MAZSIHISZ

A közöny olyan, mint a homok, nem érdekes. Az embertelenségben nem rejtőzik semmilyen talány, nincs mit megmagyarázni rajta. (...) Sorsunk titka, hogy ki lesz a megpróbáltatás órájában szent. (...) A tudás: védőoltás. A gyűlölet és a közöny: betegség. A szeretet és az empátia: egészség. Mindannyian választunk.

Adolf Hitler, a világháborút nézve, vesztes volt, ami viszont a zsidókról szóló álmát illeti, szinte győztesnek tekinthetnénk. Az európai zsidók kétharmadát legyilkolni: ez már komoly teljesítmény. Unokafivéremet és engem leszámítva sikerült gázba-tűzbe tüntetnie valahány iskolatársamat unokahúgaimmal együtt. 

Ez talán magyarázza érzelmeimet a valóságos tettesek iránt. A moralista kérdezőktől elfordítom a fejemet, és visszanézve rájuk azt mondom: se bosszú, se megbocsátás. A tetteseknek a saját bűntudatukkal együtt kell élniük. Meddig? Életfogytiglan. A gyilkos holtáig gyilkos marad. Megátkozta önmagát. Akárhogy is próbál felejteni, magyarázkodni, hiába. Ez már vele marad. Egész biográfiánk velünk marad.

A zsidóellenes beszédek radikális végig vitelét erkölcsükké fogadó emberek úgy vélték, hogy nem szabad az emberiesség bűnébe esniük, és hogy nincs kímélet a csecsemőknek sem. Akármilyen kedvesnek látszanak, nem kedvesek, zsidók. Ha az anyjuk nem engedi el a kezüket, akkor megy a babával a zuhanyozóba, és onnan átrakodható a kemencébe.

Mindezek végleges elhatározása, innen nem messze a berlini Wannssee partján hetvenkét évvel ezelőtt, roppant józanul történt, mindennapian, egykedvűen, banálisan. Minek következtében a kisvárosban, ahol gyerekkoromat töltöttem, az átlagos európai arány érvényesült, tizennégyezer lakosból zsidók voltak ezren, megöltek 670-et, visszajött 330, és ezek később több szakaszban maguk mentek el. Úgyhogy ma már nincsen egy sem.

Ha már a számokat nézem, van egy - némi elmélkedésre érdemes – aránykülönbség Németország és Magyarország között. Németországban a lakosság 0,5 %-a volt zsidó, Magyarországon ennek tízszerese: 5%. Miért múlták felül a németek a magyarokat türelmetlenség és radikalizmus dolgában? 

A szervezett egységről, a jóban-rosszban megmutatkozó, messzemenő alaposságról van szó? A feladat maradéktalan teljesítéséről? Biztos, hogy nem délies lazaságról, balkáni vircsaftról. 

A háború legvégén voltak a munka alól kibújó, vagy azt éppen elutasító német főtisztek, (egyiküknek köszönhető, a budapesti gettó lakóinak hozzávetőleges életben maradása), de addig az ő egyéniségük nem határozta meg a történést.

A magyar zsidó munkaszolgálatosok parancsnokai között voltak gyilkos vadállatok és voltak emberséges emberek, kinek mi jutott, attól függött, véletlenektől, leváltásoktól az életük. 

Egy Auschwitzba deportált, de életben maradt hajdani fogoly, egy hazatért tizenhét éves fiú a birkenaui krematórium sűrű, kormos füstjét nézve, úgy érezte, hogy az ördög vigyorog a lángokból. 

A holokauszt-irodalomban gyakoriak a pokollal kapcsolatos hasonlatok, de a tényleges összejövetel a Wannsee partján, magas rangú, diplomás urak szakszerű találkozója, ahol az eszme gyakorlati testet öltött, igen nyugodt volt.

A konferencia nagyon nyugodt, nagyon barátságos, nagyon udvarias, nagyon kifinomult és igen kedves volt, és nem esett sok szó. Nem is tartott sokáig. Azután a segédtisztek konyakot kínáltak, és az egész ügynek vége lett, az egyik résztvevő, Adolf Eichmann emlékezete szerint.

A magyarországi előkészület is aránylag sima és nyugodt volt, mindig csak egy lépcsőfokkal haladt tovább. Ha már van zsidó kérdés, akkor munkálkodni kell a megoldásán, törvényesen méghozzá. 1944 tavaszára a folyamat, amely a végső megoldáshoz, a megsemmisítő táborokhoz vezetett, mindennapossá vált, és szinte normális lett.

A magyar parlamentben a képviselők már a háború előtt alaposan megvitatták a témát, a katolikus hercegprímás és a református püspökkar elnöke is elfogadásra ajánlotta a zsidótörvények javaslatát. Az elsőt követte a második, a harmadik, majd 1944 tavaszán nyomban a német megszállás után pergőtűz sebességgel egyik rendelet után pattogott a másik, behozták az egész lemaradást a német mintától.

1944. március 20-án, hétfőn, mint rendesen, mentem az iskolába, nem lehetett nem látnom a főtéren a német Tigris tankokat és a rajtuk cigarettázó szürke egyenruhás katonákat. Nézelődtek, unatkoztak. A főutcán pedig szorosan egymás mögé tapadva csukaszürke egyenruhás német katonák vonultak fel-alá. A magyar katonák valamivel lazábban meneteltek, de énekükből ritkán hagyták ki a büdös zsidó szót. 

Május 15-én fekete egyenruhás Gestapo-tisztek kakastollas csendőrök kíséretében letartóztatták a szüleimet. Ausztriába deportálták őket kényszermunkára, nem tudtunk róluk semmit sem. 

Hallottuk, hogy kisvárosunk, Berettyóújfalu környékén már sok helyen gettóba zárták, és túlzsúfolt marhavagonokban külföldre szállították a zsidókat. 

Se apa, se anya, már csak mi, gyerekek; így is lehetett élni, de tanácsosnak látszott kisvárosunkból elmenni Budapestre, ahova rokonok is hívtak bennünket. Zsidóknak azonban már tilos volt utazniuk. 

Hogy mégis mehessünk, egy ismerős, jobboldali ügyvéd közvetítésével, tizenegy éves koromban, szüleim megmaradt és elrejtett pénzével, egy nagyobb ház árával megvesztegettem az illetékes hatóságokat. 

Bólintottam, amikor képviseletükben, a döntést közölve, iskolaigazgatóm felszólított, hogy maradjak továbbra is jó magyar gyerek.

A csendőrségen megkaptam a számunkra kiállított, akkor igen kivételes utazási engedélyt. Elbúcsúztam unokahúgomtól, Verától. Hajnalban elutaztunk a városi futballcsapat középcsatárának, a bátor Kádár Lalónak a kíséretével.

Másnap reggel kisvárosunk összes zsidó lakosát elszállították a közeli, nagyváradi gettóba, onnan egy héttel később Auschwitzba, a tizennégy éven aluli gyerekeket pedig, köztük Verát is, gázzal megfojtották és elégették. 

A Horthy kormányzó által legitimált kormány egy negyedév alatt deportálta az egész magyar vidéki zsidóságot, közel félmillió embert a határig magyar csendőr-, onnan német SS-kísérettel Auschwitzba.

Akkor még a fegyverbarátság a két állam között zavartalanul működött. Azon a nyáron már jóformán csak magyar zsidók égtek a krematóriumokban. 

Mikor ez a munka már javában tartott, a hercegprímás, az esztergomi érsek, a pápa ösztönzésére kérte, hogy a kitérteket hozzák vissza, a többivel pedig bánjanak emberségesen. Mosolyogtak rajta.

Két hét múlva én a Duna-parton sétáltam, Nem tudtam, hogy a falu kétszáz zsidó gyerekéből már csak mi élünk, négyen, akik eljöttünk onnan egy nappal a gettóba terelés és a deportálás elől, meg még rajtunk kívül két ikerfiú, akiken Auschwitzban Mengele doktor herekísérleteket végzett. 

A többiek elhamvadtak.

Unokahúgomnak a gázkamra volt a sorsa? Erre jelölte ki az iskolatársaimat az Örökkévaló? Megölésükre nem volt semmi bennük rejlő ok. 

Érdekből, kislelkűségből a korabeli németek, magyarok és más nemzetbeli tettesek nem értették, hogy akarva-akaratlan egy nagy bűn cinkosai lettek. Értetlenségük a meghunyászkodáson kívül talán azzal is összefüggött, hogy elirigyelték a zsidók házát, boltját, és nagy kedvet éreztek javaik eltulajdonítására. 

És mi van ma, hetven év múltán? Mindezekre nem gondolni sok embernek nem sikerül.

Láttunk képeket, emlékezünk jelenetekre, elmélkedtünk róla, és mégsem értjük. Elképzelhetetlen, mert nem lehet elhinni, hogy ezt az eszelős aljasságot különben normális, olykor bizonyára kedves fiatalemberek tették. 

Ahhoz, hogy tegyék, ahhoz, hogy tenni tudják, az kellett, hogy a foglyot darabnak lássák, hogy az emberszerű lényben ne lássák az embert. 

Ahhoz az elméjükben kellett történnie valami elváltozásnak; amit lelki vakulásnak, is nevezhetnénk, aminek következtében a tettes semennyire sem tud azonosulni az áldozattal.

De mi magunk tudunk-e?

Kevés kivételtől eltekintve nem vagyunk sem tettesek, sem áldozatok. Vérségi, ismeretségi vagy kulturális alapon talán ezekhez is, azokhoz is közünk van, tudunk róluk, tudatunk szereplői. Ott vannak elzavarhatatlanul egy belső színpadon. 

Mesterségem szerint, naponta formázom a mondatokat. Gyerekkori lakóhelyemen, a Berettyóújfalu nevet viselő kisvárosban apai nagyapám segédeivel és inasaival vizeskannát, vödröt és mosófazekat készített a bádogos műhelyében, mielőtt áttért volna a kereskedésre, és a gyári áru viszonteladására.

Minden reggel bement a műhelyébe és koraestig dolgozott az emberei társaságában. Ezzel válaszolt mindarra, ami napközben történt, és a vevők igényeire, akik alaposan megvizsgálták a portékáját. 

Ahogy a liszt jó volt, amit a búzájukból őröltek, úgy a horganyzott vizeskanna is jó volt, és több volt, mint a tárgy maga, benne volt a nagyapám, ahogy a lisztben benne volt a gazda. Egy zsidó iparos, és egy keresztény földműves elcserélte a munkáját, adták a művüket, amelybe belefeledkeztek, amelyért jót álltak. A zsidók néhányezer éve szerte a világon ilyen csereviszonyban vannak a környezetükkel.

Adták a monoteizmust, a Tórát, a krónikákat, a zsoltárokat és a prófétákat. Az európai keresztények nem mondták, hogy ez az egész nekik nem kell.

A zsidó portéka és a zsidó Jézus kellett. És vele együtt kellett mindaz, amit ő megtanult, a tíz parancsolat és a hegyi beszéd, a törvény, amelyet állítása szerint a názáreti próféta beteljesíteni jött, meg azok a zsidó halászok, ácsok és egyéb mesteremberek, akik körülvették, és akik apostolai lettek az ő hirdetéseinek. 

Kellett a zsidó örökségből mindaz, ami a keresztény kultúra fundamentuma. Kellett az Örökkévaló képzete, hogy belőle eredjen a szentség, és hogy legyen különbség téve a szent és a profán, az ünnep és a hétköznap között, hogy a hajlék és a tisztálkodás, az étel és az ital, a szerelem, a születés és a halál megkapja az isteni érintést. 

Kellett az egyetlen isten kegyelme az élet kimagasló óráiban, hogy az élet elnyerje a maga világosságát a sötéttől a ragyogóig, az ürességtől a teljességig, hogy az ember, aki szövetséget köt a teremtővel, valóban munkatársa lehessen a teremtés munkájában. 

Kellett az Örökkévaló eszméje, hogy a zsidó egyén képes legyen meghallani a láthatatlan hangot, amely nem kőből, fából, medvéből, csillagból, napból, nem természeti jelenségből, és nem is egy másik, hozzánk hasonlóan véges életű és tudású emberből szól hozzánk, hanem belülről jön, szellemből és lélekből, és ezért kézzel-ésszel eleve megfoghatatlan. 

Ez igen merész sejtés volt. A szellem és a lélek, a tudat és az emlékezet, tehát ami az embert emberré teszi, összeköt bennünket az elődeinkkel. Mivelhogy az isten, akit a zsidók megszólítottak, minden emberé, az egész emberiségé, zsidóként méltán dicsérhető minden közvetítő – keresztény és muzulmán egyaránt –, aki ezt a valóban transzcendens isteneszmét továbbvitte és elterjesztette. 

Ennek az eszmének köszönhetően szeretettel gondolunk életükben és (természetes, vagy erőszakos) halálukban szüleinkre, testvéreinkre, minden rokonunkra, szomszédunkra és barátunkra, többnyire jóindulatúan nézzük a csecsemőket, csak mert embernek születtek, és érdekelt együttérzéssel szemléljük múltjában és jelenében a fajtánkat, ezt a bölcs és bolond lényt, amelyből egy vagyunk.

Én hat éves voltam, amikor kitört a második világháború. Német nevelőnőm, Hilda kezét fogva, és közel hajolva a rádióhoz, hallgattam azt a kellemetlen hangot, amely a zsidókat kiirtással fenyegette. Az Ausrottung szót módomban állt korán megjegyezni. Anyám elmagyarázta, hogy ki beszél ilyen barátságtalanul, és hogy, ha ennek a nagyhatalmú embernek sikerül a terve, akkor végünk van. 

1939. volt az az év, amelyben a magyar parlament többpárti egyetértéssel meghozta a második zsidótörvényt, amely a zsidók megélhetését szinte ellehetetlenítette. 

1938-ban a nyugati demokráciák a franciaországi Evianban megállapodtak abban, hogy nem adnak menedéket a náci megszállás alá kerülő Európából menekülni próbáló zsidóknak, és nem engedik behajózni őket Palesztinába, az ókori Izrael területére.

Apám 1942-ben katonai munkaszolgálatra behívott zsidó kereskedősegédei és unokaöccsei Ukrajnában pokoli napokat éltek át, és aki haza tudott jönni 1943-ban, beszámolt róluk.

Nagybátyám, a játék-, édesség- és illatszer-kereskedő Marci bácsi, akit negyvenkettőben kivittek és negyvenháromban a magyar hadsereggel együtt hazahoztak, elmesélte, hogy a magyar tábori csendőrök parancsára bakancsszögön kellett mezítláb táncolniuk, és ezt addig folytatniuk, amíg néhányan be nem vallották, hogy otthon hova rejtették az értékeiket. 

Egy önérzetes futballistát úgy büntettek meg, hogy az ukrajnai télben meztelenre vetkőztették, és így locsolták le több vödör vízzel, ami ráfagyva, jégpáncélt alkotott haldokló teste körül.

Textilkereskedő nagybátyám első segédje a hátán vitte be a beteg öccsét a kórházbarakkba, de mikor a csendes Donnál a front meglódult, és a német hadsereg magyar szövetségeseivel együtt gyors menekülésbe fogott, a kórházbarakkal mi egyebet tehettek volna: lángszóróval felgyújtották, és a kibotorkáló betegeket legépfegyverezték.

A mesélő, Svéd András, a havas ukrán síkságon, látva a lángokat, elkezdett rohanni a kórházbarakk felé, de társai visszarángatták, még mielőtt az őrök beleeresztettek volna egy géppisztolysorozatot. Hazajött tehát, de a következő negyvennégyes évet már nem sikerült túlélnie.

Némelyik őr azt mondta, minél többet pusztítanak el a rájuk bízott zsidó munkaszolgálatosokból, annál hamarabb mehetnek haza. 

Mivelhogy kérdezni szerető gyerek voltam, és faggatásaimra a férfiak olykor elmeséltek valamit szörnyű tapasztalataikból, korán felfogtam, hogy nincs irgalom. Tíz éves koromban már nem voltak illúzióim.

A magyar belügyminiszter 1944 nyár elején szemleútra ment szülővárosomba, Debrecenbe, és örvendve állapította meg, hogy a város zsidótlan, a tulajdonuk viszont ott maradt, és azt már sohasem kapják vissza. 

Ez járta az én kisvárosomban, Berettyóújfaluban is, nyomban a zsidók elhurcolása után, ahogy a hatóság már gondatlanabbul őrizte az elhagyott javakat, a nép, az istenadta nép széthordta azokat, olyannyira, hogy a házunkban a következő év, 1945 februárjában, én már csak szemetet találtam, egy száraz ürülékkel teli fürdőkádat, meg egy nehéz szekrényt, amelyet nem tudtak elszállítani. Sem a nagy bolthelyiségben, sem a lakásban nem volt egy szög sem, amelynek bárki is hasznát vehette volna. 

A háború után a helybeli ezer zsidóból háromszázharminc maradt életben, főként a fiatalabb férfiak, akik a magyar hadsereg alá rendelve munkaszolgálatot teljesítettek, és szerencséjük volt, mert egy környékbeli, ismerős volt a parancsnokuk, aki kanyargós menekülő-utakon magát is mentette, őket pedig épségben hazavezette.

1944 novemberében – miután a szovjet csapatok elfoglalták Kelet-Magyarországot – hazatérhettek, és otthon értesültek róla, hogy a feleségük, szüleik és gyermekeik füstté és hamuvá lettek. 

Mi, négyen testvérek és unokatestvérek, tíz kemény hónapot töltöttünk Budapesten, és ez idő alatt többször lett volna alkalmunk, a magyar nemzeti szocialisták golyóitól eltalálva vagy az utcán, vagy egy parkban, vagy a Dunában befejezni rövid életünket. 

Minden terv és előkészület készen állt arra, hogy a negyedmillió Budapesti zsidót is elszállítsák a birkenaui vasúti rámpára. 

Eichmann kommandója nem lett volna elégséges ennek a nagyszabású műveletnek a lebonyolítására, de a magyar adminisztráció, és ezen belül a csendőrség zöme odaadó kegyetlenséggel magára vállalta ezt a munkát. 

A terv nem lett végrehajtva, mert Horthy Miklós kormányzó, és egy hozzá lojális, magyar páncéloshadosztály leállították az akciót, a Budapestre koncentrált csendőröket a város elhagyására kötelezték, nem utolsó sorban azért, mert a kormányzó és szűkebb köre Washingtonból üzenetet kaptak, hogy személyesen fogják őket bíróság előtt felelősségre vonni a deportálások folytatásáért, ők pedig ezt el akarták kerülni.

1945 nyarán a szüleink hazatértek, és a miénk volt az egyetlen család a kisvárosban, amelyben anya, apa és a két gyermek, mind a négyen életben maradtunk. A budapesti zsidóknak a holokauszt üzemeiben különböző helyeken és formákban körülbelül a felét ölték meg. 

A maradék, mintegy százezer ember és a vidéki hazatértek megpróbálták ott folytatni az életüket, ahol az abba maradt, de mert boltjaikat és műhelyeiket nemsokára megint államosították, a polgári megélhetés Magyarországon igencsak megnehezült.

Így akinek erre módja vagy hajlandósága volt, legálisan vagy illegálisan elhagyta az országot a nagyvilág vagy Izrael állam felé.

A nemzeti szocialista oldalon komoly érvek szóltak az alapos munka mellett. Ha megölted, akkor nem tud felkelni, és bosszút állni. A végérvényes győzelem végérvényes megoldást, Endlösungot igényelt.

Ma már, hetven évvel később, inkább az odavezető út az érdekes, a szótól a tettig, és ami utána van: az előzmény és a következmény, a populista-fasiszta mozgósítás, a diktatúra kiépítése, és az ellenségként való definíció, amelyből ellenségként való determináció is lesz.

A zsidó volt a veszélyesnek mondott másik.

Az egykedvű közöny, ez volt a háború alatt Németország és Európa lelki betegsége. A többi nép a zsidóirtásban talán lustább volt, és kevésbé elhatározott, mint a németek.

Egy kis átnevelő munkával lehet a baráti szomszédból gyilkos szomszédot is csinálni: a másként való definíció, az elvont ellenségképzés által. 

Félelmetes, hogy az ilyesmi milyen gyorsan megy. A huszadik századvég balkáni háborúi is erre utalnak. A szomszéd és barát a szomszédnak és barátnak a nyakára tette a kést. És ha ledöfte, akkor előállt a hiány, az üresség, hogy a szomszéd, a barát már nincs ott.

Rohamcsapatok, központi propaganda, a vezér újjal mutat az ellenségre, a nemzetek balsorsának okozójára. A nácik akkor már régen kinyilvánították, hogy nincs többé jogállam. Hogy a kereszténység alapja, az Ótestamentum nem érvényes többé, és a zsidó Jézus sincs többé, csak a vezér van, Hitler. Onnantól fogva a zsidó gyerekek halála elvégeztetett.

Értékelem számos német város teljesítményét, hogy a leégett zsinagógákat újjáépítették, vagy legalább emlékművel jelölték meg a helyüket. 

A tanuló ember tartozik magának azzal, hogy legkülönfélébb tornáit az empatikus képzelőerő gyakorlataival egészítse ki. Pedagógiai feladatnak tekintem – szerte Európában – annak az eseménynek a részletekben való elképzelését a gázkamra fulladó görcséig, amely hetven évvel ezelőtt történt.

Érthető, ha a mai szülők nem akarják elképzelni a saját gyereküket ezen az úton, a vasúti rámpától az égetőkemencéig. Ám az együttérzés és az együttszenvedés olyan lelki képességek, amelyeknek gyakorlása nélkül nincsen erkölcsi intelligencia.

Most pedig lássuk magunk előtt a tetteseket. Érezniük kellett valami elégtételt: „Elvégeztük a munkánkat, ezeket is elintéztük, ezek sincsenek többé. Egészségünkre!” 

Mivelhogy megtanulták: boldogtalanságaiknak a zsidók, vagy más politikai ellenfelek az okozói, most már lehettek boldogok. 

Az egykori történet utólagos eltávolítása az önérzet védelméből ered. Nem akarjuk elhinni, hogy a mieink, a közénk tartozók, a felmenőink, németek, magyarok vagy bármely más európaiak ilyet cselekedtek. 

Sőt: nemcsak a magunk nemzeti közösségét óvjuk a kollektív tömeggyilkos szégyenbélyegétől, hanem az emberi fajt is ettől a gyanútól, mert nem lehet, hogy épelméjű, nem analfabéta emberek ilyet cselekedjenek! A gyilkosok azonban nem voltak eredendően ferdék, hanem csak elferdültek – munka közben.

Otthon apák, fiúk, testvérek, barátok voltak. Aztán elmentek a szolgálatba, tették, amit kellett, és ittak egyet a jól végzett munka után. Sikerélményük volt, akár a mészárosnak, aki sok vágójószággal végzett aznap.

A zsidók - miután kijöttek a premodern elzártságból -, beáramlottak az európai kultúrába, és ott mint egyének hoztak létre világi műveket, nem zárkózva el az európai művészet áramlataitól. A kép, a vers, a zene elsősorban kép, vers és zene kell, hogy legyen, és csak sokadszor jön szóba, hogy a szerző zsidó, ami az életrajz szempontjából érdekes, de mint esztétikai tény nem meghatározó. 

A zsidókat nem különíti el a legegyszerűbb klasszifikációs választóvonal: a nyelv sem. Zsidók beszéde és irodalma többnyelvű. 

A zsidók elkötelezett európaiak voltak, Közép-Európában ők képviselték Nyugat-Európát, akkor is, ha Kelet-Európából jöttek. Érdekükben állt Európát felfedezni, összefűzni, és az etnikai elhatárolódással szemben a kulturálisan egyetemest hangsúlyozni. Minél tágabb és plurálisabb a közösség, annál természetesebben foglalhatnak benne helyet a zsidók. 

De ne feledjük, hogy a zsidók éppen a kétségbevonatásuk és a kivető törekvések miatt terjedtek szét szinte az egész földön, olyan helyet keresve, ahonnan nem fogják őket kiközösíteni. Nyugalmat kerestek, de közben megtanulták a kisebbségiként való életgyakorlatot nyugtalanító viszonyok között, és hozzá is szoktak ahhoz, hogy ők kisebbségiek. 

Ezért nem olyan könnyű nekik többséginek lenniük egy zsidó államban.

Létezni kell, és megvédeni a hozzátartozóinkat. Fenn kell maradni, elvegyülve és elkülönülve, továbbadva egy örökséget, amely mindenkié, aki akarja, akinek kell, de a zsidók vállára különösen ránehezedik. Ha akarom, ha nem akarom, örökös vagyok.

Bújócskázhatom is: mondhatom a postásnak, amikor az én nevemre szóló ajánlott levelet hoz, hogy a címzett elköltözött. Nem kötelező átvenni egy hírt a Dunába lőtt barátról. Miért is lőtték a Dunába azt a barátot? Most én is feledkezzem meg róla ugyanazért? 

Ha viszont nem lököm vissza a Dunába a barát képzetét, akkor rám nehezedik, akkor gondolkozni kényszerülök róla, és mindarról, ami hozzá kapcsolódik. 

Zsidó vagyok a magyar nyelvi közösségben, többnyire itt vagyok Magyarországon, és noha lett volna alkalmam elmenni innen, ezt nem tettem, talán egy másik hűség okán, mert felfogtam, hogy azokhoz is közöm van, akikkel egy nyelven beszélek, akiket magam körül láttam, ha kinéztem az ablakon, akikkel felnövekedvén egy iskolába jártam, akikkel egy asztalnál hoztak össze beszélgetések, és akikkel különböző ágyakban hozott össze a szerelem lidércfénye-lángja. 

1945 után a kommunizmus is zsidóellenes volt, még ha voltak is zsidók a pártapparátusban és a politikai rendőrségben. Kihúzták a zsidó polgárság alól a talajt, a létalapot. A zsidók a második világháború előtt nem az állami szektorban, nem a bürokráciában találtak létalapot, hanem a magánszektorban, a magántulajdonú iparban és kereskedelemben. 

Emiatt kizsákmányoló osztályellenségként lettek bemutatva. Következésképpen az életben maradottak egy része 1945-48-ban vagy később, amikor lehetett, elment.  Kommunisták és kisnyilasok, a polgárellenességben, a bankárellenességben egymásra találtak, és felmagasztosították a testi munkát az értelmiségi munkával szemben.

Az új antiszemitizmust, amely együtt terjed az újfasizmussal, az antikapitalizmus és az antikommunizmus egyaránt táplálja. Tud összefogózni benne a bal és a jobboldali radikalizmus.

A zsidó örökség kezdettől benne volt az európai örökségben.

Ha most azt mondanák a zsidóknak, hogy minden cókmókjukkal hordják el magukat Európából, akkor a zsidók kénytelenek lennének elvinni magukkal a bibliát, zsidó szereplőkről író zsidó szerzők műveinek gyűjteményét, és már ezzel az egy elszállítással meglepő hiányt hagynának maguk mögött. A keresztény Európából eltűnne a kereszténység.

De ha a zsidók örökségéből kellene kirakodni mindazt, amit nem zsidó emberektől tanultak, akkor a zavar nem lenne csekélyebb. Amiből következik, hogy az örökségek nem elválaszthatók egymástól, átköltöztek, átnőttek egymásba.

Berlin, Prága, Varsó, Bécs és Budapest (és még hosszan lehetne sorolni a városok nevét) a zsidók emancipációja után felvirágzott, a virágzás pedig nem lehetett homogén és egyszínű. Ahhoz, hogy ne legyenek odabenn zsidók, be kellett zárni a kapukat, és korlátozni kellett a versenyt. Azok a városok, ahonnan a halálba küldték a zsidókat, nem lettek gazdagabbak.  Minél kevesebb szín, annál több szürkeség és unalom.

A bűnbánat igénye hetven év után nem igazán reális, de a bűn, ha a küszöböd előtt van elásva, minduntalan felszínre vergődik, kiderül, hogy nem lehet átlépni, és nem lehet megfeledkezni róla.

Ha a németek továbbra is aktívan részt vesznek az Európa-alkotásban, ha nem akarnak szántszándékkal bezárkózni, akkor látniuk kell az egykori zsidókat, akik korábban fogtak neki ennek a munkának, és szőtték az összeszőhetőt.

Éppen ez volt a zsidók bűne a nemzeti szocialisták szemében.

A nemzetközi közösség, az ENSz és az Európai Unió mind a mai napig nem tudta eldönteni, hogy kinek a szuverenitását becsüli többre: a kormányokét vagy a polgárokét? 

Mivel az államokon belüli etnikai és vallási kisebbségek tiszteletreméltósága mind a mai napig nem lett az emberi együttélés egyik alapeszméje, mivel az Európai Unió maga is a nemzetállamok társulása, és nem az európai embereké, ezért az európai humanizmusnak és szabadságnak ma még nincsen biztonságos garanciája.

Kezdetben volt az ige, a kirekesztés vágyának a megfogalmazása. És aztán jött a mesterség, az ölés művészete. Hogyan lehet minél kisebb ráfordítással minél több ellenséget elpusztítani? A pozitív kollektivizmus másik arca a negatív kollektivizmus: közösség gyűlöl közösséget.

A nemzeti szocializmus volt a nacionalizmus legfelsőbb foka.
A holokauszt volt a nemzeti szocializmus legfelsőbb foka.

Minél hisztérikusabb a kollektív dicsekvés, annál hisztérikusabb a kollektív gyűlölködés egy másik közösség ellen. Nem vacakolni, egy füsttel elintézni mindet, nem részletezni a vádat személyenként, hanem eltüntetni az egész bandát, úgy, ahogy van.

Emlékszem egy vágóhídi mérnök szavaira: Innen a marhából – fel nem dolgozott állapotban – csak a bőgése tud kimenni. Ne legyenek nyomok, ne legyen emberi maradvány, csak füst és hamu, egyszóval semmi! Váljanak semmivé, nem is léteztek sohasem!

Mit akartak inkább eltüntetni? A zsidók ittlétének vagy a kiirtásuknak a nyomait?

A kutatások nyomán kezd fény derülni arra a szégyenletesen földi kérdésre, hogy az én kisvárosi zsidó iskolatársaim elpusztítása kinek mi mindenre volt jó és hasznos! Hány racionális érdeket és célt szolgált, milyen jéghideg kalkulációk tárgya volt. 

Ha lefejtjük a genocídiumról, a népirtásról a politikai felszínt, a szövegeket a fajtiszta nemzetről, akkor marad a szívet melengető lényeg: a rablás.

A zsidó javak eltulajdonítása gyilkossággal egybekötve háborús szűkösség idején. A megszállt és a csatlós Európában azért ment aránylag könnyen a zsidótlanítás, mert a megszállók, a helyi nemzeti hatóságok, valamint a környéken élő civilek egymásra találtak a rablott javakon való osztozkodásban, és ezzel a gyarapodással csillapították erkölcsi kétségeiket.

Lehetett érdekelteket találni, mindig akadt valaki, akinek jól jött, ha egy ház megürült. Akitől pedig a háború után elvették azt, ami zsidó tulajdont a háború utolsó évében kapott, az igazságtalan erőszak áldozatának érezte magát, és ezt az érzést gyerekeire is sikerült átörökítenie, hogy a politikai antiszemitizmusnak legyenek meggyőződéses harcosai.

A hivatalnok, aki a háború utolsó évében német nyomásra a zsidók kisajátításában és deportálásában közreműködött, az a háború után, ha megmaradhatott az állásában (a kisnyilasokból ugyanis kiskommunisták lettek), ugyanilyen szorgalommal járt el a magyarországi németek kitelepítésében és javaik újraelosztásában.

Hogy emberektől valamilyen politikai magyarázattal el lehessen venni azt, amijük van, ahhoz érdekelt segéderők kellenek. Ezeknek voltaképpen közömbös a másik ember, akit most hivatalosan, a felsőbbség jóváhagyásával ki lehet fosztani.

Magas rangú világi és egyházi személyek hozták meg a zsidótörvényeket, amelyek az akkor tizenötmilliós Magyarország nyolcszázezer zsidó lakosának az eltávolítását célozták. Volt egy lármás kisebbség, amelynek jól esett vagy jól esett volna zsidót öletni, vagy akár ölni, tagjai hangoztatták, hogy nemzetük üdvét szolgálják. 

A bürokrácia részvétlen volt, mint a kő, és tudta ésszerűnek látni a pusztítás gépezetét. Mentalitása, amelyben önigazolásra lelt, el tudta fogadni a távolabbi, lehetőleg feltűnés nélküli tömeggyilkosságot. 

Ha a nemzet áll mindenekfelett, akkor az, aki ne legyen benne, az egyáltalán ne is legyen. Akkor az is logikus, ha a szövetséges hatalom illetékes szervei a megmaradt fényképekről tanácstalan rémülettel ránk néző gyerekkel, öreggel kemencét fűtenek.

Ez a könyörtelen üresség képeszt el valahányszor a kieszelők és a végrehajtók agyába belevilágítanak a dokumentumok. Az ő számukra maga az emberi személy teljességgel érdektelen, de a javai netán érdekesek lehetnek. 

Hatmillió zsidó meggyilkolása, az úgynevezett Végső Megoldás nagy egésze sok lelkiismeretes aprómunkából állt össze. Ez is öngyilkos terrorizmus volt. Inkább mi is vesszünk, csakhogy ők pusztuljanak. A náci vezetők 1944-ben már tudták, hogy a háborút elvesztették. Tehettek volna gesztusokat, abbahagyhatták volna a zsidóirtást, de ők rákapcsoltak.

Ilyesmit gondolhattak: akit még a vereség előtt el lehet pusztítani, azt pusztítsuk el! Ha a Szövetséges Hatalmakat nem is lehet, akkor legalább azokat semmisítsük meg, akik mint a megmentőiket várják őket. 

Többek között az én iskolatársaimat. Hogy a gyerekeknek sem irgalmaztak, sőt nekik a legkevésbé, nehogy színre lépjen egy újabb zsidó nemzedék, ez a tébolyult következetesség teszi a holokausztot kivételessé a népirtások között. 

Ezen a különös tényen megbicsaklik a racionális elemzés.

A nemzeti szocialisták az európai zsidók hatvanhét százalékát megölték. Vannak olyan országok, amelyekben a megöltek arányszáma ennél magasabb, és olyanok is vannak, ahol ez az arány lényegesen alacsonyabb.

Sem az ölés, sem a meghalás nem volt végzetszerű. Lehetett a parancsot túlteljesíteni, de lehetett valamit tenni is ellene, akadályozni, lassítani, időt nyerni. A honfitársak átlaga nem mozdult, csak néhány kivételes ember segített, akiket valami rejtélyes erő hajtott erre. 

Ebben a játszmában voltak bűnösök és hősök, gyilkosok és megmentők, és a kettő között mindenféle ember, aki a jó és a rossz között élete minden napján dönt. Akik életük kockáztatásával embereket mentettek meg, mindig egyesek voltak, akik a lelkiismeretüknek engedelmeskedtek. 

A közöny olyan, mint a homok, nem érdekes. Az embertelenségben nem rejtőzik semmilyen talány, nincs mit megmagyarázni rajta. Aki viszont egy másik embert megment, az rendkívüli. Sorsunk titka, hogy ki lesz a megpróbáltatás órájában szent.

Tiszteletet érdemel mindenki, aki tett valamit azért, hogy ez a fekete lyuk az európai történelemben úgy-ahogy elképzelhetővé váljék a maga gyötrelmes valóságában. 

A tudás: védőoltás. A gyűlölet és a közöny: betegség. A szeretet és az empátia: egészség. Mindannyian választunk.