Payday Loans

Keresés

A legújabb

Boldog-boldogtalan magyarok édenkertjei és poklai

bruegel_pieter_icarus_-_hi_res

Tisztelt ifjú és szépkorú olvasók!

Mindenkit üdvözlök, aki jóhiszeműen a honlapra "tévedt",

s csak remélni merem, hogy visszatérő vendég lesz nálunk.

Elég vonzónak találja az ingyenes és bő szellemi kínálatot,

és lesz elegendő, elég nagy lelki bátorsága szembenézni

jobbítandó önmagával és a pusztuló nemzet sorskérdéseivel...

diogenesz_m_3

Üdvözlettel: Nagy Jenő (1952-)

Elérhetőségem: Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.


ferenczy krtnc


Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?

Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.

Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?

Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt.

 

Vörösmarty Mihály

Gondolatok a könyvtárban


ablak olvas erotika

MÉDIUMAJÁNLAT:

Álmos Király Televízió

hiszek_egy_istenben

 



Lászlóffy Aladár Húsvét PDF Nyomtatás E-mail
2010. április 03. szombat, 08:28


jzus srbattele

Lászlóffy Aladár
Húsvét


A kivégzések délutánján
kezdi el húsvétját a sátán.
Hiába jöhet tavasz holnap,
a mezők sötétbe borultak,
a megakasztott folyamatban
nagy eszmék vacognak a fagyban,
mint lelkiismeret, ha áthat
növényi, öntudatlan fákat.
A végrehajtás délutánján…

*

Az egyik kapun kivezették.
Még nem a követők követték.
S mit gondoltak, kik hazatértek:
mekkora bűn lesz az a péntek?
Az ablakokba könyököltek,
és vitatták vagy elfeledték,
hogy tegnap s végig, mindig öltek,
és soros bárányukat ették,
és hideg forrásvizet ittak…
És odabent kigyúlt egy lámpa,
és egyenként leheveredtek
mint sírboltokban éjszakára.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - 

És másnap, mikor ébredezve
hallották, ami hihetetlen,
nem merészkedtek olyan messze
sem kételyben, sem képzeletben,
hogy milyen nagy lesz az a péntek!

*

Mikor a Getsemáni-kertben,
mint harcmezőn a szétszórt testek
istenáldottan, istenverten
az álom fogságába estek,

csak Ő, e rászakadt magánytól
Ő érezte át egyre jobban,
hogy ilyenkor mily semmi lángol
sok buzgó emberi dologban,

hogy ez ilyen sötét világ itt,
Ő látta kétségbeesetten,
hogy íme: ennyire világít,
mitől lángolnak tizenketten.

Kereste holdsütésnyi rését
annak, mit jól takart az éjjel,
és visszaszállt, hogy küldetését
a vele járó végveszéllyel,

a közelgő tragédiával –
új parancsolat vonja vissza.
De ezenközben az is rávall:
ha kell, a poharat kiissza…

*

Mert körül horkolt Jeruzsálem.
Az önmagukkal eltelt eszmék
ha estig kitartottak, már nem,
a menekülést sem keresték.

Már bárkijüket cserbenhagyták.
Ha rá csak ennyire vigyáztak –
mire számíthattak a hangyák,
a gyengék és halálraváltak?

Nem bírta más, csupán az őrség,
figyelmesen, fegyelmezetten.
A hatalomé a dicsőség!
Ne tartsanak igényt rá ketten!

A végrehajtás éjszakáján
az győz csak, aki karddal támad!
… Folytatta húsvétját a sátán,
és odadobta a világnak.

*

Járj fel a Koponyák hegyére,
ennek még évente sincs vége,
arra biztat, ki benned hódít:
keresd a saját stációid.
Mert aki indít, nem ereszt el
hiába hozzád mért kereszttel,
úgy találomra sose járat
senkivel új kálváriákat.
Juss fel a vesztesek helyére,
ne számolj veszteségre, vérre,
mert Aki Hagyja Győzni Rómát,
még biztosabb, hogy téged jól lát,
figyeli, hogy a próba vége
kit taszít reménytelenségbe.
A remény hosszabb, mint az élet,
mert azt nem személyesen éled.
Végül mind diadalt szereznek
a sorra feladott keresztek.
Dicsőült ország-golgotákon
vezet át milliárdnyi lábnyom.
Nézz vissza: fájdalmasan szántott
nyomaink teszik a világot.
Érj fel a koponyák egébe
egy péntekre – vagy ezerévre.

LAST_UPDATED2
 
Jókai Anna PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 13. vasárnap, 06:21

viragvasarnap

Jókai Anna:

Ima – virágvasárnap alkonyán

Istenem. 
Az az alkony. 
A földbe döngölt örökzöldek. 
A már üres úton horpadt pléhdobozok zörögnek. 
Hasadt nejlonzacskók a bokrokon fennakadva. 
Köpésbe ragadt csikkek a taposott fűben. 
Istenem. 
Ez a piszkos alkony 
a hamis csillogású nappal után – 
Mert semmi sem volt a híg fényben valódi: 
sem a csődület, sem az ujjongás, 
sem az integető pálmaágak 
sem a fejhangon intonált hozsanna. 
Egy álságos jelenet mozgatott bábjai voltunk. 
Nem itt dőlt el a sorsunk. 
Istenem. 
Alkony van. 
Kivérzett eufória. 
A tömeg berekedt. 
Vedel, zabál: 
Vacsorál. 
A Tévé elé ül. 
Új üvöltésre készül. 
A „feszítsd meg” élvezetesebb. 
A kereszthalál érdekesebb. 
Istenem. 
A nagypéntek a valóság. 
Nem csap be engem. 
A virágvasárnap illúzióját 
engedd elfelednem.

 

Minden rendben
„Melyiket választjátok:
ezt a közepes termetű,
gyengecsontozatú
gyérszakállú
nedvedző szemű
alig kiismert
látszólag ügyefogyott
már épphogy-csak fiatal
férfit
vagy
ezt a másikat,
a kötél-izomzatút
a mellén-hátán szőrös
már sokszor megtapasztalt
forradalmi ügyvivőt
amint rátok vigyorog
s aki, lám, kora ellenére is
jól tartja magát –
döntsön a népakarat.
Egyikük, szavatokra, szabad.”
A kisebbségnek kuss; mars haza.
A többség szava szent.
A helytartó „demokrata”.
S kezet mos odabent.
Megrendelik a keresztet.
Közhasznú beszerzés, pályázat kiírva;
a legkeményebb fa, megélezett szögek,
45
gyakorlattal bíró végrehajtók,
jutányos ár, szabvány kivitel.
A Főtanács bólogat, csivitel:
„nem esett sérelem
a jogrenden semmi,
az eseményen túl leszünk,
s lehet víkendezni.”
Egyformán fölszegezve:
középen Istenfia,
kétoldalt haramia.
Ez a „demokrácia”.
keresztvitel

Nagypénteken
Vegyek részt teljesen
kibúvót ne keressek
megmentőt ne várjak
és anyámra se nézzek
vegyek részt teljesen
az ecetet ki ne köpjem
a jajgatást vissza ne tartsam
és ne hivatkozzam érdemekre
vegyek részt teljesen
a gúnyra ne válaszoljak
csupaszságomat ne röstelljem
és ne reklamáljam sorsomat
vegyek részt teljesen
az ítélethozót és a végrehajtót
a közömbös ácsorgókat
és még az élvezkedő tömeget is
egyaránt megkövessem
Bocsássatok meg, hogy még rosszabbá váltatok
éppen most,
a föl nem ismert történet által.

28
Nagyszombaton
Már szabad ám remélni
a péntekről regélni
már szabad visszatérni
és a túlnant fölidézni
már szabad a sebet bekötni
részvétekben megfürödni
már szabad a választ kérni
bár ami volt, csak Isten érti
már szabad újra lábra kelni
a szenzációt széthirdetni.
Húsvétvasárnap
Giling-galang szól a harang
szellő támadt
holt feltámadt
tetszhalott csak aki halott
hagyjatok most csapot-papot
ál-tanítvány, hű tanítvány
egymás mellett hű s a hitvány
legyen tele minden utca
sugárút az Isten útja
leborulni itt az idő
felemel majd ha erre jő
az Istenség jelzőt váltott
az eltörlésért legyen áldott
„Bosszúálló” nincsen többé
„Irgalmas” lesz mindörökké
29
Húsvéthétfőn
De jó
de jó
de jó
itt lent
(az égbe van – ki égbe ment)
de jó
de jó
de jó
a lent
a vigasság még nem gazság
mulatozzunk – hátha hagyják
csak egy napig
hadd feledjük
mi végre
és miért lettünk
hopszassza, hopszassza
senki el ne mulassza

feltmads
LAST_UPDATED2
 
Húsvéti szimbólumok PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 17. csütörtök, 06:32

A húsvéti ünnephez rengeteg népszokás, szimbólum kötődik, melyek eredete, jelentése néha igen-igen régre nyúlik vissza. A szokásoknak egy része a pogány eredetű „természet”-ünnepekre eredeztethető. Emiatt a tavasz és a természet újjáéledése is összekapcsolódott a húsvéttal, tehát húsvéti népszokások, nem mások, mint a pogány, természetet-köszöntő jelképek egybeolvadása a vallási tartalommal.

vilagtojas.pngKépen: a világtojás

A legősibb jelkép kétségtelenül a tojás.

Bár manapság leginkább a gyermekek ajándékaként szerepel, a tojás az élet újjászületésének, a termékenységnek legősibb jelképe. Számos teremtésmítoszban a világtojásból ered. A világtojás mondája a legtöbb nép hitvilágában felbukkan. Bár kicsi és törékeny, képes a világegyetem nagyságát s az élettelenből az élőbe való átmenet rejtélyét jelképezi.

Az inkák szerint az emberiséget három tojásból alkotta meg a teremtő isten.

Az egyiptomiaknál Ra, a Napisten született tojásból. De ez még nem minden!

A bennu az egyiptomi mitológia legendás madara lángok között kel életre, és minden 500 évben egyszer fészket épít egy obeliszk tetején, ahol lerakja tojását. Mikor a tojás héja repedezni kezd, a bennut felemésztik a lángok, de aztán újjászületve kel ki a tojásból.

Kínában a teremtő sötét, tojás alakú káoszában élt. Tizennyolcezer év múltán a tojás két részre oszlott. A tiszta és világos rész lett az ég, a nehéz és tisztátalan pedig a föld. Ennek a kettősségnek lenyomata a Jin-Yang szimbólum.

yinYang.jpg

A finn Kalevala így mutatja be a világtojás széttörését:
"Tört tojásnak alsó fele
Válik alsó földfenékké,
Tört tojásnak felső fele
A felettünk való éggé,
Sárgájának felső fele
Fényes nappá fenn az égen,
Fehérjének felső fele
A halovány holddá lészen."

Kale.jpg

A kereszténységben ott a nyilvánvaló hasonlat: Krisztus úgy törte fel feltámadáskor a sziklasírt, mint a madár a tojása héját. A tojás piros színe Krisztus kiömlött vérét jelképezi.

Hazánkban avarkori sírban találtak már festett, karcolt díszű tojást. Ez a honfoglalás kora előtti idő!

A középkorban a nagyhéten felállított Krisztus-sírba is helyeztek díszített tojást, s ezt a bukovinai székelyek napjainkig megtartották

A tojásfestés nem hungarikum. Népszokásként főként kelet-Európában jellemző ma is. Hajdanán egyszínűek voltak a tojások, idővel aztán kialakultak a feliratos tojások. A szöveg név, üzenet, vagy a keresztény jelkép. A díszítést viasszal írják ma is a héjra, amit festés után többnyire eltávolítanak.

3.jpg

Magyarországon a festett, díszített tojás ajándékozása szinte kizárólag a húsvéti időszakhoz kapcsolódik. A díszített tojások festésének formái, a minták elrendezése tájegységenként változott. A tojást osztókörökkel „szelik”fel. Ezt rámázásnak nevezik. Az így kialakított mezők alkotják a díszítés kereteit.

ajandek-otletek-.jpg

A tojásból jósoltak is: nagypéntek éjjelén feltörték, aztán egy pohár vízbe csurgatták. A vízben úszó tojás alakja megmutatta, milyen lesz a jövő évi termés.

A lányok pedig tojáshéjat tettek a küszöbre, hogy megtudják, mi lesz a férjük foglalkozása. Mivel az megegyező az első férfiéval, aki belép a házba.

A barka:

barka_04.jpg

Fontos húsvéti jelkép, a mi éghajlatunkon a pálmaágakat helyettesíti , amelyekkel üdvözölte a nép a Jeruzsálembe bevonuló Jézust. Ennek emlékére szentelik meg a barkát virágvasárnapján.

A megszentelt barka eresz alá helyezve villámcsapástól őrizte a házat,  de különböző betegségek gyógyítására is használták.

A húsvéti bárány ősi jelkép.

barany.jpg

A keresztény húsvét eredete a zsidó pészach, mely a zsidók Egyiptomból való kivonulásának ünnepe. Az Ótestamentumban szereplő tíz csapásból a végsőben a Halál Angyala magával ragadott minden elsőszülött fiút. A zsidók Isten parancsát követve bárányt áldoztak, annak vérével bekenték ajtóikat, így ők megmenekültek a csapástól.

„Jézus Krisztus áldozati bárányként halt kereszthalált az emberiség megváltásáért”, ezért nevezik őt Isten bárányának is, ami egyébként az ótestamentumba szereplő, zsidók által bemutatott bárány áldozatára rímel. Szerepe Magyarországon eltűnőben van, míg Európa más országaiban a bárányhús fogyasztása az ünnephez tartozik.

A húsvéti nyúl :

nyul.jpg

származását tekintve német , Magyarországon csak a XIX. században terjedt el. Talán tévedésen alapszik: a tojáshozó császármadár, a Haselhuhn nevének lerövidülése németül a nyúl jelentés (Hase). De bizonyára benne van az is, hogy e szaporaságáról híres nyuszi termékenységi szimbólum is. Az ajándékhozó nyúl városi szokás

A megöntözés pogány és keresztény elemeket is tartalmaz.

husveti_locsolas.jpg

A locsolás csaknem egyidős termékenységkultusszal, de a vízzel való meghintés a keresztségre, a keresztelésre is utal. Vízbevető, vízbehányó hétfőnek nevezték húsvét hétfőjét, ami utal a locsolás egykori módjára. Nem volt mese, a kúthoz, vályúhoz hurcolták a lányokat, és vödörszám öntötték rájuk a vizet. A kölnivel való locsolás a szokás igen-igen megzabolázott változata.

A húsvéthétfő a világias ünneplés ideje volt. Ekkor tartották az emmausjárást: a nagymise után kivonultak a faluszéli borospincékhez, ahol aztán reggelig mulatoztak. A fiatalok a szabadban, az idősebbek a borospincékben telepedtek le.

Dunántúlról ismeretes a vesszőzés nevű húsvéthétfői szokás, amely azonos értékű a locsolással. Sibának nevezték azt a vesszőből font korbácsot, amellyel a legények megcsapkodták a leányokat, akik szalagot kötöttek a sibára, örömükben még meg is kínálták borral a legényeket. A Felvidéken viszont  a leányok korbácsolták meg a legényeket. Húsvét keddjén ( néhol egészen a hét végéig) a lányok, asszonyok locsolták meg viszonzásképp a férfiakat.

Az Ipoly vidékén vasárnap este jártak a legények, ez volt az tojáshajtás. Lányos házakban tojásokat gyűjtöttek. Kaptak szalonnát is, azt helyben megették. A héjat annak a lánynak a háza elé szórták, akire haragudtak. Csak ezután indultak el locsolni. Külön jártak locsolni a kisebb fiúk a keresztanyjukhoz és a rokon lányokhoz.

Erdélyben zászlós felvonulást rendeztek húsvét hétfőn.

Forrás:

http://ujember.katolikus.hu/Archivum/000423/0401.html

http://www.hungaria.org/hal/folklor/index.php?halid=3&menuid=40

http://www.dozsa-hszanto.sulinet.hu/hirek/sulibuli0604.pdf

http://osara.wicca.hu/vilag.html

http://www.ajandekkatalogus.hu/blog_images/ajandek-otletek-91a5624242bd293bea536c790e0ca5c8.

http://cardex.hu/magazin_2378/husveti-szimbolumok-2108

http://www.szekelyhon.ro/pictures/vasarhely/

aktualis/2011/aprilis/husveti_locsolas_b

http://piroslapok.blog.hu/2010/04/04/miert_pont_piros_tojast

http://oshagyomany.vidya.hu/kep/OH040608x

LAST_UPDATED2
 
A nagyhét szokásai PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 17. csütörtök, 06:30

Nagyhét virágvasárnappal kezdődik, ez a húsvétra való felkészülés legintenzívebb szakasza, hiszen Jézus szenvedése, halála s feltámadása egyre közelebb van.

kereszt_feltamadas_1.jpg

Nagycsütörtökön a harangok Rómába mennek - azaz elnémulnak.

haran_1.jpg

Ekkor a kereplővel jelzik az idő múlását. E napot zöldcsütörtöknek is nevezték, mert   a friss zöld levelekből készült étel , ami lehetett csalán, spenót, sóska vagy bármi zöld. Fogyasztásával jó termést varázsoltak.

Gyermekek szokása volt  a pilátuskergetés: a templom padjaiban vagy az utcán zajongva esetleg a falu határában bábut égettek.

Bővebben zöldcsütörtökről itt olvashat:

http://netfolk.blog.hu/2013/03/27/zoldcsutortok_a_hoban

utolsovacs01_1.jpg

Nagypéntek  Jézus kereszthalálának emlékünnepe, a szigorú böjt és gyász ideje. Körmenettel, passiójátékkal emlékeztek meg.

Nagypénteki rituális tisztálkodó szokás volt  az aranyosvízben, szótlan vízben való mosdás.

A gazdasszony kora reggel  úgy ment ment a kútra, forráshoz,hogy egy árva szót sem szólt. Az egész  család  ebben ebben a vízben mosdott meg.Ennek a szokásnak egészség-, termékenységvarázsoló erőt tulajdonítottak.

Bővebben  nagypéntekről itt olvashat:

http://netfolk.blog.hu/2013/03/28/nagypentek_6

Nagyszombat éjjel feltámadási liturgiához kötődött a tűzszentelés, ezt követte a határkerülés: a tavaszi vetést, a falu határát járták körül, a határjeleket megújították, megtisztították a vízvevő helyeket, kutakat, forrásokat. A nagyböjt-húsvéti időszakban a tűz és a víz kiemelt szerepet kap.

A legnagyobb keresztény ünnep a húsvét.

Nagyszombat hagyományosan csendes nap, ilyenkor a keveset beszéltek, vidámkodni nem volt szabad, hiszen Krisztus a sírban volt szombaton. Ezért   a gyász, a csend, de egyúttal a reményteli várakozás ideje volt nagyszombat.

Bővebben:

http://netfolk.blog.hu/2013/03/29/nagyszombati_szokasok

Húsvét vasárnap  Krisztus feltámadását ünnepeljük, melynek kifejezése az,hogy ekkor van  a böjt vége. Vasárnap reggel a hagyományos húsvéti ételeket – sonka, kalács, tojás,megszenteltették a templomban, szigorúan csak ezt követően fogyasztották el.

Bővebben   húsvétvasárnapról itt olvashat:

http://netfolk.blog.hu/2013/03/30/husvet_vasarnap

loccs.jpg

Húsvéthétfő az egészség- termékenységvarázsoló szokásunk, a locsolkodás napja. A fiúk, férfiak locsolóverset mondtak, a lányok a  temészetes anyagokkal megfestett festett berzselt vagy viasszal írókázott hímes tojással viszonozták a locsolást. Némely vidékünkön vesszővel csapkodták meg a legények a leányokat , ez a sibálás, s ez is termékenységi szokás.


Bővebben   húsvéthétfőről itt olvashat:

http://netfolk.blog.hu/2013/03/31/husvet_hetfoi_nepszokasok

Húsvét hétfőn locsolóbálokat rendeztek,  ekkortól Szent Mihály napjáig a vasárnapi táncalkalmakat  a szabadban tartották.

A húsvétot követő vasárnap a fehér- vagy mátkaváltó vasárnap, mely a rituális barátságfogadás kitüntetett időpontja.

Bővebben: http://netfolk.blog.hu/2013/04/04/komatalat_hoztam

A komatál vagy mátkatál küldésével azonos nemű,  kisiskolás korú  gyerekek örökre szóló barátságot fogadtak, amint azt a mondóka is bizonyítja:

Koma, koma,komálunk,

Esztendeig kapálunk,

Ha élünk, ha halunk,

mégis komák maradunk.

Vagyis minden gondunkban, bajunkban kölcsönösen megsegítjük egymást, fogadalmunk életre szól. A tálra hímes tojás, kalács, bor került. A moldvai csángó gyerekek tojáscserével fogadták mátkává egymást.

 
Húsvét ünnepe PDF Nyomtatás E-mail
2009. augusztus 22. szombat, 10:14

Jeles napok az évkörben 

Húsvét



A támadás, feltámadás, kikerülés ünnepe. Krisztus feltámadásának napja. Lészpeden a feltámadási szertartásról hazaérkezve, az ünnepi asztalnál a családtagok eképpen szólnak egymáshoz: Feltámadt Krisztus! Felelet: Higgyünk valóban. 

JELES NAPOK AZ ÉVKÖRBEN 
Húsvét (Vándorló ünnep) 

A támadás, feltámadás, kikerülés ünnepe. Krisztus feltámadásának napja. Lészpeden a feltámadási szertartásról hazaérkezve, az ünnepi asztalnál a családtagok eképpen szólnak egymáshoz: Feltámadt Krisztus! Felelet: Higgyünk valóban. A feltámadási körmenet közben a négy világtáj irányában szentségi áldásban szokták részesíteni a papok a körmenet térdeplő résztvevőit. Szeged-Alsóváros vallásos népe ál­dás közben ezeket mondja: Jézus, Jézus, Jézus, Mária, Mária, Mária! - panaszos, éneklő hangon. Országos hagyománynak számít húsvétra virradóra Jézus keresése (Istenkeresés, Szentasszony követése, szentsírkeresés). Főleg Székelyföldön a határkerülés rítuselemeivel keveredett ez az ősi szokás. Garamszentbenedeken a szentsírhoz tartozott egy feltámadt Krisztust megjelenítő szobor is, olyan helyzetben, mintha a levegőben lebegne. Felsőipolyvidék magyar falvaiban nagyszombat éjszakáján éjfél előtt a templom bejáratánál gyülekeztek a hívek. A szülők gyermekeiket is magukkal vitték. A templom előtt imádkoztak, könyörögtek, énekeltek, aztán énekszóval sorra látogatták a határkereszteket. A legtávolabbi határkeresztnél volt elrejtve a feltámadt Krisztus szobormása, amelyet diadalmenetben vittek a templomba. Ott kigyulladtak a gyertyák és lobogtak a napraforgószárból készített fáklyák. Végül a körmenet a temetőbe látoga­tott a már csonkig égett méhviaszgyertyákkal; a hívek letelepedtek a sírokhoz, s amikor hasadt az ég, Krisztus kozmikus támadata adódott - onnan tértek haza. Hajnalig a templomban ájtatoskodnak Litke palócai; hajnali harangszókor, amikor az ég a földdel összeköttetik, indulnak haza, s megmosdanak az aranyossá változó patakban. Csanádapácán nagyszombaton éjfélkor gyűlnek egybe az emberek a templomban, és a feszülettel a temetőbe indulnak, hogy megkeressék Jézust. Kinn a temetői keresztnél imádkoznak, majd énekelve megkerülik az egész falut. Ekkor mindenki felkel, kimegy az utcára és megcsókolja a keresztet. A körmenet a templomba tér vissza. Egyes falvakban a hívek virrasztva várják, hogyan kel föl sírjából a Nap, amely Jézus jelölője. Hosszúhetényben a férfinép húsvét éjszakáján egyenként fölszállingózik a Zengő tetejére; itt tüzet gyújtanak és áhítattal várják a naptámadatot. Régen a pap ott fönn a hegyen, a Mindenség templomában - várakozás közben gyóntatott is. Valamikor Alsódomború fiatalsága és pásztornépe a falu felső és alsó végén tüzet gyújtott e mágikus éjjelen, s ostorpattogtatással hajtották hajnalban a tűzhöz a jószágokat. Húsvét hajna­lán az erdélyi evangélikus szász legények ki szoktak vonulni a magaslatokra, hogy a fölkelő Napban a Húsvéti Bárányt megpillantsák. Csepel hajdani német Jézus-keresőit a legények lóháton kísérték. Az éjszakai sötétben Jézus kínszenvedéséről énekeltek; amikor a Nap feljött, a feltámadásról szólt az énekük. A budaörsiek hite szerint a Nap hármat ugrik örömében és megjelenik fényességében a Húsvéti Bárány. A pesthidegkútiak pedig a kálváriai ájtatosság után letérdelnek, a hajnali Nap felé fordulva imát mondanak és megmosdanak a feltámadásáldotta harmatban. Kárpátmagyarország számos vidékén, különösképpen az őrző peremeken máig él a húsvéti határkerülés. Húsvét magasztos virradatán a régi ember hírül vitte a rábízottnak, a földnek is az Úr nagy győzelmét, a feltámadást, hogy az ártani akaró rosszat, a természeti csapásokat, a fényesruhás Krisz­tus hatalmával a határtól elrettentse. Az elmúlt század derekán a székelyföldi legények és fiatal házasemberek Nagyszombaton vacsora után a templomot környező temetőben gyülekeztek, s ott megválasztották elöljáróikat: a főkirálybírót, a dúló-kat, a bíró-kat, a pap-ot, az énekvezető-t és másokat. Aztán zsoltárokat zengedezve templomot kerültek, majd az alkalmi pap imádságot rögtönzött, áldást kért, könyörgött a veszedelmek elhárításáért. Imádság után végigvonultak a falun imádkozva és énekelve az utcákon is. Végül a határba látogattak el. Ott kitakarították a mezei forrásokat, hogy bő és jó ivóvizet adjanak, megigazították a határcövekeket. Rossz idő esetén csupán a búzatáblákat járták végig; onnan visszatértek a templomba, imádkoztak, majd a pap áldásával és a főkirálybíró intelmeivel szétoszlottak. Ekkor már hajnalodott, a legények fenyőágakat törtek, színes szalaggal, cifra pirossal, hímes tojással öltöztették, és kedvesük kapujára tűzték. A fiatal házasok pedig dideregtek: az ablakok alatt fázósan bebocsátásukat kérték; eláldották a házbelieket és tréfásan kibeszélték a fiatalok titkát; játékukért jutalmat kaptak. Határjáráskor a szomszédfalvak kerülőivel is találkoztak. Több falu embere várta együtt a húsvét hajnalon feltámadó Napot, s tűz mellett együtt könyörgött békességért, áldásért. Némely helyen a határjárás után hajnaloztak. A lányos és fiatal menyecskés házak kapujára barkaágat tűztek. Ahol a kapuról reggelre levették az ágat, oda másnap nem mentek locsolni. (Zalaegerszegen a határjárókat a pap és a hívek egész a falu végéig elkísérték.) A karancsalji palóc lányok és menyecskék húsvétkor tiszta fehérbe öltöznek. A bánáti bolgárok új ruhájukat húsvétkor veszik föl; valamikor országos szokás volt ez. A húsvéti ételszentelést egyes vidékeken ételáldás-nak nevezik. A megszentelt hús­véti eledel megvédte a híveket hosszú böjt után a mértéktelenségtől. A többféle ételnek jelképes szerepe volt. A húsvéti ételek jellegzetes régi neve kókonya° (kalács, sonka, bárány, tojás, só), keleti eredetű nevén pedig páska°. A századfordulón Göcsejben sonkát, kalácsot, tojást, tormát küldtek szentelésre egy kengyeles kosárban. A családban mindahányan először a tormából ettek, hogy Krisztus keserűségét idézzék meg magukban. Aki a húst nem küldte szentelésre, az nagyszombat este a kosárba helyezett ételeket az első ház ablakába tette, s az Úr angyala ott megáldotta. Evéskor a szentelt tojásból megkínálták egymást. Nagyon megjegyezték, hogy kivel ették, mert ha az erdőben eltévedtek, csak az illetőre kellett gondolniuk és nyomban eligazodtak. Zalában a század elején azok az uradalmi cselédek, pásztorok, akik távol éltek a templomtól, húsvét hajnali eledelüket tarisznyában, kosárban kiakasztották a fákra. Ilyenkor a világot szentelő pápa megáldotta az ő ételeiket is. Kethelyen régen úgy vélekedtek, hogy ahány darabka szentelt hús esik a földre, annyi iccével kevesebb zsírja adódik a disznajuknak, s ahány szem morzsa lehull a kalácsból, annyival kevesebb búzájuk terem. Felsőberkifaluban a szentűttet először a méhekhez vitték; keresztet vetettek vele a kasokra. Tojást, sonkát, kenyeret, bort szenteltettek a zamárdiak, s azt tartották, aki az áldott piros tojásból eszik, nem fog szentség nélkül meghalni. Városdombon a szentelésre egész ebédösvéka ételt vittek a fejükön a menyecskék. Az ételeskosarat hímzett terítővel takarták le, ezeket máskor csak a poszita°, az újszülött anyjához vitt ételhez vették elő. A templomban aztán a félig kibontott kosarakat a pad mellé helyezték, szertartás után letakarták; siettek haza, szóba nem álltak senkivel. A szenteltet húsvét reggelén kezdték meg. Számos vidéken a gazda két falatot készített, az egyiket a tűzbe, a másikat pedig a kútba vetette. A pölöskeiek egy patkó kalácsot, egy jó szelet sonkát és kolbászt szentelés után a templom lépcsőjén várakozó szegényeknek adták. A szentelttel háromszor megkerítették a házat Bátya asszonyai. Ipoly felsővidékén az újasszony legelső teendője a húsvéti abrosz hímzése; a lakodalmas kalácsot is ebben vitték a lakodalmas házhoz. Régebben a vetőabroszt is megáldották a templomban, délben az ebédnél ezt terítették föl az asztalra. Szilhalom asszonyai a megszentelendő ételek mellé gyolcszacskóban kukorica- és árpaszemeket tettek; s a jószág ünnepi takarmányába szórták. Istensegítsen kokonyát (húsvéti kalácsot), piros tojást, sonkát, szalonnát, kolbászt, tormát, fokhagymát, sót szenteltettek a napkelti misén. Éhomra ették a gyerekek is; az ételt a családfő osztotta szét. A gyónást sokan hagyták húsvét napjára, hogy áldozás után a szenteltből a kegyelem frissességében egyenek. A pászka: sonka, tojás, túró, vaj, bárány, torma és bor a szabolcsi görög katolikusoknál. Az ünnepélyes szentelés után valósággal menekülnek vele otthonukba; azt tartják ugyanis, hogy, aki leghátul marad, még abban az esztendőben meghal. Az ópályi lányok a szentelt pászkát a fejük fölé szokták emelni, s mondogatták: híres legyek, mint a pászka! Anarcson a szentelésből hazavitt pászkát körülhordozzák a házban, hogy a gonosz meg a férgek messze kerüljenek onnan. A gazdaasszony Cséken a pászka tetejére tésztából formált öt szentsebet és a kínzáseszközöket teszi. Egészbe sütötték meg a húsvéti bárányt Budaörs németjei. A tojás is az ősi húsvéti eledelekhez tartozik. A tojás, az életnek, az átváltozásnak, az újjászületésnek archaikus jelképe. Amint a tojásból élet kel, éppúgy támad föl Krisztus is a sírjából. Csíkmenaságban a piros héj Krisztus elhullatott vére, alatta a fehér, belső festetlen rész pedig a verejtéke. A körmendiek azt tartják, amikor Jézust keresztre feszítették, odament egy asszony, kötényében tojással. Egy csöpp vér cseppent a tojásra és az megpirosodott nyomban. A keresztszülők húsvétkor a feltámadást jelentő tojást elküldték keresztgyermekeiknek. Városdombón a kereszt- és bérmakomák, komaasszonyok korozsmával tisztelték meg egymást: szép fehér abroszba fogott hímes tojással, almával, süteménnyel. A meglátogatott hasonlóval viszonozza. A komalátogatás a keresztgyermek menyegzőjéig tart. Konyár református faluban az első meghúzott barázdába helyezett tojást beszántották. Másutt a vetőzsákba tették, s arról vetettek. Sövényházán, amikor először viszik valahova az újszülöttet, a vendéglátó háziasszony egy pirosra sült cipóval megkeríti a gyermek arcát, mondván: ilyen szép lögyél, ilyen jó lögyél, mint ez a cipó. A cipót később koldusnak adják. A gyermek egy tojást is kap, amelyet édesanyja otthon megfőz és egy csipetnyit a magzat szájába tesz, hogy hamarabb megtanuljon beszélni, az Urat dicsérni. Az egykori Istensegíts hívei a szentsír elé fektetett feszülethez piros tojást tettek. A húsvéti tojással összefüggő elnyerős játék a tojássütés, koccintás, kókányolás; Istensegítsen kosolás, a moldvai csángóknál csokkantás, Magyarózdon töröközés. Két tojást összeütnek, akié összetörik, veszít. A húsvéti sonkát sok helyen úgy eszik, hogy csontot nem törnek benne. Evése az algyőiek szerint megvédi az embert, hogy kígyó ne másszék a szájába ebéd utáni pihenőn, nyáron kint a földön. A tormának, hagymának, sónak ősi gonoszűző szerepe van, csakúgy, mint a fokhagymának. A szentelt sóból a gazdaasszony némely vidéken dagasztáskor a tésztába tesz; de e szentelményből az állatok eledelébe is kerül. Göcsejben, Sióagárdon a sonka egy darabka csontját a kémény füstjárójára szokták tenni, hogy a tűzvész távol maradjon. Lesenceújfaluban a rosszul termő fára akasztják ugyanezt. A sonkacsont velőjéből készítették a betegségről való kenőcsöt Homokmégy asszonyai. Vámosmiskén, Zalavégen, Búcsúszentlászlón egy szentelt piros tojást pohárban a tisztaszoba szekrényének tetejére tesznek. Versed sokácai húsvét napján egy megáldott piros tojást hozzátartozójuk sírjára visznek. Egy szentelt tojást a kútba dobtak régen a nagysimonyiak. Kisáron az első kihajtáskor tojáson át ment ki a portáról a jószág. A szentelt étel maradványait is megbecsülték. Cslccsekefalván a tüzes sebet megégetett szentelt morzsa füstjével orvosolták; nyáron pedig verébkár ellen hintették a gabonaföldekre. Máshol tűzbe vetették, hogy ne kerüljön oktalan állat szájába. Az istálló gerendájára kötözik a sonka csontját Csíkszentkirályon, hogy a szépasszonyok ne bogozzák össze a lovak farkát és sörényét. A szegedi tájon a szentelt tojáshéjat a kerti vetemények kapják meg és az aprójószággal etetik meg, van ahol a szőlő négy sarkába ássák: Húsvét a rokonság látogatásának, a haragosok fölkeresésének alkalmát is hozta. A kiben-kiben föltámadt Krisztus kért bocsánatot ilyenkor a másiktól, s ő volt a megbocsátó is. 

Molnár V. József

LAST_UPDATED2
 
Lénárd Ödön - A jobb lator keresztútja PDF Nyomtatás E-mail
2011. augusztus 25. csütörtök, 07:33

segit_hordani_a_kereszet

Lénárd Ödön - A jobb lator keresztútja

A Börtönpasztorációs Társaság egyik budapesti csoportjának kérésére 1996 őszén, a szokásos havi összejövetelen az egyik budapesti templomban elmondott keresztút. Nyomtatásban megjelent a Jobb Lator, a Magyar Börtönpasztorációs Társaság lapjának 1997 július--augusztusi számában.

Bevezetés

Egy rövid verssel kezdeném:

,,Ki nyitja meg aszú szemeimben a könnyek forrását,
hogy átsírjalak ti tenger napok, ti fáradt éjszakák.
Mert könnyek közt is mosolyogva sírnék Előtted,
ha érted esnék mindig, mivel csak hosszan gyötörnek.
Ha csak a sátán vágná körmeit belém
s nem lett volna mind testvér, kin felbuckóztam én.''


1. Jézust halálra ítélik

Ez is utal arra, hogy ítélni ne ítélj! Az evangéliumnak egyik legkevésbé megtartott parancsa, hogy ne ítéljetek! Az Úristen tudja, hogy mi lakik a szívünkben. Voltam együtt fiatal, elítélt gyerekkel, aki nyilas volt, mert elhitte, hogy azok egy jobb világot hoznak. Semmi köze nem volt semmi rosszhoz. Voltam együtt fiatal kommunistával, aki szintén azt hitte, hogy ezek is egy jobb világot hoznak, de őbenne semmi rossz nem volt. És van Szent Ágostonnak egy halhatatlan mondása: ,,Az Úristennek nagyon sok ellensége van a barátai között, és nagyon sok barátja van az ellenségei között!'' S nem az a fontos, hogy a másik ember -- akár a másik keresztény – akár én magam az Úristen barátjának, vagy ellenségének tartom magam, hanem hogy végül Ő kinek, minek fog tartani engem?



2. Jézus vállára veszi a keresztet

Az átlagember és az átlagkeresztény is olvassa az evangéliumot, hallgatja, elmélkedik rajta úgy, mint egy történeten. Hogy kétezer évvel ezelőtt volt valaki, aki Jézus volt, Megváltó volt, akit az Úristen küldött, s akit az emberek keresztre feszítettek. Olvassuk, mint egy tényt. És tény is, de csak ,,is''. A tény mögött legtöbbször nem látjuk meg a lelket. Azt gondoljuk, hogy Krisztust keresztre feszítették, mert az akkori római igazságszolgáltatás a keresztet használta fel az ítélet végrehajtására. És ez igaz is. De, hogy Krisztust keresztre feszítették, annak nem ez a végső, teljes oka. A végső, teljes ok az, hogy nekünk is -- újra és újra -- keresztre kell feszülnünk. Mindennapjaink, óráink keresztjére, hol kevesebbszer, hol többször különböző keresztjére, a világ nagy keresztjére, a mindennapok történeteinek a keresztjére, szomszédaink, embertársaink keresztjére, betegségeink és szenvedéseink, saját magunk összevissza személyiségének a keresztjére. Krisztus azért feszült rá a keresztre, azért vállalta el a keresztet, hogy példát adjon, hogy segítsen, hogy mindezt el lehet viselni és lehet rajta üdvözülni. Krisztus nem egyszerűen egy elvi keresztrefeszítést vállalt valamikor; nem egy gyakorlati keresztre feszítésen ment keresztül egyszer; Krisztus minden nap, minden percben, az egész földön keresztre feszül bennünk, mindnyájunkban, akik megértjük és szeretjük Őt. És ha nem feszülünk Vele együtt minden nap és minden órában, a magunk helyén és a magunk módján, akkor nem vagyunk az Övéi! Ahogy Péternek mondja, mikor Péter nem akarja, hogy megmossa a lábát: ha nem feszülsz velem minden pillanatban keresztre, nem tartozol hozzám.



3. Jézus először esik el a kereszt alatt

Krisztus elbukik és mi elbukunk Őbenne. És Ő elbukik mibennünk. Nem egyszerűen a Golgotán bukik el akár először, akár másodszor, harmadszor... pillanatonként bukik el bennünk. És ezt meg kell értenünk, hogyha hozzá tartozunk: nem tudunk Nélküle semmit sem csinálni. Lehet, hogy vétkezünk -- Ő nem vétkezik bennünk -- de magunkkal rántjuk abba az összevisszaságba, amit a bűn jelent bennünk. Abba az összevisszaságba, ami a lopás, a rablás, a házas hűtlenség, végső fokon a börtönbe magunkkal rántjuk és szenvedtetjük a mi bukásunkat Ővele. És akárhányszor kibeszéljük a bukásunkat! Börtönben voltam tanúja egy beszélgetésnek. Két rab veszekszik egymással valami miatt. Durván, erőszakosan. Én csak hallgattam. Egy harmadik szól a durvábbikhoz, hogy te, így azért mégse... És az úgy vág vissza: én őszinte ember vagyok, nekem ami a szívemen, az a számon... Még erényt csinál a bukásából, a bűnéből. Nem az a baj, hogy az van a száján, ami a szívében. Az a baj, ami a szívében van! Legyen a szívében minden rendben, és akkor rendben lesz a szájában is. Mert akárhányszor az elesésünk nem csak azt jelenti, hogy elkövettünk valamit; azt is jelenti, hogy megmagyarázzuk, amit elkövettünk. Hogy ártatlannak valljuk magunkat. Az a Krisztus, aki nem volt bűnös, nem hangoztatta az ártatlanságát!



4. Jézus anyjával találkozik

Jézus találkozik az Édesanyjával. És hány ember van a földön, aki sose találkozott az édesanyjával. Hány ember van, aki elpusztult, mielőtt szó lehetett volna arról, hogy az édesanyjával találkozzék. Hány ember van, aki megszületett ugyan, de az édesanyja, a szülei elvetették maguktól. Hány ember van, akit nem vetettek el, de a társadalom kirekesztette. És hány ember van, aki tönkrement a maga gyöngeségében. Az Úristen az embert a szüleivel gondolta el. És Krisztus még a halálba menve is találkozik az édesanyjával. És mindazok, akik itt a földön nem találkoztak, nem megfelelően találkoztak, hűtlenül találkoztak az édesanyjukkal, azoknak csak egy mentsváruk és egy lehetőségük van az életben, hogy a Golgotán, a maguk golgotáján találkozzanak mindnyájunk édesanyjával, a Szűzanyával és Rajta keresztül mindnyájunk Megváltójával, az Ő Fiával, Krisztussal, Aki Mária révén mindnyájunk testvére is.



5. Cirenei Simon segít Jézusnak

Van egy olyan keresztény legenda, hogy Cirenei Simon az első pillanatban egyáltalán nem lelkesedett a feladatért. Azért, hogy egy vadidegen és a látszat szerint halálraítélt bűnös helyett vigye a keresztet, hiszen semmi köze az egészhez. Aki munka után haza akar menni, enni, jóllakni és lepihenni. És csak Krisztus láttán, az arca láttán dolgozódik fel lassan öntudatlanul benne az egész helyzet, és lassan ő maga is beleáll az egészbe. Az őskeresztények a két fiát a legelső keresztények között tartották már számon. És az ember megkérdezhetné magától: voltál már egyáltalán az életben Cirenei Simon? Nem húzódsz-e félre kicsi és nagy dolgokban? Nem keresed-e -- csak egy vendégségben -- a legpuhább, legkényelmesebb széket azonnal? Egy tálban a legnagyobb húst? Egy italban a legízesebbet? Az egyszerű, hétköznapi dolgokban azt, ami nem terhes, ami a legkönnyebb, ami a legegyszerűbb, legmagátólértetődőbb?

Hány nemzedéken keresztül tanulhattuk meg mi már azt, hogy minek kell lennünk Krisztus mellett: Cirenei Simonnak!

És legalább, amikor szembenézünk ezzel az állomással, szálljon belénk az az elhatározás, hogy nem hogy terhet, nem hogy kifejezetten Krisztus terhét, de minden embertestvérünknek a terhét, gonoszoknak, általunk nem ismert rablóknak, bárkinek a terhét mi is ne hordozzuk, legalább lélekben, imádságban, szeretetben, odaadásban. Ha Krisztussal együtt nem is válthatjuk meg a világot, de Cirenei Simonnal együtt hordozhatjuk Krisztus keresztjét, és jaj nekünk, ha nem hordozzuk és azon keresztül nem vállaljuk Krisztus testvérségét.



6. Veronika megtörli Jézus arcát

Lehet, hogy valaki azt mondja magában: könnyű volt Cirenei Simonnak, földművelő, nagy, erős ember volt. De én öreg vagyok, én beteg vagyok, gyönge vagyok; én szorulnék segítségre, engem kellene hordoznotok, nemhogy én hordozzak bárkit, bármit, a világ terhét, mint ahogy Krisztus hordozta. És a Cirenei Simon után akkor jön Veronika, a gyönge asszony, aki pontosan ugyanúgy nem tudja a Földet a vállán vinni, mint a legendák Atlasza. De azt kell felismerni bennük, hogy a szerető segítség nem jelenti azt, hogy én föltétlenül mázsákat cipeljek a vállamon. Szeret az is, aki letörli azt a verejtékező arcot, amelyet a következő percben úgyis újra elönt a verejték. És ez mégis könnyebbség Neki. De zsebkendőmnek se kell lenni, hogy letöröljem! Oda se férhessek a tömegben! De ha megértő, szerető szemmel végigsimítom az arcát, a szem sugara többet ér, mint a kendő. És ha vak vagyok, és szemem sincs, csak az odagondolás, a másik nyomorúságának a szívemben hordozása is ér annyit, mint Veronika kendője. Ér annyit, mint Cirenei Simonnak a kereszthordozása. És ebben a világban különösen, amelyiket az jellemez, ,,kaparj kurta, neked is lesz''. Az a jellemző, hogy nem törődünk egymással, az a jellemző, hogy csak magamnak, csak magamnak, csak magamnak! Csak az én zsebembe, kezembe, házamba, udvaromba, bárhova. Észre sem veszem a másikat. Pedig ha csak a szemem sugarával tudnám végigsimítani a másik törődött arcát...!



7. Jézus másodszor esik el a kereszt súlya alatt

És ha csak kétszer esik el? Hatmilliárd ember él a földön, ha mindenki csak kétszer esik el, az még mindig csak 12 milliárd. És a bűneink ennél sokkal nagyobb áradata tölti el a földet. És nem is az dönti el, hogy elesünk vagy nem esünk, az dönti el, hogy ha elesünk, föl tudunk-e kelni. Hány van, aki fekve marad, aki megszokja a sarat és jól érzi magát a sárban, ami puha, dagad, ragad. Nem számolunk vele, hogy mindnyájan az Úristen irgalmából élünk. Éppen azért, mert annyiszor esünk el. Van, aki tudja ezt, van aki nem, de mindenképpen az Isten irgalmából élünk. És azért sem szabad elítélni, sem tovább beletaposni a sárba a másikat, sem elmenni mellette, mondani, hogy úgy sem számít, ez már elveszett ember. Lehet, hogy emberi szemmel elveszett, akkor is megélhet az Isten irgalmából. Lehet, hogy én emberi szemmel nem vagyok elveszett, de akkor is pontosan ugyanúgy az Úristen irgalmából élek, mint az a másik ember, akiről ítélkeztem. Mindnyájan az Úr irgalmából élünk minden elesésünk után és minden elesésünk dacára, akár tudjuk, akár nem, akár hisszük, akár nem, akár valljuk, akár nem, akár verjük a mellünket, hogy mi vigyázunk magunkra, akár verjük a mellünket azzal, hogy bocsáss meg nekünk, mert minden elesésünkből csak a Te irgalmad kelt föl bennünket.



8. Jézus Jeruzsálem asszonyaival találkozik


A Gyűjtőben történt 1948 karácsony estéjén. Az emberek sokszor gyorsan legyintenek azon, hogy jó, siránkozó asszonyok, nem megy tőlük a világ se előre, se hátra. Akkor az egyik ártatlan elítélt cellája úgy volt elhelyezve, hogy annak az ablaka a börtönfalon túl kinézett a börtön területén kívülre, ahol akkor egy olyan rekettyés, bokros, cserjés terület terült el. És ennek a férfinak az asszonya karácsonynak korán sötétedő délutánján kiment arra a cserjés helyre, elővett egy karácsonyfa-gyertyát, föltűzte az egyik bokorgally tetejére, meggyújtotta és odaállt mellé. A férje tudta, hogy ott lesz, és az ablakból nézte a gyertyát és mellette az asszonyát. A gyertya leégett. Akkor az asszony meggyújtotta a második gyertyát. A második is leégett. Meggyújtotta róla a harmadikat. Késő estig tartott ennek az asszonynak a virrasztása a férje mellett. Egészen addig, amíg valami gyanút nem fogott valaki az őrségben, a férje észrevette az ablakból, hogy mozognak a ház körül, és intett az asszonynak, és akkor az eltűnt onnan csendben. Mindig vannak jeruzsálemi asszonyok. Krisztus nem hiába viszi a keresztet. Mindig találkozik asszonyokkal, lelkekkel, akik részvéttel kísérik. Vigyázzunk rá, hogy köztük legyünk!



9. Jézus harmadszor esik el

Az emberek között van egy olyan szólás, hogy a hitetlen és a hívő között az a különbség, hogy a hitetlen bűnözik, a hívő, éppen azért, mert hívő, nem. Mindnyájan tudjuk önmagunkról, hogy ez nem áll. A hívőnek is vannak bűnei, a komoly, bensőséges hívőnek is vannak bűnei, és nem is egy és nem is kettő az élete folyamán, és mégis nagy különbség van a ténylegesen hitetlen és a valóban hívő között. Csak másutt van ez a különbség. Pontosan abban, hogy a hitetlen elköveti a bűnét és utána letagadja, vagy másra hárítja át, vagy megideologizálja. A hívő ember beismeri, rendezi az Úristen előtt és újra kezdi az életét. Krisztus háromszor esett el, jelképezve a mi összes eleséseinket. Ha mi csak háromszor esnénk el, ha csak harmincháromszor, ha csak háromszáz-harmincháromszor! Talán bántónak hangzik, de mégis igaz: nem az eleséseink számítanak. Az Úristen tudja, hogy elesünk, azért küldi a Megváltót. Azt is mondhatnánk, úgy is mondhatnánk, hogy nem az eleséseinket tartja számon, hanem a fölkeléseinket. Nem azt, hogy hányadszor hibázunk, esünk el, hanem a legutolsó elesés után, a tízmilliomodik elesés után is fölkelünk-e tízmillió-egyedszer? Fölkelünk-e mindig, ahogy Krisztus is fölkelt? A három jelképes szám a magyarban. De csak jelképes! Azt jelenti, hogy mindig föl kell kelni, nem lehet elkeseredni, nem lehet belenyugodni, nem lehet beleragadni semmibe, mindig föl kell kelni: börtönből, kétségbeesésből, lopásból, hazugságból, káromkodásból, verekedésből, bármiből. Mindig föl kell kelni, mindig föl kell kelni!



10. Jézust megfosztják ruháitól

A kinyilatkoztatásban is elhangzik, hogy semmit sem hoztunk erre a világra és semmit sem viszünk magunkkal. De ez az Isten terve. Ez más, mint ami itt történik, és ami végig a világtörténelemben történik. A világtörténelem a fosztogatás történelme. Van-e itt valaki ebben a teremben, egyetlenegy lélek is, akit az életútján soha semmitől meg nem fosztottak? És ha az elmúlt évtizedekben valakit nem fosztottak meg anyagiaktól, nem fosztottak meg lelkiektől, szellemiektől, de szerencsésebb korokban is, van-e a földnek olyan pontja, ahol nem abból áll az élet, hogy fosztogatnak? A történelem a fosztogatás története. Talán csak az a különbség, hogy akkor, amikor mi a ruháitól megfosztott Krisztus elé kerülünk, akkor a fosztogatók, vagy a kifosztottak csoportjába fogunk-e kerülni?



11. Jézust a keresztre szegezik

A keresztrefeszítés ténye is mutatja, hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy eljött a jószívű második Isteni Személy az Emberkrisztus képében és megváltotta a világot. Nem egyszerűen egy krisztusi eseményről van szó. Tetszik, nem tetszik, ott van az egész világ a keresztfán. Ott van a jobb lator, ott van a bal lator. Mind a kettő lator, mint mindnyájan, de az egyik legalább tudja és valahogy iparkodik kievickélni ebből. A másik vagy nem tudja, vagy tudja, de nem akarja, és nem iparkodik mindenképpen kievickélni belőle. Tőled függ, hogy lázadsz-e, vagy elfogadod. Úgy, ahogy Krisztus mondja a getszemáni kertben, hogy Atyám, ha lehetséges, múljék el ez a pohár, de ne az én akaratom legyen, hanem a Tied. Tudjuk-e a jobb lator oldalára állva mi is azt mondani, hogy ne az én akaratom legyen, hanem a Tied? Igaz, naponta újra és újra keresztre feszülünk a bűneink révén, keresztre feszülünk az egész világon. De ez a világ két részre oszlik Krisztus körül: a jobb lator oldalára és a bal lator oldalára. A rászorulók oldalára. Melyik oldalra fogunk állni?



12. Jézus meghal a kereszten

Régen, Krisztus korában kimondták a halálos ítéletet, ma sok helyen nincs halálos ítélet. Ahol van, országonként pár tucat, ha van. És emberek, földet átfogó egyesületek harcolnak azért, hogy még a fogalmát is töröljék el a halálos ítéletnek. Amellett ma a halálos ítéleteket nem mondják ki. Csinálják. Törvény és kimondás nélkül. Csak ebben a kis országban az elmúlt évtizedben 5 millió halálos ítéletet hajtottak végre, mielőtt az illető egyáltalán megszületett volna. Hát mennyit a világon? Hollandiában már végrehajtanak halálos ítéleteket -- kimondás nélkül -- öregeken, akik terhesek a fiatalok számára, mert zavarják szórakozásukat. És mennyit hajtanak végre a világon? Mennyit úgy, hogy az illető tud róla? És mennyit úgy, hogy az illető sem tud róla? Mennyi halálos ítéletet hajtanak végre hadseregek által egymás ellen? Akiknek a fegyvereket, -- esetleg mindkét félnek -- ugyanaz a gyár szállítja. Az egyiknek ilyen pénzért, a másiknak olyan pénzért. Nem kötéllel hajtják végre, nem főbelövéssel hajtják végre, de végrehajtják. És nem mozdul meg az embereknek a lelkiismerete. A második világháború után írta Mécs László azt a versét, amit azóta sem publikáltak, amelynek az első sora így hangzik, hogy meggyilkoltak 50 milliónyi embert és senki nem megy érte gyónni. Nahát azóta tudjuk, hogy többet gyilkoltak meg, mint 50 millió embert. De azóta sem megy érte, ment érte senki gyónni és a ki nem mondott, de végrehajtott halálos ítéleteket ma sem gyónja meg senki.



13. Jézust leveszik a keresztről, s anyja ölébe teszik

Az, hogy mindnyájan, naponta, óránként, újra és újra keresztre feszítjük Krisztust, csak úgy lehetséges, ha közben ismételten le is vesszük a keresztről. De hogyan veszed le a keresztről? Csöndben, a Golgota-járás tanulságait levonva, az életet újrakezdve. Ha a betegség keresztjétől, ha egy hűtlenné vált gyerek keresztjéről, ha a börtön keresztjéről, bármilyen keresztről vesszük le, tanulunk-e belőle? Amikor fölfeszítenek a keresztre, tudhatjuk, hogy le fognak venni. Minden keresztrefeszítettet le lehet venni. De hogyan? Értéktelen holttestként, vagy olyan drágaságként, olyan mégtöbbé váltként, mint ahogy Krisztus testét levették. Többek lettünk-e azáltal, hogyha már egyszer keresztre feszítettek, hogy levesznek bennünket, vagy nem? Az Úristen kegyelmének szeretetében, vagy a hozzátartozóink szeretetében, de levesznek. Azért vesznek le, mert remélik, hogy kincset vesznek le. Értéket, többélettet vesznek le.



14. Jézust sírba fektetik

Azt mondják, hogy a jeges Szibériában, a gulagok helyén, Sztálin 50 milliónyi kivégzettje pihen a fagyott földben. Ha a fizika nem változik meg, a világ végéig épségben maradnak, mert abban a mindig átfagyott földben nem pusztulnak el a testek. A halott teste sem pusztul el mindig. De amikor sírba kerül, akár Szibériában, akár másutt, biztos, hogy az ugyancsak sírba tett Krisztussal találkozik. A sírban együtt vagyunk Vele! Találkozunk vele, mellettem nyugszik. Hogy érzem magam, hogy érzi Ő magát énmellettem, hogyan találkozom az eltemetett Krisztussal akkor, amikor engem temetnek el? Mert az eltemetés típusos, átfogó jelensége az egész emberi nemnek, az egész történelemnek. Egyszer mindegyikünket el fognak temetni. És az eltemetett ember az eltemetett Krisztussal találkozik.



15. Legyőzheted a halált!

A két világháború között ebben a csonka országban még élt egy európai elit, amit ma már hiába keresünk. Egy szellemi, emberi elit. Ennek egyik határainkon túl is ismert tagja a képzőművésznek indult, aztán mégis régésszé és historikussá lett László Gyula. Nemrég jelent meg egy kötete, Ex Libris a címe, egy régész élete, amelyik csak apró karcolatokat hoz önmagától és másoktól az ő életében. Ezeket a karcolatokat azonban egy képsorozat illusztrálja, amely képsorozat az ő európai műveltségére és kereszténységére jellemző. Vagy húsz képből áll, ami végigkíséri az életét. És ezen a húsz képen mindenütt ott van valamilyen formában Veronika kendője. Amikor kisgyerekként alszik, elrepül fölötte az őrangyal és mintegy az álmát röpteti el a becsukott szemei előtt, ami Veronika kendőjén a keresztre feszített Krisztus arca. Amikor fiatal emberként ül a szobájában könyvek között, az ablak függönye: Veronika kendője. Amikor felnőttként átéli Budapest ostromát, a beszakadt háztető két oszlopa között, mint egy felakasztott rongy, ott van Veronika kendője. Mikor az édesapja kiterített holtteste fölött áll, ott is az édesapja angyala fekteti rá a szemfedőt az apára, ami Veronika kendője. És az utolsó kép -- hiszen László Gyula velem kb. egyidős, tehát tudatában van annak, hogy a halál felé megy, tudatában van annak, hogy az élet valójában mögötte van, úgyhogy a kép egyik oldalán megy ő, és vele szembe jön a halál. És ő saját arca elé tartja Veronika kendőjét. A szenvedő, a megváltó Krisztus arcát. Mert az embernek a saját arca: a bűneinek, a gyöngeségeinek, emberi törékenységének, lemaradásának, a halálnak az arca. Aki le akarja győzni a halált, aki föl akar állni, az a halál közeledtével csak Krisztus arcát tarthatja a saját arca előtt. Csak Krisztus arcával tudja legyőzni a halált! Egyedül Krisztus arca az, a megkínzott, bennünket megváltott Krisztus-arc az, ami védelem és várfal köztünk és a végső halál között.



Befejezés

Egy verssel fejezem még be ezt a keresztutat. A 129. zsoltárra írták.

Börtönmélyből
könyörögve kiáltok fel Hozzád,
hogy bírnám ki,
ha bűnöm itt is nyilvántartanád?
Irgalmad,
hajnalod irgalmát, ó, be várom,
mint kinn az őr,
ki topogva fázik az éjjeli váltáson.
Könyörület
csak Nálad van, de ott, ugye bőven,
kiáltok hát,
mélyeimbe egyre süllyedőben.

Forrás: A soproni Bokor Közösségek honlapja

LAST_UPDATED2
 
Virágvasárnap PDF Nyomtatás E-mail
2011. április 16. szombat, 20:36

virgvasrnap2

Virag vasarnapi processiora*
Nótája, Egeknek fényes villámja

IDvöz légy drága Királyunk,
Edes szép Jesusunk:
Imé mindnyájan urallunk,
Kegyes Jesusunk.
Szent Szüz kérünk, Imádgy értünk.

Szenvedésednek helyére,
Pompával mégy mint a' mézre.

A' mikor Szamárra ültél,
Testünknek zablát vetettél.

Köntöst terítnek elödbe,
Hogy készüllyünk szent Nevedbe.

Pálma ágakkal becsülnek,
Példát elönkben emelnek.

Agakat tartván kezünkben,
Kereszt-fát tartunk elménkben.

Méltó ez szent napot ülnünk,
Igy szent Husvéthez készülnünk.

Mi mind áldunk dicsirettel,
Szent Atyáddal, Szent Lélekkel.

_________________________________

Nyomtatott kiadása:

Cantus catholici. Kassa 1674, 324–5. – Cím: VIRAG VASARNAPI PROCESSIORA. – Nótajelzés: Nótája, fol. 167. [ = Egeknek fényes villámja].
Szövege megtalálható még a következő XVIII. századi gyűjteményekben: Szoszna Demeter-ék. (1714–5, 215), Szakcsi kántorkönyv (1788–9, II, 96).
Körmeneti ének Virágvasárnapra, amikor Jézus Jeruzsálembe való ünnepélyes bevonulását ünnepli a liturgia, keleten pálmát, magyar földön barkát szentelve, körmenetben vonulva (Mt 21, 1–9). A szertartás szokásáról és a nyomában keletkezett népi hagyományokról ld. Bálint 1973, 194.skk. – A névtelen szerző a dallammintát a sorok beosztásának, szótagszámának és a refrénnek módosításával alkalmazta. Az 1. és 3. sort az előénekesek vagy a kántor, a 2. és 4–5. sort pedig a nép felelgetve énekelte; esetleg a 4–5. sort a kántor nyomán a nép megismételte. Vö. Gyertya szentelö Bóldog Aszszony napjára c. jz.
Versforma: 8–6–8–5–8 (a–b–a–b–c); a 2. és a 4–5. sor refrén; az 5. sor 4/4 osztású belső rímmel.
Dallama: RMDT II., 285. sz.
________________________________

virgvasrnapfestmny

Pilinszky János: Virágvasárnap
(részlet)


Jézus jeruzsálemi bevonulásáról János evangélistánál olvashatjuk a legjelentősebb beszámolót. Szereplői: a lelkes tanítványok serege, az út porába hulló pálmaágak, s az isteni teher alatt szelíden lépkedő „szamaracska”. S még valami: a kövek. Jézus még őket is bevonja az ujjongásba: ha nem a nép, hát ők, a „kövek kiáltanának!”.

Ki ünnepel itt? Mintha a teremtett világ egy-egy képviselője, a kő, a pálma s a szamaracska az egész nagy egyetemet képviselné a bevonulásban. S itt érdemes megemlítenünk, hogy növények és állatok milyen szokatlan hangsúllyal szerepelnek mindig az Evangéliumban, főképp a példabeszédekben. De nem a hasonlat, és nem is holmi megszemélyesítés emeli különleges megvilágításba őket, hanem nyilván a Teremtő és teremtmény közötti viszony csodálatos komolysága.

Amikor Jézus „dicsőségesen” bevonul Jeruzsálembe, erre a futó ünneplésre futotta a világ erejéből. Azután még az emlékét is elsodorja a pillanat, és belepi az út pora.

Az igazi, a tulajdonképpeni „megdicsőülés” még hátravan. Erről az Evangéliumnak talán legcsodálatosabban paradox mondatai következnek, közvetlenül a jeruzsálemi bevonulás után.

„Eljött az óra, hogy az Emberfia megdicsőíttessék. Bizony, bizony mondom nektek, ha csak a gabonaszem a földbe nem esik és meg nem hal, maga marad…” „Most az én lelkem megrendült. És mit mondjak? Atyám, szabadíts meg engem ezen órától! De hisz azért jöttem ez órára, Atyám, dicsőítsd meg nevedet!”

_________________________________

Mikes Kelemen: Törökországi levelek

(részlet)
112. levél, Rodostó, 8. aprilis 1735.

Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az Isten árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közüllünk a mi édes urunkot és atyánkot, három óra után reggel. Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálokot kell siratni. Az Isten mára halasztotta halálát urunknak azért, hogy megszentelje halálának áldozatját annak érdemével, aki ma megholt érettünk. Amicsoda életet élt, és amicsoda halála volt, hiszem, hogy megmondották nékie: ma velem lész a paradicsomban. Hullassuk bővséggel könyveinket, mert a keserűségnek ködje valóságoson reánk szállott. De ne azt a jó atyánkot sirassuk, mert őtet az Isten annyi szenvedési után a mennyei lakadalomban vitte, ahol a gyönyörűségnek és az örömnek pohárából itatja, hanem mi magunkot sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani, micsoda nagy sírás és keserűség vagyon itt miközöttünk még csak a legalábbvalón is. Ítéld el, ha lehet, micsoda állapotban írom ezt a levelet, de mivel tudom, hogy örömest kívánnád tudni, mint esett szegénynek halála, mind téntával, mind könyhullatásimmal leírom, ha szinte azáltal megszaporítom is keserűségemet.

Úgy tetszik, hogy az utolsó levelemet az elmúlt holnapnak 25-dik napján írtam vala. Azután szegény mind nagy bágyadtságokot érzett, igen keveset, de másként mindent a szokás szerént vitt végben, abban a gyengeségiben is az esztergájában dolgozott első aprilisig. Aznap pedig a hideg erősen jött reá, és annál inkább meggyengíttette. Másnap jobbacskán volt. Virágvasárnap a gyengeség miatt nem mehetett a templomban, hanem a közel való házból hallgatta a misét. A mise után amely pap odavitte neki a szentelt ágat, térden állva vette el kezéből, mondván, hogy talám több ágat nem fog venni. Hetfün jobbacskán volt, kedden hasonlóképpen, még a dohánt is megkívánta, és dohányzott. De azt csudálta mindenikünk benne, hogy ő semmit halála órájáig a háznál való rendben el nem mulatott, se meg nem engedte, hogy őérette valamit elmulassanak.

LAST_UPDATED2
 
Emlékezzünk vértanúinkra! PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 16. szerda, 17:49

Holocaustszeánszozás?

Inkább saját vértanúinkra emlékezzünk!

2014. április 15.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

lenin-fiuk-aldozatukkal-pozolva250.jpgAz úgynevezett „tanácsköztársaság” üdvhadserege tagjainak, a Lenin-fiúknak célja az volt, hogy eltöröljék nemzeti múltunkat és keresztény hitünket. Ez derül ki egyértelműen a százhúsz éve, 1894. április 16-án Tótszentmártonban született (és 1984. június 25-én Székesfehérváron elhunyt) kiváló egyháztörténészünk, Meszlényi Antal kanonok 1943-ban „Keresztény magyarságunk küldetésében” címmel megjelent művéből.

Mégis, minderről valahogy továbbra sem nagyon hallunk. 

„Azok szabadultak ránk a legkegyetlenebb megszállás alatt, kiknek a magyarsághoz és kereszténységhez vajmi kevés közük volt. Ajkukon a Harmadik Internacionálé hamis szólamai bömböltek, vörös lobogójuk a nemzetköziséget hirdette s megindult a harc a keresztény és nemzeti érzés ellen. Nagyrészt idegen faj uralkodott a magyarságon s ki akarta zsarolni mindabból, ami eddig a legszentebb volt, az Isten, a haza és a nemzet szent eszméiből. A harcmodort a későbbi népbiztos, Vágó-Weiss Béla már február 20-án így határozta meg: ne féljetek a vértől, vér nélkül nem lehet dolgozni, vér nélkül nincs terror és terror nélkül nincs diktatúra!”

Ilyetén az úgynevezett „tanácsköztársaság” üdvhadserege tagjainak, a Lenin-fiúknak legelső feladata az volt, hogy eltöröljék nemzeti múltunkat és keresztény hitünket, különösen is röplapjaik és tankönyveik által:

„Egyik sajtóorgánumuk, a Népszava március 28-i számában ekként tüzelt ellene: az egyház volt mindvégig fő cinkosa a rabszolgatartó kapitalizmusnak a maga szellemi fegyvereivel, lélekgyilkos tanításaival, ő vette kezébe az életnek induló gyermeklelkeket, hogy elnyomorítsa, tehetetlenné és terheltté tegye egész életre a kapitalisták kizsákmányoló törekvéseivel szemben. Elaltatták a nyomort, hogy ne lássa az ő dőzsölésüket, így neveltek évszázadokon át nemzedékeket a legsötétebb és legbódítóbb dogmákkal tömve és kötözve meg a gyermeklelket az iskolában és folytatva lélekgyilkos munkájukat a templomok prédikációs székein. Most a fülemelt proletárököl ebbe a sötét és nyomasztó éjszakába is belecsapott és elkergeti a gyermekek mellől a léleknyomorító fekete kísérteteket és fekete tanokat.”

Arra is reávilágít Meszlényi, hogy a milliószor ostorozott „papi hatalom” fő részének tekintett egyházi ingóságok elrablásán túl végső céljuk magának a vallásnak gyökerestől való kiirtása volt, főleg a gyermekekből. Ennek jeleként „a közoktatásügyi népbiztosság keretében és a vallásügyi minisztérium helyébe megalakult az úgynevezett likvidációs osztály, melynek vezetője Fáber Oszkár [hitehagyása előtt piarista novícius – Ifj. T. L.] lett, feladata pedig, hogy az Egyház ingó és ingatlan értékeit lefoglalja. Ebből elég, ha csupán annyit említünk meg, hogy négy és fél hónap alatt sikerült mintegy háromszáz katolikus intézményt felszámolni.”

Fáber Leninhez hasonlóan úgy vélte, a vallás csakhamar el fog tűnni és helyét a „természettudományos világnézet” fogja elfoglalni:

„Gyakorlatilag erre Fáber az egyik felsőbb leányiskolában a következőképp akart példát mutatni. Meglátogatta az egyik tanárnő történelmi óráját, akiről tudomást szerzett, hogy tárgyát keresztény és magyar szellemben tanítja. A tanárnő ebből Fáber előtt sem csinált titkot, sőt jelenlétében még nagyobb bátorsággal és nyíltsággal hirdette tanítványainak vallásos és hazafias meggyőződését. A népbiztos rákvörösen hallgatta végig az előadást s mikor az óra véget ért, így szólt hozzá: „Tudja-e elvtársnő, hogy nekem jogom van Önt ezért az előadásért a vésztörvényszék elé állítani? Mit fog akkor művelni?” A tanárnő erre így válaszolt: „Én akkor is az Ön megtéréséért fogok imádkozni!”. Íme a két ellentétes világnézet csattanós összeütközése a megrögzött, aposztata férfiú és a fiatal hitvalló nevelő között.”

Hangsúlyozza azonban, hogy „minél jobban hangzott a politikai fórumokon, hogy nincs Isten, minél hangosabban kiáltozták, hogy le a csuhásokkal, annál tömöttebbek lettek a templomok és látogatottabbak az istentiszteletek”, elvégre „meg lehetett gyalázni az Isten házait s megzavarni a körmeneteket, de az ilyesmi csak olaj lett a hit tüzére”. Különösen azáltal, hogy Krisztus szolgái ezalatt valóban vértanúi helytállásról tettek tanúbizonyságot.
Meszlényi 1919 „ötszáz magyar és keresztény vértanújá”-ból tizenegy katolikus pap mártíromságát ismerteti. Közülük alighanem az alábbi is elég annak érzékeltetésére, milyen gyűlölet vezérelte Isten s a Haza ellenségeit, ugyanakkor milyen állhatatosak maradtak papjaink.

„Lovászpatonán, mint egyebütt, amikor a nép értesült a tanácsköztársaság bukásáról, az ajkakon elemi erővel csendültek fel a Himnusz hangjai s az ifjúságnak első dolga volt, hogy a templom tornyára és az iskola ormára kitűzze a nemzeti lobogót. A vészhír hallatára a direktórium tagjai rémülten elmenekültek, de augusztus 4-én mindenki legnagyobb bámulatára ismét visszatértek. Nem egyedül jöttek, hanem a Pápáról kivezényelt huszonnyolc vöröskatona kíséretében. Hirtelenjében megjött a bátorságuk is és nagy garral hirdették, hogy a tanácsköztársaság erősebb Budapesten, mint azelőtt. A légből kapott hírre mindenki megrémült s még inkább, mikor megszólaltak a fegyverek s a védtelen lakosok közül nem egyet megsebesítettek. Ez történt éjszaka s mire meghajnalodott, garázda munkájukkal végeztek. Már indulóban voltak a faluból, mikor az egyik vöröskatonának eszébe jutott, hogy a plébániára is el kellene látogatni. Az elhatározást követte a tett s elindultak, mint mondogatták, a „csuhásért!” A plébánia elé érve sortüzet adtak le az épületre s ennek ablakai csörömpölve zúztak össze. Utána feltörték a zárt folyosó ajtaját és durva káromlások közt parancsolták ki a plébánost [Nagy Jenőt – Ifj. T. L.]. A megrémült ember kis türelmet kért, míg valami ruhadarabot ölt magára, de ezt be nem várva, belökték szobájának ajtaját s lövésre kész puskát szegeztek eléje. Ő önvédelemből elsütötte fegyverét, mire egészen közelről Major [helyesen Mayer – Ifj. T. L.] Lajos célba vette s tüdejét lőtte át a fiatal, harminchárom éves plébánosnak. Vérfagyasztó eljárásuk után elhagyták a plébánia udvarát. Utána hamarosan ott termett az egész falu népe, de a szerencsétlen áldozaton már nem lehetett segíteni, mert a lövés halálos volt. Annyi ideje még volt, hogy utolsó rendelkezéseit megtegye. Megható, hogy legértékesebb jószágát, egy pár növendék ökrét a templom kifestésére hagyta. Végrendeletének tollbamondása után ezekkel a végső szavakkal lehelte ki lelkét: »Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.«”

Mellesleg az iménti esetet Váry Albert koronaügyész-helyettes is ismertette könyvében (A vörös uralom áldozatai Magyarországon, 1922): eszerint 1919. augusztus 4-én a gyilkosságot Mayer Lajos vöröskatona, huszonnégy éves győri asztalossegéd hajtotta végre, és tettéért a veszprémi királyi törvényszék 1920. február 20-án halálra ítélte s kivégeztette. 

Holocaustszeánszozás ezek után? Inkább saját vértanúinkra emlékezzünk!

LAST_UPDATED2
 
Tetrakontaoktaéderek PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 15. kedd, 11:48

 

Tetrakontaoktaéderek

Móra Ferenc

 

Ma reggel, ahogy átmentem egy kis zöldszagért újszegedre a fűzesbe, örvendetes találkozásom esett egy régi ismerősömmel, akihez harmincvalahány esztendeje nem volt szerencsém. Neki, szegénynek, most se volt se öröme, se szerencséje, amennyiben meglehetősen züllötten feküdt egy pad alatt, mind a negyvennyolc oldalán.

Nem móka ez, kérem szépen; a szóban forgó egyénnek a szó legszorosabb értelmében negyvennyolc oldala van, tehát nagyszerű városatya lenne belőle. (Hirtelenében nem jut eszembe sokoldalúbb foglalkozás, de úgy látom, a városatyák csakugyan mindenhez hozzászólnak. Bizonyosan azért, mert mindenhez értenek.) Éle is van vagy hetven, tehát lehetne színikritikus is. Sarka, gondolom, huszonhat van, tehát kész politikai talentum, mert minden helyzetben a sarkára tud állni. S ez a tömérdek képességű egyén mégse megy se városatyának, se színikritikusnak, se követnek, hanem beéri azzal, hogy testgyanánt szolgál a haza ifjúságának. No, nem kell rosszat gondolni így érettségis időben; csak olyan mértani testet értek, akin a kis diákok a kristály alakokat tanulmányozzák.

Az én ismeretségem is még diákkoromból való a tetrakontaoktaéderrel. Innen a gyűlölség is, amely harminckét esztendő után durva bosszút állatott velem a tetrán a világ minden kis diákjai nevében.

— Ó, gonosz, gonosz, gonosz! — döfködtem bele a botomat az ocsmány kéregpapírfigurába és addig tapostam a cipőm sarkával, míg nem maradt rajta mértani ábrázat.

Mert én is voltam valaha kis diák, én is tanultam test-eket szerkeszteni.

Ó, milyen öröm volt a nádtetejes házakban, mikor a szabályos jegecrendszer első alakjait összebarmoltuk, mink, nehézkezű szegényember-gyerekei!

— Mártony — állt ki estefelé a kisajtóba Puci takács, a homlokára tett okuláréval — oktajédert csinál a gyerek! — Mit szól ehhöz, Mártony?

Márton, az édesapám, nem szólt semmit e hívságos kérkedésre. Volt neki magának is elég ügye-baja — mert szűcsmester volt s abban az időben mifelénk még a szenátor is subában reprezentált — és soha nem avatkozott a gyerekei dolgába. Ha tanultunk, tanultunk, ha nem, nem — bizony mi értünk nem hajtogattak malacot a professzor urak udvarába.

Legföljebb én voltam a malac, mire elkészültem egy-egy testtel. De azért megcsináltam őket, ha nyakig belecsirizesedtem is az igyekezetbe. A hexaéder, az oktaéder, azikositetraéder, a pentagondodekaéder mind ott merészkedett már a kemencenyakon. Igazság szerint nem ott lett volna a helyük, de szegény anyám így könnyebben fölhívhatta rájuk a szomszédasszony figyelmét. Még most is hallom, ahogy mondja panasznak álorcázott szemérmes kevélységgel:

— Nézze már, Ágneskám, milyen bolondokat csináltatnak a szegény diákfiammal azok a kórságos profesztorok. Nagy ész kell ehhez, tudja, meg az a temérdek petróleum, mikor hajnalig is elkínlódik velük.

Hát még mikor a rettenetes tetrakontaoktaéder jött! A negyvennyolclapú, a hetvenélű, a huszonhatsarkú állat. A gyémánt kristályalakja! Ezzel a barommal nem boldogultam sehogyse. Összenyírbáltam a test vázának egy félmázsa kéregpapírt (most nem futná az árát egyhavi fizetésem), egy rizsma kékpapírt borítólapnak, kétannyi sárgát az éleknek — csak nem akart az szerves egésszé kögülni. Se ételem, se italom egy hétig; egyik éjszakám álmatlanabb, mint a másik; ha elaludtam, százmillió tetrakontaoktaéder százbillió csúcsa szurkált föl álmomból; sápadtan bolyongtam, mint a hazajáró lélek, s azt hiszem, fekete hajamban akkor jelentek meg az első ősz szálak. Hiába, a negyvennyolc lap csak nem gömbölyödött eggyé.

Mikor aztán semmi se segített, a legősibb metódushoz folyamodtam: a zálogos tehénéhez. Édesapám erre csakugyan tudomást vett rólam és a nyakam közé szedett egy frissen hasított szíjjal (bárányéból hasította, nem az én bőrömből), hogy legyen miért sírnom. Azután kérdezte meg: mi lelt.

— A tetrakontaoktaéder… — bömböltem keservesen.

Apám megint a kezébe vette a szíjat, mert nem szerette, ha csúnyákat mondanak. Sietve siettem a magyarázattal:

— Apám, nem tudom megcsinálni a negyvennyolcast …

Apámnak erre fölragyogott a mély árnyba bújt szeme. Micsoda? Negyvennyolcas? Az már beszéd! Az aztán iskola, ahol ilyent tanítanak! — S fölugrott verpánk mellől, kapta a görbe szabókést, fogta a kéregpapírt s egy kis félóra múlva olyan tetrakontaoktaédert kanyarított, hogy azt a Kohinoor is megkívánhatta magának.

Ki nem mondhatom, micsoda örömmel vittem az iskolába a nevezetes állatot. Először annak örültem, hogy nekem van, másodszor annak, hogy másnak nincs. Negyvenünk közül egy se tudta megcsinálni. Tanárom a szívére ölelt és genie-nek nevezett. (Persze enélkül, de g-vel.) Én ugyan zs-vel se tudtam volna, mi az, de így is nagyon tetszett a szó. Elhatároztam azonban, hogy jogos tulajdonosának, az apámnak nem adom át, mert megint megver, azt hiszi, csúfolódom.

A tetrakontaoktaéder elemeit ilyenformán egész az év végéig az én példányomon tanulmányozta az osztály. Exámen után szétbontottam a kis húgom kedvéért. S akkor derült ki, hogy nem is negyvennyolc oldala volt, hanem negyvenkilenc. Szegény apám szélső függetlenségi volt világéletében.

Platóni szabályos testek

 
ÖKÖRITÓ PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 15. kedd, 09:10

Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 8. szám

MÓRICZ ZSIGMONDÖKÖRITÓ

Háromszázhuszonöt halott, kilencvenkilenc sebesült.

Mind halottam, valamennyit gyászolom.

Földieim, véreim, s a mi a művésznek talán legfontosabb: a modelljeim! Ott tanultam megismerni nem csak a magyar parasztot, hanem az embert is.

És ha ismerek valakit s valamit, őket és az ő életüket ismerem, s csakugyan mikor a nagy szerencsétlenség hírét hallottam s a részletes tudósításokat olvastam, olyan tisztán láttam az egész eseményt, hogy ma már szinte alig hiszem, hogy nem voltam ott köztük.

Könnyetlen fájdalommal, fájó szeretettel, szerető haraggal gondolok rájuk s nem is éppen ez a rettenetes szerencsétlenség borít el aggodalommal, hanem azok az állapotok, amelyek előidézték s amelyek, mint az azóta eltelt tíz nap eseményei mutatják, egy hajszálnyi örvendetes alakuláson sem mentek át.

*

Számtalan mély és nagy oka van, hogy ez a borzasztó baleset megtörténhetett.

A ki ma vasúton utazik le oda, nem ismerheti meg ezt a népet, a mely az utolsó tíz esztendő alatt rendkívül sok szellemi fertőzést szedett fel.

Ököritón ugyan sohasem voltam, de ennek a falunak ugyanaz a kálvinista népe van, a mi az egész felső Szatmárnak, s különösen az ecsedi láp többi falvának. Mikor először arra jártam, gyalog mentem végig az egymáshoz csak egy-egy jó hajításnyira fekvő falvak során: Ér-Endréd, Dengeleg, Iriny, Pórtelek, Mezőterem, Gencs magyar és sváb népe között, be Nagykárolyba, onnan Kaplonyba, Kálmándra, Börvelybe. És sohasem felejtem el azt a sajátságos benyomást a mi elfogott, mikor az Érvidék tiszta levegőjéből bekerültem az ecsedi láp világába. Pedig akkor már nem volt meg a nagy láp. Épen kiszárították s azokban az években termett először a nád és sás, meg a végtelen területű ingoványok helyén rengetegre nőtt kukorica. Ámde ott ült még akkor is a nép lelkén a láp világa, amely egy ezredéven át megőrizte az ősi magyar életmódnak és életfelfogásnak némi színét és illatát. S a parasztok éppen akkor komoran szidták, s véres düh ingerlékenységével feszegették, hogy játszották ki őket az urak. Elvették tőlük a csikászó, halászó nádtermő szabad vizet a mely kenyeret adott és hűen gondoskodott a maga népéről. Még ott rohadt a háló az eresz alatt, a halkas a színben, a kutya ott kapart egy-egy földdel befolyt csikverem gödrében, de már nem volt víz, az új Krasznán mezítlábas gyerekek szaladgáltak át, sehol sem ért kötésnél mélyebb vizet a pulya. De csak legalább, ha már föld maradt a helyén, öles kukoricát termő föld, nekik maradt volna. De jöttek az urak, a nagyurak, idejében, még mikor víz alatt volt a világ, s összevásárolták a nép lápilletményét három forintjával, öttel, adtak neki jó, kiélt szántóföldet érte, ott a falu közelében, s örült a paraszt, hogy húsz hold vízért egy holdat, vagy kettőt, vagy csak háromvékást is kapott; mert ugyan ki hitte volna, hogy legyen idő, mikor vederrel kell a lápra hordani a vizet! Ha pedig meg van a láp, úgyis csak a szegény ember aratja azt le, nem mennek a Domahidyak, a Tiszák, a Károlyiak nádat vágni! Hanem aztán megtörtént a képtelen csoda, hamar eljött a tavasz, mikor milliószámra feküdt a hal a száradó pocsolyában, kapával gereblyélték; s mikor hiába jöttek a madarak ezerszámra, nem találtak helyet a hova fészket rakhassanak. A gém, a szárcsa, a sok vízimadár rémülten kóválygott ősi hona körül, mint a paraszt s egyforma irigyen és keserűen látta, hogy kijátszották őket az urak az otthonukból...

Börvely, Domahida a láp déli részén vannak, Ököritó, az éjszaki sarkában. Vonat még akkor nem ment, akkor építették a csengeri vonalat s akkor tervezték az ecsedit.

Gyalog indultam el Börvelyből Nagyecsedre; nagy dolog idő volt, aratás, semmi fizetésért sem lehetett szekeret kapni. A nyílegyenesre vágott Kraszna parton haladtam előre. Balról zöld táblák, sűrű falvak, Csanálos, Vállaj, Mérk sváb tornyai látszottak, jobbról mély földfenék, a melyről hamar elfogytak a nagyterjedelmű kukoricatáblák, aztán egyhangú, egyszínű tompa, fekete sötét volt a föld a szemhatárig. Mikor alkonyodott és nyugaton leszállt a nap a derűs és élő, emberlakta világ fölött: a keletre terülő lápföldre kísérteties villóhomály telepedett. Szinte félve néztem el rajta s láttam megelevenülni a múltat, a hajdani lápot... Erősen alkonyodott s még mindig messze volt Nagyecsed. Szaporáztam az utat s utolértem egy ökrös szekeret, a mely lent a töltés alatt az országúton ment. Fölkéreszkedtem rá. Ecsedi szekér volt. Emlékszem, a szekér az úton úgy haladt a száraz földön, mintha vízparton menne, mindig attól tartottam beledül a fekete mélységbe, bár az egy színben volt az úttal s mikor egyszer valami kanyarodót átvágni akarva, belehajtotta az ökreit a gazda a lápba, úgy süppedt a szekér a puha laza földbe, mint a tavi sárba s rajtam különös borzongás vett erőt, féltem, fáztam s éreztem a tószagát.

Egy évezreden át szinte megközelíthetetlen hely volt ez a vidék s különösen a láptól éjszakra a Szamostól a Tiszáig sohasem volt, jóformán az egész ezredév alatt igazi nagy népáramlás. Török, tatár erre csak vendégnek járt, hadak utjába ez a hely sosem esett, csak természetes úton fogyott és szaporodott s míg a Duna-Tisza közén a török korban 300 községből harminc is alig maradt meg, itt minden falu felviszi az adatait az Árpád-korig. Ököritót 1315-ben már Ukurithow-nak írják, 1345-ben Ukurithow-nak, 1458-ban Okerytho-nak, ha Szirmaynak hinni lehet, s bizonyára úgy is ejtették ki, mint ma. 1344-ben Lajos király új adományt ad rá a Kölcseyeknek, a kik nyolc év múlva eladják a Domahidyaknak s azóta mindig a nagy szatmár-megyei családok birtoka. Ha változott is örökség, hagyaték, vásár utján a földesúr, az élet ugyanaz maradt és annyi változás az életmódban s életfelfogásban nem történt Nagy Lajostól a forradalomig, mint azóta a láp lecsapolásáig, a vasút megnyitásáig s az első amerikai kivándorlóig és ez alatt nem annyi, mint ettől fogva máig.

*

A kik a magyar parasztot megírták Szentjóbi Szabó Lászlótól Gárdonyi Gézáig, azok mind ugyanabból a szögből nézték a szegény embert. A jólelkű úr szemével, a kinek tetszik ez a nála primitívebb emberállat, a kit meg lehet figyelni, lehet kedvelni s bármikor ott lehet hagyni a faképnél: de nem lehet szeretni és gyűlölni, nem lehet vele érezni, mert hisz annyira alattuk áll rang, mód és műveltség dolgában, hogy nem is juthat eszébe senki írónak, hogy egyenrangúnak érezze magát velük. Ezért látják csak a külsejét a parasztnak. Csokonait s Jókait közelebb viszi hozzájuk valami rokonanyag, a mi az ő lelkükben közös volt a magyar paraszttal: mindeniknél a humor képessége volt ez s Csokonainál élesebben, keményebben, durvábban, életteljesebben csendül ez a humor, Jókainál lágyabban, melegebben, színesebben, művésziesebben, de az eredeti tőből fakadtan. Csupáncsak egy írónk van, a ki teljesen, keresztül-kasul ismeri, érti, méltányolja s egészen magához valónak veszi a parasztot: Arany János.

A magyar paraszt igen gazdag anyag, a minek főoka minden bizonnyal az ősisége. Úr a magyar paraszt, a nemes magyarságnak szellemi örököse; nagy részben, különösen a tisztább s jobban elzárt, tehát népanyag konzerváló vidékeken testi örököse is. Ököritó vidéke éppen ilyen tájék és sehol sem szebb a magyar paraszt faja s különösen sehol sem gazdagabb, romlatlanabb, értékesebb a nyelve, a szelleme, a humora, a lelki tartalma, mint éppen erre felé, a Szamosháton s a Tiszaháton. Ha idegen ember kerül közéjük s csak látja őket, csak beszél velük, de semmi anyagi érdek nem hozza igazi viszonyba velük, akkor egészen a sablonos magyar parasztirodalom szemével látja őket: csupa daliásság, okosság, kedves magabizottság, remek humor, hatalmas tréfaképesség, erős munkabírás, úri mulatni tudás és csupa tetsző, szeretni, dicsérni való tulajdonság ékesíti őket. De ha úgy esik, hogy érdek, anyagi érdek, pénzkérdés hozza össze az idegent evvel a paraszttal, kellemetlenül és dühösen veszi észre, hogy ravasz, komisz, telhetetlen a paraszt, se istent, se embert nem ismer, s ezen a nyomon elindulva látja, hogy durva, szabadszájú, oktalanul makacs, megátalkodott, okos szóra nem hallgat, a mellett lomha, rendes munkára nem való, s fajtalan, lelketlen... És örül, ha végül ép bőrrel szabadul közülök.

Hol már az igazság! Bizonnyal valahol középen. Mindezek az erények s ezek a bűnök meg vannak a magyar népben, s részben a történelmi osztály, a nemesség hagyatéka nála, részben a világ minden pórnépével közösek és a nagy szegénységből s az élet nyomorúságából fejlettek. A magyar nép értékes anyag, nem is lehet becsesebbet kívánni már parasztnépnek, mert az már nem lenne többé paraszt, hanem valami lendülésre kész fok, a mely belső qualitásai miatt kénytelen a baromi munkát ott hagyni s a magasba, a szellemi munkára törni. A magyar nép olyan, hogy azzal lehetne valamit kezdeni, de az a baj, hogy a fölötte álló rétegek nem olyanok, a melyekből jó áradhasson lefelé.

Valami szomorúan sajátságos dolog az, hogy nálunk senki sem egészen az a mi. Minden osztály több valamivel önmagánál s e miatt kevésbé felel meg a kötelességének, mint kellene. A parasztunk alkalmas volna rá, hogy középbirtokos legyen, és ez arra, hogy nagybirtokos. A mesterembereink hivatalnok generatiót nevelnek, a kishivatalnokok olyan qualifikációval végzik unott, becsetlen munkájokat, a mivel főhivatalba is juthatnának, s az egész vonalon, a falusi bérestől, fel a képviselőkig, mindenki úr akar lenni és pedig munka nélkül. Hiányzik nálunk egy fok, az egész társadalom alapja: az igazi munkabíró, igavonó nép. Ha ez meg volna s ez sugározná fölfelé a föld erejét, azt az erőt, a melytől a nemzet, az Antaeus mindig új erőre kap: akkor rendesen elhelyezkedne mindenki a maga helyére. Vagy ha felülről jönne az az irányító s a magasabban állók szellemi fölényével és értékével ható erő, a mely munkára szuggerál, akkor is elboldogulnánk. De a mai Magyarországból hiányzik nemcsak az alsó fok, de a legfelső is: a nemzeti talajból kinőtt király.

És ez mind oka annak, hogy Ököritón leégett egy csűr s benne negyedfélszáz ember.

*

Hogyne volna oka, mikor éppen ez az eset mutatta meg oly rémesen, hogy a félvak magyarnak is meg kell látnia, hogy a mi népünknek mit hoz a kultúra: ecsedi-láp lecsapolást, vagyis a piszkos szegény életnek végét, - óh nem azzal, hogy a fél filléreket hozó földnek az értékét, s a jövedelmét százszorosra emelte, hanem azzal, hogy a fél filléreket is elvette a szájából s ráeszméltette a népet, hogy itt nem lehet megélnie, a fölös nép menjen Amerikába. A falu szélén futó vasúton! a melynek alig is van egyéb haszna, mert az ugyan nem haszon Pál Estánnak, hogy ma vasúton megy Ököritóról Györtelekre; nem haszon, hanem tíz krajcár pénzkidobás.

És a kultúra hozta, a kultúra a táncrendet. Ez a nyomtatott papírlap jelzi legtisztábban, mi történt hát a néppel? Az hogy bizonyos kultúrigényekre tett szert, de semmi kultúrmunka képességre. A föld jövedelmét semmivel sem tudták növelni, de a személyi kiadások horribilis módon felszöktek. Nem faekével szántanak ugyan, de nem is haladnak egy lépést sem Hollandia földművelése felé. A maguk szőtte vászonruhából ellenben kivetkeznek, s anyagi képességeiket messze meghaladó módon ruházkodnak. Jön a divat, itt is van a nyakukon s megtanítja őket a fényűzésre, közel hozza a várost, a hol a legújabb divatú blúzokat lehet varratni; ellenben nem hoz semmiféle piacot; kénytelenek ma is búzát termelni, meg tengerit s egy kevés árpát s álmodni sem tudnak róla, hogy lehetne a kiszipolyozott öreg földnek jobban kiszedni a zsírját.

Mit hozott hát a kultúra? Azt hogy a régi halász, pásztor, tehetetlen szegény földtúró parasztnép világába nem hozott reális hasznot, de hozott morális kárt. Ma nagyobb divat ezekben a falvakban a durvaság, a szívtelenség, a komiszság, mint bármikor is volt; ma aki valamit ad magára, hetyke és kemény és az istennel se törődik! Mert ő az első a világon!... Mi is történt Ököritón? A szomszéd falvakban már van rezesbanda, na hát lesz nekik is! De olyan, hogy olyan nincs több a megyébe. És neki a falunak, neki a környéknek, fel kell hajtani a népet, itt legyen mindenki húsvét vasárnapján! mert olyan bált kell csinálni, a milyen még nem volt! Azért is kell vasárnapra tenni, ünnep első napjára, a mi eddig rettenetes szentségtörés lett volna! táncolni! ünnep első napján! De mit! ott egye a fene a papokat, a hun egy kicsirázott, szakadjon rájuk az ég, meg egy darab isten!...

Ez a tónus az, a mi az egész életükben uralkodik, s ami megtermette a rettenetes bajt.

Beszögezték a kaput? hát persze hogy beszögezték! Hogyne szegezték vóna, mer még a császár se jön be ott fizetés nélkül! Próbálja meg! Míg a koronát le nem teszi! De még be se néz oda korona nélkül senki! [*]

Ha jött volna egy bölcs ember, a ki megmagyarázza nekik milyen veszély fenyegeti őket, ugyan ki hallgatott volna rá a bortól, kedvtől és mesterségesen eldurvított magaerejétől elvadult nép közül? Senki.

- De barátom mindenki odaég, ha beszegezik a kaput!

- Égjen, de pénz nélkül nem jön be senki.

- De nem az ég oda, a ki nem fizet, hanem maguk, a kik fizetnek.

- Ég az isten! Sose égett még oda senki.

Azzal ott hagyja a bölcs embert ez az egy is; mert mind csak a maga feje után okos, s csak arra hallgat, a mit a falu mond! A faluban pedig a "magyaros keménység" a divat s még a lányok is olyanok akarnak lenni. Más ma ezekre nem hat, csak a falu, se szép szóval, se rosszal; a jó tanácsra siket, a paranccsal szemben dacol. Megjárná a szolgabíró, ha az önérzetüket nem akarva bántani, a szívükre próbálna hatni! Szív nincs! Parancs? Annak pedig visszaüt! Hiszen csak ne engedték volna meg, hogy bált tartsanak abban a csűrben, lett volna olyan kis forradalom, hogy a csendőrség se bírt volna velük vérfürdő nélkül.

Rossz petróleumlámpát és lampiont hozott a kultúra, a melyben bizakodva ötszázan mertek máglyára állani. Mert míg fáklyával világítottak, addig bizony nem táncolt csűrben senki éjszaka!

Ennek a "magyaros keménységnek" adták bizonyságát a környékbeli falvak, mikor másnap megtartották a táncmulatságot. A lapok felháborodva írták Komlódtótfaluról, hogy másnap táncolt. Látszik, hogy aki írta, nem ismeri ezt a népet. persze, hogy táncolt, hát Budapesten nem tartottak meg valami bált a miatt, mert elsüllyedt egy hajó valahol háromezer utassal, vagy mert Messina romokban hevert? Komlódtótfalutól Ököritó csaknem olyan messzi van, mint Budapesttől Messina! Azok nem szomszéd falvak, közbe esik Szamosbecs, Sima, Tatárfalva, Sályi, Szamosujlak, Porcsalma s ez a hat falu úgy elválasztja őket egymástól, hogy bár két-három óra járás az egész távolság szekéren, mégis elegen vannak Tótfaluban, a kik sohasem voltak életükben Ököritón s annyit tudnak róla, hogy az ököritóiak náluk mennek keresztül Szatmárra.

S ennek a magyaros keménységnek az ököritói szerencsétlenek akkor adták legfőbb bizonyságát, mikor meglátta az eszeveszetten, durván, nagy erővel táncoló tömeg azt a felfutó tűzcsíkot; a mely a fellobbant lámpából szikrázott a száraz lombokon a tetőig.

Ebben a pillanatban teljesen elvesztette az az ötszáz emberi lény mindazt a kultúrát, a mi a sok ezeréves szellemi művelődésből rájuk jutott. Fenevadakká változtak, nemcsak a rémület hatása alatt, de azért mert arra voltak ők mintegy ránevelve, hogy ebben a percben nyers állatokká legyenek. A táncoslegény ököllel ütötte el a lányt, ordítva vágott előre s egy másodperc alatt földre voltak tiporva az elől állók, a kik az út sodrába állottak s nem a kapu felé rohanókéban. És senki sem ért a kapuhoz, hanem bent két lépésre attól eleven máglya nőtt az önmagukat tönkretevő boldogtalanokból. A jelenlevő emberi erőnek semmi része sem használódott el a kapu kitörésére s a hirtelen lecsapó füstben és tűzben a legparányibb emberi ész és akarat nélkül mintegy szétrobbanva sült ki az emberi testekbe töltött energia. Alig, alig néhányan mentek ki a nyitva levő kis ajtón, s jellemző, hogy volt legény, aki kívülről, tehát a szabad ég alól, tiszta ésszel tört be, s így az emberhalom alól ki tudta vonszolni húgát s épségben vitte ki a pokolból. Ellenben a többiek, a boldogtalan állatok ott vesztek, mintha csak nem is az isten képére teremtett lények lettek volna, hanem kosok és bárányok a tűzben. És fölfelé meredt a karjuk és a szemük s mikor annyira nőtt az emberhegy, hogy elérték róla a valami három méter magasságban levő nyílást a csűr falán, azon ugráltak ki az égő emberek s így megmenekültek mintegy százan. És a letapodottak visszarángattak a kit tudtak s volt a kit egészen ketté szakasztottak.

*

És mi történt a tűz óta?

A nép, mint minden félcivilizált és erősen vallástalan nép, rettenetes apátiába süllyedt. Az égett emberek elbújtak és elmenekültek, mert jól ismerik az orvosaikat, akik barbár módra henteskednek s követelik az őket nagyon jogosan megillető s valójában igen kicsiny díjakat. De a parasztnak minden krajcár igen nagy pénz, még akkor is ha vásárol, hát még mikor csak az egészségét kell vele megfizetni. Nem is lehetett összeírni, hányan sebesültek meg, míg végre egy hét múlva híre ment és bizonyossá is lett előttük, hogy most ingyen gyógyítanak s ingyen adják az orvosságot. Az államnak valóban ingyen kellene adnia a népnek tanítót, orvost és ügyvédet.

Azonban nem csak a nép viselte magát paraszti állapotához illően, az urak is nagyon úri módon fogták fel a dolgukat. Csak az alispán és a főispán szerepét látni tisztán. Nagyon keményen lehetne megtámadni a magyar közigazgatást ennek a két úrnak a magaviseletét általánosítva. Az alispán lesürgönyzi a budapesti mentőegyesületet, amely felajánlotta a segítséget: "Szíves készségükért köszönetet mondva értesítem, hogy Ököritón egyéb munkálat nincsen mint háromszázon felüli hulla eltemetése." Ebben a pár sorban benne van a magyar úr gavallériája, hetvenkedése, oktalansága, s a hivatalra, a nép atyjának szerepére nem termett ember minden lelketlensége. Míg az alispán ezt a táviratot írta, minden bizonnyal ünnep utáni katzenjammerétől többet szenvedve, mint a szíve fájdalmától, azalatt száznál több ember ordított és nyöszörgött halál verítékkel kivert égett testtel... S az alispán csak egy hét múlva józanodott ki annyira, hogy a Mentőegyesület újabb ajánlkozására, elfogadta a segítségüket.

A magyar közigazgatást sokat szidják, pedig kívánni sem lehet jobb rendszert, mint a magyar vármegyék, hiszen ezek szabad és független emberekké teszik az egyes tisztviselőket. Ennél nagyobb áldást nem is lehet elképzelni, ha a tisztviselő rátermett a hivatalára. Az a legjobb hivatal, ahol az okos, becsületes és derék ember hadvezér lehet! Cselekedhet! S rögtön csatát nyerhet; nem kell a paragrafusok békóival küzdenie, s nem kell még a lélegzetvételre is felettes hatóságtól kérni három aláírással ellátott engedélyt. Ma már még a katonaságnál is megszűnt ez a szabad kéz. Talán utolsó tér, a hol meg van: a magyar közigazgatás. Szomorú volna, ha itt mint rendszer bizonyulna oktalannak és károsnak az emberi szabad akarat és szabad lélek számára biztosított cselekvési tér. Épen azért a vár megyei tisztviselők hivatali vétkeit csak egy szempontból kellene vizsgálat alá bocsátani: rászületett vezérhez méltó volt-e a működése, vagy nem? Ha nem, akkor menthetetlenül s azonnal el kell bocsátani az embereket. Ezt a rendszert nem lehet más módon egészségesen fenn tartani.

Pedig a magyar népnek ilyen hatóságra volna szüksége, ez felelne meg a nép természetének s ezzel lehetne csak a magyar népet arra a színvonalra emelni, a melyre belső erejénél fogva joga van.

Ha felelős a magyar paraszt azért a durva és elmaradott és nyers lélekért, a melyet a legegyszerűbb megfigyeléssel meg lehet állapítani nála, százszorta jobban felelősek az összes felettes hatóságai, a mért nem képesek rájuk hatni s a lelkükben levő rendkívül nagy értékű anyagot igazi kultúrával kiművelni.

Az ököritói szerencsétlenségért felelős minden tanító, minden pap, minden szolgabíró, minden jegyző, s minden vármegyei hivatalnok, a kinek 1848. óta köze volt ehhez a faluhoz. Fel egészen a mai belügyminiszterig, ha ez nem vette tudomásul az alispán hirhedt táviratát. Csak a főispánok nem felelősek semmiért. A főispánt nem azért küldi le a kormány a megyékbe, mert felteszi róluk, hogy lelkük van s a megyének hasznára lesznek, hanem azért mert szép a nevük, mint egy lobogó és legalább is olyan daliák, mint a vármegyei hajdú: tehát nem dolgozni kell nekik, hanem reprezentálni! Ilyenformán Szatmár megyének most ideális főispánja van. S ez az úr két nevezetes dolgot jelentett ki: "addig nem megy le Ököritóra, míg el nem temetik a halottakat, mert azt a látványt nem bírják ki az idegei", s hogy "Ököritón nincsen szükség segélyre, csak egy díszes emlékoszlopra."

Bizony, bizony, akárhová nézünk, az ököritói tűz világa mellett csak szomorú látni valók tűnnek szemünk elé.


[*] * Valaki, és pedig úri ember, a fiát akarta bent megkeresni, nem engedték be, míg nem fizet. Nem volt nála pénz, ami falun rendes dolog, - így menekült meg, mert épp abban a percben tőrt ki a tűz. S e miatt menekült meg a kis fia is, mert azt sem engedték be nézőnek, korona nélkűl.

 

LAST_UPDATED2
 
1989. április 15. PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 15. kedd, 09:01

Így emlékezett Anglia a negyedszázados történelmi tragédiára

1989. április 15. mindig gyászbetűs napja lesz az angol labdarúgásnak: ma huszonöt éve a sheffieldi Hillsboroughban 96 szurkoló vesztette életét a Liverpool–Nottingham Forest FA-kupa-elődöntőn, 766-an pedig megsérültek a tömegkatasztrófában.

Megemlékezés a 96 áldozatra (Fotó: Action Images)

 

A mai napig a Hillsborough Nagy-Britannia legnagyobb futballkatasztrófája, a tragédia következményei pedig alapjában változtatták meg a szigetországi labdarúgást – a stadionokból ezt követően tűntek el az állóhelyek és a kerítések. A tragédia utáni Taylor-jelentés a rendőrség felkészületlenségét és hibáit jelölte meg a katasztrófa fő okaként, a jelentését 2012-ben publikáló független vizsgálóbizottság pedig kimondta, a Liverpool-szurkolók semmiben nem voltak felelősek, a katasztrófát az elégtelen biztonsági intézkedések és a nem megfelelő rendőri munka idézte elő.

A hétvégén Anglia-szerte hétperces csúszással és gyászszünettel kezdődtek a mérkőzések (a Liverpool–Nottingham meccs a 6. percben szakadt félbe, minden pályán a 6. és a 7. perc között volt a megemlékezés). A Sheffield Wednesday átalakította stadionját a negyedszázados megemlékezésre: a Hillsborough kék székei közé 96 fehéret tettek be vörös rózsákkal, emlékül az elhunytaknak. A városi rivális Everton emléket emel a Goodison Parkban az életüket vesztett Liverpool-drukkereknek. Az anfieldi hivatalos emlékceremóniára 26 000 drukkert várnak, Brendan Rodgers, a Liverpool, és Roberto Martínez, az Everton menedzsere is szerepet kap.

Rendőr jön félbeszakítani a meccset a Hillsboroughban (Fotó: Action Images)
A szurkolók a pályára menekültek a pokollá vált szektorokból (Fotó: Action Images)

 

A szurkolók a pályára menekültek a pokollá vált szektorokból (Fotó: Action Images)
Emlék az Anfielden a tragédia után (Fotó: Action Images)
Ez pedig már a jelen: emlékezik az Everton és a Liverpool ificsapata (Fotó: Action Images)
Sálak az Anfielden: szerte Európából jöttek szurkolók emlékezni (Fotó: Action Images)
Liverpooli élőkép (Fotó: Action Images)
Fekete karszalag az Everton játékosán (Fotó: Action Images)

96 fehér szék a Hillsboroughban (Fotó: Action Images)

Hillsborough (1989–2014)

 

 
Gyerekdal '56 PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 15. kedd, 06:26

1956-os-forradalom

GYEREKDAL

 

ALBUM: (1990) ÚJ DALOK

 

I.

D                                             G              D

Gyertya gyulladt, tűzhelyünkben pattogott a láng
D                               G                 D

És bezúzott ablakunkra papírt tett apánk.

D                                         G                  D
Gyertyafényben vígan ültünk, míg a krumpli főtt

D                                  G                    D
S hahotázva elfeküdtünk, ha egy tank belőtt.
I.
Sose halunk, úgy éreztük, ha egy tank belőtt.
Kijárási tilalom volt és a krumpli főtt.
Hogy túlélünk mindent mindig, úgy éreztük ott.
Kár, hogy sorsom íly' szép estét többet nem adott.
II.

D           G
Élveztük gyerekmódra,

D                G
Milyen véres ez a móka.

D
Hogy lőnek miránk!

D              G
Az oroszok kivonultak,

D                G
Visszajöttek és belőttek.

A

Gyerekként kinevettünk a nagy halált!

II.

Elhittük gyerekmódra,

Hogy egy angyal virradóra

Tesz majd egy csodát.

Ha-ho-hó, majd ENSZ-csapattal,

Kék sisakkal jön egy angyal

Hoz édes tejkonzervet és megáld.

I.

Ránevettem, míg dörögve ablakon bejött,

Nem ismertem a halálom, élveztem hát őt.

Krumplit ettünk s földre dőltünk, ha egy tank belőtt.

Halhatatlan korszakomban nem ismertem őt.

I.

Halhatatlan módra ránevettem a konyhakőről én.

Hisz' kék sisakban megvéd egy angyal, itt ülök ölén.

Mert én a halálom olyannak várom; szebb legyen és nem ilyen.

Hozza azt karddal majd egy ENSZ-angyal, mert kijár ez nekem.

II.

Nem lehet ilyen durva,

Az ablakon bezúdulva;

Kérek más halált!

Szebbet mely, mint egy angyal

ENSZ-küldöttként kék sisakkal

Hoz édes tejkonzervet és megáld.

I.

Hogy túlélek mindent mindig, úgy éreztem ott.

Kár, hogy sorsom íly' szép estét többet nem adott.

Más esték járnak és a halálnak azóta más arca lett.

Sem orosz tankkal, sem ENSZ sisakkal; egészen másképp ijeszt.

Sem orosz tankkal, sem ENSZ sisakkal; egészen másképp ijeszt...

https://www.youtube.com/watch?v=kK1iPwjS_Fg

1956foto

 
Magyar írók levele - 1957. PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 15. kedd, 06:39

Jóna Dávid – Az ENSZ-nek írt levél kapcsán (1957)

az „ÉS” lakkozta bábuk vére,
az Isten szerelmére,
miért kellett?

irodalmunk mély, bús éke
lesz a tüdő nehezéke,
nincs más Pilinszky helyett!

Déry Tibor, Zelk Zoltán, Háy Gyula börtönben,
benn van még 56’ a leszakadt körmökben,
a sírokban, a romokban, a fájdalmakban,
a suttogásokban, a motyogásokban
és mégis ott sorakoznak a közös táncban,
itt mindenki szem a láncban;
a nagy árulás sok kis muszájból hímzett,
ha az utókor fel is böfögi, a hatalomnak ízlett.

a szilánkjaira, atomjaira hulló bizalom,
vívódik bennem: az adom, s a nem adom…
olvasom mohón a neten:
251-en aláírták, többségük Szigligeten…

Tamási Áron, Németh László és Weörös is fáj,
Örkény, Kodolányi, Váci Mihály,
Simon István, Passuth, Nagy László, Devecseri,
Reményik Zsigmond és kitűnő Tóth Eszter, 
- de vajon miért kellett ez neki?

nem ők az áldozatok, hanem én!
a becsapottnak nehezére esik a vád,
hajolgat egy darabig, míg el nem törik a nád. 

ér az valamit, ha megbocsájtok?
ha az élőknek a szentpáli utat felajánlom?
mikor elveszik egy álmom…
a királynő belehal a sakkba,
könnyezésig nézünk a napba,
s szégyenkezünk a 251 helyett,
de újra csak fel morajlik bennem, miért kellett?

a feloldozáshoz a lélek kevés,
a tudat kényszereket tépne szét,
s képzeletben könnyek közt kezdi szerkeszteni
az árulások történetének kiegészítő kötetét…

lóhalálában mit látsz egy ló halálában mást, 
mint törvényszerűséget,
a halálban csak az elkerülhetetlen véget,
a lényeghez több kell, meg kell állni…
a pillanatot kell várni,
ott dől el minden,
mit adott tehetségként az Isten,
s mit bízott döntésként ránk,
utána szerintem nem segít az ezer miatyánk…

egy mondat a zsarnokságról,
majd egy aláírás, egy kiállás mellette,
hitvány az a zseb.
menekülés fej vesztve…(!)
de vajon mit találok a hitelvesztett sorokban,
„légydög a borodban”,
így fertőződik ötven év után a seb.

most azt érzem, hogy olyan kevés marad istenigazából… Isten igazából.

A mosonmagyaróvári sortűz áldozatai, 1956.

*

illyes and nl
Mi történt?




Az Irodalmi Tanács kezdeményezésére a magyar írók a következő nyilatkozatban tiltakoztak az ENSZ ötös bizottsága jelentésének tárgyalása ellen:

Mélyen átérezve azt a felelősséget, amelyet hivatásunk, a nemzeti közvélemény formálásában betöltött szerepünk ránk ró, egyben általános emberi felelősségünk tudatában is, felemeljük tiltakozó szavunkat az ellen, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlése a magyarországi események ügyét napirendre tűzze. Szeretnénk, ha eljutna hangunk mindazokhoz, akik a világban barátainknak nevezik magukat, elsősorban minden nemzetbéli írótársainkhoz. Bízunk benne, hogy megértik aggodalmunkat és magukévá teszik követelésünket.

Egyek vagyunk ezzel a néppel, ismerjük lelkének minden rezdülését. Tudjuk és hirdetjük: a magyar nép nem akart és nem akar ellenforradalmat, itt csak elenyésző kisebbség kívánja vissza a régi rendet. A történelmi és társadalmi körülmények tragikus találkozása folytán 1956. október 23-án mégis az események olyan sorozata indult el Budapesten, amelynek fordulatain már sem a józan politikai belátás, sem a kezdeti résztvevők jelentős részének becsületes szándéka nem tudott többé úrrá lenni. Illetéktelen és ellenséges imperialista beavatkozásnak sem volt csekély része benne, hogy a fasizmus minden üledéke felkavarodott és néhány napra az 1920-as fehérterrorra emlékeztető állapotokat teremtett. Valamennyi irodalmi irányzatot és a magyar közvélemény legkülönfélébb árnyalatát képviseljük, a részletkérdések egész sorában, még néhány lényeges kérdésben is vitában állunk egymással; egyet azonban ma már világosan látunk: a forradalmi munkás-paraszt kormány fellépése és a szovjet csapatok segítségül hívása az egyre jobban kibontakozó véres ellenforradalom veszélyét hárította el országunk felől.

Nem mindannyian értettük akkoriban ennek a lépésnek szükségszerűségét és jelentőségét. Kételyeinket, gondjainkat, fenntartásainkat tükrözte sokunknak állásfoglalása. Azóta egyre inkább megtanultuk becsülni mindazokat, akik a megzavarodott közvélemény sodrásával szembe mertek szállni, akik megmentették a dolgozó nép hazáját a társadalmi visszazuhanástól, a polgárháborútól, talán a még rettentőbb csapástól, a háborútól. Lehetnek közülünk egyeseknek még komoly fenntartásaik belpolitikai kérdésekben, a szocialista építés módszerei dolgában, de mint hazafiak, mint a Magyar Népköztársaság hű polgárai, valamennyien minden erőnkkel segíteni akarjuk a társadalmi és gazdasági helyzet megszilárdulását, a kulturális élet felpezsdülését, a közbizalom megerősödését és minden eredmény, amit e téren elértünk, minden jel, ami ennek a folyamatnak egészségét és erejét mutatja, egyformán mindannyiunk örömére van. Így érez ma nálunk a nemzet többsége és java.

Kinek az érdeke, hogy a sebeket újra feltépjék? A mi hazánknak, ennek a nehéz történelmi sorsot viselt kis népünknek bizonyára nem. Lehetetlenség volna nem látnunk az ízléstelen hangulatkeltés hátterében a valódi szándékokat, a tőkés hatalmak politikai játékát. Fel akarják szítani a legbarbárabb ellenforradalmi erők lohadó kedvét, fel akarják korbácsolni ismét a már megnyugvó közvéleményt idehaza; fenn akarják tartani, fokozni akarják a feszültséget a nemzetközi politikában. Mi ezzel nem értünk egyet. És különösen nem érthetünk egyet azzal, hogy bárki az ügyvédünk talárjában csúfolja meg, torzítsa komédiává azt a tragédiát, amely minket ért.

Aki barátunk, ezt nem helyeselheti! Aki barátunk, az gyógyít és nem sebeket tép rajtunk! Kis nép vagyunk, de történelmi szerepünk és az a hivatás, amelyet az emberiség szolgálatában vállalunk, feljogosít rá, hogy odakiáltsuk: mi nem vagyunk senkinek politikai cégére, nem leszünk játékszer tisztátalan kezekben, nem leszünk a nemzetközi élet botrányköve!

Akadnak, tudjuk magyar írók, akik másként beszélnek. Ránk hivatkoznak, szót kell tehát erről is ejteni. A néppel érző magyar írók útja a múltban keservesen nehéz volt; és ma sem könnyű vállalni részünket egy új rendért vajúdó társadalomban. De mi nem tudnánk más sorsot vállalni. És bizonyosak vagyunk benne, hogy nem lesz kevésbé dicsőséges, mint amilyen nehéz. Aki azonban megfutott, az hallgasson, mert ha szól, szava csak a renegáté lehet. S a népnek, amellyel sorsközösséget vállalni nem mert, árulója is lesz szavával.

Ezt a világ minden írója, ezt minden hazafi megérti.

Végezetül pedig: mi fontos nemzetközi fórumnak tarjuk az Egyesült Nemzetek Szervezetét. Tiszteljük, mint amelynek hivatása, hogy a népek sok közös gondjának, egymásra találásának, a békés egymás mellett élésnek műhelye legyen. Szeretnénk tisztelni ezután is! Örültünk, amikor hazánk a szervezet tagja lett: szeretnénk örülni ezután is.

Világ írói, világ népeinek tiszta szándékú értelmisége!

A nemzetek kölcsönös megbecsüléséért, sokat szenvedett hazánkért, a magatok emberségéért, az Egyesült Nemzetek Szervezete becsületéért tiltakozzatok velünk.

Abódy Béla, András László, Alpári Pál, Aranyossy Magda, Aranyossy Pál, Asztalos Sándor, Ács Kató, Bakó József, Baráth Endre, Barabás Tibor, Balázs Anna, Balázs Sándor, Barta Lajos, Bartáné Szucsich Mária, Bába Mihály, Bárány Tamás, Benjámin László, Benamy Sándor, Békés Virág, Beczássy Judit, Bihari Klára, Boldizsár Iván, Bogáti Péter, Bónyi Adorján, Borsi Darázs József, Bölöni György, Bródy Lili.

Csanádi Imre, Cseres Tibor, Csepeli Szabó Béla, Csetényi Erzsébet, Czibor János, Csohány Gabriella, Csoóri Sándor, Csuka Zoltán, Csurka Péter, Dallos Sándor, Darázs Endre, Darvas József, Devecseri Gábor, Dénes Zsófia, Diószegi András, Dobozy Imre, Egri Lajos, Elbert János, Endrődy János, Erdei Sándor, Erdélyi József, Erdos László, Erdődi János, Falu Tamás, Felkai Ferenc, Fejes Endre, Fekete Lajos, Fehér Klára, Féja Géza, Fábián Zoltán, Földes Imre, Földes Mihály, Fodor József, Földes Péter, Földessy Gyula, Földeák János, Füst Milán, Fülöp János, Füsi József, Fazekas Anna.

Galsai Pongrác, Gerő János, Gellért György, Gábor György, Gellért Oszkár, Gergely Sándor, Gergely Márta, Gergely Viola, Gera György, Gereblyés László, Goda Gábor, K. Grandpierre Emil, Gyetvai János, Gyagyovszky Emil, Gyárfás Miklós, Györe Imre, Győri Dezső, Hazai Józsefné, Hamvas H. Sándor, Hajnal Gábor, Hajnal Anna, Hámos György, Hárs György, Hegedüs Géza, Hegedűs Zoltán, Hegedűs Bitte Dániel, Hollós Korvin Lajos, Hubai Miklós, Hunyadi József, Illés Lajos, Illés Jenő, Illés Endre, Illés Béla, Illyés Gyula, Imecs Béla, Jankovich Ferenc, Jánosy István, Jászberényi József, Jobbágy Károly, József Farkas, Juhász Ferenc.

Kardos László, Karinthy Ferenc, Katkó István, Kamjén István, Kassák Lajos, Kárpáthi Aurél, Keszthelyi Zoltán, Keszi Imre, Kelemen Sándor, Képes Géza, Király István, Kis Károly, Kis Ferenc, E. Kovács Kálmán, Koroda Miklós, Kodolányi János, Kolozsvári Endre, Kónya Lajos, Komlós Aladár, Kosztolányi Dezsőné, Kopré József, Komjáthy István, Kopányi György, Körössényi János, Kőszegi Imre, Ladányi Mihály, László Gyula, Láng György, Lányi Sarolta, Lengyel József, Ligeti Vilma, Lőrinc Loránd, Lukács Imre.

Major Ottó, Madarász Emil, Mándi Éva, Máriássy Judit, Mária Béla, Máté György, Molnár Gábor, Molnár Géza, Mollináry Gizella, Moldvai Győző, Morvay Gyula, Mesterházi Lajos, Murányi Kovács Endre, Nagy László, Nagy Péter, B. Nagy László, Nagy Sándor, Nádass József, Nemes László, Németh László, Nyárádi Gábor, Nyíri Tibor, Oláh László, Oravetz Paula, Osváth Zsuzsa, Örkény István, Örvös Lajos, Palasovszky Ödön, Palotai Boris, Palotai Erzsi, Papp László, Passuth László, Pándi Pál, Pákozdi Ferenc, W. Petrolay Margit, Peterdi Andor, Pilinszky János, Pintér József, Polgár István.

Rajcsányi Károly, F. Rácz Kálmán, Reményik Zsigmond, Reményi Béla, Rideg Sándor, Román György, Rónai Mihály András, Rubinyi Mózes, Sarkadi Imre, Sándor Kálmán, Ságodi József, Sándor Iván, Sinka István, Simon Lajos, Sőtér István, Sós Endre, Soós Magda, Somlyó György, Sólyom László, Simon István, Sipos Gyula, Szabó Pál, Szabó Lőrinc, Szabolcsi Miklós, Szamos Rudolf, Szalatnai Rezső, Szakasits Árpád, Szentiványi Kálmán, Szécsi Margit, Szekula Jenő, Szenczei László, Szeberényi Lehel, Szánthó György, Szinetár György, Szinnai Tivadar, Szüdi György, Szűcs László István, Szőnyi Sándor, Szomráki Sándor.

Tabi László, Tamási Áron, Tamási Lajos, Takács Tibor, Tóth László, Tóth Eszter, Toldalagi Pál, Tolnai Gábor, Török Sándor, Thury Zsuzsa, Tuba Károly, Timár György, Trencsényi-Waldapfel Imre, Thurzó Gábor, Telekes Béla, Ungvári Tamás, Urbán Ernő, Urbán Eszter, Vaád Ferenc, Vas István, Várkonyi Nagy Béla, Váci Mihály, Várnai Zseni, Vázsonyi Endre, Veres Péter, Vértes György, Vészi Endre, Vitányi János, Vihar Béla, Viktor János, Waldapfel József, Weöres Sándor.

Szabó Lőrinc

Miután szeptember elején érte küldött írószövetségi autóval felhozták balatonozós útjáról Budapestre aláírta írótársai mentése érdekében, a felesége és leánya emlékezése szerint számára nagy fájdalmat okozó A magyar írók tiltakozása az ENSZ ötös-bizottsági jelentés közgyűlési tárgyalása ellen című nyilatkozatot, melyet a Magyar Nemzet szeptember 8-i, majd az Élet és Irodalom szeptember 15-i számában tettek közzé.


Karátson Endre így emlékezik: " ...az íróknak azt a siralmas nyilatkozatát ... kéjjel ismertették velünk, és az nagyon- nagyon rossz volt, egyszerűen iszonytató. Pláne nekünk, akik még majdnem gyerekek voltunk, és a magyar írókra, mint lángoszlopokra néztünk fel. Nem értettük, hogy miért teszik, az akasztásokat nem hiszem, hogy különösebben befolyásolták volna ezzel, azt meg végképp nem értettük, miért volna olyan nagy baj, ha még egy-két írót becsuknak esetleg... Megrendítő volt, iszonyú bukás, és én a mai napig úgy érzem, hogy valamiképp ebben a bukásban élünk... Ez engem akkor - odabent a Fo utcában - annyira összetört, hogy komolyan úgy éreztem: ezen a nyelven ezentúl csak hazudni lehet, nem érdemes rajta soha többé semmit sem írni."


„Nem az a szabadság, hogy azt teheted, amit akarsz,
hanem, hogy nem kell megtenned, amit nem akarsz!”

Rousseau

 


És akik nem írták alá:
Áprily Lajos, Benedek Marcell, Berda József, Fekete István, Jékely Zoltán, Hamvas Béla, Kálnoky László, Mándy Iván, Mészöly Mikós, Nemes Nagy Ágnes, Rónay György, Ottlik Géza, Sánta Ferenc, Szabó Magda, Szentkuthy Miklós, Tatay Sándor, Tersánszky Józsi Jenő, Zelk Zoltán.


*

Dokumentumok az ENSZ 1956-os Különbizottságának tevékenységéről

http://w3.osaarchivum.org/index.php?option=com_content&view=article&id=1543&Itemid=1517&lang=hu

 

Fájl:PovlBangJensen Corvin1.jpg

http://hvg.hu/kultura/20051028nagyandras_bangjensen

 
<< Első < Előző 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60 Következő > Utolsó >>