélyet szippanthassunk belőle. Vannak közöttük, akik legszívesebben mindannyiunkra légzőkészüléket szerelnének, melynek adagoló csapját ők szabályoznák, és ha úgy döntenek, szabadon elzárhatnák. Ez így nem mehet tovább, a közénk települővel tudatnunk kell a szabályokat. Ha bármely idegen nép fia közöttünk képzeli el jövőjét, az nem csupán anyagi kérdés, az ingatlan megvásárlása, a közüzemi díjak és hasonlók megfizetése, hanem a magyarsággal való együttélés egy nyilvánosan felvállalt szerződés. Az idegen nem tevékenykedhet a magyarság ellen pusztán azért, mert megosztjuk vele a Kárpát-medencét, nem tekinthet bennünket másod- és harmadosztályú polgárnak, pénzéért nem szerezhet többletjogokat. Az idegent vendégjog illeti meg, amely addig tart, amíg betartja a szabályokat. A nem kívánatos személyeket gyorsan el kell távolítanunk, és ha hivatalainkat is megszállva úgy csűrik-csavarják a jogszabályokat, hogy azok ellenünk szóljanak, akkor más módját kell megtalálnunk az igazságosságnak. A vendégjogot sértő személy számára nem kívánatossá kell tennünk a földünkön való tartózkodást. Van már tapasztalatunk a vendégjoggal való visszaélésről, az egyenjogúsítás hamisságáról. Egyenesen vezet ez az út az országvesztéshez, a 95 évvel ezelőtti nagy megrázkódtatáshoz. Nem állt meg a folyamat, már készen állnak a tervek a továbblépéshez, nemzetünk teljes felszámolásához. Magyarország a látszat kedvéért működik ma ezen a néven, de közintézményeiben, közállapotaiban a honalapítók magyar szellemét még nyomokban sem lehet felfedezni. Mindent eladtak, mindent megváltoztattak az istentelen köztársaságok kiagyalói, mégsem tudtak alapos munkát végezni, mert a magyar nyelv, mint nemzetegyesítő csodafegyver továbbra is él. A nemzeti minimumot nem sikerült eddig nyilvánosan meghatároznunk, pedig a magyar nyelv használatánál kezdődik, és azon túl azt is tartalmazza, hogy aki a magyar nyelvet a magyar nemzet kárára használja, az önmagára mond ítéletet.

POLGÁRHÁBORÚ

A most regnáló kormány a nemzet többségének akaratával került hatalomra 2010-ben olyan fontos ígéretekkel, mint az elszámoltatás, a devizahitel kérdés megoldása és adósságcsökkentés. Noha ezekből az ígéretekből semmit nem teljesített, az elmúlt esztendőben mégis megerősítést kapott a nemzettől annak érdekében, hogy végleg kiderüljön: a mulasztás oka időhiány volt, vagy közönséges csalókkal van dolgunk? Ahogy mostanában mutatkozik, az utóbbi tűnik valószínűnek, hiszen a korrupció mérhetetlen kiterjedése megállíthatatlan, és vele együtt a nemzet érdekeinek figyelmen kívül hagyása feltűnő. Mindez polgárháborús veszélyt rejt magában. A magyarságnak nem érdeke, hogy Paks bővítésével, vagy újabb gázvezeték építésével végletesen elkötelezzük magunkat az oroszoknak, miközben a legminimálisabb gesztust, a Szabadság téri tiltott önkényuralmi jelképekkel díszített emlékmű eltávolítását sem kérik döntéshelyzetben lévő politikusaink. Ugyanakkor az Amerika által sugalmazással irányított európai hatalom tovább halad azon a kényszerpályán, amely az Oroszországgal való végletes szembenállást, akár egy háborús konfliktus felvállalását is előrevetíti a közeljövőben, ezért nekünk mindenek előtt ki kell mondanunk: nem magyar politikus az, aki bármilyen háborús helyzetbe belerángatja az országot. Sem az Európai Unió, sem Amerika, sem az euroatlanti szövetség nem lehet elegendő ok arra, hogy akár egyetlen magyar katona is meghaljon idegen érdekekért, ezért az a kormány, amely ilyen kényes külpolitikai helyzetben katonát mer küldeni a világ bármely válságzónájába, az önmagát írja ki a nemzetből. Nem lehet magyar politikus az, aki önérdekből, saját busás jövedelme végett magyarellenes jelszavakkal háborús uszításba, konfliktusvállalásba tereli az országot. Nem magyar miniszter az, aki eltűri, hogy az ukrán válságot Oroszország bekerítésére használó NATO a mi közreműködésünkkel folytassa az igazságtalan polgárháborút. Ukrajna jelentős része szent magyar föld, és itt nem csak Kárpátaljára gondolok, hanem Dentü-Mogyerre, a hajdani Álmos uralta másik Magyarországra, egészen a Kaukázus északi oldaláig, de beszélhetünk a Kaukázusban 1396-ig fennálló Magyarországról, melyet Timur Lenk hordái töröltek el, vagy a hajdani nagy Szkítiáról, melynek aranyhagyatékát az Ermitázstól a Metropolitan Múzeumig a világ minden részére széthurcolták, és következetesen meghamisítva a történelmet ma is azt tanítják, hogy nekünk – a leginkább érintett népnek – semmi közünk a szkítákhoz. Magyarország semmiképpen sem lehet részese egy olyan katonai szövetségnek, amely geopolitikai érdekekre, valójában világuralmi cezaromániára hivatkozva küld civilnek, félkatonainak álcázott csapatokat Ukrajnába. Az orosz-ukrán konfliktusban a mi helyünk a sors által van kijelölve: nem léphetünk fel annak az Ukrajnának az oldalán, amely rabként tartja fogva a jogfosztott kárpátaljai magyarságot, legalább tucatnyi más néppel együtt. Ugyanakkor az oroszokkal sem köthetünk szövetséget szomszédunk ellen, tehát egyetlen esély marad a józan ész keretein belül: ki kell mondanunk Magyarország semlegességét! Aki politikusként „egyrészt – másrészt” csűrés-csavarással ezt elkerüli, az nem képvisel magyar érdeket, az meghazudtolja 1956 legfőbb külpolitikai eredményét, az szembefordul a honalapítók szándékával, és ismét csatlóssá teszi a magyarságot. A NATO a világ különböző részein való agresszív fellépésével, háborúkban való közreműködésével végleg lejáratta magát, és itt nem lehet eltekinteni Amerika önállóan végrehajtott hódító háborúitól sem, hiszen abban szövetségesként akkor is elköteleztük magunkat, ha egy magyar katona sem vett volna bennük részt. Amerika a Szovjetunióval vívott hidegháború idején még joggal nevezhette a bolsevik államot a Gonosz Birodalmának, ám látszólag egyedül maradva a világ vezető erejeként nem bizonyult felelős világhatalomnak. Nem gyakorolt önbírálatot az atomfegyver hirosimai és nagaszaki bevetéséért, a II. világháborúban mutatott népirtásokért, melynek egyik emlékezetes napja 1944. június 2. amikor Kolozsvár, Nagyvárad, Debrecen, Szolnok, Miskolc és Szeged békés polgárait érte terrorbombázás, nem bánta meg Drezda, Berlin, Hamburg, Bréma és sok-sok német város porig rombolását, a háborús doktrína Churchill által megfogalmazott nyílt civil ellenességét, a polgárok ellen vívott irtóhadjáratokat, majd pedig a legyőzött ellenség millióinak lágerekben való kiirtását. Amerika eljátszotta minden erkölcsi tartalékát arra, hogy méltó legyen a világ vezető hatalmának szerepére, Amerika a Gonosz Birodalmává vált. Ez a birodalom most műveleti területté nyilvánította Magyarországot, és ez már csak egy lépés a hadműveleti területtől. Amerikával szemben fel nem lépni egyenlő az erkölcsi fertőbe mártózással. Mindazok a politikusok, akik ebben bármilyen módon közreműködnek, kiiratkoznak a magyar nemzetből akkor is, ha használják nyelvünket, félig-meddig ismerik kultúránkat. NATO tagságunk ilyen körülmények között egy legyőzött állam kálváriája, amelyben a nemzet rabként szenved, mert nincsenek valódi vezetői. Legfőbb feladatunk kell legyen nemzeti felsővezető kijelölése a közvélemény, közbizalom és közakarat alapján. Mindaddig, amíg ez meg nem történik, nem tudunk nemzetként működni, csak sokadalomként, szétforgácsolt, megszállt országként. Tulajdonképpen majdnem mindegy, hogy ki lesz az, mert a mostani állapotnál minden ilyen irányú változás előrelépés.

ÁLLAMADÓSSÁG

Hasonlóképpen magyarellenes cselekedet a Kádár-diktatúra által felvett államadósság fizetésének továbbvállalása. Már 1990-ben ki kellett volna mondania legalább egy vezető magyar politikusnak, hogy az akkor 20 milliárdos államadóssághoz a magyar népnek semmi köze nincs, az a proletár internacionalizmus jegyében – ha egyáltalán járt bizonyítható pénzmozgással, és nem a gazdasági helytartóság finanszírozása volt – idegen helyen kötött ki, abból a magyarság még egy téglányi gyarapodást sem ért el. Az államadósság felszorzása a rendszerváltásnak nevezett folyamat legfőbb eredménye a hitelezők szempontjából, ezért a mindenkori hatalom tagjait ez a bűn tartja leginkább össze. Aki pedig úgy lett a „politikai elit” része, hogy közben az államadósságról szót sem ejtett, az cinkosává vált a nemzetvesztőknek, és ezzel von ítéletet saját fejére. Az államadósságot érvényteleníteni kell a rendszerváltás előtti időkig, ilyen módon az azóta arra a tőkére fizetett kamatokat vissza kell követelni. A magyarság elmúlt negyed évszázada e bűnös adósságteher súlya alatti roskadozással telt, ezért amely politikai párt nem mondja ki az államadóssággal kapcsolatos igazságot, az saját magyarellenességéről állít ki bizonyítványt.

PRIVATIZÁCIÓ

Az ország szétrablóinak nem lehet menlevelet adni azzal, hogy nem beszélünk a privatizációról, a nemzeti vagyon magánkézre játszóiról, az állampárti körökben eldöntött és látszólag demokratikus körülmények között levezényelt nemzetrablásról. Minden egyes szerződést felül kell vizsgálnunk akkor is, ha húsz évnél régebbi ügyekről van szó, mert a nemzeti vagyon átjátszása nem évül el, és a háborús bűncselekményekhez hasonló megítélés alá kell essen. A magyarság érdekeinek védelmében a honalapítók gondolkodását kell követnünk és minden veszteséget nemzeti ügyként kell kezelnünk, visszaszereznünk. Az elszámoltatásnak a politikai bűnökön túl a gazdasági bűncselekményekre is ki kell terjednie. Egyelőre nincs olyan politikai erő a pályán, amely mindezt következetesen fel merné vállalni. Törekednünk kell a bűnök számontartására és a felelősök megnevezésére egészen addig, amíg meg nem jelenik a magyar erő, amely mindezt képes végrehajtani.

NÉPIRTÁS

1956 óta az abortusz törvény liberalizálásával annyi leendő magyar állampolgár vált áldozattá, hogy ma már minden élőre jut egy anyaméhben meggyilkolt magzat, akinek a nevében és érdekében kell most nekünk, abortusztúlélőknek gondolkodnunk. Eleink nem azért adták vérüket a hazáért, hogy a késői utódaik a bizalommal visszaélve önnön pusztításunkban járjanak elöl, még ha a világhatalomnak ez tetszetős is. Látnunk kell, hogy a nemzet ellen viselt háborúnak az abortusz, a megélhetési körülmények, közöttük az egymilliónál több idegen földre űzött fiatal sorsa, az egészségügyben végrehajtott népirtás és a média által levezényelt családrombolás ugyanúgy része, mint a devizahitel uzsoracsalás-sorozat, vagy az állam által felügyelt közintézményekben törvényesnek feltüntetett magyarellenes diszkrimináció. A meglévő keretek között nincs megoldás e nemzetpusztításra, ezért kell mentenünk erőinket és folytatnunk a felvilágosítást, az átlagember döntési helyzetbe hozását mindannyiunk sorsáról. Ez a folyamat nagyon hosszú, és nem hozhat azonnali eredményt, ugyanakkor elkerülhetetlen annak érdekében, hogy a magyar ismét nemzetben tudjon gondolkodni és cselekedni. Jelenlegi rabnemzet állapotunkból csak mi tudjuk önmagunkat felszabadítani megfelelő érettséggel, világlátással és a Teremtés rendje iránti elkötelezettséggel. Az élethez való eredendő és elvitathatatlan emberi jogunk az alapja minden gondolatunknak és cselekedetünknek. Küzdelmünk bármennyire reménytelennek tűnik, az egyetlen tisztességes útja a megmaradásnak. A következő nemzedékek nem születhetnek rabnak, szolgának, cselédnek, mérhetetlen államadóssággal a nyakukban.