Payday Loans

Keresés

A legújabb

Életminőség Jenciklopédia

Boldog-boldogtalan magyarok édenkertjei és poklai

bruegel_pieter_icarus_-_hi_res

Tisztelt ifjú és szépkorú olvasók!

Mindenkit üdvözlök, aki jóhiszeműen a honlapra "tévedt",

s csak remélni merem, hogy visszatérő vendég lesz nálunk.

Elég vonzónak találja az ingyenes és bő szellemi kínálatot,

és lesz elegendő, elég nagy lelki bátorsága szembenézni

jobbítandó önmagával és a pusztuló nemzet sorskérdéseivel...

diogenesz_m_3

Üdvözlettel: Nagy Jenő (1952-)

Elérhetőségem: Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.


ferenczy krtnc


Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?

Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.

Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?

Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt.

 

Vörösmarty Mihály

Gondolatok a könyvtárban


ablak olvas erotika

MÉDIUMAJÁNLAT:

Álmos Király Televízió

hiszek_egy_istenben

 



A KÖNYV NAPJA PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 23. szerda, 08:13

augustinelateran

ÁPRILIS 23. – A KÖNYV NAPJA – A SZERZŐI JOGOK NAPJA


Drótos László

E-book forradalom

„Akik ragaszkodnak a döglött tehén bőrébe kötött falemezek látványához és tapintásához - s fizetni is hajlandóak érte -, azoknak azért nem kell majd lemondani róla; szükség esetén automatikusan le lehet gyártatni néhány elegáns kötetet." William Mitchell-nek, az MIT dékánjának kétértelműen ironikus szavait sokan idézik szerte az Interneten, melyek egy új korszak kezdetét, az elektronikus könyvek eljövetelét hirdetik.
Számítógépes formában olvasható könyvek persze már régóta léteznek. Még a „múlt század" hetvenes éveiben indult például az amerikai Project Gutenberg az angol nyelvű szépirodalom online terjesztésére, a nyolcvanas évek második felétől ezerszámra publikálják a teljes szövegű műveket CD-ROM lemezeken, és 1994 óta működik a Magyar Elektronikus Könyvtár is, ami szak- és szépirodalmat egyaránt gyűjt és szolgáltat az Interneten. Az elmúlt 2-3 évben viszont tényleg valami új dolog kezdődött el ezen a téren, és mivel hatalmas pénzek sorakoztak fel mögötte, várhatóan nagy hatással lesz a könyvkiadásra, -terjesztésre, -olvasásra, illetve általában a „könyv" fogalmára.


A folyamat egyik jelentős eseménye - mely talán valóban egy forradalom kezdetét jelentette - Stephen King „Riding the Bullet" című novellájának Internetes publikálása volt 2000. március 14-én. A művet néhány nap alatt több mint félmillió alkalommal töltötték le (a csúcsidőszakban másodpercenként 5 példányban, gyorsan túlterhelve a szolgáltató gépeket), majd rövidesen egy hackernek sikerült a másolásvédelmet feltörnie, így már számos kalózpéldány is közkézen forog. Ez volt az első meggyőző bizonyíték arra, hogy tömeges igény van az elektronikus könyvekre, hogy valódi piac van a kibertérben.

A könyvkiadók a másik intő jelet a Napstertől kapták: a könyveknél egyszerűbben számítógépre vihető és élvezhető zenék lavinaszerű terjedése a file-cserélő szoftverek segítségével, arra figyelmeztette őket, hogy ha nem lépnek gyorsan, akkor az ő termékeik is könnyen a lemezgyárak kiadványainak sorsára jutnak. Az árusítható elektronikus könyvek (e-books) szabványainak és az olvasásukhoz szükséges szoftver és hardver eszközöknek a kifejlesztése már néhány éve egyébként is folyamatban volt, de ezek a fejlemények felgyorsították a munkákat, és a pénzt megszimatolva néhány igazi nagyágyú - köztük a Microsoft - is belépett a versenybe.


Hirtelen tucatnyi e-book formátum és a hozzájuk tartozó néhány százdolláros, kisméretű célszámítógép jelent meg. A Rocket eBook, a SoftBook, az Everybook és társaik már inkább könyvre hasonlítanak, mint számítógépre, a beléjük tölthető sok ezer oldal ugyanúgy lapozható, jegyzetelhető, könyvjelzővel ellátható, mint papíralapú elődjük esetében, de néhány igen hasznos plusz szolgáltatást is tudnak: például villámgyors keresés a teljes szövegben, sötétben is olvasható megvilágított képernyő, állítható betűméret és színek, felolvasó szoftver. Az e-book állományok többsége emellett a hordozható kézi- és táskagépeken, valamint a hagyományos PC-ken is megnézhető, ingyenes olvasóprogramokkal. A formátumok vetélkedéséből valószínűleg az Adobe cég PDF-je (Portable Document Format) és a Microsoft által is támogatott OEB (Open E-book) szabvány marad meg, mindkettő nagyon sokoldalú és többek között másolásvédelmet is tartalmaz.


Az olvasóeszközökön kívül már csak e-book kiadókra van szükség az új iparág beindításához - a nyomdák, terjesztők és könyvesboltok kihagyhatók a folyamatból, ezek feladatát ellátja az Internet. Gombamódra szaporodnak is az elektronikus könyveket publikáló cégek, köztük már néhány magyar is található. Alapvetően kétféle stratégiát követnek ezek a kiadók: vagy nyomtatásban gazdaságtalan, szűk olvasókört érdeklő műveket jelentetnek meg, vagy éppen hogy a népszerű, bestseller írókat és műfajokat publikálják, ezzel próbálva rászoktatni az embereket a képernyőn való olvasásra. A „beetetés" egyik további módja, hogy a legtöbb kiadónál ingyenes könyveket is letölthetünk (általában már nem jogvédett klasszikusokat) és a fizetős kiadványok ára is rendszerint jóval alacsonyabb, mint a nyomtatott változat. A közvetítők kihagyása a publikálási tevékenység gazdasági vonatkozásait alapjaiban változtatja meg: a költségek jelentős csökkenésével a szerzők és az olvasók egyaránt jobban járnak.

A nagy kérdés persze az, hogy valóban sikerül-e tömegeket megnyerni az újfajta könyvek híveinek? Jelenleg az emberek sokkal jobban szeretnek számítógéppel írni, mint olvasni. A hosszabb elektronikus leveleket és Web-oldalakat szinte mindenki kinyomtatja, ha rendesen át akarja őket nézni. „Mikor már 12 órája ülök a számítógép előtt, olyanok a szemeim, mint két teniszlabda" - panaszkodik Umberto Eco. A Xerox cég egyik kutatója, Nick Sheridon szerint: „A számítógépes monitor a műszálas ruhához hasonlít. Az ötvenes években feltalált műszál minden szempontból ideális: egyszerű előállítani és felhasználni, a belőle készült ruha könnyen mosható és nem kell vasalni. Csak éppen az emberek nem szívesen hordják. A monitor is a valaha kitalált leggyorsabb, legolcsóbb és leghatékonyabb eszköz a szövegek megjelenítésére, de sajnos senki nem szeret róla olvasni."

Az ergonómiai nehézségek kétségtelenül a legnagyobb hátráltatói az elektronikus könyvek terjedésének. Még a könyvméretű, hordozható e-book olvasók sem olyan kényelmesek, mint a zsebre vágható, hajlékony, fél kézzel tartható puhakötésű könyvek vagy a széthajtható újságok, a képfelbontásuk meg sem közelíti a nyomtatott papírét, és folyton újra kell tölteni az akkumulátorukat. Ugyanakkor a diákoknak, a sokat utazóknak, a tudományos kutatóknak, a nyelvtanulóknak, a vakoknak és több más csoportnak nagyon nagy segítség lesz, hogy egy egész könyvtárat vihetnek magukkal egy többé-kevésbé intelligens, alig 1 kilós kis készülékben, amely mellesleg valószínűleg még mobil telefonként, MP3-lejátszóként, noteszként, Internet böngészőként és elektronikus levelezőként is szolgál majd.


Mások szerint viszont az igazi megoldást az elektronikus papír és tinta fogja jelenteni. A Xerox és a 3M, illetve az E Ink és a Bell Labs közös fejlesztései néhány éven belül piacképes, olcsó termékek lehetnek, ha minden jól megy. Az e-papír nem vastagabb, mint egy írásvetítő fólia, ugyanolyan hajlékony, a betűket és a képeket két réteg közé zárt tizedmilliméteres kis golyók rajzolják ki, melyek gyenge elektromos feszültséggel állíthatók be a megfelelő irányba, és ezt a helyzetüket azután áramforrás nélkül is megőrzik. A fóliák összesodorhatók vagy lapokra szabdalhatók és egybe is köthetők, a szükséges elektronika pedig a kötet gerincében helyezhető el.


Isaac Asimov harminc évvel ezelőtt egy olyan videokazettáról álmodozott, amely magában foglalja a lejátszó készüléket is, nem kell hozzá tápenergia, nem zavarja a környezetet, és különösebb kezelő szervek nélkül, szinte csak a szemünkkel vezérelhető. Majd nem kis megelégedéssel állapította meg, hogy ez a mindentudó, futurisztikus kazetta már évszázadok óta létezik, és „könyv"-nek hívják. Könnyen lehet, hogy a most kibontakozó e-book forradalom végére egy hasonló kört ír le a technikai civilizáció: a legkényelmesebb e-book kifejlesztésére tett erőfeszítések eredményeként az emberiség újra feltalálja a Könyvet.

 


Magyar és külföldi e-book kiadók:
http://www.mek.iif.hu/porta/virtual/magyar/ekiado/
http://www.mek.iif.hu/porta/virtual/kulfoldi/

olvaso francia no

LAST_UPDATED2
 
A Magyarok Istene PDF Nyomtatás E-mail
2013. december 12. csütörtök, 17:30

Petőfi Sándor: A Magyarok Istene



Félre, kislelkűek, akik mostan is még
Kételkedni tudtok a jövő felett,
Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség
Őrzi gondosan a magyar nemzetet! 

Él az a magyarok istene, hazánkat 
Átölelve tartja atyai keze; 
Midőn minket annyi ellenséges század 
Ostromolt vak dühhel: ő védelmeze. 

Az idők, a népek éktelen viharja 
Elfujt volna minket, mint egy porszemet, 
De ő szent palástja szárnyát ránk takarta, 
S tombolt a vihar, de csak fejünk felett. 

Nézzetek belé a történet könyvébe, 
Mindenütt meglátni vezérnyomdokát, 
Mint a folyóvízen által a nap képe, 
Áthuzódik rajta aranyhíd gyanánt. 

Igy keresztüléltünk hosszu ezer évet; 
Ezer évig azért tartott volna meg, 
Hogy most, amidőn már elértük a révet, 
Az utósó habok eltemessenek? 

Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őtet, 
Mert káromlás, róla ilyet tenni fel, 
Nem hogy egy isten, de még ember sem űzhet 
Ily gunyos játékot gyermekeivel! 

A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke, 
S büntetéseit már átszenvedte ő; 
De erénye is volt, és jutalmat érte 
Még nem nyert... jutalma lesz majd a jövő. 

Élni fogsz, hazám, mert élned kell... dicsőség 
És boldogság lészen a te életed... 
Véget ér már a hétköznapi vesződség, 
Várd örömmel a szép derült ünnepet! 

(Pest, 1848. április)

Kép: Dávid Júlia festőművész alkotása

 
Szamuely (Samuel) Tibor PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 22. kedd, 17:37

Amire nem emlékezhetünk eléggé:

Szamuely (Samuel) Tibor

„mindenről, ami magyar volt, gyűlölettel beszélt”

 

2014. április 22.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

szamuely-tibor-250.jpgKilencvenöt éve, 1919. április 22-én ruházták fel diktátori hatalommal Szamuely (Samuel) Tibort (1890-1919), Lenin „legjobb magyar tanítványá”-t. Aki, amint Tormay Cécile írta, „mindenről, ami magyar volt, gyűlölettel beszélt, bár jellegzetes nevét megmagyarosított álnévvel cserélte el”. Tekintettel mai politikai örököseire, nem emlékezhetünk eléggé arra, hová jut egy nemzet, ha élére Szamuely Tiborok kerülnek. Mert nem volt egyedül. Váry Albert (1875-1953) koronaügyész-helyettes korszakos műve (A vörös uralom áldozatai Magyarországon, 1922) szerint a negyvenöt népbiztosból huszonhét izraelita, négy kikeresztelkedett izraelita, kilenc római katolikus, két református, egy unitárius, görög katolikus és görögkeleti ortodox volt. Szamuely (Samuel) tehát a többségükhöz tartozott. Mégsem származása, hanem tettei miatt vált gyűlöletessé.

Noha már 1919. március 22-én a munkássághoz és a Vörös Hadsereghez tartozó osztályok ellenőrzésével bízták meg, április 22-e után még fokozottabb erőkkel lépett fel minden magyar nemzeti és keresztény hagyomány ellen. Az ekkor huszonkilenc éves diktátorral való találkozását maga az a Szabolcsi Lajos (1889-1943) zsidó zsurnaliszta, az Egyenlőség felelős szerkesztője, aki amúgy eladdig az antiszemitizmus elleni küzdelem „harcias”-ságát követelte, ekként örökítette meg emlékiratában (Két emberöltő, 1993):

„Szamuely Napóleon-pózban, kezét mellényébe dugva sétált fel és alá a szobában. A vallási lapokat megszüntetem – harsogta. – Először a lapokat, azután a vallásokat is. Teljesen felesleges a népbolondítás.”

Mindebből következően nem véletlenül erősödött meg diktátorsága alatt az antiszemitizmus. 
Amiről elég talán Balanyi György (1886-1963), a jeles piarista történészt idéznünk világi kollégája,Gratz Gusztáv (1875-1946) művéből (A bolsevizmus Magyarországon, 1921):

„A bolsevizmus nem teremtette meg, hanem csupán paroxizmusig fokozta az antiszemitizmust. Mivel a vezérek és a hóhérok csekély számú kivétellel a zsidók, az áldozatok pedig a keresztények közül kerültek ki, érthető, hogy az életében, vagyonában és a legszentebb eszményeiben fenyegetett keresztény társadalomban erős visszahatás támadt a zsidóság egyeteme ellen, melynek nem volt elegendő ereje és bátorsága hozzá, hogy érthető formában megtagadjon minden közösséget a vér és az erkölcsi nihil embereivel.”





Igen, az áldozatok elsöprő többsége pedig a keresztények közül került ki. Mert hiába is írta 
az Újvári Péter által szerkesztett Magyar Zsidó Lexikon 1929-ben a már idézett Váry könyvére hivatkozva, hogy a Szamuely-terror 590 kivégzettje közül 44 (azaz 7,4 %) volt zsidó, de, jegyzi meg erre Gyurgyák János történész monográfiájában (A zsidókérdés Magyarországon, 2001), „ezt az adatot nem erősíti meg egyetlen más forrás sem”.

De lássunk ezután néhány kordokumentumot róla! 

Egy 1919-ben névtelenül megjelent, 1945-ben indexre tett brosúra (A halál népbiztosa. Szamuely Tibor gyilkosságai) indulásáról alig ismert tényeket közöl. Eszerint Szamuely, aki 1908 tavaszán kezdő újságíróként, mi több, „rendőri riporter”-ként kapott állást a „Szabadság” szerkesztőségében, „egyszerű nyíregyházi zsidó szülőknek a gyermeke, de ő mindenütt mint fajmagyar, mint őskatolikus szerepelt. Szörnyen szidta a zsidókat, kifejezetten antiszemita volt és gyakran járt a templomba. Ugyanaz a Szamuely, aki a diktatúra alatt halált üvöltött mindenre, ami egyházi, ugyanaz a legényke néhány évvel ezelőtt szégyellte zsidó származását és szeretettel ölelte keblére a vármegyei reakciósokat.” 

Azonban „mint váradi újságíró csak nagyon nehezen tudott boldogulni. Várad ugyanis mindig híres volt arról, hogy ott a legtehetségesebb emberek dolgoztak. A stréber, tolakodó Szamuelynek igen nehéz szerepe volt, amin azonban könnyen segített. Már korán reggel beült a rendőri sajtóirodába és minden jelentéktelen csirkelopást följegyzett. Kollégái még aludtak, de ő már futott a riportok után, és ha a rendőrségen kezébe került egy akta, gyorsan lejegyezte és megkérte a fogalmazót, hogy az anyagot ne adja ki más újságírónak. Néhányszor sikerült neki a trükk, kollégái lemaradtak és ily módon hízelegte be magát az agyvelő-uzsorás lapkiadóknál.” Ahol csak megjelent, hamarosan nemkívánatossá vált: „egy ízben a munkások sztrájkba léptek Nagyváradon, és a sztrájkolók megkérték az újságírókat, hogy szimpatikusan írjanak a munkáltatók és a munkások közötti harcról. A demokratikus érzelmű hírlapírók valamennyien teljesítették a munkások kérését, egyedül Szamuely Tibor volt az, aki a munkáltatók mellett foglalt állást lapjában, és piszkolódó, szemtelen hangon írt a sztrájkról. Becstelen magatartásáért a váradi szocialisták meg is akarták verni. Felkeresték a szerkesztőségben, de Szamuely elszaladt és a többi kollégáknak kellett őt megvédeni.” 

Aztán nemsokára „mint keresztényszocialista került fel Budapestre a „Magyar Kurir” című katolikus kőnyomatoshoz. A szerkesztő úr tudta Szamuelyről, hogy zsidó, de olcsó munkaerő volt és így vallása dacára is alkalmazta. Szamuely azonban nem vált be a Kurirnál, és átment a Magyar Távirati Irodához. Strébersége közismert volt és tudták róla, hogy mint újságíró, született antitalentum. Kis ideig működött a Népszavánál is. A legérdekesebb, hogy mindenki tisztában volt származásával, de ő következetesen adta a keresztényt, és összeköttetést tartott fenn a keresztényszocialistákkal is.”

Aztán itt van Tormay Cécile Bujdosó könyve, amelynek 1919. április 23-i feljegyzése további leleplezésekkel szolgál.

„Szamuely Tibor mostantól kezdve a keleti hadsereg rögtönítélő törvényszékének az elnöke és a front mögötti országrészek minden ellenforradalmi moccanásának felelőtlen bírája. Szolnoki főhadiszállásáról kiadott parancsában megmondja, mit akar: „A burzsoáziához nem fordulok semmiféle kérelemmel, csak azt szeretném, ha ezeket a szavakat vésné emlékezetébe: aki a proletariátus hatalma ellen emeli fel a kezét, az a saját halálos ítéletét írja alá. Az ítélet végrehajtása a mi feladatunk.”

Ki ez az ember, hogy ilyen hangon beszél. Honnan jött és hová indul, akit mától kezdve nem von többé senki kérdőre az eltűntekért? Alakja ott állt a forradalom erjedő sötétjében. Kun Béla mellett az első perctől kezdve. Együtt jöttek át az orosz határon. Trockij utasításait és aranyát hozták magukkal mind a ketten.

Emlékszem rá, a télen történt. Akkor már a Visegrádi utca nyíltan titkos fészke volt a kommunistáknak. A Vörös Újság szerkesztősége irányából két alak fordult ki az utca szegletén. Az egyik Goszthony Mária volt, aki most Csorba Mária név alatt a tanácsköztársaságban fontos állást tölt be, és féktelenül lázítja a kommunista tömegeket. Egy fiatal férfi kísérte. Nem volt púpos és mégis a púposak kifejezése ült az arcán. Egy fekete hiéna... Később tudtam meg, hogy az az ember Szamuely Tibor volt.

Nagyatyja kaftánosan, batyuval vándorolt be Galíciából. Szamuely Tibor fiatalon Nagyváradra került és írói tehetség nélkül felületes félműveltséggel újságíró lett. Amit róla hallottam, olyanok mondták el, akik abban az időben személyesen ismerték.

A kávéházban rendesen egy félreeső szegletbe húzódott és külön asztalnál ült egyedül. Fekete kesztyűjét jóformán soha se vette le a kezéről, mindég fekete ruhát és fekete nyakkendőt viselt és hosszúra növesztett fényes fekete hajat a fejéhez tapasztva erősen kifésülte a homlokából. Tüdővészes beretvált arcán kék és fekete árnyékok húzódtak.

A kaftános lengyel zsidók fia, angolosan öltözködő bohémkodó különc lett. De csak külseje vette fel ezt a lárvát. Lelkében tovább hordozta a zsinagógák izgatott zsúfolt forróságát.
Óhitű péntek esték homályát, hét szál gyertyák lángját, megvetettek emésztő bosszúvágyát.

Keresztényekkel nem igen érintkezett. És a kétes hírű keresztény asszonyokat – mint ahogy maga mondta – csak azért kereste, mert szerette őket megalázni. Mindenről, ami magyar volt, gyűlölettel beszélt, bár jellegzetes nevét, mint sok más fajrokona, megmagyarosított álnévvel cserélte el.

Az előbbi brosúrából idézetteket Tormay is csak megerősíteni tudta:

„A háborút megelőzőleg egy fiumei újságnál írt alárendelt kis cikkeket. Aztán a katolikus Magyar Kurír kőnyomatosnak volt a munkatársa.

Mikor a háború kitört, behívták. Ügyesen többször elkerülte a bevonulást, aztán a front mögötti irodákban bujkált egy ideig. Később megadta magát az oroszoknak. Mikor a forradalom ott kitört, a nyíregyházai zsidó fiú, aki addig alárendeltjeivel sértőn és kihívóan viselkedett, feljebbvalóival pedig meghunyászkodóan, egyszerre megváltozott. Hirtelen a többiek fölé került. Már katonákat toborzott magyar foglyok között a vörös hadseregnek. Fenyegette és kényszeríttette őket. A zsidó cárok visszaadták szabadságát és a faji összetartás megdöbbentő adatául, a nyíregyházai jelentéktelen zsidó hadifogolyból hirtelen az oroszországi zsidó-szovjet hadtestparancsnoka lett. És ekkor úgy látszik, szabadjára engedte régen hordozott gyűlöletét. Kilencvenkét fogoly magyar tisztet lemészároltatott.

Múlt év novemberében jött haza. Aztán nemsokára találkozott Kun Béla szállásán Károlyival. Ettől kezdve gyakran érintkezett vele és védelme alatt kiabálta véresszájúan a kommunista gyűléseken: Halál a burzsujokra! Március 21-én este már hadügyi helyettes népbiztos volt. Most a forradalmi vésztörvényszék elnöke.

Mielőtt elutazott Pestről Szolnokra, egy délután Gerbeaud cukrászdájának az ablakában ült és kávézás közben kinézett a térre. Többen hallották, mikor mondta: itt a Gizella téren fogok egy guillotine-t felállítani. Annyi burzsuj vérnek kell még folynia, hogy az automobilom kereke vérben gázoljon.

Valaki beszélte, aki Budapesten járt. Szamuelyt terrorista testőrség őrzi, gépfegyveres különvonaton utazik, és hóhért visz magával. Az újságírók körében, a forradalmi Otthon clubban, az egykori névtelen riporter hirtelenében ünnepelt nagyság lett újságíró fajrokonai egy része előtt.”

És itt említ is Tormay egy nevet közülük. Egy olyan nevet, melyet minduntalan csak kalaplevéve szoktak emlegetni ugyebár. Akire vonatkozóan viszont a huszadik század egyik legnagyobb magyar irodalomtörténésze, Várkonyi Nándor (1896-1975) kénytelen volt megjegyezni művében(Az újabb magyar irodalom 1880-1940, 1942)

„Nincs még egy írónk, aki annyira gyűlölné a magyarságot: egész művében egy jó szót, egy szép indulatot nem ad neki: gyűlöli a gazdag zsidót is, aki el akar szakadni a fajtájától, s a gazdanéphez dörgölődzik. Erkölcsileg kívül került a magyarságon.”

De végtére kiről is van szó? Idézzük Tormayt:

Bródy Sándorról mesélik, hogy pezsgőzés közben átölelte és felköszöntötte: Tibikénk, prófétánk!Igen az ő prófétájuk! Most, hogy visszagondolok, emlékezetemen át egyre élesebben látom a fekete hiéna-ember arcát. Visszataszítóan mosolyog új hatalma felett. Látom fekete sima fejét és fekete kesztyűs keze int. Bitókat állítanak fel, ahová mutat. És az akasztófák, mint fekete héber írás ott maradnak az ég alján, mikor különvonatán odébb megy, más lázadó tájak felé.”

Ám Tormay Szamuelyről való legfontosabb adaléka talán mégiscsak ez:

Szamuely Tibor a gyűlöletnek titokzatos rítusán nevelkedett és a keleti zsidóknak egy ultraortodox szektájához tartozik, mely mindennél szigorúbb szertartásokat űz. A Chesidem[chaszid – Ifj. T. L.] szekta, mint az ószövetségi fanatikus héberek, komor, elfogult és sötét. Irtózik a napfénytől. Hívei csakis azt vallják igaznak, ami a Tórában van és azt is csak azért, mert benne van. A szekta szigorúan, betű szerint értelmezi az ószövetséget és a „Fogat fogért, szemet, szemért” hitvallását szó szerint akarja megvalósítani. Szamuely Tibor degenerált lelkét ezek a tanítások és szertartások formálták és dolgozták ki. Így lett ennek a kornak, melynek uralkodó elemei lappangva, megjuhászkodottan régóta jártak és sokasodtak közöttünk, legkifejezőbb típusa. A gyűlölet levegőt kapott, a típus elvetette álarcát és körülnéz a történeti idők során felgyülemlett bosszúvágy.”

Igen, a bosszúvágy különösen is a kereszténység, kiváltképpen a katolicizmus iránt volt meg benne. Ami a Tormay-idézetben emlegetett ultraortodox szektától sohasem állt távol. Amiről az akkori időket kicsit is jobban ismerőknek óhatatlanul eszükbe jutnak bizonyos, a Szamuely-terroristák által terjesztett röplapok. Ezek mindegyike az egyházi személyek és intézmények tűzzel-vassal történő kiirtását követelték. Íme közül mutatóul egy. A Nemzeti Újság 1921. április 13-i száma így fogalmaz „Őszinte vallomás a zsidóság céljairól. Cionistza röpirat a zsidók világhatalmi törekvéseiről. Aknamunka a diósgyőri vasgyárban” címmel:

„A miskolci Magyar Jövő írja: „A miskolci államrendőrség egy géppel írott röpiratot foglalt le, amelyet „Ne dobd el, add tovább” felírással terjesztettek a diósgyőri vasgyár munkásai között. A röpirat, amely a Star Polska című lengyel-zsidó lapnak egy cionista gyűlésről írott tudósításának fordítása, a következőket mondja:

A zsidóság célja

Testvéreim! Az izraeliták már a XIX. század óta küzdenek azért a világhatalomért, melyet maga az Isten ígért Ábrahámnak. Eddig a kereszt diadalmaskodott a zsidóság fölött, akik a világ minden részébe szétszóródva, hosszú időn át a legkegyetlenebb üldözésnek voltak kitéve, de most már remélhetünk. Izrael népe napról napra hatalmasabb lesz, és azok az országok, melyekbe a zsidóság szétszóródott, lassan már az ő tulajdonukat képezik. Nekünk, a zsidóságnak, sikerült a világbörze leghatalmasabb központjait a kezünkbe vennünk, a nagytőke felett mindenütt a zsidóság rendelkezik, az összes államok úgy el vannak nálunk adósodva, hogy kénytelenek bányáikat, gyáraikat, vasutaikat lekötni a zsidóságnak. Még csak azt kell elérnünk, hogy a földbirtokok is teljesen zsidó kézre kerüljenek, főleg a latifundiumok. Ha ezek zsidó kézre kerülnek, akkor a hatalom mellett a dolgozó keresztény munkások kétszeres jövedelmet fognak nekünk szerezni. Ma már hatalmasak vagyunk! A legádázabb harcot elsősorban is a katolikus klérus ellen kel megindítani, azután hatalmunkba vesszük az iskolát. Az egyházat szegénnyé tesszük, és akkor elveszti befolyását. A bírói karnak, orvosoknak stb. mind zsidóknak kell lenniük. Franciaország már a miénk lesz, ha megfelelően irányítjuk és kezeljük a sajtót, amelyet a mi véreink vezetnek. Mondhatná valaki, hogy sok zsidó átkeresztelkedett, de ez is csak a mi hatalmunkat erősíti, mert az igazi zsidó sohasem szűnik meg zsidó maradni. Ha kitartunk, el fog jönni nemsokára az az idő, amikor a keresztények is szívesen lennének zsidókká, de akkor a hatalmas zsidóság már utálattal fogja eltávolítani magától.”

Amint a fentebbi röpiratot tanulmányában (A zsidóság világuralmi törekvései, 1921) közlő híres magyar katolikus orientalista-teológus, Kmoskó Mihály (1876-1931) hozzáteszi, a „röpirat terjesztőjét – egy diósgyőri vasgyári zsidó tisztviselőt – a rendőrség letartóztatta”. Mi pedig legfeljebb csak annyit tehetünk hozzá, hogy a belőle általunk kiemelt két mondat különösen is meghatározta Szamuely terrorját. 

Kilencvenöt éve, 1919. április 22-én ruházták fel diktátori hatalommal Szamuely (Samuel) Tibort (1890-1919), Lenin „legjobb magyar tanítványá”-t. Aki, amint Tormay Cécile írta, „mindenről, ami magyar volt, gyűlölettel beszélt, bár jellegzetes nevét megmagyarosított álnévvel cserélte el”. Tekintettel mai politikai örököseire, nem emlékezhetünk eléggé arra, hová jut egy nemzet, ha élére Szamuely Tiborok kerülnek.

 
Hosszúhajú veszedelem PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 22. kedd, 14:57

Gárdonyi Géza

Hosszúhajú veszedelem

 


TARTALOM

[BEVEZETÉS}

AZ ELSŐ AGGLEGÉNY ELBESZÉLÉSE
Szakállas Magdolna

A MÁSODIK AGGLEGÉNY ELBESZÉLÉSE
A mandula

A HARMADIK AGGLEGÉNY ELBESZÉLÉSE
Egy korty víz

A NEGYEDIK AGGLEGÉNY ELBESZÉLÉSE
Hegyen égő tűz

AZ ÖTÖDIK AGGLEGÉNY ELBESZÉLÉSE
A pék órája

A HATODIK AGGLEGÉNY ELBESZÉLÉSE
Kék leányka, zöld legényke

A HETEDIK AGGLEGÉNY ELBESZÉLÉSE
Három bagoly

A NYOLCADIK AGGLEGÉNY ELBESZÉLÉSE
Két szék között...

[A KILENCEDIK AGGLEGÉNY "ELBESZÉLÉSE"]

A TIZEDIK AGGLEGÉNY ELBESZÉLÉSE
Finum Ilka

A TIZENEGYEDIK AGGLEGÉNY ELBESZÉLÉSE
Csak ne felejts!

A TIZENKETTEDIK AGGLEGÉNY ELBESZÉLÉSE
Kinek a párja?

AZ UTOLSÓ AGGLEGÉNY ELBESZÉLÉSE
Hol vagy, Éva?

 


 


 

 

Decemberi est. Köd az utcán. Köd a lelkeken is.

A kaszinóban már jóval négy óra előtt meggyújtották a lámpásokat. De a ház üres. A játszószoba is. Olvasóterem is.

Csupán a társalgó zöld bőrszékeiben, a vörösrézfényű kandalló körül gunnyaszt három öregúr.

Öt óra tájban érkezik csak megint valaki. Végigkószál az üres termeken. Végre benéz a társalgóba is.

- Meghalt a világ? Vagy mi? - harsog az ott ülőkre.

Szintén öregúr. Angolbajuszos. A haját a füle mellől fésüli fel a fejére. Arca ötvenen felül való. Termetre azonban még idősebb: görhes és roskadt bal vállú. Csak a szeme élénk.

Szmoking van rajta.

- Tudod, hogy karácsony estéje van - szólal meg egy fakó hang a bőrszék mélyéből.

- Még a legényembereket is lekötik ilyenkor - mormogja a másik.

Az érkezett maga is leül a kandalló mellé, és keresztbe veti sovány, csontos lábát.

- No, de hát ezt mégse gondoltam, hogy ennyire kongjon a kaszinó. Magam is meg vagyok híva. De csak vacsora utánra ígérkeztem. Hát egy tarokkot...

Senki se mozdul.

Aztán jön megint egy, és sokára megint egy kaszinói tag. Aztán egy kopasz fejű és vastag bajszú úr dugja be a fejét:

- Hát mégis van itt valaki?

A bajuszának szakállal toldottsága katonai múltra vall. Az is: ezredesi címmel kvietált.

S mintha kopaszok versenye volna, egy teljesen kopasz fej jelenik meg. Tarkóig kopasz kis öregúr, akinek csak a füle mellett maradt emlékül valamelyes barna haja, de még az is rövidre van nyírva.

- Szervusz, Petrovics - mondják neki.

A kopasz benéz a szomszéd szobába.

- Senki?

- Senki.

Leül közéjük, s a kezét melegíti a kályhánál.

Aztán egy csupa-szakáll báró érkezik. Álmos arccal bólint jobbra-balra, és nem szól semmit.

- Förtelmesen unalmas hely ez ma! - mordul fel végre a szmokingos. - Javaslok valamit: vacsorázzunk együtt a Hungáriában. Nyittassunk külön szobát, és vacsorázzunk együtt. Utána meg kártyázzunk. Valami szokatlan játékot... Valami butaságot. Kártyázzunk pénz helyett pezsgőbe.

A javaslatra minden fej megmozdul. Fölkelnek. Elfogadták.

- Még Kelement is megvárhatnánk - mondja az ezredes. - Ámbátor... azt is biztosan elcsípték ma.

Épp indulnának, mikor az ajtó megnyílik, és egy potrohos öregúr víg, kerek arca jelenik meg előttük.

- No, végre! - üdvözli a szmokingos. - Végre egy családos ember is.

- Szervusz, Kálmán! - mondják a többiek is. - Tarts velünk: a Hungáriában vacsorázunk. És durákozunk! Pezsgőben!

- Jó, veletek tartok - feleli az öregúr. - Egyik fiam sincs otthon, hát nincs hol töltenem az estét. A két pattantyús fiamat Krakkóba helyezték át épp most. A kis művész meg Palermóban kószál.

A szmokingos megnyomta a villamoscsengő gombját.

- Telefonozzon, János, a Hungáriába: tíz vagy tizenegy személyre való különszobában várjon bennünket terített asztal.

Az úton még két kaszinói tag csatlakozott hozzájuk: egy vidraprém bundás bankigazgató, meg egy öreg tanár, akinek a bundája gallérjából csak épp az orra vereslik elő.

Az idő már akkor nyolc felé járt.

A Hungária tornácában egy papos arcú öregúr állította meg őket:

- Hova?

- Tarts velünk, Imrus. Itt vacsorázunk.

A szoba már várta őket.

Csillogó teríték a nagy kerek asztalon. A magas, fehér cserépkályha kellemes meleget áraszt.

Leültek az asztal köré.

- Há-há-hányan vagyunk? - kérdezte a báró.

- Éppen tizenketten.

- Mi-mi-milyen jó, hogy nem vártunk to-to-tovább!...

Vacsoráztak. De nemigen beszélgettek. Valami unalom lebegett rajtuk.

Egyszer a kövér öregúr körülnéz a társaságon:

- Érdekes - mondja -, csupa agglegény. Egyikünk sincs a negyvenen alól.

- Hiszen te nem vagy agglegény

- Az vagyok biz én. A három fiam voltaképpen három unokaöcsém. Én neveltem őket, hát úgy szoktam mondani.

- A festő fiad...

- Az se, csak hasonlít rám: unokaöcsém.

A tizenkét agglegény elgondolkodva evegette a sajtot.

- É-é-érdekes! - szólalt meg a csupa-szakáll báró.

De hogy mit vél érdekesnek, arról nem szólt.

A szmokingos ivott a vörös borból.

- Kitűnő. Látjátok: ezt a vacsorát minden esztendőben megismételhetnénk. A családos emberek úgyis otthon ülnek. Mi, agglegények szintén együtt tölthetnénk az estét. Javaslom, hogy alakuljunk társasággá: Karácsonyesti társaság.

- Éljen! Éljen!

- A társaság alapszabályai egyetlen sor: Célja: minél kellemesebben tölteni a karácsonyestét.

A javaslat tetszett. A szemek csillogtak, a bajuszok mosolyogtak.

A szmokingos folytatta:

- A Karácsonyesti társaságot tehát megalakultnak jelentem ki. Tisztikar nem kell. Szabályok se kellenek. A működést vacsora után megkezdjük: kártyázunk pezsgőben. Amit nyerünk, megisszuk.

- Helyes! Helyes!

De már a tányérokat is elhordták, csak szivarozgatva üldögéltek. Ki teát ivott, ki kávét.

- Ezen az egy napon mégis irigylem a családos apákat - szólalt meg a paposan beretvált arcú, aki a vendéglő tornácán csatlakozott hozzájuk. - Csak az vigasztal, hogy az esztendő többi napján aztán nem irigylem őket.

- A nők sok életet rontottak meg! - vélekedett a tanár.

A bankigazgató legyintett:

- Többet, mint a kolera.

- A házasság mindig hazárdjáték - szólt a penzionált ezredes. - A legbolondabb hazárdjáték. A játékos azt se tudja, mire játszik. Mert hiszen nem ismeri a nőt, akit elvesz: csak annyit ismer belőle, amennyit a nő mutat. Van annyi esze minden nőnek, hogy nem a hibáit mutogatja.

S legyintett.

- Hazárdjáték.

- És a tétel mindig egy életsors - fűzte tovább a bankigazgató. - Ha csak egy lehetőség van is a vesztésre, nem játszom.

- A házasság olyan, mint a drótból font egérfogó - mondta Petrovics, a tarkóig kopasz bíró. - Az egér csak a csemegét látja...

A bankigazgató nevetett:

- Az Isten azért adta a szerelmet, mert józanon nem házasodna meg senki.

A tanár fölemelte az ujját:

- A szerelem a lélek tokaji bora.

- É-é-édes méreg! - szólt a báró megcsillanó szemmel.

- Azok a hosszúhajúak...

- Minden nő veszedelem!

- A hosszúhajú veszedelem! - kiáltotta vígan a bankigazgató.

Erre valamennyien nevettek.

- Hát nem veszedelem? - szólt a szóló örvendve, hogy a szava derültséget kelt. - Ádámnak nem egy hosszúhajú némber volt a veszedelme? - A trójai háborút nem egy hosszúhajú némber okozta? A hosszú haj, mint veszedelem, nem vonul-e végig az egész világtörténelmen? De ne is nézzük a világtörténelmet, csak a hírlapoknak a napihíreit, a sikkasztásokat, rablásokat, csalásokat, öngyilkosságokat, vagy csak a magunk fiatalságát, hogy mi bolondokat cselekedtünk a nőkért, vagy a nők miatt. És mink még szerencsésen kihajóztunk a veszedelemből, anélkül hogy bedugtuk volna viasszal a fülünket.

A tanár elgondolkodva nézett a cserépkályhára.

- Voltaképp csak a nő él - mondotta. - A férfi csak a nőnek az életét szolgálja a maga életével. S azok a kurta eszű teremtések...

A szmokingos fölkelt:

- Barátom, javaslok valamit.

- Hadd azt a kártyát, inkább beszélgessünk.

- Éppen azt javaslom én is. Nézzétek: mink mind a tizenketten agglegények vagyunk. Valamennyien megegyezünk abban, hogy okosabb szemmel látjuk a nőket, mint azok, akik a szolgálatukba szegődtek. Mármost az is bizonyos, hogy erről beszélgetni mulatság nekünk. Nagy tapasztalatokat hordoz mindenikünk a fejében. Mink idejekorán megismertük, hogy a szerelem csak szép hegedűszóra írt uvertűrje annak az unalmas operának, amelynek a tenorja gyereksírás.

Nevettek.

A szmokingos folytatta:

- Mármost lehetnek a társaságunkban olyanok, akik még rózsaszínekben vélekednek a házasságról, mintha az valami virágos sziget volna, s ők mintha elvesztették volna a révgarast, s innen maradtak a parton. Az ilyeneket helyreigazítjuk, megerősítjük az agglegényi sorban. Erre való lesz a mi karácsonyi vacsoratársaságunk.

- Helyes! Helyes!

- Mert én meg azt gondolom, nem úgy vagyunk mink, mint aki elvesztette a révgarast, hanem mint azok, akiknek nem volt belépőpénzük az ököritói vigalomba, s aznap búsultak. De bezzeg örültek másnap! És most megint van egy ötletem...

- Halljuk! Halljuk! Te most tele vagy ötletekkel!

- Azt gondolom, nem tölthetjük kellemesebben az estét, mintha ki-ki elbeszéli: miért maradt agglegény? Röviden vagy hosszan, ahogy a tésztája nyúlik.

Ezt a javaslatot is tetszéssel fogadták.

A szmokingos folytatta:

- És három estéje van a karácsonynak: ha egyik est kevés, lesz még kettő.

Csak a báró legyintett:

- Az é-é-én történetem e-e-egy mondat: a komtesz ke-ke-keveslett engem, férjhez m-m-ment egy ci-ci-cigányprímáshoz.

Ezen ismét nevettek.

- Szegény prímás!

- No jó! - mondta a szmokingos. - Te már végeztél. De ha csak ilyen röviden mondjuk is el a történetünket, az is érdekes.

Az agglegények vidáman helyeselték a javaslatot, bár egyen-kettőn látszott, hogy szintén röviden fogja elmondani a maga történetét.

- Ki kezdje?

- Pap nincs köztünk. Katona van. Kezdd meg te Aladár!

Ebben a pillanatban elaludtak a villamoslámpások, és a szobát egyszerre vaksötétség borította el. Csak a szivarok tüze vöröslött tizenkét vörös csillagként a sötétségben.

- Gyújtót! Kinél van gyújtó! Hol a csengő?

Ekkor az ajtó kitárult, mind a két szárnyára kitárult. Fény áradt be. S egy száz lángocskával égő karácsonyfa jelent meg az ajtóban. Fehér leányka hozta. Mosolygó arccal, szemérmes szemmel lépikélt be, s a karácsonyfát némán az asztal közepére állította.

Az agglegények elámultan és hallgatva nézték. Csak akkor ocsúdtak fel, amikor a kaszinóban említett Kelemen barátjuk is megjelent a küszöbön.

- Glória! Glória! Jó estét, fiúk!

Körülbelül negyvenéves, nyúlánk ember. Deresedni kezdő fekete haj, és hegyesre csípett, fekete bajusz. Termetre azonban még fiatalos. Országgyűlési képviselő.

- Ugye, megleptelek? A kaszinóban tudtam meg, hogy itt vagytok.

S vidáman szorított velük kezet. A leánykának pénzt adott, és elbocsátotta.

Aztán közéjük ült. Mindjárt el is mondták neki, hogy épp jókor érkezett: a társaság körré alakult, s minden évben csak két-három nap működik. Az első év programja: minden agglegény el fogja beszélni, miért nem házasodott meg.

- No, ez érdekes lesz. Én is elmondom a magamét.

- Helyes! Helyes! - zúgták rá vígan. - Téged választunk elnökünknek. Te fogod summázni a tanulságokat, mivelhogy úgyis törvényszerkesztő vagy. Nagy tanulságokat summázhatsz itt!

- És aki u-u-unalmas lesz, fi-fi-fizeti a pe-pe-pezsgőt! - mondta gúnyosan a báró.

Éljeneztek. Nevettek. Koccintottak. Pezsgőt rendeltek.

 
A Föld napja PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 22. kedd, 18:15
megosztotta

Harmadik napja böjtöl Kishantosért

Sölétormos Jenő a Parlament előtt.

Látogasd meg, adj neki erőt ezzel.

Ha személyesen nem tudsz elmenni hozzá,

váltsd ki azzal, hogy megosztod ezt a képet!

 

Ha kilátogatsz, vihetsz haza te is kishantosi bio búzát.

Ültesd el, így veled él tovább Kishantos.

Szerdán pedig mindenképpen gyere el, és éltesd tovább

Kishantost:https://www.facebook.com/events/239806696211865

 

LAST_UPDATED2
 
Világ-Panoráma PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 22. kedd, 17:26

Világ-Panoráma

A VILÁG-PANORÁMA, amely hétfőn és pénteken este fél tízkor 24 percnyi időtartamban jelentkezik 2008. augusztus 25. óta, a régi Panoráma legnemesebb hagyományait kívánja folytatni.

Világpolitikai és gazdasági történések hátterét igyekszünk bemutatni, események gyökereit feltárni, s érthetővé tenni a Földünkön zajló drámai, s bennünket is nagyon érintő változások okait. Egyes témák, térségek neves szakértőivel elemezzük az aktuális, látványos, vagy kevésbé látványos történéseket, konfliktusokat, a kiváltó politikai, gazdasági, történelmi, kulturális, etnikai, vallási és más okokat, valamint megjósoljuk a várható fejleményeket, következményeket.

Felelős szerkesztő-műsorvezető: Szaniszló Ferenc

Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.

- See more at: http://www.echotv.hu/vilag-panorama#sthash.ecXb7MQ3.dpuf

Legfrissebb videó

http://www.echotv.hu/vilag-panorama

LAST_UPDATED2
 
Magtalan feltámadás? PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 22. kedd, 10:36

Csak hazaszerető és családcentrikus lányokkal lesz feltámadás

2014. április 20.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

magyar-anyak-ti-tehetitek-naggya.jpgA százhuszonöt éve, 1889. április 20-án született néhai német birodalmi vezér és kancellár köztudatban kizárólag démonként való ábrázolásának ellensúlyozásaként személyes élete s politikai pályája egy elhanyagolt, noha kulcsfontosságú területére mutatunk rá.

Az édesanyához, a nőhöz, a leányifjúsághoz való viszonyára. Arra, hogy rajongásig szerette édesanyját, mert tőle kapta mindazon benyomásokat, melyek végigkísérték uralkodása tizenkét évét. Igen, a gyöngédséget, az empátiát a szép nem iránt, ezzel is tükrözve, hogy e világkáoszból csak hazaszerető, testben és lélekben egyaránt egészséges, családcentrikus leányokkal lesz feltámadás. 

A néhai birodalmi vezér rajongásig szerette édesanyját, mert tőle kapta mindazon benyomásokat, melyek végigkísérték uralkodása tizenkét évét, mindenekelőtt a gyöngédséget, az empátiát a szép nem s általában az elesettek, árvák iránt, amint megrázóan tanúskodik erről 1923-ban írt alábbi, Tudós-Takács János által tolmácsolt költeménye (Édesanyád)

Ha édesanyád szeme
Nem úgy lát, mint egykor,
Ha édesanyád lábát
Megtörte az aggkor, 

Akkor nyújtsd a karod,
Ne hagyd őt magára,
Neked kell kísérned
Utolsó útjára. 

Minden kérésére
Adjál néki választ,
Türelmes légy véle
Akkor is, ha fáraszt. 

Ha nem ért meg téged,
Magyarázd el újra,
Mikor már nem kérdez,
Keserű az óra.

Ez a lovagias lelkület vezérelte aztán népe élén, amikor létrejött a Német Leányszövetség, aBund Deutscher Mädel (BDM), amely a leányokat edzett, hazaszerető és családcentrikus nőkké akarta nevelni, akik természetesnek tartják, hogy a férfi harca mindig csak akkor végződhet győzelemmel, ha mögötte céljait megértő és támogató családanya-hitves áll.


Női torna a Harmadik Birodalomban. Ezt a tömeget Rubint Rékáék is megirigyelnék

A leányok tizenöttől huszonegy éves korukig voltak a szövetség tagjai (miután már tíz éves koruktól a fiúk nevelését szolgáló Hitler Jugend párja, a Jungmädel in der Hitler Jugend tagjaiként nevelték őket), felkészülve ezalatt minden vonatkozásban az anyaságra, korántsem csak humán (nyelvi, irodalmi, zenei), hanem nagyon is gyakorlati tudásra szert téve, így elsajátítva a szép írást, a kézimunkát, a játékkészítést, szabást-varrást, továbbá a csecsemőápolást, az elsősegélynyújtást, a háztartásvezetést, ez utóbbi érdekében 1938-ban huszonkét, vezetőnői kiképzésre pedig negyvenöt iskolát felállítva, sőt a BDM-en belül a Glaube und Schönheit (Hit és Szépség) elnevezésű tagcsoport légoltalmi oktatást is kapott.

Aztán amint a Harmadik Birodalom filmjeiben mindmáig feltűnik, különös gondot fordítottak a BDM és az egyéb hasonló szervezetek keretében a tánc, a gimnasztika művészi tökéletesítésére is, a könnyű atlétika, az úszás, tenisz és a természetjárás meghonosítására, felismerve, mennyire nemzeti érték a testet-lelket megedző tömeges sportolás.

Mindennek ma kontinensünkön való általános hiánya egyenesen megköveteli, hogy a nevével egybeforrt történelmi korszakot kizárólag démonikusan bemutató propagandával szemben előkeressük azon, 1945-ben bezúzásra ítélt forrásműveket, mint Soós Tihamérét(Nemzetiszocialista nevelés a III. Birodalomban, 1941), melyek tanulsága, hogy e világkáoszból csak hazaszerető és családcentrikus leányifjúsággal lesz feltámadás. 

Igen, olyan leányokkal, akikből – Garay János verse (Magyar hölgy, 1847) szavaival – hazánk „nemtői” lesznek. Azaz anyák. Hiszen mindegyikük az Istenanya képmása, a termékenység forrása, így a jövő letéteményese. Ahogyan Mindszenty József is fogalmazott könyvében (Az Édesanya, 1942):

„Az anya láng, a gyermek a világosság: a világosságból ítéljük meg, minő erős a láng. 
Az anya a szőlőtő, a gyermekek a szőlő: a szőlőről ismerjük meg, minő fajta a tő.
Az anya a tőke, a gyermekek a kamat: a kamatból következtetünk a tőke nagyságára.
Az anya élőfa, a gyermekek a gyümölcs: az Üdvözítő szerint a gyümölcsről ismerjük meg a fát.
Az anya, a gyermekek a mutatók: ezek mutatják, hogyan is jár az óra.
Az anya írótoll: a gyermekek az írás: a vonásokból ismerjük meg a szerzőt.
Az anya evező, a gyermekek a hajó: ez oda megy, ahova irányozzák.
Az anya a trombita, a gyermek a visszhang: ez mutatja a trombita jóságát.
Az anya királynő, a gyermekek az alattvalók: ezek boldogok okos anyjuk jogara alatt.
Az anya szent deszkaszál, megvédő pajzsunk: megment az élet tengerén, felfogja a támadásokat.
Az anya az élet forrása, a gyermekkor napja, tanító, papnő, az örök szeretet fáklyája, maga a hűség, Isten kertjének kertésze: út, csillag, kikötő, vigasz a halálban.”

Szent életű bíborosunk-hercegprímásunk e sorai előtt egy évvel Németh Imre, a kőszegi dominikánus tanítónőképző igazgatója nem véletlenül panaszkodhatott azonban arról ma is megszívlelendő művében (Leányok, asszonyok Krisztus szolgálatában), hogy milyen szomorú, amikor egyre többen reszketnek a gyermektől, félnek a gyermekáldástól, holott „régente a magtalanság volt a szégyen, ma a gyermekes, főleg a sok gyermekes családra ujjal mutogatnak”. Pedig száz szónak is egy a vége: e világkáoszból csak hazaszerető és családcentrikus leányokkal lesz feltámadás.

 
Vadvirágos rét PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 22. kedd, 06:19
Fénykép: Il existe deux très belles choses dans la vie : la nature et la littérature.

Budapest Bár - Gyűlölöm a vadvirágos rétet

https://www.youtube.com/watch?v=KrTFeoM7oWg

Gyűlölöm a vadvirágos rétet

Elmondottam a szélnek lenn a kertben,
S a Hold is tudja már, hogy nem szeretlek.
Virágaid és vallomásaid,
Tán azt hiszed, hogy örömet szereztek.

Gyűlölöm a vadvirágos rétet,
Hol a kezed a kezembe tévedt.
Gyűlölöm az emlékedet,
Ez a pár nap mi volt neked?
Kinek felelsz, kinek bűnhődsz érte?

Gyűlölöm már életemben mindig,
Tekinteted puha, nagy bilincsét.
Szemed sarkán azt a vásott,
Azt a rejtett mosolygásod,
Azt a hívó, titkos kicsi fényt.

Gyűlölöm a barna hangod,
Ezt a furcsa mély harangot.
Nékem tűzvészt kongatott,
Habár mily' halkan suttogott.

Gyűlölöm a vadvirágos rétet,
Hol a kezed a kezembe tévedt.
Akármilyen csodaszép volt
Az volt a baj, az a kézcsók,
Ott kezdődött minden fájdalom.

Gyűlölöm a barna hangod,
Ezt a furcsa mély harangot.
Nékem tűzvészt kongatott,
Habár mily halkan suttogott.
Gyűlölöm a vadvirágos rétet,
Hol a kezed a kezembe tévedt.

Akármilyen csodaszép volt
Az volt a baj, az a kézcsók,
Ott kezdődött minden fájdalom.

*

 

Bokrétát kötöttem mezei virágból

 

Bokrétát kötöttem mezei virágból,

Küldeném is, nem is, messze-messze távol

Nagy sötét hegyen túl, fényes úri házba,

Aranyos kehelybe, szép lány asztalára.

Nézek, nézek az én tarka bokrétámra,

Jobb lesz neked itthon kis üvegpohárba

Hervadj el, epedj el kék ibolyám kelyhe

Mezei virágnak kunyhóban a helye.

 

https://www.youtube.com/watch?v=bo30NuDVGKE

LAST_UPDATED2
 
Gabriel García Márquez PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 22. kedd, 06:34
Fénykép: GABRIEL GARCIA MÁRQUEZ búcsúlevele (amikor évekkel ezelőtt visszavonult):   Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábú vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok. Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek. Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodpercnyi fényt veszítünk.  Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak.  Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerű ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak testemet, de lelkemet is. A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést! Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni.   Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön. Annyi mindent tanultam tőletek, emberek. Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik.   Megtanultam, hogy amikor egy újszülött először szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt.  Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell felállni. Annyi mindent tanulhattam tőletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek.   Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt amit gondolsz. Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek.  Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, "szeretlek", és nem tenném hozzá ostobán, hogy "hiszen tudod".  Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van velünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el.   Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést.   Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, "sajnálom", "bocsáss meg", "kérlek", "köszönöm" és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz.   Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked. Ha nem teszed meg ma, a holnap ugyanolyan lesz, mint a tegnap.  ...és ha nem teszed meg, az sem érdekes. EZ AZ A PILLANAT.   ……………………………………….. GABRIEL GARCIA MÁRQUEZ, KEVÉS ILYEN EMBER VOLT E VILÁGON! NYUGODJ BÉKÉBEN, AHOGYAN ÉLTÉL!

GABRIEL GARCIA MÁRQUEZ

búcsúlevele

(amikor évekkel ezelőtt visszavonult):

Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábú vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. Talán nem mondanék kimindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok. Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek. Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodpercnyi fényt veszítünk. 
Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak. 
Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerű ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak testemet, de lelkemet is. A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést! Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni. 
Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön. Annyi mindent tanultam tőletek, emberek. Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik. 

Megtanultam, hogy amikor egy újszülött először szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt. Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell felállni. Annyi mindent tanulhattam tőletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek. 

Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt amit gondolsz. Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek. 
Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, "szeretlek", és nem tenném hozzá ostobán, hogy "hiszen tudod". 
Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van velünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el. 

Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést. 

Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, "sajnálom", "bocsáss meg", "kérlek", "köszönöm" és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz. 

Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked. Ha nem teszed meg ma, a holnap ugyanolyan lesz, mint a tegnap. 
...és ha nem teszed meg, az sem érdekes. EZ AZ A PILLANAT. 

 

Művei

  • 1955 – Söpredék (La hojarasca)
  • 1961 – Az ezredes úrnak nincs, aki írjon (El coronel no tiene quien le escriba)
  • 1962 – Mamá Grande temetése (Los funerales de la Mamá Grande)
  • 1962 – Egy kék kutya szemei (Ojos de perro azul)
  • 1962 – Baljós óra (La mala hora)
  • 1967 – Száz év magány (Cien años de soledad)
  • 1970 – Egy hajótörött története (Relato de un náufrago)
  • 1972 – Hihetetlen és szomorú történet az ártatlan Eréndiráról és lelketlen nagyanyjáról (La increíble y triste historia de la cándida Eréndira y de su abuela desalmada)[5]
  • 1975 – A pátriárka alkonya (El otoño del patriarca)
  • 1981 – Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája (Crónica de una muerte anunciada)
  • 1985 – Szerelem a kolera idején (El amor en los tiempos del cólera)
  • 1986Titokban Chilében (Clandestine in Chile)
  • 1989 – A tábornok útvesztője (El general en su laberinto)
  • 1992 – Tizenkét vándor novella (Doce cuentos peregrinos)
  • 1994 – A szerelemről és más démonokról (Del amor y otros demonios)
  • 1996 – Egy emberrablás története (Noticia de un secuestro)
  • 2002 – Azért élek, hogy elmeséljem az életemet (Vivir para contarla)
  • 2004 – Bánatos kurváim emlékezete (Memoria de mis putas tristes)
 
A szerelemről és más démonokról PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 22. kedd, 07:30

del_amor_y_otros_demonios_03

A szerelemről és más démonokról

A Szerelemről És Más Démonokról
Témakörök: Humán területek, kultúra, irodalom » Szépirodalom, népköltészet
Szerző: Gabriel García Márquez
Olvasás: A Szerelemről És Más Démonokról online a hangoskonyv.multiply.com oldalon
Hangoskönyv: A Szerelemről És Más Démonokról mp3 formátumban


Műfaj: regény
Kiadó: Magyar Rádió;
Hossz: 3:04:54
Hang: 96 kbps, 22050 Hz, Joint Stereo

A Nobel-díjas kolumbiai író ebben a regényében egy márkilány történetét beszéli el, aki tizenkét éves korában egy veszett kutya harapásába halt bele. Sierva María de Todos Ángeles, akinek a szülei fogadalmat tettek Szűz Máriának, hogy addig nem vágják le a haját, amíg férjhez nem megy – így olyan hosszúra nőtt, hogy elbotlott volna benne, ha nem fonják be naponta, és hajfonatait nem tekerik a feje köré –, az örökös szeretetlenség légkörében tölti a napjait. Apja, a mihaszna márki, aki naphosszat a narancsfák árnyékában lévő függőágyban hever, s felesége, az egykori szilaj, mesztic szépség születésétől kezdve együttesen gyűlölik a kislányt, mivel természete ellentétes az övékével. A törékeny és félénk, fehérbőrű, szelíd, kék szemű, csillogó hajú kislány szinte egyáltalán nem érintkezik szüleivel; a rabszolgákkal barátkozik s éjszakáit is ócska viskókban tölti. Ama végzetes nap után azonban, amelyen egy fehér foltos veszett kutya megharapja Sierva María bokáját, megváltozik szülei magatartása. Az esemény vélhetően tragikus kilátásai felrázzák a márkit tespetségéből. Lányukat a ház egyik legszebb szobájába költözteti, s folytonosan elhalmozza figyelmességével. Egy napon azonban a püspök kihallgatásra hívja, majd megparancsolja neki, hogy Sierva Mariát helyezze el a kisváros határán lévő Santa Clara-kolostorban, azaz „az élve eltemetés épületében”, mivel betegségét az ördög mesterkedésének tartja. Sierva María – a márki legnagyobb fájdalmára – itt tölti életének utolsó napjait, ám mielőtt még végleg eltávozna az élők sorából, megadatik neki, hogy megismerje a szerelem misztériumát egy megtévedt pap, Cayetano Delauraatya Személyében.

Legeza Ilona


Előadó:
Szakácsi Sándor

Rendező:
Dániel Ferenc
Fordította:
Székács Vera
Rádióra alkalmazta:
Körösi Zoltán
Zenei szerkesztő:
Kakó Gyula
Segédrendező:
xx xx
Hangmérnök:
Maska Gabi
Tánczos Tamás

http://www.magyarvagyok.com/konyvtar/A-Szerelemrol-Es-Mas-Demonokrol-18515/

(A link csak a legalább két csillagot elért klubtagok számára aktíválható...!)
 
Marquez 1928 - 2014. PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 22. kedd, 07:16
Gabriel Garcia Marquez

1928 - 2014.

A legnagyobb kortárs írók közé nem várt helyről, Kolumbiából robbant be egy új név: García Márquez. 1955 óta publikál, de csak 1967-ben indult meg élénk érdeklődés személye, és rajta keresztül az egész latin-amerikai irodalom iránt. Ekkor je- lent meg Száz év magány című regénye, melyről Pablo Neruda így nyilatkozott: "Talán a legnagyobb reveláció a spanyol nyelvben Cervantes Don Quijoté-ja óta." A Száz év magány-t a világ számos nyelvén nevezték "mesterműnek", szerzőjéről pedig neves latin-amerikai írókortárs, Mario Vargas Llosa írt monográfiát. Az idősebb nemzedék megbecsülését Amado fejezte ki: "A mai spanyol-amerikai regények közül Asturias és García Márquez műveit mindenki máséinál többre tartom." Jevtusenko egy amerikai interjújában García Márquezt tréfásan "a világirodalom Peléjének" nevezte. 1928-ban született egy kolumbiai falucskában, Aracatacában. Kilencesztendős koráig élt ott, de ezek az évek mindmáig kiapadhatatlan ihletforrás- ként táplálják műveit. "Az én könyveim nem a semmiből, hanem a latin-amerikai, ezen belül is a Karib-tenger vidéki valóságból készülnek. A mindennapi létezés itt olyan, hogy végül is hozzászoktat mindenféle emberi frusztrációhoz, történelmi bohózathoz, geológiai balszerencséhez." Jogot tanult, de nem szerette, hamar abba is hagyta. Pályafutását 1948-ban újságíróként kezdte. A riporterkedést ugyan kedvelte, de csak megélhetési gondok miatt folytatta egészen 1961-ig ezt a mesterséget. 1959 és 1961 között, a forradalmi Kubával való rokonszenv jeleként, a Prensa Latina hírügynökségnek dolgozott Bogotában, Havannában és New Yorkban. 1961-ben elhagyta az Egyesült Államokat, ahová csak 1971-ben engedték visszatérni: ekkor díszoklevelet kapott a Columbiai Egyetemtől. 1948-ban kezdett elbeszéléseket írni. Első regényével, A söpredékkel tíz évig házalt, míg végre 1955-ben kiadót talált rá. Öt, illetve hat év múltán szinte egyszerre három könyve látott napvilágot: Az ezredes úrnak nincs, aki írjon című kisregény (Vargas Llosa "kis remekműnek" nevezte); a La mala hora [Baljós óra] című regény, melynek tömör, sejtető stílusa nagy erővel idézi fel az erőszak atmoszféráját Kolumbiában; a Los funerales de la Mamá Grande [Az óriás mama temetése] című novellás kötet. 1961-ben Párizsból - ahonnan addig egy kolumbiai lapot tudósított - Mexikóba költözött, mert vonzották a film kínálta lehetőségek. Forgatókönyvírás és alkotói válság öt éve következett, mígnem 1965-ben az Acapulcóba vezető úton, hirtelen megjelent előtte a "regényfolyó", melyet kora ifjúsága óta meg akart írni. Hazament, bezárkózott, és tizennyolc hónap alatt, miközben családjával kölcsönpénzen élt, papírra vetette a Száz év magány-t. Ez az "eposznak", "sa- gának" nevezett regény a műfaj XX. századi életképességét bizonyítja. 1967-ben Argentínában jelent meg, azóta számtalan spanyol kiadást ért meg, és eddig huszonhárom országban, tizennyolc nyelvre fordították le.

García Márquez sűrűn hangoztatott nézete, hogy a haladás ügyét csak a legmagasabbrendű irodalom szolgálhatja. Egyébként nem teoretizáló alkat: az irodalomról, az írásról szándékolt komolytalansággal nyilatkozik. Mint például: "Azért vagyok író, mert szeretném, ha a barátaim kedvelnének. Azért írok regényeket, hogy a könyveimmel minél több barátot szerezzek." García Márquez a szocializmus hívének vallja magát, de álláspontjának elméleti megfogalmazásától idegenkedik. 1972-ben megkap- ta a Rómulo Gallegos-díjat, melyet ötévenként a legjobb spanyol nyelven írott regénynek ítélnek oda. A díjat a Movimiento al Socialismó-nak ajánlotta fel. 1972-ben novellás kötete jelent meg. A címadó kisregényben - Hihetetlen és szomorú történet az ártatlan Eréndiráról és Lelketlen nagyanyjáról - a Száz év magány szereplői térnek vissza. Vargas Llosa ezt írta a kötetről: "kisérlet egy új nyelv megteremtésére", "átmenet a Száz év és a jövendő García Márquez között". Legutolsó regényének címe: EL otoňo del patriarca (1975) [A pátriárka ősze]. A Barcelonában élő García Márquez a chilei események után így nyilatkozott: "Most, hogy erkölcsi presztízst élvezek, élnem is kell vele. Nem vagyok politikus ember, de Latin-Amerikában mindenkinek politikusnak kell lennie." Párizsban dokumentumok gyűjtésébe kezdett a chilei és a brazíliai fasizmusról. 1974-ben részt vett a latin-amerikai diktatúrák emberellenes bűntetteit kivizsgáló II. Russel-bíróság munkájában.

INTERJÚ

Készítették: Adélaîde Blasquez; Armando Durán

BLASQUEZ: Pár év óta valósággal elkápráztatja a világot egy tündöklő latin-amerikai írócsoport, olyan nevek, mint Asturias és Cortázar, Rulfo és Carpentier, Fuentes és Vargas Llosa, akik mind megszállottan törekszenek földjüknek, hagyományaiknak, lázas kontinensük lényegének kifejezésére. A dél-amerikai regény jó néhány szakértője García Márquezt helyezi e "rohamcsapat" élére. 
GARCÍA MÁRQUEZ: Abban a jelenségben, amelyet Európa újjászületésnek lát, az a gyökeresen új, hogy a dél-amerikai írók történelmük folyamán először mernek írók lenni. Ha így nézzük a dolgot, nem újjászületésről, hanem való- ságos megszületésről van szó. Mostanáig Dél-Amerikában csak "vasárnapi írók" voltak, akik kenyérgondok közt éltek, és behódoltak a hagyománynak és a spanyol akadémizmusnak. Történelmünkben először hinni mertünk önmagunkban; le mertünk rázni minden béklyót; egyszóval élni mertünk szerzői jogainkkal. Mi történt? Egy szép napon a bennünket körülvevő valóság már majd kiverte a szemünket. Mi volt a tennivalónk? Az, hogy történeteket meséljünk, a mi történeteinket. Mert hát volt mit mondanunk. Megesik, hogy a művészet néha elébe vág a történelemnek, nem igaz? Ott volt a lehetőség, csak rajtunk múlt, hogy meg- ragadjuk-e. Ha a nyelv élettelen, mindent szabad. Így volt merszünk az eddigitől eltérő spanyol nyelv használatához, egy olyan spanyolhoz, amely nem marad mögötte azoknak a képtelen szörnyűségeknek, amelyeket magunkban hordozunk. 
BLASQUEZ: "Dél-Amerika története - mondja Carlos Fuentes - a nyelvtől való megfosztottság története: csak ránk kényszerített szövegeink vannak, amelyek arra jók, hogy kendőzzék a valóságot . . ." A dél-amerikai írók a nyelvre összpontosították a regényt, mert számukra a nyelv és a lét kutatása egy és ugyanaz a dolog. 
GARCÍA MÁRQUEZ: Könyveink spanyolországi fogadtatása bizonyítja, hogy gondjaink és rögeszméink mennyire egyek a spanyolokéival. A spanyol irodalom jelenlegi bénultsága nehezen magyarázható, ha arra gondolunk, hogy Spanyolország legnagyobb remekműveit az Inkvizíció alatt írták. Szeretném tudni, hogy a francia közönség és a francia kiadók rajongása a dél-amerikai regény iránt nem múló divat-e? Az is kérdés, vajon a franciák hallgatólagosan nem ismernek-e el "gyengén fejlett" irodalmunk javára olyan jogokat, amelyeket a saját irodalmukban tiltanak: a képzelet jogait; és vajon könyveinket olvasva nem engednek-e meg maguknak olyan gyönyörűséget is, amely az ő regényírásukra nehezedő, önmaguk gyártotta tilalomhálózat miatt szükségszerűen neheztelésre késztetné őket. A spanyolok szemében a dél-amerikai regény valami más, több mint ifjító forrásvíz. Életfontosságú szükségletet elégít ki. A dél-amerikai írók, ha egy pillanatra sikerül megfeledkezniük a rendőri elnyomásról, a sajtóra kényszerített hallgatás faláról, a harmincéves elnyomásról, a megaláztatások és frusztrációk súlyáról, ami erre a szerencsétlen országra nehezedik, úgy érzik magukat Spanyolországban, mint hal a vízben. Bizton állíthatom ezt, Barcelonában lakom két éve. Az egyetemi emberek, a kritikusok és a nagyközönség irántunk való rokonszenvében az a meglepő, hogy büszkeség érződik benne. A spanyolok büszkék rá, hogy a hivatalos kánonokkal kíméletlenül leszámoló, az eltérő vonásainkért oly lelkesen rajongó könyveink éppen spanyolul íródtak. Különös módon még a cenzúra is elnéző velünk. Így a Száz év magány, szertelensége ellenére is, a kézirattal teljesen egyező különkiadásban jelent meg Spanyolországban, hogy ily módon a könyvesboltok elkerüljék az Amerikától való újravásárlás szokásos nehézségeit. 
BLASQUEZ: Kényszeresen visszatérő eszméi között, azt hiszem, kiváltságos helyet kap a magány, a nosztalgia, a frusztráció és mindenekelőtt a renyhe mozdulatlanság kísértése. A tehetetlenségi erő viszi romlásba Macondót. García Márquez könyvei elmondják, hogyan "hal meg" a város, hogyan szívódik fel elkerülhetetlenül a rend és a rendetlenség, az életerő és a tehetetlenség dialektikája, amely Macondót vezérelte. 
GARCÍA MÁRQUEZ: Legalábbis ezt mondják a kritikusok. A kritikusok hívták fel a figyelmemet arra, hogy minden könyvemben ugyanazok a témák, a helyszínek, sőt még a hősök is ugyanazok. A dolog engem lepett meg a legjobban, pedig valójában nincs ebben semmi meglepő: az ember a rögeszméivel ír, és a rögeszmék mindenkiben viszonylag korlátozott sorozatot alkotnak. Kezdetben pedig nem ezt akartam - lehet, hogy azért, mert egyáltalán nem akartam semmit; hacsak azt nem, hogy elmeséljek egy történetet egy családról, melyet a végzet arra szánt, hogy disznófarkú gyereke szülessék. Nem vagyok értelmiségi. Semmi érzékem az eszmékhez. Író vagyok, ahogy asztalos vagy kovács is lehetnék. Az erőmmel, a szenvedélyeimmel és az ösztöneimmel írok, és azt hiszem, hogy ezen a területen is, mint mindenhol másutt, rohamozni kell és támadni, mint a bikának az arénában. Ráadásul rossz olvasó is vagyok. Azaz hogy képtelen vagyok erőt venni magamon, és tovább olvasni egy könyvet, ha egy kicsit is untat. Ez az én egyetlen esztétikai szempontom a mások irodalmában csakúgy, mint a magaméban. Egy regényben mindig történnie kell valaminek. Ezért "modellem" a lovagregény, ahol a cselekmény fordulatai az első szótól a befejezésig bizonytalanságban tartják az embert. 
BLASQUEZ: A Száz év magány egy család, a Buendía család története Macondo alapításától, ami José Arcadio Buendía nevéhez fűződik, utolsó leszármazottjuk száz évvel későbbi haláláig. Vezetésük alatt Macondo előbb megéri a varázslat, a költészet és az utópia aranykorát, majd az elemek tombolását, a háború borzalmait, a technikai civilizáció romboló hatását és a társadalmi elnyomást, végül a természetfeletti erők és a determinizmus diadalát: az utolsó Buendíának sikerül megfejtenie egy kéziratot, amelyet egy varázslóféle hagyott örökül a családra, és amelynek titkát az elődök hiába kutatták; rádöbben, hogy minden előre meg volt írva - az írás Macondo száz év alatt végbemenő hanyatlásának történetét mondja el. Egyúttal azt is megtudja, hogy akinek sikerül elolvasnia a könyvet, arra biztos halál vár. A Buendíák története: csodálatos életerővel győzött alakváltoztatások és küzdelmek sora, de úgy látszik, egyikük sem képes a maga javára fordítani ezt az életerőt. Nem mulaszthatjuk el, hogy ne hívjuk fel a figyelmet bizonyos analógiákra: az őket meghaladó életerő, amelyre valamiképp predesztinálva vannak, s amely jobb híján utópiába, lázadásba, legjobb esetben pedig az érzékiség hajszolásába torkollik, halálos kórrá válik, mivel üresjárat - vajon nem hű képe-e a spanyol vagy dél-amerikai embernek, aki örökösen a formát kutatja, amely képes volna számot adni belső forrongásairól? 
GARCÍA MÁRQUEZ: Talán, talán . . . Ez eszme, és tudja, hogy én hogy vagyok az eszmékkel. Számomra a Buendía család története azt mondja el, hogy egy vérfertőzéstől rettegő család mindent elkövet, hogy elkerülje a disznófarkú utód világrahozását. Mondanom sem kell, hogy a disznófarkat lehetetlenné tevő óvatosság, amelyet négy Buendía generáción keresztül gyakoroltak, vezet a szép eredményre . . . Végzetszerűen. 
BLASQUEZ: A Száz év magány felelevenítette az érdeklődést korábbi regényei iránt is, amelyek az elmúlt évben újra megjelentek. 
GARCÍA MÁRQUEZ: A söpredék kivételével minden regényemet, bár évenként jelent meg egy- egy, hogy úgy mondjam, együtt írtam, egyidejűleg, amikor megválva a kenyeret adó újságírástól, televíziótól és filmtől, elhatároztam, hogy "rohamozok, mint a bika". Attól kezdve csak ez a munka létezett számomra a világon, semmi más. Bárhol, bármilyen körülmények között voltam is, minden istenajándékozta napon, a szombatokat és vasárnapokat is beleértve (ez az egyetlen dolog, ami valóban megkülönböztet az asztalostól és a kovácstól), csak azzal a gonddal és rettegéssel élek: vajon mi történik holnap a hőseimmel? Fogok-e unatkozni, ha újraolvasom a tegnap írt lapokat? Macondóval egyszer s mindenkorra végeztem. A Száz év magány megtette a maga bukfencét, összerakta a kirakós játékot. Következő regényemnek már semmi köze sem lesz mindehhez. Egy képzeletbeli diktátor történetét mondja majd el, aki százhatvannyolcadik évének betöltése után jut hatalomra, és százhúsz évig marad a helyén. Megint valaki, aki meglepetéseket tartogat nekem. Mi történik vele holnap? Nyugtalanul töröm rajta a fejem. Érzem, hogy történik még valami . . . De mi? Nem tudom. Előre soha semmit sem tudok.

DURÁN: Beszéljünk az irodalmi hatásokról. Gyakran emlegetik magával kapcsolatban Faulknert. Még is úgy érzem, a Száz év magány sok szempontból egyfajta anti-faulkneri mű. Mintha minden oldalán azt akarta volna kifejezésre juttatni, hogy mennyire nem "faulkneri". 
GARCÍA MÁRQUEZ: A kritikusok olyan gyakran hangoztatták, hogy Faulkner hatása alatt állok, hogy egy ideig magam is elhittem. Valójában azonban már régen megjelent első írásom, amikor egyszer, egészen véletlenül, kezembe került Faulkner egyik könyve. Szerettem volna tudni, miben is állnak azok a hatások, amiket a kritikusok a nyakamba varrnak. Csak sok évvel később, amikor egyszer keresztülutaztam a Délen, az Egyesült Államokban, találtam rá a magyarázatra: a poros utak, a tikkadt és nyomorult falvak, ezek a minden reménytől megfosztott emberek nagyon emlékeztetnek arra, amit én ábrázoltam írásaimban. 
DURÁN: Zavarja ez a látszólagos Faulkner-hatás? 
GARCÍA MÁRQUEZ: Egyáltalán nem. Az összehasonlítás nagyon hízelgő számomra, hiszen Faulkner végül is az egyik legnagyobb regényíró. Azt a módot azonban, ahogy a kritikusok az ilyen hatásokat értelmezik, nem egészen értem. A valóságban mégiscsak minden író arra törekszik, hogy önmaga legyen, és éppen azt igyekszik elkerülni, hogy kedvenc szerzőit utánozza. 
DURÁN: Kik a kedvenc szerzői? 
GARCÍA MÁRQUEZ Senki. Van viszont néhány könyv, amely jobban tetszik a többinél, de ezek sem mindig ugyanazok. Nem is azért szeretem őket, mintha jobban volnának megírva, hanem egészen különböző, gyakran nehezen megmagyarázható okok miatt. Ma este például a következő volna a lista: Szophoklész: Oidipusz király, az Amadís de Gaula, a Lazarillo de Tormes, Defoe: Londoni pestis, Pigafetta: Primo viaggio intorno al globo terracqueo [Az első utazása föld körül], Burroughs: Tarzan, a dzsungel fia és mások. Nem tudom, milyen jelentősége van ennek a listának a kritikusok számára. 
DURÁN: Csakugyan gyakran téved a kritika, különösen akkor, ha kortárs írókkal és művekkel foglalkozik. De ez elkerülhetetlen. Egy regény olyan bonyolult egész, hogy nem lehet egy csapásra bevenni. Konkrétan: legutóbbi könyve komoly problémákat ad föl a kritikának. Mondok egy példát. Az a vélemény, amelyet Ursula élete vége felé alkot Amarantáról, lehet az író véleménye is, egyik alakjának szájába adva. Mivel azonban ez a vélemény téves, azt kell hinnünk, hogy mégiscsak Ursuláé. Itt tehát csapdáról van szó. A Száz év magány olyan regény, amely tele van effajta célzásokkal és a legkülönfélébb értelmezésekkel - valamennyinek fontos jelentése van. A komoly kritikának mindezeket fel kell tárnia, de ez éveket igényelne. Másrészt a regény nem csupán célzások halmaza. A kritikus dolga könnyebb volna, ha az írók segítenének neki. Hajlandó lenne művét kritikusok körében megvitatni? 
GARCÍA MÁRQUEZ: Természetesen nem. A kritikusok komoly emberek, engem pedig már évek óta nem érdekel semmi komoly dolog. Ezzel szemben szórakoztató nézni, hogyan tapogatóznak a sötétben. Egyikük, egy venezuelai újságíró azt mondta nemrégiben a Száz év magánnyal kapcsolatban, hogy Victor Hugues említése - aki, mint tudja, Carpentier egyik regényalakja - "naivitás, amely a kolumbiai író csodálatáról árulkodik, és felhívja az olvasó figyelmét". A naivitás azonban őbenne van, mert nem vette észre, hogy Carlos Fuentes egyik regényalakja is meg van említve, Julio Cortázaré is, felhasználok egy nyilvánvalóan Vargas Llosától származó jellemet, és mint már többször, idézek egy mondatot, amely Juan Rulfótól való. Egy másik kritikus azt a felfedezést tette, hogy Gabriel - regényem egyik alakja, akit velem szoktak azonosítani - Rabelais összes műveit magával viszi Párizsba. Ez - mondta a kritikus - nyílt vallomás egy hatásról, s egyben minősíti Második Aureliano szexuális kicsapongásait és vadállati étvágyát, a tetovált José Arcadio tagjainak aránytalanságát és általában a regény valamennyi figurájának szertelenségeit, a stílus szokatlanságait. Szórakoztat, ha ilyesmiket olvasok, mert valójában a könyv, amit Gabriel Párizsba visz, Defoe Londoni pestis-e. Engedtem a kísértésnek, és az utolsó pillanatban megváltoztattam a könyvet, hogy csapdát állítsak a kritikusoknak. 
DURÁN: Nem lehet, hogy ezt a csapdát egyszersmind a saját tudattalanja állította magának? 
GARCÍA MÁRQUEZ: Nincs kizárva. Valójában ezek a csapdák veszélytelenek volnának, ha a kritikusok nem esnének beléjük. De persze ez könnyebb, mint mélyebben behatolni a könyv alapelemeibe, oda, ahol a megértés igazi kulcsai találhatók. Sok kritikus megakadt például Amaranta Buendía alakján, néhányan egyenesen fölöslegesnek tartották. Az egyetlen kritikus, aki helyesen értelmezte az alakot - mert incesztusra való elhivatottságából indult ki - a német Ernst Volkening volt. Amarantának, úgy látszik, tényleg megvolt a pszichológiai és erkölcsi képessége, hogy disznófarkú fiút szüljön, aki kiirtotta volna a nemzetséget, és frusztrációjának oka csak az volt, hogy nem volt bátorsága megadni magát a sorsának. 
DURÁN: Még egyszer visszatérek arra, amit az előbb mondtam: nem lehet elvárni egy kritikustól, hogy rejtvényt oldjon meg. GARCÍA MÁRQUEZ: Minden jó regény rejtvényt ad fel a világról. A kritikusok saját szakállukra és kockázatukra vették magukra azt a súlyos felelősséget, hogy ezeket a rejtvényeket megoldják, és el kell várni tőlük, hogy valóban meg is tegyék. Nem beszélek természetesen regényem rengeteg személyes célzásáról, amiket csak legközelebbi barátaim értenek: például, hogy minden dátum egybeesik egy-egy barátom születésnapjával, vagy hogy valamelyik regényfigura a feleségem jellegzetes tulajdonságait hordozza; hogy valaki ugyanazokat a neveket szeretné adni a gyerekeinek, amiket az én gyerekeim viselnek, és több hasonló dolog, amit persze a könyv egyszerű elolvasásából nem lehet megtudni. Másfelől viszont nyugtalanít, hogy senki nem mutatott rá a könyv huszonnégy ellentmondásából egyetlenegyre sem, vagy a hat súlyos hibára, amelyekre az olasz fordító hívta fel a figyelmemet, és amelyeket az új kiadásokban és fordításokban sem fogok korrigálni, mert nem lenne tisztességes. 
DURÁN: Magam is kételkedem néha a kritikusok hasznosságában. Ma azonban mégis hajlok rá, hogy megvédjem őket. Időt kellene nekik hagyni. 
GARCÍA MÁRQUEZ: A végkövetkeztetésem, amit mindebből levontam, az, hogy egyetlen kritikus sem fog tudni valóságos képet adni könyvemről az olvasóinak, amíg nem szűnik meg irodalmi pápaként viselkedni, és ameddig nem abból indul ki, hogy a regényt egyáltalán nem kell komolyan venni. Én magam teljesen tudatosan így írtam, mert beleuntam a pedáns elbeszélések- be és a példabeszédszerű történetekbe; mert torkig lettem mindazokkal a regényekkel, amelyeknek nem az a szándékuk, hogy egyszerűen elmeséljenek egy történetet, hanem hogy megbuktassanak egy kormányt; mert viszolyogtat, hogy mi, írók olyan komolynak és fontosnak tartjuk magunkat. Ez a professzoros komolyság késztet minket arra, hogy az érzelmit, a melodrámait, az erkölcsi misztifikációt, de még a giccset is - egyszóval mindazokat a dolgokat, amelyek életünkben jelen vannak - elspóroljuk, mert ezek nem létezhetnek az irodalomban. De gondoljon csak arra, hogy olyan sok év után, a legjobb szándé- kok ellenére sem sikerült még megdönteni egyetlen kormányt sem az irodalom segítségével. Ehelyett - éppen ellenkezőleg - teletömtük a könyvesboltokat olvashatatlan regényekkel, ezáltal azt értük el, amit egyetlen író és egyetlen politikus sem bocsáthat meg magának: elvesztettük a közönségünket; csak most teszünk erőfeszítéseket arra, hogy hivatásunkat kevésbé fölényesen felfogva, megpróbáljuk visszaszerezni. 
DURÁN: Ez kikerülhetetlenül elvezet korunk irodalmának egyik fontos kérdéséhez: elkötelezett írónak tekinti-e magát? 
GARCÍA MÁRQUEL: Hogy ne legyen félreértés, kezdjük inkább a végén: hiszem, hogy a világ előbb-utóbb szocialista lesz; szeretném, ha ez bekövetkezne, minél előbb, annál jobb. De arról is meg vagyok győződve, hogy a rossz irodalom azok közé a dolgok közé tartozik, amelyek ezt a fejlődést késleltethetik. Persze személyes fenntartásaimnak a "társadalmi regénnyel" mint az elkötelezett regény legmagasabbrendű kifejezési formájával szemben az az oka, hogy töredékes és kizárólagos jellegű, ezért egyoldalú képet kényszerít rá az olvasóra az életről és a világról. Annak alapján, hogy az ilyen fajta regények sikertelenek maradtak a mi országainkban, joggal hihetjük, hogy a latin-amerikai olvasók tudatában vannak ennek a korlátozottságnak, bár ezt nem tudják kifejezni. A paradoxon abban rejlik, hogy azok az írók, akik a legjobb szándékkal akarják ábrázolni az országainkban élő emberek többségének politikai és társadalmi drámáját - és ezenkívül semmi mást -, a világ legkisebb visszhangú íróivá lesznek: senki nem olvassa őket. Sartre mondta egyszer, hogy ahhoz, hogy a franciákat a megszállás idejének borzalmaira emlékeztesse, elég, ha leír egy nyilvános parkban rendezett német katonahangversenyt. Ez ránk is vonatkozik: a latin-amerikai olvasók le tudnak mondani róla, hogy elmeséljék nekik saját elnyomásukat, az életükben történt jogtalanságokat: mindezt túlon- túl ismerik saját mindennapi életükből. A regénytől azt várják, hogy valami újat mondjon nekik. Azt hiszem tehát, hogy nem elég azzal hozzá- járulnunk a latin-amerikai emberek életének megjavításához, hogy jó szándékú regényeket írunk. Azoknak a barátainknak, akik kötelességüknek érzik, hogy - akár a legjobb szándékkal - normákat állítsanak fel az írásban, szeretném megmondani, hogy az ilyen normák korlátozzák az alkotói szabadságot, és hogy minden, ami az alkotói szabadságot korlátozza, egyben reakciós is. Végül szeretném arra emlékeztetni magát, hogy egy nagyszerű szerelmes regény nem árul el senkit, és a világ folyását sem képes feltartóztatni. Mégis minden igazi műalkotás hozzájárul az emberiség haladásához, és ma- napság az emberiség csak egyfelé mehet előre. Hiszem, hogy minden írónak ez a forradalmi kötelessége: olyan jól írni, ahogy csak lehet. Ez az én elkötelezettségem. 
DURÁN: Milyen lenne tehát maga szerint az ideális regény? 
GARCIA MÁRQUEZ: Teljesen szabad regény lenne, amely nem a politikai és társadalmi tartalmával keltene nyugtalanságot, hanem azzal, hogy képes behatolni a valóságba, jobban mondva, kifordítani a valóságot, és megmutatni, hogy milyen a túlsó oldala. 
DURÁN: A valóság. Ez az a pont, amelynél el kell időznünk. Amikor először olvastam a Száz év magány-t, két dolog tűnt fel: a túláradó fantázia és a gondos ügyelés arra, hogy a Buendíák történetét úgy beszélje el, hogy ne rombolja szét sem az elbeszélés, sem a nyelv struktúráját. Második olvasásra azonban megvilágosodott előttem, hogy a könyvben a törés szándéka is benne van, és végül szét is töri a valóság struktúráját. Proustra gondolok, állandó törekvésére, hogy olyan képeket közvetítsen, amilyeneket az ember alkot magának a világról. Conradra is gondolnom kell. Őszintén hiszem, hogy a valóság feldolgozása egyike az alapproblémáknak, amelyeket fel kell vetnünk, amikor az elbeszélő formákat vizsgáljuk. 
GARCÍA MÁRQUEZ: Az egyetlen, amiben kételkedés nélkül hiszek, hogy a valóság nem ér véget a paradicsom áránál. A mindennapi élet, különösen Latin-Amerikában, biztosítékot nyújt erre. Az észak-amerikai F. W. Up de Graff 1894-ben beutazta az Amazonas-vidéket, és egy csörgedező patakocska közelében egy olyan helyet látott, ahol a puszta emberi hang ömlő felhőszakadást okozott; látott továbbá húszméteres anakondát, amit elborítottak a pillangók. Antonio Pigafetta, aki elkísérte Magalhăest első föld körüli vitorlásútján, olyan növényeket, állatokat és elképzelhetetlen, emberszerű lényektől származó nyomokat látott, amilyenekről soha többé senki sem hallott. Comodoro Rivadaviában, egy isten háta mögötti dél-argentínai helyen a sarki szél a levegőbe röpített egy egész cirkuszt, és másnap a halászhálókkal nem halat fogtak ki a tengerből, hanem oroszlánok, zsiráfok és elefántok hulláit. - Néhány hónapja, reggel nyolckor becsöngetett hozzám a villanyszerelő, és amikor ajtót nyitottam, azt mondta: "jöttem a vasalózsinórt kicserélni." Aztán rögtön észrevette, hogy eltévesztette az ajtót, bocsánatot kért, és elment. Egy kis idő múlva a feleségem bekapcsolta a vasalót, és a zsinór kiégett. Csak újságot kell olvasni, vagy nyitott szemmel kell járni, és együtt kiálthatjuk a francia diákokkal: "Minden hatalmat a képzeletnek!" Különben is, a világ leg- több dolga, a kanáltól a szívátültetésig, először az ember képzeletében teremtődött meg, még mi- előtt a valóságban létezett volna. A szocializmus először Marx Károly képzeletében létezett, és csak azután a Szovjetunióban. Ezek az igazságok elvezetnek a költészethez, mert hinnünk engedik, hogy a föld talán egyáltalán nem is kerek, csak akkor lett azzá, amikor sok ember - talán a kor kényelmességéből - ezt kezdte képzelni róla. Hiszek benne, hogy a valóság efféle kimerítése, az értelem okozta előítéletek nélkül, ragyogó távlatokat nyit meg regényirodalmunk előtt. Nem kell ezt görcsösen keresett kiútnak tartani: előbb-utóbb a valóság igazságot fog szolgáltatni a képzeletnek. 
DURÁN: Amikor belekezd egy történet írásába, fejében készen van előre a kibontakozás és a befejezés? Milyen jelentősége van munkásságában a személyes tapasztalatnak? 
GARCÍA MÁRQUEZ: Mindig minden írásom kiindulópontja egy egyszerű kép. A La siesta del martes [Szieszta kedden] című elbeszélésem, amelyet mellesleg egyik legsikerültebb művemnek tartok, úgy keletkezett, hogy megpillantottam egy fekete ruhás asszonyt meg egy lányt, amint egy fekete esernyővel felfegyverkezve fel s alá sétáltak a tűző napon egy néptelen faluban. A Sűrű Lomb bonyolult története úgy keletkezett, hogy visszaemlékeztem saját kisgyerekkori élményemre, amikor egyszer szobánk sarkában egy széken guggoltam. Az első, amit Az ezredes úrnak nincs, aki írjon című kisregényből magam előtt láttam, egy férfi volt, aki a barranquillai halpiacon csónakokat bámult elmerülten. Sok évvel később Párizsban egy hasonló helyzetben azonosítottam magam azzal a várakozó férfival, aki emlékezetemben élt: "Csak most értem meg, mit érezhetett, amíg várakozott." A Száz év magányból évekig csak azt a tényt tudtam, hogy egy öregember magával vitt egy gyereket, hogy megnézze vele a jeget, amit a cirkuszban látványosságként mutogattak. Abból a könyvemből, amin most dolgozom, sok éven át csak egy öregember képét láttam magam előtt, aki egy palota hatalmas, elhagyatott termén megy keresztül, amelyben csak állatok vannak. Csak ezek az eredeti képek fontosak számomra. A többit már minden szamár meg tudja csinálni. 
DURÁN: Honnan tudja, hogy ezek közül az ötletek közül melyiknek van jövője? 
GARCÍA MÁRQUEZ: Az az ötlet, amelyik nem bírja ki a sok éves elhanyagolást, nem érdekel. Ha azonban van olyan jó, mint a legutóbbi regényemé - tizenhét évig kitartott -, nem marad más dolgom, mint hogy leírjam. Közben már olyan régóta foglalkoztam vele, hogy elölről-hátulról el tudtam volna mesélni, mint egy könyvet, amit egyszer már elolvastam. A legnehezebben mindig az első bekezdés megy. Sokszor hónapokig tart, sőt néha évekig, amíg olyan lesz a kezdet, amilyennek lennie kell. És csak ekkor dől el véglegesen, hogy van-e a történetnek jövője. Ekkor már azt is tudom, hogy milyen stílusban kell írnom, milyen hosszú lesz a könyv, és meddig fogom írni. 
DURÁN: Azt mondják a rossz nyelvek, hogy olyan az időbeosztása, mint egy banktisztviselőé. 
GARCÍA MÁRQUEZ: Mindennap írok, vasárnap is, reggel kilenctől délután háromig, nyugodt, jól fűtött szobában; mert az egyetlen dolog, ami zavar, a lárma és a hideg. Amíg dolgozom, negyven erős cigarettát szívok el, a nap hátralevő részében pedig azon fáradozom, hogy megszabadítsam testemet a méregtől. Az orvosok azt mondják, öngyilkosságot követek el - de hát létezik-e egyáltalán szenvedélyes munka, amelyik ne volna egyfajta öngyilkosság? Még valami: egyszerű overallban írok, amilyet a munkások hordanak. Egyrészt ez a legkényelmesebb, másrészt lehetőséget nyújt, hogy az írás-szélcsendekben felálljak, gondolkozzam, közben pedig az összes lehetséges zárat és kapcsolót ki- és beszereljem, vagy vi- dám színeket mázoljak az ajtóra. 
DURÁN: Mennyit ír naponta? 
GARCÍA MÁRQUEZ: Ha elbeszélést írok, már akkor is elégedett vagyok, ha egy nap egy sorral továbbjutok. Ha regényt írok, megpróbálok egy oldalt megcsinálni. Általában annál könnyebb a munka, minél előbbre vagyok benne, ilyenkor a teljesítményem is nagyobb valamivel. A regény hálásabb, mint az elbeszélés: egyszer kell csak elkezdeni, márpedig egy elbeszélés elkezdése éppen annyi munkát igényel, mint egy egész regényé. Vannak napok, amikor képes volnék többet is dolgozni, de tudom, hogy másnap reggel, kipihenten, jobban sikerülnek a dolgok. A Száz év magány-t tizennyolc hónapig írtam. Ez alatt az idő alatt nem volt egyetlen percem, se éjjel, se nappal, amikor másra gondoltam volna. Legközelebbi és legértőbb barátaimnak mindig beszélek a témámról, de egyetlen sort sem engedek nekik elolvasni, még azt sem, amit valami fecnire vetettem oda. Babonásan félek, hogy akkor örökre elvész a munka. 
DURÁN: Csinál jegyzeteket? 
GARCÍA MÁRQUEZ: Nem, soha. Az a tapasztalatom, hogy akkor az ember többet gondol a jegyzeteire, mint a könyvre. 
DURÁNHemingway azt mondta egyszer, hogy az író boldognak tarthatja magát, mert mindig megvan a lehetősége, hogy átírja a művét. Maga sokat javít? 
GARCÍA MÁRQUEZ: Minden reggel kézírással, fekete tintával átdolgozom azt, amit előző nap írtam, és aztán letisztázom az egészet. Később a teljes eredeti szöveget még egyszer átjavítom, és az oldalakat egymás után elviszem a gépírónőhöz, mert abból, amit írok, soha nem hagyok másolatot. Ha az ide-oda hurcolásban valami mégis elvész, az soha nem olyan sok, hogy egy nap alatt ne tudnám újra megírni. 
DURÁN: És a korrektúra? 
GARCÍA MÁRQUEZ: A korrektúraolvasás csak afféle biztonsági rendszabály. A Száz év magánynál megengedte a kiadó, hogy annyit javítsak, amennyit csak akarok, de csak két szót változtattam meg. Általában úgy áll a helyzet, hogy ha leírtam az utolsó szót, és elégedett vagyok vele, egyáltalán nem érdekel többet a könyv.

1973

Zsolt Angéla fordítása

A pátriárka alkonya című regény elemzése

 
Magyar kálvária és feltámadás PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 20. vasárnap, 06:53

Álmos Király Televízió 2: Archívum



LAST_UPDATED2
 
Pancho Aréna PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 21. hétfő, 16:15

A hét képe: Bemutatták a 3500 férőhelyes felcsúti stadiont.

A Pancho Aréna minden egyes széke több mint 1 millió forintba került,

az építkezési költségek zömét társaságiadó-felajánlásokból fedezték.

Fotó:

Kis pénz, nagy foci - a horvát tehetségek a Roda helyett a Realig jutnak

Ugyanaz a régió, feleannyi ember, feleakkora ország – klasszisokkal hatékonyabb tehetségnevelés. A horvát futball szüntelenül ontja magából a jobbnál jobb fiatal játékosokat, a titokról pedig Luka Modric egyik nevelőtrénerét, Robert Botunacot kérdeztük, aki fontosnak tartotta, hogy edzői pályafutása előtt professzori rangot szerezzen kineziológiában…

A horvát edző szerint kimondottan jók abban, hogy a lehető leghamarabb kiszúrják az igazán tehetséges játékosokat
(Fotók: Szabó Miklós)

 

A HORVÁT TITOK ÖT FŐ PONTJA 
1. tökéletesen működő játékosmegfigyelő-rendszer az egész országra, minden korosztályra kiterjedően
2. a kisebb városok kisebb klubjaiban is egyetemet végzett, képzett edzők dolgoznak már a legfiatalabbakkal is, régiónként egy kijelölt futballinstruktor ellenőrzése mellett
3. az akadémiai képzés már 7-8 éves kortól elkezdődik, folyamatos játéklehetőséggel, rendszeres egyéni tréningekkel
4. a gyerekek előtt már befutott, európai topcsapatokban játszó példaképek állnak
5. a játékosoknak jó hírük van a világban, a klubok pedig remek kapcsolatokat ápolnak a nyugati egyesületekkel

– Mi a titka a horvát tehetségkutatásnak?
– Jó kérdés… – felelte a jelenleg a Dinamo Zagreb tehetségeinek különedzéseit vezénylőRobert Botunac, aki Zadarban Luka Modric, később pedig Dario Simic egyéni edzőjeként dolgozott. – De azt hiszem, mondhatom, tényleg jók vagyunk abban, hogy a lehető leghamarabb kiszúrjuk az igazán tehetséges játékosokat. Elképzelhetőnek tartom, hogy ezen a téren erősebbek vagyunk, mint a régió többi országa.

– Miként lehet, hogy Horvátországban 4 millió emberből klasszisokkal több, felnőtt szinten is bizonyító tehetséget nevelnek ki, mint a 10 milliós Magyarországon?
– A dolog egyik része, hogy ami a labdarúgást illeti, a horvátoknak egyszerűen nagy a veleszületett tehetségük, ráadásul a gyerekek generációk óta nagyon korán elkezdenek játszani. Nem ismerem pontosan a magyar viszonyokat, de lehet, hogy ott nem annyira népszerű a futball a gyerekek körében, mint nálunk. Itt egy komplett, jól működő rendszer épült aköré, hogy minél hamarabb kiszúrjuk a tehetségeket, de ehhez az is kell, hogy nálunk korán el is kezdenek játszani, így már ekkor megtaníthatjuk nekik az alapokat. Biztos vagyok benne, hogy ha Magyarországon is úgy koncentrálnának a tehetséggondozásra, mint nálunk, találnának olyan játékosokat, mint egykor Puskás Ferenc és az Aranycsapat többi tagja. Volt már önöknek is sok tehetséges generációja, tehát ha átveszik ezeket a modern rendszereket, újra sikeresek lehetnek.

Innen is lehet. A szőke horvát kis srác ma már a Bernabéu gyepén mozog otthonosan
– Ön szerint képzés szempontjából melyik a legfontosabb korosztály?

– Lényegesnek tartom, hogy a gyerekek már hat-hét éves korukban elkezdjenek játszani és gyakorolni, de a későbbiek kapcsán a legfontosabb korosztály szerintem a tizenkét-tizennégy évesek.

„KEMÉNYEBBEN ÉS TÖBBET KELLENE DOLGOZNI!”
A Dinamo Zagreb akadémiáját tavaly december óta a magyar viszonyokat is kiválóan ismerő Marijan Vlak vezeti. A horvát szakember kiemelte, a Dinamo tehetségkutató-rendszere több szempont miatt is sokkal hatékonyabban működik, mint a magyar: „Mi öt évvel hamarabb kezdjük a tehetséggondozást az akadémián, mint az MTK. A játékosaink már fiatalon idekerülnek, és a Dinamo rendszerében lépnek egyre feljebb és feljebb. Tizenkét-tizenhárom éves játékosokkal kezdeni már túl késő. A mi helyzetünket megkönnyíti, hogy Horvátországban nagyon tehetségesek a gyerekek, de mi is óriási hangsúlyt fektetünk a fiatal, hat-hét éves játékosok megfelelő kiválasztására. A legjobbak közül, akiket csak tudunk, idehozunk. Mindegyik régióban, minden városban figyeljük a tehetségeket, a legjobbakat pedig idecsábítjuk.”
Vlak szerint ráadásul a horvát gyerekekkel egyszerűen könnyebb együtt dolgozni: „Szerintem tizenöt-tizenhat évesen kezdődik a magyarok lemaradása. Már ekkor kirajzolódik, hogy a mentalitásuk és a munkához való hozzáállásuk nem megfelelő. Keményebben és többet kellene dolgozniuk.”

– Lehet a sikerük egyik kulcsa, hogy ebben a korosztályban az önök edzői egyszerűen hatékonyabban, szakszerűbben bánnak a gyerekekkel?
– Ami a Dinamót illeti, nálunk nagyon felkészült edzők dolgoznak, de az is sokat segít, hogy remek megfigyelőhálózatunk van, tehát részletes információkkal rendelkezünk már a legkisebbekről is országszerte.

– De általános jelenség, hogy még a kisebb városokban is tökéletesen felkészült trénerek dolgoznak a gyerekekkel? Luka Modric csak tizenhat évesen került el önöktől a Dinamóhoz, vagyis Zadarban sajátította el az alapokat.
– Igen, mert Horvátországban az összes edző hasonló képzésen vesz részt a nagyobb városok egyetemein, aztán visszatérnek saját városukba a kis klubokhoz, és ott folytatják a munkát, majd fejlődnek ők is tovább. Ehhez a horvát szövetségtől is segítséget kapnak, mert minden területnek van egy futballinstruktora, és miután az edzők is folyamatosan fejlődnek, olyan klubokhoz is eljuthatnak, mint a Dinamo vagy a Hajduk.

– Amikor kezd világossá válni, hogy olyan kivételes tehetség került egy klub kezei közé, mint Alen Halilovic vagy Luka Modric, jobban odafigyelnek rájuk?
– Igen, velük a normál edzéseken kívül egyéni tréningek keretében foglalkozunk. Szerencsésnek mondhatom magam, mert Zadarban Modriccsal, a Dinamóban pedig Haliloviccsal dolgoztam, dolgozom együtt a különedzéseken. Ezek során megpróbáljuk tovább fejleszteni őket és még többet kihozni belőlük. Megéri a plusz munka, mert az ilyen játékosokra a klub a jövő potenciális sztárjaként tekint.

– A gyerekek képzése során tapasztalt valaha is motivációs problémákat?
– Én még motiválatlan horvát gyerekkel nem találkoztam. Ezzel egyáltalán nincs probléma, mert itt a fiatalok egyszerűen imádnak futballozni, és alig várják a következő edzést. Imádják a játékot, tudják magukról, hogy tehetségesek, tehát a motivációval semmi gondjuk nincs.

ÖSSZEVETÉS
Horvátország Magyarország
Terület (km2) 56 542 93 036
Lakosság (fő) ~ 4 300 000 ~ 9 900 000
Össz. GDP (millió USD) ~ 57 000 ~ 130 000
Egy főre jutó GDP (USD) ~ 12 000 ~12 000
Játékosok száma a…
…Premiere Leauge-ben 2 1
…Bundesligában 7 2
…Serie A-ban 10 0
…La Ligában 3 0
…Ligue 1-ben 1 0
…a topligákban összesen 23 3

 

HA KÍVÁNCSI ARRA, HOGY MŰKÖDIK PONTOSAN A HORVÁT TEHETSÉGKUTATÓ-RENDSZER, MILYEN ÉLMÉNYEI VANNAK ROBERT BOTUNACNAK A FIATAL LUKA MODRICRÓL, MIBEN LÁTJA MARIJAN VLAK A MAGYAR JÁTÉKOSOK LEGNAGYOBB HIÁNYOSSÁGAIT, ÉS MIBŐL MERÍTI MOTIVÁCIÓJÁT A 17 ÉVESEN MÁR FELNŐTT VÁLOGATOTT ALEN HALILOVIC, KERESSE A SZOMBATON MEGJELENŐ NEMZETI SPORTBAN A HOSSZABBÍTÁS MELLÉKLETET!

LAST_UPDATED2
 
<< Első < Előző 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60 Következő > Utolsó >>