Payday Loans

Keresés

Boldog-boldogtalan magyarok édenkertjei és poklai

aranyszarvas2 1

Vörösmarty Mihály: MIT CSINÁLUNK?


Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak és danolnak.
Semmi baj sincs? semmi gondrém,
Hogy majd érte meglakolnak?
Van biz itt baj; de hiába
Enni csak kell az embernek;
S inni hogy ne kéne, ahol
Oly dicső borok teremnek;

Csakhogy aztán,

Majd ha ember kell a gátra.

Korhely-gyáván

Ne maradjon senki hátra.

Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak, álmodoznak.
Semmi baj sincs? semmi gondrém,
Hogy az álmok megszakadnak?
Van biz itt baj; de hiába,
Olyan édes álmodozni!
S néha tán jobb, mint fejünkkel
Faltörősdit játszadozni:

Csakhogy aztán,

Majd ha ember kell a gátra,

Álmos-gyáván

Ne maradjon senki hátra.

Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak, gondolkoznak.
És miről az istenadták?
Hogy tán élni kén' a honnak!
Kár biz az; de már hiába,
Gondolatnak nincsen gátja,
És ha úgy van, amint mondják,
Gondolat a tettek bátyja:

Csakhogy aztán,

Majd ha ember kell a gátra,

Méla-gyáván

Ne maradjon senki hátra.

Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak, hadakoznak.
Szörnyűség! - No nem kell félni,
Csak szavakkal kardlapoznak.
Kár a szóért; de hiába,
Szóból ért a magyar ember,
S gyakran a szó dolgokat szül,
Gyakran a szó éles fegyver:

Csakhogy aztán,

Majd ha ember kell a gátra,

Nyelves-gyáván

Ne maradjon senki hátra.

Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak s tán dolgoznak?
Félig-meddig: mert nem tudják,
Másnak lesz-e vagy magoknak.
Ennyi is kár; de hiába,
Munka jobb a koplalásnál,
S jobb az edzett kar, ha ép vagy,
Mint ha selymen sántikálnál.

És hogy aztán,

Majd ha ember kell a gátra,

Gyenge-gyáván

Ne maradjon senki hátra.

Mit csinálnak Magyarhonban?
Szőnek, fonnak és akarnak -
Tán vakarnak? semmi tréfa!
Posztó is kell a magyarnak.
Hát takács-e a magyar nép?
Nem szégyenli a vetéllőt?
Semmi baj! tán összefűzi,
Amit a sors egybe nem szőtt:

Csakhogy aztán,

Majd ha ember kell a gátra,

Gépi-gyáván

Ne maradjon senki hátra.

És, pedig - mit is beszéltem?
A vadásznak jó a cserje;
A költő hadd álmodozzék;
A kovács a vasat verje.
Minden ember, amihez tud,
Ahhoz lásson télen, nyáron,
S a paraszt borbély helyében
Úr szakállát ne kaszáljon.

És hogy aztán,

Majd ha ember kell a gátra,

Aki hitvány,

Félre tőlünk, menjen hátra!

1844. október - november 10.

https://www.youtube.com/watch?v=DwZ71HMkugw

 

MÉDIUMAJÁNLAT:

Álmos Király Televízió

Fénykép: nem ártana .. ha osztanátok....



Pacsirta PDF Nyomtatás E-mail
2013. október 20. vasárnap, 05:49

 

 

21:15, Vasárnap (október 20.), DUNA Televízió

 

Pacsirta

Pacsirta - Nagy Anna
Kattintson a képre!
fekete-fehér, magyar filmdráma, 97 perc, 1963 (12)

rendező: Ranódy László
író: Kosztolányi Dezső
forgatókönyvíró: Huszty Tamás
operatőr: Illés György
díszlettervező: Bányai BélaSimonka Boldizsár
jelmeztervező: Márk Tivadar
zene: Farkas Ferenc
látványtervező: Varga Mátyás
vágó: Morell Mihály

szereplő(k):
Páger Antal (Vajkay Ákos)
Tolnay Klári (Tóni, feleség)
Nagy Anna (Pacsirta)
Bara Margit (Dobáné)
Latinovits Zoltán (Miklós, szerkesztő)
Törőcsik Mari (Margit)
Bessenyei Ferenc (Tanár)
Csurka László (Hordár)
Darvas Iván (Füzess Feri)



Feliratozva a teletext 333. oldalán.

Vajkayék hosszú évek óta görcsösen reménykednek abban, hogy szerencsétlen, csúf lányuk végre megtalálja társát s a boldogságot. Most is azért küldik el Pacsirtát néhány napra a rokonokhoz, hogy bemutassák a háromgyermekes, özvegy ispánnak. A magára maradt házaspár ismét összetalálkozik a régi barátokkal. Színházba is elmennek, ahol már évek óta nem jártak, mert Pacsirta nem bírja a színházszagot. Az előadás után Vajkayt meghívja a kaszinóba hajdani asztaltársasága. Az idős ember, aki már évek óta lemondott mindenről, most átmulatja az éjszakát, s hajnalban, a keserű kijózanodás pillanataiban először néz szembe a maga és felesége elrontott életével, lányukért feláldozott, elvesztett boldogságukkal.



Forgalmazó: Örökmozgó
Linkek:
IMDb
Díjak és jelölések:
Cannes-i fesztivál (1964) - Legjobb férfi alakítás: Páger Antal
Cannes-i fesztivál (1964) - Arany Pálma jelölés: Ranódy László

 

 

Kosztolányi Dezső: Pacsirta
http://mek.oszk.hu/00700/00754

Kosztolányi Dezső: Pacsirta
MVGYOSZ hangoskönyvek

http://mek.oszk.hu/02500/02581

Kosztolányi Dezső: Pacsirta [Rovásírással]
http://mek.oszk.hu/06600/06668

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

 

PACSIRTA

 

regény



TARTALOM

ELSŐ FEJEZET
(melyben az olvasó megismerkedik két öreggel s leányukkal, ki életük bálványa, 
és hall egy körülményes pusztai kirándulásról is)

MÁSODIK FEJEZET
(melyben végigmegyünk a Széchenyi utcán, az indó-házig, és a vonat végre elindul)

HARMADIK FEJEZET
(melyben apa és anya első napjáról megtudunk egyet-mást)

NEGYEDIK FEJEZET
(melyben fölvonulnak Sárszeg nevezetesebb alakjai a Magyar Király éttermében, 
köztük Környey Bálint is)

ÖTÖDIK FEJEZET
(melyben kisvajkai és köröshegyi Vajkay Ákos bográcsgulyást, borjúszegyet, 
vaníliás metéltet eszik, és rágyújt egy szivarra)

HATODIK FEJEZET
(melyben Vajkayék a Gésák sárszegi előadását nézik végig)

HETEDIK FEJEZET
(melyben egy zöld, vidéki köl
tő beszélget az öregekkel)

NYOLCADIK FEJEZET
(melyben Pacsirta levele olvasható, teljes terjedelmében)

KILENCEDIK FEJEZET
(melyben a kanzsúr leírása foglaltatik, a párducok híres mulatozása)

TIZEDIK FEJEZET
(melyben elkövetkezik az évek óta készülő, nagy leszámolás, és hőseink az élettől 
megkapják azt a vigasztalást és igazságszolgáltatást, 
melyre mindnyájan jogosan számot tarthatunk)

TIZENEGYEDIK FEJEZET
(melyben a kései ébredésről, az esőről van szó, és a párducok ismét megjelennek)

TIZENKETTEDIK FEJEZET
(melyben a megérkezés és viszontlátás örömeit ecseteli az író)

TIZENHARMADIK FEJEZET
(melyben a regény 1899. év szeptember 8-án, pénteken véget ér, de nem fejeződik be)

 
A’ köz ritkaságok. PDF Nyomtatás E-mail
2013. október 19. szombat, 17:48


Dugonics András:
Magyar példa beszédek és jeles mondások

Tartalomjegyzék




HARMADIK RÉSZ.
A’ köz ritkaságok.

Ritka a’ jó kerék a’ régi szekérben.

Ritkán száraz a’ halász.

Sűrű gazda, ritka köntös.[1]

A’ jó mesés ritkán jó dolgos.

A’ hamar munka, ritkán jó.

Ritkán tiszta a’ fazékas, noha mindég mossa kezeit.

Ritkán gazdagúl a’ játékos.

Ritkán eszik főtt húst a’ farkas.

Ritkán vannak vetve a’ jó barátok.

Ritka madár a’ jó szerencse.

Ritkán végződik a’ vásár esső nélkűl.

Ritka madár az igazi barát.[2]

A’ hamar érő fának ritkán nem férges gyümölcscse.

Későn virágzó fának ritkán érhetik meg gyümölcscse.

Ritka ember ki másnak kárán szemeit ki sírja.

Fehér konyha ritka vendégség.

Rosz atyának ritka jó fia.

Rosz anyának ritka jó leánya.

Rosz kovászszal ritkán gyúrni jó tésztát.

A’ hol sűrű a’ pép, ritka a’ fog.

A’ mi ritka, kedves.

Ritkán járják immár a’ búcsút.

A’ roszbúl ritkán válik jó.

A’ ritka kása, nem ögyébb levesnél.

Ritkán alkuszik meg két gonosz.

Ki ritkán szóll, több jót hall.

Ritkán járj, jobb szívvel látnak.

A’ táncos leánybúl, ritkán válik jámbor.

Ritkán válik tudóssá, kire birsággal vetik a’ leckét.

Az erőltetett gyümölcsben van valami vadság.

Ritkán látni meg jobbúlt embert.

Ritkán vetik a’ jót; még is alig kél.

Ritka hegedűs, kit Bormegiszszának ne hívjanak.


1.
Ki gazdáját sokszor változtattya, annak gazdája sűrű. De az ilyen szolga egygyikétűl se kaphat köntöst, mert azt esztendőre alkuszszák, ugyan azért a’ köntös ritka.
2.
A’ Magyar barátságnak példáit is elő hozhatnám, ha egygyet a’ Görögöké közűl, olyat nem tudnék, melyet ebben a’ mostani meg romlott barátlan világban alig tarthatnák arra alkalmatosnak lenni: hogy hitelt érdemellyen. De még is igazán így történt. Damon és Pithiás voltak azok az egybe lelkeztetett jó barátok. És Dámon ugyan Sirakuzában Siciliának fő várossában társsával egygyütt Pithiással múlatván, valamit talált Dionizius ellen szóllani, ki akkori űdőben Siciliai kemény fejedelem vala. Ez Dámont halálra ítéltette: hogy harmad’ nap múlva, dél előtt fel akasztassék. Ezt a’ három napot hasznára akarván fordítani Dámon; szabadságot kére Dioniziustúl: hogy addég is haza mehessen, és házát el rendelhesse; bizonyosan itt leendene pedig a’ fel akasztásnak ki szabott üdejére. Midőn errűl gondolkodnék Dionizius; Pithiás magát arra ajánlotta: hogy Dámon helyett maga menne a’ tömlöcbe, és ha az el rendeltt üdőre viszszá nem térne, Dámon helyébe őtet akasztassa fel a’ Fejedelem. El jövén a’ harmad’ napnak reggele; Dámon csak ugyan el nem érkezett. Csak nem mindnyájan kárhoztattákPithiásnak vakmerő bizodalmát; de Pithiás meg maradott állhatatosan abban: hogy ő bizonyosan el jövend, és nem fogná néki azt a’ dicsőséget hagyni: hogy érette meg hallyon. Csak ugyan délre se érkezett el Dámon. Pithiás tehát az akasztófa felé vitetett, ki azon ki mondhatatlanképpen örvendezett: hogy jó baráttyáért életét el vesztheti. Már is az akasztófára vonták az örvendöző Pithiást; midőn lélek szakadva el érkezett Dámon; és semmi mással semmit se gondolván bocsánatot kérePithiástúl késedelmessége miatt: a’ nagy szélvész meg gátolta légyen hajóját, másként még dél előtt érkezett volna. Eme két barátoknak cselekedettyökön el hűltenek még a’ hóhérok is, és méltónak ítélték, hogy a’ történetet Dioniziusnak meg vigyék. El bámúlt erre Dionizius is. Magához eresztvén őket, Dámonnak meg engedett, de ezen államány alatt: hogy őtet magát is barátságjokba vegyék: hogy a’ világnak csudálttára hárman legyenek.

 
Vakarcs PDF Nyomtatás E-mail
2013. október 19. szombat, 17:42

Vakarcs, vakaró, molnárpogácsa, bodag, sótalan, sovány, pompos, kanvarjú, vakvarjú, dübbencs avagy kenyérlepény

Nálatok hogy hívják?

Kenyérsütéskor a kenyér tésztájából, ill. annak teknőkaparékából készített különféle sült tészta a kenyérlepény.

Az egész népterületen általános volt a kaparék felhasználása kenyérlepénynek, valamint az, hogy az érett kenyértésztából valamennyit lángosnak szántak.

Ez utóbbit 30–35 cm átmérőjű, lapos kerek darabbá alakítva, a kemence fűtésének utolsó szakaszában, a parázzsal beterített kemencefenék megtisztított közepére fektetve sütötték meg. A tészta neve a nyugati országrészen langal(l)ó (és alakváltozatai), a Rába torkolatvidékén és a K-Dunántúltól kezdve keleten mindenütt lángos. Lepénynek szórványosan nevezik. 

A teknővakarékot kis vízzel, sóval összegyúrva, az Alföldön rendszerint jó kenyértésztával, zsírral feljavítva használják fel. Többnyire lepény-, olykor apró cipóformában sütik meg. 

A tészta elnevezései (vakarcs, vakaró, molnárpogácsa, bodag, sótalan, sovány, pompos, kanvarjú, vakvarjú, dübbencs) a lepénykenyér.

A gazdag búzatermelő Tiszántúl és a Kelet-Dunántúl parasztságának regionális „fényűzése” maradt az a rendszer, hogy a kenyértésztából egyéb kenyérlepények, „sütemények” céljára is elvettek. Ilyen a szilvalekvárral töltött vese nevű és alakú tiszántúli sütemény és az ugyanitt sokféle néven készített zsíros, réteges-leveles lepény (ismételten rétesszerűen kinyújtott, zsírral kenve hajtogatott kenyértésztából). 

A Kelet-Dunántúl beérte egy kenyértésztából sült vastag lepénnyel (pompos), amelybe káposztát, töpörtyűt gyúrtak vagy töltöttek. (Az orosházi káposztás pompos dunántúli jövevény.) 

Búzakenyeres vidékeken kenyértésztából időnként önteni való tésztát (öntött tészta) is sütöttek.

Magyar Néprajzi Lexikon 

CZF szótárban, 1862-ben:
VAKARCS
(vak-ar-cs) fn. tt. vakarcs-ot, harm. szr. ~a. A sütőteknő oldalairól levakart, keletlen nehéz tészta, továbbá ezen tésztából sült czipó, vagy pompos; néhutt túl a Dunán vakaros v. vakarus, mint pirítos v. piritus, némely tájakon: vakaró v. vakaru. Hasonló képeztetésüek: habarcs, kaparcs, tekercs. Átv. tréfás ért. így nevezik az anyának utolsó gyermekét, kivált ha a többi testvéreinél hitványabb, nyuzgább; a madaraknál fészekfentő, melyet gyermekre is alkalmaznak.

Kép: Hagymás kenyérlepény


 
Lógok a szeren PDF Nyomtatás E-mail
2013. október 18. péntek, 17:03

Lógok a szeren

Lógok a szeren.

Azt, hogy az izmaim még fejletlenek s mellem is szükecske, azt én jól tudom. De nem tudhatjátok, hogy mi lakik bennem. Én is csak homályosan sejtem, borzongva gondolok rá, olyankor, mikor könnyedén simul rám a tornatricot és lábam gummicipősen szökdel a tornaterem csertörmelékében. Igaz: Wlach ötven kilós súlyokat emelget és Bányai Miklós megcsinálja nyujtón a nagyhalált. De ő bennük, ugye, nyers erők dolgoznak csak, formátlan ösztönök - énbennem pedig az Akarat lakozik. Bányai képtelen megérteni a "savoir" ige ragozását és Wlachnak én csináltam meg az algebrai dolgozatot. Én másféle ember vagyok. Én értem a tudományokat és egyelőre nem tudom megcsinálni a vállállást a korláton - de mi lesz, ha egyszer mégis megtanulom? Csodálatos lény jelenik meg ez esetben a világ szinpadán; tüneményes ember, akihez képest Jókai hősei közönséges tucat-emberek. Képzeljétek el, hogy egy napon ilyenféle ujságcikk jelenik meg a lapokban: "Érthetetlen és nagyszerü előadás kápráztatta el tegnap a Vigadó disztermében összegyült álmélkodó közönséget. Egy fiatalember, akiről eddig senkise tudott (itt az én nevem következik) jelent meg a dobogón s "Az élet értelme másodfokú egyenletekben" címü előadásban tökéletes francia nyelven, megoldotta a világnak rejtélyét, amin eddig hiába fáradoztak a legnagyobb elmék - s mindezt oly nagyszerű előadóművészettel, hogy a jelenvolt világhirű szinészek sírva tolongtak a dobogó felé, hogy kezetszoríthassanak az alig tizenhatéves zsenivel. De az ifjú szerényen és nyugodtan mosolygott csupán s egy váratlan mozdulattal az asztalra ugorva, kézállásba helyezkedett, majd három salto mortálét csinálva a megdöbbent közönség fölött, elkapta a feje fölött huzódó vasrudat s azon szédítő halálforgásokat végezve, átugrott a kilencméternyire elhelyezett kályhára, de úgy, hogy kézállásba maradt azért, s előbbi előadását ebben a helyzetben folytatta, nyugodt és behizelgő modorban, végleg megoldva a nagyszerü problémát..."

Lógok a szeren.

Ti ezen csodálkoztok, mert nem tudjátok elképzelni, hogy lehet ember, aki mindenben egyformán tökéletes. Ti öregek és konzervativok vagytok és azt hiszitek, hogy a világ ezentúl is csak olyan lesz, mint eddig és elfelejtitek, hogy egyszer eljön majd az érettségi. Ti nem tudjátok például elképzelni, hogy lehet majd esetleg egy miniszterelnök (a nevét szerénységem tiltja megsejtetni veletek) aki egy napon, miután szenvtelen és nyugodt hangon bejelentette az országgyülésnek, hogy nehány jólmegfontolt diplomáciai müvelettel, amikről eddig nem akart beszélni, mert nem a szavak embere, sikerült Angliát, mint egyszerü gyarmatot, Magyarországhoz csatolni s ezt ezennel tudatja a tisztelt Házzal - mondom, miután ezt szenvtelen és hideg hangon előadta, nem törődve az orditó és ujjongó képviselőkkel, akik vállukra akarják emelni, hirtelen vivóállásba helyezkedik s egy szédítő, eddig ismeretlen dzeiu-dzsicu fogással, ott, a miniszterelnöki emelvényen, két vállára fekteti azt az ausztráliai világbirkozóbajnokot, akit az angol ellenzék orvul elhelyezett az emelvény belsejében, hogy a legnagyobb európai férfit megölje. Ti nem tudjátok elképzelni, hogy valaki délelőtt, mint Főakadémikus előadást tart az egyetemi tanároknak, délután pedig megnyeri a hátúszás és függeszkedés világbajnokságát, mellesleg a rudugrásét is esetleg, hogy aztán este az ámuló közönség előtt hajlongjon, mely a Nemzeti Szinházban ugyanezen ifjú drámájának ötszázadik előadását tapsolja orkán gyanánt. Ez a rendkivüli ifjú nem azért találta fel a holdbarepülőgépet, mintha nem tudná megkeresni a kenyerét laufmétával is, melyben virtuóz - ez a rendkivüli férfi időnként hanyag mozdulattal rúg be harminckét gólt az Eftécé, vagy a Mac kapujába, mely csapatok együttes erővel sem birnak vele, aki egyedül áll ki ellenök.

Lógok a szeren.

Na jó, jó, egyelőre persze még egy kicsit gyakorolni kell magamat. A lélek jóllehet kész, de a test erőtlen és a szereket nagyon ravasz emberek találták ki. Síkos a pózna és pontos megfigyelések alapján állíthatom, hogy fölül, a vége felé lényegesen nehezebben mászható, mint eleinte; holott a felületes szemlélő azt hihetné, hogy mindenütt egyformán vastag és egyformán síkos. Azonkivül az a disznó Bauer mindig a vékonyabb póznához ugrik és rámhagyja a vastagot. A negyedik-ötödik fogás után egészen más az ember világnézlete, mint odalent volt s egyszerre világosan látom, milyen gyermekes hiúság volna nagy szerencsétlenségnek tekinteni, hogy Bauer előbb lesz fönt, mint én. Nem kell a dolgokat elhamarkodni. Lám, vannak hebehurgya és szeles emberek, akik magasugrásnál nekirugaszkodnak, nagy svungot vesznek, rádobbantanak az ugródeszkára, földobják magukat és gyakran leverik a mércét. Én nem általam magam hiú reményekkel. Eleinte persze - istenem, az ember fiatal és tüzes - én is bizom a jövőben, sasszemekkel mérem a távolságot, meg a mérce magasságát: apró léptekkel kezdem, nekilódulok s már látom magam, repülve lebegni a mérce fölött. De az utolsó pillanatban bölcs rezignáció fog el, közvetlen a mérce előtt - micsoda ostobaság, gondolom és szerényen, mint egy ibolya, lehajtott fejjel bujok át alatta, olyan ember szelíd és megadó modorában, akinek eszeágában se volt ugorni, csak egy kicsit sétálni akart.

Lógok a szeren.

Utóvégre, ha meggondoljuk, tulajdonképpen micsoda marhaság az egész - ez az egész intézmény, melyben minden arra megy ki, hogy az emberi testrészek közül lehetőleg egy se maradjon azon a helyen, ahová az isten teremtette, hanem lehetőleg olyan helyzetet foglaljon el, amelyre az illető testrész soha életében nem számított. Két lábam a levegőben kalimpál, térdem kifordul, csuklóm becsuklik, hajam a szemembe lóg, a vér a fejembe tolul - a padló felszalad a plafonra és tótágast állanak a falak. S ehhez az undorító és lehetetlen állapothoz, mig kilógó nyelvvel keresem az egyensúlyt s próbálom áthúzni hasamat a vékony vasrúd mögött, teljes bizonytalanságban afölött, vajjon a föld, vagy a csillagos ég felé közeledem-e - ehhez az állapothoz valaki, egy vad külsejü férfi állandóan bömböl valamit felém - "homoríts!" "homoríts!" ezt bömböli s az én vérbeborult értelmem távolról sejti csak, mit ért ez alatt a szó alatt - valamit ki kell feszíteni, igen, valamit behajtani és valamit kiegyenesíteni, - de hogy mi legyen az, láb, derék, csipő s ha azt már tudom: vajjon melyik irányban keresendő az illető testrész: - minderre, ugy-e, nem kívánhatjátok, hogy válaszoljak, ilyen állapotban. Rugok egyet, előre vagy hátra, mindegy - kinyitom a szájamat, a szemem becsukom - undorral és kétségbeesve eleresztem kezemmel a szert és hátam nagyot nyekken a vastag szőnyegen. Hála istennek - nevethettek már. Az ördög vigye az egész tornaünnepélyt, a benevezést, az első díjat - majom lesz, aki megnyeri.

http://www.youtube.com/watch?v=a7Sd909VoKo


***************************

KARINTHY FRIGYES

 

TANÁR ÚR KÉREM

KÉPEK A KÖZÉPISKOLÁBÓL


DICK MANÓ KIADÁSA, BUDAPEST, [1916]


TARTALOM

 

 

 


KOSZTOLÁNYI DEZSŐNEK,
a "Szegény kis gyermek panaszai" szerzőjének

 

BEVEZETÉS

Az udvaron keresztül belopóztam - féltíz után járhat az idő, most a folyosók kihaltak és konganak, csak néha, mikor egy becsukott ajtó előtt elmegyek, csap ki felém a zümmögés és egyszerre mélyen és igen komolyan elszorul a szívem. A második emeleten, jobbra, a tanári szoba mellett, a VII-ik b) osztály ajtaját kinyitották, levegőzés miatt. Leveszem a kalapomat, zsebreteszem. Aztán óvatosan bemegyek az ajtón, félreforditott fejjel meghajtom magam a katedra felé és nesztelen léptekkel hátravonulok; az utolsó padban, a kályha mellett, üres egy hely. A tanár nem nézett rám, rendben van, legyintett egyet, azt hitte, idetartozom, én vagyok az, aki öt perccel előbb kiment. Nesztelenül megkerülöm a köpőládát és a szemétkosarat. Rálépek egy fél kiflire, óvatosan megfordulok és beülök az utolsó padba. Vörösesszőke, szeplős fiu ül mellettem - oh igen, oh igen - és majdnem felkiáltok örömömben, meglepetésemben, boldogságomban: hiszen ez a Büchner! nini, a Büchner! - milyen, milyen régen nem láttam, hol jártam én, istenem, milyen borzasztó álmaim voltak. De most itthon vagyok megint, a jó, igazi valóságban, az én valóságos életemben, amiből nem volt jó kimenni, - oh itthon vagyok, én vagyok az, Karinthy Frigyes a hatodik béből, hát persze, micsoda ostoba álom volt az. Egyszerre minden szag ismerős: remegve nyúlok be a padba és kihúzok egy füzetet. Egy pillanatig káprázik a szemem, de aztán világosan elolvasom: az én nevem, hatodik bé, magyar dolgozatok.

Büchner, édes Büchnerkém, hogy vagy, te drága, vörös ember. Büchner kissé csodálkozva néz rám, nem érti, minek örülök úgy, hogy értené! Pszt, mondja, meglök és mérgesen néz rám oldalt. Persze, én itt lármázok, mikor odakint felelnek - ki felel? ahá, a Steinmann, a Bódog! - és aztán neki lesz baja belőle. De édes Büchnerkém, nem érted, alig tudok uralkodni az örömömön. Büchner nem érti, hogy lehet valaki ilyen marha, aszongya, minek röhögsz úgy, tudod, hogy pikkje van rám, azt hiszi, én bolondázok és azon röhögsz. Különben pedig, mért nem férsz a bőrödbe? Pszt, lassan beszélj.

Hát idehallgass, édes Büchnerkém, milyen marhaságot álmodtam, - és most boldog vagyok, hogy csak álmodtam. Azt álmodtam, hogy én nem vagyok már tizenhat éves, hanem sok év telik-múlik és tudod, és sok zavaros és zagyva dolog jön, egészen másképpen, mintahogy én most elképzelem. Tudod, álmomban leérettségiztem, képzeld (na és örülsz, hogy csak álom volt, te hülyőke, bár már túl volnánk rajta!) - szóval leérettségiztem és kiléptem az élet iskolájába, amiről Lenkei tanár úr szokott beszélni. Bizony, nem is tudom, hanyadik osztályába jártam már az életiskolának, de nagyon sok osztály volt és úgy volt (pszt! ne ordits úgy! idenéz és kihívhat, milyen pikkje van rám!) szóval úgy volt, hogy már huszonhét éves vagyok és ülök egy kávéházban és nem jól éreztem magam, képzeld, pedig mostanában hogy szerettem volna huszonhét éves lenni. Szóval a kávéházban ültem és úgy volt, hogy tényleg egy iró lettem, ami lenni akartam és már sok könyvem megjelent és ismertem személyesen Bródy Sándort és elfogulatlanul beszélgettem Molnár Ferenccel és autogrammot kértek tőlem, és képzeld, mégse éreztem jól magam, nem furcsa? Szóval kiderült, hogy érettségi után nem olyan jól lesz, mint hittem. És amint ott ültem a kávéházban, esett az eső és minden szomorú volt, - ekkor én egyszerre eltünődtem álmomban és azt gondoltam, hogy ez mégis csak lehetetlen, hogy én már huszonhét éves vagyok és minden így megy - és egyszerre eszembejutott az osztály és hogy hiszen én tulajdonképpen a hatodikba járok és nekem még sok dolgom van, meg kell csinálni a mértani rajzot, át kell néznem a történelmet és közben gondolni kell a jövőre, ami nagyszerű és csodálatos lesz, mert hiszen még csak tizenhat éves vagyok. Szóval jól átgondoltam mindent és világosan rájöttem, hogy én most nyilván csak álmodom és még hozzá nem valami szép és dicsőséges álmot, hanem egy elég kellemetlen és tökéletlen álmot és hogy a legokosabb, amit tehetek, ha erőlködöm és fölébredek és átnézem a mértant és bejövök az osztályba. Az esős ablaküveghez szoritottam a fejem és erősen elhatároztam, hogy most felébredek, és egészen más szemmel nézem majd azt az igazi életemet, a középiskolában. Nem látom olyan keservesnek és fárasztónak és nyomasztónak; hanem figyelni fogom benne mindazt, ami benne kedély és humor és emlék és szép fiatalság: amit innen, ebből a távolságból olyan tisztán látok már - megnézek mindent jobban, mint eddig - és nektek, édes barátaim, kedves középiskolai tanulók, újra megmutatom és figyelmeztetlek benneteket, hogy mennyi szín és furcsaság és élet mindez és mennyi emlék és mennyi remény.

(1913.)

LAST_UPDATED2
 
Karinthy Frigyes: A cirkusz PDF Nyomtatás E-mail
2011. június 16. csütörtök, 09:02

Karinthy Frigyes
A CIRKUSZ


Nyilván úgy volt, hogy szívszakadva vágytam a cirkuszba, de talán éppen úgy vágytam a hegedűre is - aztán előbb kaptam meg a hegedűt, ellenben a cirkuszba nem vittek el, csak így lehetett, hogy szaggatott időközökben megújra álmodtam a cirkuszról -, egyszer messziről láttam dombok mögött, és mintha valaki vezetett volna a kezemnél fogva. Máskor idegen, nagy város közepén egyszerre ott álltam, de ugyanaz a cirkusz volt, ugyanaz a bejárat, kétfelé nyíló vesztibül. Már ekkor úgy volt, hogy jegyem is volna, be is mehetnék, és mégis összezavarodott az álom, és megint nem voltam bent.

Utoljára aztán végigálmodtam. Ott álltam a pénztár mögött, a bejáratnál, és egy izgatott, szakállas, sánta ember, az igazgató állt mellettem, a bejárat tarka függönyét félkézzel félrehúzta, és kiabálva hadart: "Erre tessék, erre tessék, tessék besétálni, mindjárt kezdődik, tessék, tessék." Az emberek pedig özönlöttek - rengeteg ember, tarka népség, cselédek, katonák, kalapos asszonyok és borotvált urak - lökdösték egymást, nevettek és hangosan beszélgettek. Tudtam, hogy rögtön meglát az igazgató, meg is látott és bosszankodva mondta, mialatt megfogta a karom, "Tessék, tessék, van jegy? Akkor tessék, ha nincs, akkor allómars!" Mire ijedten elszorult a szívem, makogni kezdtem, hogy nincs jegy, de én nem is a nézőtérre akarok, hanem a hegedűm... és kétségbeesetten mutattam a hegedűmet, amit, természetesen, hónom alatt szorongattam. Lehajolt a szájamhoz és dühösen kivárta, míg végighebegtem, hogy nincsen jegyem, de komponáltam egy éneket, saját magam, a hegedűmön, és ha beenged, bent eljátszom a közönség előtt. Erre olyan hangosan kezdett nevetni, hogy a torkába láttam, mint valami mély alagútba, aztán ridegen, szórul szóra ezt mondta: "Ifjú bajtárs, elmebeteg, a te szíved nagyon hemzseg." Én ezt roppant ötletes versnek találtam, és láttam, hogy az igazgatónak jól esett önkéntelen elismerésem, megveregette a vállam és azt mondta, várjak, talán lehet valamit csinálni, majd megbeszéljük.

Később be is jött a sötét folyosóra, ahol dideregve álltam, és leereszkedő jóindulattal mondta, hogy a hegedülés így magában egészbenvéve parallelepipedon. Én rögtön értettem, hogy ez azt jelenti, hogy nem nagyon bízik a sikerembe. Esküdözni kezdtem, mire elkomolyodott és tudtomra adta, hogy hát jó, megpróbáljuk, de előbb szólni kell a katonai fennhatóságnak, ahol bélyeget kapok, mint császári és királyi garmada. Addig, míg ez meglesz, megmutatja nekem az egész cirkuszt hátul, a színészeket, állatokat, mindent, hogy fogalmam legyen, miről van szó, mi kell a közönségnek.

Nekem dobogott a szívem boldog izgalmamban, hogy mégis bent vagyok, de amellett féltem. Görcsösen szorongattam hónom alatt a hegedűt, és erőlködtem, hogy ne felejtsem el a melódiát. Rengeteg függöny közt vezetett el, amiken mindenféle élő festmény volt. Fönt, a magasban, pirosruhás emberek dolgoztak. Vártam, hogy színészeket, vagy műlovarnőket is látunk majd, de nem, széles, sok lépcső következett. Alig tudtam követni, oly sebesen futott a lépcsőn. Aztán bársony tapétás szobákon mentünk keresztül: véletlenül kinyitottam egy ajtót, melyen rikító lárma, zajongás bukott be, és rengeteg emberfejet láttam nyüzsögni. Az igazgató rám kiabált, hogy csukjam be gyorsan, az a közönség, várja az előadást, és annak nem szabad ide benézni.

Aztán kis vasajtót nyitott ki: óriási, félkör alakú csarnok terült el mélyen. Ennek a pompás, szökőkutas és pálmaerdős csarnoknak a közepén egy széparcú férfi összeszorított szájjal és vad szemmel fojtogatott egy nőt. A nő nehéz, hörgő torokhangokat hallatott csak - borzasztó látvány volt, hangosan ordítani kezdtem és átkozódva követeltem, hogy szakítsák ki a kezéből. De az igazgató lefogta a kezem. Ostoba, mondta, hisz ezek a színészeim, az egész játék, különben pedig nem is igazi emberek, viaszból vannak, mint a panoptikumban. Mikor jobban odanéztem, láttam, hogy a nő arca igazán természetellenes és a szemei üvegből valók.

Szégyelltem magam és másról kezdtem beszélni, de a szívem még rendetlenül zakatolt. Most egy rendetlen, nagy szobába vezetett az igazgató, ahol tarkaruhás és kifestett fiúk és lányok ültek, padokban, mint ahogy iskolában szokás. Ez a bohóc-iskola volt, mint ahogy megtudtam. Engem is beültetett a padba, és az igazgató egymás után hívta ki a katedrához a felelőket. Az egyik kézenjárva jött ki és a fejét néha hozzáütögette a padlóhoz. Ennek meg kellett ismételnie a mutatványt. Aztán egy magas férfit hívtak ki, aki kést szedett elő, és felvágta a mellét. Vér és tüdő ömlött ki a sebből, a férfi hangosan nyöszörgött és a földre roskadt. Az igazgató helyeslően bólintott.

- Így jó lesz - mondta -, ez tetszeni fog.

Az öngyilkos helyrement, a padból tűt és cérnát szedett ki és összevarrta a mellét, sziszegve és fintorogva. Akkor láttam, hogy számtalan ilyen varrott heg szántotta végig a mellét.

Mások is jöttek, akik megint mást tudtak. Voltak hasbeszélők, akik oly csodálatos hűséggel utánozták emberek és állatok hangját, hogy alig hittem a fülemnek. Az egyik gyerekhangon beszélt oly tökéletesen, hogy könny szökött a szemembe, mert a haldokló gyermek hangját adta - de mikor arcába néztem, álmélkodva láttam, hogy a szeme és szája mozdulatlan. A másik síró és átkozódó asszonyi hangot ábrázolt - aztán más nőimitátorok is jöttek, rekedt, kacagó búgás hangzott fel, és a sötétben vészes szemek lobogtak.

Az igazgató ekkor benézett egy könyvbe, és a nevemet mondta. Felálltam a padban, végignézett, aztán gyorsan kérdezett: 

- Hát te mit tudsz?

A hegedűmre mutattam, és újra dadogtam valamit a melódiáról, amit komponáltam. Nevetés futott végig a termen - az igazgató mérgesen ütött az asztalára.

- Még mindig azzal a hegedűvel bosszantasz! - mondta. - Micsoda ócskaság!

Azt akartam mondani, hogy a melódia, amit komponáltam, igen különös, és hogy én szeretném eljátszani, ha megengedik. De ő egy fiút hívott ki és elküldött vele, hogy mutassa meg nekem a hangszereket.

Egy másik szobába vittek. Itt óriási gépek és szerszámok álltak, mindegyik egy-egy hangszer. Voltak ott óriási trombiták, amiket fújtatók mozgattak - egy-egy nyomásra valóságos mennydörgés szakadt ki a torkukból. Aztán szobanagyságú triangelek, gőzkalapáccsal. Egy óriásdob tetején idomított elefántok jártak körbe és a lábukkal doboltak. Volt egy csodálatos orgona, ezt villamosgép hajtotta, ez egyszerre mozgatott harminc zongorát és ezer acélsípot - a legmagasabb síp olyan volt, mint egy gyárkémény. A karmester magas hídon állt; mikor szétvágta két karját, egyetlen akkord harsant fel és szélörvény lett - azt hittem, azonnal kiröpít a szabadba. A zenészek előtt olyan klaviatúra volt, mint amilyenen szedőgépeket hajtanak - pápaszemmel dolgoztak, egyre a kottákat nézve.

Szédülve és zúgó fülekkel kerültem vissza egy másik osztályba, ahol már várt az igazgató. Elmondtam, hogy láttam a hangszereket, de egyiket se ismerem és nem tudok ezeken játszani. Vállát vonogatta és azt mondta, hogy nagyon sajnálja, ez esetben gébic. Ekkor két függönyös ajtó előtt álltunk, mely a szabadba vezetett. A színészek ezerféle maszkban, sietve indultak be az egyiken, melynek hasadékán sokszínű villanyfény csapott ki egy-egy függönylebbenésre. Ide akartam bemenni, de az igazgató azt mondta, hogy ha nem tudok semmit, akkor talán jobb lesz előbb a hullakamrát megnézni.

A másik ajtón mentünk be - sötét folyosó vezetett lefelé a pincébe. Pislákoló gázfény sziszegett nagy távolságokban. Kétoldalt a ködös és sűrű homályban fülkék nyíltak - fehér köpenyeges, szennyesarcú szolgák jártak ki-be. Borzongás fogott el, és nem mertem benézni. A folyosó legvégén megállt az igazgató és valakivel beszélgetett. Lopva néztem körül - a fal hosszában meglapulva hosszú bádogasztalok húzódtak -, a bádogasztalokra sorba meztelen hullák voltak kirakva: aggok, gyerekek -, aztán régi, preparált testrészeket is láttam. Nehéz, fojtó formalinszag áradt a mélyből. Láttam, hogy még egy másik, sötét folyosó nyílik, lefelé. Az igazgató rólam beszélt - mintha beajánlott volna az orvosnak, hogy ott maradhassak. Az orvos a sötét folyosó felé nézett.

Ekkor könyörögni kezdtem, hogy ne kelljen itt maradnom - elmondtam, hogy inkább kitanulok valamit, amivel felléphetek, ha másképp nem megy. A fejüket rázták és az orvos megjegyezte, hogy csak akrobatizmussal mehetünk valamire, mert a közönség már türelmetlen.

Most aztán egy magas, padlásféle helyiségbe vittek - kis szelelőlyukakon keresztül mélyen alattam láttam a várost. A falak mentén sorban keskeny és magas létrák támaszkodtak. Kötelek, nyújtók és hálók hevertek szerteszét - a létrákon rózsaszíntrikós artistafiúk dolgoztak. Egy létrát tettek elém, hogy másszak fel rajta. Mikor a tetején voltam, alulról kihajlították a létrát az utca fölé - görcsösen megkapaszkodtam -, és mikor lenéztem, láttam az egész várost, akkora emberek szaladgáltak az utcákon, mint a hangyák. Ekkor halkan sikítottam, és elvesztettem eszméletemet.

De megint újra ott voltam és hosszan, heteken és hónapokon keresztül tanultam és gyakoroltam. Fel- és lemásztam a létrán - mikor ez már jól ment és valahogy meg is tudtam állani a létra tetején, akkor egy széket nyújtottak fel -, a széket óvatosan egyensúlyozva felállítottam és felálltam a székre. Később két és három székkel csináltuk ugyanezt. És hosszú, hosszú idők jöttek.

Aztán, sokára, végre-végre ott álltam a színpadon - de már ekkor az arcom keskeny és ráncos volt és be volt festve, mint azoké, akiket először láttam. Most már úgy volt, hogy sok-sok év óta vagyok itt, és a cirkusz minden zegét-zugát ismertem. Rózsaszínű trikó volt rajtam, és fáradtan ődöngtem a félhomályos oldalfüggönyök között, ahol izzadó szolgák futkostak, hordták a szőnyegeket. Nehéz állandó zúgás zizegett, és én fáradt voltam tudni, hogy mi az. Egyszerre éles, beteg világosság támadt - szemeim előtt szétcsapódtak a bársonyfüggönyök. Zsúfolt emberfejek szorongtak a függönyön túl - rövid taps zendült fel, aztán várakozó, suttogó csönd.

Ott álltam, egyedül, a tágas és fehér fényben úszó színpad szőnyegén. Most nesztelen léptekkel középre futottam - a reflektor kúpja követett mindenütt. Kígyómozdulattal hajlongtam, kétoldalt a páholyok felé. Aztán megkaptam a létrát és sebesen, nesztelenül - oly könnyen hogy nem éreztem a testemet - felkúsztam a négyemeletes magasságba. Ott egyetlen vékony pálcán óvatosan felemelkedtem, s egyensúlyozva inogtam néhány pillanatig. Ekkor vaslábú asztalkát nyújtottak felém egy pózna végére állítva. Elkaptam az asztalt, és két lábbal könnyedén megtámasztottam a létra felső fokán. Aztán rákúsztam az asztalra és felállottam rá, folyton egyensúlyozva közben. Most három szék következett egymás tetején - elégedett zúgást hallottam, és felkúsztam az építményre. Az utolsó szék lábbal égnek állott; az egyik lábára, mely inogva csendben körbefogott, visszafojtott lélegzettel helyeztem el egy óriási kocka alsó sarkát. Az egész épület oly könnyen remegett alattam, hogy éreztem, a pulzusom lüktetése lüktetve végigfutott a létra legalsó fokáig. Végre a pózna következett: percekig tartott, míg egyenesen rá tudtam illeszteni a kocka felső sarkára. Aztán lassan kúsztam fel a póznán - a tetején voltam, megálltam és pihentem. A veríték forrón, lassan folyt le arcomon. Minden izmom megfeszült, mint az íj, és remegett. Vártam, míg az épület ingása eléri a holtpontot - ekkor halálos csöndben kiegyenesedtem, kibontottam trikómat és kihúztam a hegedűt... Remegő kézzel illesztettem rá a vonót... most egyik lábammal tapogatózva, lassan elengedtem a póznát - előredőltem... egyensúlyoztam néhány percig... s felhasználva a rémület csöndjét, mely odalent kitátotta a szájakat s marokra fogta a szíveket... lassan és remegve játszani kezdtem a melódiát, amit régen, régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívemben.

 

LAST_UPDATED2
 
Ulysses PDF Nyomtatás E-mail
2013. október 17. csütörtök, 07:03

Arthur Tennyson: Ulysses

Nem sok értelme, hogy henye királyként
csöndes tűzhelynél, tar sziklák között,
egy öreg nő oldalán szabjam a
kétes törvényt egy vad népnek, amely
tisztel, és alszik, zabál és nem ismer.
Utaznom kell, hogy fenékig ürítsem
az életet; tudtam mindig örülni,
tudtam szenvedni, másokkal, akik
szerettek, és egymagam; partjainkon,
s mikor az esős Hyadok kavarták
a sötét tengert: nagy lett a nevem;
mert éhes szívvel folyton csavarogva
sokat láttam, embert, városokat,
szokást, tájat, törvényt, kormányokat,
nem akárki voltam, s mindenki tisztelt;
s ittam gyönyörét a hozzám hasonlók
harcának a szeles Trója porondján.
Része lettem mindannak, ami ért;
de minden tapasztalás látkörén túl
ott tündöklik a be nem járt világ
s szegélye úgy fut, ahogy üldözöm.
Untat várni, elmúlni csiszolatlan
rozsdállva és nem munkában ragyogni!
Csak lenni: még nem élet. Ezer élet
együtt se volna sok, és hogy fogy ez
az egy is; pedig minden óra, mellyel
a nagy csöndet megrablom, valami
új hír hozója; s szégyen volna néhány
napért raktáron óvni magamat
s ezt az ősz lelket, mely mint lemenő
csillag, az emberész minden határán
túlra követni vágyik a tudást.

Itt a fiam, jó Telemachusom,
ráhagyom a jogart s a szigetet –
szivem gyermeke, tudja, óvatos
bölcseséggel hogy szelidíti meg
és apránkint hogyan töri bele
a durva népet a hasznosba, jóba.
Hibátlan jellem, a közös kötelmek
világa vonzza, nem hanyag a szív
dolgaiban s illő áldozatot
mutat be házam isteneinek,
ha elmentem. Munkáját végzi. Én is.

Itt az öböl; csattognak a vitorlák:
kint a nagy óceán. Matrózaim,
munkáim s lelkem osztályosai –
kik mindig egyformán örültetek
napfénynek és viharnak, nyilt szivek
és nyilt koponyák – öregek vagyunk;
de az öregnek is van dolga, rangja;
jöhet még néhány nagy tett, amely illik
azokhoz, kik istenekkel csatáztak.
A sziklákon már hunyorog a fény;
a nappal sápad: kél lassan a hold:
a mélység zendül. Föl, barátaim,
nincs még túlkéső uj földet keresni.
El a parttól, és hasítsuk a zengő
barázdákat; akarom, hogy repűljünk
túl a napon s túl minden nyugati
csillag fürdőjén, mire meghalok.
Talán lemos az örvény dühe, de
talán a Boldogok Szigete vár,
s kit ismertünk, látjuk a nagy Achillest.
Sok titok van még; és bár nem vagyunk
az az erő, mely egykor eget és
földet rázott: vagyunk, ami vagyunk;
sors és idő gyengíthetett, de hős
szivünk együtt ver s kemény hite, hogy
küzd, keres, talál s nem hagyja magát.

Szabó Lőrinc
odusszeusz
 
A szegénység ... világnapja PDF Nyomtatás E-mail
2009. november 06. péntek, 09:31

ja jozsef_attila_a_mama_s_jolan

József Attila
Koldusok


1

Öreg, én eztán lopni fogok!
Fiam, mindenki azt teszi. Ne tedd!

De a nők, a szagosak, a gazdagok!
Ládd, én csak úgy tapogatom az eget.

Öreg, a mankóm szaladni akar!
Fiam, hát nem jön erre senki se?

Ha akad is, mindig csak száraz karaj!
Tej kéne, nem birok már enni se.

Egy kirakatot még ma betörök!
Börtönbe jutsz és megvernek. Szamár.

Egy kirakatot mégis betörök!
Psszt, meghallják s nem ad, aki erre jár.

2

Öreg, a varrás újra gennyezik.
Annál szebben tudsz könyörögni majd.

De rúgnék vele, a szent mindenit!
Te mást se csinálnál. Mindig csak a bajt.

Engem nem akart a lányod, öreg.
Örülj, hogy látod az áldott nyarat.

Most rád se köpne, nyomorult, vén cövek.
Legalább néki ruhára is marad.

Selyemszoknyánál nincs becsületje több!
De kéne neked, te korcs, te torzszülött.

3

Fiam, nem élek soká, azt hiszem.
Én pedig azt, hogy éltél eleget.

Meghalok s nem fog sírni senki sem!
Elég, hogy míg éltél, vezettelek.

Én Istenem! - Mondass vagy két misét!
Azon már inkább kolbászt is veszek.

Téged még meg fog verni a nagy ég!
Meg ám, ha mint te, véngonosz leszek.

Légy jő, hisz egyszer elpusztulsz te is!
De addig csak enyim lesz a sarok.

Nem félsz a pokoltól? Meghalsz te is!
Félnék, de élni - s kölyköt akarok.

Könyörgök érted ott. Mondass misét!
Ép lányokért, hogy nőjjön rengeteg!

Sokszor fogsz sántán megbotolni még!
Csak legyen majd egy ép, erős gyerek!


1924. máj.

koldusok

LAST_UPDATED2
 
József Attila: Csoszogi, az öreg suszter PDF Nyomtatás E-mail
2011. május 25. szerda, 06:16

csoszogi2

József Attila: Csoszogi, az öreg suszter 



Csoszogi, az öreg suszter ott ült háromlábú székecskéjén az ablak mellett, hogy jobban lásson, amikor öltögeti a kemény hegyű, szurkos fonalat. Az ablak ugyan éppen nem mondható tisztának, a hideg is behúz már rajta – de mit tesz az Csoszoginak, az öreg suszternek, aki ha azt mondja, hogy a cipő meglesz estére, akkor azt úgy lehet tekinteni, mintha maga az újonnan talpalt tükrösszélű cipő nyikorogna az ember lábán. Igaz, hogy Csoszoginak, az öreg suszternek fűtenivalója sem igen volt, de meg ki hallott olyat, hogy egy szegény ember, egy címzetes cipészmester, aki bizony csak foltozó suszter, októberben begyújtson a háromlábú kis vaskályhába. A kályha ilyenkor még a padláson hűl, még előbb szuszogva le kell hozni, s lekefélni a vasporos kefével. Csoszogi, az öreg suszter tehát az ablak mellett ült, az alacsony asztalka előtt, amelyen keresgélni szokott, mert hisz nem lehet olyan könnyen eligazodni a rengeteg szögletes skatulya meg kerek pléhdoboz között. Nagyon sok a lapos skatulya, a szoba is az. Alacsony mennyezetű, mintha görnyedt volna, mint maga Csoszogi, az öreg suszter.
Hogy lehet valódi embernek ilyen kitalált neve? Úgy, hogy néha, amikor jókedvében találták, és megkérdezték tőle, hogy és mint van, azt felelte tréfásan: „Hát csak csoszogok, csoszogok.” Persze, ilyesmit nem kérdeznek az embertől, ha bosszankodik, nála is csak olyan alkalmakkor érdeklődtek ebben az irányban, amikor a szeme hunyorgásán látni lehetett, hogy no, most még meg is lehetne cirógatni, mert elérti a tréfát. Hogy öreg, az meg különösen látnivaló, ehhez nem kell nagyon szemügyre venni a képéből körös-körül kiálló szürke sörtéket. S hogy suszter, azt ő maga jelentette ki, amikor valaki a talpalni-sarkalni való cipőjét hozta azzal, hogy „tessék jól megvarrni, Csoszogi bácsi, lefeslett a kapli!” Aztán ez a valaki még hozzátette, némi kényszeredett mosollyal: „Talpalással egyelőre nem lendítem föl a tisztes cipészipart!” Erre Csoszogi, az öreg suszter, amint vizsgálgatván az orra elé tartotta az említett lábbelit, mintegy sértődötten, de lassan és határozottan fölemelte a fejét, kissé oldalról ránézett a zavart mosolyba burkolódzó péklegényre, és bosszúsan, de önérzetesen, tájékoztató hangon odamondotta: „Suszter vagyok én, nem cipész!” Amire a péklegény még zavartabban, még tájékozatlanabbul mosolygott, ő meg, nem kapván választ, széles fekete hüvelykujjával nyomogatni kezdte a cipő kapliját, és a hibák tanulmányozásába mélyedt.
Csoszogihoz, az öreg suszterhez ezúttal egy gyerek állított be, egy gyerkőc, piszkos-szalmaszínű haján hátracsapott sapkában, amelynek hátul úgy lógott ki a bélése, mint ami tömzsi, fekete nyelvet ölt a világra. Az ellenző alatt fakó arc, amelyből zöldfőzelék színű szemek csillantak elő, mint patakocskától derűs oázis a sivatagban, vagy mint a sártól szikkadt cipőre freccsent kenőcs. Kiskabátját nagy emberre szabták, nem kisgyerekre, de nagy ember nemigen hordhatja ekkora foltokkal a könyökén, pláne ha a varrás mellett már megint feslik a szövete. A kabát alatt lógott a nadrág, gondolkodásra késztető üleppel, szára vége pedig ott harangozott tenyérnyire a boka fölött. És a cipő. Igen, a cipő. Azt már javítani hozta a gyerek.
– Jó napot! – mondta, amikor belépett. Olyan hangon szólt, mintha még nem döntött volna egészen, hogy nagyon bátor legyen-e, vagy nagyon félénk. Csoszogi, az öreg suszter csak a szemével nézett oda, meg se mozdította a fejét.
– Mit akarsz? – morogta, mint aki nem akar egészen goromba lenni.
– A mama küldött, hogy tessék kijavítani a cipőmet – felelte a gyerek. – A mama mondta, hogy egy foltot kell rátenni, és akkor tart még.
– Hol a cipő?
– A lábamon – hangzott a világ legtermészetesebb hangján.
Csoszogi, az öreg suszter hallgatott, és működött tovább. A gyerek meg némán csak állt. Csoszogi unta meg hamarább.
– Talán a lábadhoz varrjam a foltot!?
– Nem, nem, mindjárt levetem – lélegzett fel a gyerek. Azzal úgy, állva, minden fűződzködés nélkül, lerántotta egymás után a cipőt. Nagy tisztelettel akarta átnyújtani, tehát alig fogta, és kétszer lepottyantotta. Végül Csoszogi kirántotta a kezéből. De adta is vissza.
– Ezen a cipőn nincs mit javítani.
– Tessék?
– Ezen a cipőn nem lehet segíteni!
– De a mama mondta, csak egy foltot kell rátenni. A mama mondta.
– Nem lehet. Nem állja a varrást. Kérge sincs.
A gyerek vádló, könyörgő, reménytelen hangon megszólalt:
– De így nem lehet benne járni!
– Ne járjon a szád! – dünnyögte Csoszogi. – Nincs olyan rossz cipő, amiben ne lehetne járni. Amelyikben nem lehet járni, az már olyan rossz, hogy azt csináltatni se lehet.
A gyerek halkan, kétségbeesetten mondta:
– De a mama küldött, amikor elment a moziba, hogy hozzam el Csoszogi bácsihoz, majd meg tetszik csinálni. Ideadta a pénzt is mindjárt.
Csoszogi erre kemény és hajthatatlan lett.
– Úgy, amikor moziba ment, mondta az anyád, hogy hozd a Csoszogi bácsihoz! Hát mondd meg az anyádnak, azt üzeni a Csoszogi bácsi, vigye a cipődet a moziba, majd ott megcsinálják!
A gyerek erre, ha lehet, még jobban megijedt, szinte siránkozni kezdett.
– Nem a moziba ment a mama, hanem az Újpesti Moziba takarítani!
Csoszogi hallgatagon tett-vett, dolgozott. Közben félszemével oda-odapislantott az elkeseredetten helytálló, meg sem mukkanó gyegyerekre.
Aztán mégiscsak megszólalt, mintha csak társalogni akarna.
– Te vagy annak a Vanicseknénak a fia?
– Én.
Megint hallgattak. Csoszogi összeráncolt szemmel, látszólag nagy gondban bőrszalagot kezdett vékonygatni.
– Neked van öcséd is?
– Van. Még egy húgom is.
– Az öcséd is olyan csirkefogó, mint te, mi?
A gyerek nem tudott mit válaszolni. Megint hallgattak. Végre Csoszogi rezzentette meg a gyereket.
– Hol van az a cipő? – kérdezte, mintha csak most hallana róla először, és lerakta az öléből a kaptafára szegezett felsőrészt.
Nézte, forgatta, nyomogatta, miközben – már csak a gyerek kedvéért is – csóválgatta a fejét. Aztán se szó, se beszéd, hozzálátott.
Óriási darab foltokat rakott az oldalára meg a talpára, különböző elhasznált bőrökből. A gyerek közben hallgatagon letelepedett az egyik kis székecskére. Végre, vagy másfél óra múltán ismét lábbelinek lehetett használni a mesterművet.
– Nesze, itt van.
A fiú örülve a cipőnek, de a rendkívüli foltoktól meglepetten, rebegte:
– Köszönöm! – És már húzta is fel. Aztán félénken feltette a kérdést:
– Mit kell fizetni?
Csoszogi hallgatott. A gyermek második kérdésére odadörmögött:
– Húsz fillér. – És krákogott hozzá. Aztán még, a maga számára hozzámorogta: – Elég olcsó.
– Tessék, Csoszogi bácsi!
Egy ötvenfilléres lapult Csoszogi kemény, szikkadt markában. Csoszogi megnézte, elővette az asztalka fiából ragadós pénztárcáját, beleejtette, majd darabonként olvasva, lassan gondolkozva gondosan kiszedett nyolcvan fillért, és az ujjai közt oszlopba gyűjtve, belenyomta a gyermek kinyújtott tenyerébe.
– Itt van vissza.
A gyermek számolni kezdett. Elpirult, látszott, hogy küszködik magával. Nyújtotta a számolást, ő maga úgy érezte, hogy egy örökkévalóság óta számol. Végül nagyon kevéssé természetes hangon megszólalt:
– Csoszogi bácsi, többet tetszett visszaadni.
– Nem adtam én.
– Én nem tudom, Csoszogi bácsi. Én ötvenfillérest adtam, a Csoszogi bácsi meg pengősből adott vissza.
Csoszogi, az öreg suszter rátámadt a szegény gyermekre. Egyre feljebb vitte a hangját, míg végül mintha egészen dühbe gurult volna.
– Ötvenfillérest adtál, én meg pengősből adtam vissza? Annyira a csirkefogáson jár az eszed, hogy azt sem tudod, mit adsz ki a kezedből? Hát azt hiszed, hogy csak úgy lopja az a szerencsétlen anyád a pengősöket? Megszakadhat, te meg így herdálod el a keresetét! Semmirevaló kölyök! Fogod mindjárt a pénzt, te csibész! Széthasítlak, ha meghallom, hogy az anyádat is be akarod csapni, ha neki is csak ötven fillérből adsz vissza! Minden falat kenyérért kár, amit beléd tömnek, te málé! Nem mész mindjárt!?
A gyerek megriadt, kihátrált és becsapta maga mögött az ajtót. De Csoszogi, az öreg suszter még sokáig morgott magában, a fonalat is elszakította, mintha valóban nagyon haragudna.

LAST_UPDATED2
 
HÉT KRAJCÁR PDF Nyomtatás E-mail
2009. november 25. szerda, 07:41

att00341

HÉT KRAJCÁR

Jól rendelték az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.

Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generációja, amelyből az apám való, megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az időben napszámos volt az apám egy gépműhelyben. Ő sem dicsekedik ezzel az idővel, más sem. Pedig igaz.

És az is igaz, hogy soha már én jövendő életemben nem kacagok annyit, mint gyermekségem e pár esztendejében.

Hogy is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csorgott a végén a szeméből, s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta...

És még ő sem kacagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal töltöttünk, hogy hét krajcárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk is. Hármat a gépfiókban, egyet az almáriumban... a többi nehezebben került elő.

Az első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni, s amit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincsesbánya volt, amelybe csak bele kell nyúlni, s mindjárt van terülj asztalkám.

El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat benne, tűt, gyűszűt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor, s egyszerre csak azt mondja nagy bámulva:

- Elbújtak.

- Micsodák?

- A pénzecskék - szólt felkacagva az anyám.

Kihúzta a fiókot.

- Gyere csak, kisfiam, azért is keressük meg a gonoszokat. Huncut, huncut krajcárkák.

Leguggolt a földre, s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt volna, hogy kirepülnek; úgy is borította le, egyszerre, mint mikor kalappal lepkét fog az ember.

Nem lehetett azon nem kacagni.

- Itt vannak, benne vannak - nevetgélt, s nem sietett felemelni -, ha csak egy is van, itt kell neki lenni.

Leguggoltam a földre, úgy lestem: nem búvik-é ki valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonképpen nem is nagyon hittük, hogy van benne valami.

Összenéztünk, és nevettünk a gyerekes tréfán.

Hozzányúltam a fenekével felfordított fiókhoz.

- Pszt! - ijesztett rám az anyám. - Csendesen, még kiszökik. Te még nem tudod, milyen fürge állat a krajcár. Nagyon sebesen szalad az, csak úgy gurul. De még hogy gurul...

Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltunk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár.

Mikor felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot.

- Jaj! - kiáltott rám újra az anyám, s én megijedtem, úgy visszakaptam az ujjamat, mintha a sparherthez ért volna.

- Vigyázz, te kis tékozló! Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk, míg itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mert látod, mosni akarok, ahhoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajcár kell, kevesebbért nem adnak, nekem már van három, még kell négy, az itt van ebbe a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha háborgatják, mert ha megharagszik, úgy elmegy, hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mert a pénz nagyon kényes, csinnyán kell vele bánni. Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az úri kisasszonyok... Te, nem tudsz valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a csigabigahéjából.

Hányat kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a csigabiga-csalogató nagyon furcsa volt.

Pénz bácsi, gyere ki,
Ég a házad ideki...

Azzal felfordítottam a házat.

Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt.

Az anyám savanyúan felhúzott ajakkal kotorászott, hiába.

- Milyen kár - mondta -, hogy asztalunk nincsen. Ha erre borítottuk volna ki, nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta.

Én összekapargáltam a sok lomot, s beleraktam a fiókba. Az anyám ezalatt gondolkozott. Úgy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha valami pénzt, de nem tudott róla.

De nekem fúrta valami az oldalamat.

- Édesanyám, tudok én egy helyet, ahol van krajcár.

- Hol, fiam, keressük meg, míg el nem olvad, mint a hó.

- Az üveges almáriumba, a fiókba vót.

- Ó, boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne.

Felállottunk, s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már régen, de a fiókjában ott volt a krajcár, ahol én tudtam. Három nap óta készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig cukrot vettem vóna rajta, ha azt is mertem vóna.

- No, van már négy krajcár. Sose búsulj már, fiacskám, megvan a nagyobbik fele. Már csak három kell. Osztán, ha ezt az egyet megkerestük egy óra alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy.

Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, ahol sok duggatnivaló lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nemhiába volt olyan göthös, szúette, foghíjas.

Az anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt.

- Ez gazdag fiók - vót. Ennek sose vót semmije. Ez meg mindig hitelbül élt. No, te rossz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod. Ó, ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No, neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb, ni! - kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy csepp feneke se volt.

A nyakamba akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.

- Megállj csak - szólt hirtelen -, mingyárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájába lelek.

A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák csudája, ahogy a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár. A szemének alig akart hinni.

- Megvan - kiáltotta -, itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük olvasni. Egy-kettő-három-négy-öt... Öt! Már csak kettő kell. Mi az, két krajcár, semmi. Ahon öt van, ott akad még kettő.

Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt.

Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól s a munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mingyárt beteg lett tőle. Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltiltani senkit.

Eljött az ozsonnaidő is, el is múlt. Mingyárt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell, és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki belőle azt az olajos szennyet.

És akkor a homlokára csap az anyám.

- Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem néztem meg. De bizony, ha már eszembe jut, megnézem.

És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat.

Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.

- Mutasd csak a te zsebedet is! Hátha abba is van.

Az én zsebem! Nojsz, azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi.

Bealkonyodott, és mi ott voltunk a hiányos hat krajcárunkkal, mintha egy se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok éppoly szegények, mint mi, s csak nem kérünk egy krajcárt!

Nem volt más mit tenni, mint tiszta szívből kinevetni a nyomorúságunkat.

És akkor beállított egy koldus. Éneklő hangon nagy, siralmas könyörgést mondott.

Az anyám majd belebódult, úgy ránevetett.

- Hagyja el, jó ember - mondta -, ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom a fél font szappanhoz, hibázik az árából.

A koldus, jámbor arcú öregember, rábámult.

- Egy krajcár? - kérdezte.

- Hát.

- Adok én.

- No még a kéne, kódustól alamizsnát.

- Hadd el, lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapa főd. Avval minden jó lesz.

Kezembe adta a krajcárt, s nagy hálálkodással eldöcögött.

- Na, hála légyen - szólt az anyám -, szaladj hát...

Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kacagott.

- Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpaolajam sincs.

Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás, és ahogy odaállottam alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre.

Vér volt, az ő drága vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a szegény emberek között is csak kevés tud.

1908

LAST_UPDATED2
 
KIS JÁNOS TRAGÉDIÁJA PDF Nyomtatás E-mail
2010. január 28. csütörtök, 14:37

mricz

MÓRICZ ZSIGMOND
TRAGÉDIA


Mindenki a Sarudy lány holnapi lakodalmáról beszélt. Ebéd után leheveredtek az aratók a keresztek tövébe, vagy a villákból, gereblyékből rögtönzött apró sátorok alá, ahol egy-egy szoknya adott egy kis árnyékot a fekvők arcára. Elég az, hogy napszúrást ne kapjon az ember.

A nagy sárga mezőn vidáman izegtek-mozogtak ezek a hangyaszorgalmú emberek, s az embertelen nagy munka közben, amely úgy tetszik, mintha végtelen és határtalan volna, örömet találtak abban, hogy a karjukat mozgatták, szájukat jártatták, és a legények meg a lányok olyan kacagva csipkedték meg egymást szóval és kézzel, mintha ez volna az élet fő tennivalója.

Kis János megette az almás ételt, amit szeplős, málészájú fia, aki ijesztően hasonlított hozzá, kihozott utána. Azután körülnézett, de lusta volt a keresztig menni, s ott helyben dűlt el a tarlón. A kalapját az arcára tette, s nyomban elaludt. Még annyit hallott, hogy Sarudy Pál bornyút is vágatott a lakodalomra.

Azzal elaludt.

Senki sem törődött vele, a tulajdon fia sem. Ez elővette a cserépfazekat, s belenézett, nem hagyott-é az apja egy kicsit neki is benne? Bizony nem hagyott. Olyan üres volt az edény, mintha a Bodri már ki is mosogatta volna. Ezzel felborította a mázas csuprot, s elment a kutya után fődi mogyorót keresni.

Mikor Kis János felébredt, első dolga volt megnyalni a száját. Álmában lakodalomban volt, s nagyon jól teleette magát. Kedvetlenül gondolt rá, hogy elfelejtett mindent, azt is, hol volt, azt is, mit evett. Legalább ne ébredt vón fel.

Hozzá volt szokva, hogy neki egész életében mindenről le kell mondani, hát nem soká sajnálkozott. Másik oldalra fordult, s újra el akart aludni. Nem sikerült. Az arca olyan vörösre vált a kalap alatt, mint a főtt rák. Lelökte a piszokban feketült szalmakalapot, s jólesett, hogy a mezei szellő hűvösen érte a bőrét.

- Egye meg a fene ezt a vén Sarudyt - gondolta magában -, eleget dógoztam neki életemben, meghíjhatna a jánya lakodalmára. Hadd laknék jól eccer.

Felemelte a hüvelykujját:

- Lesz húsleves. Jó sárga, zsíros tyúkhúsleves. Az jó lesz. Abbul megeszek egy tállal.

És már habzsolta is, szopogatta a sűrű, apró, sárga színű tésztacsigákat, amiket marokszámra eregetett le a nyeldeklőjén.

- Dógozni emberek! - kiáltotta valaki.

Kis János meg se mozdult. Eszébe jutott, hogy egyszer gyerekkorában valami lakodalomban volt. Rokona is volt az a család, mégse kapott az egész lakomából mást, csak tyúklábat.

Tehetetlen harag, vad düh fogta el. A keze ökölbe szorult, s érezte, hogy most olyat, de olyat tudna ütni, hogy minden törne-zúzna utána.

De a hüvelyke mereven állott, erről lassan az eszébe jutott, amire az imént gondolt.

- Azután töltött káposzta... Hatvanat megennék belőle... de ha ötvenet nem, egyet se.

- Dologra! - kiabáltak amott.

Ő is feltápászkodott. Éhesnek érezte magát. Odanézett a fekete falú cserépedényre. Üres... Úgyse volna benne, csak valami lötty.

Megrúgta az edényt; megvetően és dühösen. Annak beszakadt az oldala. Különben is drótozva volt már, s egy drótszál a bocskorához akadt:

- Üssön meg a guta! - káromkodott Kis János, és lerugdosta a lábáról a kölöncöt. - Már míg élek, mindig ebbe a szegénységbe kell szuszogni. Az a vén bitang nem fog elhíjni.

Egész nap rosszkedvű volt. Észre se vette senki. Kis János amolyan láthatatlan ember volt, akit senki sem lát meg. Így élte le az egész életét, sohase volt egy percig sem érdekes ember. Se nem erős, se nem gyenge, nem kicsi, nem nagy; nem sánta, nem begyes; mi lett volna, ami feltűnt vón rajta. Olyan volt, mint egy ember; két szeme volt, meg egy orra. Bajusza is volt. És sohasem jutott eszébe semmi. Ha reggel volt, felkelt, este lefeküdt; mikor eljött az ideje, megházasodott. Akkor lakott utoljára jól, beteg is lett tőle. Katona nem volt, a faluból tízszer se volt kinn, akkor is csak a vásáron. Nevetni csak egyszer nevetett életében jóízűen, akkor, amikor az apja le akarta őt ütni, amért megette az egész tál galuskát, s amint feléje sújtott, a saját ütésétől megtántorodott, felbukott s falba vágta a fejét. Bele is halt.

Még ez az egy érdekelte: az evés. A feleségét emiatt szokta elverni, s ha gondolt valaha valamire, arra, hogy mit volna jó enni. De ezt nem tudott sokat elképzelni. Hiába, a tapasztalat nem segítette.

Este, ahogy hazamentek, s a gazdának megmondták, mit végeztek, - az ő falujokban mindenki a maga kosztján dolgozott -, azt mondta a vén Sarudy:

- Emberek, asszonyok, hónap este mindenki elgyühet a lyányom lakodalmára. Annyit ehettek, amennyi belétek fér.

Kis János majdnem elszédült. Valósággal megijedt. Attól ijedt meg, hogy nem bír majd megfelelni a feladatnak. A többiek ujjongtak, éljeneztek, de ő hallgatott. Ott állott hátul, setétedő este volt, senki se törődött vele. A többiek közt azután ő is elindult nehézkes léptekkel hazafelé.

Otthon megette a vacsorát; korpacibere volt. Csendesen, szótlanul. Felrúgta a macskát, amely a lábaszárába kapaszkodott s nyávogott. Nem gondolt semmit. De igen különösen érezte magát. Mintha nagy-nagy feladat várna reá, a legnagyobb életében. Nem volt tisztában vele, de félve gondolt a holnapi lakodalomra.

Egész éjszaka nem tudott aludni. Sokszor felébredt és ébren hánykolódott, de ha hozzáfogott arra gondolni, mi lesz holnap, igen nagy nyugtalanság fogta el.

Kinyújtotta a hüvelykujját:

- Először lesz tyúkhúsleves... Ebből megeszek egy dézsával.

Elmosolyodott. Arra gondolt, hogy ha egy kádba öntenék azt a sok krumplilevest, keménymagoslevest, meggy-, korpa-, lekvárciberét, meg azt a mindenféle habart lét, amit ő életében megevett, - ajajaj, olyan nagy kád nincs a világon, még az egri érsek pincéjében sincs olyan hordó. Ha azután együvé raknák azt a jó ételt, amit ő evett valaha, - avval tán még az az ócska fazék se lenne tele, amit ma felrúgott a mezőn.

Hirtelen úgy tetszett neki, mintha a lábán volna a bocskor, s érezné, ahogy beleakad a dróttal az edény. Nagyot rúgott. Ha ágyon feküdt volna, az menten összerogy, de ez a szalmadikó nem sokat törődik az ilyen fickándozással. Pedig Kis János nagyot rúgott. A szegénységet rúgta el magától.

Másnap reggel mogorván ébredt. Ahogy a rossz álmot kidörzsölte a szeméből, tisztán érezte, hogy igen nehéz a melle. Mintha pántok szorítanák.

- Egye meg a fene a vén Sarudyt, ma kieszem a vagyonábul. Eleget kapáltam neki.

Nem mert reggelit enni. Ebédre meg se kóstolta az ételt, félt, hogy estére nem lesz éhes.

Máskor, ha összeveszett a feleségével, akárhányszor megtette, hogy egész napon át nem evett egy falatot sem, észre sem vette. Most reszketett az egész belseje, és szédülés fogta el az éhségtől.

Összeszorította fogát, széles, erős, nagy csontú állkapcáját, és szürke szemeivel mereven nézett előre. Egy vadállat makacs dühével viaskodott önmagával. De nem evett, megállotta.

- Ötven töltött káposztát! - ismételgette magában, s vaselhatározással vágta kaszájával a rendet. Taktusra, mint az aratógép.

Megszűnt körülötte a világ. Nem látta a nagy búzatáblát, se a körülötte dolgozó embereket, nem ismert senkit, semmit, nem volt múltja, jövője, egész valója egyetlen nagy akarattá keményedett. Úgy ment eléje, mint valami emberi léten felüli feladatnak. S érezte, hogy az egész belseje, gyomra átalakult, s hihetetlen munkára képes. Amint szikrázó szemmel belenézett a világba, képes lett volna vállalkozni arra, hogy a kévéket úgy eregesse le magába, mint a cséplőgépnél az etető a dobba.

Végre alkonyodott. Hazamentek a munkából. Otthon már dél óta állott a lakodalom. Idő sem volt a hozzákészülődéshez, le kellett ülni a terített asztalhoz.

Kis János egy zugba került; annál jobb. Falnak veti a hátát, s akkor hadd jöjjön az ellenség. Ezzel a vak és vad elszánással szállott szembe valamelyik őse egy kétezer emberből álló török sereggel.

Hozták a levest.

János nem sokallt, nem kevesellt semmit. Jó mély cseréptányért kapott, amit a szakácsné színig öntött neki. Ujjnyi vastag volt a tetején a sárga zsír, mely már nem is szakadt karikákra, hanem egybefolyt.

Kis János fogta fakanalát, s nyugodtan, komolyan kezdett munkához. A béle reszketett, s alig bírt uralkodni a mohóságán.

A tizedik kanálnál rettenetes megdöbbenés érte.

Úgy érezte, jól van lakva.

Sápadtság futotta el az arcát. Megérezte, hogy roppant feladatot vállalt magára. Megérezte emberi kicsinységét. Mint valami szél suhant át agyán a gondolat, hogy nem fogja megbírni, amit vállalt.

Összerántotta a szemöldökét; alacsony homlokán függőleges ráncok gyűrődtek, széles vas állkapcája összekattant, s nekidűlt újra a csatának.

Gépiesen, ahogy a kaszát eregeti ívben jobbra-balra, most a kanalat emelte taktusra a szájához, míg csak a tányér ki nem ürült.

Akkor szédülést érzett és utálatos csömört. Az étel túl zsíros volt kivánnyadt, gyenge, zsírtalan löttyökhöz szokott gyomrának.

Túrós csusza következett. Ízes, tejfölös, töpörtős, kövér. Jól telerakták a tányérját.

És Kis János kivette a sárga, csontnyelű törött villát, s ugyanolyan nyugodtan, mint az imént, ezt is sorra beraktározta. Nem érezte az étel ízét. Nyomást érzett odabent, és szeretett volna levegőre menni. Vagy legalább káromkodni egy nagyot, keserveset. És végtelen fájdalommal, irigységgel nézett körül a népen. Mindenki vidám volt, nevetett, habzsolt. És ő már tudta, hogy vége. Ma már annyit evett, mint egész életében egy ülésre szokott. De összecsikorította fogát, s odatartotta a tányérját a harmadik fogásnak. Ez lencse volt orrjával. Kint, a cselédek és munkások közt nem tartották meg a szokásos sorrendet, amit odabent a vőfély verssel szabott meg. Azt adták, ami közelebb esett. Ez ebből evett, az abból, Kis János mindenből.

Így ment ez két óra hosszáig, megállás, pihenés nélkül.

Akkor jött a töltött káposzta.

- Ötvenet! - mondta magában Kis János, és a szemére fátyol szállott.

Nagy darab húsok voltak a töltött káposzták közé téve ráadásnak. És Kis János, amint a három hatalmas töltelék után egy ilyen darab szívós, fövetlen, rágatlan húsdarabot le akart gyűrni, - rémülten állott fel. A szeme kidagadt, szinte kiugrott szemöldökei alól, nyakán az erek kötélvastagságra dagadtak.

Utolsó józan eszével kirohant a házból.

Az eperfához ért, mikor megszabadult a bajtól. A torkán szorult darab, amely már szinte megfojtotta, visszacsúszott a szájába.

Szemébe könnyek gyűltek, s állkapcsát olyan keményen vágta össze, hogy éket se lehetett volna közé verni.

Azzal a szenvedély részegségével mondta el magában:

Dögölj meg, kutya.

Újra lenyelte a húst.

És most is képtelen volt rá. Megakadt a torkán, s többet nem ment se le, se fel.

Az ember két keze a levegőbe kapkodott; sovány hosszú teste megfordult, s hanyatt vágódott.

Irtózatos vonaglásban vergődött hangtalanul a földön, míg csak végleg el nem csendesedett.

Senki sem vette észre, hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, vagy azt, hogy élt.

1909

LAST_UPDATED2
 
Azt gondoltam eső esik PDF Nyomtatás E-mail
2013. október 16. szerda, 11:50

Azt gondoltam eső esik

 

Azt gondoltam eső esik,

Pedig a szemem könnyezik

Az én szemem sűrű felhő,

S onnat ver engem az eső.

 

Gyere rózsám béküljünk meg,

Mi egymásnak engedjünk meg.

Mindig voltak kik így jártak,

Mind megengedtek egymásnak.

Nyújtsad kezed, bár egy felet,

Bár még egy szót szóljak veled.

Nyújtsad kezed keresztesen,

Búcsúzzunk el örökösen!

Úgy fáj az én gyönge szívem,

Nem tom tied fáj-e vagy nem.

Fáj es annak mit tudsz tenni,

Mikor ennek így kell lenni.

S ha a tied úgy tud fájni,

Sohasem tudunk megválni.


Sebestyen Marta&Muzsikas: Azt gondoltam eső esik

https://www.youtube.com/watch?v=XTvJJ5bnb7s


*

5205

Ripoff Raskolnikov - Azt gondoltam eső esik (Live at Paks)

https://www.youtube.com/watch?v=HgwypQ_9_DE


*

Balkan Fanatik - Azt gondoltam koncertklip

https://www.youtube.com/watch?v=UX6yReLcxsI


*

HUNGARIKUM azt gondoltam eso esik.

https://www.youtube.com/watch?v=KfmF4AiM0Dc

 

LAST_UPDATED2
 
Férfi, nő és nemzet PDF Nyomtatás E-mail
2013. október 16. szerda, 07:12

„A nemzet sorsát a férfiak alakítják ugyan, de a férfiak lelkét az asszonyok”

2013. október 15.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

szeretet.jpgAmint az imént jeleztük, egy új társkereső oldal, a viszony.hu reklámfilmjében nem más hangzott el, minthogy „az élet túl rövid ahhoz, hogy ne lépj félre”, s benne egy modern férfi és nő jelent meg, akik „fiatalok, sikeresek, jómódúak, és házasságban élnek - de nem egymással”. A liberális polgárpukkasztás ezen újabb esete kapcsán nem győzhetjük eléggé hangsúlyozni eleink igazságát.



Lovagias lelkiségünk legfőbb jeleinek egyike nőtiszteletünk, a két nemnek a glóriás Árpádok korát idéző hűsége egymáshoz. Továbbá annak megélése, hogy – Ravasz László Tormay Cécile kapcsán írt sorai szerint – „a nemzet sorsát a férfiak alakítják ugyan, de a férfiak lelkét az asszonyok, azért kell a magyar asszonynak hívőbbnek, nemesebbnek és önfeláldozóbbnak, tehát a szó igazi értelmében nőiesnek lennie, hogy a nemzet magyarabb, emberibb és férfiasabb legyen”.
Gondoljunk csak költőinkre, íróinkra, akik büszkék voltak az őket alkotásokra ihlető szép nemre! Bennük már középkori irodalmunk is a tisztaság, hűség, az erény megszemélyesítőit látta, így a Boldogságos Szűz képmásaiként tisztelték s a jó angyalokhoz hasonlították őket, hasonlóanBalassi Bálinthoz (Búcsúja hazájától)

Ti is angyalképet mutató szép szűzek,
És szemmel öldöklő örvendetes menyek,
Kik hol vesztettetek s hol élesztettetek:
Isten s jó szerelem maradjon veletek!

A tizennyolcadik századvégen, amikor viszont már megkezdődött a nőemancipáció térhódítása,Kármán József nem szégyellte megőrizni eleink eszményi nőképét (Uránia):

„Nem bántjuk meg a férfiú nemet, ha azt állítjuk, hogy a szépnem az ízlés uralkodónéja. Lágy érzésök hatalmasabban elfogadja mindazt, ami szép.”

Garay János Vörösmartyhoz hasonlóan a nőben nem afféle játékszert, szalontündért, hanem egyenesen nemzetünk „nemtőjé”-t, azaz fenntartóját látta (Magyar hölgy):

Magyar hölgynek születtél,
Tedd hivatásodat!
Egy hon nemtője lenni,
Mi szép egy gondolat!
Oh hölgy, ki ezt betöltéd,
Mi szép vagy és mi nagy!
Rendeltetés az égből,
A földön áldva vagy.

Madách Imre Tragédiájában pedig, rossz egyéni tapasztalatai ellenére mégsem igazságtalanul általánosítva megvallotta, hogy a nemzet egészsége a makulátlan erkölcsön, a „jó”-n múlik, amelynek a nők a „sajátja”-i:

Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
A nő, méregből s mézből összeszűrve.
Mégis miért vonz? Mert a jó sajátja,
Míg bűne a koré, mely szülte őt.

Ugyanakkor a hervadhatatlannak hitt testi szépség, vallotta kortársai közül Szász Károly (Angyal és ördög), gyakran a csak látszólag olyan erős nem bukását okozza:

Egy szép asszony szívünknek angyal
És ördög egyaránt lehet.

Közmondásosan minden emberi kapcsolat tartóssága a jóban-rosszban való kitartáson, az egymás iránti empátiával „holtomiglan-holtodiglan” állandósult hűségen múlik Arany László szerint is (Elfrida):

Pénzt, paripát, feleséget
Sohase bízz másra.

Mintha korunknak szólna a nemcsak regényeiben, elbeszéléseiben, hanem, amint alábbi sora mutatja, drámáiban (A bor) is bennük mindörökkön a férfi békéjének állandóságát keresőGárdonyi Géza:

„Nem patkó az asszony, lelköm, hogy ma elrúgjuk, holnap már újat verünk fel!”

Ugyanakkor tudatosítja azt is (Én magam), hogy a két nem csak együtt egész, ezért kapcsolatuk akkor harmonikus, ha elismerik és természetesnek tartják egymással egyenrangú, de nem egyforma mivoltukat, tekintettel arra, hogy amíg a férfit az esze, addig a nőt inkább a szíve vezérli:

„Az ügyes nő akármilyen hímzést maga elé tesz, meghímzi mását. De azokat a mintákat férfiak eszelik ki. Az irodalomban is így történik.”



Mindehhez hozzátehetjük, hogy a nők, az asszonyok – amint helyesen állapítja meg Bánhegyi Jób irodalomtörténész (Magyar nőírók, 1939) – a fogékony műélvezők és műalkotásaik ihletői, akik ezért „a legrégibb időktől kezdve jelentős szerepet töltöttek be a képzőművészet és irodalom történetében”, hiszen lényükben „benne rejlik az öntudatlan esztétikum”, amely egy Balassi Bálint mellé Losonczy Annát, egy Vörösmarty Mihály mellé Perczel Etelkát, egy Petőfi Sándor mellé Szendrey Júliát adott. És olyanokat is, akik olykor magát a férfitársadalmat rázták fel lelki tespedtségéből, mint Tormay Cécile, akinek kapcsán Ravasz László méltán írhatta (Napkelet, 1940. május 1.):

„A nemzet sorsát a férfiak alakítják ugyan, de a férfiak lelkét az asszonyok, azért kell a magyar asszonynak hívőbbnek, nemesebbnek és önfeláldozóbbnak, tehát a szó igazi értelmében nőiesnek lennie, hogy a nemzet magyarabb, emberibb és férfiasabb legyen.”

Bizony nem csekély irigységgel gondolhatunk az iménti idézet korára, amikor még, legalábbis jelenünkhöz képest, rend uralkodott a nemek viszonyában is. Legalábbis, hangsúlyozzuk, jelenünkhöz képest. Mert hogy már akkor is akadtak, akik ennek felborításán fáradoztak, aligha kétséges. Ezért, hogy például akkori (különösein is paptanár) nevelőink óráikon és könyveikben egyaránt arra törekedtek, hogy a „bontakozó fiúlélek”-ben rámutassanak a női eszményiség jellem- és társadalomnevelő hatására s arra, milyen erők is igyekszenek azokat tagadni. Álljon itt most közülük Lantos-Kiss Antal (1909-1973) atya egykor oly népszerű művei közül az 1941-ben megjelent Igét váró fiúk alábbi részlete:

„A bontakozó fiúlélekben eredetileg szentkép gyanánt él az édesanya képe és annak alakjában voltaképpen a női eszmény képe. Születésünk volt az első találkozás a nővel. A nő alakja végigkíséri életünket. Utolsó percünkben is valószínűleg ápoló női kezek csukják majd le szemeinket…

A férfiélet legszebb megnyilatkozásainak a női eszmény az ihletője… Végigkíséri életünket a nő. Azt kell mondanunk, hogy semmivel sem mérhetjük le olyan megbízhatóan a férfilélek mélységét, mint annak megfigyelésével, hogyan vélekedik valaki a női eszményről. Szentképet illető tiszteletben tartja-e a női eszményt, vagy pedig lomtárba illő, megszokott és megfakult képnek ítéli. Ne felejtsük el, hogy a legszebb képet is megrongálhatja az emberek durvasága! Néhány évvel ezelőtt megújították a soproni Szentlélek-templom nevezetes Dorfmeister-freskóit. A restaurátor művészek ügyesen megtisztították a freskókat a rájuk rakódott porrétegtől, úgyhogy eredeti pompájukban bontakoztak elő Dorfmeister csodálatos színei. Egyik napon, mikor a művészek déli pihenőt tartottak, valaki belopódzott a templomba, felment az állványokra, és képzeljétek ezt a lelketlenséget:Í kátrányos fekete festékkel össze-vissza mázolta a nagy értékű freskókat. Emlékszem, a restaurálást vezető művész majdnem megőrült, mikor ezt a páratlan merényletet felfedezte.

Pontosan ilyen, vagy még kegyetlenebb képrombolást eszközölt a mai férfi lélekszentélyében a zsidó szellemű sajtó, a női eszményt mocskoló színház és film és a fajtalankodásnak mindenhol elterjedt nagyüzeme, amelynek ügynökei különös előszeretettel környékezik meg a magadfajta, válaszúton álló fiatalembereket...”

Ijesztően időszerű sorok, hiszen az idézett reklámfilm, sok hozzá hasonlóval egyetemben, alighanem az erkölcs írmagját is kiirtaná.

LAST_UPDATED2
 
BUBORÉK PDF Nyomtatás E-mail
2013. október 05. szombat, 06:26

Magyar Hüperión, A jobboldali értelmiség folyóirata - 2. szám

Hegedűs Zoltán: Homo bulla
„Vízi buborékhoz mi életünk hasonló…”

„»Az ostoba nem ugyanazt a fát látja, mint a bölcs« – írja Blake. Miért is? Mert az ostoba csak nézi, de nem látja. Ő csak »valamit« néz, de nem látja, amit a bölcs: a fában a magot, az életet, a világot, nem látja benne a »lényt«, mint lényeget, azaz a kvintesszenciát (a négy őselem egyesülését élőfa elemmé), és persze még sok minden mást. Nos, mi mit látunk egy buborékban, már ameddig az egyáltalán látható? Hiszen éppen ez az, ami oly zavarba ejtő: a buborék szétpukkan, és volt – nincs…”

A második szám már kapható az újságárusoknál! Bővebben itt --> http://on.fb.me/16xhvXZ

*



Itt az írás, forgassátok
Érett ésszel, józanon,
S benne feltalálhatjátok
Mit tanít bölcs Salamon:
Miképp széles e világon
Minden épűl hitványságon,
Nyár és harmat, tél és hó
Mind csak hiábavaló!

Földünk egy kis hangyafészek,
Egy perchozta tűnemény;
A villám és dörgő vészek
Csak méhdongás, s bolygó fény;
A történet röpülése
Csak egy sóhajtás lengése;
Pára minden pompa s ék:
Egy ezred egy buborék.

Sándor csillogó pályája,
Nyúlvadászat, őzfutás;
Etele dúló csordája
Patkánycsoport, foltdarázs;
Mátyás dicső csatázási,
Napoleon hódítási,
S waterlooi diadal:
Mind csak kakasviadal.

A virtus nagy tűneményi
Gőz, mit hagymáz lehele;
A kebel lángérzeményi
Vértolúlás kínjele;
A vég, melyet Sokrat ére,
Catonak kihulló vére,
S Zrínyi Miklós szent pora
Egy bohóság láncsora.

És ti bölcsek, mit hozátok
Ami volna szép s jeles?
Mámor bírta koponyátok,
Plato s Aristoteles.
Bölcselkedő oktalanság,
Rendbe fűzött tudatlanság,
Kártyavár s légállítvány
Mindenféle tudomány.

Demosthén dörgő nyelvével
Szitkozódó halkufár;
Xenofon mézbeszédével
Rokka közt mesére vár;
Pindár égi szárnyalása
Forró hideg dadogása;
S Phidias amit farag,
Berovátkolt kődarab.

Mi az élet tűzfolyása?
Hulló szikra melege.
A szenvedelmek zúgása?
Lepkeszárny fergetege.
Kezdet és vég egymást éri,
És az élet hű vezéri,
Hit s remény a szűk pályán,
Tarka párák s szivárvány.

Holdvilág csak boldogságunk;
Füst a balsors, mely elszáll;
Gyertyaláng egész világunk;
Egy fúvallat a halál.
Vársz hírt s halhatatlanságot?
Illat az, mely tölt virágot,
És a rózsát, ha elhúll,
Még egy perccel éli túl.

Hát ne gondolj e világgal,
Bölcs az, mindent ki megvet,
Sorssal, virtussal, nagysággal
Tudományt, hírt s életet.
Légy, mint szikla rendületlen,
Tompa, nyúgodt, érezetlen,
S kedv emel vagy bú temet,
Szépnek s rútnak húnyj szemet.

Mert mozogjon avagy álljon
E parányi föld veled,
Lengjen fényben, vagy homályon
Hold és nap fejünk felett,
Bárminő színben jelentse
Jöttét a vándor szerencse,
Sem nem rossz az, sem nem jó:
Mind csak hiábavaló!

1823. február-április


*

Bordal "Czilley s a Hunyadiak" szomorújátékból

Ha férfi lelkedet
Egy hölgyre föltevéd,
S az üdvösségedet
Könnyelműn tépi szét;
Hazug szemében hord mosolyt
És átkozott könyűt,
S míg az szivedbe vágyat olt,
Ez égő sebet üt;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.

Ha, mint tenlelkeden,
Függél barátodon,
És nála titkaid:
Becsűlet és a hon,
S ő sima orgyilkos kezét
Befúrja szívedig,
Míg végre sorsod árulás
Által megdöntetik;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.

Ha szent gondok között
Fáradtál honodért,
Vagy vészterhes csatán
Ontottál érte vért,
S az elcsábúltan megveti
Hű buzgóságodat,
S lesz aljas -, gyáva - és buták
Kezében áldozat;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.

Ha fájó kebleden
A gondok férge rág,
S elhagytak hitlenűl
Szerencse és világ,
S az esdett hír, kéj s örömed
Mind megmérgezve van,
S remélni biztosabbakat
Késő vagy hasztalan;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.

S ha bánat és a bor
Agyadban frígyre lép,
S lassanként földerűl
Az életpuszta kép,
Gondolj merészet és nagyot,
És tedd rá éltedet:
Nincs veszve bármi sors alatt
Ki el nem csüggedett.
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
De amig áll, és amig él,
Ront vagy javít, de nem henyél.

1843. augusztus 26. előtt

Brad Faine, Vanitas Vanitatum

LAST_UPDATED2
 
<< Első < Előző 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60 Következő > Utolsó >>