Payday Loans

Keresés

Boldog-boldogtalan magyarok édenkertjei és poklai

bruegel_pieter_icarus_-_hi_res

Tisztelt ifjú és szépkorú olvasók!

Mindenkit üdvözlök, aki jóhiszeműen a honlapra "tévedt",

s csak remélni merem, hogy visszatérő vendég lesz nálunk.

Elég vonzónak találja az ingyenes és bő szellemi kínálatot,

és lesz elegendő, elég nagy lelki bátorsága szembenézni

jobbítandó önmagával és a pusztuló nemzet sorskérdéseivel...

diogenesz_m_3

Üdvözlettel: Nagy Jenő (1952-)

Elérhetőségem: Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.


ferenczy krtnc


Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?

Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.

Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?

Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt.

 

Vörösmarty Mihály

Gondolatok a könyvtárban


ablak olvas erotika

MÉDIUMAJÁNLAT:

Álmos Király Televízió

hiszek_egy_istenben

 



A háború egy svindli PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 22. kedd, 18:51
Smedley D. Butler tábornok:

A háború egy svindli (War Is A Racket) - 1935

 

A fordító megjegyzése
Az 1930-as években, a közelgő újabb világháború veszélyét érezve, a tengerentúlon kibontakozott egy olyan mozgalom, ami „America First” (Elsősorban Amerika) néven vált ismertté. Ennek a mozgalomnak az volt a célja, hogy megakadályozza azt, ami húsz évvel korábban történt: Amerika hadba rántását sötét ügyletek által. Az, hogy az amerikai kormányzat, illetve a mögötte álló háttérhatalom csak két háborús év (1939 szeptember – 1941 december) után, csak a Pearl Harbor elleni, még manapság is sok kérdést felvető japán támadás hatására tudta elérni, hogy az USA népe hadba vonuljon, az ennek a mozgalomnak az ellenállásának köszönhető.

Smedley D. Butler tábornok
Ennek a mozgalomnak a volt a tagja Smedley D. Butler nyugalmazott tengerészgyalogos-tábornok, Amerika egyik legtöbb kitüntetéssel elhalmozott veteránja is.
Smedley D. Butler a harmincas években országjáró körúton vett részt, ahol több száz beszédet tartott „A háború egy svindli” (War Is A Racket) címmel, a háborútól való távolmaradás mellett. 1935-ben kiadta ennek a beszédnek egy bővített, könyv formátumú változatát.
„A háború egy svindli” legfontosabb mondanivalója az, hogy bár kiadásától számítva majdnem nyolc évtized telt el, ennek ellenére semmit sem veszített jelentőségéből. Az elmúlt nyolcvan évben generációk születtek és haltak meg, de a háború mint hazafias cselekedet eladása, az abból irdatlan hasznot húzó nagyvállalatok, bankárok és spekulánsok trükkjei, valamint a harcot megvívó átlagemberek szenvedései mit sem változtak.
Semmiképpen nem akarom, hogy ez a könyv kötelező olvasmány legyen, mert akkor senki sem fogja elolvasni. Ajánlott olvasmányként viszont hasznosnak tartom mindenki, különösen az ifjú generáció számára.
Senki ne aggódjon amiatt, hogy mi fog akkor történni, ha egy ismerősének ajánlja ezt a rövid, de lényegre törő könyvet! Ha Ön nem kioktató módon, hanem valóban jó szívvel cselekszik, de ennek ellenére a másik fél megsértődik, és nem áll Önnel többet szóba, akkor azt mondom, hogy az a kapcsolat annyit is ért, és egyáltalán nem kár érte, hogy megszakadt. „You can lead a horse to water, but you can't make it drink”, mondják az angolszászok, ami körülbelül annyit tesz, hogy „Odavezethetsz egy lovat az itatóhoz, de arra nem kényszerítheted, hogy igyon”. Nézni mindenki tud, de arra senki sem kényszeríthető, hogy lásson is.
Aki beszél angolul, annak természetesen az eredeti változatot ajánlom, annyi kiegészítéssel, hogy előtte olvassa el a magyar fordítás bevezetőjében lévő, a könnyebb szövegértést elősegítő magyarázatot. Aki pedig a magyar fordítást akarja elolvasni, megtisztel döntésével.
Jó olvasást, és másokkal való megosztást!
(Hidra)
A képre kattintva letölthető az eredeti, angol nyelvű változat:
Itt pedig a magyar fordítás érhető el:
Magyarázatok a könnyebb szövegértés érdekében
The World War (A Világháború), 1914-18 - Az I. világháború. „A háború egy svindli” c. könyvet 1935-ben adták ki.
”Open door” policy („Nyitott kapuk” politika) - A XIX-XX. század fordulóján született elv, mely szerint Franciaország, Németország, az Egyesült Királyság, Olaszország, Japán, Oroszország, és az Amerikai Egyesült Államok szabadon kereskedhet Kínával, de egyik nagyhatalom sem törhet kizárólagos befolyásra.
entangling alliance - Belegabalyító szövetség. Olyan szövetség, ami magával rántja, háborúba sodorja az országot. Az USA alapító atyái óvtak attól, hogy az amerikaiak szövetségeket kössenek, és így belesodródjanak Európa – és a világ - viszályaiba.
Uncle Sam - Samu nagybácsi; az Egyesült Államok gúnyneve. Az „Uncle Sam” kezdőbetűi megegyeznek a „United States” kezdőbetűivel.
yard - 91 cm, azaz kb. 1 méter.
The Armistice (A Tűzszünet) - Az első világháború harcait lezáró tűzszünet. Ez a nap - november 11. - számos országban ünnepnap.
Andrew „Andy” Jackson - Az USA elnöke 1829-37-ben.
buckboard - A XIX. században, az USA-ban elterjedt, könnyű fogatolt kocsi (lovaskocsi).
Nye-bizottság - A Gerald Nye szenátor vezette bizottság, mely az USA-t a Világháborúba rángató trükköket, valamint a hadi nyerészkedést vizsgálta.
Administration - A[z amerikai] kormány.
State Department - Az USA külügyminisztériuma.
War Department - Az USA hadügyminisztériuma.
Navy Department - Az USA haditengerészeti minisztériuma.
Az infláció mértéke - 1200 dollár 1861-ben kb. egyenlő 28.000 dollárral 2013-ban. 400 dollár 1918-ban kb. egyenlő 6100 dollárral 2013-ban.
Liberty Bond - „Szabadság-kötvény”. A háborús költségek fedezésére kibocsátott amerikai kötvény.
„Liberty Loan” speech - „Szabadság-kölcsön” szónoklat. „Szabadság-kötvény” vásárlására, amerikai hadikölcsön jegyzésére buzdító beszéd.
About face! - Szűk értelemben: Hátra arc!. Tágabb értelemben: 180 fokos fordulat az ember életében.
canned willy - Sózott marhahús-konzerv
The Civil War (A Polgárháború), 1861-65 - Az Amerikai Egyesült Államokban maradt északi államok, valamint a kivált déli államok alkotta Amerikai Konföderált Államok közötti háború
A USS Maine és a spanyol-amerikai háború, 1898 - United States Ship Maine, azaz az Egyesült Államok Maine nevű hadihajója. 1895-ben a függetlenségpárti kubaiak felkeltek a gyarmattartó spanyolok ellen. 1898-ban Havanna kikötőjébe befutott a USS Maine, majd ott, tisztázatlan okból felrobbant. Az amerikai kormány a spanyolokat tette felelőssé, és az USA hadat üzent Spanyolországnak. A háború az USA győzelmével végződött.
Congressional Medal of Honor - Kongresszusi Becsületrend.
draft; conscription (sorozás) - Az angolszász országokban általában nem volt sorozás, azaz a haderő önkéntesekből állt. A könyv írásáig, azaz 1935-ig, az USA-ban csak kétszer volt sorozás: a Polgárháború közepétől annak végéig (1863-65), illetve a Világháborúban való részvétel (1917-18) idején.
A Szövetségesek (The Allies) - Az antant megnevezése az angolszász irodalomban.
125 millió ember - Az USA lakossága 1935-ben.
Nippon (Nippón) - Japán.
Smedley D. Butler tábornok
A háború egy svindli
1935
Tartalom
1. fejezet: A háború egy svindli
2. fejezet: Ki húzza a hasznot?
3. fejezet: Ki állja a számlát?
4. fejezet: Ahogyan ezt a svindlit szét lehet zúzni!
5. fejezet: Pokolba a háborúval!
ELSŐ FEJEZET
A háború egy svindli
A háború egy svindli. Mindig is az volt.
Valószínűleg a legrégibb; könnyen lehet, hogy a legnagyobb hasznot hozó; bizonyos, hogy a legerkölcstelenebb. Az egyetlen olyan svindli, ami nemzetközi léptékű. Az egyetlen svindli, amiben a hasznot dollárban, a veszteséget pedig emberéletben számítják.
Úgy vélem, hogy a svindli legjobb meghatározása az, amikor valami nem az, mint aminek az emberek többsége számára tűnik. Csak egy kis „belső” csoport tudja, hogy miről is van szó. Nagyon kevesek szűk köre javára, nagyon sokak tömegének a terhére bonyolítják le. A háborúból egy kisszámú ember hatalmas vagyonra tesz szer.
A Világháborúban mindössze egy maroknyi ember takarította be a konfliktus hasznát. A Világháború alatt, az Egyesült Államokban legalább 21.000 új milliomos és milliárdos keletkezett. Jövedelemadó-bevallás formájában, ennyien vallották be hatalmas, vérből vett nyereségüket. Azt, hogy vajon hány egyéb hadimilliomos hamisította meg adóbevallását, senki sem tudja.
Ezek a hadimilliomosok közül, vajon hányan vettek a vállukra puskát? Közülük hányan ástak lövészárkot? Közülük hányan tudták, hogy mit jelent éhezni egy patkányoktól hemzsegő tüzérségi óvóhelyen? Közülük hányan töltöttek el éjszakákat kialvatlanul és rémülten, hogy közben tüzérségi gránátok, repeszek és géppuska-lövedékek elől buktak le? Közülük hányan verték vissza az ellenség szuronyrohamát? Közülük hányan sebesültek meg vagy estek el csatában?
A háborúból kifolyólag, a nemzetek további területeket szereznek, ha győzedelmeskednek. Egyszerűen elveszik azokat. Az újonnan megszerzett területeket kevesek egy szűk köre haladéktalanul ki is aknázza – ugyanazok a kevesek, akik a háborúban dollárt facsartak ki a vérből. A számlát pedig a nagyközönség állja.
És mégis, milyen számláról van szó?
A számla borzalmas kimutatással szolgál. Újonnan lerakott sírkövek. Szétszaggatott testek. Darabokra hullott elmék. Összetört szívek és otthonok. Gazdasági instabilitás. Gazdasági válság, és az összes velejáró nyomorúság. Generációkat és generációkat sújtó adóprés.
Évek hosszú során, katonaként, volt egy olyan gyanúm, hogy a háború egy svindli, de ennek teljes tudatára csak akkor ébredtem rá, miután visszavonultam a polgári életbe. Most, hogy látom, amint napjainkban, a nemzetközi háború viharfelhői gyülekeznek, szembe kell velük néznem, és fel kell ellenük szólalnom.
Megint oldalakat választanak. Franciaország és Oroszország tárgyalt, majd megegyezett, hogy egymás mellett fognak állni. Olaszország és Ausztria, sietve, hasonló egyezségre jutott. Lengyelország és Németország vágyakozva tekint egymásra, erre az egyetlen alkalomra elfelejtve a Lengyel-átjáróval (korridor) kapcsolatos vitájukat.
A Sándor jugoszláv király elleni merénylet bonyolította a helyzetet. Két ádáz ellenség, Jugoszlávia és Magyarország, majdnem egymás torkának esett. Olaszország kész volt arra, hogy beszálljon. Franciaország persze figyelte a dolgot. Akárcsak Csehszlovákia. Mindegyikük egy jövőbeli háborúval számol. Nem maguk az emberek - nem azok, akik harcolnak, megfizetnek és meghalnak –, csak azok, akik a háborúkat szítják, és biztonságban, otthon maradnak, hogy hasznot húzzanak.
Napjainkban, világszerte, 40 millió ember áll fegyverben, és eközben államférfiainknak és diplomatáinknak van képük azt mondani, hogy nem formálódik egy újabb háború.
Az ördögöt nem! Talán ezt a 40 millió embert táncosnak képezik ki?
Olaszországban biztos, hogy nem. Mussolini miniszterelnök tudja, hogy őket mire képzik ki. Ő legalább elég őszinte ahhoz, hogy kimondja. Nem is olyan régen, Il Duce az „International Conciliation”-ben [Nemzetközi Békéltetés], a Carnegie Endowment for International Peace kiadványában, azt mondta:
„És mindenek felett a fasizmus - minél többet fontolgatja, minél jobban megfigyeli az emberiség jövőjét és fejlődését, elválasztva az adott pillanat politikai megfontolásaitól - nem hisz az állandó békének sem a lehetőségében, sem a hasznosságában… Egyedül a háború az, ami az emberi energiát, annak legteljesebb mértékében, a felszínre hozza, és ami nemes fénybe öltözteti mindazokat az emberek, akikben van bátorság, hogy ezt felvállalják.”
Kétségtelen, hogy Mussolini pontosan úgy érti ezt, ahogy mondja. Jól kiképzett hadserege, nagy légiflottája, még haditengerészete is, kész a háborúra – nyilvánvaló, hogy azt türelmetlenül várja. Legutóbbi kiállása Magyarország mellett, ez utóbbinak a Jugoszláviával folytatott vitája során, ezt mutatta. Csapatainak sietős mozgósítása az osztrák határ mentén, a Dollfuss elleni merénylet után, szintén ezt mutatta. Vannak még mások is Európában, akiknek a kardcsörgetése előrejelzi az előbb vagy utóbb bekövetkező háborút.
Herr Hitler - Németország újrafelfegyverzésével, valamint újabb és újabb fegyverekre irányuló, állandó követeléseivel - ugyanakkora, ha nem nagyobb fenyegetés a békére nézve. Franciaország nem olyan régen emelte fel ifjúsága kötelező katonai szolgálati idejét egy évről tizennyolc hónapra.
Így van - a nemzetek mindenfelé fegyverben állnak. Európa veszett kutyái elszabadultak. A Távol-Keleten a helyezkedés ügyesebben zajlik. Még 1904-ben, amikor Oroszország és Japán harcolt, az út szélére hajítottuk öreg barátunkat, az oroszokat, és Japánt támogattuk. Akkoriban a nagyon bőkezű nemzetközi bankáraink Japánt pénzelték. Mostanság az az irányvonal, hogy elmérgesedjen a viszonyunk a japánokkal. Mit is jelent a Kínára vonatkozó „nyílt kapuk” politika számunkra? A Kínával való kereskedelmünk körülbelül évi 90 millió dollár. Vagy a Fülöp-szigetek esetében? Körülbelül 600 millió dollárt költöttünk a Fülöp-szigeteken az elmúlt harmincöt évben, és nekünk (a bankárainknak, a nagyiparosainknak és a spekulánsainknak) kevesebb, mint 200 millió dollárnyi magánbefektetésünk van ott.
Majd pedig azért, hogy a Kínával folytatott, körülbelül 90 millió dolláros kereskedelmet megmentsük, vagy hogy ezeket a kevesebb, mint 200 millió dolláros, Fülöp-szigeteken lévő magánbefektetéseket megóvjuk, felborzolnák a kedélyünket azért, hogy gyűlöljük Japánt, és hogy háborúba menjünk ellene – egy olyan háborúba, ami akár több tízmilliárd dollárba, amerikaiak százezreinek életébe, valamint további, több százezernyi testileg megnyomorított és szellemileg zavarodott emberbe kerülne.
Természetesen ezekért a veszteségekért cserébe, azokat ellensúlyozó haszon keletkezne – hatalmas vagyonok jönnének létre. Dollármilliókat és –milliárdokat halmoznának fel. A kevesek egy szűk köre. A lőszergyárosok. A bankárok. A hajóépítők. Az iparosok. A konzervgyárosok. A spekulánsok. Nekik futna a szekér.
Igen, ők készülnek egy újabb háborúra. Miért is ne tennék? A háború nagy megtérüléssel jár.
De milyen haszonnal jár azoknak az embereknek, akik elesnek? Milyen haszonnal jár az anyjuknak és a húgaiknak, a feleségeiknek és a kedveseiknek? Milyen haszonnal jár a gyermekeiknek?
Milyen haszonnal jár bárkinek is, kivéve a kevesek azon szűk körét, akiknek a háború hatalmas hasznot jelent?
És milyen haszonnal jár a nemzetnek?
Vegyük a saját esetünket! 1898-ig egy rögnyi területet sem birtokoltunk az észak-amerikai szárazföldön kívül. Abban az időben nemzeti adósságunk egy kicsit volt csak több, mint 1 milliárd dollár. Azután „nemzetközi beállítottságúvá” váltunk. Elfelejtettük, vagy félretoltuk országunk atyjának tanácsát. Elfeledtük George Washington figyelmeztetését a mások viszályaiba „belegabalyító szövetségekről”. Háborúba vonultunk. Külső területeket szereztünk. A Világháború időszakának végén, a nemzetközi ügyekbe való beavatkozás közvetlen eredményeként, nemzeti adósságunk 25 milliárd dollár fölé ugrott. A huszonöt éves időszak alatt, a teljes pozitív kereskedelmi mérlegünk körülbelül 24 milliárd dollár volt. Tehát, pusztán könyvelési szempontból nézve, évről évre, kis mértékben, negatívan zártunk; a fenti külkereskedelmet pedig - háborúk nélkül - akár le is bonyolíthattuk volna.
Sokkal olcsóbb – hogy azt már ne is mondjam, biztonságosabb – lett volna az átlagos, a számlát álló amerikai számára távol maradni a külföldi ügyekbe való belegabalyodástól. Ez a svindli - akárcsak a szeszcsempészet és más, alvilági svindli – kevesek egy szűk körének búsás hasznot hajt, de a működtetési költség mindig áthárul az emberekre – azokra, akiknek nincs belőle hasznuk.
MÁSODIK FEJEZET
Ki húzza a hasznot?
A Világháború, vagy inkább a mi rövid részvételünk benne, az Egyesült Államoknak mintegy 52 milliárd dollárjába került. Számítsák ki - ez minden egyes amerikai férfira, nőre, és gyerekre vonatkoztatva 400 dollár. És az adósságot még nem törlesztettük. Mi még mindig fizetjük, gyermekeink is fizetni fogják, és gyermekeink gyermekei valószínűleg szintén fizetni fogják annak a háborúnak a költségét.
Az Egyesült Államokban egy vállalat természetes haszna hat, nyolc, tíz, és néha tizenkét százalék. Azonban a haszon háború idején – ó igen, az más tészta! – húsz, hatvan, száz, háromszáz, vagy akár ezernyolcszáz százalék – a határ a csillagos ég. Minden, ami a csövön kifér. Uncle Samnél van a pénz. Szerezzük meg!
Természetesen ezt háború idején nem ilyen nyers formában adják elő. Körbebugyolálják hazafiasságról, hazaszeretetről szóló beszédekkel, meg azzal, hogy „mindenkinek oda kell tennie magát”, miközben a haszon megugrik, az égbe szökell és elszabadul – és miközben azt biztonságosan bezsebelik. Nézzünk erre néhány példát!
Vegyük barátainkat, du Ponts-ékat, a lőporgyártókat – nem arról tett vallomást az egyikük nemrég a Szenátus bizottsága előtt, hogy az ő lőporuk nyerte meg a háborút? Vagy hogy az mentette meg a világot a demokrácia számára? Vagy valami ilyesmi? Hogyan ment a soruk a háború alatt? Hazafias nagyvállalat voltak. Nos, a du Ponts átlagos jövedelme az 1910-1914-es időszakban évi 6 millió dollár volt. Nem volt sok, de a du Ponts megélt belőle. Most pedig nézzük meg az átlagos évi hasznukat a háborús évek alatt, 1914 és 1918 között. 58 millió dollárnyi éves hasznot találunk! Közel tízszerese a normál időszaknak, és a normál időszak haszna is igen szép volt. Több mint 950 százalékos haszonnövekedés.
Vegyük a helyes kis acélvállalataink egyikét, ami hazafias módon félretette a vasúti sínek, gerendák és hidak előállítását, hogy hadianyagot gyártson. Nos, 1910 és 1914 között, az éves jövedelmük átlagosan 6 millió dollár volt. Azután jött a háború. És hűséges állampolgárként, a Bethlehem Steel hirtelenjében lőszergyártásba fogott. Magától ugrott meg a hasznuk, vagy inkább azért, mert Uncle Sammel kezdtek üzletelni? Nos, 1914 és 1918 között, az átlagos jövedelmük évi 49 millió dollár volt!
Vagy vegyük a United States Steelt! A háború megelőzően, egy ötéves periódus alatt, a természetes jövedelmük évente 105 millió dollár volt. Nem rossz. Azután jött a háború, haszon pedig megnőtt. Az 1914-1918-as időszakban, az átlagos éves haszon 240 millió dollár volt. Nem rossz.
Íme, Ön előtt van néhány, acéllal és lőporral kapcsolatos jövedelem! Nézzünk most valami mást! Esetleg jöhet egy kis réz? Az mindig fut a háborús időkben.
Itt van például az Anaconda. A háború előtti, 1910-1914-es időszakban, az átlagos éves jövedelme 10 millió dollár volt. A háborús években, 1914 és 1918 között, a haszna felugrott évi 34 millió dollárra.
Vagy itt van a Utah Copper. Az 1910-1914-es időszakban, az átlagos éves jövedelme 5 millió dollár volt. Ez a háborús időszakban felugrott átlagosan évi 21 millió dollárra.
Vegyük ezt az ötöt, három kisebb céggel együtt. A háború előtti, 1910-1914-es időszakban, az összesített éves átlagos hasznuk 137.480.000 dollár volt. Azután jött a háború. Ennek a csoportnak az átlagos éves haszna felszökött 408.300.000 dollárra.
Egy csekélyke haszonnövekedés, mintegy 200 százalékban.
Kifizetődő a háború? Nekik az volt. De nem ők az egyedül ilyenek. Vannak még mások is. Vegyük például a bőrt!
A háború előtti hároméves időszakban, a Central Leather Company teljes haszna 3,5 millió dollár volt. Ez évente körülbelül 1,167 millió dollár volt. Nos, 1916-ban, a Central Leather 15 millió dolláros hasznot hozott, csekély 1100 százalékos növekedéssel. Hát ez az. A General Chemical Company a háború előtti három évben, átlagosan évi 800 ezer dollár hasznot hozott. Jött a háború, és a haszon felugrott 12 millió dollárra, ami 1400 százalékos ugrás.
Az International Nickel Company esetében – és háborút nem lehet nikkel nélkül vívni – az átlagos, mindössze évi 4 millió dolláros haszon, évi 73 millió dolláros haszonra nőtt. Nem rossz? Több mint 1700 százalékos növekedés.
Az American Sugar Refining Company a háború előtti három évben, évi átlag 2 millió dollárt hozott. 1916-ban 6 millió dollár hasznot jegyeztek fel.
Nézzék meg a Szenátus 259. számú dokumentumát! A hatvanötödik Kongresszus jelentését a nagyvállalati jövedelmekről és a kormányzati bevételekről. Amiben 122 konzervgyárnak, 153 gyapotfeldolgozónak, 299 ruhagyártónak, 49 acélműnek, valamint 340 széntermelőnek, a háború alatti hasznáról van szó. A 25 százaléknál kisebb haszon kivételes volt. Például a széntermelő cégek 100 és 7856 közötti százalékokat kerestek a törzstőkéjükön a háború alatt. A chicagói konzervgyárak jövedelmüket megduplázták és megtriplázták.
És ne felejtsük el a bankárokat, akik pénzelték a nagy háborút. Ha volt valaki, aki lefölözte a hasznot, akkor azok a bankárok voltak. Mivel inkább társulási, mintsem részvénytársasági szervezetek, így nincsenek részvényeseik, akiknek beszámolóval tartoznak. És a hasznuk ugyanannyira titkos volt, mint amennyire hatalmas. Hogy a bankárok hogyan tettek szert milliókra és milliárdokra, nem tudom, mert ezek a kis titkok sohasem kerültek napvilágra – még a Szenátus vizsgálóbizottsága előtt sem.
Íme, ahogyan egyéb hazafias nagyiparosok és spekulánsok egyengették az útjukat a hadihaszon felé!
Vegyük a lábbeligyártókat! Ők szeretik a háborút. Természetellenes nagyságú haszonnal járó üzletet eredményez. Hatalmas hasznot tettek el külföldön, a szövetségeseink felé irányuló eladásokon. Talán - akárcsak a lőszer- és a fegyvergyártók - az ellenségnek is adtak el. A pénz, az pénz, akár Németországból, akár Franciaországból jön. De Uncle Sammel is jól jártak. Például eladtak Uncle Samnek 35 millió pár szegecselt katonai lábbelit. Katonából 4 millió volt. Ez nyolc, vagy még több pár katonánként. A háború alatt, az én ezredemben, minden katonának csak egy pár lábbelije volt. Azok a lábbelik közül valószínűleg néhány még mindig rendszerben van. Jó lábbelik voltak. De amikor a háború véget ért, Uncle Sam nyakán maradt 25 millió pár. Amiket már előre megvettek - és kifizettek. A hasznot elkönyvelték és bezsebelték.
Még mindig sok bőr volt raktáron. Így a bőriparosok eladtak Uncle Samnek több százezernyi McClellan-nyerget, a lovasság számára. Azonban a tengerentúlon semmiféle amerikai lovasság nem fordult meg! Mindazonáltal valakinek meg kellett szabadulnia ezektől a bőröktől. Valakinek hasznot kellett belőle húznia - így tettünk szert rengeteg McClellan-nyeregre. És azok valószínűleg még mindig megvannak.
Ugyancsak valakinek rengeteg moszkitóhálója volt. Eladtak Uncle Samnek 20 millió moszkitóhálót, tengerentúli katonai használatra. Feltételezem, hogy azt várták el a fiúktól, hogy magukra terítsék azt, ahogyan a sáros lövészárkokban megpróbáltak elaludni – miközben egyik kezükkel a tetveket vakarták a hátukon, a másikkal pedig elzavarták a futkosó patkányokat. Nos, a moszkitóhálókból egyetlen egy sem jutott el Franciaországba!
Mindenesetre ezek a figyelmes gyártók biztosak akartak lenni, hogy egyetlenegy katona se maradjon moszkitóháló nélkül, úgyhogy további 40 millió yardnyi moszkitóhálót adtak el Uncle Samnek.
Azokban a napokban a moszkitóháló igen szép hasznot hozott, még akkor is, ha Franciaországban nem voltak moszkitók. Feltételezem, hogy ha a háború még egy kicsit tovább tartott volna, a vállalkozó szellemű moszkitóháló-gyártók néhány moszkitószállítmányt is eladtak volna Uncle Samnek, hogy azokat Franciaországban terítsék, hogy több moszkitóhálóra legyen rendelés.
A repülőgép- és a repülőgépmotor-gyártók úgy érezték, hogy ebből a háborúból nekik is ki kell venniük a jogos hasznukat. Miért is ne? Mindenki más kivette a sajátját. Így költött Uncle Sam 1 milliárd dollárt – ha Önök elég sokáig élnek, utánaszámolhatnak - olyan repülőgép-motorok legyártására, melyek soha nem hagyták el a talajt! Abból az egy milliárd dollár értékben megrendelt repülőből és repülőgépmotorból, egyetlenegy sem jutott el a franciaországi harcmezőre. Ahogy másutt, a gyártók itt is eltették a maguk csekély 30, 100, vagy talán 300 százalékos hasznukat.
A katonák trikójának legyártása 14 centbe került, Uncle Sam pedig 30-40 centet adott értük – szép kis haszon a trikógyártó számára. A harisnyagyártók, az egyenruhagyártók, a sapkagyártók, és az acélsisakgyártók – mindegyikük eltette a magáét.
Amikor a háború véget ért, miért roskadozott mintegy 400 000 készletnyi felszerelés – hátizsákok és minden, ami beléjük való – az ezen az oldalon [az USA-ban] lévő raktárakban? Mostanság ezeket a felszerelési tárgyakat leselejtezik, mert a szabályozás változása miatt, más a hátizsákok tartalma. A gyártók azonban már begyűjtötték a belőlük származó hadihasznot – és legközelebb, újra be fogják gyűjteni.
A háború alatt sok ragyogó ötlet merült fel haszon húzására.
Egy sokoldalú hazafi tizenkét tucatnyi, 48 hüvelykes csavarkulcsot adott el Uncle Samnek. Ó, de nagyon szép csavarkulcsok voltak! Az egyetlen baj az volt, hogy addig mindössze egy olyan méretű anyacsavart gyártottak, ami elég nagy volt ezekhez a csavarkulcsokhoz. Az pedig az volt, ami a Niagara Falls-ban lévő turbinákat tartotta. Nos, miután Uncle Sam megvásárolta ezeket a csavarkulcsokat, a gyártó pedig bezsebelte a hasznot, a csavarkulcsokat tehervagonra rakták, és az Egyesült Államokban ide-oda utaztatták, hogy kitalálják, hogy mire is használhatják azokat. Amikor a tűzszünetet aláírták, az valóban nagy csapás volt a csavarkulcsgyártó számára. Éppen azon volt, hogy néhány anyacsavart legyártson, melyek beleillettek volna a csavarkulcsokba. Azután úgy tervezte, hogy azokat is eladja Uncle Samnek.
Valaki másnak az a ragyogó ötlete támadt, hogy az ezredesek ne automobilon, de még csak ne is lóháton közlekedjenek. Valaki valószínűleg látott egy képet Andy Jacksonről, amint könnyű fogatolt kocsin [buckboard] közlekedik. Nos, mintegy 6 ezer könnyű fogatolt kocsit adtak el Uncle Samnek azért, hogy az ezredesek használják. Egyetlenegyet sem használtak közülük. A könnyű fogatolt kocsik gyártója azonban eltette a hadihasznot.
A hajóépítők is úgy érezték, hogy nekik is be kellene szállniuk ebbe a dologba. Sok hajót építettek, melyek nagy hasznot hoztak. Több mint 3 milliárd dollárt. Némelyik hajó rendben volt. Azonban 635 millió dollár értékű hajó fából készült, és még csak nem is úszott! Az eresztékek megnyíltak - a hajók elsüllyedtek. Azonban már kifizettük azokat. És valaki bezsebelte a hasznot.
A statisztikusok, közgazdászok és kutatók úgy becsülik, hogy a háború Uncle Samnek 52 milliárd dollárba került. Ebből az összegből 39 milliárd dollárt valóban magára a háborúra költöttek el. Ez a ráfordítás 16 milliárd dollár hasznot fialt. Ez az, ahogyan az a 21 000 milliárdos és milliomos keletkezett. Ez a 16 milliárd dollár haszon nem megvetendő összeg. Egészen szép kis summa. És ez mindössze nagyon kevesek szűk köréhez vándorolt.
A lőszeripart, és annak a háborús időkre eső hasznát szondázó, szenátusi Nye-bizottság - szenzációs feltárásai ellenére - még éppen hogy csak a jéghegy csúcsát érintette.
Azonban még így is, gyakorolt némi hatást. A State Department „bizonyos ideje” tanulmányozza azokat a módszereket, hogy hogyan maradjunk távol a háborúktól. A War Department hirtelen arra a döntésre jutott, hogy csodálatos terve van, amit szárba kellene szökkenteni. A kormány létrehoz egy bizottságot – mely bizottságban a War és a Navy Department, ügyes módon, egy Wall Street-i spekuláns elnöksége alatt lenne képviselve -, hogy a háborús időkben keletkező hasznot korlátozza. Hogy milyen mértékben, arra nem tettek ajánlást. Hmmm. Lehetséges, hogy azoknak a személyeknek a 300, 600 és 1600 százalékos haszna, akik a vért pénzzé alakították a Világháborúban, egy némileg kisebb összegre lesz korlátozva.
Mindazonáltal úgy tűnik, hogy a terv nem tartalmaz olyan felhívást, hogy a veszteségeket bármilyen módon korlátozzák – azaz, hogy azoknak a veszteségét korlátozzák, akik a háborúban harcolnak. Amennyire megbizonyosodhattam róla, nincs olyan tervezet, hogy egy katona legfeljebb csak egy szemet, vagy egy kart veszíthet, vagy hogy csak egy, két, vagy három sebet kaphat. Vagy hogy az élet elvesztését korlátoznák.
Úgy tűnik, nincs semmi ebben a tervezetben, ami azt mondja, hogy az ezred létszámának 12 százalékánál többen nem sebesülhetnek meg a csatában, vagy hogy a hadosztály létszámának 7 százalékánál többen nem eshetnek el.
Természetesen a bizottság ilyen jelentéktelen ügyekkel nem ér rá vesződni.
HARMADIK FEJEZET
Ki állja a számlát?
Kinek köszönhető a haszon – ez a helyes kis 20, 100, 300, 1500 és 1800 százalékos haszon? Mindannyian fizetjük - adó formájában. Hasznot hajtottunk a bankároknak, amikor 100 dollárért megvettük a Szabadság-kötvényeket, majd azokat 84 vagy 86 dollárért viszonteladtuk a bankároknak. Ezek a bankárok 100 dollár felett kasszíroztak. Ez egyszerű manipuláció volt. A bankárok uralják a kötvénypiacokat. Könnyű volt nekik lenyomni ezeknek a kötvényeknek az árát. Ezután mi mindannyian – mi, emberek – megrémültünk, és eladtuk a kötvényeket 84 vagy 86 dollárért. A bankárok megvásárolták ezeket. Ezután ugyanezek a bankárok fellendülést gerjesztettek, és a kormányzati kötvények névértékre, sőt, névérték fölé emelkedtek. Ezután a bankárok besöpörték a hasznot.
De a katona az, aki a számla legnagyobb részét állja.
Ha ezt nem hiszik, látogassák meg a külföldi harcmezőkön lévő amerikai temetőket! Vagy látogassák meg az Egyesült Államokban lévő veterán-kórházak bármelyikét! Országjárásom során - melynek közepében vagyok akkor, amikor ezeket a sorokat papírra vetem - tizennyolc kormányzati veteránkórházat látogattam meg. Ezekben összesen körülbelül 50 000 emberi roncs van – emberek, akik a nemzet színe-java voltak tizennyolc évvel ezelőtt. A Milwaukee-ban lévő kormányzati kórház – mely kórházban 3800 élőhalott van – nagyon rátermett főorvosa elmondta nekem, hogy a veteránok között a halálozási arány háromszor akkora, mint azok között, akik itthon maradtak.
Normális életszemléletű fiúkat elvittek a földekről, az irodákból, a gyárakból és a tantermekből, és csatasorba állították őket. Újjágyúrtak őket, átalakították őket, „hátra arc!”-ot csináltattak velük, hogy az ölést a napirend részének tekintsék. Vállt vállnak vetve, egymás mellé állították őket, és tömegpszichológián keresztül, gyökeresen megváltoztatták őket. Néhány évig használtuk, és arra képeztük őket, hogy egyáltalán semmit se gondoljanak az ölésről, vagy arról, hogy őket ölik meg.
Azután hirtelen leszereltük őket, és azt mondtuk nekik, hogy csináljanak újra „hátra arc!”-ot. Ezúttal a visszailleszkedést saját maguktól kellett megtenniük, tömegpszichológia nélkül, tisztek segítsége és tanácsa nélkül, össznemzeti propaganda nélkül. Többé nem volt rájuk szükségünk. Így azután szélnek eresztettük őket mindenféle „háromperces” beszéd vagy „Szabadság-hadikölcsön” beszéd vagy parádé nélkül. Egy idő után, ezek a remek fiatal fiúk közül sokan, túl sokan szellemi ronccsá váltak, mert egyedül voltak képesek végrehajtani azt a végső „hátra arc!”-ot.
Az indianai Marionban lévő kormányzati kórházban, ezek a fiúk közül ezernyolcszázan cellákban vannak! Közülük ötszázan egy olyan barakkban, ahol körös-körül acélrudak és drót van az épületen és a tornácon kívül. Ők már mentálisan szétroncsolódtak. Ezek a fiúk még emberi lényeknek sem néznek ki. Ó, és a tekintetük! Fizikailag jó állapotban vannak; mentálisan már elvesztek.
Ilyen esetek ezrével és ezrével vannak, és mindig több és több ilyen eset kerül elő. A háború félelmetes, túlfűtött izgalma, majd annak hirtelen végeszakadása – a fiatal fiúk ezt nem tudták feldolgozni.
Ez is a számla egy része. A halottakkal már nincs mit tenni – ők már megfizették a hadihaszon rájuk eső részét. A szellemileg és testileg sérültekkel már nincs mit tenni – ők most fizetik meg a hadihaszon rájuk eső részét. De a többiek is fizettek – akkor, amikor összetört a szívük, midőn elszakadtak az otthon melegétől és a családjuktól, hogy felöltsék Uncle Sam egyenruháját – azt az egyenruhát, amin haszon keletkezett. Egy újabb részt fizettek meg a kiképzőtáborokban, ahol parancsok szerint éltek, ahol kiképezték őket, miközben mások átvették otthoni munkahelyüket, valamint a hátrahagyott közösségben betöltött szerepüket. Megfizettek érte a lövészárkokban, ahonnan lőttek, és ahol meglőtték őket; ahol időnként napokig éhesek voltak; ahol sárban, hidegben és esőben aludtak – a haldoklók nyögése és sikolya által adott borzalmas altatódal mellett.
De ne feledjék: a katona a dollárokból és centekből álló számlát is megfizette.
A spanyol-amerikai háborúig, azt is beleértve, jutalomdíj-rendszerünk volt, és a katonák és tengerészek pénzért harcoltak. A Polgárháború alatt bónuszokat fizettek, sok esetben még a katonai szolgálat elvállalása előtt. A kormányzat vagy a tagállamok, akár 1200 dollárt is fizettek annak, aki beáll. A spanyol-amerikai háborúban jutalomdíjat adtak. Amikor egy hajót zsákmányoltunk, a katonák mindannyian megkapták a részüket – legalább is, meg kellett, hogy kapják. Azután ráébredtünk, hogy csökkenteni tudjuk a háború költségeit, ha elvesszük az összes jutalomdíjat, azt megtartjuk, azonban a katonát ettől függetlenül besorozzuk. Így a katonák nem tudtak alkudozni a munkavégzésükkel kapcsolatban. Mindenki más alkudozhatott a munkavégzéséről, de a katona nem.
Napóleon egykoron azt mondta, hogy
„Minden embert elámítanak a kitüntetések… egész egyszerűen éheznek rájuk”.
Tehát a napóleoni rendszer kialakításával – az érmemódszerrel – a kormányzat ráébredt, hogy kevesebb pénzért is tud katonákat szerezni, mert a fiúk szeretik, ha kitüntetik őket. A Polgárháborúig nem voltak érmék. Akkor került sor a Kongresszusi Becsületrend kiosztására. Ez könnyebbé tette a haderő feltöltését. A Polgárháború után, a spanyol-amerikai háborúig, új érmét nem bocsátottak ki.
A Világháborúban propagandát alkalmaztunk, hogy a fiúk elfogadják a sorozást. Elértük náluk, hogy szégyenkezzenek, ha nem lépnek be a hadseregbe.
Annyira erkölcstelen volt ez a háborús propaganda, hogy még Istent is belevették. Kevés kivételtől eltekintve, egyházi személyeink bekapcsolódtak az „Ölj! Ölj! Ölj!” ordítozásba. Öld meg a németeket! Isten a mi oldalunkon van… az az Ő akarata, hogy a németeket meg kell ölni.
És Németországban, a jó lelkipásztorok felhívást intéztek a németekhez, hogy öljék meg a szövetségeseket… hogy ugyanannak az Istennek a kedvébe járjanak. Ez az általános propaganda része volt, melyet úgy építettek fel, hogy az emberek tudatosan fogadják el a háborút és az ölést.
Gyönyörű eszményképeket festettek azok a fiúk elé, akiket elküldtek meghalni. Ez volt az „a háború, ami véget vet minden háborúnak”. Ez volt az „a háború, ami biztonságossá teszi a világot a demokrácia számára”. Senki sem említette meg nekik, amint elmasíroztak, hogy az elmenetelük és a haláluk hatalmas hadihasznot fog jelenteni. Senki sem mondta ezeknek az amerikai katonáknak, hogy lehet, hogy olyan lövedékek terítik majd le őket, amiket itthoni felebarátjuk gyártott. Senki sem mondta nekik, hogy azt a hajót, melyen átkelnek, lehet, hogy olyan tengeralattjárók torpedózzák meg, melyeket az Egyesült Államokban bejegyzett szabadalmak alapján építettek. Csak azt mondták nekik, hogy ez egy „dicsőséges kaland” lesz.
Tehát miután a hazafiságot lenyomtuk a torkukon, elhatározás született, hogy segítségadásra kötelezzük őket olyan módon, hogy fizessenek is a háborúért. Úgyhogy nagy fizetséget, havi 30 dollárt adtunk nekik.
Mindaz, amit ezért a bőkezű summáért tenniük kellet, az volt, hogy hagyják hátra szeretteiket, mondjanak le a munkahelyükről, feküdjenek sáros lövészárkokban, egyenek sózott marhahús-konzervet (már amikor hozzájutnak), valamint hogy öljenek, és öljenek, és öljenek… és megölessenek.
Várjunk csak!
A havi fizetség felét – ami csak egy kicsit több, mint amit egy hajógyár szegecselője, vagy egy lőszergyár munkása biztonságban, otthon, egyetlen nap alatt megkeres – azonnal levonták, hogy abból támogassa az eltartottjait azért, hogy ne legyenek tehertétel a közösség számára. Azután a katonával megfizettettük azt, ami baleset-biztosításként jelentkezik – egy olyan valamit, amit egy felvilágosult államban a munkaadó fizet -, és ami havi 6 dollárjába került. A katonának kevesebb, mint 9 dollárja maradt egy hónapra.
Ezután pedig, az összes arcátlanság megkoronázásaképpen, gyakorlatilag kicsikartuk tőle, hogy fizessen a saját lőszeréért, ruházatáért, és élelmiszeréért azáltal, hogy Szabadság-kötvényeket vetettünk vele. A fizetésnapon a legtöbb katona semmilyen pénzt nem kapott.
A Szabadság-kötvényeket 100 dollárért vetettük meg a katonákkal, majd - amikor hazatértek a háborúból, és nem tudtak munkát találni – 84 és 86 dollárért vásároltuk őket vissza. És a katonák körülbelül 2 milliárd dollár értékben vettek ilyen kötvényeket!
Igen, a katona állja a számla nagyobbik részét. A családja is fizet. Ugyanazon a szívtépő módon fizetnek, mint a katona. Amikor ő szenved, ők is szenvednek. Éjszakánként, amikor ő a lövészárokban feküdt és nézte, ahogyan repeszek robbannak körülötte, ők otthon feküdtek az ágyukban, és álmatlanul hánykolódtak – az apja, az anyja, a felesége, a húgai, az öccsei, a fiai, és a lányai.
Amikor egy szemmel, vagy egy lábbal kevesebbel, vagy széthullott elmével tért haza, ők is szenvedtek – ugyanúgy, sőt néha még jobban, mint ő maga. Igen, ők is megfizették azt a hasznot, amit a lőszergyárosok, a bankárok, a hajóépítők, az iparosok, és a spekulánsok húztak. Ők is vettek Szabadság-kötvényeket, és hozzájárultak a bankárok azon hasznához, ami a tűszünet után, a manipulált Szabadság-kötvény--árfolyamok hókuszpókuszában keletkezett.
Még manapság is, a sebesült, illetve a széthullott elméjű emberek családjai, valamint azok, akik sohasem voltak képesek visszailleszkedni, még mindig szenvednek, és még mindig fizetnek.
NEGYEDIK FEJEZET
Ahogyan ezt a svindlit szét lehet zúzni!
Ez a helyzet - ez egy svindli.
Kevesek egy szűk köre hasznot húz – és a sokak tömege fizet. Mégis van egy módszer arra, hogy megállítsuk. Ennek leszerelési konferenciákkal nem lehet véget vetni. Ezt Genfben tartott béketárgyalásokkal nem lehet kiküszöbölni. Jó szándékú, de hasztalan csoportok, határozatok hozatalával, nem tudják eltörölni. Csak úgy lehet hatásosan szétzúzni, ha a háborúból eltávolítjuk a hasznot.
Az egyetlen út ennek a svindlinek szétzúzására a tőke, az ipar, és a munkaerő besorozása, mielőtt még a nemzet férfiembereit besoroznák. Egy hónappal azelőtt, hogy a kormányzat besorozhatná a nemzet fiatal férfiait - be kell soroznia a tőkét, az ipart, és a munkaerőt. Fegyvergyáraink, lőszer-gyáraink, hajógyáraink és a repülőgép-gyáraink, valamint minden egyéb gyáraink - melyek háborús időben hasznot hajtanak – tisztviselői, igazgatói, és nagyhatalmú vezetői, akárcsak a bankárok és a spekulánsok, hadd kerüljenek sorozásra – kapjanak havi 30 dollárt, ugyanazt a fizetséget, amit a lövészárokban lévő legények kapnak.
Az ezekben az ipari létesítményekben lévő munkások – az összes munkás, az összes elnök, az összes vezető, az összes igazgató, az összes menedzser, az összes bankár -, és igen, az összes tábornok, az összes tengernagy, az összes tiszt, az összes politikus, és az összes kormányzati tisztviselő hadd kapják meg ugyanezt a fizetséget – hadd legyen a nemzet mindegyik tagjának havi összfizetsége úgy korlátozva, hogy az nem haladhatja meg azt, amit lövészárokban lévő katona részére fizetnek!
Ezekkel a bárókkal, mágnásokkal, nagyvállalkozókkal, és az összes ipari munkással, valamint az összes szenátorral, kormányzóval és főtisztviselővel fizettessék ki a havi 30 dolláros fizetsége felét a család részére, fizettessenek velük háborús kockázatbiztosítást, és vásároltassanak velük Szabadság-kötvényeket!
Miért is ne kellene, hogy így tegyenek?
Ők semmilyen kockázatot nem vállalnak, hogy elesnek, vagy hogy a testüket szétszabdalják, vagy hogy az elméjük megbomlik. Nem alszanak sáros lövészárkokban. Nem éheznek. A katonák viszont igen!
Adjanak a tőkének, az iparnak, és a munkaerőnek harminc napot, hogy átgondolják a dolgot, és meg fogják látni, hogy mire az a harminc nap véget ér, nem lesz háború! Ez zúzza szét a háborús svindlit – ez, és semmi más.
Talán egy kicsit túl optimista vagyok. A tőkének még mindig van némi beleszólása a dolgokba. Tehát a tőke nem fogja megengedni, hogy a hasznot eltávolítsuk a háborúból, egészen addig, amíg az emberek – akik viselik a háború szenvedéseit, és még meg is fizetik az árát – rá nem ébrednek, hogy azoknak, akiket szavazatukkal hivatalba emelnek, az emberek, nem pedig a haszonhajhászók érdekeit kell nézniük.
Egy másik szükséges lépés ebben, a háborús svindli összezúzásával kapcsolatos küzdelemben, zártkörű népszavazás tartása annak meghatározására, hogy hadat kell-e üzenni. Egy nem minden választóra, hanem csupán azokra a választókra kiterjedő népszavazásról van szó, akiket behívnának, hogy vívják meg a harcot, hogy essenek el a harcban. Nem lenne sok értelme egy lőszergyár 76 éves elnökét, vagy egy nemzetközi bankárcég lúdtalpas vezetőjét, vagy egy egyenruha-gyár kancsal menedzserét – akik közül mindegyik irdatlan hasznot lát a háborúban – szavaztatni, hogy vajon a nemzetnek háborúba kellene-e vonulnia, vagy sem. Őket sohasem hívnák be, hogy emeljenek puskát a vállukra, hogy aludjanak lövészárokban, hogy álljanak ellenséges tűz alatt. Csak azok, akiket behívnának, hogy országukért kockáztassák az életüket, csak nekik lenne kiváltságuk szavazni arról, hogy eldöntsék, hogy a nemzet háborúba vonuljon-e.
Bőséges precedens van arra, hogy a szavazást azokra korlátozzák, akiket az érint. Államaink közül sokban van korlátozás arra nézve, hogy kinek engedélyezett a szavazás. A legtöbb államban szükséges, hogy valaki tudjon írni és olvasni, mielőtt szavazhat. Némelyik államban a szavazónak ingatlannal kell rendelkeznie. Egyszerű dolog lenne minden évben, a katonai életkort betöltő férfiak regisztrálása saját közösségükben, amint az a Világháború alatt, a sorozás során történt, valamint egészségügyi vizsgálatuk elvégzése. Azok, akik átmennek a szűrön, és ezért behívót kaphatnak háború esetén, hogy fogjanak fegyvert, azok lennének jogosultak szavazni egy zártkörű népszavazáson. Nekik kellene azoknak lenniük, akiknek a döntés hatalma a kezében van – nem pedig a Kongresszusnak, ahol a tagok közül csak kevesen vannak az érintett életkori sávban, és még kevesebben vannak közülük olyanok, akik abban a fizikai állapotban vannak, hogy fegyvert fogjanak. Csak azoknak, akiknek viselniük kell a háború szenvedését, kellene, hogy joga legyen szavazni.
A harmadik lépés a háborús svindli összezúzásának kérdéskörében annak biztosítása, hogy haderőnk valóban csak védelmi haderő legyen.
A Kongresszus minden egyes ülésszakán felmerül a további haditengerészeti költségjóváhagyás kérdése. A washingtoni forgószékekben ülő tengernagyok – és belőlük mindig sok van – nagyon ügyes lobbizók. És okosak is. Nem azt kiabálják, hogy „Sok csatahajóra van szükségünk, hogy ez a nemzet, vagy az a nemzet ellen háborúzzunk”. Ó dehogy. Először behozzák a köztudatba, hogy Amerikára egy nagy tengeri hatalom fenyegetést jelent. Szinte minden nap, ezek a tengernagyok elmondják Önöknek, hogy ez a feltételezett ellenség hatalmas flottája, hirtelen csapást fog mérni, és 125 millió embert fog elpusztítani. Csak úgy. Ezután elkezdenek siránkozni, hogy nagyobb haditengerészet kell. Mégis mire? Hogy harcba szálljunk az ellenséggel? Ó, ugyan dehogy. Nem, nem. Csakis védelmi célra.
Azután, mellékesen, csendes-óceáni hadgyakorlatokat jelentenek be. Védelmi célból. Aha.
A Csendes-óceán egy szép nagy óceán. A Csendes-óceán mentén irdatlan hosszúságú partvonalunk van. Vajon a hadgyakorlatokat partjaink előtt, két- vagy háromszáz mérföldre tartják? Ó nem. A hadgyakorlatok partjainktól kétezer, sőt, esetleg akár háromezer-ötszáz mérföldre tartják.
A japánokat, ezt a büszke népet, természetesen leírhatatlan örömmel fogja eltölteni, hogy az Egyesült Államok flottáját Nippón partjaihoz olyan közel látják. Legalább annyira, mint amennyire Kalifornia lakói örülnének, ha a reggeli ködben a japán flotta homályos körvonalait vennék észre, amint az hadgyakorlatot folytat Los Angeles partjai előtt.
Mint látható, haditengerészetünk hajóit arra kellene korlátozni, törvény által, hogy a partvonalunktól számított 200 mérföldön belül maradjanak. Ha lett volna ilyen törvény 1898-ban, a Maine sohasem ment volna Havanna kikötőjébe. Sohasem robbantották volna fel. Nem lett volna háború Spanyolországgal, ami emberéletek elvesztésével járt. A szakértők véleménye szerint, kétszáz mérföld bőségesen elegendő védelmi célokra. Nemzetünk nem tud támadó háborúba kezdeni, ha hajói nem mehetnek a partvonaltól 200 mérföldnél távolabbra. A repülőgépeknek meg lehetne engedni, hogy – felderítési célból – a partvonaltól akár 500 mérföldig elrepüljenek. És a hadsereg sohasem hagyhatná el nemzetünk szárazföldi határait.
Összefoglalásképpen, három lépést kell megtenni a háborús svindli összezúzására:
1. A hasznot el kell távolítanunk a háborúból.
2. Az ország ifjúságának – akire a fegyverfogás hárul – meg kell engednünk, hogy döntsön arról, hogy legyen-e, vagy ne legyen-e háború.
3. Haderőnket honvédelmi célokra kell korlátoznunk.
ÖTÖDIK FEJEZET
Pokolba a háborúval!
Nem vagyok olyan bolond, hogy azt higgyem, hogy a háború már a múlté. Tudom, hogy az emberek nem akarnak háborút, de semmi haszna azt mondani, hogy nem taszíthatnak minket egy újabb háborúba.
Visszatekintve, Woodrow Wilsont 1916-ban azzal a politikai programmal választották újra elnökké, hogy ő volt az, aki „távol tartott minket a háborútól”, valamint azzal a sugallt ígérettel, hogy „ő tart minket távol a háborútól”. Mégis, öt hónappal később azt kérte a Kongresszustól, hogy üzenjen hadat Németországnak.
Abban az öthónapos időszakban az embereket nem kérdezték meg, hogy vajon meggondolták-e magukat. Azt a 4 millió fiatalembert - akik felöltötték az egyenruhát, és elmasíroztak vagy elhajóztak - nem kérdezték meg, hogy vajon menni akarnak-e szenvedni és meghalni.
Akkor mégis mi volt az oka, hogy kormányzatunk olyan hirtelen meggondolta magát?
A pénz.
Egy szövetséges bizottság – ha még emlékszünk rá – röviddel a hadüzenet előtt átjött [Amerikába], és meglátogatta az elnököt. Az elnök magához hívatta a tanácsadók egy csoportját. A bizottság feje felszólalt. A diplomácia nyelvezetét lehámozva, ez volt, amit elmondott az elnöknek és tanácsadói csoportjának:
„Nincs semmi haszna tovább áltatni magunkat. A szövetségesek ügye elveszett. Most öt vagy hat milliárd dollárral tartozunk Önöknek (amerikai bankároknak, amerikai lőszer-gyártóknak, amerikai gyárosoknak, amerikai spekulánsoknak, amerikai exportőröknek).
Ha veszítünk - és az Egyesült Államok segítsége nélkül bizonyos, hogy veszítünk -, akkor mi, Anglia, Franciaország és Olaszország, nem tudjuk ezt a pénzt visszafizetni… Németország pedig nem fogja.
Tehát…”
Ha a titkolózást törvényen kívül helyezték volna, mármint ami a haditárgyalásokat illeti, és ha a sajtót meghívták volna, hogy jelen legyen azon a konferencián, vagy ha a rádió rendelkezésre állt volna, hogy a fejleményeket közvetítse, Amerika sohasem lépett volna be a Világháborúba. Azonban ezt a konferenciát – akárcsak az összes hadimegbeszélést – a legteljesebb mértékű titkossággal palástolták el. Amikor a fiainkat elküldték a háborúba, azt mondták nekik, hogy ez egy olyan „háború, ami biztonságossá teszi a világot a demokrácia számára”, és hogy ez egy olyan „háború, ami véget vet minden háborúnak”.
Nos, tizennyolc évvel később, a világban kevesebb a demokrácia, mint korábban volt. Mindemellett mi közünk van ahhoz, hogy Oroszország vagy Németország vagy Anglia vagy Franciaország vagy Olaszország vagy Ausztria demokrácia vagy monarchia alatt él-e? Vagy hogy fasiszták vagy kommunisták-e? A mi feladatunk az, hogy megőrizzük a saját demokráciánkat.
És igen csekély – ha egyáltalán bármilyen – eredményt értünk el annak biztosítására, hogy a Világháború valóban az a háború volt, ami véget vet minden háborúnak.
Igaz, voltak leszerelési konferenciák és fegyverkorlátozási konferenciák. Ezek az égvilágon semmit sem jelentenek. Az egyik éppen most fulladt kudarcba; egy másiknak az eredményeit pedig hatálytalanították. Ezekre a konferenciákra elküldjük hivatásos katonáinkat, tengerészeinket, politikusainkat és diplomatáinkat. És azután mi történik?
A hivatásos katonák és tengerészek nem akarnak leszerelést. Egyetlen tengernagy sem akar hajó nélkül maradni. Egyetlen tábornok sem akar parancsnokság nélkül maradni. Mindkét eset azt jelenti, hogy állás nélkül maradtak. Ők nem a leszerelés pártján állnak. Ők nem lehetnek a fegyverkorlátozás pártján. És az összes ilyen konferencián, a háttérben ólálkodva, de ugyanolyan teljhatalommal rendelkezve, azoknak a személyeknek a sötét ügynökei vannak, akik hasznot húznak a háborúból. Ők intézik úgy a dolgot, hogy ezeken a konferenciákon ne legyen leszerelés vagy komoly fegyverzetkorlátozás.
Ezeken a konferenciákon az egyes hatalmak fő célja nem a háború megelőzését szolgáló leszerelés elérése, hanem inkább még több fegyverzet biztosítása saját maga, és még kevesebb biztosítása bármely potenciális ellenfél számára.
Csak egy út van a lefegyverzéssel kapcsolatban, ami valamennyire kézzelfogható eredményt tükröz. Ez pedig az, hogyha az összes nemzet összegyűlik, és minden egyes hajót, minden egyes ágyút, minden egyes puskát, minden egyes harckocsit, minden egyes hadirepülőgépet a szemétre hajít. Még ha ez lehetséges volna is, még ez sem lenne elegendő.
A szakértők szerint, a következő háborút nem csatahajókkal, nem tüzérséggel, nem puskákkal, és nem géppuskákkal fogják megvívni. Halálos vegyi anyagokkal és gázokkal fogják megvívni.
Titokban minden egyes nemzet tanulmányozza és tökéletesíti ellensége nagyszabású megsemmisítésének újabb és szörnyűbb módszereit. Igaz, hajókat továbbra is építeni fognak, hiszen a hajóépítőknek is hasznot kell húzniuk. És ágyúkat is fognak gyártani, és lőport és puskákat is fognak készíteni, hiszen a lőszergyárosoknak is hatalmas hasznot kell húzniuk. És természetesen, a katonáknak egyenruhát kell viselniük, hiszen a gyártónak is a saját háborús hasznát kell húznia.
Azonban a győzelmet vagy a vereséget tudósaink ügyessége és leleményessége fogja eldönteni.
Ha olyan munkára fogjuk őket, hogy mérges gázokat, valamint a pusztítás egyre pokolibb műszaki és robbanószerkezeteit állítsák elő, nem lesz idejük az összes nép javát szolgáló, alkotó munkára. Ha a tudósokat ez utóbbi, hasznos munkára fogjuk, akkor mi mindannyian nagyobb jóléthez jutunk a békéből, mint amihez a háborúból jutnánk – még a lőszergyártók is.
Tehát… azt mondom, hogy
POKOLBA A HÁBORÚVAL!


További részletek: http://kuruc.info/r/6/113876/#ixzz2zdeqYcQf
 
1989. április 26. PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 25. péntek, 16:33




Kedveled · 7 órája

1989. április 26.
LAST_UPDATED2
 
Vissza az Aranybullához PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 26. szombat, 06:32

Vissza az Aranybullához,

amely talán soha nem volt időszerűséggel hirdeti

a nemzeti ellenállás és ellentmondás jogát!

 

2014. április 24.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

SzentKorona.jpg..jpgBanális, mégsem elégszer hangsúlyozandó igazság, hogy egy társadalom csak akkor működőképes, ha annak valamennyi rétege békében igyekszik egymás mellett élni, vagyis ha egyik sem akar a többiek felett basáskodni. De valahogy már a múltban sem mindenki gondolkodott ekként. Ezért, hogy hétszázkilencven két éve, 1222. április 24-én II. András királyunk az Aranybullában meghagyta, kik azok, akiknek térnyerését korlátozni kell. Vissza az Aranybullához, amely talán soha nem volt időszerűséggel hirdeti a nemzeti ellenállás és ellentmondás jogát!

Mert bizony az Aranybulla a ius resistendi et contradiscendi, a nemzeti ellenállás és ellentmondás jogára épül, vagyis a mindenkori uralkodónak a keresztény tanításban megfogalmazott Tízparancsolatból ismert természettörvény (lex naturalis) szerint való kormányzása betartatása, elvégre az igazságosság a nemzetek alapja (iustitia est regnorum fundamentum), amely nélkül nincsen közjó (sensus communis).

Ma, amikor a globális erők célja az ember és a természet végsőkig történő megrablása, sőt elpusztítása, különösen is – tekintettel energetikai-logisztikai erőforrásainkra – itt, a Kárpát-medencében, létfontosságú számunkra, hogy ennek való természetes ellenállásunk helyes módjainak megtalálása érdekében tanuljunk történelmünk azon korszakából, melyben még éltek eleink (még ha olykor kevésbé következetesen is) a nemzeti ellenállás és ellenmondás jogával. Ez pedig a hierarchikusan és organikusan felépült társadalom, a jogok és kötelességek egységére hagyományozódott középkor, amelyben a törvénynek még volt szelleme, mely mindenkire vonatkozott, megvetve a bűnpártolást, strómanságot.

Igen, ilyen kor volt az, amelyben az Aranybulla megszületett. Ugyebár az a „sötét” középkor! Ugyanis akik középkori törvényeinket tanulmányozzák, megdöbbenve ismerhetik fel egyrészt a közjó elleni vétségek elkövetői zömének egyazon származását, másrészt a velük szembeni törvénykezés enyheségét vagy szigorát. Ami az utóbbit illeti, ezen egyáltalán nem csodálkozhatunk, ugyanis az elkövetők nem a Bibliára, hanem a Talmudra esküdve szedtek gyakran kétszázötven százalékos uzsorakamatot vagy tettek hamis tanúvallomásokat, abból kiindulva, amit belőle megtanultak, így például azt, hogy „ha egy nem zsidó egy zsidót megüt, halált érdemel, mert ez éppen olyan bűn, mintha ezt az isteni Fölséggel tenné”, hiszen „a világ csak az izraeliták végett teremtetett: ők a gyümölcs, a többi nép csak üres csésze, következésképpen mondhatjuk, hogy az izraelitákon kívül nincs más nép, azok csak üres csészék”, továbbá, hogy „a világ népei nem neveztetnek embereknek, hanem állatoknak: a nem zsidók udvara baromistállónak tekintendő, lakásaik nem lakások”, valamint „az embernek (zsidónak) szabad a nem zsidók vásáraira elmenni és barmot, rabszolgát venni, mert így megmenti azokat az ember az ő kezükből. Felebarátodat nem szabad megrabolnod, de ez nem vonatkozik gojra [nem zsidóra – Ifj. T. L.], aki neked nem felebarátod: egy gojt szabad megcsalnod és tőle uzsorát venned”. 

Ezért, hogy egyházi és világi hatóságok egyaránt elrendelték Talmudjaik megsemmisítését – mint például a domonkos Nicolaus Donin tanácsára IX. Gergely pápa, így a franciák csak 1240-ben huszonnégy szekérre valót égettek el belőle –, hiszen a benne foglaltak nemcsak gettóbeli szokásaikat határozták meg kaszárnyaszigorral, hanem külvilággal való társadalmi érintkezésük formáit is, különös tekintettel a pénzkereskedelemre, éspedig olyannyira, hogy – amint Valeriu Marcu írja (Die Vertreibung der Juden aus Spanien (A zsidók kiűzése Spanyolországból), 1934) – „belőle a nemes fémek pontos ismertét is meg lehet tanulni, benne van a hitelek neme, a kölcsönszerződések pontos ismerete is. Minden „igaz” zsidó, akár gazdag, akár szegény, reális gazdasági ismeretekkel rendelkezett, köteles volt a Talmudot olvasni, tanulni, így annál jobb közgazda lett.”.

E „jobb közgazdák” pénzpolitikájával szembeni első ellenállás lovagkirályunk, Szent Lászlóuralkodására (1077-1095) nyúlik vissza. Az 1092-ben tartott Szabolcsi Zsinaton egyenesen eltiltotta a keresztények és zsidók házasságát, a keresztények – különösen a 40 év aluli nők – cselédként tartását, Törvénykönyvében pedig a keresztények bárminemű szolgaságban tartását:

„Ha zsidó keresztény asszonyt vesz társul magához, vagy valamely keresztény személyt szolgaságban tart az ő házánál, vegyék el tőle és adják vissza annak szabadságát, aki pedig eladta, attól az árát vegyék el és legyen az a püspökök jövedelme”. (Decr. I.10.)

Igyekezett rászorítani őket továbbá a keresztény ünnepnapok megtartására:

„Ha valaki vasárnap vagy más nagyobb ünnepen talál zsidót munkában, hogy a kereszténység meg ne botránkozzék, azt a szerszámot, amellyel a zsidó dolgozott, veszítse el.” (Decr. I. 26.)

A visszaélések sokasága miatt Könyves Kálmán uralma alatt (1095-1114) Törvénykönyvében megtiltotta a velük való házasságkötést (II. Decr. I. 48.), és Szent Lászlóhoz hasonlóan rendelkezett a keresztények zsidók körében való alkalmazásáról: 

„Senki a zsidók közül keresztény cselédet venni vagy eladni, avagy magánál szolgaságban tartani ne merjen. Amelyiknél pedig jelenleg van olyan, ha a megengedett idő alatt túl nem ad rajta, veszítse el.” (I. Decr. I. 74.)

„Keresztény cselédet, legyen bármilyen nemzetiségű, venni vagy eladni, avagy magánál szolgaságban tartani senki a zsidók közül ne merjen ezentúl, és ha valaki ezen végzést áthágja, szenvedje kárát a nála megtalált keresztény cseléd elvesztésével.” (II. Decr. 1.) 

Szabályozta ingatlantulajdonhoz való viszonyukat is: „A zsidók közül az, akinek mezei gazdasága van, pogány cselédekkel lássa el azt. Ha módjuk van, lehet mezei jószáguk, de csak püspöki székhelyen.” (I. Decr. I. 75.)

A kölcsönszerződések tisztasága érdekében előírta a kötelező írásos tanúzást (II. Decr.1-3.), miszerint „ha keresztény zsidónak vagy zsidó kereszténynek kölcsönt akar adni, zálogot vegyen a kölcsönvevőtől, mindkét fél részéről tanúk jelenlétében”, végül meghagyta (II. Decr. 13.), hogy „ha valaki ünnepnapon [vasárnap vagy egyéb egyházi ünnepen – Ifj. T. L.] árul, adja meg az árát négyszeresen”.

Rendelkezései – amint Somogyi Ferenc írja (Zsidójogunk fejlődésének áttekintése, 1938) – „a kor szellemének megfelelően az Európa-szerte megnyilvánuló zsidóüldözések idejében korántsem voltak szigorúak: a zsidók izolálása ebben a korban csak természetes. Kereskedelmük azonban, mely rabszolga-kereskedésük és kölcsönügyleteik révén gazdaságilag mind nagyobb és nagyobb jelentőséget biztosít nekik, további korlátozásokat von maga után. A zsidóság beözönlése és fokozatos térhódítása azonban így is tovább tart.” Ennek oka – amint Takáts Albert leszögezi (A zsidókérdés ezeréves jogalkotásunkban, 1942) – a „helyrehozhatatlan mulasztás” volt, az, hogy „ezeknek a törvényeknek végrehajtására nem fordítottak elég nagy gondot”, ezért „a zsidóság hamar megtalálta a módját annak, hogy miképpen játssza ki ezeket, így nemcsak a kívánt hatás maradt el, hanem ellenkezőleg, a zsidóság pénzkölcsönzések útján beférkőzött a főurak bizalmába és pár évtized alatt nem egy zsidónak az udvarhoz is megvoltak az összeköttetései.” 

Szent László és Könyves Kálmán büntető rendelkezéseit azonban nem kísérte eléggé a betartatás szigora, így pénzkölcsönzéseikkel megpróbálkoztak utódaik bizalmába férkőzni, majd tanácsadóikként kifosztani a kincstárat és az állami bevételeket megkaparintani, mindezzel kiváltva a tömegek ellenszenvét, sőt egyre határozottabb ellenállását. 

Így érkezünk el II. András uralkodásához, az Aranybulla megszületéséhez. Királysága alatt (1205-1235) a zsidó vámszedők szabadon szedhettek uzsorakamatot: a király örökösen pénzkölcsönzéseikre szorult, ráadásul a haszonbérleti jogokat rájuk ruházta, zsidó kamaraispánjainak pedig keresztény szolgák tartását is megengedte. Mindezek miatt országszerte nőttön-nőtt az elkeseredés, olyannyira, hogy a nemesség sürgetésére a király 1222-ben az Aranybullában elsősorban pénzhamisításaik miatt megszorító törvényt hirdetett ki:

Pénzváltó kamaraispánok, sókamarások és városok országunkon belüli nemesek legyenek, izmaeliták és zsidók ne lehessenek. (Art. 24, 1. §)

Thallóczy Lajos jogtörténész írja (A kamara haszna, története, kapcsolatban a magyar adó- és pénzügy fejlődéséve1, 1879): „A rendszeres adózás behozatala óta a nép szemében nem igen volt gyűlöletesebb egyén a pénzbeváltónál vagy adószedőnél. Árpádház-béli, sőt az Anjou-királyok idejében is széltében hangzik a panasz a beváltók, a dicatorok zsarolása ellen: majd ott kergetik szét őket, majd emitt ölnek meg egyet. A zsidógyűlöletnek is ez az egyik oka: a legnagyobb csalók – nem elfogultságból, hanem adataink nyomán beszélünk – ők voltak.

A legnagyobb tragédiát azonban az idézett cikkely végrehajtatlansága jelentette, az, hogy – amint Thallóczy megjegyzi – „az ellenük hozott törvényes intézkedéseknek nem volt foganatjuk: még 1250-ben is egy zsidó, Henel András áll a pénzügyek élén, mint Summus Camerarius. Kereskedelmi összeköttetéseikről s befolyásukról a pénzverés körül Jehuda Cohen XI. századbeli rabbinak jognyilatkozványai tanúskodnak.” Ezért Róbert (1226 és 1239 között) esztergomi érsek a 24. cikkely végrehajtatlansága miatt „interdictum”-mal (istentiszteleti cselekmények tilalmával) sújtotta IX. Gergely pápa felhatalmazásával 1232-ben országunkat, amint ennek részleteirőlMakkai Sándor Táltoskirály című regénye drámai erővel ír.

Erre válaszul II. András 1233-ban a beregi erdőben esküt tett arra, hogy a közhivatalokban többé nem tűri meg őket és megkülönböztető ruhajelzés – arasznyi sárga folt – viselését rendeli el számukra.

Mindezekről azonban tankönyveink és közmédiumaink mit sem tudnak. Mert festhetik bármennyire is „sötét”-nek a középkort, tény, akkor még azért bizony rádöbbentek az annak világát alakítók, hogy egy társadalom csak akkor működőképes, ha annak valamennyi rétege békében igyekszik egymás mellett élni, vagyis ha egyik sem akar a többiek felett basáskodni. Vissza tehát a hétszázkilencven két éve, 1222. április 24. II. András királyunk által kiadott Aranybullához, amely talán soha nem volt időszerűséggel hirdeti a nemzeti ellenállás és ellentmondás jogát!

 
Twist Olivér PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 25. péntek, 08:55

Következő

 

Roman Polanski

Született: 1933. augusztus 18. (Párizs, Franciaország)


Vénusz bundában (szín.-ff., hb., francia filmdráma, 2013) rendező, forgatókönyvíró
- Cannes-i fesztivál (2013) - Arany Pálma jelölés
(Seduced and Abandoned) (szín., am. dokumentumf., 2013) szereplő
Roman Polanski: Ki vele! (szín., mb., am. dokumentumf., 2012) szereplő
Az öldöklés istene (szín., mb., francia-német-lengyel vígj., 2011) rendező, forgatókönyvíró
- Európai Filmdíj (2012) - Legjobb forgatókönyv jelölés
- Velencei Nemzetközi Filmfesztivál (2011) - Arany Oroszlán jelölés
(Roman Polanski: A Film Memoir) (angol-olasz-német film, 2011) szereplő
Szellemíró (szín., fel., francia-német-angol filmdráma, 2010) rendező, forgatókönyvíró
Európai Filmdíj (2010) - Legjobb film
Berlini Nemzetközi Filmfesztivál (2010) - Legjobb rendező
Európai Filmdíj (2010) - Legjobb rendező
- Berlini Nemzetközi Filmfesztivál (2010) - Arany Medve jelölés
Roman Polanski: Körözött és kívánatos (am.-angol dokumentumf., 2008) szereplő
Csúcsformában 3. (szín., mb., am. akcióf., 2007)színész
Twist Olivér (szín., mb., angol-cseh-francia-olasz filmdráma, 2005) rendező, producer Vetítik:
DUNA TELEVÍZIÓ: Szombat (Április 26.) 21:05 Nagyothalló
A bosszú (szín., mb., lengyel vígj., 2002) színész
A zongorista (szín., mb., francia-német-lengyel-angol-holland filmdráma, 2002) rendező, producer
BAFTA-díj (2003) - Legjobb film
BAFTA-díj (2003) - Legjobb rendező
Oscar-díj (2003) - Legjobb rendező
Cannes-i fesztivál (2002) - Arany Pálma
- Oscar-díj (2003) - Legjobb film jelölés
- Cézár-díj (2003) - Legjobb rendező jelölés
- Európai Filmdíj (2002) - Legjobb film jelölés
- Cézár-díj (2002) - Legjobb rendező jelölés
- Európai Filmdíj (2002) - Legjobb rendező jelölés
Társam, a fény (szín.-ff., svéd dokumentumf., 2000)közreműködő
(Ljuset haller mig sällskap) (szín.-ff., svéd-dán dokumentumf., 2000) színész
A kilencedik kapu (szín., mb., sp.-francia-am. thriller, 1999) rendező, forgatókönyvíró, producer
A halál és a lányka (szín., mb., angol-am.-francia thriller, 1994) rendező
Puszta formalitás (szín., fel., olasz-francia pszichothriller, 1994) színész
Segítség, csaló! (szín., mb., francia vígj., 1994) színész
Keserű méz (szín., mb., angol-francia filmdráma, 1992)rendező, forgatókönyvíró
Őrület (szín., mb., am. thriller, 1988) rendező, forgatókönyvíró
Kalózok (szín., mb., francia-tun. kalandf., 1986)rendező, forgatókönyvíró
Egy tiszta nő (szín., hb., francia-angol rom. dráma, 1979) rendező, forgatókönyvíró
A lakó (szín., mb., francia thriller, 1976) rendező, színész, forgatókönyvíró
- Cannes-i fesztivál (1976) - Arany Pálma jelölés
Kínai negyed (szín., mb., am. krimi, 1974) rendező
Golden Globe-díj (1975) - Legjobb rendező
BAFTA-díj (1975) - Legjobb rendező
- Oscar-díj (1975) - Legjobb rendező jelölés
Micsoda? (szín., mb., NSZK-francia-olasz vígj., 1973)rendező, író
Macbeth (szín., mb., angol-am. filmdráma, 1971)rendező, forgatókönyvíró
Egy nap a tengerparton (szín., mb., angol film, 1970)forgatókönyvíró
Rosemary gyermeke (szín., am. thriller, 1968)rendező, forgatókönyvíró
- Oscar-díj (1969) - Legjobb adaptált forgatókönyv jelölés
- Golden Globe-díj (1969) - Legjobb forgatókönyv jelölés
Vámpírok bálja (szín., am.-angol vígj., 1967) rendező, színész, forgatókönyvíró
Zsákutca (ff., mb., angol thriller, 1966) rendező, író, forgatókönyvíró
Berlini Nemzetközi Filmfesztivál (1966) - Arany Medve
Iszonyat (ff., mb., angol horror, 1965) rendező, forgatókönyvíró
Berlini Nemzetközi Filmfesztivál (1965) - Ezüst Medve
Berlini Nemzetközi Filmfesztivál (1965) - FIPRESCI-díj
- Berlini Nemzetközi Filmfesztivál (1965) - Arany Medve jelölés
Kés a vízben (ff., fel., lengyel filmdráma, 1962)rendező, forgatókönyvíró
Velencei Nemzetközi Filmfesztivál (1962) - FIPRESCI-díj
- Velencei Nemzetközi Filmfesztivál (1962) - Arany Oroszlán jelölés
A kövér és a sovány (ff., némaf., francia rövidf., 1961)rendező, színész, forgatókönyvíró
Ártatlan varázslók (ff., fel., lengyel rom. film, 1960)színész
Amikor az angyalok hullnak (szín.-ff., mb., lengyel rövidf., 1959) rendező, színész, forgatókönyvíró
Két férfi szekrénnyel (ff., némaf., lengyel rövidf., 1958)rendező, színész, forgatókönyvíró
Lámpa (lengyel rövidf., 1958) rendező
Fogas mosoly (francia rövidf., 1957) rendező
Gyilkosság (lengyel rövidf., 1957) rendező
Szétverjük a mulatságot (ff., mb., lengyel rövidf., 1957)rendező, forgatókönyvíró
A mi nemzedékünk (ff., mb., lengyel háborús filmdráma, 1955) színész

 

LAST_UPDATED2
 
Twist Olivér rádiójáték PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 25. péntek, 08:58

Twist Olivér

Twist Olivér
Témakörök: Humán területek, kultúra, irodalom » Szépirodalom, népköltészet
Szerző: Dickens Charles
Olvasás: Twist Olivér online a hangoskonyv.multiply.com oldalon
Hangoskönyv: Twist Olivér mp3 formátumban
Nézettség: 706




Műfaj: hangjáték
Kiadó: Magyar Rádió;
Hossz: 2:15:30
Hang: 128 kbps, 44100 Hz, Joint Stereo

1837-38-ban jelent meg – folytatásokban – Dickens sorrendben második, népszerűségére nézve valószínűleg első számú regénye, mely szinte kezdettől fogva egyszerre számított felnőtt és gyermekolvasókra, anélkül, hogy a kétféle verziót átdolgozással kellett volna létrehozni. Egy, a korban rendkívül divatos regénytípust emel benne magas színvonalra Dickens: a nagyvárosi rémtörténet, a rablóbandák, csavargók világáról beszámoló romantikus regény műfaját. Az író elkerüli a témában rejlő melodramatikus lehetőségeket, minden kalandosság ellenére aprólékosan realista rajzát adja a múlt század első fele angliai nyomorúságának, a gyermekmunkának, az árvaházi életnek, a lumpenproletariátus világának. A címszereplő főhős alaposan megmerül ebben a környezetben. A regény igazi, belső feszültsége éppen ebből adódik: a védtelen, kiszolgáltatott kisfiú és a gonoszság szembenállásából, küzdelméből.

A regény gyerekhőse, a kis Olivér árvaházban nevelkedik, ahonnan megszökik, és egy tolvajbanda veszi védőszárnyai alá. Rengeteg viszontagság és hányattatás után végre örökbefogadja egy jószívű család, és véget vet a kisfiú testi és lelki szenvedéseinek.

 

A mű olvasható a MEK-en.

 

 


Twist Olivér
Szőcs György
Mrs. Mann
Pártos Erzsi
Bumble úr
Ráday Imre
Limbkins úr
Zách János
Gamfield kéményseprő
Győrffy György
Mrs. Corney
Máthé Erzsi
Sowerberry koporsós
Horváth Sándor
Sowerberryné
Ronyec Mária
Charlotte szolgáló
Szekeres Ilona
Noah Claypole
Paudits Béla
Jack Dawkins
Balázsovits Lajos
Bates úrfi
Benkő Péter
Fagin
Páger Antal
Brownlow úr
Kállai Ferenc
rendőrbíró
Ungváry László
Bill Sikes
Tahi Tóth László
Nancy
Almási Éva
Bedwinné
Komlós Juci
Grimwig úr
Mádi Szabó Gábor
Toby
Orbán Tibor
Giles
Agárdi Gábor
Monks
Avar István
Sally
Bulla Elma
Rose
Kútvölgyi Erzsébet
Maylie-né
Tolnay Kláry
Közreműködött:
Basilides Zoltán
Búss Gyula
Dániel Vali
Demeter Hédi
Izsóf Vilmos
Kappanyos András
Kőmíves Erzsi
Láng József
Lőte Attila
Neubauer István
Nyikos Ernő
Orczy Irén
Pathó István
Petur Ilka
Pogány Margit
Szabó Kálmán
Szathmáry István
Tándor Lajos
Tarsoly Elemér
Teleki Károly
Turgonyi Pál

Rendező:
Bozó László
Fordította:
Bálint György
Rádióra alkalmazta:
Zala Zsuzsa
Dramaturg:
Hackl Jolán
Zenei szerkesztő:
Horkai Rózsa
Segédrendező:
Kadelka László
Hangmérnök:
Hámor János
Lakatos Gábor


Charles Dickens
Twist Olivér
A hálózatos verzió megnyitása  Open the online version


CHARLES DICKENS

TWIST OLIVÉR

REGÉNY

A MŰ EREDETI CÍME: OLIVER TWIST

BÁLINT GYÖRGY FORDÍTÁSA
OTTLIK GÉZA ÁTDOLGOZÁSÁBAN



TARTALOM

ELSŐ FEJEZET
melyből megtudjuk, hogy Twist Olivér miféle helyen 
és milyen körülmények között jött a világra


MÁSODIK FEJEZET
mely Twist Olivér növekedésének, neveltetésének 
és ellátásának a körülményeiről szól


HARMADIK FEJEZET
Twist Olivérből majdnem kéményseprő lesz


NEGYEDIK FEJEZET
Olivérnek más állást ajánlanak, és megkezdi közéleti szereplését


ÖTÖDIK FEJEZET
Olivér új társaságba kerül. Először megy temetésre, 
és kellemetlen benyomásokat szerez gazdája foglalkozásáról


HATODIK FEJEZET
Olivér, akit Noah csúfolódásai felingerelnek, a tettek 
mezejére lép, és ezzel kissé meghökkenti ellenfeleit


HETEDIK FEJEZET
Olivér tovább makacskodik


NYOLCADIK FEJEZET
Olivér Londonba vándorol. Útközben egy különös ifjú úriemberrel találkozik


KILENCEDIK FEJEZET
Újabb részletek a kedves öregúr és nagy reményű tanítványainak dolgairól


TIZEDIK FEJEZET
Olivér közelebbről megismeri új társainak jellemét, 
és drága áron gyűjt tapasztalatokat. Rövid, de igen fontos fejezet


TIZENEGYEDIK FEJEZET
Beszámol Fang úrról, a rendőrbíróról, 
és egy példával ismerteti törvénykezési módszerét


TIZENKETTEDIK FEJEZET
melyben Olivért oly gondosan ápolják, mint eddig még soha. 
A fejezet során ismét szó lesz a vidám öregúrról és ifjú barátairól


TIZENHARMADIK FEJEZET
A nyájas olvasónak új ismerősöket mutatunk be, 
akikkel kapcsolatban mindenféle kellemes dologról mesélhetünk


TIZENNEGYEDIK FEJEZET
További részleteket közöl Olivérnek Brownlow úrnál való tartózkodásáról. 
Közli továbbá egy Grimwig nevű úr figyelemre méltó jóslatát, 
melyet akkor mondott, mikor Olivért megbízták valamivel


TIZENÖTÖDIK FEJEZET
melyből kiderül, hogy mennyire szerette Olivért 
a vidám öreg uzsorás és Nancy kisasszony


TIZENHATODIK FEJEZET
mely elmondja, hogy mi történt Twist Olivérrel, miután Nancy magával vitte


TIZENHETEDIK FEJEZET
Olivér keserű sorsa nem változik, sőt egy nagyember érkezik Londonba, 
aki csorbát ejt a fiú jó hírnevén


TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Hogy telt Olivér élete barátainak nevelő hatású környezetében?


TIZENKILENCEDIK FEJEZET
amelyben megbeszélnek és elhatároznak egy nevezetes tervet


HUSZADIK FEJEZET
melyben Olivért átadják William Sikes úrnak


HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Úton


HUSZONKETTEDIK FEJEZET
A betörés


HUSZONHARMADIK FEJEZET
mely röviden összefoglalja Bumble úr és egy hölgy kellemes társalgását, 
és bebizonyítja, hogy egy bizonyos tekintetben még az egyházfi is érzékeny


HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
mely csak egy szegény asszonyról szól. Rövid fejezet,
de talán lesz némi jelentősége történetünk szempontjából


HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
melyben visszatérünk Fagin úrhoz és társaihoz


HUSZONHATODIK FEJEZET
melyben rejtélyes személyiség jelenik meg a színen, és sok olyan dolog történik, 
ami szoros összefüggésben van e történettel


HUSZONHETEDIK FEJEZET
mely jóváteszi egy előbbi fejezet udvariatlanságát,
amikor is illetlen módon faképnél hagytunk egy hölgyet


HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
mely beszámol Olivér további kalandjairól


HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
amelyben megtudunk egyet-mást a ház lakóiról, 
ahol Olivér menedéket talált


HARMINCADIK FEJEZET
mely elmondja, hogy mit gondoltak Olivérről a látogatók


HARMINCEGYEDIK FEJEZET
Válságos pillanatok


HARMINCKETTEDIK FEJEZET
amely arról szól, milyen boldogan élt Olivér új barátainál


HARMINCHARMADIK FEJEZET
melyben Olivért és barátait váratlan csapás éri


HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
melyben megtudunk egyet-mást egy fiatalemberről, aki most lép a színre. 
Olivérnek egy újabb kalandjáról is hallunk


HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
amely beszámol Olivér kalandjának eredménytelenségéről 
és egy eléggé fontos párbeszédről Harry Maylie és Rose között


HARMINCHATODIK FEJEZET
mely igen rövid, és talán jelentéktelennek is látszik, 
de azért mégis figyelemre méltó, mert folytatása az előbbinek, 
és kulcsa egy következőnek, amelyre szintén rákerül a sor


HARMINCHETEDIK FEJEZET
melyben az olvasó, a házasságot illetően, az érem másik 
s elég gyakori oldalával ismerkedik meg


HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
amelyből megtudjuk, hogyan folyt le az éjszakai találkozás 
Bumble úr, Bumble-né asszony és Monks között


HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
melyben az olvasó újra találkozik néhány tiszteletre méltó úriemberrel, 
akik már eddig is szerepeltek, és megtudjuk, hogy dugta össze becses fejét 
Monks és az öreg Fagin


NEGYVENEDIK FEJEZET
Különös párbeszéd, amely az előbbi fejezet folytatása


NEGYVENEGYEDIK FEJEZET
melyben újabb érdekes felfedezésekről lesz szó, és tapasztalni fogjuk, 
hogy a meglepetés, csakúgy, mint a baj, ritkán jár egyedül


NEGYVENKETTEDIK FEJEZET
Olivér egy régi ismerőse, akiben a lángelme határozott 
jelei mutatkoznak, fontos szerephez jut a fővárosban


NEGYVENHARMADIK FEJEZET
amelyből kitűnik, hogy még az "agyafúrt Vagány" is bajba juthat


NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET
Eljön a nap, amikor Nancynek be kellene váltania ígéretét, de nem teszi


NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET
Noah Claypole titkos megbízást kap


NEGYVENHATODIK FEJEZET
Nancy beváltja ígéretét


NEGYVENHETEDIK FEJEZET
Végzetes következmények


NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET
Sikes menekül


NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET
Monks és Brownlow úr találkoznak. 
Beszélgetésüket egy váratlan hír szakítja félbe


ÖTVENEDIK FEJEZET
Üldözés és menekülés


ÖTVENEGYEDIK FEJEZET
melyben nemcsak egy titok oldódik meg, de szerepel egy házassági ajánlat is, 
anélkül, hogy szerződés vagy hozomány csak szóba is kerülne


ÖTVENKETTEDIK FEJEZET
Fagin utolsó éjszakája


ÖTVENHARMADIK FEJEZET
és egyben az utolsó

 
Hogyan lehet meggazdagodni? PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 23. szerda, 07:47

GÁRDONYI GÉZA

HOGYAN LEHET MEGGAZDAGODNI?

Mikor huszonkét éves voltam, egy éjjel nyugtalanul forogtam az ágyamon. Az a gondolat forgatott, hogy meg kellene gazdagodni.

- Ez jó és hasznos gondolat - jegyeztem meg félhangosan, és csudálkoztam, hogy ez előbb nem jutott eszembe.

Még sohasem voltam gazdag, de gazdag embert ismertem néhányat. Ezek aranyórás, jóltáplált urak voltak; utolsó divat szerint öltözködtek, és ha szabó jött velük szembe, nem keresték izgatottan a mellékutcát.

Másnap egy sokat tapasztalt patikus ismerősömtől megkérdeztem: mit gondol, hogyan lehetne meggazdagodni?

A patikus rámerengett a legfelső orvosságos polcra, és rövid gondolkozás után így felelt:

- Kétféle módot tudok. Az egyik: össze kell főzni valami bajuszpedrőt. A másik: el kell venni valami gazdag leányt.

Bajuszpedrő-gyártáshoz nem értek. Az utóbbit választottam.

Elvettem egy gazdag lányt feleségül.

A lány elég csinos volt és elég gazdag. Azt hiszem, még csinosabbnak is találtam, mint gazdagnak. Tudott főzni és remekül zongorázta a Kék nefelejcs-et. Az apja az esküvő előtt azt mondta, ötvenezer forintot kapok vele. Az esküvő után hozzátette: "majd ha én és a feleségem meghalunk".

Áldott jó ember volt szegény, de roppant egészséges. A felesége pláne egyike hazánk legkövérebb hölgyeinek.

Beláttam, hogy a patikus ostoba ember.

Akkor összedugtuk a fejünket a feleségemmel. A feleségem okos asszony. Én is meg vagyok elégedve az eszemmel. Néhány napi tanakodás után rájöttünk, hogy a meggazdagodásnak legegyszerűbb módja az, ha az ember sorsjeggyel százezer forintot nyer.

Sok sorsjegyet vettem. Kiszámítottuk, hogyha valamennyi sorsjegyünket kihúzzák, 8 650 000 forintot nyernénk, s ennek az elszállítására négy vagont kellene bérelnünk a vasúton. A feleségem szinte megijedt, hogy hol találunk helyet annak a sok pénznek. Magam is megijedtem, de csakhamar megnyugvást találtunk abban a gondolatban, hogy mind a kilencedfél millió forint aligha kerül hozzánk.

Az első húzásra egy hónapig kellett várakoznunk. Hogy az időt hiába ne töltsük, lázas buzgalommal igyekeztünk tönkretenni a kislutrit. Minden éjjel számokkal és sertésekkel álmodtunk, és szívünkbe véstük, amiket a lutrizásban tapasztalt öregek tanácsoltak.

Fájdalommal kellett tapasztalnunk, hogy a kislutri megbízhatatlan eszköze a meggazdagodásnak.

Kövér disznókkal egybekötött álmainknak nem felelt meg sem a brünni, sem a prágai, sem a temesvári lottóhúzás. Abban az időben gyalázatosan rossz és rendetlen járása volt a számoknak. Maga az öreg plébános, aki szakavatott lutrizó, a saját külön számhúzó-pókját ebben az időben csapta el a befőttes-üvegből.

A sorsjegyekkel vigasztaltuk magunkat.

Az első húzás előtt való éjjelen egy szemhunyást sem aludtunk.

Pedig aludhattunk volna, mert a húzásnál a mi számaink nem szerepeltek.

- Ez feltűnő - jegyezte meg másnap a feleségem.

- Ez hihetetlen - szóltam én a hírlapot letéve.

Bíztunk a következő húzásban.

Hiába: mintha a mi sorsjegyeink nem is léteztek volna a világon, minden húzás más és más számokkal végződött. Egyetlen egyszer esett meg rajtunk csupán, hogy az egyik sorsjegyünket az 5-ös szám híján csaknem kihúzták.

- Ez rettenetes! - szólt a feleségem.

- Ez borzasztó! - jegyeztem meg, búsan lebegtetve a hírlapot.

S hogy teljes legyen a szomorúságunk, kérdésünkre még a hírlap is a következő választ adta a szerkesztői üzenetek között:

"Hű olvasó. Sorsjegyei nem lettek kihúzva."

Másnap a közúti lóvonaton utazva, egy tekintélyes arcú, pepitanadrágos úriember beszédét hallgattam látszólag közönyösen, de igazában szívdobogással.

A tekintélyes arcú, pepitanadrágos úr két másik, kevésbé tekintélyes arcú ismerősének előadta, hogy egy öccse önműködő üvegdugókat talált fel, és még nem is szabadalmazták a találmányát, máris harmincezer forintot kapott érte.

Úgy futottam haza, mintha kergetett volna valaki. Előadtam a feleségemnek, hogy rájöttem a meggazdagodás titkára, s elmondtam neki, hogy miket beszélt a tekintélyes arcú, pepitanadrágos úr, a lóvonaton.

- A dolog egyszerű - így végeztem be a beszédemet -, valamit fel kell találnom.

Feleségem helyeselte az eszmét. Egész nap lábujjhegyen járt, és megintette a macskát, hogy ne doromboljon. Én pedig bevonultam a belső szobába és olyan mély gondolatba merültem, hogy szinte búvárruhában éreztem magamat.

Azonban hiába járt a feleségem a macskával együtt lábujjhegyen, hiába tiltotta ki a házmester a házból a verkliseket, semmiféle találmányt nem tudtam kitalálni.

- Ne essél kétségbe - szólt ilyenkor a feleségem, a homlokomat megcsókolva -, látod, Kolumbusz Kristóf sem tudta két nap alatt megtalálni Amerikát.

Egy éjjel aztán, amint a találmányok örvényében csónakáztam, hirtelen, mintha puskából lőttek volna a fejembe egy eszmét, megvolt a találmány.

- Gyújts hamar gyertyát - szóltam az asszonyhoz -, különben mindjárt elfelejtem.

Szegény feleségem csaknem az egész házat felgyújtotta siettében és ijedtében, én pedig tollat ragadva, lázasan leírtam: "Dugóhúzó!"

- Hogyan? - kérdezte bámulva a feleségem - dugóhúzót találtál fel?

- Azt - feleltem nekimelegedve -, egy csavargós kis vas, az üvegnyakra egy támaszték, és megvan az egész.

Feleségem csodálkozva csapta össze a kezeit. Zseninek nevezett. Kijelentette, hogy büszke rám. És örömünkben tán körülpolkáztunk volna a szobában, ha ugyan budapesti szobában polkázni lehetne.

Másnap elvittem a találmányomnak a lepecsételt leírását a minisztériumba, és boldogan vártuk a rejtélyes vevőt, aki az önműködő dugóhúzóért harmincezer forintot ad.

Félévig is kellett sarkallnom a minisztériumot, miközben elkeseredett élceket mondottam, hogy például nem dugóhúzót kellett volna feltalálnom, hanem szabadalomhúzót.

Félév múlva visszaérkezett a kérvényem azzal a felelettel, hogy az én dugóhúzóm már régen fel van találva.

- Ki lehetett az a gazember? - kérdeztem rogyásig meglepetve - ki lehetett az, aki engem megelőzött?

Feleségem szomorú vállvonással felelte, hogy ő nem tudja, aztán csillapított, vigasztalt. Bizony ha ő nincs, talán valami egészségtelen öngyilkosságra is rábúsultam volna magamat.

Ettől az időtől kezdve nem mertem többé feltalálni semmit.

De a meggazdagodás titkán ma is sokat gondolkozom.

Próbáltam színdarabot írni, nem fogadták el. Próbáltam könyvet írni, nem vették meg. Próbáltam meggyfapipaszárt termelni. Mind görbén nőtt. Próbáltam lóversenyeknél nyerni, s ezeken nyertem volna is, ha az utolsó beérkezőknek adták volna a nyereményeket.

Szóval mindent megpróbáltam már, mindent.

De szegény maradtam.

Pedig most már ugyancsak elkelne nálam a gazdagság. Két kis lurkó gyerek mászkál a térdeinken.

Az egyik olyan, mint én vagyok.

Szép.

A másik olyan, mint az anyja.

Gyönyörű.

Néha bizony úgy elfelejtkezem mellettük a szegénységemről, mintha nekem veretné Wekerle a monarchia minden koronáját.

 

 

 

LAST_UPDATED2
 
Liberális ügynöközések PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 24. csütörtök, 18:49

Miért, hogy szinte mindig

csak a nemzetieket

igyekeznek elhitelteleníteni

ügynöközésükkel?

 

2014. április 23.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

kiszely-istvan-dr.jpgSzámtalanszor rávilágítottunk, de mégsem elégszer társadalmunknak lassan két évtizedes anomáliájára, arra, hogy pillanatok alatt el lehet hitelteleníteni valakit azzal, ha rámondják: lám, ő is csak egy spicli volt, közönséges ügynök, az állambiztonság nem is akármilyen: hatos kartonú besúgója! Csak az a kérdés, miért, hogy szinte mindig csak a nemzetieket igyekeznek elhitelteleníteni ügynöközésükkel, s miért, hogy azt szinte soha nem firtatják, ha valakit ténylegesen beszerveztek, mégis kik és főleg miért?

Bizony kínos kérdések ezek, melyekre a válasz rendszerint elmarad, s legfőképpen pont a nemzetiek módszeres ügynöközésében élenjáróktól. Akik amolyan önjelölt erkölcsbírókként tetszelegve arról, hogy ők maguk mégis miként éltek a Kádár-korszakban, vagy álltak netán annak ellen kézzelfoghatóan, vagy kísértetiesen hallgatnak, vagy nem ritkán éppen hősies ellenállókként aposztrofálják önmagukat. S húsz éve mintegy szakmányból osztják az ítéletet élők s holtak felett. Kiváltképpen, ha azok elhallgatott múltunk nagyjait mutatták, mutatják be, vagy jelenünk világnézeti, politikai tévedéseiről rántották, rántják le a leplet.

Elég legyen például csak arra gondolnunk, hogy bizonyos körök mikor is álltak elő Csurka Istvánügynöközésével? Azután, hogy 1992-ben megírta nevét világszerte azonnal ismertté tevő tanulmányát, a Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán-t. Milyen érdekes, addig nem, de akkor holtfontos lett Csurka múltja. Ahogyan akkor Kerényi Imre fogalmazott a Népszabadságban: meg kell mozgatni mindent körülötte ellehetetlenítése végett. Elő hát azzal, hogy három per hármas volt!

De említhetjük Tudós-Takács János katolikus filozófus-teológus, műfordító esetét is. Amikor egyre szélesebb körben nyílt lehetősége arra, hogy elhallgatott múltunk nagyjait bemutassa, vagy jelenünk világnézeti, politikai tévedéseiről lerántsa a leplet, beindult ugyanez a gépezet. Mindent megmozgattak, hogy elhitessék, Tudós-Takács „kommunista pap-ügynök” volt, ilyetén erkölcsi halott, felébresztetni akarván követőiben a kérdést, nem gondolják-e, hogy akkor tudománya is csak ennyit ér? Ráadásul ügynöközéséből önmagukat konzervatívoknak-keresztényeknek tekintettek is kivették részüket, olyannyira, hogy akadt köztük, aki követőit szintén „megbízásból teljesítők”-ként könyvelte el.

Végül, de nem utolsósorban ugyanígy jártak el Kiszely Istvánnal. Amikor vele kapcsolatban arra intettünk, csínján bánjunk mások ügynöközésével, válaszul nem minden tanulság nélküli hozzászólások jelentek meg e sorok írójának Facebook-profilján. Volt, aki nehezményezte, miért nem árulta el Kiszely, hogy „abban az átkos világban hogyan engedélyezhették neki körútjait és miből tudta azokat finanszírozni”, majd ekként folytatta: „Gyanúm már akkor megvolt, és később beigazolódni is látszott, sok jel arra mutatott. Igaz, ez nem csökkenti munkásságának értéket, de mégis....”

Nos, akárkik is engedélyezték és finanszírozták körútjait, azok eredményeivel csak gazdagodott az antropológia, a hungarológia. Ha ezt olyanok tették, akikre a fentebbi hozzászóló vélelmezhetően gondol, jobb, ha nem feledi: Isten a görbe papíron is tud egyenesen írni. 

Egy másik hozzászóló viszont így fogalmazott:

„Milyen érdekes, hogy szinte mindig csak a nemzetben gondolkodó és a nemzetért tettre kész, értékes embereket igyekeznek hiteltelenné tenni. A többiről meg mindenki tudja, hogy jelentéktelenek, még sem kérdőjelezi meg a nép helyüket pozícióikban. Számomra ez a furcsa. Holnap bárkiről lehet bármit állítani, és akkor az már igaz is? Bátornak kell lenni, és kérdezni, ha van mit. Kiszely professzornak sokat köszönhetünk. Ha igaz volt, miért nem kérdezték életében, és miért nem jelentkezik az a személy, akinek mondjuk jelentett? Ahhoz nagy bátorság kellene ám!”

Hát igen. Mert, folytatva az előző hozzászólást, „miért nem kérdés soha, ki volt a beszervező éskinek, vagy kiknek jelentett a beszervezett? Azon kívül mindenkit lehet kompromittálni. Tudjuk, hogy jellemző volt valamivel fogott emberekké tenni, akiket kiszemeltek.” Igen, valamivel. Mert Archilles-sarka mindenkinek van. Sőt nem is egy.

A csattanót azonban egy harmadik hozzászóló adta meg, imígyen:

„Az általános iskolában van két klikk. Az egyik banda rommá ver egy szerencsétlent, hogy épüljön be a másik bandába és súgjon. Később felnőve az osztálytalálkozón mindenki arról beszélget, hogy „Na itt jön a jó Zborai! A köcsög spicli.” Akik pedig rommá verték, röhögve isszák sörüket tovább.”

Hátrább tehát az agarakkal, az ügynöközéssel! Azt hagyjuk meg azoknak, akik tudjuk jól, kikhez tartoztak és tartoznak ma is. Mi ellenben becsüljük meg azon élőket és holtakat, akikre nemzetünk felvilágosításáért végzett munkájuk alapján igenis felnézhetünk!

 
Tudós-Takács János PDF Nyomtatás E-mail
2012. december 13. csütörtök, 21:36

Ha közelmúltunkból valaki, ő tényleg tudós volt, aki a nemzet és tudomány szolgálatában sohasem fáradt meg

Tudós-Takács János emlékére


Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Hetvenhat éve, 1936. november 11-én látta meg a napvilágot (és 2010. április 3-án adta vissza lelkét Teremtőjének) Tudós-Takács János katolikus teológus-filozófus, aki, szemben korunk áligazságokat kergető értelmiségijeivel, a valaha legszentebb tudománynak tekintett teológia és szolgálóleánya, a filozófia, valamint a huszadik századi elfeledett világtörténelem világviszonylatban is egyedülálló alaposságú ismerőjeként méltán vált hallgatói, olvasói ikonjává: ha valaki, ő tényleg – ráadásul magyar – tudós volt, aki a nemzet és tudomány szolgálatában sohasem fáradt meg.

Köteteket megtöltő – elsősorban a „Veritas” a „Pannon Front” és a „Szittyakürt” hasábjairól ismert – tanulmányai és országszerte tartott előadásai mindvégig lebilincselték mindazokat, akik nem ismerték huszadik századi történelmünket vagy nem kértek meghamisításából, különösen is részletesen feltárva a két világháború közötti magyar és német történelem elhallgatott tényeit, továbbá a régiek által méltán legszentebb tudománynak tekintett teológia és szolgálóleánya, a filozófia igazságait, reávilágítva mindig – szemben jelenünk nominalista szkepszisével –, hogy vannak tértől-időtől független örök igazságok, mint mindenekelőtt az Istenben való hit és a hazaszeretet, végül, de nem utolsósorban a koráig rendszerezetlen hitigazságok gótikus szellemi katedrálisát megépítő Aquinói Szent Tamás hatalmas műve, a „Summa Theologiae” anyanyelvünkön való tolmácsolásával teológiai tudományunkat és nyelvi műveltségünket is korszakosan gyarapítva.

Írásait, beszédeit a logika vastörvényei, az érveléstechnika kifinomultsága, ugyanakkor – a hivatalos média- és oktatási fórumokkal ellentétben – közérthető magyarság jellemezték: kiváltképpen az utóbbiakkal méltán arathatott sikert, hiszen hallgatói kérdéseire mindig tudósra jellemző alázattal, empátiával felelt (Descartes-tal vallva, hogy már az is ismereteink gyarapodását jelenti, ha valamiről tudjuk, mi nem az), felhívva figyelmüket, hogy csak az igazság a fontos, nem az, hogy ki hirdeti – hiszen végső soron még a ripacs is lehet igazsághirdető, anélkül, hogy erkölcsi példakép lenne –, ami akkor is megmarad, ha csak egy ember vallja, sőt ha egy se (így sohasem nézte, hányan hallgatják-olvassák), végül, hogy előbb-utóbb mindig az győz, nem pedig az átmeneti indulatok, hiszen – teológus példaképei közül a piarista Schütz Antallal vallva –, ha mégoly közvetetten, mégis mindig jelen van Isten a történelemben.

Végül egy személyes vallomás: e sorok írójának megadatott, hogy személyesen megismerje s így beletekinthessen kohójába, lelke metafizikai mélységeket és magasságokat felölelő és szelleme jelenségeket elemezni képes, a ma oly divatos lexikális tudással szemben az enciklopédikusságot választó világába, ugyanakkor meggyőződhetett kulturált vitára képtelen egyházi és világi irigyeivel ellentétben mindvégig igazságfanatikus mivoltával, ezért rendületlenül hiszi, hogy Ő Odafentről már, közbenjárva érettünk, lerázva a földi élet minden sarát, másként lát és ítél, mint mi, földhözragadt, szűklátókörű emberek.

*

Tudós-Takács János:

A családon belüli erőszak a teológia mérlegén

A családon belüli erőszak divatos politikai téma lett a legutóbbi időkben Magyarországon. A kérdéssel tehát foglalkozni kell a keresztény teológusnak is. Ám elöljáróban előre kell bocsátani, hogy a teológia következetesebben alkalmazza az erőszak fogalmát és annak erkölcsi megítélését, mint azt a modern államok többségének büntetőjoga teszi. Olyan cselekményeket is erőszaknak minősít, amelyeket nem rendel büntetni sok ország büntető törvénykönyve, ugyanakkor bizonyos vonatkozásban másként értelmezi az erőszakot, mint a liberális média által irányított közfelfogás.

Helyszűke miatt és egyéb praktikus megfontolások alapján nem veszünk sorra minden logikailag lehetséges válfaját az erőszaknak. Ebben az írásban csak a gyakorlatban leggyakrabban előforduló erőszakfajtákkal foglalkozunk.

1. Sokat emlegetett esete a családon belüli erőszaknak az apa által szexuálisan megerőszakolt kiskorú leánygyermek esete. Ezt a keresztény erkölcstan is súlyos bűnnek tekinti. Nemcsak egyszerűen azért, mert keresztény felfogás szerint a nemi aktus kizárólag házastársak között megengedett, hanem azért is, mert ebben az esetben ezt a cselekményt a fizikai erőszak és az úgynevezett vérfertőzés is súlyosbítja. (Így nevezi a Szentírás szóhasználata alapján a teológia a közeli vérrokonok közötti nemi aktust, amit a kinyilatkoztatás és a józan ész egyaránt kárhoztat.)

2. Még gyakoribb sajnálatos eset a szülők (általában az apa) által súlyos fizikai ütlegeléssel sújtott kiskorú gyermek tragédiája. A szülőknek ugyanis a nevelési kötelességei nem engednek meg korlátlanul minden eszközt („a cél nem szentesítheti az erkölcsileg bensőleg rossz eszközöket” egyetemes érvényű elv alapján). A természetjogilag fennálló szülői kötelességek ellentételeként ugyan a szülőket — úgyszintén természetjogilag — széleskörű jogok illetik meg, és ezek közé tartozik a kiskorú gyermek bizonyos esetekben pedagógiailag nélkülözhetetlen fizikai fenyítési joga is, ez utóbbi azonban nem lépheti túl azt a határt, amelyen túl a fizikai fenyítés már a testi épséget veszélyezteti. Ezt a határt túllépő szülői brutalitás tehát súlyos bűn — teológiai szempontból is.

3. A szülőknek soha, semmilyen okból, semmilyen körülmények között sincsen joga gyermekét megölni. Azonban ezt a magától értetődőnek tűnő megállapítást némileg részletesebben meg kell világítani, mert ebben a tekintetben a keresztény erkölcstan — a természetjog alapján és a kinyilatkoztatás fényében, amelytől el nem térhet — lényegesen szigorúbb álláspontra helyezkedni kényszerül, mint a liberális jogi felfogás.

a) A keresztény erkölcstan egyenlő súlyú bűnnek tekinti, ha akár az apa, akár az anya öli meg a gyermekét. A magyarországi bírói gyakorlat viszont aránytalanul súlyosabban torolja meg ezt a tettet, ha az apa követi el. Az anyák csecsemőgyilkossága (infanticidiuma) esetén többnyire mentő körülményként értékeli a bíróság az anya úgynevezett puerperális depresszióját, amely a perinatális stádiumban (a születést követő napokban) sokszor tényleg jelenlévő lelkiállapot. Ezzel kapcsolatban az a keresztény erkölcstan álláspontja, hogy ez a körülmény csökkentheti a gyermekgyilkos anya szubjektív felelősségét, de objektíve a gyermekgyilkosság minden esetben súlyos bűn, akár az anya, akár az apa követi el azt. Természetjogilag ugyanis mindkét szülő egyformán közeli kapcsolatban áll a gyermekével. Az, hogy az anya hordozza kilenc hónapon át, és hozza világra az újszülöttet, nem ad nagyobb jogot az anya számára, nem ad korlátlan hatalmat gyermeke teste fölött. Az anya kétségtelen szülői jogait éppen úgy korlátozza a természetjog, mint az apa ez irányú jogait.

Mellékesen meg kell jegyeznünk, hogy a liberális gondolkodók, akik fennen hirdetik a férfiak és a nők egyenjogúságát, ebben a vonatkozásban pozitív diszkriminációban részesítik a nőket, ami szöges ellentétben áll az ő értelmezésük szerinti nemi egyenjogúság eszméjével.

b) Még jobban eltér a keresztény és liberális erkölcsi felfogás egymástól az abortusz kérdésében. A keresztény erkölcstan ugyanis abból indul ki, hogy a gyermek fogamzása pillanatától kezdve önálló élőlény, halhatatlan lélekkel rendelkezik, ezért a mesterséges terhesség-megszakítás közönséges gyilkosság, és mint ilyen, súlyos bűn, és — a közfelfogástól eltérően — a családon belüli erőszak egyik formáját képezi, akkor is, ha a kivitelezését szakavatott orvos végzi, hiszen a kiindulópontja az anya elhatározása. A liberális felfogás viszont — a teológiai, metafizikai és biológiai érvek ellenére — a magzatot az anya részének tekinti, és az anyának az abortuszhoz való jogát az anyának a testéhez való jogából kíséreli meg levezetni. Ez azonban feltétlenül téves érvelés. Először is: az ember ura a nála alacsonyabb rendű lényeknek (például az állatoknak), de a saját teste fölött nincs korlátlan hatalma, hiszen nem magasabb rendű a saját testénél. Az embernek a saját teste fölötti rendelkezési jogát korlátok közé szorítja a metafizikai léthelyzete és a teremtményi mivoltából következő létviszonya; alá van vetve Isten erkölcsi parancsainak.

Másodszor, nem igaz, hogy a magzat csupán az anya testének egy része, hiszen fogamzása pillanatától halhatatlan, Isten által teremtett szellemi lélekkel rendelkezik. Ezt a keresztény bölcselet — Aquinói Szent Tamás alapján — abból bizonyítja, hogy a lélek a test forma-substantiálisa, tehát már akkor is lényegadó formája, amikor ténylegesen csak vegetatív és szenzitív tevékenységeket fejt ki (magzati korában), mert hiszen ugyanaz a forma-substantialis a gyökere az emberben mind az értelmi, mind az érzéki, mind a vegetatív működéseknek. Ez a forma-substantialis (szellemi lélek) nem származhat a szülők nemzési aktusából, mert a testhez képest léttöbletet tartalmaz (a csíraszerűen intellektuális jellege miatt). Ezért Isten közvetlen teremtői tevékenységének eredménye.

Az megfogamzott magzat tehát valódi ember, és elpusztítása ezért valódi emberölés. A liberális közfelfogással szemben a keresztény erkölcstan méltán tekinti súlyos bűnnek és a családon belüli erőszak egyik legsúlyosabb fajtájának.

4. Igen sokat emlegetett „családon belüli erőszak” — a liberális felfogás szerint — a férj által a feleségre kényszerített nemi aktus is. — A tisztánlátás és a keresztény teológiai álláspont megértése végett röviden össze kell foglalnunk, mit ért házasságon a liberalizmustól leginkább eltérő katolikus erkölcstan.

A katolikus erkölcstan szerint a házasság több, mint magánjogi-vagyonjogi szerződés; a házasság egy férfinak és nőnek teljes testi-lelki önátadásra irányuló, tehát egész életre szóló szerződése, amelyet Isten szentségi rangra emelt (ezért beszél a katolikus teológia a házasság szentségéről). Ebből több dolog következik. A legfontosabb következmények:

a) Nemcsak az a házasfelek egymás iránti kötelezettsége, hogy a házasságon belül szerzett vagyonukat közösnek tekintsék, és vagyoni, anyagi tekintetben egymáshoz ilyen értelemben korrektek legyenek, hanem kötelesek a testüket is (szexuális értelemben) házastársuk tulajdonának tekinteni. Ezért a nemi aktust egymástól csakis akkor tagadhatják meg, ha annak kivitelezésében fizikailag akadályozva vannak.

b) A házasságból kényük-kedve, pillanatnyi hangulatuk szerint nem léphetnek ki, a házassági kötelék a sírig kötelez.

c) Katolikus (és általános keresztény) szempontból feltétlenül erkölcstelen az úgynevezett „nyitott házasság”, amikor a házasfeleknek külső kapcsolataik vannak, hiszen a keresztény felfogás szerint a nemi aktus erkölcsi feltétele, hogy teljes lelki önátadással is párosuljon, ami egyidejűleg több személy felé tökéletes módon megvalósíthatatlan.

d) Mindazonáltal egyik házasfél sem alkalmazhat a szexuális jogának érvényesítésére fizikai erőszakot, és a férj erkölcsileg is köteles a feleségét pszichikailag diszponálni, lelkileg felkészíteni a nemi aktusra. De jogos ok nélkül a feleség nem tagadhatja meg a férjétől a közösülést.

A mondottakból következik, hogy a keresztény erkölcsi felfogás szerint „nemi erőszakról” házasfelek között csak kivételes esetben beszélhetünk: akkor és csak akkor lehet erről szó, ha a férj fizikai brutalitással (ütlegeléssel stb.) kényszerítené a vonakodó feleségét közösülésre. Ilyen esetben is az a helyzet, hogy a férj rossz eszközökkel törekszik annak elérésére, amihez joga van alapvetően. Nyilvánvaló, hogy ezen esetben a feleség is hibás, mivel azt tagadta meg, amihez a férjének joga van.

Lényegesen különbözik tehát ebben a tekintetben is a kereszttény és liberális szemlélet. Ez utóbbi szerint szó sem lehet a szexualitás területén „házastársi kötelezettségről”; teljesen a házasfelek tetszésére van bízva, hogy mikor óhajtanak saját házastársukkal közösülni, és mikor bárki mással. Ez a felfogásbeli eltérés azon alapul, hogy a liberalizmus nem tekinti oly szoros kapocsnak a házastársi köteléket, mint a kereszténység.

Látszólag a liberális felfogás a nő érdekét, illetve védelmét szolgálja. De csak látszólag. Nem a korlátlan szexuális szabadság ugyanis az alapvető ösztönös női igény, hanem a szeretet utáni vágy, a gyermek utáni igény és ezzel kapcsolatban a család stabilitásának, biztonságának igénye, ami a nyugodt gyermeknevelést biztosítja. A liberalizmus a család stabilitásának tagadásával és az egyén jogainak túlhangsúlyozásával nemcsak a társadalom biztonságát rendíti meg, hanem valójában a nők biztonságát is megingatja. Alkalmazkodni minden társadalomban kell. A liberalizmus is — különféle lelki pressziókkal — konformistává igyekszik alakítani az állampolgárokat. Jó példa erre a mai Magyarország, ahol a liberális média különféle szellemi akrobatikával „politikailag inkorrektnek” bélyegez meg lényegében minden olyan véleménynyilvánítását, ami nincs összhangban a liberális dogmákkal. Nincs tehát abszolút szabadság a liberális államban sem. A különbség csupán annyi, hogy a keresztény erkölcsi felfogás nem emberi szociológiai dogmákhoz, hanem Isten akaratához való igazodást hirdet, és — a liberalizmustól eltérően — nevelni is igyekszik a híveit — akaratilag is — a saját normarendszerének követésére.

A családon belüli erőszak elleni helyes küzdelem végső soron csak egyike a sok részletkérdésnek, amivel korunk beteg társadalma küszködik. Alapvetően orvosolná azonban a társadalom problémáinak nagy részét, ha megkísérelnénk követni ebben a vonatkozásban is a kinyilatkoztatás tanítását: „Férfiak, szeressétek feleségeiteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat… A férj… köteles szeretni a feleségét, mint a saját testét… Szeresse hát mindegyiktek a feleségét, mint önmagát, az asszonyok meg tiszteljék férjüket. Gyermekek, engedelmeskedjetek szüleiteknek… Apák, ne keserítsétek meg gyermekeiteket, hanem neveljétek őket fegyelemben az Úr útmutatása szerint.” (Ef 5,25,28,33-6,1,4)

Megjelent:

Pannon Front

VIII. évfolyam, 1. szám, 47-48. oldal

2002. február.

 

*


 

Tudós-Takács János: Keresztény világnézet és hungarizmus

I.
Két világnézet

A francia forradalom óta eltelt két évszázad eszmetörténetileg úgy jellemezhető, hogy világnézetileg két tábor áll egymással szemben. Egyik oldalon az istentagadó (vagy legalábbis a gyakorlati életet Isten és Isten törvényei nélkül szervező), a hazát, nemzetet, a nemzeti múltat, az ősök és hősök tiszteletét, minden hagyományos erkölcsi értéket elutasító és kigúnyoló világszemlélet áll.

A másik oldalt az Isten létét valló, Istent a történelem és benne az ember abszolút urának tekintő, az erkölcsi törvényeket lényegileg változatlannak elfogadó és tisztelő, a hazát, a nemzetet szentnek tartó és szolgálni akaró, a hősi életszemléletet vezércsillagának tekintő világnézetet és életstílust követők tábora jelenti.

Az első tábor e két évszázad során kettős arcban jelent meg. Jelen volt és ma is jelen van a liberálisnak mondott világszemléletben: szabadságot hirdet, de ezen nem azt a szabadságot érti, amelyet az embert szabad akarattal felruházó Isten megálmodott, hanem ezen az abszolút értelemben szabad, Istentől és Isten törvényeitől független, autonóm erkölcsű ember szabadságát érti. Ez természetesen nem szabadságot, hanem szabadosságot eredményez, az erkölcs relativizálását. A „mindent szabad addig, amíg mások érdekét nem sérti” elv egyéni önkényes értelmezést tesz lehetővé, hiszen az, aki az abszolút normákat elveti, azt nevezi — kénye-kedve szerint — „mások érdekének”, amit a maga érdeke szempontjából megfelelőnek lát. Az ilyen „szabadság” legfeljebb a gazdagok, hatalmasok szabadsága, nem mindenki szabadsága. Az Istent semmibe vevő liberalizmus egyenlőséget hirdet, tagadja az emberek közti különbségeket, és az „egyenlőség” címén létrejön a világtörténelem legnagyobb egyenlőtlensége, mert a liberális gondolkodó a hatalom birtokában nem tűri meg, hanem a kommunikációs eszközök segítségével egzisztenciálisan, erkölcsileg és politikailag lehetetlenné teszi a „másként” gondolkodót, vagyis az Istent és a nemzeti hagyományokat tisztelőt. Végül pedig a liberalizmus testvériséget hirdet, de ez az Isten nélküli „testvériség” először a francia forradalom vérfürdőjébe, a szegények nyomorát közönnyel és cinizmussal szemlélő plutokratizmusba s végül a XX. században a bolsevista tömeggyilkosságokba torkollik.

Ezzel elérkeztünk az Istent és nemzetet tagadó világnézet másik megjelenési formájához: a bolsevizmushoz. Milliók agyába akarták sulykolni évtizedeken át, hogy a liberalizmus és a bolsevizmus kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással, sőt háborút fognak vívni, ám a gyakorlat egészen mást mutatott. Elég, ha néhány „apróságra” gondolunk. A még alighogy hatalomra jutott bolsevizmus ellen folytatott ún. intervenciós háború csak félszívvel vívott komolytalan operett-háború volt, amit úgyszólván csak a benne részt vevő lengyelek vettek komolyan, de azok sem világnézeti, hanem lengyel nemzeti szempontból… Nem csoda, hogy a vörösök győztek és hatalmon maradtak. Még szemléletesebb példát szolgáltat a második világháború.

A liberális elveket valló angolszászok egyértelműen a bolsevista Szovjetunióval szövetkeztek, és nem csak életben tartották ezt az állítólag velük ellentétes világnézeten alapuló rendszert, hanem segítették befolyási övezetét kiterjeszteni egész Délkelet-Európára és Németország egy részére is. (1939-ben mindjárt a háború legelején, mikor a német és orosz csapatok egy időben lépték át a lengyel határt, érdekes módon az angolok csak a németeknek üzentek hadat!) Ez a szövetség halálosan komoly, felbonthatatlan, életre-halálra szóló véd- és dacszövetség volt. Végül 1956-ban a liberális Nyugat – minden antibolsevista retorikája ellenére – nem csak nem segítette a magyar szabadságharcot, hanem az amerikai elnök gyakorlatilag éppen úgy áldását is adta a szovjet agresszióra, mint tette azt elődje Teheránban, Jaltában és Potsdamban.

„A tények ellen nem érvényesek az érvek.” Akit még ezek a tények sem győznek meg arról, hogy a liberalizmus és a bolsevizmus nem ellensége egymásnak, nem két kibékíthetetlen világnézet, hanem egy és ugyanazon világnézet két megjelenési formája, az szellemileg teljesen süket és vak!

De a mélyebb filozófiai megfontolás is ugyanerre a következtetésre jut. Noha a bolsevizmus metafizikai posztulátuma a materializmus, vagyis a létnek kizárólag az anyagi létezésre való leszűkítése, a liberalizmus viszont első látásra nem feltétlenül materialista. Ha mélyebben elemezzük ezt a két világnézetet, azt kell mondanunk, hogy metafizikailag is inkább csak nominálisan, azaz pusztán a szavak szintjén különböznek egymástól. Hiába mondja ugyanis valaki, hogy elfogadja Isten létét, ha ugyanakkor azt is vallja, hogy ennek az „Istennek” semmi köze az emberek magánéletéhez, a politikához, az emberek mindennapi életéhez, és tagadja, hogy örök, mindenhol és mindenkor kötelező erkölcsi törvények lennének. Ebben az esetben ugyanis Istenen nem örök, abszolút, változatlan lényt ért, aki a világ abszolút Ura, akitől minden teremtett létező függ létében és erkölcsi magatartásában, hanem olyan lényt, akitől függetlenné, „autonómmá” válik a teremtett világ, mintegy a maga útját járva. Az ilyen lény pedig nem Isten. Tehát gondolkodásában és külső cselekedeteiben a liberális éppen úgy ateista, mint a szavaiban is ateizmust hirdető, harcos istentagadó bolsevista.

Semmi különbség a liberalizmus és bolsevizmus „erkölcstana” között. Mindkettő tagadja, hogy létezik örök, mindenhol és mindenki számára kötelező erkölcsi törvény. Tulajdonképpen a hedonizmus és az utilitarizmus alapján áll mindkét gondolati rendszer. A hedonizmus az élvezeteket, az utilitarizmus a gyakorlati hasznosságot tekinti értékrendjében a legfőbb jónak. Az már csak részletkérdés, hogy a bolsevista a „munkásosztály győzelmét”, az annak nyomán megvalósuló „földi paradicsomot” tekinti élete fő céljának és ezt a földi paradicsomot a kommunizmusban kiteljesedő szocializmusban várja, a liberális pedig a kollektív élvezet és kollektív haszon helyett az egyéni élvezet és egyéni haszonszerzés kultuszát hirdeti meg. Ez is, az is tagadja, hogy Isten lenne az ember végső célja, tehát legfőbb értéke. Tagadja azt, hogy a materiális javak a maguk végességénél fogva alkalmatlanok arra, hogy a végtelenre született ember vágyait teljesen, maradéktalanul és véglegesen kielégítsék. Így aztán mindkét világnézet gyümölcsei is kísértetiesen hasonlóak: a fő bolsevista Szovjetunió és a fő liberális USA fej-fej mellett haladt korunk fő bűneiben: az abortusz, az alkoholizmus, a válások és öngyilkosságok területén listavezetők voltak évtizedeken át. Mindez nem véletlen: „gyümölcseikről ismeritek meg őket”.

Van ezenkívül még egy olyan terület, ahol a bolsevizmus és a liberalizmus annyira azonos felfogású, hogy a filozófiailag képzetlen ember számára is azonnal szembeszökő, hogy egy tőről fakadnak. A nemzet és a haza eszményeinek mindkettő esküdt ellensége. Ez természetesen gondolatrendszerük szerves velejárója. Mivel az igazi hazaszeretet nem csupán érzelmi-hangulati beállítottság, hanem élet-, társ- és sorsközösséget jelent mindig és minden körülmények között, ez pedig lemondások sorozatával, áldozatvállalással jár, ezért a hazaszeretet mindig hősi életet tételez fel, ha nem is mindig és nem mindenkitől kíván hősi halált. A hősi életszemlélet tehát az igazi hazaszeretet ikertestvére.

Világos, hogy a hedonista és az utilitarista (legyen akár bolsevista, akár liberális mezben) irtózik a hősi életszemlélettől, mint bika a vörös posztótól. Az a vad gyűlölet, amely elfogja mind a bolsevikot, mind a liberálist, amikor a hazaszeretetről hall, vagy másnál ezt tapasztalja, a rossz lelkiismeret és önigazolás megnyilvánulása.

Különösen ellensége a hazaszeretetnek a bolsevik és liberális akkor, ha felhívják a figyelmét, hogy a hazával szemben nemcsak jogok léteznek, de súlyos kötelességek is vannak, és a hazának joga van mindenkitől megkövetelni a kötelességteljesítést. Ugyanígy: a sokszor emlegetett „emberi jogok” bajnokai elfelejteni látszanak, hogy emberi kötelességek is vannak. Mi több: jogai csak annak lehetnek, aki teljesíti a kötelességeit. A kötelességteljesítés teremti meg a jogalapot. Lehetetlen (és a természetes erkölcsi érzékkel ellenkező) az a szemlélet, hogy pusztán a születésénél fogva megilletnének bárkit is bármiféle jogok, anélkül, hogy ne lennének súlyos kötelességei is. A tényleges (aktuális) jogosultságot csak a kötelességteljesítés biztosíthatja, a születés csak potenciális (lehetőség szerinti) jogot ad: jogod lehet, ha ezt és ezt megteszed. Egy konkrét példa: bizonyos értelemben igaz, hogy születésénél fogva mindenkinek joga van az élethez, de ha sem dolgozni, sem harcolni nem hajlandó szűkebb és tágabb közösségéért, a családjáért és nemzetért, maga mondja ki önmaga felett a legsúlyosabb ítéletet: felesleges ember.

Aki nem a hősi életszemléletnek és a kötelességteljesítésnek a híve, szükségképpen ellene fordul a nemzet és haza eszményének és mindannak, ami ezeknek velejárója. A bolsevista a „nacionalizmust” az osztálytársadalom „felépítményének”, míg a liberális túlhaladott, ásatag eszmének mondja, de itt csak a retorika más, a lényeg — a negatív értékítélet — egy és ugyanaz. A bolsevizmus az állammal és haza fogalmával együtt a családnak és a magántulajdonnak az eltűnését is hirdeti. Az ideológiai magyarázat persze az, hogy a család és a magántulajdon az osztálytársadalom termelési viszonyainak a felépítményei, ezért az „alap” megváltoztatásával együtt eltűnnek. Az igazság azonban az, hogy a bolsevik azért akarja a nemzeti magántulajdont megszüntetni, hogy ezzel az egyes nemzeteket meggyengítse, életerejüket elsorvassza és ezzel a nemzetközi tőke rabszolgáivá tegye őket. A családtól pedig azért tart, mert az olyan természetes közösség, amely nem ellenőrizhető, nem kontrollálható és nem manipulálható hatósági terrorral — ha a család méltó a nevére és nem csak névben, hanem valóban család, azaz olyan emberek életszövetsége, akik teljes élet-, társ- és sorsközösségben élnek egymással és a vérségi köteléken kívül (illetve azok alapján) a bizalom, őszinteség és azonos célok közössége is összeköti őket. Ezért sem kívánatos a család a bolsevik számára, mert aki a családját szereti, lelkileg kiegyensúlyozott ember, nem zsarolható, nem lelki roncs és így nehezebben tehető rabszolgává…

A liberalizmus a magántulajdonnak nem ellensége, de mivel nem mindenki, hanem csak egyesek szabadságának zászlóvivője, a „szabad versenyben” lemaradó személy társadalmi szolidaritás nélkül (a szolidaritás a liberális gondolkodástól idegen) gyakorlatilag mindörökre ki van zárva a magántulajdonból. A családnak viszont nyíltan ellensége a liberális.

A családban az „egyéni kiteljesedés akadályát” látja, a családot túlhaladott intézménynek tekinti és elsorvasztását óhajtja. A liberális törvényhozás ennek minden előfeltételét igyekszik megteremteni. Elég, ha a válások liberalizálására, népszerűségére, elkerülhetetlennek beállítására, kívánatossá tételére és a családi értékek kigúnyolására gondolunk. A bolsevizmusban a szüleiktől erőszakkal elszakított és államilag nevelt gyermekek százezrei ugyanannak a mentalitásnak megnyilatkozásai, mint a gyermekeiket babysitterrel neveltető, gyermekeikkel gyakorlatilag nem törődő liberális Nyugat, avagy a válási árvák társadalmának világa…

Mind a bolsevizmus, mind a liberalizmus ellensége a népi kultúrának, a faji sajátosságok ápolásának, a nemzeti hagyományok tiszteletének, a nemzeti szimbólumoknak, a faji sajátosságokat kifejező zenének és az ősök tiszteletének. Az már csak technikai (ha tetszik, fokozati) különbség, hogy a bolsevista börtönt, koncentrációs tábort, vagy éppen akasztófát ad jutalmul az említett értékek ápolóinak, a liberalizmus pedig „csak” lejáratja, nevetségessé teszi, rágalmazza és elszigeteli azt, aki hazáját és népét szereti. Lehetetlen észre nem venni az azonos gyökerét a „nemzetközivé lesz holnapra a világ” és a „tűnjenek el az országhatárok” jelszavaknak. A nemzeti sajátságoktól irtózó liberális ugyanis az országhatárokkal együtt a népi kultúrát, népi zenét, népi költészetet is el akarja tüntetni, s helyette valamiféle „egységes” világnyelvet (miután az eszperantó népszerűsítése kudarcot vallott, az angolt) és a rockzenét, a McDonald’s-éttermek szabványosítását akarja bevezetni. Aki nem látja, hogy ez egy és ugyanaz, az igazán nem lát semmit az összefüggésekből!

Röviden: a francia forradalom óta az egyik oldalon áll az Isten és haza nélküli világnézet, a másik oldalon az istenhit és a hazaszeretet világnézete nem egymást kizáró, hanem egymást támogató és szükségszerűen szerves egységet alkotó ikertestvérek.

Az alábbiakban mélyebb filozófiai megfontolások segítségével még jobban megvilágítjuk ugyanezt.

II.

A materia-forma tan (hylemorphizmus) és a faji jelleg

A tapasztalat tanúsága szerint minden testre négy ellentétpár (antinómia) jellemző:

1. egység-sokféleség

2. generikus azonosság-specifikus különbözőség

3. a substantiális változások változó és megmaradó elemmel rendelkeznek

4. actio-passio.

Lássuk ezeket közelebbről!

1. Egység-sokféleség

Az elénk kerülő testek mindegyikében egy érdekes ellentétpár figyelhető meg. A testek mindig több részből állnak, tehát a részek sokféleségével (multitudo) rendelkeznek, de ugyanakkor egy bizonyos egységet (unitas) is alkotnak. Könnyen bizonyítható, hogy mind a sokféleség, mind az egység a testnek, mint ilyennek szükségszerű jegye, ami más szóval azt jelenti, hogy nem csak az általunk megvizsgált, hanem minden lehetséges testben megtalálható a sokféleség és az egység. Ezt a következő módon bizonyíthatjuk:

1/a. A sokféleségre vonatkozóan. Testnek azt nevezzük, ami térhez és időhöz kötött lény. De világos, hogy ami térhez kötött, szükségszerűen kiterjedt is, hiszen csak kiterjedt lények lehetnek térhez kötve. Világos az is, hogy ami kiterjedt, abban többféle rész van, hiszen a kiterjedés a részek egymáson kívüliségét jelenti és egymáson kívül lenni csak különböző részek képesek (semmi sem lehet önmagán kívül). Tehát minden testben megvan a részek különbözősége.

1/b. Az egységre vonatkozóan. A részek sokfélesége kétféle lehet: a test több részre osztható, vagy több részre osztott. Az első esetben maga a test rendelkezik egységgel, a második esetben az egyes részek. Akár az első, akár a második esetről van szó, a testben valami módon (vagy egészre, vagy részeire vonatkozóan, lehetőség szerint, vagy ténylegesen) megvan az egység.

2. Generikus azonosság-specifikus különbözőség

Minden testben van egy az összes testekkel közös jegy: a kiterjedés, vagyis minden test egy közös genusba (egy közös nagyobb csoportba), a kiterjedéssel rendelkező lények genusába tartozik. A közös jegyhez járulnak a speciális jegyek, amik növénnyé, állattá, vagy emberré teszik a lényeket. Az embereken belül további jegyeket észlelünk, amelyek például a magyar embert a némettől, franciától, vagy az angoltól megkülönböztetik. Vagyis minden test amellett, hogy közös genusba, azonkívül még valamilyen fajhoz (specieshez) is tartozik. Vagyis minden testben megvan az összes többi testekkel való generikus azonosság és a többiektől való specifikus különbözőség antinómiája.

3. A substantiális változások változó és megmaradó eleme

Mivel minden test esetleges lény (amely képes lenni, vagy nem lenni), következik, hogy minden test keletkezik és elpusztul. Egy új lény keletkezése és pusztulása viszont új substantia keletkezését (illetve pusztulását) jelenti. Magyarázatul megjegyezzük, hogy substantián a különböző jelenségek, az ún. járulékok, accidensek végső hordozó alanyát értjük, amely önmagában létezik és nem valamilyen további hordozó alanyban. Ilyen végső hordozó alanynak léteznie kell, mert ha csak accidensek lennének a tárgyi világban és nem lenne substantia, nem volna elegendő létalapja, vagyis létmeghatározója az accidensek létének, amelyek kizárólag másban, vagyis hordozójukban létezhetnek. Nem volnának tehát accidensek sem, holott ilyenek ténylegesen vannak. Ezért ténylegesen vannak substantiák is. (A substantiális változás átmenet a nem-létből a létbe, vagy a létből a nem-létbe.) A teremtéstől eltekintve minden test substantiális változása azt jelenti, hogy egy bizonyos anyagi elem (a mennyiség) a régi lényből megmarad, és egy bizonyos elem (a jelleg) megszűnik és helyet ad a következő új jellegnek.

Ebből következik, hogy minden testben megvan a substantiális változások megmaradó és változó elemének antinómiája.

4. Actio-passio

Mivel minden test esetleges lény, minden test lényege valósan (reálisan) különbözik a lététől, következésképpen a tevékenységétől (actiojától) is, hiszen a lét (existentia) a lényeg (essentia) aktusa, az actio pedig a lété. Magyarázatul meg kell jegyeznünk, hogy actusnak, vagyis ténylegességnek nevezzük egy bizonyos lénynek azt az állapotát, amelyben birtokol egy létmozzanatot és potentiának, lehető létnek azt az állapotot, amelyben egy lény nem birtokol egy bizonyos létmozzanatot, de alkalmas arra, hogy befogadja. Természetesen a potentia állapotában lévő lény is birtokol ténylegesen bizonyos létmozzanatot, vagy létmozzanatokat, de nem azokat, amelyekhez viszonyítva potentiában van. A mondottakból nyilvánvaló, hogy a potentia és a hozzá tartozó actus között reális különbség van. A változás általában nem egyéb, mint átmenet potentiából actusba. A potentia-actus fogalompár a filozófia legalapvetőbb fogalompárja. Ha már a testek lényege és léte is valósan különbözik, világos, hogy reális különbség van a lényegük és actióik között, amelyek távolabb esnek a lényegtől, mint a lét.

Minden test minden aktiója úgy viszonyul az illető test lényegéhez, mint actus a potentiához. Amikor tehát egy test actiót fejt ki, változik (mert potentiából actusba megy át), ámde ami változik, azt más változtatja. Ha ugyanis önmagát változtatná, ugyanabból a szempontból és ugyanabban az időben változtató és változtatott lenne, vagyis potentiában lenne és actusban is, ugyanabból a szempontból és ugyanabban az időben. Ez pedig ellentmondás. Tehát minden testet minden actiójára egy másik lény indítja. Más szóval: minden testben minden actio együtt jár egy passioval (metafizikai értelemben passionak nevezzük azt a járulékot, vagyis azt az accidenst, amely kiindulópontját tekintve a hordozó alanyon kívül van, végpontja szerint azon belül, és amely által az alany ténylegesen befogad egy actust). Vagyis: minden testben megvan az actio-passio antinómia.

Az elegendő alap elvének értelmében azonban szükségképpen elegendő létmeghatározójának kell lennie a négyes antinómiának. Mivel pedig nyilvánvaló, hogy semmi sem lehet elegendő létmeghatározója önmagának és önmaga ellentétének, világos, hogy minden testben kell lennie két, egymásra vissza nem vezethető létmeghatározónak.

Így jutunk el annak belátására, hogy minden testben a substantia két nem-teljes substantiából tevődik össze. Az egyik nem-teljes rész-substantia végső belső létmeghatározója a sokféleségnek, a generikus azonosságnak, a substantiális változások megmaradó elemének és a passionak. Ezt nevezzük materia primának (ősanyagnak), görögül hylének.

Minden test másik rész-substantiája végső belső létmeghatározója az egységnek, a specifikus különbözőségnek, a substantiális változások változó elemének és az actionak. Ezt nevezzük forma substantiálisnak (itt a forma nem érzékelhető formát, hanem belső létformát, azaz belső létmeghatározottságot jelent).

Nyilvánvaló, hogy a materia prima minden esetben azonos és a forma substantialis minden testi fajban (speciesben) más és más. Az is világos, hogy a materia prima és a forma substantialis sem külön-külön, sem együttesen nem érzékelhető, természettudományos eszközökkel meg nem ragadható, hiszen a substantia csak accidensei segítségével érzékelhető. Az tehát, ahogy a természettudósok nem tudják érzékelni ezt a két elemet, egyáltalán nem dönti meg ezt a filozófiai tant, amelyet a görög elnevezéséről hylemorphizmusnak (anyag-forma tannak) nevezünk.

Hangsúlyoznunk kell, hogy ugyanazon az elvek, amelyek a fent leírt bizonyításban lényeges szerepet játszottak (a potentia-actus reális különbsége, az önváltoztatás lehetetlensége), az istenbizonyításoknak is alapját képezik. A keresztény filozófia és teológia megteremtője és mindmáig legnagyobb szellemóriása, a legtudósabb szent és a legszentebb tudós, Aquinói Szent Tamás a híres öt útjában (Summa Theologiae, I, q 2, a3) ugyanezeknek a segítségével bizonyítja Isten létét. Vagyis szerves kapcsolat van a keresztény világnézet és a hylemorphizmus között: aki Isten létét elfogadja (akár az öt út bizonyítékai alapján), annak a hylemorphizmust is el kell fogadnia (nincs kétféle igazság). Ebből viszont az a döntő felismerés következik (amit itt nagy nyomatékkal szeretnénk hangoztatni), hogy a keresztény istenhívőnek — ha következetes — mindazt el kell fogadnia, ami a hylemorphizmusból szükségszerűen következik, ha nem akarja józan eszét megtagadni és nem akar szellemi „skizofréniába” esni, hiszen nem gondolkodhat máshogy, amikor Isten létét bizonyítja, mint akkor, amikor a hylemorphizmus logikai-metafizikai következményeit vizsgálja.

Ezek után lássuk, milyen világnézeti következményei vannak a fentebb ismertetett (és bizonyított) hylemorphizmusnak!

1. A legfontosabb világnézeti következmény az a felismerés, hogy az emberiségen belül különböző fajok vannak, mivel az emberiség bizonyos csoportjai létükben és tevékenységükben (actiojukban) egységesnek bizonyulnak (a mindennapi és a történelmi tapasztalat tanúsága szerint). Márpedig mind az egységnek, mind az actionak nem a mennyiséggel kapcsolatos materia, hanem a faji jelleget meghatározó forma substantialis a gyökere. Hamis tehát az a gyakori állítás, hogy az egész emberiség egyetlen faj és az egyes emberek eltérő jellege kizárólag mennyiségi, fokozati különbség, amely az évszázadok (évezredek) során a külső körülmények folytán alakult ki.

2. A faji különbségek elsődlegesen nem testi, hanem lelki különbségeket jelentenek, mert az emberben a forma substantialis a szellemi lélek, amely anyagtalan, tértől és időtől független valóság. (Az, hogy az emberben ilyen valóság létezik, filozófiai úton is bizonyítható. Az ember értelme segítségével megismeri nemcsak a konkrét létezőket, hanem felismeri a különféle lények tértől és időtől független lényegét, mivoltát is. Pl. nem csak ezt vagy azt az órát, hanem azt, ami minden kor minden órájára érvényes: az óra időjelölésre alkalmas szerkezet, vagyis az óra egyetemes definícióját (meghatározását). Ámde tértől és időtől független ismeretre csak tértől és időtől független valóság képes, mert minden lény olyannak mutatkozik a tevékenységében, amilyen a létében. Tehát az emberben van tértől és időtől független, anyagtalan, halhatatlan valóság. Ez az ember forma substantiálisa és ezt nevezzük szellemi léleknek).

3. Aki tehát különböző emberi fajokról beszél, az nem a bőr színe, vagy kinézése szerint tesz különbséget ember és ember között, tehát nem valamiféle előítélet rabja, hanem egyszerűen nem akarja józan eszét megtagadni és ellentétbe kerülni a mindennapi tapasztalattal, valamint azokkal a filozófiai elvekkel és gondolatmenetekkel, amelyeket nem tagadhat, ha nem akar egyben ellentétbe kerülni nemcsak a logika szabályaival, de keresztény hitével sem.

4. Mindebből az is következik, hogy aki különböző emberi fajokról beszél, nem tudománytalan álláspontot, hanem az egyetlen lehetséges filozófiai, tehát tudományos álláspontot vallja, hiszen a filozófia is tudomány (sőt, mivel a bizonyosságnak sokkal nagyobb — mert egészen egyetemes — fokára jut el, mint a természettudomány, sokkal inkább tudomány, mint a szaktudományok). Ezért nevezte a skolasztika a filozófiát a tudományok királynőjének.

5. Nem szabad két fogalmat összekeverni. A fajok között különbséget tenni nem annyit jelent, mint faji gyűlöletet hirdetni, avagy a különböző fajokat minősíteni. Aki különbséget fedez fel az egyes emberfajok között, nem tekinti emiatt az egyik fajt értékesebbnek, vagy értéktelenebbnek a másiknál, mint ahogy az, aki megállapítja, hogy a férfiak és nők között nem csak biológiai, hanem lényeges lelki különbségek is vannak (amelyek a ma divatos nézetekkel ellentétben nem a társadalmi fejlődés és a „nők elnyomásának” a következményei, hanem a férfiak és nők eltérő természetéből adódnak), nem tartja a nőket alsóbbrendűnek, mint a férfiakat, hanem egyszerűen azt állapítja meg, hogy a nők mások, mint a férfiak. Ugyanígy, aki megállapítja, hogy az egyik faj más, mint a másik, nem azt állítja, hogy az egyik faj különb, mint a másik.

6. Mindebből az is következik, hogy az egyes emberfajok faji jellegének tiszteletben tartása és megőrzése a teremtő Isten akarata.

7. Mindez tökéletesen összhangban áll a Szálasi Ferenc által meghirdetett hungarizmusnak azzal a megállapításával, hogy nincsenek nagy és kis népek, nincsenek előjogokkal felruházott népek, nincsen a népek között kiválasztott nép, hanem csak életképes és életképtelen népek vannak.

8. Mindez tökéletesen összhangban áll Szálasi Ferenc hungarizmusának azon tanításával is, hogy a Kárpátok által övezett Duna-Tisza medence természetadta tökéletes gazdasági egységét csakis egy olyan politikai egység teheti az itt élő összes népek számára hasznosíthatóvá, amely a különböző fajú népek nemzeti érzését és öntudatát, nyelvét, szokásait, vagyis faji jellegét feltétlenül tiszteletben tartja. Szálasi Ferenc elgondolásában a „Kárpát-Duna Nagyhaza” ilyen koncepció alapján felépülő állam. A faji különbségek felismerése és tudatosítása tehát nem vezet gyűlölködésre, ahogy ezt a bolsevizmus és a liberalizmus tanítja, hanem egyedül ez vezethet a népek közötti megértésre és együttműködésre, mert ez a felismerés teszi lehetővé, hogy ne arra törekedjék a politikus, hogy a faji különbségeket valamiféle színtelen, jellegtelen, homogén masszává gyúrja (ahogy ma törekszik erre az „egységes Európát” hirdető páneurópai gondolat), mert akkor az emberiség elveszíti a különböző fajokban rejlő értékeket. Ehelyett a faji jellegek felismerése után ezek koordinálása, összhangba hozása szükséges. Ez természetesen igen hosszú távú feladat, feltételezi a hosszas, szívós, kitartó felvilágosító munkát, a generációkon át tartó nevelést, oktatási szisztémát. Itt tehát elsősorban ideológiai-nevelési-oktatási kérdésről van szó és csak ennek betetőzéseként politikai kérdésről. A politikai megvalósítás a nemzetközösség, a konnacionalizmus elvén épül fel.

9. Legfontosabb teendő tehát a magyar népünk életerejének fokozása és ezáltal összetartó erejének érvényesítése, a magyarsággal sors- és társközösségben élni akaró népek körében. Ezt a történelmi feladatot a hungarizmus hirdette meg és a hungarizmusnak kell megvalósítania.

10. Mivel a forma substantialis a faji jelleg gyökere, egyszersmind az egység létmeghatározója is, a hungarizmus által elénk állított feladat eredményes elvégzésének előfeltétele, hogy a magyarság teljesen összehangolt, egységes társadalmi közösségben éljen. Ne legyen semmi belső tényező, amely magyart a magyarral szembeállítana. Ennek a belső egységnek a biztosítása csak úgy lehetséges, ha a magyar népet nem a mesterséges társadalmi rétegződés szerint szervezzük meg, azaz nem az „osztályok” szerint, hanem a természetes társadalmi rétegződés, a hivatás szerinti csoportok alapján. Mind a hylemorphizmus, mind a hungarizmus végkövetkeztetése ugyanaz: csak az vezethet egységre mind a létben, mind a működésben, ami nem mesterséges, hanem a dolgok belső, örök, változatlan (tehát Istentől akart) természetén alapul.

11. A fentiek alapján logikailag egyértelmű következtetés, amelyet Szálasi Ferenc vont le: a nemzeti társadalom összetevői (amelyek nem egymás fölé, vagy alá, hanem egymás mellé vannak rendelve):

a) A nemzetfenntartó paraszt, az őstermelő, aki a nyersanyagot szolgáltatja, aki földbékében él, aki felelős tulajdonosa és megművelője földjének.

b) A nemzetépítő munkás, aki a nyersanyagot fogyasztóképessé formálja, aki a munka felelős tulajdonosaként a munkabéke letéteményese.

c) A nemzetvezető értelmiség, aki a fogyasztóképessé tett nyersanyag igazságos elosztását végzi és összhangba hozza a paraszt és munkás alapvető munkáját, aki az igazi és tiszta hungarizmus megtestesítője, a társadalmi béke kifejezője, a Pax Hungarica letéteményese.

d) A nemzetmegtartó nő, aki a családban élvezi a paraszt, a munkás és az értelmiségi munkájának hasznát. Legszentebb hivatását az anyaságban látja és nem hisz annak a bolsevik-liberális felfogásnak, amely a gyermeknevelésben a nő érvényesülésének akadályát látja. A nő számára nem az jelenti a pozitív értéket, ha a férfiakhoz hasonló feladatok elvégzésére törekszik, mert ha ez sikerülne is, nem tenné a nőt boldoggá (hiszen minden lény csak saját létformájának, belső jellegének kibontakoztatása által lehet boldog). Egy nőt nem tenne boldoggá önmagában az, ha sikeres politikus, vagy matematikus lenne, hiszen a természet (és ezen keresztül Isten) nem erre rendeli. A tudományos és politikai tevékenység számára mindig „idegen test”, amelyet lelkileg „asszimilálni”, illetve integrálni sohasem képes. Ám a valóságban a „tudós” nő csak férfiak eredeti gondolatainak kopírozója, illetve szolgai követője (sokszor férfiak téves gondolatainak), jól-rosszul megértett gondolatrendszerének szócsöve szokott lenni. A szellemi életben ennek semmi értelme. A „segédmunka” a tudományban felesleges luxus. Vagyis amire a bolsevik-liberális „társadalomszervezés” törekszik, a nőt nem boldogítja, a társadalomnak nem hasznos, mesterséges, értelmetlen. Amire — a természettel, a józan ésszel és a bölcselettel összhangban — a hungarizmus törekszik, a nő természetes hivatásának, a feleség és anya szerepének teljes helyreállítása. A hungarizmus azt akarja megvalósítani, hogy a társadalom életéből ne maradjon ki ez a leglényegesebb összetevő, amit a nő a férje számára való otthonteremtéssel, lelki ihletéssel és a családi tűzhely melegével tud biztosítani. A társadalmat olyanná akarja nevelni, hogy azt tisztelje és becsülje a nőben. Vissza akarja állítani a lovagi kor nőtiszteletét és megbecsülését. Meg akarja szüntetni a modern kornak azt a farizeusi szemléletét, amely a „női egyenjogúságról” szónokol, feminista mozgalmakat támogat, de az egész országot egyetlen hatalmas bordélyházzá akarja változtatni azzal, hogy nyitott házasságot hirdetve, szabadszerelmet reklámozva a magyar nőt munkahelyi főnökök (valójában kiskirályok) szexuális zsarolásának prédájává alacsonyítja. A hungarizmus a családi élet erkölcsi feltételeit valláserkölcsi neveléssel, anyagi előfeltételeit szociális törvényhozással kívánja biztosítani. A nőt a családbéke letéteményesévé kívánja tenni.

e) A gyermek és az ifjú, aki a nemzet halhatatlanságának a záloga. A hungarizmus az egyén boldogságát tűzi ki célul a nemzet keretében, ezért minden magyar gyermek számára boldog gyermekkort teremt és biztosít. Azt a fontos különbségtételt nem mossa el, hogy a gyermeknevelés a család és az otthon, tanítása pedig az állam feladata. A hungarista nemzetnevelés elsősorban izzó hazaszeretetet vés az ifjú lelkébe és ennek alárendelve gondoskodik szakismereteiről. Az ifjúval a saját talaján a saját életét akarja éltetni. Olyan ifjút akar nevelni, aki híven teljesíti kötelességeit, amelyekkel Istennek, hazájának és nemzettestvéreinek tartozik, aki másokkal szemben gyengéd, magával szemben szigorú, aki testvérein ahol tud, segít, aki testben és lélekben tiszta, aki inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át, aki azt az elvet vallja, hogy a nemzet szolgálatában meghalni lehet, de elfáradni soha! Olyan ifjút akar nevelni, aki nem süllyed bele a hedonizmusba, az élvezethajhászatba (amelynek vége nem a boldogság, hanem a teljes kiábrándultság és apátia), hanem miközben a lába a földön jár, a szíve, a célja és boldogságának végső beteljesedése az égben van. Az ilyen ifjúság lesz képes hatalmas feladatának elvégzésére, a Kárpátok által övezett Duna-Tisza-medence boldog életének felépítésére és biztosítására!

f) A nemzetvédő katona, aki a nemzetmunka folytonosságát és a munkaeredmény élvezetét biztosítja és megvédi. A hungarizmus a hősi életszemlélete folytán magasra értékeli a katona önfeláldozását és a hősöket, a hősi halottakat a legnagyobb tisztelettel kezeli. A hősi életszemlélet kérdése viszont átvezet minket egy másik nagy témakörünkbe, amelynek keretében a hungarizmus erkölcsi felfogását a keresztény erkölcstan vonatkozó tételeivel szembesítjük.

III.

A hungarista és a keresztény erkölcsi felfogás

Minden gondolatrendszer erkölcstanának alapja a létről vallott tanításának tételeiben gyökerezik. Ezt más szóval úgy mondhatjuk, hogy minden erkölcstannak metafizikai alapjai vannak, hiszen minden gondolatrendszer azt a cselekedetet nevezi jónak, erkölcsösnek, követendőnek, amely szerinte megfelel a dolgok valóságos létviszonyainak, vagyis a dolgok mivoltának, rendeltetésének és céljának. (Ez akkor is így van, ha az illető gondolatrendszer nem tudatosítja, hogy amikor a dolgok létviszonyaival foglalkozik, voltaképpen metafizikát művel, még akkor is, ha szavaival tagadja, hogy az, amit művel, metafizika. Így például Immanuel Kant, a 18. századi német bölcselő elvileg tagadta a metafizika lehetőségét, mégis kötetek során át metafizikai kérdésekkel foglalkozott).

A hungarista eszmerendnek a létviszonyokról vallott felfogásának lényegét a fentiekben ismertettük egész röviden. Ezekből a szilárd alapelvekből következnek a hungarizmus erkölcsi tételei. Ezt más szavakkal úgy is mondhatjuk, hogy amit eddig elmondottunk, vagyis a hungarizmusnak a létviszonyokról vallott felfogása a cél, a hungarizmusnak pedig az erkölcsi tételei ehhez a célhoz vezető útnak különböző vonatkozásai.

1. Mivel a hungarizmus a dolgok valóságos létviszonyai alapján szilárdan vallja, hogy Isten létezik, Isten az egész világ szuverén Ura, akinek az ember engedelmességgel tartozik, és a hungarizmus megalkotója, Szálasi Ferenc hívő katolikus volt, a hungarizmus erkölcsi alapja a keresztény erkölcstan. De a hungarista éles különbséget tesz a keresztény erkölcstan dogmatikailag is megfogalmazható tartalma és az egyházak politikai szerepvállalása között. Amíg az előbbit feltétlen tiszteletben tartja, az utóbbit sokszor kritizálja, mert — ismét a létviszonyok alapján — azt vallja, hogy nem lehet általában kereszténynek, illetve általában katolikusnak lenni, hanem a valóságban magyar, német, francia, angol, orosz, stb. keresztények, illetve katolikusok vannak. Az egyetemes vallási tartalom valóságossá csak faji jellegben megtestesülve válik és csak abban megtestesülve gyakorolható. Ez annyit jelent, hogy egy magyar ember vagy magyar szent lesz, vagy semmiképpen nem lesz szent!

Ezzel teljesen összhangban a keresztény erkölcstan (s azon belül a katolikus) éles különbséget tesz a vallás doktrinális (tanbeli) és diszciplináris (vagyis egyházfegyelmi) tanítása között. Ez utóbbihoz sorolja a teológiai nyelvhasználat nemcsak a szorosabb értelemben vett „fegyelmi” kérdéseket, tehát azokat, amik az engedelmességgel függnek össze, hanem azokat is, amelyek az egyház politikai állásfoglalásaival kapcsolatosak. Míg a tanbeli kérdéseket változatlannak tekinti, a politikai állásfoglalásokat változónak. A tanbeli kérdések ugyanis a katolikus felfogás szerint isteni eredetű tanítással állnak összefüggésben, ezért ezek egyértelmű világossággal, mindig és mindenkorra érvényes válasszal megválaszolhatók. Az egyházak politikai állásfoglalása az emberi szempontokon alapul és az idők folyamán változik. Példa mindkettőre: a katolikus egyház az abortuszt egyértelműen és kivétel nélkül súlyos bűnnek tekinti, a házasságot pedig felbonthatatlannak vallja. Ez tanbeli állásfoglalás, isteni eredetű tanításon alapul, egyrészt az ötödik parancsolaton (ne ölj), másrészt az „amit Isten egybekötött, ember el ne válassza” krisztusi tanításon. Ebben az egyház tanítása sohasem változhat és nem is változik. Más a helyzet azonban a pusztán egyházfegyelmi kérdések esetén, amilyen például a papi nőtlenség (cölibátus) kérdése, amellyel kapcsolatban nem volt mindig ugyanaz az egyház állásfoglalása. Az első évezredben nem volt kötelező a papi nőtlenség, a XI. században VII. Gergely kötelezővé tette, és lehetséges, hogy megint lesz idő, amikor nem lesz kötelező, mint ahogy a görög szertartású papok számára ma sem kötelező. Ugyanígy van ez a politikai állásfoglalások vonatkozásában is. VI. Pál pápának Mindszenty esztergomi érseki tisztségéről való elmozdítása Kádárék politikai nyomásának hatására, vagy II. János Pálnak a második világháborús eseményekkel kapcsolatos, történelmi tényekre vonatkozó megállapításai a nem tanbeli, nem változhatatlan és semmiképp sem krisztusi eredetű megnyilatkozásokhoz tartoznak. Aki tehát ilyen kérdésekben nem osztja a pápa egyéni nézetét, az semmiképp sem válik ettől kevésbé kereszténnyé, vagy kevésbé katolikussá.

Vagyis a hungarista ideológia, amikor sokszor eltér a politizáló egyházi irányvonaltól, sohasem tér el az egyházi tanítástól, mint ahogy Szent László királyunk sem vált kevésbé kereszténnyé azáltal, hogy területi (tehát politikai) kérdésekben más véleményen volt, mint a pápa.

2. A hungarista erkölcsi felfogás szerint a közjó megelőzi az egyén javát. Ezért követeli meg az önfeláldozó magatartást a nemzet érdekében, a hősi halált a háborúban, ha a nemzet java másképpen nem biztosítható, bár vallja azt is, hogy a nemzetnek nem csak halott, hanem élő hősökre is szüksége van. Ezen az elven alapul az egész hősi életszemlélet, hősi magatartás, a katonai áldozatvállalás és általában a katonák kultusza is.

A keresztény teológia tanítása is az, hogy a közjó az értékek azonos rendjében megelőzi az egyén javát. Ez annyit jelent, hogy a család érdekében a családfőnek fel kell áldoznia fizikai életét, ha például ellenséges támadás esetén másképpen nem képes családját megvédeni és a katona köteles feláldozni az életét a hazáért, ha a haza védelme más módon nem biztosítható. — Az a megszorítás, hogy az „értékek azonos rendjében”, csak annyit jelent, hogy például az állam anyagi érdeke nem előzi meg az egyén szellemi, erkölcsi, természetfeletti javát. Erkölcstelenség lenne az állam árbevételének fokozására azt kívánni bárkitől, hogy tagadja meg hitét, meggyőződését, avagy legyen prostituált. — Ez a megszorítás azonban nem okoz konfliktust a keresztény és a hungarista felfogás között, mivel a hungarizmusnak sem az elvei, sem a gyakorlata soha, senkitől sem kívánt és nem is kívánhatott ilyet, hiszen ezzel önmagával került volna ellentétbe.

3. A keresztény erkölcstan egyik alapelve a „virtus in medio” („az erény két szélsőség között a középen áll”) elv: a keresztény teológia azt tanítja, hogyha egyetlen erénytől, a szeretet erényétől eltekintünk, minden más erény esetében az értékvalósítás két szélsőség között a középút irányának a követését jelenti. Például a bátorság, illetve tetterő (fortitudo) középen áll a gyávaság és a vakmerőség között, a mértékletesség (temperantia) középutat jelent az örömök iránti, buddhisták által eszményített nirvánaszerű közömbösség és az élvezeteknek minden mást alárendelő hedonizmus között. Azért tartja így ezt a keresztény teológia, mert (a szereteten kívül) minden erény ellen kétféleképpen lehet vétkezni: vagy úgy, hogy nem megfelelő, azaz a szükségeshez képest hiányos eszközzel akarjuk elérni a célt, vagy úgy, hogy a kelleténél több eszközt pocsékolunk a cél elérésére. Az igazi cél elérése mindkét esetben lehetetlenné válik, illetve legalábbis megnehezül. Amikor például valaki gyáva, ez azt jelenti, hogy nem fejt ki olyan tetterőt, amilyent az adott esetben kifejtenie kellene. Amikor viszont vakmerő, túllő a célon és energiáját feleslegesen pocsékolja. Ilyen esetben a „helyes energiagazdálkodás” erényökonómiája a „virtus in medio” elv jegyében nem gyávaságot, nem vakmerőséget, hanem igazi bátorságot, igazi tetterőt tesz szükségessé. A szeretet esetében azért nem ez a helyzet, mert ott nem a célra vezető eszközről, nem az ÚT-ról, hanem a CÉL-ról van szó: az Isten iránti, az emberek iránti, a haza iránti, a nemzet iránti szeretet ugyanis nem eszköz, hanem a cél. A célt pedig nem lehet túlságosan akarni, hanem csak egész szívvel, minden erővel. Ott csak a hiány által lehet véteni, túlzás által nem. A hazát, a nemzetet nem lehet „túlzottan” szeretni, csak halálosan, ahogy ezt Szálasi Ferenc többször kifejezte és vértanúhalálával megpecsételte.

A hungarizmus ugyan tételszerűen nem foglalkozik a „virtus in medio” elvvel, de van egy nagyon fontos pont, ahol a mondottakkal teljes összhangban foglal állást. A hungarizmus olyan nacionalizmust hirdet, amely nem azonos sem a nemzet jellegét, tiszteletét, követelményeit és céljait semmibe vevő kozmopolitizmussal, sem a többi népek jogait, jellegét, teljesítményeit lekicsinylő sovinizmussal, hanem középen áll e két szélsőség között. Hogy tényleg ilyen legyen ez a nacionalizmus, ezt a vele társuló szocializmus biztosítja. Szocializmus nélkül a nacionalizmus sovinizmussá válik, de ugyanakkor nacionalizmus nélkül a szocializmusból bolsevizmus lesz. A helyes értelemben vett szocializmus középutat jelent a társadalmilag érzéketlen, individualista liberalizmus és a nemzeti közösségek jogos érdekeit semmibe vevő bolsevizmus között, és hogy ilyen legyen, azt a hozzátársuló nacionalizmus biztosítja, amely a szocializmussal együtt specifikusan magyar gyakorlatban megtestesülve adja a hungarizmust.

4. Szálasi Ferenc az 1944. október 15-i emlékezetes hadparancsában így fogalmazott: „Választanom kellett a nemzet és az alkotmány, az igazság és a jog, az élet és a törvény között. A nemzetet, az igazságot és az életet választottam. A hungarizmus ugyanis tudatában van annak, hogy a nemzet, az igazság és az élet örökkévaló. Az alkotmány, a jog és a törvény szükséges, de múló formák, amelyet a nemzet akkor és úgy cserél ki, amikor és ahogy azt fejlődése és az új élet akarása megköveteli.”

Szálasi Ferencnek ez a zseniális meglátása ebben a pontban is teljesen egyezik és mélységes összefüggésben áll a keresztény erkölcstannak egy igen fontos alaptételével, amely azt mondja ki, hogy a természettörvény (itt nem a fizikai, illetve kémiai törvényekről, hanem a dolgok metafizikai természetéről, a fentebb említett létviszonyokról van szó) megelőzi a tételes törvényt. A természettörvényt (a lex naturalist) úgy tekinti a keresztény filozófia, mint az örök isteni törvényből (a lex divina aeterna-ból) való részesedést, hiszen a dolgok léte az örök isteni eszmék megvalósulását, és azokból való időbeli részesedést jelenti. Nyilvánvaló, hogy amint a dolgok természete változatlan (a dolgok változása során természetük sohasem változik meg, v. ö. mindazzal, amit a hylemorphizmussal kapcsolatban a változás és megmaradás antinómiájáról mondottunk), a természettörvénynek is változatlannak kell lennie.

A tételes törvény is a természettörvényen alapul, hiszen csak azért és azon a címen kötelező erkölcsileg a tételes törvény, mert fennáll a „tedd a jót, kerüld a rosszat” természettörvénye és egy sereg konkrétabb természettörvény, például „a közjó megelőzi az egyéni jót az értékek azonos rendjében” természettörvény. Szükséges, hogy a természettörvényeken kívül tételes törvények is legyenek, mert a természettörvények egyetemes, általános, mindenkire érvényes módon fogalmazzák meg az erkölcsi értékkövetelményeket, az emberi cselekedetek azonban szükségszerűen egyediek és konkrétummal kapcsolatosak. Ez utóbbiak — főleg az emberi gyarlóságra való tekintettel — konkrétabb szabályozást igényelnek. Fennállhat azonban, éppen az életkörülmények konkrétsága folytán az eset, amikor a tételes törvény szembekerül a természettörvény által megkövetelt értékvalósítással. Például a természettörvény a nemzet feltétlen szolgálatát megköveteli, az egyik tételes törvény pedig a katonától azt kívánja meg, hogy a „Legfelsőbb Hadúr” parancsainak engedelmeskedjék. Ha viszont adott esetben a „Legfelsőbb Hadúr” parancsában olyasmit kíván a neki alávetett katonáktól, ami ellenkezik a haza szolgálatának mindennél szentebb parancsával, ebben az esetben nem kell, de nem is szabad engedelmeskedni a „Legfelsőbb Hadúr” parancsának, mert ebben a konkrét esetben a tételes törvény alkalmazásának teljesítése a természettörvény megszegését jelentené, ahogy már az apostolok is helyesen látták meg: „Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint az embereknek.” A „Legfelsőbb Hadúr” parancsának és a haza szolgálatának konfliktusa életszerűen mutatkozott meg 1944. október 15-én, amikor a Horthy-proklamációt követő hadparancsot betű szerint megszegte Hindy Iván és a budapesti hadtest katonái, akik egy emberként átálltak Szálasi Ferenchez és teljesítették a hazához való hűség örökké szent parancsát. Így kell értenünk ezt a keresztény erkölcsi elvet: konfliktus esetén a természettörvény megelőzi és megsemmisíti a tételes törvényt.

Szálasi Ferenc felfogása ebben a felfogásban is tökéletesen keresztény alapokon állt.

IV.

A hungarista eszmerend időtállósága

Bármely eszmerendben — így a hungarizmusban is — meg kell különböztetnünk az alapelveket a belőlük levonható, tényleges gyakorlati következményektől. Összefüggő, tervszerűen felépített eszmerend esetén az alapelvek egyike sem változtatható meg az egész rendszer megváltoztatása nélkül, hiszen ezek mind egyetlen alapelvre vezethetők vissza, ezért az elvek bármelyikének tagadása magának a legfőbb elvnek tagadását is maga után vonja. Mivel a hungarizmus eszmerendszer alapja – Szálasi Ferenc szavaival élve – e két mondatban foglalható össze: „Hungáriáért a nemzet, a nemzetért a szocializmus, a szocializmusért mindannyian”, továbbá: „tettünk a becsület, eszközünk a rend”, és ez utóbbinak alapja — ismét Szálasi Ferenc szavaival élve — a krisztusi erkölcstan, világos, hogy a hungarizmusból semmi olyan ki nem iktatható, ami a keresztény erkölcsi alapelvekből szükségszerűen következik.

Azt is világosan kell látnunk, hogy a hungarizmus az elvek területén reformra nem szorul, hiszen részletes, alapos, mély értelmű kidolgozottsága oly tökéletes, hogy bármilyen elvi kiigazítást feleslegessé tesz. Szálasi Ferenc zsenialitása abban rejlik, hogy olyan eszmerendet alkotott, amely minden elméleti stabilitása ellenére ma is tökéletesen alkalmazható, minden változtatás nélkül.

Egy példa jól szemlélteti a mondottakat. A hősi életszemlélet elve („inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át”) minden kor minden magyarjának szóló üzenet, amely minden kor minden magyarját kötelezi. A „megsemmisítünk, vagy megsemmisülünk” második világháborús jelszó viszont a hősi életszemlélet egyetemes elvének a második világháború világnézeti élet-halál harcának körülményeire érvényes megfogalmazása, hiszen pillanatnyilag nem folyik ilyen „élesben” a világnézeti küzdelem. (Meg kell jegyeznünk, hogy Szálasi Ferenc ezt a jelszót 1944-ben nem a fizikai megsemmisítés, illetve megsemmisülés értelmében gondolta, hanem az akkor folyó világnézeti harc élet-halál jellegére kívánt rámutatni). De ha magát a hősi életszemléletet iktatnánk ki eszmerendünkből, már nem lennénk többé hungaristák, hiszen a „nemzet szolgálatában meghalni lehet, de elfáradni soha!” A mai életkörülmények is igazi hősiességet követelnek minden hungaristától!

Nem a hungarizmus eszmerendjét kell reformálni, hanem — alapelveit változatlanul hagyva — ezt az eszmerendet a mindennapi körülményekre kell alkalmazni. Korunk minden hungarista ideológusának ez a legszentebb joga és kötelessége! Minél jobban tudja korunk minden hungaristája a Szálasi Ferenc által kijelölt úton türelmes felvilágosító munkával terjeszteni ezt az eszmerendet, amely ma még nem lobogó fáklya, csak kicsiny mécses, annál nagyobb az esély arra, hogy minden korra, minden körülményre érvényes alkalmazása is megtörténik. Ez a munka nehéz, de erre kötelez Szálasi Ferenc és a többi vértanú testvérünk hősi életének és hősi halálának példája. Ebből a munkából kell megszületnie az eljövendő örök Hungarista Birodalom nagyságának, dicsőségének és boldogságának!

Úgy legyen!

(amdg.betiltva.com)


(Szent Korona Rádió)

 

*


 

Tudós-Takács János válasza Ungváry Krisztiánnak

A Magyar Narancs 2006. november 23-i számában, az "Ordasok közt - A Tudós" című cikkében Ungváry Krisztián személyemet többszörösen megrágalmazta, és személyiségi jogaimat sokszorosan megsértette. Írása oly felületes, hogy még féligazságnak sem mondható. Jó esetben túl keveset tud, és azt is rosszul, rossz esetben kimeríti a rosszindulatú rágalmazás súlyos bűnét, kijelentéseket tesz, olyan tudományok területén is, melyekhez definitíve nem ért: a teológia és a pszichiátria; és olyan dolgokról is nyilatkozik, melyekről nincs elégséges ismerete: életemről, és dr Hagemannal való kapcsolatomról. Teológiai kijelentései, és személyiségemről tett megállapításai súlyos hozzá nem értésről és tudományos szakszerűtlenségről árulkodnak, főleg ha meggondoljuk, hogy a személyes ismeretség teljes hiányában nyilatkozik személyemről. Ezzel vét történész volta sarkalatos követelménye ellen is: a múlt eseményeivel - az én múltam eseményeivel kapcsolatban is - megfelelő forrásokat, megfelelő kritikával kell kezelni. Ez itt nyomaiban sem fordul elő. Ezáltal írása rágalmazás, és gyalázkodás, pletykákon, alaptalan feltevéseken, és helytelen logikával levont következtetéseken alapuló rosszindulatú fércmunka, hazugság. (A Sátán a hazugság atyja.) Az alábbiakat az Ungváry úr által megtévesztett olvasók kiegyensúlyozott felvilágosítására szánom, ismerve és tisztelve az ősi római közmondásokat: Calumniare audacter, aliquid semper haeret (rágalmazz bátran, valami mindig megmarad) és: Sed audiatur et altera pars (de hallgattassék meg a másik fél is).

David Duke

1. Válaszul előszó gyanánt szólnék írásának bevezető állításairól. David Duke nem a Ku-Klux-Klan vezetője volt, hanem csak egyik csoportjának. Dr David Duke Amerikában valójában nem fajgyűlölő, hanem a fehér faj, és minden más faj egyenlő jogainak védője. Tényleg volt börtönben koncepciós módon adócsalással vádolva, de a tizenhárom havi fogsága alatt az adóhivatal arról értesítette, hogy neki van tartozása Duke felé. Ami személyemet illető szavait illeti.

Pannon Front

2. A Pannon Front című lapot sok mindennek lehet nevezni, de nemzetiszocialistának és nyilasnak csak egy '60-as évek beli proletár házmester igényességével lehet. Ez a már rég megszűnt lap világnézetileg erősen eklektikus volt: soha semmilyen politikai cikket nem írtam benne, csak filozófiai és teológiai tanulmányokat. Ungváry úrnak vajon mi ezzel a baja? Ma a Szittyakürt című, két havonta megjelenő lapban (amelynek főmunkatársa vagyok) publikálom rendszeresen cikkeimet.

Állítólagos állambiztonsági ügynök

3. Ungváry úr egyik legfőbb rágalma az, hogy engem egy bizonyos Zalai Emil "Lázár" fedőnéven az 1960-as években állambiztonsági ügynökként foglalkoztatott, és jelentéseimmel én juttattam börtönbe Hagemann Frigyest. Sőt, mint avatott történész és pszeudo-pszichiáter, Ungváry úr azt is tudja, hogy "lelkes besúgó" lettem. A valóság ezzel szemben a következő:

a) Sohasem voltam állambiztonsági ügynök, ezért fedőnevem sem volt.

b) Most hallottam először, hogy volt valaha egy bizonyos Zalai Emil nevű állambiztonsági tiszt, ezek szerint azonban Ungváry úr valamiért, ami az ő dolga, ismeri őt.

c) Ungváry úr szerint tevékenységem "fundamentalista gyökerekből" származott. Válaszul csak annyit, hogy mindig igyekeztem hű maradni mindahhoz, amit a fundamentális teológiában tanultam, ez minden katolikus joga és kötelessége. Konzervativizmusom nem heveny, hanem tanult és tudatos, vagy ha tetszik, krónikus. Ez ugyanis az Egyház kötelessége: megőrizni a krisztusi hitletéteményt.

Ungváry sztálinista kiszólása

d) Ungváry úr azt írja, hogy "labilis a személyiségem", és "valószínűleg ez lehet az a pont, ahol az állambiztonságnak sikerült engem munkára motiválni". De, először is, még soha nem találkoztunk személyesen, másodszor ő nem pszichiáter, főleg nem távolból, hogy ilyeneket kijelentsen. Harmadszor pedig soha semmilyen motiváció nem tudott rávenni, hogy Isten ellenségeivel együttműködjek. Milyen alapon tesz ilyen kijelentéseket? Egy sztálinista kiszólásba ez belefér, de teljességgel szakszerűtlen és egy kultúremberhez méltatlan.

Hagemann Frigyes

4. Hagemann Frigyes börtönbe juttatásában, a fentebbiek alapján, semmilyen szerepet nem játszhattam. Való igaz, hogy Hagemann nominalista szkepticizmusával, történelmi relativizmusával, és a katolikus dogmatikával szembenálló teológiai nézeteivel erőteljesen szembenálltam. De az a feltételezés, hogy ez a teológiai szembenállás motivált engem arra, hogy együttműködjek az állambiztonságiakkal, vagy koncepcionális rosszindulatból, vagy a korszellemről és annak érdekösszefüggéseiről való teljes tudatlanságból levont következtetés. Hiszen nem kell történész annak felismeréséhez, hogy ha Hagemannról az állambiztonságiaknak abban az időben valaki azt jelentette volna, hogy szemben áll a katolikus Egyház dogmatikus tanításával, ő nem börtönt, hanem Kossuth-díjat kapott volna. Köztudomású ugyanis, hogy a marxista világnézetet valló, kádárista államnak nem azok tettek szívességet, akik az igaz tanítást hirdették, hanem akik azzal legalább részben szemben álltak. Senkinek nem kell sem állambiztonságinak, sem antiszemitának, sem szélsőkonzervatívnak lenni ahhoz, hogy a modernista, relativista tanokkal szembeszálljon. Ennek viszont semmi köze a kizárólagos liturgikus újításokat bevezető II. Vatikáni Zsinathoz, amelynek ellenkezőjét Ungváryszakszerűtlenül állította.

Hagemann és a regnumi per

Hagemann a velem folytatott teológiai vitától teljesen függetlenül, a Regnum Marianum papi közösség keretén belül folytatott tevékenysége miatt került börtönbe, több paptársával együtt a harmadik ún. regnumi per során 1971-ben. Hogy Hagemann zsidó származású-e, vagy sem, ez lehet, hogy érdekli Ungváry urat, de engem sosem érdekelt. Én az eretnekségeivel szálltam szembe és nem a származásával. A mi '50-60-as éveink nem erről szóltak. Ezt mindenki tudhatja, egy történész miért nem? Ungváry úr állítása szerint képtelen rágalmakat terjesztettem Hagemannról. Én nem rágalmaztam, hanem vádoltam őt eretnekséggel. Ezt elvállalom: "Na és?" Ugyanakkor Ungváry nem vádol engem, hanem alaptalanul rágalmaz. Vádol, sőt idézi állítólagos jelentésem, miszerint Hagemann "nem iszik"; aljas vagyok Kiszely Istvánnal együtt; kettőnk besúgásának eredménye, hogy Hagemannt bebörtönözték és ott egészsége megromlott. Arról Kiszely úrnak kell tudnia, hogy volt-e dolga az istentelenekkel. Én sosem ismertem őt. Hagemann már a börtön előtt súlyosan és köztudottan beteg volt. A Solidaritas htsz-ben a '60-as években azért alkalmazták bérelszámolóként, és nem fizikai munkásként, mert tudták, hogy gerince beteg. De hát érdeklik-e Ungváryt a tények?

Tudós előnév

5. A Magyar Nemzet 1970-ben valóban azzal vádolt meg, hogy személyi igazolványomba hamis tudományos fokozatokat jegyeztem be. Az már Ungváry úr kitalációja, hogy még a "Tudós" előnevemet is én jegyeztem be. Nem volt szükségem arra, hogy ilyen bejegyzéseket önkényesen tegyek. A Római Katolikus Központ Hittudományi Akadémián 1958-ban baccalaureátusi, 1969-ben licencia fokozatot szereztem. Abban az időben ezek a végzettségek képesítettek arra, hogy filozófiai és teológiai tárgyakat felsőoktatási intézményekben oktassak. Nevem már a születési anyakönyvi kivonaton "Tudós-Takács", amelyet a rendőrség jegyzett be, nem én. Ezekről természetesen dokumentumaim vannak. De a tények érdeklikUngváry urat, vagy csak a politikailag korrekt rágalmazás? A Magyar Nemzet 1970-es cikke ellen helyreigazítást követeltem, amelynek nem adtak helyt, sajtópert nem indíthattam az akkori politikai helyzet miatt. Egy ügyvéd azzal utasította el ügyem képviseletét: "Nem lehet az ördögtől az ördög öreganyjához fellebezni."

Tudományos tevékenység

6. A rendszerváltást követően valóban folytattam tudományos tevékenységet. Többek között lefordítottam a már 2002-ben megjelent Summa Theologiae, Aquinói Szent Tamás alapvető művének első részét. Az Ungváry úr által alaptalanul nemzetiszocialistának és nyilasnak nevezett Pannon Frontban számos filozófiai és teológiai cikket publikáltam, és 1992-94 között az azóta anyagi okok miatt megszűnt Veritas filozófiai és teológiai folyóirat főszerkesztője voltam. "Kádár erkölcsi züllesztése" címmel nem a már rég megszűnt Vér és Becsület, hanem a Pax Hungarica nevű kulturális egyesület szervezésében tartottam előadást. Ungváry úr szerint előadásom alapja "minden bizonnyal saját feldolgozatlan élményeim" voltak, amely véleményét csakis távdiagnosztizálással szerezhette személyes találkozás híján. Előadásomat tényekkel és nem élményeimmel támasztottam alá, tényekkel, amelyek következményeit egész országunk szenvedi.

Összefoglalva

Az eddigieket összefoglalva: Ungváry úr semmivel sem bizonyítja, és nem is tudja bizonyítani rágalmait, a másik felet nem hallgatta meg: sem történészként, sem újságíróként nem tiszteletreméltó ezen írása. Úgy tűnik, hogy rágalmazó cikkének igazi oka nem én vagyok, hanem a tény, hogy én fordítottam, és mutattam be David Duke könyvét. Ő nem akar e könyvvel legitim történelmi tények és érvek segítségével szembeszállni, inkább a modern liberális eszközhöz nyúl: személyemen keresztül akarja lejáratni, hitelteleníteni. Az ő alapállása így összegezhető: Én már döntöttem, ne zavarj össze a tényekkel! A tények nem érdeklik őt, ha azok nem egyeznek rögeszméivel, akkor az a tények baja, amint azt Hegel is megállapította. Aquinói Szent Tamás helyesen állapítja meg, hogy egy kijelentés igazságértéke nem az azt kimondó személy mivoltától, hanem egyedül attól függ, hogy az illető személy milyen érvvel támasztja alá állítását. Történészhez méltóbb lenne, ha Ungváry Krisztián megfogadná a suszterek bölcsességét: "Suszter, maradj a kaptafánál!"

Ungváry cikke személyemet akarja lejáratni és hitelteleníteni rágalmaival.

Az ügynökkérdésnek már maga a felvetése is sérti személyiségi jogaimat, hiszen nem vagyok közszereplő, de ráadásul még rágalom is. Remélem, hogy Ungváry úrban jogi lépések megtétele nélkül is lesz annyi becsület, hogy helyreigazító cikkben korrigálja rágalmazó állításait.

Budapest, 2006. december 1.
Tudós-Takács János
filozófus, teológus

 

LAST_UPDATED2
 
Szent György napja PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 23. szerda, 15:45

Saint george raphael.jpg

Szent György napja

ápr. 24.-e. E napot Európa nagy részében a tavasz kezdeteként tartották számon. A rómaiak e napon ünnepelték a Paliliá-t, amikor a pásztorok kiseperték az istállókat; meghintették vízbe mártott babérágakkal, és a szalmatűz füstjével megfüstölték magukat s jószágukat. A tűzön a nyájat is áthajtották, maguk háromszor ugrottak át rajta, hogy a boszorkányok rontását elkerüljék. A pásztorok áldozatot is mutattak be, majd kezet mostak a reggeli harmatban. Az egyház a legenda szerinti sárkányölő Szent György névünnepét tette erre a napra. A hiedelmek (→ hiedelem) és a → népszokások azonban nem a szentre, hanem a római pásztorünnep rítusaira emlékeztetnek. Nálunk és a szomszéd népeknél egyformán e napon történt az állatok első kihajtása, amely leggyakrabban → zöld ággal történt, a hit szerint ez az állatok gyarapodását szolgálja (pl. egy Zala megyei adat szerint: „Úgy zsendüljön a jószág, ahogyan a zöld ágon a levél”). A nyírfa vagy rózsafaággal történő kihajtás rontáselhárító (→ rontás elhárítása) magyarázatot is kapott. A jószág tűzön át hajtásának, ill. → füstölésének elsősorban rontáselhárító célja volt. Az Ipoly mentén a karácsonyi aprószentek-vesszővel (→ aprószentek-hordás) hajtották ki az állatokat először a csordára. A marha kapuba fektetett láncon át hajtása országszerte általános volt, de gyakori volt a fejszén, ekevason, tojáson, ill. a gazdasszony kötényén, kifordított szoknyáján stb. való áthajtás. Vépen (Vas m.) az állatokat kihajtás előtt az istállóban bodzafával vagy zöld gallyal megverték, a kijáráshoz pedig tojást és kívül-belül láncot tettek. Azt tartották, hogy olyan erős lesz a lábuk, mint a lánc. A tojást a szegényeknek adták, hogy imádkozzanak a barmokért. Körösön (v. Gömör m.) a láncon keresztül tüskés vesszőt raktak, majd tüzet gyújtottak rá, s erre karácsonykor eltett hamut öltöttek, tömjént tettek, hogy füstjétől a gonosz eltávozzék. A legkülönbözőbb rontáselhárító módszerek alkalmazásával védték e napon a házat és lakóit, de főleg az istállót. Ilyenek: az istálló körülszórása, körülfüstölése (→bekerítés), zöld ágak tűzése az ajtóra, kapura; seprű, só, gatyamadzag az ajtóba; fokhagyma a marha szarvába stb. A magyar → népi hitvilágban Szent György napjára elsősorban a boszorkányok és más rontók felfokozott tevékenysége jellemző, amely elsősorban a tehénre, ill. a tejre irányul. Kifüstölték vagy kiforrázták a tejesköcsögöket (gyógyhatásúnak vélt füvekkel vagy ezek főzetével – pl. kakukkfűvel, úrnapi sátorfűvel (→ úrnapja). Sok helyen e napon állítottak új kcsögfát. A boszorkánynak tulajdonított tehénrontó műveletek közül elsősorban az ágas megfejése és a → harmatszedéskapcsolódik Szent György napjához. – A tejvarázslásra, tehénrontó boszorkányra vonatkozó hiedelmeknek Európa-szerte megvoltak a hagyományos napjai. Szent György napja a miénkhez hasonló jellegű a ruténeknél, délszlávoknál, románoknál; de ilyen nap sok helyütt a → pünkösd is (pl. románok) vagy Walpurgis éj (máj. 1. a németeknél), ill. → Szent Iván-nap (jún. 24. több szláv népnél). – Szent György naphoz kapcsolódnak még a fentieken kívül a Szent György nap előtt fogott kígyóhoz és gyíkhoz, továbbá a Szent György nap → mennydörgéshez fűződő, országosan elterjedt hiedelmek. – Irod.Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Bednarik, R.: Duchovná a hmotá kultura slovenského l’udu (Turc. Sv. Martin, 1943); Holuby, L’udovit, J.: Národipisné práce (Bratislava, 1958); Szendrey Ákos: A napforduló és a mágikus állatvédés összekapcsolásának kérdése. Az állatok első kihajtása (Ethn., 1959); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium, I–II. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából (Bp., 1977).



Program kezdete: 2014. április 26.
Program vége: 2014. április 26.


"Szent György napja április 24.-e. E napot Európa nagy részében a tavasz kezdeteként tartották számon. A rómaiak e napon ünnepelték a Paliliá-t, amikor a pásztorok kiseperték az istállókat; meghintették vízbe mártott babérágakkal, és a szalmatűz füstjével megfüstölték magukat s jószágukat. A tűzön a nyájat is áthajtották, maguk háromszor ugrottak át rajta, hogy a boszorkányok rontását elkerüljék. A pásztorok áldozatot is mutattak be, majd kezet mostak a reggeli harmatban. Az egyház a legenda szerinti sárkányölő Szent György névünnepét tette erre a napra. A hiedelmek és a népszokások azonban nem a szentre, hanem a római pásztorünnep rítusaira emlékeztetnek. Nálunk és a szomszéd népeknél egyformán e napon történt az állatok első kihajtása, amely leggyakrabban zöld ággal történt, a hit szerint ez az állatok gyarapodását szolgálja (pl. egy Zala megyei adat szerint: „Úgy zsendüljön a jószág, ahogyan a zöld ágon a levél”). A nyírfa vagy rózsafaággal történő kihajtás rontáselhárító magyarázatot is kapott. A jószág tűzön át hajtásának, ill. füstölésének elsősorban rontáselhárító célja volt. Az Ipoly mentén a karácsonyi aprószentek-vesszővel hajtották ki az állatokat először a csordára. A marha kapuba fektetett láncon át hajtása országszerte általános volt, de gyakori volt a fejszén, ekevason, tojáson, ill. a gazdasszony kötényén, kifordított szoknyáján stb. való áthajtás. Vépen (Vas m.) az állatokat kihajtás előtt az istállóban bodzafával vagy zöld gallyal megverték, a kijáráshoz pedig tojást és kívül-belül láncot tettek. Azt tartották, hogy olyan erős lesz a lábuk, mint a lánc. A tojást a szegényeknek adták, hogy imádkozzanak a barmokért. Körösön (v. Gömör m.) a láncon keresztül tüskés vesszőt raktak, majd tüzet gyújtottak rá, s erre karácsonykor eltett hamut öltöttek, tömjént tettek, hogy füstjétől a gonosz eltávozzék. A legkülönbözőbb rontáselhárító módszerek alkalmazásával védték e napon a házat és lakóit, de főleg az istállót. Ilyenek: az istálló körülszórása, körülfüstölése, zöld ágak tűzése az ajtóra, kapura; seprű, só, gatyamadzag az ajtóba; fokhagyma a marha szarvába stb. A magyar népi hitvilágban Szent György napjára elsősorban a boszorkányok és más rontók felfokozott tevékenysége jellemző, amely elsősorban a tehénre, ill. a tejre irányul. Kifüstölték vagy kiforrázták a tejesköcsögöket (gyógyhatásúnak vélt füvekkel vagy ezek főzetével – pl. kakukkfűvel, úrnapi sátorfűvel). Sok helyen e napon állítottak új köcsögfát. A boszorkánynak tulajdonított tehénrontó műveletek közül elsősorban az ágas megfejése és a harmatszedés kapcsolódik Szent György napjához. A tejvarázslásra, tehénrontó boszorkányra vonatkozó hiedelmeknek Európa-szerte megvoltak a hagyományos napjai. Szent György napja a miénkhez hasonló jellegű a ruténeknél, délszlávoknál, románoknál; de ilyen nap sok helyütt a pünkösd is (pl. románok) vagy Walpurgis éj (máj. 1. a németeknél), ill. Szent Iván-nap (jún. 24. több szláv népnél). Szent György naphoz kapcsolódnak még a fentieken kívül a Szent György nap előtt fogott kígyóhoz és gyíkhoz, továbbá a Szent György nap mennydörgéshez fűződő, országosan elterjedt hiedelmek. "

IGRICZEK EGYÜTTES: Középkori muzsika és Szent Györgfy napi dudaszó

Középkori Lovagi Tábor

Hungarikumok asztala

 

Szervező:

Szent László Forrásház

http://www.szentlaszloforrashaz.com/



Varga Lajos

Szent György
vitéz és vértanú élete


(V. L.: Szentek élete és csodatetteinek leírása. 1. kötet, Eger, év nélkül, 49–64 oldal)



Dioklécziánnak rémuralma alatt
Gyász borítá be az anyaszentegyházat,
A dicső vértanúk Jézus szent hitéért,
Áldoztak életet s ontottak drága vért.
Szent György vitéz is e vértanúk közt vala.
És így egyházunknak lett fényes csillaga.
Az evangéliom ugyanis azt írja,
Hogy Megváltónk nyilván ezeket mondotta:
„Aki engem szégyenl az emberek előtt
Megvallani, én is azt az atyám előtt
Meg fogom tagadni s nem ismerem őt
Tanítványomnak és én hozzám illőnek.
De ki engem megvall az emberek előtt,
Én is megvallom azt az én atyám előtt.
Boldog lesz mind ezen, mind a más világon,
És feltámasztom őt ama végső napon."
A dicső vértanúk számtalan ezrei
Jézusnak valának igaz követői
És megvallották őt erős és szent hittel,
Vallásukat meg is pecsételték vérükkel.
Szent György ezek közül mintegy kimagaslott,
S mint tenger között a kőszikla úgy állott.
Dioklécziánnak az vala a terve,
Hogy a szent egyházat végkép eltörölje.
Hogy annak híveit egy lábig kiirtsa
Jézus követőit vértengerbe fojtsa.
Azért összehívta a magas tanácsot,
A mely számlált mintegy három-négyszáz tagot.
Az országnak legfőbb hivatalnokai,
Hatalmas urai és kormányozói
Jövének itt össze a praefektusokkal,
Hadi főemberek a szenátorokkal.
Valának ezek közt vitéz kapitányok,
Harczokban megőszült ősz generálisok.
Magas rangra emelt fiatal vitézek,
György kapitány vala egyike ezeknek.
Együtt van a tanács s már Diokléczián
Mint császár és elnök fenn ül arany trónján.
Fel van dúlva arcza, háborog a szíve,
Két szemében lobog a pokol vad tüze.
Az egész tanácsban mély csend uralkodik,
Míg végre a zsarnok ajaka megnyílik:
„Megkérdeztem — úgy mond — nagy isteneinket,
Hogy mi volna kedves dolog ő neki?
S ők egy főpap által velem azt tudatták:
Hogy pusztítanám el a Jézus egyházát.
És hogy irtatnám ki a keresztényeket,
Kik ellenségei a mi isteneinknek.
Azért hívattalak nemes szenátorok,
Magas kormányzók és főhivatalnokok,
Most már hallottátok, mi a véleményem,
Reménylem, ez ügyben támogattok engem!"
A császár dúlt arczát a nagy tanács látva
— Melyet a vad harag egész eltorzíta —
S hallván a pokoli átkozott beszédet,
Ellentmondani a császárnak nem mertek.
Mind helyeslé annak ördögszülte eszmét,
És jóváhagyták e pokoli vad tervét.
Aláíratott a szörnyű vérítélet,
Melynek értelmében a keresztényeket
Ki kelletett volna a földről irtani,
És Jézus egyházát megsemmisíteni.
A nagy tanács még nem ért egészen véget,
Midőn egy ifjú a császár elé lépett.
Fényes hadi pánczél borítá termetét,
Ragyogó érczsisak fedé el a fejét.
Súlyos fegyverzete, nehéz aczél kardja,
Mutatá, hogy nem volt utolsó a harczba.
A tanács figyelme az ifjúra fordult,
S annak tekintete ő reá irányult.
Sokan megismerték őt, eképen szóltak:
„Mit akar mondani most György a császárnak?"
Ő a lovas ezred egyik kapitánya,
Beszédét mindenki izgatottan várja.
Az ifjú midőn a császár elé lépett,
Így kezdé hangosan s bátran a beszédét:
„Hatalmas nagy császár, ne csodálkozz rajta,
Hogy csak egyedül én vagyok a tanácsba,
Ki ily bátorsággal trónod elé lépek:
Hallgasd meg beszédem, mit hozzád intézek
Hű alattvalód volt megboldogult atyám,
Ki, midőn részt vett sok számos véres csatán,
Egy ily küzdelemben életét vesztette,
Én lettem utóda, egyetlen gyermeke.
Örökségül reám hagyta vitézségét,
Fegyverével együtt hazaszeretetét.
Én pedig, midőn már a nagykort elértem,
Egyik vitéz lovas seregedbe léptem.
Harczoltam mint vitéz, hazáért s trónodért,
Ezekért kész voltam mindig ontani vért
És mindig hűséges alattvalód voltam,
A hadvezérségig felküzdöttem magam.
Eddig engedelmes voltam mindenekben,
Hűségi eskümhöz ragaszkodva híven.
Ámde azon tervhez, a mit most hoztatok,
Sem szóval, sem tettel én nem járulhatok.
Mert igazságtalan ez és törvénytelen,
Amilyen vakmerő, épp oly istentelen.
Te a keresztények romlását óhajtod,
S elhatároztad, hogy azokat kiirtod.
Melybe a tanács is már beleegyezett,
— Megerősítette a vérítéletet. —
És te ez eljárást igazságnak mondod; —
Pedig Isten ellen indítsz ezzel harczot.
Ki az eget, földet és tengert alkotta,
Aki egyedül a császárok császára;
Aki megalázza a hatalmasokat, —
És felmagasztalja az alázatosokat.
Te az ellen akarsz indítani harczot.
Pedig előbb-utóbb te vallasz kudarczot.
Mert Isten nem nézi el azon bűntettet,
Hogy keresztény vérben fürösztöd kezedet.
Előbb vagy utóbb, — de — átok száll fejedre,
Ellened kiált az ártatlanok vére!"
Ezen bátorsággal kimondott szavakra,
Haragtól vérvörös lett a király arcza.
Ámde egyelőre elfojtotta dühét
Mert ismerte Györgynek eddigi hűségét,
Az ő vitézségét és nagy bátorságát, —
Valamint több ízbeni győzelmes csatáját.
Nem mutatott hozzá nagy szigorúságot, —
Hanem szelíden a vitézhez így szólott:
„Fiam! te beteg vagy; még pedig nagy beteg,
Pihend ki magad; mert — nincs helyén az eszed.
Amiket mondottál: nem józan ész szülte!
— Tudom és megvagyok felőle győződve. —
Megértettél engem?! ... Most tehát elmehetsz
És három nap múlva újra visszajöhetsz...!"
Most Diokléczián felállott a trónon;
Szólott a tanácsnak: „A gyűlést feloszlatom!"
Szétoszlott a tanács, — mely nem beszélt másról,
Mint Györgynek vakmerő nagy bátorságáról.
Harmadnap megjelent ismét a szenátus,
Sok főhivatalnok és számos praefektus; —
Hogy Diokléczián parancsait vegyék,
A keresztényeket hogy s miként üldözzék.
Midőn a sok főúr a helyét elfoglalta,
Megnyílott a tanácsterem nagyajtaja,
György vitéz lépett be, még csak ő hiányzott,
Akire a császár már rég várakozott.
„Hogy állunk? — kérdezé most Diokléczián,
Midőn a belépő György vitézt meglátván,
Ki a tanácsterem közepén megállva,
Jobbját felemelvén, hangosan így szóla:
„Botor és esztelen volt a határozat,
Amelyet te, és itt ezen urak hoztak!
Jobb volna, hogyha megszűnne vakságotok,
A lelki sötétség, melytől nem látjátok —
A világosságnak mennyei világát
És Jézusnak üdvre vezető szent útját.
Emberi kezektől faragott bálványok
És torzképek azok, melyeket imádtok!
És míg ti ezeknek keresitek kedvét,
Meggyalázzátok az igaz Isten nevét! —
Addig, míg a bálvány-képeknek hódoltok,
A szentet, igazat porba tiporjátok.
Oh bár eloszlana elmétekről a köd,
Melylyel beborítá azokat az ördög —
És megismernétek az én Istenemet,
Az Atyát Fiút és velök a Szentlelket!
A Szentháromságot, az ég és föld Urát —
Követnétek ti is az üdvösség útját!"
A kegyetlen császár hallván e beszédet,
A dühösség miatt szóhoz sem jöhetett.
... Síri csend honol az egész szenátusban,
Várják, hogy a császár mit tesz haragjában.
Köztük egy sem látott még ilyen vakmerőt,
Ki így szólt volna a zsarnok császár előtt.
Diokléczián int egy hű emberének,
Magnécziusnak, egy idős pogány bölcsnek.
Ezen intés által tudatni akarta,
Hogy az feleljen meg a György szavaira.
Ez magához inté a merészen szólót,
És szigorú hangon hozzá ekképp szólott:
„Ki vagy te? Honnan jössz? Nevezd meg magadat,
A ki így szólasz a hatalmas császárnak!
Mond csak, honnan vetted e vakmerőséget,
Tettedre ki adott szabadságot néked?"
„Én Kappadóczia városban születtem,
És a kik ismernek: Györgynek hívnak engem.
Nemes volt az atyám és anyám családja,
Egy lovas ezrednek vagyok kapitánya!"
Így szólt szent György vitéz és a bölcs kérdezte:
„Mi adott okot ily vakmerő beszédre?"
„Egyéb semmi, mint a tiszta szent igazság,
És az égből leszállt tiszta világosság!"
„Mi az az igazság, kérdé Magnéczius?" —
„Az — felelé szent György — Úr Jézus Krisztus.
A kinek törvényeit lábbal tiporják.
A kinek pedig én hű szolgája vagyok,
Hű szolgája vagyok, igaz követője,
Tőle el nem szakít semmi ez életbe. —
Lelkem nyugodalmat csak ő nála talál,
Én híve maradok, érjen bár vész s halál!''
A főtanácsosok ámulnak, bámulnak,
Még így nem szólt senki soha a császárnak.
Suttognak egymáshoz összedugott fővel,
Mi történhetik most e szerencsétlennel?
Most a császár feláll és kezével intett, —
A melyre a tanács mint a sir néma lett.
És a császár beszélt, ekképp hangzott szava:
„György! tehát még most se szállottál magadba?
Én neked mint atyád, javadot akarom,
Másrészről pedig mint császár parancsolom,
Hogy térj eszedre s e bolond beszédeket
Vond vissza, melyekkel sérted személyemet.
És vedd fontolóra azon jóságokat,
Amelyekkel téged én elhalmoztalak.
Aki tekintettem nemes nemzetséged,
Meg nem törtem soha lelki büszkeséged.
És elhalmoztalak annyi sok jósággal,
Sőt felruháztalak magas méltósággal.
És még nagyobbá is akartalak tenni,
Szándékom volt téged magam mellé venni;
De viselkedésed nem tesz érdemessé,
Hogy udvaromban légy hírneves emberré.
Sőt hogy ha megmaradsz véleményed mellett,
Elveszted a reád pazarlott kegyelmet,
Elveszted kegyemet, elveszted a rangot, —
Bálvány Istenünket hogyha nem imádod.
Sőt hogy ha követed bolond eszméidet,
El fogod veszteni egész életedet!"
„Ez megtörténhetik, mondá szent György vitéz,
Mert képes megtenni mindent az olyan kéz
Aki ártatlanok vérétől párolok,
Kinek minden lépte, tette s nyoma átok.
Talán azt hiszed, hogy fényes igéretid, —
Vagy halállal való fenyegetéseid
Megörvendeztetnek vagy megrémítenek?
Nagyon csalódsz, hogyha ez a véleményed!
Attól sem félek, hogy megfosztasz rangomtól,
Mivel én azt visszaadom önmagamtól.
Akit én szolgálok, nagyobb király mint te, —
És nagyobb rangot is képes adni mint te.
Mert amit te adhatsz, az mind múlandóság,
Hitvány, haszontalan, gőzforma hiúság!
Bár adná az Isten, akit én imádok,
Hogy te is követnéd mindazon tanácsot,
Melyeket elmondtam és adtam tenéked,
Hogy az igaz Istent te is ismernéd meg.
És hogy ezután megjobbítod magadat,
Elhagyod eddigi rút gonoszságidat,
Amelyből ha megtérsz: megmented lelkedet,
Vagy pedig az örök kárhozat fenyeget...!"
„Ne tovább! — kiáltott a császár — bűnöd nagy,
Halál reád, mert hit- és felségsértő vagy.
Fogjátok meg hát őt — és gyorsan el vele —
És vessétek be a legmélyebb börtönbe.
Az Istenkáromlót vonjátok kínpadra,
Rút vakmerősége had forrjon torkára!"
A hóhérok Györgyöt midőn bevetették
Börtönbe, — a kínzást azonnal megkezdték.
A földre fektették őtet megkötözve,
Mázsás súlyú követ tettek a mellére.
Egy egész napon át nehezült rá súlya,
Midőn őt a császár magához hívatta.
És így szólott hozzá, gúnyos metsző hangon:
„Változtattál-e már gondolkozásodon?
Reménylem, hogy a kő meglágyítá szíved
Amely a napon át nyomta a testedet!"
„Boldogtalan ember — válaszolt György erre, —
Te nem tudod: mily nagy a szent hit ereje.
Nem tudod: mily édes Jézusért szenvedni,—
És a szenvedésben mily gyönyör őt követni.
Amit most hóhérid velem cselekedtek
Ez még kezdete sem volt a szenvedésnek;
Gondolj, ki nagyobb és borzasztóbb kínokat; —
Azt meg is teheted; — de nem lesz hatalmad,
Bármint tusakodol, azt el nem érheted,
Hogy Jézustól elvonj és megtörd hitemet."
„Majd meglátjuk — mondá a császár haraggal —
Mennyire fogsz menni ezen nyakassággal."
Most a hóhéroknak újabb parancsot ad;
Kik megkezdék szörnyű, véres munkájokat.
Egy nagy, forgatható, széles vaskereket
Két földbe állított oszlopra helyeztek.
Mely alatt a földön volt egy nagy vastábla
Éles késekkel és szögekkel kirakva.
Szent György testét ezen kerékre szoríták,
És azt kifeszítve — arra ráhurkolták.
Úgy forgatták azt, mint a malomkereket, —
Az éles késekkel rakott tábla felett.
Amidőn a test az éles késekhez ért,
Mély sebeket ejtvén, kiontotta a vért.
Úgy össze lett a szent vértanú metélve,
Hogy nem maradt egy csepp ép hely a testébe.
Szent Györgynek végképpen ellankadt ereje,
Úgy látszott, mintha nem volna élet benne.
Ekkor a hóhérok a kerékről leoldták,
Megroncsolt testét a föld porába dobták,
Hol több idők múlva kezdett eszmélkedni,
Diokléczián őt gyönyörködve nézi.
És gúnyosan így szólt: „Hol van most Istened,
Kit oly nagyra becsülsz? miért nem mentett meg,
Kiről azt állítád, hogy nagy és hatalmas,
Hatalmának mégis ellent állott a vas.
Most már beláthatod és beismerheted,
Hogy milyen pártfogód neked ön Istened!"
Ezen szavak után ment Diokléczián —
Áldozatot tenni Jupiter oltárán. —
Azt hitte, hogy azzal, mit most cselekedett,
Kedves dolgot tett a bálvány-isteneknek.
A császárnak ezen távozása után
Mennydörgés támadt a tiszta kék ég boltján.
A mennydörgés közül hangos szózat hangzott,
Melyet az ott lévő összes nép meghallott:
„Légy erős, hű szolgám és meg ne rettenjél,
Közelget az idő, hogy jutalmat vegyél.
Ne rettegj semmitől, mert én veled vagyok,
Fájdalmaid között én leszek orvosod,
Már a földön is a te nagy szenvedésed
Megtenni gyümölcsét és az a te érdemed. —

Sok lelkeket térít az én országomba,
És híveket gyűjt az anyaszentegyházba!"
Ezen szavak után a vértanú mellett —
Hófehér ruhában két angyal megjelent. —
Akik őt a véres porból felemelték,
És testét kezökkel háromszor illették,
Melyre az iszonyú tátongó mély sebek,
Melyek egészen elboríták a testet.
Most heggedni kezd csodálatos módra, —
S a testen azoknak nem lett semmi nyoma. —
És hogy az Istennek dicsőséget tegyen,
Éneket zengve a császár után megyen,
És Szent György midőn e templomot elérte —
A száznegyvenedik zsoltárt énekelte.
„Felmagasztallak én Istenem s királyom,
Nevedet dicsérem és áldva kiáltom.
Imádom nevedet és áldom örökké, —
Aki angyalait én hozzám leküldé!"
Ekkor elérte a bálványok templomát,
Hol a császár tette épen áldozatát.
És midőn meghallá az ének véghangját,
Hátranéz és látja Krisztus vértanúját.
Ott állott Szent Györgynek dicsőült alakja —
Félelemtől sápad a császárnak arcza.
Remegés tölti el szívét, úgy mint lelkét,
Szólana, de ajkán megakad a beszéd.
Ekkor így szólott György: „Most láthatod császár,
Hogy az igaz Isten hatalma mily magas fokon áll."
A császár, kinek megkeményedett szíve
Azt hívé, hogy az mind az ördögnek műve,
A keresztény hitre ámbár sokan tértek,
Látva ezen csodás nagy eseményeket.
Maga a császárné s vele több hadvezér —
E nagy dolgok után Jézus hitére tértek,
Itt oly fokra hágott a császárnak dühe,
Hogy még saját anyját is kivégeztette.
Kik hívei lettek jézus egyházának,
Azon órában megöleté azokat.
Ezek után Györgyöt elvitette
Egy nagy mészégető kemencze elébe.
Amely két nap óta már folyvást fűtetett,
Az izzó tűz közé szent György bevettetett.
Három nap múlt már el, a midőn a császár
Az esti alkonyon ezen a tájon járt.
Kíváncsian néz az égő kemenczébe,
Szent Györgyöt ott látja teljes épségében.
Az izzó tűz között egy angyal volt vele,
Akivel mindenki láttára kilépve
Az Istent dicsérni énekeket zengett,
Mivel még csak egy szál haja sem görbült meg.
Ezt látva a császár, egy máguszt hozatott,
Ki által szent Györgynek méreg adatott.
De nem ért czélt, mert az emberölő cseppek
Ártalmatlanokká s gyengékké levének.
Most így szólt a császár: „Tudnék neked hinni,
Ha egy halottat feltudnál támasztani.
Nem vagy méltó, mondá György, hogy az Isten
A te kedvedért ily nagy csodát tegyen.
Azonban hatalmas ő és ha akarja,
Nagy csodákat művel mindenható karja."
Szent György ajkairól így hangzott a beszéd, —
És egy befalazott sziklabarlanghoz lép,
Melyben már rég elhunyt halottak nyugodtak,
György itt imát rebeg a Mindenhatónak.
Mozdul a sziklafal és kétfelé nyílott, —
A nyíláson kilép egy feltámadt halott.
Ezt a pogány mágusz látva, megfélemlik,
A szent hit világa szívébe költözik.
Kereszténynyé lett, de a császárnak szíve
Keményebb lett, mint a kősziklák kebele.
Szólítja hóhérit, de azok nem jönnek,
A néppel azok is keresztények lettek.
Tehát önönmaga rántotta ki kardját,
És először Györgyre emelé fel karját;
Majd a máguszt és a feltámadt halottat,
Fejeiket vévén, — kivégzé azokat. —
Ez történt április huszonnegyedikén,
Életét a szent hős ekképp bevégezvén.
Lelke a sok ezer vértanú sorába —
Istent dicsérni ment fel a mennyországba.
Ahol nincs változás, ahol minden örök,
Isten előtt szent György érettünk könyörög.
Dioklécziánus, a vérengző császár,
Midőn már egészen megtelt a bűnpohár:
A zsarnokot nyolczvanöt éves korában
Veje, — Gallerinus — börtönbe záratta,
Ahol megőrült, mert az esze hagyta őt el,
S kimúlt az ezen halál szörnyű küzdelmével.
Most is tanulhatnak ebből a kényurak,
Akik eltiprói a szent igazságnak. —
E történet pedig szívünkben a hitet
Növelje az erős reményt és szeretetet,
Hogy a vértanúkkal együtt, fent az égben,
Istent dicsérhessük végtelen örömben. — Ámen.
 
GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN PDF Nyomtatás E-mail
2009. augusztus 05. szerda, 11:47

pannonhalma knyvtr

VÖRÖSMARTY MIHÁLY

GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN


Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,
Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betűkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentő tanulság:
"Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait."
Miért e lom? hogy mint juh a gyepen
Legeljünk rajta? s léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot?
Az isten napját! nemzet életét!
Miért e lom? szagáról ismerem meg
Az állatember minden bűneit.
Erény van írva e lapon; de egykor
Zsivány ruhája volt. S amott?
Az ártatlanság boldog napjai
Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,
Vagy egy dühös bujának pongyoláján.
És itt a törvény - véres lázadók
Hamis birák és zsarnokok mezéből
Fehérre mosdott könyvnek lapjain.
Emitt a gépek s számok titkai!
De akik a ruhát elszaggaták
Hogy majd belőle csínos könyv legyen,
Számon kivül maradtak: Ixion
Bőszült vihartól űzött kerekén
Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.
Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;
A csillagászat egy vak koldus asszony
Condráin méri a világokat:
Világ és vakság egy hitvány lapon!
Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből
S most a szabadság és a hősi kor
Beszéli benne nagy történetét.
Hűség, barátság aljas hitszegők
Gunyáiból készült lapon regél.
Irtózatos hazudság mindenütt!
Az írt betűket a sápadt levél
Halotti képe kárhoztatja el.
Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?
Ment, hogy minél dicsőbbek népei,
Salakjok annál borzasztóbb legyen,
S a rongyos ember bőszült kebele
Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.
De hát ledöntsük, amit ezredek
Ész napvilága mellett dolgozának?
A bölcsek és a költők műveit,
S mit a tapasztalás arany
Bányáiból kifejtett az idő?
Hány fényes lélek tépte el magát,
Virrasztott a sziv égő romja mellett,
Hogy tévedt, sujtott embertársinak
Irányt adjon s erőt, vigasztalást.
Az el nem ismert érdem hősei,
Kiket - midőn már elhunytak s midőn
Ingyen tehette - csúfos háladattal
Kezdett imádni a galád világ,
Népboldogító eszmék vértanúi
Ők mind e többi rongykereskedővel,
Ez únt fejek - s e megkorhadt szivekkel,
Rosz szenvedélyek oktatóival
Ők mind együtt - a jók a rosz miatt -
Egy máglya üszkén elhamvadjanak?
Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,
Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,
Oly fényes elmék a sár fiait
A sűlyedéstől meg nem mentheték!
Hogy még alig bír a föld egy zugot,
Egy kis virányt a puszta homokon
Hol legkelendőbb név az emberé,
Hol a teremtés ősi jogai
E névhez "ember!" advák örökűl -
Kivéve aki feketén született,
Mert azt baromnak tartják e dicsők
S az isten képét szíjjal ostorozzák.
És mégis - mégis fáradozni kell.
Egy újabb szellem kezd felküzdeni,
Egy új irány tör át a lelkeken:
A nyers fajokba tisztább érzeményt
S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
Hogy végre egymást szívben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet.
Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam!
Testvérim vannak, számos milliók;
Én védem őket, ők megvédnek engem.
Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.
Ez az, miért csüggedni nem szabad.
Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.
S ha összehordtunk minden kis követ,
Építsük egy újabb kor Bábelét,
Míg oly magas lesz, mint a csillagok.
S ha majd benéztünk a menny ajtaján,
Kihallhatók az angyalok zenéjét,
És földi vérünk minden csepjei
Magas gyönyörnek lángjától hevültek,
Menjünk szét mint a régi nemzetek,
És kezdjünk újra tűrni és tanulni.
Ez hát a sors és nincs vég semmiben?
Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
S meg nem kövűlnek élő fiai.
Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?
Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!

1844 vége

LAST_UPDATED2
 
A KÖNYV NAPJA PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 23. szerda, 08:13

augustinelateran

ÁPRILIS 23. – A KÖNYV NAPJA – A SZERZŐI JOGOK NAPJA


Drótos László

E-book forradalom

„Akik ragaszkodnak a döglött tehén bőrébe kötött falemezek látványához és tapintásához - s fizetni is hajlandóak érte -, azoknak azért nem kell majd lemondani róla; szükség esetén automatikusan le lehet gyártatni néhány elegáns kötetet." William Mitchell-nek, az MIT dékánjának kétértelműen ironikus szavait sokan idézik szerte az Interneten, melyek egy új korszak kezdetét, az elektronikus könyvek eljövetelét hirdetik.
Számítógépes formában olvasható könyvek persze már régóta léteznek. Még a „múlt század" hetvenes éveiben indult például az amerikai Project Gutenberg az angol nyelvű szépirodalom online terjesztésére, a nyolcvanas évek második felétől ezerszámra publikálják a teljes szövegű műveket CD-ROM lemezeken, és 1994 óta működik a Magyar Elektronikus Könyvtár is, ami szak- és szépirodalmat egyaránt gyűjt és szolgáltat az Interneten. Az elmúlt 2-3 évben viszont tényleg valami új dolog kezdődött el ezen a téren, és mivel hatalmas pénzek sorakoztak fel mögötte, várhatóan nagy hatással lesz a könyvkiadásra, -terjesztésre, -olvasásra, illetve általában a „könyv" fogalmára.


A folyamat egyik jelentős eseménye - mely talán valóban egy forradalom kezdetét jelentette - Stephen King „Riding the Bullet" című novellájának Internetes publikálása volt 2000. március 14-én. A művet néhány nap alatt több mint félmillió alkalommal töltötték le (a csúcsidőszakban másodpercenként 5 példányban, gyorsan túlterhelve a szolgáltató gépeket), majd rövidesen egy hackernek sikerült a másolásvédelmet feltörnie, így már számos kalózpéldány is közkézen forog. Ez volt az első meggyőző bizonyíték arra, hogy tömeges igény van az elektronikus könyvekre, hogy valódi piac van a kibertérben.

A könyvkiadók a másik intő jelet a Napstertől kapták: a könyveknél egyszerűbben számítógépre vihető és élvezhető zenék lavinaszerű terjedése a file-cserélő szoftverek segítségével, arra figyelmeztette őket, hogy ha nem lépnek gyorsan, akkor az ő termékeik is könnyen a lemezgyárak kiadványainak sorsára jutnak. Az árusítható elektronikus könyvek (e-books) szabványainak és az olvasásukhoz szükséges szoftver és hardver eszközöknek a kifejlesztése már néhány éve egyébként is folyamatban volt, de ezek a fejlemények felgyorsították a munkákat, és a pénzt megszimatolva néhány igazi nagyágyú - köztük a Microsoft - is belépett a versenybe.


Hirtelen tucatnyi e-book formátum és a hozzájuk tartozó néhány százdolláros, kisméretű célszámítógép jelent meg. A Rocket eBook, a SoftBook, az Everybook és társaik már inkább könyvre hasonlítanak, mint számítógépre, a beléjük tölthető sok ezer oldal ugyanúgy lapozható, jegyzetelhető, könyvjelzővel ellátható, mint papíralapú elődjük esetében, de néhány igen hasznos plusz szolgáltatást is tudnak: például villámgyors keresés a teljes szövegben, sötétben is olvasható megvilágított képernyő, állítható betűméret és színek, felolvasó szoftver. Az e-book állományok többsége emellett a hordozható kézi- és táskagépeken, valamint a hagyományos PC-ken is megnézhető, ingyenes olvasóprogramokkal. A formátumok vetélkedéséből valószínűleg az Adobe cég PDF-je (Portable Document Format) és a Microsoft által is támogatott OEB (Open E-book) szabvány marad meg, mindkettő nagyon sokoldalú és többek között másolásvédelmet is tartalmaz.


Az olvasóeszközökön kívül már csak e-book kiadókra van szükség az új iparág beindításához - a nyomdák, terjesztők és könyvesboltok kihagyhatók a folyamatból, ezek feladatát ellátja az Internet. Gombamódra szaporodnak is az elektronikus könyveket publikáló cégek, köztük már néhány magyar is található. Alapvetően kétféle stratégiát követnek ezek a kiadók: vagy nyomtatásban gazdaságtalan, szűk olvasókört érdeklő műveket jelentetnek meg, vagy éppen hogy a népszerű, bestseller írókat és műfajokat publikálják, ezzel próbálva rászoktatni az embereket a képernyőn való olvasásra. A „beetetés" egyik további módja, hogy a legtöbb kiadónál ingyenes könyveket is letölthetünk (általában már nem jogvédett klasszikusokat) és a fizetős kiadványok ára is rendszerint jóval alacsonyabb, mint a nyomtatott változat. A közvetítők kihagyása a publikálási tevékenység gazdasági vonatkozásait alapjaiban változtatja meg: a költségek jelentős csökkenésével a szerzők és az olvasók egyaránt jobban járnak.

A nagy kérdés persze az, hogy valóban sikerül-e tömegeket megnyerni az újfajta könyvek híveinek? Jelenleg az emberek sokkal jobban szeretnek számítógéppel írni, mint olvasni. A hosszabb elektronikus leveleket és Web-oldalakat szinte mindenki kinyomtatja, ha rendesen át akarja őket nézni. „Mikor már 12 órája ülök a számítógép előtt, olyanok a szemeim, mint két teniszlabda" - panaszkodik Umberto Eco. A Xerox cég egyik kutatója, Nick Sheridon szerint: „A számítógépes monitor a műszálas ruhához hasonlít. Az ötvenes években feltalált műszál minden szempontból ideális: egyszerű előállítani és felhasználni, a belőle készült ruha könnyen mosható és nem kell vasalni. Csak éppen az emberek nem szívesen hordják. A monitor is a valaha kitalált leggyorsabb, legolcsóbb és leghatékonyabb eszköz a szövegek megjelenítésére, de sajnos senki nem szeret róla olvasni."

Az ergonómiai nehézségek kétségtelenül a legnagyobb hátráltatói az elektronikus könyvek terjedésének. Még a könyvméretű, hordozható e-book olvasók sem olyan kényelmesek, mint a zsebre vágható, hajlékony, fél kézzel tartható puhakötésű könyvek vagy a széthajtható újságok, a képfelbontásuk meg sem közelíti a nyomtatott papírét, és folyton újra kell tölteni az akkumulátorukat. Ugyanakkor a diákoknak, a sokat utazóknak, a tudományos kutatóknak, a nyelvtanulóknak, a vakoknak és több más csoportnak nagyon nagy segítség lesz, hogy egy egész könyvtárat vihetnek magukkal egy többé-kevésbé intelligens, alig 1 kilós kis készülékben, amely mellesleg valószínűleg még mobil telefonként, MP3-lejátszóként, noteszként, Internet böngészőként és elektronikus levelezőként is szolgál majd.


Mások szerint viszont az igazi megoldást az elektronikus papír és tinta fogja jelenteni. A Xerox és a 3M, illetve az E Ink és a Bell Labs közös fejlesztései néhány éven belül piacképes, olcsó termékek lehetnek, ha minden jól megy. Az e-papír nem vastagabb, mint egy írásvetítő fólia, ugyanolyan hajlékony, a betűket és a képeket két réteg közé zárt tizedmilliméteres kis golyók rajzolják ki, melyek gyenge elektromos feszültséggel állíthatók be a megfelelő irányba, és ezt a helyzetüket azután áramforrás nélkül is megőrzik. A fóliák összesodorhatók vagy lapokra szabdalhatók és egybe is köthetők, a szükséges elektronika pedig a kötet gerincében helyezhető el.


Isaac Asimov harminc évvel ezelőtt egy olyan videokazettáról álmodozott, amely magában foglalja a lejátszó készüléket is, nem kell hozzá tápenergia, nem zavarja a környezetet, és különösebb kezelő szervek nélkül, szinte csak a szemünkkel vezérelhető. Majd nem kis megelégedéssel állapította meg, hogy ez a mindentudó, futurisztikus kazetta már évszázadok óta létezik, és „könyv"-nek hívják. Könnyen lehet, hogy a most kibontakozó e-book forradalom végére egy hasonló kört ír le a technikai civilizáció: a legkényelmesebb e-book kifejlesztésére tett erőfeszítések eredményeként az emberiség újra feltalálja a Könyvet.

 


Magyar és külföldi e-book kiadók:
http://www.mek.iif.hu/porta/virtual/magyar/ekiado/
http://www.mek.iif.hu/porta/virtual/kulfoldi/

olvaso francia no

LAST_UPDATED2
 
A Magyarok Istene PDF Nyomtatás E-mail
2013. december 12. csütörtök, 17:30

Petőfi Sándor: A Magyarok Istene



Félre, kislelkűek, akik mostan is még
Kételkedni tudtok a jövő felett,
Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség
Őrzi gondosan a magyar nemzetet! 

Él az a magyarok istene, hazánkat 
Átölelve tartja atyai keze; 
Midőn minket annyi ellenséges század 
Ostromolt vak dühhel: ő védelmeze. 

Az idők, a népek éktelen viharja 
Elfujt volna minket, mint egy porszemet, 
De ő szent palástja szárnyát ránk takarta, 
S tombolt a vihar, de csak fejünk felett. 

Nézzetek belé a történet könyvébe, 
Mindenütt meglátni vezérnyomdokát, 
Mint a folyóvízen által a nap képe, 
Áthuzódik rajta aranyhíd gyanánt. 

Igy keresztüléltünk hosszu ezer évet; 
Ezer évig azért tartott volna meg, 
Hogy most, amidőn már elértük a révet, 
Az utósó habok eltemessenek? 

Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őtet, 
Mert káromlás, róla ilyet tenni fel, 
Nem hogy egy isten, de még ember sem űzhet 
Ily gunyos játékot gyermekeivel! 

A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke, 
S büntetéseit már átszenvedte ő; 
De erénye is volt, és jutalmat érte 
Még nem nyert... jutalma lesz majd a jövő. 

Élni fogsz, hazám, mert élned kell... dicsőség 
És boldogság lészen a te életed... 
Véget ér már a hétköznapi vesződség, 
Várd örömmel a szép derült ünnepet! 

(Pest, 1848. április)

Kép: Dávid Júlia festőművész alkotása

 
Szamuely (Samuel) Tibor PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 22. kedd, 17:37

Amire nem emlékezhetünk eléggé:

Szamuely (Samuel) Tibor

„mindenről, ami magyar volt, gyűlölettel beszélt”

 

2014. április 22.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

szamuely-tibor-250.jpgKilencvenöt éve, 1919. április 22-én ruházták fel diktátori hatalommal Szamuely (Samuel) Tibort (1890-1919), Lenin „legjobb magyar tanítványá”-t. Aki, amint Tormay Cécile írta, „mindenről, ami magyar volt, gyűlölettel beszélt, bár jellegzetes nevét megmagyarosított álnévvel cserélte el”. Tekintettel mai politikai örököseire, nem emlékezhetünk eléggé arra, hová jut egy nemzet, ha élére Szamuely Tiborok kerülnek. Mert nem volt egyedül. Váry Albert (1875-1953) koronaügyész-helyettes korszakos műve (A vörös uralom áldozatai Magyarországon, 1922) szerint a negyvenöt népbiztosból huszonhét izraelita, négy kikeresztelkedett izraelita, kilenc római katolikus, két református, egy unitárius, görög katolikus és görögkeleti ortodox volt. Szamuely (Samuel) tehát a többségükhöz tartozott. Mégsem származása, hanem tettei miatt vált gyűlöletessé.

Noha már 1919. március 22-én a munkássághoz és a Vörös Hadsereghez tartozó osztályok ellenőrzésével bízták meg, április 22-e után még fokozottabb erőkkel lépett fel minden magyar nemzeti és keresztény hagyomány ellen. Az ekkor huszonkilenc éves diktátorral való találkozását maga az a Szabolcsi Lajos (1889-1943) zsidó zsurnaliszta, az Egyenlőség felelős szerkesztője, aki amúgy eladdig az antiszemitizmus elleni küzdelem „harcias”-ságát követelte, ekként örökítette meg emlékiratában (Két emberöltő, 1993):

„Szamuely Napóleon-pózban, kezét mellényébe dugva sétált fel és alá a szobában. A vallási lapokat megszüntetem – harsogta. – Először a lapokat, azután a vallásokat is. Teljesen felesleges a népbolondítás.”

Mindebből következően nem véletlenül erősödött meg diktátorsága alatt az antiszemitizmus. 
Amiről elég talán Balanyi György (1886-1963), a jeles piarista történészt idéznünk világi kollégája,Gratz Gusztáv (1875-1946) művéből (A bolsevizmus Magyarországon, 1921):

„A bolsevizmus nem teremtette meg, hanem csupán paroxizmusig fokozta az antiszemitizmust. Mivel a vezérek és a hóhérok csekély számú kivétellel a zsidók, az áldozatok pedig a keresztények közül kerültek ki, érthető, hogy az életében, vagyonában és a legszentebb eszményeiben fenyegetett keresztény társadalomban erős visszahatás támadt a zsidóság egyeteme ellen, melynek nem volt elegendő ereje és bátorsága hozzá, hogy érthető formában megtagadjon minden közösséget a vér és az erkölcsi nihil embereivel.”





Igen, az áldozatok elsöprő többsége pedig a keresztények közül került ki. Mert hiába is írta 
az Újvári Péter által szerkesztett Magyar Zsidó Lexikon 1929-ben a már idézett Váry könyvére hivatkozva, hogy a Szamuely-terror 590 kivégzettje közül 44 (azaz 7,4 %) volt zsidó, de, jegyzi meg erre Gyurgyák János történész monográfiájában (A zsidókérdés Magyarországon, 2001), „ezt az adatot nem erősíti meg egyetlen más forrás sem”.

De lássunk ezután néhány kordokumentumot róla! 

Egy 1919-ben névtelenül megjelent, 1945-ben indexre tett brosúra (A halál népbiztosa. Szamuely Tibor gyilkosságai) indulásáról alig ismert tényeket közöl. Eszerint Szamuely, aki 1908 tavaszán kezdő újságíróként, mi több, „rendőri riporter”-ként kapott állást a „Szabadság” szerkesztőségében, „egyszerű nyíregyházi zsidó szülőknek a gyermeke, de ő mindenütt mint fajmagyar, mint őskatolikus szerepelt. Szörnyen szidta a zsidókat, kifejezetten antiszemita volt és gyakran járt a templomba. Ugyanaz a Szamuely, aki a diktatúra alatt halált üvöltött mindenre, ami egyházi, ugyanaz a legényke néhány évvel ezelőtt szégyellte zsidó származását és szeretettel ölelte keblére a vármegyei reakciósokat.” 

Azonban „mint váradi újságíró csak nagyon nehezen tudott boldogulni. Várad ugyanis mindig híres volt arról, hogy ott a legtehetségesebb emberek dolgoztak. A stréber, tolakodó Szamuelynek igen nehéz szerepe volt, amin azonban könnyen segített. Már korán reggel beült a rendőri sajtóirodába és minden jelentéktelen csirkelopást följegyzett. Kollégái még aludtak, de ő már futott a riportok után, és ha a rendőrségen kezébe került egy akta, gyorsan lejegyezte és megkérte a fogalmazót, hogy az anyagot ne adja ki más újságírónak. Néhányszor sikerült neki a trükk, kollégái lemaradtak és ily módon hízelegte be magát az agyvelő-uzsorás lapkiadóknál.” Ahol csak megjelent, hamarosan nemkívánatossá vált: „egy ízben a munkások sztrájkba léptek Nagyváradon, és a sztrájkolók megkérték az újságírókat, hogy szimpatikusan írjanak a munkáltatók és a munkások közötti harcról. A demokratikus érzelmű hírlapírók valamennyien teljesítették a munkások kérését, egyedül Szamuely Tibor volt az, aki a munkáltatók mellett foglalt állást lapjában, és piszkolódó, szemtelen hangon írt a sztrájkról. Becstelen magatartásáért a váradi szocialisták meg is akarták verni. Felkeresték a szerkesztőségben, de Szamuely elszaladt és a többi kollégáknak kellett őt megvédeni.” 

Aztán nemsokára „mint keresztényszocialista került fel Budapestre a „Magyar Kurir” című katolikus kőnyomatoshoz. A szerkesztő úr tudta Szamuelyről, hogy zsidó, de olcsó munkaerő volt és így vallása dacára is alkalmazta. Szamuely azonban nem vált be a Kurirnál, és átment a Magyar Távirati Irodához. Strébersége közismert volt és tudták róla, hogy mint újságíró, született antitalentum. Kis ideig működött a Népszavánál is. A legérdekesebb, hogy mindenki tisztában volt származásával, de ő következetesen adta a keresztényt, és összeköttetést tartott fenn a keresztényszocialistákkal is.”

Aztán itt van Tormay Cécile Bujdosó könyve, amelynek 1919. április 23-i feljegyzése további leleplezésekkel szolgál.

„Szamuely Tibor mostantól kezdve a keleti hadsereg rögtönítélő törvényszékének az elnöke és a front mögötti országrészek minden ellenforradalmi moccanásának felelőtlen bírája. Szolnoki főhadiszállásáról kiadott parancsában megmondja, mit akar: „A burzsoáziához nem fordulok semmiféle kérelemmel, csak azt szeretném, ha ezeket a szavakat vésné emlékezetébe: aki a proletariátus hatalma ellen emeli fel a kezét, az a saját halálos ítéletét írja alá. Az ítélet végrehajtása a mi feladatunk.”

Ki ez az ember, hogy ilyen hangon beszél. Honnan jött és hová indul, akit mától kezdve nem von többé senki kérdőre az eltűntekért? Alakja ott állt a forradalom erjedő sötétjében. Kun Béla mellett az első perctől kezdve. Együtt jöttek át az orosz határon. Trockij utasításait és aranyát hozták magukkal mind a ketten.

Emlékszem rá, a télen történt. Akkor már a Visegrádi utca nyíltan titkos fészke volt a kommunistáknak. A Vörös Újság szerkesztősége irányából két alak fordult ki az utca szegletén. Az egyik Goszthony Mária volt, aki most Csorba Mária név alatt a tanácsköztársaságban fontos állást tölt be, és féktelenül lázítja a kommunista tömegeket. Egy fiatal férfi kísérte. Nem volt púpos és mégis a púposak kifejezése ült az arcán. Egy fekete hiéna... Később tudtam meg, hogy az az ember Szamuely Tibor volt.

Nagyatyja kaftánosan, batyuval vándorolt be Galíciából. Szamuely Tibor fiatalon Nagyváradra került és írói tehetség nélkül felületes félműveltséggel újságíró lett. Amit róla hallottam, olyanok mondták el, akik abban az időben személyesen ismerték.

A kávéházban rendesen egy félreeső szegletbe húzódott és külön asztalnál ült egyedül. Fekete kesztyűjét jóformán soha se vette le a kezéről, mindég fekete ruhát és fekete nyakkendőt viselt és hosszúra növesztett fényes fekete hajat a fejéhez tapasztva erősen kifésülte a homlokából. Tüdővészes beretvált arcán kék és fekete árnyékok húzódtak.

A kaftános lengyel zsidók fia, angolosan öltözködő bohémkodó különc lett. De csak külseje vette fel ezt a lárvát. Lelkében tovább hordozta a zsinagógák izgatott zsúfolt forróságát.
Óhitű péntek esték homályát, hét szál gyertyák lángját, megvetettek emésztő bosszúvágyát.

Keresztényekkel nem igen érintkezett. És a kétes hírű keresztény asszonyokat – mint ahogy maga mondta – csak azért kereste, mert szerette őket megalázni. Mindenről, ami magyar volt, gyűlölettel beszélt, bár jellegzetes nevét, mint sok más fajrokona, megmagyarosított álnévvel cserélte el.

Az előbbi brosúrából idézetteket Tormay is csak megerősíteni tudta:

„A háborút megelőzőleg egy fiumei újságnál írt alárendelt kis cikkeket. Aztán a katolikus Magyar Kurír kőnyomatosnak volt a munkatársa.

Mikor a háború kitört, behívták. Ügyesen többször elkerülte a bevonulást, aztán a front mögötti irodákban bujkált egy ideig. Később megadta magát az oroszoknak. Mikor a forradalom ott kitört, a nyíregyházai zsidó fiú, aki addig alárendeltjeivel sértőn és kihívóan viselkedett, feljebbvalóival pedig meghunyászkodóan, egyszerre megváltozott. Hirtelen a többiek fölé került. Már katonákat toborzott magyar foglyok között a vörös hadseregnek. Fenyegette és kényszeríttette őket. A zsidó cárok visszaadták szabadságát és a faji összetartás megdöbbentő adatául, a nyíregyházai jelentéktelen zsidó hadifogolyból hirtelen az oroszországi zsidó-szovjet hadtestparancsnoka lett. És ekkor úgy látszik, szabadjára engedte régen hordozott gyűlöletét. Kilencvenkét fogoly magyar tisztet lemészároltatott.

Múlt év novemberében jött haza. Aztán nemsokára találkozott Kun Béla szállásán Károlyival. Ettől kezdve gyakran érintkezett vele és védelme alatt kiabálta véresszájúan a kommunista gyűléseken: Halál a burzsujokra! Március 21-én este már hadügyi helyettes népbiztos volt. Most a forradalmi vésztörvényszék elnöke.

Mielőtt elutazott Pestről Szolnokra, egy délután Gerbeaud cukrászdájának az ablakában ült és kávézás közben kinézett a térre. Többen hallották, mikor mondta: itt a Gizella téren fogok egy guillotine-t felállítani. Annyi burzsuj vérnek kell még folynia, hogy az automobilom kereke vérben gázoljon.

Valaki beszélte, aki Budapesten járt. Szamuelyt terrorista testőrség őrzi, gépfegyveres különvonaton utazik, és hóhért visz magával. Az újságírók körében, a forradalmi Otthon clubban, az egykori névtelen riporter hirtelenében ünnepelt nagyság lett újságíró fajrokonai egy része előtt.”

És itt említ is Tormay egy nevet közülük. Egy olyan nevet, melyet minduntalan csak kalaplevéve szoktak emlegetni ugyebár. Akire vonatkozóan viszont a huszadik század egyik legnagyobb magyar irodalomtörténésze, Várkonyi Nándor (1896-1975) kénytelen volt megjegyezni művében(Az újabb magyar irodalom 1880-1940, 1942)

„Nincs még egy írónk, aki annyira gyűlölné a magyarságot: egész művében egy jó szót, egy szép indulatot nem ad neki: gyűlöli a gazdag zsidót is, aki el akar szakadni a fajtájától, s a gazdanéphez dörgölődzik. Erkölcsileg kívül került a magyarságon.”

De végtére kiről is van szó? Idézzük Tormayt:

Bródy Sándorról mesélik, hogy pezsgőzés közben átölelte és felköszöntötte: Tibikénk, prófétánk!Igen az ő prófétájuk! Most, hogy visszagondolok, emlékezetemen át egyre élesebben látom a fekete hiéna-ember arcát. Visszataszítóan mosolyog új hatalma felett. Látom fekete sima fejét és fekete kesztyűs keze int. Bitókat állítanak fel, ahová mutat. És az akasztófák, mint fekete héber írás ott maradnak az ég alján, mikor különvonatán odébb megy, más lázadó tájak felé.”

Ám Tormay Szamuelyről való legfontosabb adaléka talán mégiscsak ez:

Szamuely Tibor a gyűlöletnek titokzatos rítusán nevelkedett és a keleti zsidóknak egy ultraortodox szektájához tartozik, mely mindennél szigorúbb szertartásokat űz. A Chesidem[chaszid – Ifj. T. L.] szekta, mint az ószövetségi fanatikus héberek, komor, elfogult és sötét. Irtózik a napfénytől. Hívei csakis azt vallják igaznak, ami a Tórában van és azt is csak azért, mert benne van. A szekta szigorúan, betű szerint értelmezi az ószövetséget és a „Fogat fogért, szemet, szemért” hitvallását szó szerint akarja megvalósítani. Szamuely Tibor degenerált lelkét ezek a tanítások és szertartások formálták és dolgozták ki. Így lett ennek a kornak, melynek uralkodó elemei lappangva, megjuhászkodottan régóta jártak és sokasodtak közöttünk, legkifejezőbb típusa. A gyűlölet levegőt kapott, a típus elvetette álarcát és körülnéz a történeti idők során felgyülemlett bosszúvágy.”

Igen, a bosszúvágy különösen is a kereszténység, kiváltképpen a katolicizmus iránt volt meg benne. Ami a Tormay-idézetben emlegetett ultraortodox szektától sohasem állt távol. Amiről az akkori időket kicsit is jobban ismerőknek óhatatlanul eszükbe jutnak bizonyos, a Szamuely-terroristák által terjesztett röplapok. Ezek mindegyike az egyházi személyek és intézmények tűzzel-vassal történő kiirtását követelték. Íme közül mutatóul egy. A Nemzeti Újság 1921. április 13-i száma így fogalmaz „Őszinte vallomás a zsidóság céljairól. Cionistza röpirat a zsidók világhatalmi törekvéseiről. Aknamunka a diósgyőri vasgyárban” címmel:

„A miskolci Magyar Jövő írja: „A miskolci államrendőrség egy géppel írott röpiratot foglalt le, amelyet „Ne dobd el, add tovább” felírással terjesztettek a diósgyőri vasgyár munkásai között. A röpirat, amely a Star Polska című lengyel-zsidó lapnak egy cionista gyűlésről írott tudósításának fordítása, a következőket mondja:

A zsidóság célja

Testvéreim! Az izraeliták már a XIX. század óta küzdenek azért a világhatalomért, melyet maga az Isten ígért Ábrahámnak. Eddig a kereszt diadalmaskodott a zsidóság fölött, akik a világ minden részébe szétszóródva, hosszú időn át a legkegyetlenebb üldözésnek voltak kitéve, de most már remélhetünk. Izrael népe napról napra hatalmasabb lesz, és azok az országok, melyekbe a zsidóság szétszóródott, lassan már az ő tulajdonukat képezik. Nekünk, a zsidóságnak, sikerült a világbörze leghatalmasabb központjait a kezünkbe vennünk, a nagytőke felett mindenütt a zsidóság rendelkezik, az összes államok úgy el vannak nálunk adósodva, hogy kénytelenek bányáikat, gyáraikat, vasutaikat lekötni a zsidóságnak. Még csak azt kell elérnünk, hogy a földbirtokok is teljesen zsidó kézre kerüljenek, főleg a latifundiumok. Ha ezek zsidó kézre kerülnek, akkor a hatalom mellett a dolgozó keresztény munkások kétszeres jövedelmet fognak nekünk szerezni. Ma már hatalmasak vagyunk! A legádázabb harcot elsősorban is a katolikus klérus ellen kel megindítani, azután hatalmunkba vesszük az iskolát. Az egyházat szegénnyé tesszük, és akkor elveszti befolyását. A bírói karnak, orvosoknak stb. mind zsidóknak kell lenniük. Franciaország már a miénk lesz, ha megfelelően irányítjuk és kezeljük a sajtót, amelyet a mi véreink vezetnek. Mondhatná valaki, hogy sok zsidó átkeresztelkedett, de ez is csak a mi hatalmunkat erősíti, mert az igazi zsidó sohasem szűnik meg zsidó maradni. Ha kitartunk, el fog jönni nemsokára az az idő, amikor a keresztények is szívesen lennének zsidókká, de akkor a hatalmas zsidóság már utálattal fogja eltávolítani magától.”

Amint a fentebbi röpiratot tanulmányában (A zsidóság világuralmi törekvései, 1921) közlő híres magyar katolikus orientalista-teológus, Kmoskó Mihály (1876-1931) hozzáteszi, a „röpirat terjesztőjét – egy diósgyőri vasgyári zsidó tisztviselőt – a rendőrség letartóztatta”. Mi pedig legfeljebb csak annyit tehetünk hozzá, hogy a belőle általunk kiemelt két mondat különösen is meghatározta Szamuely terrorját. 

Kilencvenöt éve, 1919. április 22-én ruházták fel diktátori hatalommal Szamuely (Samuel) Tibort (1890-1919), Lenin „legjobb magyar tanítványá”-t. Aki, amint Tormay Cécile írta, „mindenről, ami magyar volt, gyűlölettel beszélt, bár jellegzetes nevét megmagyarosított álnévvel cserélte el”. Tekintettel mai politikai örököseire, nem emlékezhetünk eléggé arra, hová jut egy nemzet, ha élére Szamuely Tiborok kerülnek.

 
<< Első < Előző 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60 Következő > Utolsó >>