Payday Loans

Keresés

A legújabb

Boldog-boldogtalan magyarok édenkertjei és poklai

bruegel_pieter_icarus_-_hi_res

Tisztelt ifjú és szépkorú olvasók!

Mindenkit üdvözlök, aki jóhiszeműen a honlapra "tévedt",

s csak remélni merem, hogy visszatérő vendég lesz nálunk.

Elég vonzónak találja az ingyenes és bő szellemi kínálatot,

és lesz elegendő, elég nagy lelki bátorsága szembenézni

jobbítandó önmagával és a pusztuló nemzet sorskérdéseivel...

diogenesz_m_3

Üdvözlettel: Nagy Jenő (1952-)

Elérhetőségem: Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.


ferenczy krtnc


Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?

Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.

Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?

Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt.

 

Vörösmarty Mihály

Gondolatok a könyvtárban


ablak olvas erotika

MÉDIUMAJÁNLAT:

Álmos Király Televízió

hiszek_egy_istenben

 



Problémafenntartó problémakezelés PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 01. kedd, 07:00

Pósa Lajos: Anyám intése


El ne add az ősi házat ,
El ne add az ősi telket,
Hol a csűrön késő őszig 
Gólyamadár kelepelget.
-
Ha elfáradsz a világban:
Gyere haza megpihenni,
Az öreg fák árnyékában
Szép időkre emlékezni.
-
Rád nevet,mint hajdanában
A cseresznye, piros alma:
Gyermek leszel ,újra fiam,
Belefogsz egy régi dalba.
-

Szántófölded kenyeret ád,
Az a föld jó kalásztermő !
Friss vizet a csörgő patak,
Tüzelőnek fát az erdő.
...

El ne add az ősi házat,
El ne add az ősi telket
Hol a csűrön késő őszig
Gólyamadár kelepelget.

 


GÉCZY GÁBOR előadása: Problémafenntartó problémakezelés

https://www.youtube.com/watch?v=S1Gc7n-JTCY

LAST_UPDATED2
 
Ábrányi Emil PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 03. csütörtök, 06:55



KÓBOR LANTOS AZ UDVARONC


ELŐTT.

- 1879. -

"Jer udvarunkba!... Fényes ünnepélyen
Szabunk dalodnak árt.
Hogy illik az, hogy nyomorogva éljen
Ily édes szavu bárd?"
- ""Míg él a földön egy boldog szegény,
Ki ért kacajhoz, csókhoz
S remélni tud: nem vágyom addig én
Boldogtalan nagyokhoz...! -""

"Nyarunk haldoklik. Nézz csak szét!... A pástot
Hervasztja már az ősz.
Ruhád mily vékony!... Kapsz meleg palástot
Ha udvarunkba jősz." -
- ""Míg egy szarvas lesz, mely vígan szökel
Magányos rengetegben
S búgó szelek sirámin szunnyad el:
Hogy tudtok hívni engem? -""

"Arany serleg vár! Rózsaágy! Tiéd a
Legízesebb falat!...
Dús hercegeknek, mint kegyelt poéta
Dalolsz ebéd alatt!..."
- ""Míg zöld fűben találhatok nyugalmat,
Patak, forrás üdít,
Míg lesz egy koldus, ki dalomra hallgat,
Ó kérlek, hagyj meg itt!...""

"Édenbe jutsz! - Fejed mámorba szédűl,
Annyi jutalmat kapsz ott!
Hóarcu hölgyek hófehér kezétűl
Nyersz kincset, rózsát, tapsot!..."
- ""Míg lesz egy árva, aki rejtve sír
Magányos bánatában,
Kinek dalom fájó sebére: ír,
E port tapodja lábam!...""

"De nincsen semmid! Foltos a ruhád!
Bolyongsz, mint egy kisértet!
Éhezve sorvadsz! - Őrült!... Jössz-e hát?
Hirnévre, rangra, - érted?!"
- ""Míg lesz kék mennybolt, messze láthatár,
Hűs erdők, vad hegyek...
Míg lesz a földön egy szabad madár -:
Szolgának nem megyek!...""






RÓMAI DALNOK A RÓMAI IFJUSÁGHOZ.

- 1879. -

Jaj a hazának, mely rab ifjuságot
Szűl és nevel!... Hitványabb, mint a föld,
Mely több virágot nem tud már teremni,
S kóró csupán, amit torz méhe költ!
Hozzád esengek, Róma ifjusága,
Nekem becsesb, mint a virradti fény:
Ha még virág vagy, nyíljál szabadon, de
Ne légy bokréta Cézár ünnepén!

Büszkén megállva, ó mi szép az ember,
Porban heverve, ó mi gaz, mi rút!
Csókolj kezet fenséges bujdosóknak,
De meg ne csókolj felséges sarút!
Nem hagyja el szabad gím rengetegjét
Hogy barmok jármát lomhán öltse fel, -
Légy büszke szarvas Róma ifjusága,
Ne ünnepelj, ha Cézár ünnepel!...

Van mindenütt rabszolga s míg a földön
Cézárok élnek, lesz rabszolga is, -
De téged senki görnyedten ne lásson!
Szabadság karján te vagy a paizs!
Ne hullj alá!... Tányérnyaló elég van
Apáitok közt, udvaronc ha kell!
Te félre állj, ó Róma ifjusága,
S ne ünnepelj, ha Cézár ünnepel!

Nem Cassius, nem Brútus ivadéka,
Ha megteszed: helóták fattya vagy,
Anyád rabnő volt, keritő a dajkád,
Jövendőd: hogy légy aljasságba' nagy!
Koncéhes zsoldos, rangszomjas szenátor
Tapsoljanak! Te távozz onnan el!
Te emlékezzél, Róma ifjusága,
S úgy ünnepelj, míg Cézár ünnepel!...

Filippi síkján hősök szunnyadoznak,
Kiket szelíden ringat a halál.
Hantjok fölött lobor gyanánt csak multjuk
S bús híveik kövült fájdalma áll.
Ha van babérod, Róma ifjusága,
Vidd el nekik! Hadd koszorúzza meg
Szent hamvukat!... Ha ünnepelni vágytok:
síroknál, ott ünnepeljetek!






KRAMPUSZ-KIRÁLY.

- 1879. -

Krampusz-király a hajdan-korban élt. 
Bölcs fejdelem volt, mert ritkán beszélt;
Csatákat vesztett, vagy vadászgatott;
Királyilag töltötte a napot.
Egyszer - barátim, halljatok mesét -
Krampusz király elveszti az eszét;
Országgyülést hív s dúlt arccal ki áll:
A nép riong: "Vivát Krampusz király!"

Mond Krampusz: "Szólok mindenki fiának:
Legyen már vége a komédiának!
Vagy csúfság ez, vagy vakság, végtelen,
De úgy bántok mint istennel velem.
Íme, fejemben korona ragyog,
Miért? Hisz én is sár-ember vagyok!"
De zúg a nép, mint zúgó tenger-ár:
""Te nem vagy ember, ó Krampusz-király!""

Mond Krampusz: "Engem Felségnek neveztek,
S előttem, mint a birkák, porba estek!
Mit tettem én, hogy felségessé váltam?
Egész éltemben fogamat piszkáltam
És ásitottam szörnyen-szörnyeket
Tanácsban, trónon, trónfüggöny megett!..."
De zúg a nép, mint zúgó tenger-ár:
""Te felséges vagy, ó Krampusz király!""

Mond Krampusz: "Látom, hogy éheztek, asztok,
Mégis nekem milljókat megszavaztok!
Minek nekem e falka millió?
Az ország pénze hát csak arra jó,
Libériákba hogy verjem bele,
S hizlaljak egy raj konclesőt vele?"
De zúg a nép, mint zúgó tenger-ár:
""Kapsz milliókat, ó Krampusz király!""

Mond Krampusz: "Kérlek, dobjatok ki engem!
Ezt, mint a nép legfőbb kegyét csengem!
Szamár vagyok és plusquam-szemtelenség
Hogy szamarat megillessen a fenség!
Vezessen kormányt, aki ember szintén,
És olcsóbb, bölcsebb és jobblelkü, mint én!"
De zúg a nép, mint zúgó tenger-ár:
""Szent vagy s imádunk, ó Krampusz király!""

Mond Krampusz: "Hát szavamnak semmi haszna?
Nem hallgattok kérésre, sem panaszra?
No jó! Ha késtek s nem dobtok le innen,
Hát passzióm lesz háborúba vinnem
Százezreket!... No jó! Dühömben nyúzlak,
Rúglak, leköplek és bitóra húzlak!..."
De zúg a nép, mint zúgó tenger-ár:
""Rúgj, köpj, akasztass, ó Krampusz-király!""

 

 

http://mek.oszk.hu/00500/00582/00582.htm#cim153

 

 

LAST_UPDATED2
 
Április negyedike PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 05. szombat, 04:53

Amit soha nem feledhetünk:

nem felszabadítottak, feldúltak mindent!

 

2014. április 04.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

communism500_resize.jpg1945. április 4-e sokaknak még ma is „felszabadulás”, fogalmuk sincs a borzalmak borzalmáról, legalább egymillió magyar nő megerőszakolásáról, mindarról, amit Wass Albert regénye megörökített: „Agyba-főbe vertek mindenkit, férfiakat, asszonyokat, gyermekeket, összelődözték a házak falait, s feltereltek mindenkit a bányához. Ott kiválasztották maguknak a lányokat, a többit pedig bezárták a szerszámos pincébe. A lányokkal reggelig részegen dorbézoltak. – Teremtő Isten – hebegték az emberek. – Ez hát a felszabadulás?”

Nem felszabadítottak tehát, feldúltak mindent! Akik pedig túlélték rémtetteiket és még netán élnek, persze hiába is várnának kárpótlást. Az a jelek szerint csak azoknak jár mindmáig akárhányszor, akik nyíltan vagy burkoltan ma is helyeslik az akkori, alább részletezett gyalázatos történéseket.

De lássuk részletesebben, mit műveltek! „Az Antikrisztus és a pásztorok” című, eredetileg 1958-ban megjelent regényében így számol be egy erdélyi falu minden korábbi képzeletet felülmúló megszállásáról:

„A szakaszvezető meglelte a borospincét, s fél óra alatt lerészegedett a katonáival együtt. Részeg fővel aztán elkezdtek erőszakoskodni a Peles-ház asszonynépével, még a nyolcvan éven fölüli nagymamával is, s amikor Peles meg a fia védelmére keltek az asszonyoknak, a katonák lelőttek mindenkit, aki a házban volt, még Rózsit, a cselédlányt is, meg Ferit, az istállófiút. A szörnyűséges mészárlás után tovább ittak, s agyba-főbe vertek mindenkit, férfiakat, asszonyokat, gyermekeket, összelődözték a házak falait, s feltereltek mindenkit a bányához. Ott kiválasztották maguknak a lányokat, a többit pedig bezárták a szerszámos pincébe. A lányokkal reggelig részegen dorbézoltak. – Teremtő Isten – hebegték az emberek. – Ez hát a felszabadulás?”



1945. április 4-ét követően a Vörös Hadsereg parancsnoksága mintegy száztízezer férfit űzött kényszermunkára Budapestről, azon kívül félmilliót az ország többi részéből. A megszálló szovjet csapatok – ahogyan David Irving megjegyzi könyvében (Felkelés!, 2003) – a „sztyeppék kulturálatlan termékei” voltak. Legalább egymillió magyar leányt és nőt erőszakoltak meg, akik közül sokan gyermektelenek maradtak örökre. Nem volt ritka, hogy egy csinos titkárnőt és leányát tizenkét orosz katona erőszakolta meg.



Ahol megjelentek, kő kövön nem maradt. Körmenden a Batthyány-kastélyban a bútorokat összetörték vagy eltüzelték, a puskák csövét a falhoz vágták, majd az udvarra dobták. Az Árpád-kori függőpecsétes oklevelek fa pecséttokjával „tisztították” csizmájukat, az okleveleken pedig vagy krumplit hámoztak, vagy a város környéki vizes árkokba hajították, sőt WC-papírnak használták, illetve egyszerűen elégették őket. A kölnit garatra öntötték, mert azt hitték, hogy vodka. A halat, hogy megmossák, leöblítették a WC-kagylóban, és ha a hal eltűnt, bosszúból agyonverték a háziakat. S ha nem is állíthatjuk, hogy minden muszka mindezeket megtette, az általuk akkor történtekre visszaemlékezők elsöprő többsége azonban zömükre így emlékszik vissza.

Málnási Ödön visszaemlékezésében (Magyar Mártyrok, 1958) leírta továbbá, mi zajlott aztán az áprilisi „felszabadítás” jegyében hamarosan az Andrássy út 60 pincéiben:

„A tízezrével elfogott hazafiak 20 körme alá 10-10 gombostűt vertek, s azután gumibottal összes körmeiket leverték, lemanikűrözték. Vagy az áldozatot seprűnyélre kötve, talpával lefelé fordítva, talpait órákon át gumibottal addig csépelték, míg kétszeresére dagadt, aztán arra kényszerítették, hogy vödör hideg vízben áztassa lábait. Vagy az áldozatról lehúzták harisnyáit, szájába nyomták, hogy ne tudjon ordítani, még egy gázálarcot is kötöttek rá hangfogónak, azután hozzáfogtak a legkülönfélébb „munkához”: nemi szervét gumibottal cafatokra verték, vagy vékony üvegcsövet nyomtak bele, és vaskalapáccsal addig verték, míg az üvegcső apró szilánkonként belepréselődött. Az ilyen áldozat két év múlva is sírt, ahányszor örökké gennyező nemi szervén vizelnie kellett. Vagy az áldozat nemi szervét íróasztal fióknyílásba tördelték. Vagy az áldozat nemi szervére 2-3 gumiforrasztó sallert kötöttek, meggyújtották és így a nemi szervet teljesen leégették. Ha nő volt az áldozat, akkor nemi szervét addig döfködték gumibotokkal, míg véresen kifordult, az áldozat hónapokon belül szörnyű kínok között meghalt. Vagy az áldozatot hátrafektetve lekötötték, hasára vaslábos alá patkányt kötöttek, a másik vaslábosba föléje égő parazsat tettek, és így a patkányt arra késztették, hogy az áldozat hasán keresztülfúrja magát és elmeneküljön a megsüléstől. De a leggyakoribb az volt, hogy az áldozatot nagyon sokan megrohanták, földre gyömöszölték és végtagjaira állva, gumibotokkal csoportokban váltva egymást, órákon keresztül addig csépelték, míg egész teste, feje csupa seb és vér volt. Ilyen kínzások közben az Andrássy út 60-ban naponként legalább 30-40 halt borzalmas mártírhalált.”

És akkor még nem is szóltunk arról, hogy a „felszabadítók” s nyomukban az addig illegalitásban működő hazai kommunistákból verbuválódott verőlegények elsők között az értelmiséget akarták lefejezni, kivált a katolikus papságot. Így végeztek Boldog Apor Vilmos győri püspökkel és Páter Kis Szaléz gyöngyösi ferences hitoktatóval. Említhetjük azonban Uzdóczy-Zadravecz István ferences tábori püspök esetét is, akit (amint Schneider Vencel atya Kálmán Peregrin dokumentumkötetében ( „Te meztelen Krisztus, hol hagytad az ingedet”: ferencesek a feloszlatás idején, 2000) megörökített feljegyzéseiben olvassuk) elfogatása után egy teljesen sötét, pár méter hosszú és talán két méter széles, sáros, bokáig érő vízzel elárasztott pincehelyiségbe zártak, ahol huszonkét napon át nem látott világosságot, állva töltötte a nappalokat és éjszakákat, mert a patkányokkal teli vizes sárba nem mert lefeküdni, majd a toloncházban, ahová vitték, éjjel úgy hullottak rá a poloskák, mint a hangyák. Meglátta aztán, miként bánnak rendőrtiszti ruhába öltözött nők a rabokkal. Az egyikük egy tiszt feleségét levetkőztette és hasára ugrott e kiáltással: „Kinyomom belőled fasiszta magzatodat!”. Amikor az abortusz megtörtént, az asszonnyal felnyalatta. Egy rendőr pedig egy tizenhárom éves kislány alsótestébe fadarabot dugott és amikor elvérzett, a többi rendőr röhögött, hogy „egy burzsoá fajzattal kevesebb”.

Feldúltak tehát mindent, legelőször is a családokat, az otthonokat, miközben lapjaik mást sem hirdettek, mint hogy ők jelentik a felszabadulást, a megváltást, hogy (amint például a „Vásárhely Népe” 1945. március 25-i számában Szergej Rosztovszkij alezredes meghirdette) „a Vörös Hadsereg nem avatkozik bele a felszabadított országok polgári közigazgatásának irányításába”, és „önzetlenül támogatja a lakosságot abban, hogy az helyreállítsa társadalmi, gazdasági és kulturális életét”, mi több, hogy a „német propaganda” szülte „bolsevik rémségek”-ről szóló híresztelésekkel szemben feladata elmagyaráznia, hogy „a Szovjetunióban teljes vallásszabadság van, vannak templomok és papok, bárki egyházi házasságot is köthet, az anyától senki sem veszi el gyermekét”. Végül persze kibújt azért a szög a zsákból, ugyanis nem hagyott kétséget aziránt, hogy a vörös ármádia az általa megszállt területeken „mindenkit megsemmisít, aki ellenáll vagy kárt okoz” neki, megjegyezve ugyanakkor, hogy az általa megszállott „»úri faj« „mennyire megalázkodik, mennyire igyekszik magát bármi áron is behízelegni”.

Megalázkodás, behízelgés ide vagy oda, mindenkiben, aki elrejtette leányát vagy burgonyáját, rögvest eltaposandó ellenséget láttak. Éppen ezért az, amit soha nem feledhetünk, hogy nem felszabadítottak, feldúltak mindent! Nem felszabadítottak tehát, feldúltak mindent! Akik pedig túlélték rémtetteiket és még netán élnek, persze hiába is várnának kárpótlást. Az a jelek szerint csak azoknak jár mindmáig akárhányszor, akik nyíltan vagy burkoltan ma is helyeslik az akkori, imént részletezett gyalázatos történéseket.

Nem mondhatjuk persze, hogy nem volt történelmünkben felszabadulás. Volt, de máskor. Előtte. 1938 és 1941 között, négyszer is. Amikor visszatért a történelmi Felvidék, Kárpátalja, Erdély és Délvidék akkor még többségében véreink által lakott része. Az tényleg FELSZABADULÁS volt, amelyre szintén nem lehet elégszer emlékeznünk. De az már egy másik történet.

 

+



A NIF ajánlja: Elhallgatott gyalázat – Áldozatok és szemtanúk a háborús erőszakról

 

obeliszkElhallgatott gyalázat címmel forgatott dokumentumfilmet a „felszabadító” szovjet katonák által megerőszakolt magyar nőkről Skrabski Fruzsina. Mint az mno.hu-nak elmondta, azt akarta megmutatni, miként viselte meg az áldozatokat és az egész társadalmat ez a megaláztatás.

Bár 1990-ig nem lehetett róla beszélni, mára már elfogadott tény, hogy a második világháború végén Magyarországot megszálló szovjet katonák tömegesen erőszakolták meg a magyar nőket, lányokat és asszonyokat egyaránt. Megaláztatásban, szégyenben kellett élniük, nem beszélve a nemi betegségekről és a terhességmegszakításokról. A történészek az 1944-45-ben megerőszakoltak számát több százezer főre teszik. A társadalom és a tudomány azonban még mindig keveset tud az akkor történtekről, így egyvalami egészen biztos: kutatni- és tennivaló van még bőven.

Szovjet szörnyemlékmű

A vitatott emlékművet Magyarország szovjet megszállása után,1946-ban emelték; az obeliszken lévő jelképeket,az ötágú csillagot és a szovjet címert rövidebb időre az 1956-os forradalomban és 2006-ban, Gyurcsány Ferenc őszödi beszédének kiszivárgását követően is eltávolították. Mindkét alkalommal visszakerült a lerombolt Trianon-emlékmű helyének közelében épült obeliszkre a szovjet címer távirati iroda úgy tudja,a szovjet emlékműre az„1956″,ill a „Gyilkosok” és az „Árulók” szavakat festették fel.A média megóv minket az ilyen káros, szenzációhajhász, szomorú hírektől. Ehelyett olyan ostobaságokat sugallnak, mintha a megszállás mellett valami mást is jelképezne az emlékmű. Hátha nem felejtettük el azt a hazugságot, hogy alatta szovjet katonák nyugszanak. Hátha belenyugszunk abba, hogy a demokráciába belefér azoknak a tisztelete, akik felszabadításnak élték meg a megszállást, és megengedjük nekik, hogy az ezeréves államiságunkat szimbolizáló jelkép helyén ez álljon.

Nemzeti InternetFigyelő


 

LAST_UPDATED2
 
B.S.: Kaál Samu - Katonazene PDF Nyomtatás E-mail
2011. június 27. hétfő, 08:03

Katonazene

19:40, Péntek (április 4.), m3


Katonazene

1961, színes, 121 perc, Marton Endre

Vidám katonacsapat dobja fel a kisváros bepókhálósodott életét. Ferdinándy, a nőcsábász főhadnagy el akarja csábítani a szép Barlaynét, a nő azonban boldog a házasságában. Az udvarlás azonban részeg tolakodásba csap át, Barlay ezért párbajra hívja ki Ferdinándyt. A férjet vérbe fagyva találják, hátulról lőtték le. Mindenki tudja, hogy ki a tettes, de a mundér becsülete előbbre való. A naiv Kaál Samu, a főhadnagy tiszti szolgája magára vállalja a tettet. Ferdinándy biztatja, hogy nem történhet semmi baj, Samu hisz neki, egészen a kivégzéséig. Egy tiszt leszerel, de semmi más nem történik. A csapat elvonul.
Következő
STÁBLISTA


Rendező: Marton Endre, Hintsch György
Forgatókönyv: Marton Endre, Hintsch György
Operatőr: Hildebrand István
Vágó: Farkas Zoltán
Zene: Hidas Frigyes
Jelmez: Márk Tivadar
Gyártó: Budapest Filmstúdió
Szereplők: Kállai Ferenc, Básti Lajos, Bara Margit, Szirtes Ádám, Őze Lajos, Tóth Judit, Páger Antal, Téry Árpád, Bársony Irén, Csűrös Karola, Fenyő Emil, Horkai János, Kollár Béla, Ladomerszky Margit, Bihari József, Kamarás Gyula, Velenczey István, Horváth József, Pápai Erzsi, Bagó László, Cs. Németh Lajos, György László, Szénási Ernő, Bodonyi Béla, Sugár Lajos, Szegedi Szabó István, Makláry János, Pásztor János, Hindy Sándor, Berczy Géza, Lévay László, Tassy András, Seres Erzsi, Sándor Géza, Lengyel András, Bedő Tünde, Kemény László

Bara Margit

Született: 1928. június 21. (Kolozsvár)

Szegény gazdagok - Bara Margit
4
FILM:
Gúnyos mosoly (ff., magyar tévéf., 1973) (TV-film) színész
Zrínyi (magyar tévéfilm sor., 1973) (TV-film) színész
N. N. A halál angyala (szín., magyar filmszat., 1970) színész
Imposztorok (ff., magyar filmdráma, 1969) színész
Aranysárkány (szín., magyar filmdráma, 1966) színész
Édes és keserű (ff., magyar film, 1966) színész
Hideg napok (ff., magyar filmdráma, 1966) színész
Ha egyszer 20 év múlva...(szín.-ff., magyar játékf., 1964)színész
Miért rosszak a magyar filmek? (ff., magyar filmszat., 1964) színész
Pacsirta (ff., magyar filmdráma, 1963) színész
Párbeszéd (ff., magyar játékf., 1963) színész
Dani (magyar film, 1962) színész
Éjféli mise (csehszl. film, 1962)színész
Kertes házak utcája (ff., magyar játékf., 1962) színész
Katonazene (szín., magyar filmdráma, 1961) színész Vetítik:
M3: Péntek (Április 4.) 19:40
Szombat (Április 5.) 14:25
Zápor (ff., magyar játékf., 1960) színész
Szegény gazdagok (magyar játékf., 1959) színész
Csempészek (ff., magyar filmdráma, 1958) színész
Ház a sziklák alatt (ff., magyar filmdráma, 1958) színész
A tettes ismeretlen (ff., magyar film, 1957) színész
Bakaruhában (ff., magyar rom. dráma, 1957) színész Vetítik:
M3: Péntek (Április 4.) 23:10
Szakadék (ff., magyar filmdráma, 1956) színész

brodysan

BRÓDY SÁNDOR
KAÁL SAMU


Fent a hegyen, Fedémesen, polyák ulánusok éppen akkor cselekedték meg, hogy szerdán reggel jó korán lóval, municióval, mindennel kivonultak az exercirplacra és délelőtti harangszóra már az egész falu lángban állott.

A hegyaljában, a Bikken keresztül átvilágolt a rettenetes fény egészen Szépasszonyfalváig.

Itt a matyók sűrűen hányták magukra a keresztet s az asszonyok - ámbár csak szerda volt - töltött káposztával lakatták a katonáikat. Csak el ne menjenek.

A legényekben pedig mintha megroggyant volna a bátorság, ha a kocsmában katonák mulattak, ők hazamentek szépen.

Az egész falu abban volt, hogy jobb félni s eltürni a sorsot, mint megijedni majd. Hetven óta különben is megszokták ezt az állapotot. Ugyanabból a huszárezredből ugyanaz a két század feküdt közöttük azóta.

A legénység - nagyrészt rusznyákok, de negyedrészt hazabeliek is - változtak minden három évben, de az állapot a régi maradt.

Selyem volt a takarmány az egész völgyben, de a lovuk mégis görhes, fáradt, sovány maradt; a legfinomabb, a legszagosabb szénát előttük etették fel a katonák a saját lovaikkal. Előttük lopták meg a félszert, s jaj volt annak a matyónak, aki szólni merészelt. A Kispatkósy-fiú egyszer... Szép vers van a fejfáján fiatal életéről, szomoru haláláról. Vagy le is kopott azóta, azért a szépasszonyfalviak el nem felejtették.

Az istálló, a ház, minden falat legkülönb részét ezek a mamalikok szedték el előlük. És a hazabeliek is egészen hozzátörődtek ezekhez a sáskákhoz.

Nem volt mit tenni. Panaszt kinél tenni? Csúffá tett legények mégis a falun a legártatlanabb nótát énekelték búsan, szomorúan:

Kijéé ez a ház kijéé,
Beró János urameé.
Hát ez a ház vaj kijéé
Bedécs András urameé...

Öreg asszonyoknak kiesett a könyje...

A tisztek - kapitány volt köztük a legfőbb - megtanultak valamelyest magyarul, s úgy tudtak kacagni, a mint keservesen bőgött a paraszt.

Máskép is alig lehetett itt egyebet tenni, mint nevetni és sírni megint.

Nyomorult falu, a tisztek halálra únták magukat, ha mégis olykor egy-egy kis hecc nem akad.

Éjjeli muzsikát adtak boldog-boldogtalannak, a Samu zsidó feleségének, a Paklincs leányoknak, mindenkinek. Az orvos feleségét hagyták csak békén, maguk sem értették: hogyan.

Aznap a fedémesi autodafé nem hagyta a tiszteket aludni. Hajnalfelé eloszlottak mégis. Brandel báró - a hadnagy - nem tágított, egyedül. Fogta a cigányokat, s ment egyenesen az orvos háza felé.

A muzsikusok ráhúzták. A báró énekelte hozzá a szerenádot. S a mikor az orvos megjelent az ablakban, még dühösebben énekelte.

- Távozzanak! - szólt ki az orvos röviden.

- Marrad! - szólt a hadnagy.

Az ablak becsapódott s egy pár perc mulva az orvos ott állott a katona előtt.

- Báró úr, egy szóra,

A hadnagy nevetett, s intve a fiúknak, hogy: »Mars«, kardjára tette kezét és szólt:

- Tessék.

Egyedül maradtak. Sötét volt, az orvos megszólalt:

- Báró úr, ön nem ismeri családomat.

- Nem.

- Mit jelent hát ez a különös tisztelet?

- Akarom.

Egy pof csattant el a levegőben. A katona kardjához kapott. Az orvos egy pisztolyt vont ki zsebéből.

- Tessék közel jönni!

Hadonázva kardjával, szitkokkal ajkán - négyszer is nekiugratott. De amikor közvetlen közelébe ért s világosan látta, mint mered rá a halál a kis forgó pisztoly csövéből - karja, ajka egyszerre elállt. Hiába tüzelte magát, a vér megfagyott ereiben, amint az utolsó megrohanásra nyaka mellett süvített el a golyó és megpörzsölte állán a szakállt.

Még mindig szitkozódva ugyan, de már remegve hazatántorgott.

Ajtaja előtt most is, mint mindig, ott feküdt szolgája. Megrugta derekát. Kaál Samu felugrott:

- Parancs!

Bort kellett felhoznia a pincéből. Meggyujtotta a lámpát, s az italt oda tette az asztalra.

- Mehetsz! - szólt a hadnagy.

Kaál Samu kifelé indult.

A báró a közkatona keze után kapott:

- Maradj! - szólott szeliden. Aztán odalépett az asztalhoz. Bort öntött a poharakba, s az egyiket a szolgának nyujtá:

- Igyál!

Kaál Samu széles matyóarcát hol félelem húzta össze, hol kiszélesítette az öröm.

Aztán ittak...

Hajnali három órakor az orvos épp felszállott a kocsijára. A kerületébe akart indulni. A kocsis szólt: »gyü!«

Hátul a gazdája egyszerre csak lefordult a kocsiról.

Huszárkarabélyból egyenesen a szívébe ment a golyó. A kocsi mögött, a bodzagarád alatt, korán kelő kofaasszonyok egy huszár közkatonát láttak:

- Kaál Samu mit tettél...Mit tettél? - kiabáltak utána, amint a közkatona eldobva fegyverét, nekifutott a partnak...

*

Kaál Samut vitték a miskolci brigádba. Mosolyogva ballagott az eszkort között. »Bolondok« gondolta magában, »ezek azt hiszik, hogy a halálra visznek!«

Nevetett, amikor vigasztalták:

- Ne busulj Samu, azért még nem visznek vesztőre...

- Busuljon a ló!... Azt felelte. Szerették volna megtudni, kérdezték egyre:

- Mi vitt téged erre, Kaál Samu?!

Összeszorította a vékony pittyét, felhúzta a ritkássárga szemöldeit s hallgatott.

A börtönben sem tudták szólásra birni. Hiába vesződött vele a profosz, a hadbíró; bohókás tekintetet vágott, sunyin vihogott, sőt úgy sandalított az őrnagyra, mintha azt akarná mondani: »Jó, jó!«

Nap-nap után, böjt-böjt után múlott. Nem messze volt Szépasszonyfalva, egyszer csak a tisztje is bejött hozzája.

Hogy örült, hogy törülte a markával a nyulszemeit. A vén profosznak majd kiesett a könyü a szeméből.

Mégis csak áldott jó emberek ezek a tiszt urak.

Szolgát és gazdát magukra hagyta a börtönőr. Az ajtón át hallotta, hogy vigasztalja a báró a matyó-gyereket. S hogy rimánkodott az:

- Tudom, nem tetszik elhagyni!

Kaál Samu jelentkezett másnapon:

- Vallok.

Vallott.

- Kedden volt, a lovat becsméltem - megütött az ostorral!... Meg kell halnod ezért...

Be volt fejezve ezzel a vizsgálat. Elkövetkezett nagy gyorsan az itélet.

Előtte való napon tisztát hozott Kaál Samunak a szülője. Tisztát is, egy kis ennivalót is. Mind a kettővel bebocsátották.

Hadd sírják ki magukat! Sírt is az öregasszony az egész falu helyett. A fiú vigasztalta furcsa beszéddel, mintha megzavarodott volna:

- Eladó-e még a Bándi Ferusék félfertálya az emienk mellett? - szólt fennen s belenyult a lajbija zsebibe, mintha az eladó föld árát akarta volna onnan kivágni.

Még mást is szeretett volna mondani, ejtett is egy-egy szót a gazdájáról, arról, hogy tán-tán hamarább megy haza, mint a többi; de az egész olyan zavaros volt, hogy az öregasszony még jobban nekibúsulta magát.

Kaál Samu fütyürészett, amikor a bírósága elé vitték. A tiszta új ruhája, csizmája, orcája, nagy kajla fülei úgy ragyogtak, mint csákóján a rózsa.

Szinte tetszett az ezredesnek olyan haptákba vágta magát.

- Helyes, fiam! - bátorította néma tekintettel a gazdája, aki ott volt a bíróságban, fessen, mint mindig, de halványan, mint még soha.

Halálra itélték. Orvul lőtt, - akasztófahalálra.

Sárga arcát a szolgának hirtelen árny borította el. De megint csak kiderült, peckesen szalutált, elvezették.

*

Katonáéknál nem késlekednek a megtorlással. Kaál Samut meg se hagyták melegedni a brigádban. Elvették szép katonaruháját, a régit, a parasztit hozták elő a magazinból. Oh, hogy megörült neki. A bekecse zsebében még ott volt - ha két év alatt megszáradt is - az a két szál rozmarin... Ott volt, az volt...

Mégis csak kiesett a könyü a szeméből. Mégis csak hazamegy. Igaz hát, hogy áldja meg az isten... Elkapta a kezét a gazdájának - mert meg-meg csak bejött az hozzá - s csókolta hevesen.

- Csak okosan, okosan! Nem félni! - szólt az s magára hagyta a siralomházban.

Ott ismételgette ő is az édes szülőjének:

- Csak okosan, okosan! Nem félni! Nem is félt már az öregasszony; azt se tudta, hol van, ki fia, ki az istene: úgy rázta a hideg...

Hajnal volt, havas, világos téli hajnal. Az ablakon keresztül be lehetett látni az egész udvart. Tele volt ölfával, csak szélről látszott ki egy vékony gerenda. Civilek mozgolódtak körülte.

Kaál Samu nézte, nézte. Mennyi komédia! - gondolta magában. De azért fázott. Bátorította magát. Talán éhes? Evett s szivarozott. Még félig se szíva ki a virgóniát - azt is a gazdája küldte - elvették a szájából. Több volt mint a fele, ej jó kis szivar! Sajnálta, feltette a polcra.

Megimádkoztatták, kivitték.

Már akkor ott állott az udvaron a százada: valamennyien ünnepi ruhában, cakompak. Intett nekik a fejével, sandalított rájuk a szemével. Biztatni akarta őket, szeretett volna szólni: »fiúk ne féljetek!«

Neki borzongott egy kissé a teste, de nem félt. Félni! Hiszen ott volt százada előtt gazdája, a hatalmas, az erős, a mindenható tiszt. Aranyrojtos ruhájában, mellén a ragyogó rendjellel - kis isten! Kaál Samu nézte, nem tudta levenni róla a szemeit.

Bizalmat, bátorságot, biztosságot szerzett magának e sárga arcból, a hegyesre kifent bajuszból.

Büszkén, majdnem gőgösen ment előre az akasztófa felé.

Arccal a bajtársak felé fordították. A hadbíró őrnagy mormogott valamit, Kaál Samu nem hallotta, nem is volt rá kiváncsi. A gazdájára nézett. Az sárgán, mint egy halott, de kidülledt mellel, mint egy igazi huszár, tekintett rá vissza:

- Csak okosan... nem félni!...

...A hóhér-legények megragadták. Kaál Samu elordította magát:

- Hadnagy úr, ne hagyjon...! Többet nem szólhatott.

Tréfa volt. Végetért. A tiszt imára vezényelt.

*

BRÓDY SÁNDOR

a Magyar Elektronikus Könyvtárban


Bródy Sándor: Apró regények
http://mek.oszk.hu/00600/00626


Bródy Sándor: Az asszonyi szépség 
Többféle apróságok, melyek a czimre vonatkoznak
http://mek.oszk.hu/00600/00627

Bródy Sándor: Bródy Sándor legszebb írásai 
http://mek.oszk.hu/07400/07457

Bródy Sándor: Don Quixote kisasszony 
http://mek.oszk.hu/07400/07450

Bródy Sándor: Egy rossz asszony természetrajza 
Erkölcsrajz
http://mek.oszk.hu/07300/07380

Bródy Sándor: Az ezüst kecske 
http://mek.oszk.hu/00600/00628

Bródy Sándor: Az ezüst kecske ; A nap lovagja 
MVGYOSZ hangoskönyvek
http://mek.oszk.hu/02700/02778

Bródy Sándor - Gozsdu Elek - Petelei István: Nemes rozsda 
Novellák
http://mek.oszk.hu/01000/01061

Bródy Sándor: A szerelem élettana 
Studiumok
http://mek.oszk.hu/07300/07358

Bródy Sándor: Színészvér ; A nap lovagja 
http://mek.oszk.hu/05400/05465

Bródy Sándor: A tanítónő 
Falusi életkép három felvonásban
http://mek.oszk.hu/00600/00629



LAST_UPDATED2
 
Tudat-hasadás PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 02. szerda, 13:02

Géczy Gábor, Józsi bácsi: Tudat-hasadás

https://www.youtube.com/watch?v=3cKhtkBlPkg

 

Megjelenés ideje: 2014 febr. 17

 

http://napielemozsia.hu/programok


Tudatosodás két nézőpontból.

 

A februári Önmeghaladó kurzus keretein belül

 

a Józsi bácsi gondolatai a világról blog szerzője,

 

Sárecz Iván,

 

http://www.ivi.hu/

 

és a népi hagyományokkal foglalkozó, Magfalvát vezető

 

Géczy Gábor

 

vitatja meg egymással véleményét a tudatosodás témájáról.

 

Moderátor: Kiss József Zsolt.

 

 

LAST_UPDATED2
 
Olvasó nők PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 03. csütörtök, 07:20












LAST_UPDATED2
 
A Magyarok Püspöke PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 02. szerda, 11:57

A Magyarok Püspöke,

Prohászka Ottokár szavai nyomán új életre kelt a Nemzet

 

2014. április 02.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

prohaszka_ottokar.jpgHa valakiről valóban elmondható, hogy „a magyarok püspöke” volt, akkor a nyolcvanhét éve, 1927. április 2-án lelkét Teremtőjének átadó Prohászka Ottokárra mindenképpen. A „magyar tunyaság” felkorbácsolója volt, a már Széchenyi István által is annyiszor kárhoztatott „szalmaláng-lelkesedés” ostorozója, aki sohasem győzte elégszer hangsúlyozni, hogy „nem léteznék zsidókérdés, ha a művelt kereszténység nem tagadta volna meg önmagát”, hangsúlyozva, hogy a kereszténység igenis folytonos létharc az önkiválasztottak ellen. Igen, szavai nyomán új életre kelt a Nemzet.

Ezért méltán írhatta halálakor lelki fegyverhordozói közül Bangha Béla jezsuita: „Hogy Prohászkában mit vesztett a magyar katolicizmus, nem jól mondom: a magyar géniusz általában, sőt Európa kereszténysége, sőt az általános emberi kultúra, azt e pillanatban átérezni sem tudjuk, csak lehajtjuk fejünket, mint az atyját vesztett gyermek, és sírunk.” Mert ébresztő volt kortársai között, aki első között ismerte fel, mennyire megreccsent jóval már Trianon előtt a megdönthetetlennek vélt Osztrák-Magyar Monarchia eresztéke, köszönhetően a kiválasztottak „csendes honfoglalásá”-nak és az ezt lehetővé tevő „magyar tunyaság”-nak.



„Nem szeretek zsákbamacskát árulni s a divat miatt az igazságról bölcsen hallgatni, ezért kimondom, hogy Magyarországon jelenleg csendes honfoglalás zajlik: gazdasági logikus folyamat megy végbe, az erősebb legyőzi a gyöngét, vagy hogy a csuka megeszi a pontyot. A magyar nép a gyönge, de ízletes pontocska, a zsidóság a csuka.” – írta, hozzátéve: „Nem léteznék zsidókérdés, ha a művelt kereszténység nem tagadta volna meg önmagát.”

Válasz ez bizony történelmi tragédiáink igazi okára, ezért ajánlotta egyedüli megoldásul a „magyar tunyaság felkorbácsolásá”-t, ezért, hogy a liberalizmus tespedtségéből felocsúdó magyarság ikonjának tekintette, különösen a főiskolai és az egyetemi ifjúság az 1920-as évek elején. Elhunyta után Járó István, a Turul Szövetség országos alvezére például így emlékezett vissza ifjúságunkat felrázó karizmatikus személyére:

„Abban a drágakövekből fűzött gyöngysorban, mely a nagy Püspökre való emlékezésből tevődött össze, lehet-e ragyogóbb diadém, mint Dr. Prohászka Ottokárnak az egyetemi ifjúság iránt érzett olthatatlan szeretete. Ez a szeretet, mely a maga nagyszerűségében glóriát font még életében a legnemesebben gondolkodó fő fölé, kötelezi az ifjúságot, hogy az idők végtelenjéig megőrizze a hálát az iránt, kinek gondolatai és eszméi testet öltve jelentek meg a kommunizmus fertőjéből kimenekedett egyetemi ifjúság minden cselekvésében. Prohászka jelentősége volt a legnagyobb azokban a keresztény eszméktől hevített nagyszerű tettekben, melyek a magyar nemzeti öntudatra ébredt ifjúságot az 1919-20-as időkben vezérelték. Azok a tanok, melyeket Ő hirdetett, nemcsak a kommunizmus, hanem az azt megelőző válságos időkben is, a keresztény fajszeretet védőbástyái voltak.



Prohászka Ottokár sírja


E keresztényi fajszeretettől áthatott antiszemitizmusa azonban sohasem volt konok gyűlölet, mint amilyennek azt az izraeliták beállították, hanem a hazáját a nemzetközi destrukció, a nemzet fogalmát szétroncsoló vallástalanság s az Istent tagadó cinizmus szennyes hullámai elborításától féltő főpap világnézeti felfogásának természetes megnyilvánulása.




Prohászka Ottokár: Az én antiszemitizmusom




Prohászka ledöntött budapesti szobra


Tanításai az ifjúság lelkéből kiváltották a helytállást, az okos megfontolást, a megmaradásnak s az ellenállásnak mindazon eszközeit, melyek alkalmassá teszik a mai generációt minden haza és államellenes eszme magától való távoltartására, s ha kell, letörésére. A mai ifjúság nem a szavak, hanem a tettek nemzedéke. Azok a nagy feladatok, melyek a jövő megoldatlan problémái, kimeríthetetlen erőt kapnak azokban az apostoli megnyilatkozásokban, melyek a nagy Püspököt a keresztény Magyarországért való harcában vezették.

Fáradhatatlan magvetője volt a magyar hazaszeretetnek, lankadatlan hévvel hirdette a szószékről, kathedráról, gyűléseken és mindenütt, ahol csak lángoló szavaival ki tudta nyitni a csüggedő lelkek zárját s felrázta a fásult közönybe visszasüllyedni akarókat.

S a magok televény földbe hullottak. Szavai nyomán új életre kelt a Nemzet, s Ő törhetetlen hittel építette újabb és újabb pilléreit a Feltámadás aranyhídjának. Lelke megérezte, hogy eszméihez legközelebb áll a Haza reménysége: az egyetemi ifjúság. A forradalmak utáni hazafias diákmozgalmakban tevékenyen vett részt. Áldozatkészségével szerető Atyja, igaz Patrónusa volt a diákságnak. Díszes katonája volt annak a csillogó vezérkarnak, mely féltő gonddal irányítja a mai örömtelen idők diákseregét: ajka sohasem szűnt meg buzdítást és erőt önteni a mindennapi élet gigászi küzdelmei között elernyedt izmokba. Ragyogó csillag volt a nagy magyar éjszakában, kinek lehullásával ismét halványabb lett az a mécs, melynek hunyó pislogását messziről százezernyi magyar figyeli. Sírhantját az egész magyar társadalom trikolórja borítja, melyre hódolattal, kegyelettel teszi le koszorúját a keresztény magyar egyetemi ifjúság.”



Prohászka-emléktemplom Székesfehérváron


Ha valaki fellapozza az iménti visszaemlékezést tartalmazó, ifj. dr. Toldy László egyetemi tanár által szerkesztett Prohászka Ottokár Emlékalbumot, valamennyi vallomásából kiderül, hogyProhászka valóban egészen kivételes hatással volt szinte mindenkire. Még azokra is, akik keresztény hitünk és nemzeti eszményeink iránt oly sokáig közönyösek, sőt ellenségesek voltak.Nyisztor Zoltán pápai prelátus, a jeles zsurnaliszta nem véletlenül írhatta róla (Ötven esztendő. Századunk magyar katolikus megújhodása, 1962): „Megjelenése és szereplése mindenütt esemény volt és szószékét olyan tömegekben és úgy állták körül az emberek, mintha egy csillagszemű próféta vagy Krisztust látott apostol érkezett volna.”.

Éppen ezért nem volt a két világháború között olyan nemzeti társulás – párt, mozgalom, egyesület –, amely ne tekintette volna gondolatait iránytűnek. Még akkor is, ha azok képviselőiket sokszor saját gyöngeségeikre emlékeztették. Merthogy Prohászka nem győzött elégszer rávilágítani arra, hogy a hazaszeretet, a nemzeti érzés nem merülhet ki sohasem holmi pohárköszöntői szónoklatokban. Szociális igazságtétel nélkül ugyanis nincsen hiteles nemzeti politika. S erre halála után nem győztek legjobb papjaink emlékeztetni. Így közülük Varga Lászlójezsuita arra figyelmeztetett (Mozgolódás a bolsevizmus ellen. Magyar Kultúra, 1936. december 20.), hogy „amíg a nemzeti érzés, a fajszeretet csak egy szép, misztikus szenvedély marad, amíg csak az elvont hazáért és nemzetért hevül és a rongyos magyarok mellett semmitmondó szánalommal megy vagy robog el, mint a bolsevizmus komoly ellenfele, nem jöhet számba”.

Hiába, sohasem lehet elégszer olvasnunk Prohászkát, a Magyarok Püspökét, akinek szavai nyomán új életre kelt a Nemzet.
 
Jókai és a spicli-lista PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 02. szerda, 17:59

Azokról a „spiclik”-ről


Van egy bécsi módi, amit alkalmilag Pesten is el szoktak kívánni.

Valahányszor a nép az abszolutizmus bűzös börtönéből kiszabadul, ahelyett hogy tele tüdővel színá a szabadság virágos mezejének illatát, még egy kis időre visszatér az elhagyott nyirkos helyekre, hajtóvadászatot tart börtöne férgei után: spicliket keres.

Mint mondám, ez bécsi mód; ott szokták az alkotmányos életet rendesen a spiclik üldözésén kezdeni.

Hogy az abszolutizmus Magyarországon is használta a titkosrendőrség intézményét, az kétségtelen; hanem annak alkatrészei annyira hivatalos egyéniségek, vagy annyira ismeretes szomorú celebritások voltak, hogy ugyan együgyű teremtésnek kellett lenni, aki valami szíve titkát rájuk bízta. Aztán mit is akart megtudni általuk tőlünk a kormány? Hogy mi a germanizálásnak szívünkből-lelkünkből ellene dolgozunk, hogy hazánk állami létéről soha le nem teszünk, hogy epedünk a szabad intézmények után – hogy reméljük a bitorló abszolutizmusnak rettentő összeomlását –, s annak szétrugdalt romjai helyén alkotmányunk újra felépítését? Ezt akarta a titkosrendőrség által megtudni tőlünk az abszolút kormány? Hisz ezt megmondtuk neki nyíltan a szemébe, ahol kívánta, sőt, ha tetszett, írásban is adtuk neki. Ezt meghallani nem volt Dyonis mesterséges fülére szüksége.

Hogy voltak a társadalomnak kétséges jellemű tagjai, kik bizonyos démoniákus ambícióval költött komplottok felfedezésében kerestek ephialtészi hírnevet, s árulkodásukkal jó barátok bizalmas körét vitték hosszú szenvedések próbatüzébe: azt is jól tudom. Számoljanak keblük istenével.

De itt azon szerencsétlen kikiáltott emberekről akarok szólani, akiket a titkos mendemonda ilyenkor ezzel a hátukra akasztott névvel szokott dekorálni: „spicli” – „szaglár”.

Inkább humorisztikus rajzot vázolhatnék e tárgyról, ha többen igen komolyan nem kérdezősködtek volna tőlem, hogy vajon hihető-e ez a városszerte elterjedt szájhagyomány?

Hihető-e az, hogy emberek, kiket eddig tiszteltünk, kikkel naponkint együtt társalogtunk, kikre ügyeinket, dolgainkat rábíztuk, egyszerre csak úgy legyenek előttünk bemutatva, mint társadalmi kémek, a titkosrendőrség bérencei?

Sőt, a napokban már egy hosszú írott lajstromát is beküldték hozzám a rendbe szedett spicliknek, szám szerint hetvenhatnak (!) , kiknek neveik mellé az összegek is ki vannak téve, miket szolgálataikért húztak; a legfelső 5000 forint, a legalsó 3000 forint. (Ez egy pipakupakoló neve után áll: vajon mi feladatot szánt ennek a szegény ördögnek a szájhagyomány? Tán a Kazinczy-pipák viselőit kellett evidenciában tartania?)

A legtöbb csihésnek kikiáltott persze kávés és korcsmáros; vannak azután grófok, bárók, doktorok, ügyvédek, királyi tanácsosok, nyugalmazott katonatisztek, hivatalnokok, iparosok, szerkesztők, tanárok, szolgák, örömleányok, boltosok, bankárok, papok, szerzetesek, sőt még jámbor cigány brúgósok is.

A lajstrom eredetére nézve az állíttatik, hogy azt egy beavatott toll írta ki az eredeti fekete könyvből, mely a pénzkiosztást is kontraszignálta.

A beküldő nagy betűkkel írta utána: „Én nem hiszem.”

Azt nagyon is jól teszi, ha ezzel a hittel nem terheli a lelkét. Egészen mások, sokkal nagyobb emberek voltak azok, akik akkor Magyarország sírját ásták, s ha már azoknak megbocsátottunk, az apraját ugyan ne üldözzük.

Annyival kevésbé, mert az üldözés méltatlan fegyver volna kezünkben.

Ha valaki vétett a haza és a honfiak ellen, s oly helyen áll, hol újra véthet, mondjuk meg szemébe, ami való; de háta mögött alattomban ne orgyilkoljuk le senki jó hírnevét.

Ez a spicli-kergetés nem egyéb, mint a kenyértársak versengése. Egyik üzletember a másikat kikiáltja titkos kémnek, hogy a publikumát elhajhássza; egyik cigány zenebanda a másikat vádolja kémkedéssel; sőt, még a tivornyaházak főnöknői is ily úton iparkodnak rosszabbítani egymás becsületét. Tisztességes küzdtér-e ez?

S midőn látunk az elrágalmazottak között olyan derék, becsületes hazafiakat is, kiknek nincs egyéb bűnük, mint hogy nem lehetnek szerencsések népszerűséggel dicsekedhetni, hogy tán nem barátjai az újabb koreszméknek, de azért a maguk emberségéből élő független emberek: lehetetlen, hogy a pártellenfelek védelmére szót ne emeljünk, kimondva azt, hogy a titkos vádaskodás nem találkozik helyeslésünkkel.

Szembe, aki nem szeret!

A francia nagy nemzeti mozgalom napjaiban azt írták az utcaszegletekre: „mort au voleur!” (halál fejére, aki lop!) Ezt a jelszót felírhatjuk mi is. S valakinek a becsületét ellopni nemcsak azért legsúlyosabb, mert a becsület a legdrágább kincse mindenkinek, hanem azért is, mert azt legnehezebb visszaadni.



 

LAST_UPDATED2
 
BYRON: DON JUAN PDF Nyomtatás E-mail
2014. március 28. péntek, 08:08

 

Fájl:Lord Byron coloured drawing.png

REMEKÍRÓK KÉPES KÖNYVTÁRA

SZERKESZTI
RADÓ ANTAL

BYRON


DON JUAN



FORDITOTTA
ÁBRÁNYI EMIL



 

BUDAPEST
LAMPEL RÓBERT (WODIANER F. ÉS FIAI)
CS. ÉS KIR. UDV. KÖNYVKERESKEDÉS KIADÁSA

AZ ATHENAEUM RÉSZVÉNYTÁRSULAT
BELEEGYEZÉSÉVEL.

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu



TARTALOM

ELSŐ RÉSZ
BEVEZETÉS.
AJÁNLÁS.
ELSŐ ÉNEK.
MÁSODIK ÉNEK.
HARMADIK ÉNEK.
NEGYEDIK ÉNEK.
ÖTÖDIK ÉNEK.
HATODIK ÉNEK.

MÁSODIK RÉSZ

HETEDIK ÉNEK.
NYOLCZADIK ÉNEK.
KILENCZEDIK ÉNEK.
TIZEDIK ÉNEK.
TIZENEGYEDIK ÉNEK.
TIZENKETTEDIK ÉNEK.
TIZENHARMADIK ÉNEK.
TIZENNEGYEDIK ÉNEK.
TIZENÖTÖDIK ÉNEK.
TIZENHATODIK ÉNEK.

 






ELSŐ RÉSZ



BEVEZETÉS.

Don Juant, a híres spanyol nőcsábító névrokonát és sok tekintetben követőjét (több idealizmussal fölruházva és modernebb köntösben) Byron énekek hosszú során át akarta végig vezetni a világon. Huszonnégy énekre szabta verses regényét és az volt a terve, hogy Juánt - Angliából kiragadva - Németországba, majd Franciaországba viszi, ahol a forradalmárok doktor Guillotine ügyes gépén fejét veszik. Legutoljára - hogy a tréfa teljes legyen - az alvilágba vitte volna, ahová előde is lekerült. Ez volt a terve, de a halál közbe kontárkodott. Tizenhat éneket készített el Byron 1818-tól 1824-ig. Akkor Görögországba ment, hogy a török iga ellen fellázadt görögökért harczoljon. Elvetette tollat, de a kardot nem sokáig forgathatta. Nem harc, - mocsárláz ölte meg Missolunghiban, éppen husvét szombatján, mikor a föltámadást kezdték hirdetni a föltámadó szabadság földjén. Don Juan tizenhat éneke így is többet ér, mint sok teljesen bevégzett eposz. Monumentális mű, mely magasan kiemelkedik az idők árjából és mint góth stylben emelt remek építmény: a fenség és a kellem, a komorság és a kecses czifrázatok, a csillogó színek és a groteszk figurák keveréke.

Don Juan szatirikus korrajz, de valamennyi - még ezután következendő - kor számára készült, annyi benne az élet-igazság. Erős, hatalmas, mint a római klasszikusok szatyrai, de szebb és vonzóbb azoknál, mert a modern költészet pompás színeivel van elárasztva. Juvenál rajza Hugo Viktor ecsetével kifestve. Széles és változatos, komoly és víg, bájos és borzalmas, mint az élet maga. Reflexiók, képek, leirások pazar-gazdagon követik egymást. Minden emberi szenvedély megnyilatkozik benne a legmagasztosabbtól a legaljasabbig. Szerelem és diplomáczia, hűség és kaczérság, kalózok és miniszterek, szultánok és udvari költők, hadvezérek és diadalmas dandyk sürögnek előttünk tarka rajokban. Viharos tengerek és eszeveszett háborúk megdöbbentő sorozatát kapjuk. A cselekvény folytonosan csapong, de a szétfutó részleteket a styl eredetisége, felűlmúlhatatlan virtuózitása tartja össze; egységessé teszi az a csodálatos hang, melyben Rousseau érzelmessége Voltaire iróniájával párosúl. Van benne éppen annyi költészet, mint Childe Harold-ban, de fölötte áll Haroldnak élethűség, változatosság és humor tekintetében. Aki olvassa, érzi, hogy Shakespere óta nem volt nagyobb költője Angliának, helyesebben: az emberiségnek; senkisem gyűjtött annyi életigazságot, senkisem nyúlt mélyebben és biztosabb fogással az emberi természet rejtekeibe. Igaz ugyan, hogy Byron életbölcsessége a saját alanyiságán szürődik keresztül és abban a félig komor, félig tündöklő színvegyületben, mely egyéniségéből árad, az általános igazság nem mindenütt domborodik ki oly plasztikusan, mint a britt óriásnál, aki egy - idők és emberek fölött álló - istenség magas elfogulatlanságával mérlegel; de ami benne hiánynak látszik, még az is erénynyé lesz: a szubjektiv költő erényévé, aki annál érdekesebb és lebilincselőbb, mennél közvetlenebbül tükrözi önmagát és önmagában a világot.

Harmincz éves korában fogott bele Byron Don Juan irásába. Ez a kor másoknál is a tapasztalások gyarapodását jelenti, de Byron - géniuszából, helyzetéből és életmódjából kifolyólag - százszor annyit átélt, százszor annyit tapasztalt, mint mások. Harmincz éves koráig átélte a legnagyobb dicsőséget és a legnagyobb megaláztatást, amiben ember valaha részesült. Az érzések mily változatossága, az ellentétes benyomások mily roppant tömege tárul elénk, ha élettörténetére csak futó pillantást vetünk is!

Nemes és gyöngédségre hajló kedélyét már gyermekkorában megmérgezi az elvált szülők viszálykodása; ránehezedik a könnyelmű apa léhasága és a túlszenvedélyes anyának őrültségig fokozódó féktelensége, mely egyik pillanatban szerelmes csókokkal borítja, másik pillanatban kalapácscsal, fejszével dobálja meg fiát, sőt - ami jobban fáj minden ütlegnél - csúfolja sántasága miatt, elferdült lábát veti szemére, mely a rosszul nevelt, szenvedélyes, hiú gyermeket úgy is végtelenül bántotta és forrása volt annak a melanchóliának, melytől a »szatírlábú Apolló« soha szabadúlni nem birt.

Hét éves korában beleszeret egy 14 éves leányba (Duff Mariba) és epedve bolyong Skóczia bérczei közt. 15 éves korában tartósabb és nagyobb szerelemre gyúlad pár évvel idősebb rokona, Chaworth kisasszony iránt, aki a szerelmes diákot természetesen nem veszi komolyan és férjhez megy egy Musters nevű derék gentlemanhez. Byron keserve határtalan, de bánata egyúttal megnyitja poétai erét és a szívtelenhez egy pár szép verset ír. Első zsengéit Hours of Idleness (»Henyeség órái«) címen 19 éves korában bocsátja közre, még a cambridgei kollégium porát sem rázva le saruiról. A versek többnyire gyöngék, bár egyes darabjai a későbbi nagy költőre vallanak, de a versekhez írt bevezetés az önérzetes szenvelgésnek oly kihívó hangján van írva, oly gőgös szerénységgel emlegeti, hogy társadalmi állásánál fogva más kötelességek várván rá, e kisérlete valószinűleg első és utolsó, hogy a demokrata kritikusok dühbe jönnek és kiméletlenül megtépik, különösen a liberálisok rettegett irodalmi közlönye, az Edinburgh Review, mely nevetségessé teszi a kiskorú lord szárnypróbálgatását.

1809-ben nagykorú lesz és 21 éves korában elfoglalja helyét a lordok házában; az illusztris testület - nem sejtve, mily géniusz lépett közéjük - lenézőleg fogadja; ugyanakkor jelen meg Angol költők és skót kritikusok czímü verses pamfletje is, mely páratlan gorombasággal első sorban az edinburgi szemle íróit páholja, de amellett nagyokat csíp vagy üt az akkori angol irodalom összes elismert tekintélyein és ellenségévé teszi valamennyit.

Nagybátyja halála megszerzi részére a Byronok ősi fészkét, a newsteadi apátság kolostorából átalakított kastélyszerű házat, rengeteg folyosóival és nagy termeivel, ahol vagy mélán kotol egymagában, vagy pajtásaival dőzsöl bachans szilajsággal. Eladósodva bár, de nagyobb összeg készpénzhez jutva, évekig tartó külföldi útra indul 1809 junius havában,Hobhouse-zal, aki fidus Achatese volt koporsója zártáig. Lissabonon, Sevillán, Maltán, Albánián keresztül Athénbe megy, ahol hónapokig mereng a romba dőlt görög világ örök szép omladékain; kalandos exkurziókat tesz Konstantinápolyig; fölmegy a Parnasszusra és nagy bravourral ussza át a Hellespontot; kirándulásai közben megirjaChilde Harold I. és II. énekét.

Két évi távollét után, 1811-ben visszatér Angliába, eltemeti édes anyját és Londonba költözik, hogy a falusi bacchanáliákat világvárosias tivornyával cserélje föl. 1812-ben, február 27-én megtartja szűzbeszédét a lordok házában, közepes hatással, de ugyanakkor megjelen Childe Harold két éneke és Anglia másnap a 24 éves lord-poéta lábai előtt hever. Feltárul előtte minden ajtó, bálványa lesz a londoni társaságnak, térdig gázol dicsőségben, babérban. Még azok is hódolattal, engesztelődve közelednek, a kik érezték az »English Bards and Scotch Reviewers« epés marását. (Ezek közé tartozott Scott Walter és Moore Tamás, a nagy ír költő, kivált az utóbbi, a ki ettől kezdve hűséges barátja lett.)

Huszonhét éves korában házasságra lép Millbanke Annával, dúsgazdag család egyetlen leányával, részint őszinte érdeklődésből, részint számításból, rongált anyagi viszonyaira való tekintettel. Tűz és víz lépett itt házasságra; lobogó lángú, féktelen poétai szeszély párosult hűvös, pedáns rendszeretettel, korlátolt felfogással. Byron képtelen legyőzni magát, felesége képtelen megérteni férjét és egy év leteltével a házasság felbomlik. Nem Byron bontja fel, hanem az asszony. Alig szűli meg leányát, mindent összepakol (a gyermeket is) s a gyanútlan férjet váratlanul a faképnél hagyja. Gyöngéd levélben tudatja vele, hogy többé ebben az életben nem kivánja látni, és orvosokat küld hozzá: vizsgálnák meg, vajjon helyén van-e az esze? Ugyanekkor Anglián kannibáli bőszültség vesz erőt; ugyanaz a társadalom, mely bálványként emelte vállaira, most űzőbe veszi és kirugja, mint egy »rühös kutyát« s gúnykaczajjal hajítja utána összedöntött családi oltárának omladékait. Aki egy álerkölcsében megvadult nemzet rút hálátlanságáról és gonosz kegyetlenségéről hű képet akar nyerni, olvassa végig Macaulaynak Byronról írt remek tanulmányát. E bevezetés rövid kerete nem engedi meg, hogy a válás okaival foglalkozzunk és igyekezzünk bizonyítani, hogy Byron dicsőségét, becsületét, mindazt, a mi egy férfiú előtt szent és drága: oktalan dühvel, túlzott felháborodással áldozta fel a britt közvélemény. Csak egyre mutatunk rá, mint tárgyunkhoz tartozóra: kétségtelen, hogy a britt társadalomnak csúf eljárása nélkül »Don Juan«, ha létre jött volna is, nem a mai formájában jött volna létre, azaz: kimaradt volna belőle sok durva és czinikus rész, kimaradt volna sok olyan, amilyenre csak egy vérig sértett, bosszut lihegő, dúlt kedély ragadtathatja magát. Byron nemes idealizmusa Don Juanban is megnyilatkozik, sőt itt talán - éppen az ellentét erejénél fogva - sokkal fényesebb részletekben, mint bármely más költői munkájában, de mindenütt eszébe jut a szenvedett sérelem, mindenütt érzi a »művelt társadalom« kétszinüségét és illemmel álczázott brutalitását, mindenütt triumfáló ellenségeit látja, akik hatalmukat és népszerűségüket szolgalelkűségnek vagy képmutatásnak köszönhetik; csömörétől és bosszuvágyától hajtva, kegyetlen gyönyörűséget abban talál, hogy saját magával együtt minduntalan gúny tárgyává tegye hazáját, honfitársait, az egész emberiséget. Bocsánatot nem kap más, csak a görög hajadon, akihez - magányos szigetén - a külvilág romlottsága nem férkőzhetett és aki meghal nagy, igaz szerelmében (Hajdé); nem kap más, csak az ártatlan gyermekleányka, akit Juán az Izmaila ostrománál elesett hősök tetemei közül szabadít ki (Leila); nem kap más, csak az őserdők remetéje, aki fut a czivilizált emberek inváziója elől és fiait szabad embereknek neveli a vadon üde magányában(Boon tábornok); nem kap más, csak a mélabús, fenséges kedélyű, főrangú árvalány, aki a saját nemes érzületébe zárkózva, idegenül és elérhetetlen magasból nézi a mesterkélt, kapaszkodó, érdekleső tömeg lármás bohózatát (Raby Róra). Mily felséges részei ezek Don Juannak!

Angliából való kiüldöztetése után Flandrián át Svájczba, onnan Velenczébe menekült. Itt, a lagúnák titokszerű városában, ahol élvezet, mámor, művészet, szerelmeskedés, vígság és melanchólia édesbús összhangba foly, itt kezdte írni »Don Juan«-t 1818-ban, 30 éves korában, »letarolt szívvel, fehéredő hajjal, tapasztalások roppant tömegével«. Kezdetben, úgy látszik, csak az lebegett előtte, hogy - mintegy a maga mulatságául - néhány száz pajkos stanzát írjon az olasz Pulci modorában. E fajta műve, »Beppo« (1817-ben jelent meg) nagy tetszést aratott és a sikert tapasztalva, most ezen a nyomon akart haladni; de hovatovább mind jobban érezte, hogy »Don Juan« költői működésének csúcspontjává lesz; érezte, hogy »Don Juan«-ban ő teremti meg a »XIX-ik század époszát, mely épp oly jó a mi korunknak, mint amily jó volt az Iliász a Homér korának«.

1819 január 25-én írja kiadójának, Murray-nek, aki az első ének kéziratával szemben aggályoskodott: »Nyomassa ki egészen, kivéve természetesen a Castlereaghra vonatkozó sorokat, mert most - távol lévén - nem szállhatnék vele szembe. Egyebekben pedig tiltakozom. Ha van a dolognak költői értéke, meg fog állani; ha nincs, bukni fog; a többi üres szóbeszéd. Ily esetekben csak az unalmasság öl. Ami a képmutatók lármáját illeti, azt mindig megvetettem, megvetem most is. Ha ön ezt a prüderiát jogosnak találja, akkor ki kell hogy hagyja Ariosto, Lafontaine, Shakespere, Beaumont, Fletcher, Massinger, Ford és a II. Károly korabeli írók felét; ki kell hogy hagyjon valamit a legtöbb íróból, akik Pope előtt írtak és akiket olvasni érdemes, sőt magából Popeból is nagyon sokat.«

1819 febr. 1-én. - »Ha jóakaróim azzal állanának elő, hogy a költemény rossz, szívesen megnyugodnám; de éppen az ellenkezőt állítják és morálról beszélnek; ez az első eset, hogy e szót olyan emberektől hallom, akik nem hunczutok, s akik nem érdekből emlegetik. Én amellett maradok, hogy ennél morálisabb költeményt nem is írtak, de ha valaki nem találja meg benne a morált, az az ő hibája, nem az enyém.«

Don Juan két első éneke 1819 július havában jelent meg Londonban, névtelenül, de hatalmas erejéből, megragadó irályából rögtön kiérezték, hogy más nem írhatta, csak lord Byron. A hatás minden irányban rendkívüli volt, méltó e rendkívüli műhöz. És az ellentétes vélemények folyton-folyvást megújultak a további énekek sorozatos megjelenésekor, egészen a költő haláláig. (Ekkor az ócsárlók kezdtek elnémulni és a magasztalók kerekedtek fölül.) Az angol sajtó egy része őszinte - vagy tettetett - megbotránkozásában kigyót-békát kiáltott rá és a szerzőt Anglia szégyenének nevezte, akin gonoszság dolgában csak a Sátán tehet túl, ha ugyan ily elvetemültség egyáltalán fokozható. - A tory-újságok versenyezve rontottak neki, egyik pokrócz-gorombán, a másik krokodilkönnyeket ejtve a fölött, hogy Anglia legkiválóbb költője ily ocsmányságok megaranyozására használja föl ragyogó tehetségét. Mert azt legádázabb ellenségei sem tagadhatták, hogy a Don Juan költői tartalma fényes és elragadó; hogy az »erkölcstelenségnek ezt az Odysseáját« (Watkins jellemzése) a költészet fensége lengi körül. Beismerték, hogy a »költő géniusza sehol sem nyilvánult nagyszerűbben« és valamelyik havi vagy negyedhavi szemle írója így kiáltott föl: »Don Juan egyben dicsősége és gyalázata irodalmunknak. (It is at once the glory and disgrace of our literature.) A fajtalan szatyr kecske-lába szörnyeteg-módon párosul benne a géniusz angyalszárnyával.« - William Hazlitt rímbe szedett Tristam Shandy-nek csúfolta. Néróhoz is hasonlították, aki lantot penget az égő Róma fölött. Don Juan lángba borít minden erkölcsöt és kárpótlásul »egy kis harmóniát« nyújt.

De valószinűleg jobban és hívebben kifejezte a közhangulatot az az elmés úr, aki 1821-ben »John Bull« névaláírással Lord Byronhoz intézett nyilt levelében ezt írta: »Ez az egyetlen igaz mű, amit ön alkotott; és ez élni fog még akkor is, mikor már valamennyi munkája - Childe Harolddal együtt - régen kikopott a világból. Don Juant úgy nézem, mint az ön legjobb művét; kétségkívül a legszellemesebb, a legőszintébb, a legérdekesebb és a legköltőibb, s valamennyi ember úgy gondolkozik mint én, ámbár nem elég bátrak bevallani. Tíz stanzája többet ér, mint az egész Manfred, noha Manfred is szép költemény a maga nemében. Valóban ideám se volt arról, hogy ön mily pompás, ügyes fiú, míg el nem olvastam aDon Juánt. Szerény véleményem szerint a mai literatúra műveiből kevés fog megérni akárcsak ötven évet is. De a Don Juan igen, mert természetesség van benne, mert irálya könnyed, mert teljesen az életet tükrözi.«

A névtelen író bírálata és jövendölése teljesen bevált, mert íme, Don Juan - 68 évvel Byron halála és a XVI-ik ének megjelente után - virágzó egészségben él a XIX-ik század végén; húmora, fensége, ragyogó színpompája elsőséget követel a »fin de siècle« írói és írócskái közt is. Mint minden öröknek alkotott mű, a halhatatlanság frisseségét, ifjuságát sugározza. Hol vannak a Wordsworthok, Southeyk és mindazok, akiket a kortársak irígysége vagy elfogultsága Byron rovására magasztalt, sőt Byron fölé helyezett? Még Scott Walter is mily halvány, színehagyott, elavult. Moore keleti koloritjából mennyit elrabolt az idő. Ellenben Don Juan megmaradt épnek, erősnek; rajza, elmélkedése beleillik a mi korunkba is; igazságára nem cáfol rá a mi korunk sem. Hatása még ma is érezhető a világirodalomban, egykor pedig dominálta Európa legkiválóbb költői egyéniségeit. Anyegin egyenes leszármazása Don Juannak. Puskin az orosz regényhősben mintegy a Don Juan férfikorát ecsetelte. Heinében e hatás nyomai nyilvánvalók, sőt hullámverése AranyJánosig elhatolt. A töredéknek maradt »Bolond Istók« első énekében Arany kedélyét az a hangulat rezdíti meg, mely Byron Don Juánján végig vonul. Don Juan megmaradt és meg fog maradni örökké az újkori poézis egyik remekének, homlokán Goethe mondatával: »Don Juan ist ein grenzenlos geniales Werk.« (»Don Juan végtelenül genialis mű.«)

Ami az annak idején fölhozott vádakat illeti, azokat az idő már régen valódi értékükre szállította le. Igaz, hogy irodalmi és politikai ellenségeit kiméletlenül, sőt kegyetlenül ostorozta e műben, de érdemeltek-e jobb bánásmódot? Csak a kölcsönt fizette vissza kamatostul. Igaz, hogy Southeyt, a poéta laureatust, nyúzta, mint Apolló Marsyast, de nemSouthey volt-e a kihívó? A »Vision of Judgment« provokáló előszavában nem Southey tört-e pálcát Byron fölött egy renegát szigorával és egy hivatalos poéta pöffeszkedésével? Nem Southey, III-ik György dicsőítője, mondta-e alávalónak Byront, a szabadság dicsőítőjét? Igaz, hogy Castlereagh lordról az »Ajánlás«-ban és Don Juan sok más részében iszonyú stanzákat röpített világgá, de nem mondták-e mások is (»higgadtabb« fők Byronnál) a »bigott torysmus« e miniszterét, Irland elnyomóját és a legkontárabb szónokot, aki valaha Anglia miniszterelnöki székében ült, a Waterloo után beállott európai reakczió egyik legaljasabb eszközének? Igaz, hogy III. és IV. Györgyről illoyális, csúfondáros módon beszélt, de a Györgyök uralkodása nem volt-e botrányos? Igaz, hogy az angol társadalomra egy társzekérre való gúnyt és gorombaságot zúdított, kivált a második rész utolsó énekeiben (Juant csak azért vitte kedves angoljai közé, hogy ezzel a vitriollal nyakon önthesse őket), de nem volt-e jogos a visszatorlás és némi túlzás ellenére nem volt-e találó a szatirikus kép?

Az erkölcstelenség vádjára ő maga megfelelt és védelme teljesen igaz. Lerántani a leplet, egy álszent társadalomról, mely a külső tisztesség formái közt óvatosan vétkezik; törvényt ül a meggondolatlan bűnös fölött és titkon - sokkal ügyesebben - maga is megszegi a törvényt; erényt, önmegtartóztatást prédikál és suttyomban elfogad minden kinálkozó gyönyört: lerántani a leplet ilyen társadalomról talán »durvaság«, talán »paraszt tempó«, talán - »rosszakarat«, de semmiesetre sem erkölcstelenség. A valódi erényből Byron sohasem űzött csúfot, a valódi ártatlanság, a valódi hősiesség, az emberben rejlő szép tulajdonok előtt mindig tisztelettel hajolt meg. Ennek ellenkezőjét Don Juanból senki sem mutathatja ki.

Mikor Byron Görögországban befejezte életét és halála híre Angliába érkezett, Scott Walter nekrológot írt, melyben költő-társát nagy lélekkel magasztalta és jellemét mély értelemmel fejtegette. Ebben fordul elő:

»Lord Byron hibái nem roszszívűségből eredtek, - mert a természet nem követett el akkora szabálytalanságot, hogy ily rendkívüli tehetséget tökéletlen erkölcsi érzékkel párosított volna, - sem abból, mintha nem tudta volna csodálni az erényt. Gyöngédebb, fogékonyabb szíve nem volt senkinek; senkinek se volt gyorsabb és nyiltabb keze ott, ahol inségen kellett segíteni; és nem volt soha lélek, mely lelkesebben csodált volna nemes akciókat, föltéve, hogy meg volt győződve a szereplők önzéstelenségéről. Jóbarát, vagy vonzalommal, tiszta szándékkal közeledők intéseire gyakran nagy súlyt fektetett, de csak kevesen vállalkoztak ily kényes feladatra. Kifogásokat nehezen tűrt és a gáncs megerősítette hibáiban; úgy hogy gyakran hasonlított a daliás, tüzes csataménhez: belerohant a kardba, mely megsebezte. Magán-életének legkínosabb válságában e türelmetlen ingerlékenység oly fokra hágott, hogy a spanyol czirkuszok nemes vérű áldozatához volt hasonló, mely nagyobb dühbe jön a korláton kívül álló hitvány tömeg hurrogatásaira, mint a méltóbb és - úgyszólván - legitimált ellenfél lándsadöféseire. Szóval: legtöbb hibája éppen abból a haragos vágyból eredt, hogymegdaczolja gáncsolóit; hogy - mint Dryden despotája - megmutassa hatalmát.«

Találóbb és szebb jellemzést Byronról nem igen mondtak. Minden szavát aláírhatjuk, mert ez az igazság.

Ezzel a teljes magyar Don Juant átadom irodalmunknak és olvasó közönségünknek, azzal a kéréssel, hogy fogyatkozásait némileg mentse ki előttük a vállalkozás nehézsége, és azzal az óhajjal: bár találnának benne annyi élvezetet, amennyit e munka énnekem okozott.

Húsz esztendő fekszik a fordítás első kezdetei és befejezése közt.

Lassan, nagyobb időközökben készült, mert sohasem ültem hozzá közönynyel; sohasem közeledtem hozzá máskép, mint a kedv és hangulat legjavával. És most, mikor a munkának végére jutottam, szinte nehezen esik megválnom tőle, mint egy bizalmas, kedves ismerőstől, aki ragyogó szellemével sokszor gyönyörködtetett, bölcs humorával sokszor megvigasztalt.

Á. E.

 

 

LAST_UPDATED2
 
"Undorító, őrült világ ez, ez a farizeus Európa!” PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 02. szerda, 06:53


"Undorító, őrült világ ez, ez a farizeus Európa!”

2014. március 30.

Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Nemzeti klasszikusaink hallhatatlanságát mi sem jelzi jobban, mint üzeneteik soha meg nem fakulása, utókort megszégyenítő igazságaik perzselő tüze. A száztizennégy éve, 1900. március 31-én született (és 1957. október 3-án elhunyt) Szabó Lőrinc ilyen klasszikusunk, aki elsősorban a szerelem, a gyermek és a természet szépségeinek Petőfi Sándort, Kosztolányi Dezsőt, Vajda Jánost idéző költőjeként és Arany János, Tóth Árpád, Babits Mihály nyomdokába lépő műfordítóként, azonban irodalomkritikai írásai és magyarságversei alapján alig ismerős. Alig bizony, hiszen volt, hogy így fakadt ki: „Undorító, őrült világ ez, ez a farizeus Európa!”. Politikailag inkorrekten, ugyebár.

„Ami bennem emberi és ami magyar, az nem két érintkező kör. Vagyok én, a középpont: van a családom, az első kör: a hazám, a nagyobbik új kör: aztán jönnek a továbbiak, az egyre távolodó határúak: az európai kultúrközösség, aztán, messze, az emberiség, aztán a tudásom határai és aztán a transzcendentális világ. Természetes, hogy a hazám közelebb van, mint az emberiség, természetes, hogy ami a szívemhez simul, annak jobban érzem a melegét, mint amiről csak képzetem vagy álmom van.”

Megszívlelendő sorok tőle 1942-ből. 1922-től rendszeresen írt irodalmi, színikritikai tanulmányokat, tárcákat, úti jegyzeteket a Pesti Hírlap, a Magyarország, az Est, a Valóság, az Új Idők és a Nyugat (megszűnése után a Magyar Csillag) hasábjain, miközben 1927-ben szépirodalmi lapot alapított (Pandora), amely azonban hamarosan megszűnt. Prózájának önálló kötetbe való összegyűjtését először Simon István kísérelte meg 1967-ben (A költészet dicsérete), majd Kabdebó Lóránt 1974-ben (Napló, levelek, cikkek), tíz év múlva pedig Steinert Ágota (Könyvek és emberek az életemben).

Habár e három kötet sok sorsdöntő tanulmányát közölte, korántsem teljesek. A negyedik, mára antikváriumi ritkasággá vált Szabó Lőrinc-prózakötet, a Magyar sors és fehér szarvas (1994), 41 írást tartalmaz, már korábban közölteket és addig még kéziratosakat. Kiderül belőle, hogy az említett három válogatás mennyire megnyirbált, így a Simon István-féle válogatás például nem is jelezte a kihagyásokat, azt a látszatot keltve, hogy csonkítatlan.

A „Magyar sors és fehér szarvas”-ból kiderül, hogy távol állt a liberális sajtóberkekből a Németh László által nem ok nélkül „híg magyarok”-nak nevezettek kirobbantotta „népi-urbánus” vitától, amit tükröz, hogy noha írt a Nyugatba, mégsem lett „nyugatos”. „Ami a hamis pontból induló érvek tartalmát és a felvázolt ellenképet illeti: a saját gőgjébe vakult „urbanitás” nem tud elképzelni más kultúrát, más erőt, más jelentőséget, csak „urbánusat”, és ezért a népet is „urbanizálni” akarja. Ez az alapvető tévedés, ebből ered a többi.” – vallja. 

Ebből, amiért is a leginkább Braun Róbert és Zsolt (Steiner) Béla-féle „urbánusoknak” a nép, a parasztság kultúráját, szerintük alacsony szókincsét érintő megjegyzéseikre önérzetesen feleli – Herman Ottóra hivatkozva –, hogy „a „kulturálatlan magyar halásznak csak a szókincse is háromezer szó”. Így nem csoda, hogy Shakespeare szonettjei tolmácsolásában felülmúlják az eredetit, hiszen ugyanazt vallotta, amit Veres Péter (Én nem mehetek el innen):

Azt mondta egyszer valaki, úgy mondják, egy görög bölcs: 

„Adj egy szilárd pontot és kifordítom sarkaiból a világot.” 
Én megtaláltam azt a pontot, legalább is önmagam számára. 
Ez a föld, amelyen élünk: 
a sziksós puszta, a ragadós televény, a szaladó homok 
és a tízmillió magyar, aki benne él. 

Hogy szép e a mi hazánk, szebb-e, mint másoké, 
nem tudom, nem is keresem: 
hogy fegyverrel hódítottuk, vagy munkával szereztük, 
beköltöztünk-e, vagy a földből nőttünk: 
mindegy ma már – egyek vagyunk vele. 
Napunk közös a többiekkel, de a mi csíráinkat is felébreszti, 
a felhők elszállnak, de esőjüktől a mi füveink is nőnek: 
a mások szép és gazdag földjét én hát nem irigylem. 

Ezért, amint írta, a népi élettől, gondolkodástól, nyelvtől „nem érzem magam idegennek”, mert „amennyire elkülönböztet a paraszti élet élményanyagának hiánya, annyira összekapcsol – gondolom – az egyszerű kifejezésmód”. Számára így irodalmunk értékóceán, amelynek minden cseppje életforrás. Így művészileg s világnézetileg nagyon is különböző életművek –mint a költő Erdélyi Józsefé és az író Herczeg Ferencé, Tormay Cécile-é (amint A stílus és szellem főirányai az újabb magyar költészetben című, először éppen ebben a prózakötetében megjelent, 1939-ből való írása mutatja) – nála ebbe az óceánba ömlenek bele.

Igen, ezért – Szabó Dezső egykor Tóth Árpádra és Juhász Gyulára vonatkozó fordulatával élve – ő is az „irodalom szentje”, mert tudja, hogy ennek az értékóceánnak milyen gazdag az összetétele, mennyire igaz, amit „a magyar irodalomtörténet-írás atyja”-ként elkeresztelt Toldy Ferenc meglátott 1856-ban: „Irodalmunkban nem sokan ragyogtak, de sokan munkálkodtak hasznosan: s fénytelen, de hasznos munka is ismertetésre és hálára méltó.”.

Kiderül e posztumusz kötetéből az is, milyen műgonddal csiszolta verseit, írásait! Ma, a művészet haláltáncot járásakor nem lehet nem megrendülnünk ősnyelvünk iránti csaknem vallásos tiszteletén, sőt hódolatán. Ebben is rokona Berzsenyi Dánielnek, aki például „A magyarokhoz” című, „Romlásnak indult hajdan erős magyar” kezdetű ódáját közel tíz éven át csiszolta, akárcsak az ókori klasszikusok közül Horatius, aki szerint jobb, ha kilenc évig marad a vers az asztalfiókban („nonum prematur in annum”), amíg a költő megérleli.

Ady Endre, Alföldi Géza, József Attila, Erdélyi József, Gulyás Pál, Mécs László, Sajó Sándor, Reményik Sándor, Sértő Kálmán és Wass Albert metafizikai mélységeit, népköltészetünk Arany László, Gyulai Pál, Kálmány Lajos István összegyűjtötte örökségét idéző életművével hitelesítette felismerése igazságát, azt, hogy „a költészet és a valóság egy és ugyanaz, nem kell különválasztani egyiket a másiktól”. Nem is lehet. Az élet művészet nélkül gondolatszegénység, a művészet élet híján viszont csupán elefántcsonttornyúság. 

Sorai ezért mentesek a szokatlan képzettársításoktól, a melléknévi igenévképzés kortársaitól megszokott mesterkéltségeitől. Ősélményét – amint „Tücsökzene”-versciklusa is elárulja – az jelentette, hogy kisgyermekként Debrecenben az „órás”cégfeliratot eleinte „óriás”-nak olvasta, majd kétségbeesetten kérdezte: „ki lopta el az i-t”?. Innen gyermeki őszinteségű művészi célkeresése, belső vívódássorozata, állandó önjavítása.

Bár prózájának gondolatteljességét mindmáig igyekszik elfeledtetni a hivatalos irodalompolitika, jövőnk irodalomtanárai is meríthetnének stíluskészletéből és gondolatvilágából. Szomorúan tapasztalta például már ő is, hogy gyakran még legjobb irodalomtörténészeink sem tesznek gyakorta mást, mint költőink verseit elemzés, értelmezés címén prózára átírják, holott

„akárhogy cserélgetjük a sorról sorra adott tartalomhoz a behelyettesítő rokon szavakat, a vers mindig csak rosszabb lesz. Az az egyszerű, szép, reális megállapítás, amelyet mi magunk is tehetnénk, hogy tudniillik „még nyílnak a völgyben a kerti virágok”, mindjárt elveszti erejét, frissességét, értékét, és szentimentális, zavaros vagy affektált lesz aszerint, hogy hogyan változtatunk rajta. Ahogy Petőfi megírta, úgy a legegyszerűbb, úgy a legjobb.”

A „Magyar sors és fehér szarvas” önismeretünk huszadik századi fájdalmas látlelete. Fájdalmas, mert fájdalmai a mi fájdalmaink, panaszai a mi panaszaink, gondolatai a mieink is. 1945 óta elhallgatott, Trianon tragédiája okozta versei sorából álljon itt Az Ipoly ünnepén, amelyet a Második Bécsi Döntés emléke ihletett:

Csak sírj, anyám, sírj! Egyszerű és igaz
szíved átdobog a fiadéba. Sírj
és ne szégyelld, hogy itt talállak
térdre borulva a rádiónál:

én még nem tudtam sírni, de könnyeid
látva elöntött a zokogó öröm:
te voltál az igazi költő
abban a nagyszerű pillanatban,

mikor húsz évet visszapörölve oly
sok balszerencse s annyi viszály után
először mond most újra boldog
hálaimát ez a meggyötört nép.

Csak sírj, sírj bátran! Ez nem gyengeség
sírása, ez már isteni fájdalom,
a tisztulásé, gyógyulásé –
s milliók szíve dobban össze

velünk egy hitben, míg az Ipoly felől
friss fénybe gyúl a százados ének. Ott,
azon a tájon éltem első
siheder éveimet, a szomszéd

Kürtös patakban törtem a nádat és
ha jött az árvíz, deszkatutaj repült
velem a túlsó part virágos
rétje fölött a hegyek felé: most

épp onnan int a teljesedő remény,
onnan perzsel a Szózat, a Himnusz és
mint trombitán, lobog a hangja
csontomon és húsomon keresztül.

Sírj csak, sírj bátran, édesanyám! Nagyon
rád fér, hogy végre ne magadat sirasd,
és mireánk, hogy újra merjük
hinni, csinálni a jobb világot.

Ennél a Stádium Sajtóvállalat gondozásában, Alföldi Lajos szerkesztésében megjelent Nemzeti Kalendárium 1942-es kötetében közölt költeményénél ha van időszerűbb, aligha lehet más, mint amit a világnézeti vallomásnak beillő Hazám, keresztény Európa:

Útálom és arcába vágom: 
Harminc év, vagy kétezer óta 
undorító, őrült világ ez, 
ez a farizeus Európa! 

Kenyér helyett az éhezőt 
csitítja szóval, hittel, éggel 
maszatos lelkiismeretét 
szívnyalogató versikékkel; 

Harminc év, vagy kétezer óta 
hány eszme rothadt el szívében! 
Hazám, keresztény Európa, 
mi lesz, ha majd magára döbben, 

mi lesz, ha újra földre száll 
a Megcsúfolt és Megfeszített, 
s mert jósága, szíve, imája 
egyszer már mindent elveszített: 

mi lesz, ha megjő pokoli 
lángszórókkal, gépfegyverekkel, 
vassisakos, pestishozó, 
bosszúálló angyalsereggel? 

Mi lesz, ha megjő Krisztus és 
új országot teremt a földön, 
ha elhullanak a banditák 
s nem lesz több harc, se kard, se börtön, 

ha mennyei tiszta szerelmét 
tetté acélozza a Bárány 
s újra megvált, óh, nem a jók, 
de a gonoszok vére árán: 

hazám, keresztény Európa, 
túlélve időd szörnyű végét, 
elbírod-e még te az Istent, 
a Szeretetet és a Békét?

Mindettől a hivatalos irodalomtanítást meghatározók persze mindmáig visszaborzonganak, így például Mohácsy Károly és Vasy Géza tizenkettedik évfolyamos középiskolásoknak szánt irodalomtankönyve „politikai tévelygése”-ként könyveli el, hogy németországi útirajzaiban Hitler beszédeiről elismerőleg nyilatkozott, ami szerintük akkor is bűn, ha nem tartalmuk, mint inkább stílusuk váltott ki belőle csodálatot. Nem is kaphat ezért egykönnyen feloldozást, elvégre „a hatalom is megbecsülte”, hiszen „1938. augusztus 22-e és 29-e között Horthy Miklós sajtókíséretének” volt a tagja Németországban, mi több, 1939. április 28-a és május 4-e között ugyanilyen minőségben kísérte el oda Teleki Pál miniszterelnököt.

„Politikai tévelygéseinek nem elsősorban jobboldali meggyőződése, sokkal inkább világnézeti függetlensége, közömbössége, politikai el nem kötelezettsége volt az oka.” – olvassuk a szerzőpárostól, nem is szólva arról, hogy „szerepeket ajánlottak fel neki, s ő ezeket elfogadta: politikailag legvitatottabbnak tartott cselekedete az volt, hogy 1942 októberében elutazott Weimarba, részt vett a költői napokon, és szerepelt az Európai Íróegyesülés – afféle ellen-Pen kongresszus – rendezvényein”. Nem is maradt következmények nélkül: „1945, a háború vége Szabó Lőrinc számára a számadás és a felelősségre vonás idejét hozta”.

Nem tudjuk, ki hogy van vele, de bennünket az iménti tankönyvíróink a politológusokra emlékeztetnek, akik azt hiszik, más feladatuk sincsen, minthogy valódi nemzeti nagyjainkat fehéren-feketén törpéknek láttassák. Egzisztenciális következmények nélkül, természetesen. Pedig nekik is szól Szabó Lőrinc idézett, politikailag ugyebár inkorrekt nézete:

„Ami bennem emberi és ami magyar, az nem két érintkező kör. Vagyok én, a középpont: van a családom, az első kör: a hazám, a nagyobbik új kör: aztán jönnek a továbbiak, az egyre távolodó határúak: az európai kultúrközösség, aztán, messze, az emberiség, aztán a tudásom határai és aztán a transzcendentális világ. Természetes, hogy a hazám közelebb van, mint az emberiség, természetes, hogy ami a szívemhez simul, annak jobban érzem a melegét, mint amiről csak képzetem vagy álmom van.”

LAST_UPDATED2
 
Huszt PDF Nyomtatás E-mail
2014. március 31. hétfő, 21:46

Kölcsey Ferenc

RÉGI VÁRBAN


Bús düledékeiden, ó Husztnak vára megállék,
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, szakadott a fal, s a visszanyögő hang
A szirt erdeje közt zúg vala lábam alatt.
S hév kebelem dobogott, s e könny, mely forra szememben,
Titkosan omladozó szent Haza, néked ömölt.

1825. május

*

Huszt

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

Cseke, 1831. december 29.

LAST_UPDATED2
 
Kárpátalja magyarjai PDF Nyomtatás E-mail
2014. március 31. hétfő, 21:41

Kárpátalján háromféle magyar van

– Ki és mi árt nekünk?

 

Huszt vara

Huszt vára

Legnagyobb kárt magyarságunknak a kettészakadásunk okozza. Az az abszurd helyzet alakult ki Kárpátalján, hogy itt három féle magyar van: jó magyar a KMKSZ tag, rossz magyar a pártonkívüli, és ellenség az UMDSZ tag. Pártvezéreink a kimagyarázkodás bajnokai. Nem a saját hibájukként könyvelik el a múlt választások siralmas kudarcát, hanem azon sajnálkoznak, hogy: ”hát mit tehetünk, ha népünk tudatlan, elvtelen, 50 – 100 hrivnyáért eladja becsületét” s nem ránk szavazott…

Sokan ezt el is hiszik, holott népünk nagyon is öntudatos. A választások napján, ily módon fejezték ki tiltakozásukat a kettészakadásunk, a két párt vezetői acsarkodása ellen. Jómagam is elbizonytalankodtam melyik pártunkra, melyik személyre is szavazzak. Bevallom, hogy egyiknek se láttam hasznát… Sajnos, vezéreink képtelenek (vagy nem akarják?) ezt megérteni.

Remélem, hogy a KMKSZ és az UMDSZ tagsága végre ráébred kettészakadásunk ártalmaira és kierőszakolja vezetőiktől a szoros együttműködést. Túl kevesen vagyunk az ellenzékieskedési játszadozáshoz! Értsük meg végre, hogy csak együtt, szoros összefogással lehetünk sikeresek.

A Székelyek létrehozták a Székely Nemzeti Tanácsot, ami a pártok működését, fellépéseit hivatott koordinálni és egyeztetni, amely az összmagyarság érdekeit képviseli. Ez párton kívüli (felüli) szerv. Kövessük példájukat! Egy ilyen Tanács közös nevezőre hozhatja az összes magyar szervezet feladatait, tervezeteit, és azok gyakorlati megvalósítását.

Jó lenne, ha a mindenkori magyar kormány nem tenne különbséget magyar és magyar közt, megszüntetné a Kárpátaljai magyarság egy részének diszkriminációját, megértené, hogy nincs két vagy háromféle, hanem csak egy nagy magyarság van. Nem egyes pártot, intézményt, illetve személyeket részesítene támogatásában egyoldalú információk, ill. szimpátia alapján, hanem a kárpátaljai magyarságot, azaz egyforma jogosítvánnyal ruházná fel mindegyik magyar érdekvédelmi szervezetet, hisz mindegyik egyformán képviseli és védi a magyarok érdekeit.

Hasznos lenne, ha Magyarország legnagyobb mértékben támogatna egy egységes,független megyei magyar lapot. Egy ilyen jól finanszírozott lap magához vonzaná a legtehetségesebb, becsületes magyar újságírókat, akik nem az egyes pártok, intézmémyek, ill személyek szolgálatában állnának, hanem bátrana magyarság érdekeit szolgálnák. A finanszírozásból talán ki kéne zárni a közbeeső láncszemeket – az alapítványokat, mert ezek drágítják és bonyolítják a folyamatot, visszaélésekre adnak lehetőséget és elsősorban alapítóit és kezelőit gazdagítják

És legvégül két legnagyobb, igaz magyar hazafit szeretnék idézni:

A  HAZA MINDEN ELŐTT! (Horthy Miklós üzenete):

„ Bármit is hoz a jövő, kérve kérek minden Magyart, aki e névre méltó, temessen el minden pártviszályt és személyes perpatvart, és csak egyetlen egy célra vesse tekintetét, fordítsa minden erejét, és csak is erre dolgozzék meg imádkozzék. Ez a cél – midnyájunk közös szent célja: Magyarország (minden Magyar föld) felszabadítása”!!!

A második: „…jó magyarnak lenni, igen nehéz, de nem lehetetlen!

(Széchenyi István).

KÖVÉR GYÖRGY

Vitézi Rend törzskapitánya

Kárpátalja, Ungvár

Kivonat:  VITÉZI HÍRMONDÓ  2013 évi.  VI.szám

Nemzeti InternetFigyelő

 
Önrendelkezés PDF Nyomtatás E-mail
2014. március 31. hétfő, 17:04

A kárpátaljai magyarok elvárják,

hogy biztosítsák számunkra

a kulturális és regionális önrendelkezést –

A kárpátaljai magyar civil szervezetek

és történelmi egyházak nyilatkozata

Ethnolingusitic_map_of_ukraine

Mi, az Ukrajnában élő őshonos magyar nemzetiségű lakosság által létrehozott civil szervezetek és történelmi egyházközösségek képviselői, aggodalommal figyeljük az országban zajló eseményeket.

Az utóbbi időben Kárpátalján felfegyverzett radikális elemek jelentek meg, akik félelmet keltenek bennünk és gyermekeinkben, tovább csökkentik biztonságérzetünket. Aggasztó, hogy folytatódnak a magyarság elleni uszítások, és az ukrán médiában mind több, a történelmi tényeket meghamisító írás jelenik meg.

A kialakult konfliktusok békés rendezését támogatjuk, és abban bízunk, hogy az ország új vezetése az európai értékekre és a demokratikus szabadságjogokra alapozva tiszteletben tartja a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogait. Elvárjuk, hogy a kárpátaljai magyarokat államalkotó, őshonos nemzetnek tekintsék, és ennek megfelelően biztosítsák számunkra a kulturális és regionális önrendelkezést. Az állam ennek teremtse meg a törvényi kereteit, biztosítsa annak érvényesítését és anyagi feltételeit.

Mi, kárpátaljai magyarok, szeretnénk továbbra is itt élni magyarként, törvénytisztelő állampolgárként egy jogállamban.
Ennek érdekében kérjük, hogy az állam biztosítsa számunkra:

· az esélyegyenlőséget az élet minden területén;
· anyanyelvünk és kultúránk használatának, megóvásának és fejlődésének jogi és anyagi feltételeit;
· az anyanyelvű oktatás lehetőségét az óvodától az egyetemig;
· az államnyelv elsajátításának lehetőségét azon a szinten, amely az egyén társadalmi érvényesülését segíti. (Az ukrán nyelv oktatását ne politikai, hanem szakmai/módszertani alapon végezzék. Fogadják el, hogy mint minden embernek, nekünk is egy anyanyelvünk van, így számunkra az ukrán nyelv második nyelv, és ennek megfelelően oktassák, dolgozzák ki az oktatás tartalmi és követelményi rendszerét, és ez alapján kérjék számon az oktatás minden szintjén és a továbbtanuláskor.);
· a kettős állampolgárság intézményének elismerését Ukrajnában, ami elősegíti az ország európai uniós integrációját;
· a kisebbségi civil szervezetek, a történelmi egyházközösségek és az általuk létrehozott kulturális/oktatási intézmények törvényileg garantált anyagi támogatását.

Hisszük és valljuk, hogy Isten akarata a népek, nemzetek békés egymás mellett élése, és a politika irányítóinak is, mint minden embernek, legfontosabb feladata a Mindenható akaratának keresése, teljesítése. Mi, kereszt(y)ény kárpátaljai magyarok, akik több, mint 1100 éve itt élünk békében más nemzetiségekkel együtt, szeretnénk továbbra is itt élni, békében és szeretetben gyarapodni.
Imádkozunk, és kérünk mindenkit, hogy imádkozzon és tegyen azért, hogy legyen minél hamarabb béke Ukrajnában, és a gonosz erők ne tudják a tüzet szítani az itt élő nemzetek között.

Beregszász, 2014. március 28.

„GENIUS” Jótékonysági Alapítvány —

„Sámuel” Jótékonysági Alapítvány —

Advance Kárpátaljai Tanácsadó és Fejlesztő Központ —

Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálat —

Biokultúra Szövetség —

Cserkészliliom a Keresztény Ifjúságért Jótékonysági Alapítvány —

Dorcas Segélyszervezet Kárpátaljai Kirendeltsége —

Esélyt az Életnek Jótékonysági Alapítvány —

Gordiusz Magyar Diákszövetség —

Háló Kárpátaljai Megyei Katolikus Egyesület —

II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hallgatói Önkormányzata —

II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Öregdiák Szövetsége —

Kárpátalja Völgyeiben és Hegyein Falusi Zöld Turizmus és Agroturizmus Fejlesztéséért Civil Szervezet —

Kárpátaljai Görögkatolikus Ifjúsági Szervezet —

Kárpátaljai Katolikus Szent Márton Egyesület —

Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség —

Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet —

Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesülete —

Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség —

Kárpátaljai Magyar Vállalkozók Szövetsége —

Kárpátaljai Magyarok Protestáns Tudományos Egyesülete —

Kárpátaljai Református Egyház —

Kárpátaljai Református Ifjúsági Szervezet —

Kezünkben a Jövő Alapítvány —

Komjáthy Benedek Alapítvány—

Lehoczky Tivadar Intézet —

Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége —

Mezőgecsei Hagyományőrzők és Falufejlesztők Egyesülete —

Momentum Doctorandus Kárpátaljai Magyar Doktoranduszok Szervezete —

Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye Beregszászi Magyar Esperesi Kerület —

Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye, Bereg-Ugocsai Esperesi Kerület —

Nieuwleusen Kárpátaljáért Területi Jótékonysági Alapítvány —

Pro Agricultura Carpatika Megyei Jótékonysági Alapítvány —

Pro Cultura Subcarpathica —

Pulzus Kulturális és Információs Központ —

Rákóczi Szövetség Beregszászi Szervezete —

Spectator Társadalomkutató Műhely —

Szent Márton Karitász Kárpátaljai Megyei Jótékonysági Alapítvány —

Ukrán–Magyar Területfejlesztési Iroda —

Nemzeti InternetFigyelő

LAST_UPDATED2
 
<< Első < Előző 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60 Következő > Utolsó >>