Payday Loans

Keresés

Boldog-boldogtalan magyarok édenkertjei és poklai

bruegel_pieter_icarus_-_hi_res

Tisztelt ifjú és szépkorú olvasók!

Mindenkit üdvözlök, aki jóhiszeműen a honlapra "tévedt",

s csak remélni merem, hogy visszatérő vendég lesz nálunk.

Elég vonzónak találja az ingyenes és bő szellemi kínálatot,

és lesz elegendő, elég nagy lelki bátorsága szembenézni

jobbítandó önmagával és a pusztuló nemzet sorskérdéseivel...

diogenesz_m_3

Üdvözlettel: Nagy Jenő (1952-)

Elérhetőségem: Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.


ferenczy krtnc


Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?

Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.

Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?

Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt.

 

Vörösmarty Mihály

Gondolatok a könyvtárban


ablak olvas erotika

MÉDIUMAJÁNLAT:

Álmos Király Televízió

hiszek_egy_istenben

 



A költészet napja PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 11. péntek, 07:17
pegazus
A MÁRIA RÁDIÓ AJÁNLATAI
Versek
A Szent család megmenekülése - Kóka Rozália gyűjtése
Ady Endre - A mesebeli János
Ady Endre - Az Úr érkezése
Ady Endre - Ifjú szívekben élek
Ady Endre - Karácsony
Ady Endre - Kétkedö magyar lelkem
Ady Endre - Láttam rejtett törvényed
Ady Endre - Volt egy Jézus
Albert Camus - A magyarok vére
Áldozatok neveinek felsorolása (Salgótarján-Mosonmagyaróvár)
Áprili Lajos - Menedék
Babits Mihály - Balázsolás
Babits Mihály - Jónás imája
Bartis Ferenc - És mégis élünk
Bartis Ferenc - És mégis élünk
Bella István - Arccal a földnek
Benjámin László - Elesettek
Bódás János - A karácsonyi Jézushoz
Csoóri Sándor - Anyám fekete rózsa
Dsida Jenö - Húsvéti ének az üres sziklasír mellett
Dsida Jenö - Húsvétvárás
Dsida Jenö - Nagycsütörtök
Dudka Ákos - Ember és magyar
Fodor András - Pünkösd
Fónai Jenő - Titokban szóljatok harangok (részlet)
Füst Milán - Zokogni szeretnék
Gérecz Attila - 1955. Halottak napján
Gérecz Attila - Az ítélet
Gérecz Attila - Daróc a szürkéhez
Gérecz Attila - Karácsonyi ének a börtönben
Heltai Jenő - Levél a miniszterelnökhöz
Heltai Jenő - Levél az ifjúsághoz
Jankovics Ferenc - Forradalom (részlet)
Jézus és a Fenyő - Kóka Rozália gyűjtése
Jobbágy Károly - A rádió mellett
József Attila - Az Isten itt állt a hátam mögött
József Attila - Betlehemi Királyok
József Attila - Isten
József Attila - Isten
József Attila - Istenem
Juhász Gyula - Betlehemes Ének
Kabdebó Tamás - Memento Libertatem
Kannás Alajos - Hazám (részletek)
Kapisztrán Szent János beszéde a zimonyi táborba
Kárpáti Kamil - A szabadsághoz
Kassák Lajos - Az áruló
Képes Géza - Tankparádé
Kosztolányi D. - Hajnali részegség
Kölcsey Ferenc - Himnusz
Krassó György - Májusi Hajnal
Márai Sándor - Mennyből az angyal
Mécs László - A legutolsó magyar úr
Mécs László - Tavaszi zsoltár
Nagy László - Adjon az Isten
Nedeczky - A sas halála
Obersovszky Gyula - Kik vagytok ti?
Örkény István - Fohász Budapestért
Parancs János - Mégis
Petöfi Sándor levele Arany Jánoshoz
Pilinszky János - A lator sóhaja
Pilinszky János - Címerem
Pilinszky János - Elég
Pilinszky János - Harmadnapon
Rakovszki József - Dudás József halálára
Rónay Gábor - Kút
Rónay György - Betlehem
Rónay György - Feketerigó
Sík Sándor - A magam módján
Sík Sándor - Az Isten fiatal
Sík Sándor - Erdö szélén estvé lettem
Sík Sándor - Isten áprilisa
Sík Sándor - Ments meg Uram
Sík Sándor - Mindenható Úristen
Sík Sándor - Mint a Mátra
Sík Sándor - Primicia
Sík Sándor - Rózsakoszorú
Sík Sándor - Úrfelmutatás
Simon István - Húsvéti körmenet
Sinka István - Üdv néked ifjúság
Szabó Lörinc - Ünnep
Szabó Magda - Karácsony
Tamási Lajos - Piros a vér a pesti utcán
Tollas Tibor - Mindszenty
Tótfalusy István - Karácsonyi Leoninusok
Tóth Árpád - Isten oltó-kése
Tóth Bálint - Magyar litánia
Vas István - A Teremtőhöz
Vasadi Péter - Panasz
Vörösmarty Mihály - Szózat
Wass Albert - Barabás
Wass Albert - Én és az Isten
Wass Albert - Feltámadás
Wass Albert - Hontalanság hitvallása
Wass Albert - Hová Uram, hová vezet az utunk?
Wass Albert - Ki a magyar
Wass Albert - Március
Wass Albert - Volt egyszer egy ember
Weöres Sándor - Az idök folyama
Weöres Sándor - Zsoltár
Zelk Zoltán - Tegnap

 
A szívben még megvan... PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 11. péntek, 05:56

sír a szemem hull a könnyem

sír a szemem hull a könnyem

jaj de nagyon fáj a szívem

jaj de nagyon fáj a szívem

 

fáj fáj fáj de mit tudsz tenni

fáj fáj fáj de mit tudsz tenni

mikor ennek így kell lenni

mikor ennek így kell lenni

 

idegenek jövevények

idegenek jövevények

hagyjátok hogy én is éljek

hagyjátok hogy én is éljek

 

mert ha köztetek nem élhetek

ha köztetek nem élhetek

jaj de bajos az életem

jaj de bajos az életem

A szívben még megvan...

- Portré Zerkula János gyimesi pímásról

Magyar dokumentumfilm, 52 perc, 1994 

"A szívben még megvan"

Halmos Béla és Szomjas György dokumentumfilmje.

Zerkula János

a Romániában élő egyik magyar népcsoport,

a gyimesi csángók kiváló cigányprímása,

a klasszikus népzene egyik utolsó képviselője volt.

A vak muzsikus

egy ötödik (rezonáns) húrral felszerelt hegedűn játszott,

és hozzá énekelt is.

A kéttagú zenekarban

a prímás felesége, Fikó Regina játszott még ütőgardonon.

A portréfilm elsősorban a különleges hangzású,

archaikus gyimesi zene és táncok bemutatására törekszik.

Emellett a Gyimes-völgy táji szépségét

és az ott élő emberek életkörülményeit is érzékéltető

film keretét Zerkula

történelmi és néprajzi szempontból is érdekes

élettörténete adja,

amit a prímás élvezetesen, gyönyörű magyarsággal mond el.

 

https://www.youtube.com/watch?v=vaewuEn7USg

Újrakezdések Zerkula Gyuri bácsival

Tudod – mondta –, az embernek néha mindent újra kell kezdeni. Sokszor megtörténik. Nem azért, mert jó, vagy rossz. Így hozza az élet. Arcán ott az élet nyoma, de a szeme fiatalos és mosolygós. Helytállni, megmaradni, itt maradni, életben maradni egy élhetetlen világban, értéket őrizni és tovább adni. Tanulni és tanítani. Zerkula Gyuri bácsival, a prímásdinasztia legidősebb tagjával beszélgettünk. 

– Kezdjük a legelején...


– 1950. szeptember 28-án születtem Csíkszeredában. Már akkor nem indultam jól, mert császárolni kellett édesnyámat. Gyimesközéplokon nőttem föl. Édesapám, édesanyám zenészek voltak. A csángó zene kéthangszeres: a hegedű és a gardon. Ők ketten muzsikáltak mindig. Édesapám édesapja is zenész volt, édesanyám édesapja is az volt. Úgyhogy én ebben a közegben éltem a gyermekkoromat, és nem tudom a sorsnak megköszönni, hogy így nőttem fel, mert valahogy rámragadt a zene, a gyönyörű, autentikus gyimesi népzene, ami egész életemen végigkisért. Ötödikes koromtól tanultam hegedülni. Csíkszeredában akkor még nem volt zeneiskola, csak Marosvásárhelyen. El akartak vinni a zeneiskolába, de kistermetű is voltam, egyedüli gyerek is voltam, nem engedtek a szüleim. Így Csíkszeredában a kicsi Nagy Géza bácsi zenetanár tanított hegedülni.

– De közbejött a zongora is…


– Másfél évet jártam tanulni, úgy, hogy a délutáni 4-es buszra felültem, fél öttől fél hatig volt az órám, s a fél hatos autóbusszal mentem haza Gyimesbe. Másfél év után megváltozott az órarendem, kellett várjak egy órát a másik autóbuszra. A gimnázium alagsorában volt egy fekete zongora, az volt Gál Árpádnak – Isten nyugtassa – a zongorája. Nagyszerű zenész és zeneszerző ember volt, több hangszeren játszott. Amíg én vártam az autóbuszra, lementem az alagsorba és pittyegtettem mindig egy kicsit. Nem sokáig, mert Árpi bácsi fölfedezte, hogy nekem tetszik a hangszer, megkérdezte, hogy szeretem-e? Mondtam, hogy igen. Adott egy Cerny-kottát, megmutatta az F-kulcsot, s én kezdtem gyakorolni. Egy hónap után, amikor apám jött fizetni Géza bácsihoz, Géza bácsi azt mondta, hogy „ne nekem fizess, hanem Árpinak, mert a gyerek nem hegedül, nem gyakorol semmit a hegedűvel, és a tetejébe még zongorázik.” Apám lejött, meghallgatta – Gyimesben nem volt zongora –, és nem tudtuk, hogy mi legyen, hogy legyen. Közben aztán a plébános, Tóth András megengedte, hogy a plébánián a harmóniumon gyakorolgassak. De jártam továbbra is Csíkszeredába zongora órákra. Hetedik osztályos koromtól én helyettesítettem a kántort, még a szomszéd falu kántorát is. A középloki kántor végzett ember volt, a felsőloki pedig nem, és volt úgy, hogy sokszor kellett helyettesítenem. Nagyon örvendtek az emberek, igyekeztem is, Bachot játszottam, ismertem a miserendet, szerettek.


Hirdetés

 


– Milyen a Gyimesekben gyereknek lenni?


– Gyönyörű. Zenész család, rokonság. Anyámék hárman voltak testvérek, apámék négyen. Összejártunk ünnepeken, disznóvágáskor, gyűjtéskor együtt voltunk, építkezéseket együtt csináltuk, mikor kinek mi kellett. Mindent együtt végzett a család. Kaszálni már hamar megtanultam. Azt mondta valaki, hogy németül tanulni, halászni és kaszálni gyermekkorban kell megtanulni. Német még ment valahogy, de halászni nem szerettem. Sokat jártam haza, segítettem gyűjteni. Apám amellett, hogy zenélt, gazdaságot tartott fenn.

– Mi következett Csíkszereda után?


– Úgy hozta a sors, hogy nyolcadik osztály elvégzése után, 1965-ben a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola kántorképzőjébe mentem. Ott magy szeretettel fogadtak. Az első év elvégzése után baj történt. 1966-ban nem kaptam tartózkodási engedélyt, mert az akkori iskolai felügyelő és a szekuritáté minden vizsgán ott volt nálunk, s a jó tanulókat igyekeztek más útra terelni. Azt akarták, hogy hagyjuk ott a kántorképzőt. Akinek jobb volt a jegye nyolcasnál, azt mind összeszedték. Ezért nem kaptam én tartózkodási engedélyt. Október 25-én reggel bevittek a szekuritátéra – 16 évesen –, és próbáltak rávenni, hogy írjak nyilatkozatot, miszerint én nem akarok többet ebbe az iskolába járni. Gyönyörű, ékes magyarsággal beszélő őrnagy volt a vallató tiszt. „Értsd meg kicsi fiam, ez neked jó lesz, Marosvásárhelyen a zeneiskolába folytatod majd a tanulmányaidat, én elrendezem, hogy felvegyenek”. Nem írtam alá a papírt, reggeltől ott tartottak délután fél ötig – de nem egyedül voltam, sokan voltunk, s külön hallgattak ki –, s akkor visszavittek az iskolába, s azt mondták, hogy lesz 5 percem, hogy Márton Áron püspök úrral beszéljek, aki ekkor még szobafogságban volt. Bementem a püspök úrhoz, ő tudta, hogy mi a helyzet. Azt mondta: „fiam, ne búsúlj, milhelyt lehet, visszajöhetsz, én ezt garantálom neked. Menj nyugodtan, Csíkcsatószegen a kántor katona, Csíkszentmiklóson is üresedés van, Nyújtódon a kántor nyugdíjba ment. Oda is mehetsz.” Megköszöntem, s eljöttem. Amikor bementem a hálóba, akkor már össze volt csomagolva mindenem, elcímezve Gyimesbe. Ennyi volt. Várt a szekus, adta a jegyet a kezembe, ültem fel a fél nyolcas vonatra, megvárta, míg felültem, s azzal mentem Gyimesbe.

– Váratlan „vendég” volt otthon, gondolom…


– Otthon már számítottak az érkezésemre, anélkül, hogy én jelezhettem volna. Édesapám már várt az állomáson, lámpával. „Ne búsulj, fiam” – mondta. Másnap a plébánosom, aki nyújtódi volt, mondta, hogy „mehetsz”. November elsejére ott voltam Nyújtódon. Tizenhat éves voltam. 1969 júniusában a püspök úr rám írt, hogy Borszéken július 26-án bérmálni fog. Kimentem oda, s a püspök úr odahozta a papírt: „ez lesz a ruhaszámod, jöhetsz vissza az iskolába”. 1972-ben végeztem a kántorképzőt.


– Hol sikerült elhelyezkednie?


– Csíkszeredában kezdtem el dolgozni a Tricotaj nevű ruhaüzemben. Kétkezi munkás voltam, hordtuk az árut, a fonalat, a kész árut. Közben bedolgoztam a Népi Együtteshez. Aztán december 30-án, a hivatalos román nemzeti ünnep napján csináltunk egy nagyon jó magyar műsort, katonabucsúztatóval. Népdalokat dolgoztam fel, Bartókot csempésztem bele (Este a székelyeknél), kászoni népdalokat. Kitűnő előadás volt. Nemsokára mentem ismét az együtteshez, s mondták, hogy „valamit kell csinálni, fiú, mert a szeku keresett, nem lesz ez így jó”. Nem volt mit csináljak, felkerestem Fekete Pista bácsit, aki a megyei parancsnoka volt a katonaságnak. Nagyon jól ismertem, jó barátom volt, szerette a táncot, a népzenét, szóval elmentem hozzá, s mondtam, hogy Pista bácsi, baj van. Azt mondja az öreg: „bolondok ezek, hát én is ott voltam az előadáson, nagyon jó volt az!” Sorozzon be katonának – mondtam. A velem egykorúak már leszerelt emberek voltak, sőt, volt akinek már családja is volt. Január 31-én be is vonultam, 1974 májusában szereltünk le.

– Kolozsvárra ment katonaság után. Mivel foglalkozott a kincses városban?


– Népdalgyűjtéssel. Persze nem volt hivatalos munkahely, nem is lett volna szabad csinálni, de voltak barátaim, együtt dolgoztunk és csináltuk. Addig, amíg a szeku észre nem vette. A megjelenés előtt lévő mezőségi-kalotaszegi népzenei gyűjtésünk a fiókba maradt. Filológusok, irodalmárok, történész, képzőművészek, jómagam pedig zenészként voltunk a csoportban. Győzködött a szeku, hogy miért nem megyünk a román folklórhoz dolgozni, né mennyi a fizetés, nekünk még prémiumot is adnak, ha odamegyünk. Nem mentünk. Viszont rengeteg magyarországi ismerős, barát vitte ki az összegyűjtött anyagainkat. Addig-addig, míg Kolozsvárról is haza kellett jönnöm. Jakab püspök úr jött bérmálni Székelyvéckére, üzente, hogy menjek el oda, mond majd valamit. El is mentem, s mondta, hogy jöjjek le Székelyudvarhelyre, mert kántor hiány van. Nem szívesen jöttem, mert előttem voltak itt osztálytársaim, ketten is, az egyik volt két hétig itt, a másik még két hónapig se. László Ignác főesperes kemény kezű volt. Katonatisztként szolgált az első világháborúban. De azért eljöttem, jelentkeztem. „Na, este gyere le fiam a barátok templomába, mise van”. Udvarhelyen akkor nem voltak barátok, az öreg végezte a misét (a szerzetes rendeket akkorra már államilag betiltották, a szerzetesek össze voltak gyűjtve Dés, Esztelnek, Déva környékére, nem beszélve a sok ezer szerzetesről, akiket munkatáborokba internáltak). A szentmise után azt mondta a főesperes úr, „na, kicsi fiam, jöhetsz”.

– Hogyan indultak az udvarhelyi évek?


– Augusztus 24-én jöttem vissza kántornak ide, januárig voltam kántor. Bizonyos okokból – kicsi is volt a fizetésem – átmentem vendéglőbe zongorázni egészen 1982–83-ig, akkor kerültünk a Fényes vendéglőbe a Kossuth utcába. Közben a Székelyudvarhelyi Népi Együttesben (a szakszervezetek együttese volt) besegítettem zenészként és népdalénekesként is. Nagyon sok szép élményem van. Fenntartottuk az együttest a változás után is, 1990-ben kimentünk Badenbe, Ausztriába a tánccsoporttal. Indulás előtt való este érkezett Gyimesből édesanyám, a fél órával később Firtosváraljáról anyósom. Soha életükbe annyi italt nekem nem töltött ez a két asszony, mint aznap este. Nem tudtam, hogy miért, aztán kimondták: nehogy kint maradjak Ausztriába. A feleségemnek sincs több testvére, én is egyedül vagyok gyerek. Mondták, hogy csak ránk számítanak, ne maradjak ott, jöjjek vissza.

– Szándékában állt diszidálni?


– Lett volna ahol maradni, mert Bécsben, a Szent János-templomban volt egy jó barátom, a Caritasnal is dolgozott. Mielőtt jöttünk volna haza, este a bucsúvacsora után nagyon elgondolkodtam, hogy mi legyen. Az egyik énekes kollega is maradhatott volna, jó szolgálatot kapott volna jó fizetésért, és az illető, aki rendezte volna mindkettőnknek a dolgot, azt ígérte, hogy három hónap, és a család is kint lesz velünk. Ketten laktunk egy szobában az énekessel, Tót Imrével, aki a mai napig is aktív énekes. Éjszaka vettem egy kancsó vörösbort, iszogattunk, nem beszéltünk sokat, majd elfogyott a bor, s mondja, hogy ő is megy és hoz egy kancsóval. Az ajtón kiment, majd visszajött, s megkérdezte, „hogy mondják németül, hogy vörös bor?” Mondom: Rotwein. Úristen, ezzel maradjak én itt?! Na, a bort megittuk, reggel 4 óra fele már elég álmosak voltunk. Összejáróba voltunk itthon, neki is kicsi gyermek, nekem is a kislányom két és fél éves volt. Azt mondtam Imrének: tudd meg, nem maradok itt, megyek haza. Azt mondja: én se. Ezzel el volt döntve. Reggel ültünk fel az utóbuszra, az illető a Caritastól feljött a buszra, s mondta nekem: itt a lakáskulcs, átveszed-e? Mondom: nem. Megyek haza. Add a kulcsot másnak, köszönöm. Két táncos lány ott maradt. Hazajöttem. Volt, amikor mérges voltam, s borotválkozás közben leköptem a tükröt. A kisfiam később Magyarországon végezte a középiskoláját, s egyszer, amikor hazajött, mondta nekem, hogy „most már tudom, hogy amikor kicsi voltam, miért köpted le a tükröt”. Az érdekes az volt, hogy 1990-ben, amikor hazajöttünk a badeni útról, már privatizálták a vendéglőt, ahol négyen muzsikáltunk. A volt főnököm nyugdíjba ment, a másik főnököm felesége lett az új fönök: a volt főnököm felesége volt az első, akit kiraktak, én voltam a második. Az ember akkor még nem tudta, hogy mi ez, hogy működik az ilyen: munka nélkül voltam. De akkoriban nem éreztem azt, hogy nem dolgozom: lakodalmakat muzsikáltam, voltak barátok, akik megszólítottak, hogy menjek muzsikálni velük. Harmonikáztam, hegedültem. Augusztus végén találkoztam Bodurián Jánossal, a zeneiskola mostani igazgatójával, kérdi, milyen végzettségem van. Mondtam, hogy milyen. Rendben, mondta, gyere be hozzánk az iskolába tanítani. Bementem. Azóta ott létezem, tanítok.

– Hogy áll Udvarhely a tehetségekkel?


– Vannak, hála Istennek kiemelkedő tehetségek, versenyeket nyernek szép számmal, lehet velük dolgozni. Vannak nagyon szerény anyagi körülmények között élő tehetségek is, de olyan tantestület van nálunk, hogy a tanárnő – a diák kilencedikbe jön, országos első díjazott – nem sajnálja, beül a kocsijába, kimegy Máréfalvára, behozza a gyermeket saját lakásába, akár szombaton, akár vasárnap, és gyakorolnak. Majd hazaviszi a gyereket. És senki sem teszi meg a tantestületből, hogy saját tanítványát pénzért tanítsa. A tanár tanítja, segíti, képezi a tehetséget, mert ők több munkát, több odafigyelést igényelnek, mert a versenyeken annyira fel van téve a mérce, hogy hovatovább elérhetetlenek. Ezt nem értem. A gyerekek nem a saját koruknak megfelelő darabokat kell játsszák. Nem tudom, hogy kinek volt ez az ötlete, de elképesztő, hogy milyen követelmények vannak. De hála Istennek, minden katedrán vannak tehetségeink, még zeneelméleti versenyeken is szépen helytálltak a diákjaink.

Máté Zsolt
morfondir.ro

LAST_UPDATED2
 
A románok mészárlásának áldozatai PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 11. péntek, 06:59

Álmos Király Televízió 2: Archívum


1944 őszén 13 ártatlan embert végeztek ki a Maniu-gárdisták az erdővidéki faluban. A második világháború után az 50 ezer fős, jobbára félkatonai román alakulat önkéntesei álltak bosszút a második bécsi döntésért és Észak-Erdély Magyarországhoz csatolásáért. 1944. szeptember 26-án egy 30-35 főnyi különítmény Olteanu vezetése alatt Szárazajtán lőfegyverrel és baltával lemészárolt 13 székely lakost, majd mintegy hetven férfit hurcoltak el haláltáborba. Erre a szomorú napra emlékezve tartottak méltósággal szőtt főhajtást szombaton délelőtt Szárazajtán a Maniu-féle vasgárdisták által meggyilkolt magyar áldozatok emlékére.

a szárazajtai emlékmű

a szárazajtai emlékmű

A hatvanöt évvel ezelőtt történtekről istentiszteleten, illetve az alsórákosi bazaltoszlopokból komponált emlékműnél beszéltek, az ünnepi műsorba gyermekek és felnőttek egyaránt bekapcsolódtak. Bardocz Csaba, Nagybacon polgármestere több mint fél évszázad távlatából körvonalazta a második világháború hátborzongató következményeit, kiemelve, hogy akkoriban hosszú volt a ,,nem tanácsos” dolgok listája, miként a szárazajtaiak számára azon az ősszel ,,legfőképpen magyarnak lenni nem volt tanácsos”.

A román keretlegények kínzásai egykorú grafikán

A román keretlegények kínzásai egykorú grafikán

“A szárazajtaiakra jellemző, hogy megpróbáltak többet adni a jövőnek, ilyen emberek élnek ma is, ilyenek éltek akkor is, amikor tizenhárom ártatlan székely vesztette életét a semmiért, bűnbakok voltak, jól átgondolt politikai manőver áldozataiként. Ennek ellenére a kollektív bűnösség fogalmát vissza kell utasítanunk, ezekért a bűntettekért pár ember viseli a felelősséget, nem a román nép” — Bardocz Csaba ugyanakkor megbékélésre buzdított, megjegyezve, hogy ma lehetőségekkel tele a világ, s nem szabad bedőlni a nacionalista túlkapásoknak. ,,Az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy haraggal éljük” — tette hozzá. Ezt követően a résztvevők megkoszorúzták az emlékművet, elsőként — mint mindig — az áldozatok hozzátartozói. De első alkalommal koszorúzott a nagybaconi rendőrőrs parancsnoka, ugyanakkor szintén újdonság, hogy az elmúlt hét folyamán — miként az ünnepséget követő beszélgetéseken elhangzott –, útban a másik szárazajtai emlékmű felé, először helyezett el koszorút a bazaltoszlopoknál a prefektus, a megyei rendőrség és csendőrség, valamint az ortodox egyház képviselője.

A soviniszta román félkatonai szervezet magját képező politikai mozgalmat Corneliu Zelea Codreanu alapította 1927. június 24-én, első számú napiparancsával, létrehozva ezzel a Mihály Arkangyal Légiót (Legiunea Arhanghelului Mihail). A rosszul tanuló román egyetemisták huligán bandájából Légióvá szervezett xenofób mozgalom 1930-ban lépett a politika göröngyös útjára, Vasgárda néven kínálva választási programot, a választáson azonban egy meghiúsult gyilkossági kísérlet miatti feloszlatás okán “Corneliu Codreanu Csoportja” néven indultak – 1931-ben mindössze egy mandátumhoz jutottak a törvényhozásban. 1932-ben már öt mnadátumot nyertek el, azonban hamar a terror eszközéhez folyamodtak: Ion G. Duca liberális román miniszterelnök feloszlatta a Gárdát, erre válaszul gárdisták egy csoportja meggyilkolta a miniszterelnököt. 1935 júniusában vette fel a Légió a Partidul Totul pentru Ţară (Mindent a Hazáért Párt) nevet.

A Vasgárda mai örökösei

A Vasgárda mai örökösei

Codreau az SS mintájára halálosztagokat szervezett, majd egy marosvásárhelyi diákkongresszuson leszögezte, hogy szerinte “az emberölés a politikai harc egyik eszköze”, majd hamar össze is állította a meggyilkolandók listáját. Miután Codreanut bebörtönözték, a Vasgárda új terrorkapitánya, Horia Sima azonban korábban nem látott vandalizmust honosított meg Romániában. A szégyenteljes kompánia végigrabolta az országot, majd a gárdista osztagok „szégyenoszlopot” állítanak fel, ellenségeiket nyilvánosan botozták, nem ritkán agyonverték. A leghírhedtebb alakulat a Szászrégenből Romániába menekült vasgárdista ügyvéd, Gavril Olteanu vezette Iuliu Maniu Önkéntes Ezred volt, mely jórészt egykori vasgárdista banditákból tevődött össze. A Maniu-gárda székelyföldi büntetőexpedíciója a történelem legvéresebb tetteinek egyike volt, a legbrutálisabb kivégzések ott történtek, ahol Olteanu személyesen is megjelent.

LAST_UPDATED2
 
Tompó László előadása PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 10. csütörtök, 07:34
Hírlevél



 
Pósa Lajos PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 10. csütörtök, 06:16

A hálózatos verzió megnyitása  Open the online version

Isten.

Bujdosom az élet kopár sivatagán,
Ahol elveszett már sok küzdő karaván.
Olvadó nap gömbje tűzfolyamba' fürdet,
Perzselő parázszsá heviti a földet;
Lángol a levegő, mint égő oczeán,
Vánszorgok aléltan a sívó Szaharán.
Nincs egy árnyékos fa, hol fejem lehajtsam,
Hűs patak, hol enyhül szomjuhozó ajkam,
Lankadozó testem rogyni vágy a porba,
De egy ölelő kar mintha általfogna!
Keblem templomában harang szava csendül,
Fölemelő hit zeng lelkemen keresztül.
Gyermekbizalommal nézek az égboltra:
Dicsfényben ragyog le az Úr örök trónja,
Rajtam függ jóságos szeme az Istennek,
Mintha szólna: »Ne félj, én majd megsegitlek!«
Egyet int... s fölbuggyan előttem a patak,
Szellős sátorokat tár föl a sivatag.
Zöldelő oázok enyhetadó árnya
Hivogat pihenni pázsitnyoszolyára,
Álmomat a tavasz pillangózománczczal,
Berkek éneklői dallal szövik által.
Bólingató lombok üditőn legyeznek,
Zsibbadt tagjaimba uj erőt lehelnek,
S hál'adó imával nézek az égboltra:
Dicsfényben ragyog rám az Úr örök trónja.

Változik az élet... uj képet ölt sorsom:
Elhagyatva állok egy nagy sziklaormon,
Tenger közepéből feldobva magasra...
Oda is elkisér a végzet haragja.
Kobozára üt az oczeán költője:
Hurjai pattognak, szakadoznak tőle.
Ezerhangú dala visszhangozva harsan,
Démonok csatája tombol a viharban.
Óriás sörényü, féktelen hullámok,
Mint éhes tigrisek, éhes oroszlánok
Föl a szirtfalakra rontanak őrülten,
Szörnyetegek kelnek, támadnak körültem.
Lázas képzeletem rémvilágot láttat:
Ijesztő alakú tengeri csodákat.
Százkarú polipok hemzsegő csapatja
Tapadó karjait felém nyújtogatja,
Mérget fuvó kigyók csuszva tekergőznek
Hasadékain föl a sziklatetőnek.
Kétségb'esés száll meg, ez a sötét szellem:
»Hát nincs, aki védjen e vad rémek ellen?
Pártomat ki fogja, hogy itt el ne veszszek?
Senki sem könyörül nyomorult éltemnek?«
S egyszerre meghasad a dörgő ég boltja:
Villámfényben ragyog az Úr örök trónja.
Rajtam függ jóságos szeme az Istennek,
Mintha szólna: »Ne félj! Én majd megsegitlek!«
S lelkem önkénytelen' leborul láttára,
Zsámolyához röppen hódoló imája.
És egy intésére a hatalmas Úrnak
Tornyosodó habok tükörré simúlnak.
Eltünik a rémek félelmes világa...
S feljön a csillagok rezgő miriádja.
Fürdenek szeliden a kigyult sziporkák,
Tenger ölére a mennyet varázsolják.
Fénybirodalom ez! Pompázó vizében
Tündérek uszkálnak liliomfehéren,
Fennlebegő hajuk csilláma világol,
Huzódik a tükrön, mint az arany fátyol.
Bübájos dalokat zengnek édes-halkan,
Gyönyöre visszhangzik a mélyben, magasban.
Mosolygó tündérek énekszava mellett
Könnyü szárnyú hajó vidoran közelget,
Lengő vitorlája integet előre...
Mentve vagyok!... Visz, visz nyájas kikötőbe.
S hál'adó imával nézek az égboltra:
Dicsfényben ragyog rám az Úr örök trónja.

Csöndesen foly éltem... hányatásnak vége...
Kis födél borul rám: nyugodalmas béke.
Nézem a világot a magány ölében,
Tarka játékiba elmerülve mélyen.
Egy-egy szál virágot nyujt is egy-egy óra -
De hiába virul: elhervad a rózsa.
Tova tün az öröm rám nevető képe,
Mint a kikeletnek illanó lepkéje.
Elhervad a liget, omlanak a lombok,
Porba hull a büszke, fennragyogó homlok.
Hiába születtél: semmi vagy, mulandó!
Bölcsőd felett lebeg a halálharangszó.
Szomoruan kong-bong végig a világon,
Könyes vándorboton, gyöngyös koronákon,
Ember! szállj magadba! Menj ki, szegény árva,
Hajtsd le a fejedet a sirok halmára.
Szivmorzsoló neszét figyeld a férgeknek,
Tanuld meg értelmét törpe életednek!
Halhatatlan vagy, de olyan halhatatlan,
Mint, a mit eltiprok, a bogár a porban,
Mint elejtett vad a titkos rengetegben,
Mint lelőtt madár, mely haldokolva rebben.
Kidob a természet alkotó szeszélye,
Visszaragad ujra anyai keblére.
Milliókat kelt és milliókat fektet...
Lelkem elborul az éji lámpa mellett.
Óh! mért is születtünk? Óh! miért is élünk,
Ha a természet csak játékot üz vélünk?
Épitünk reményre, lenge délibábra,
Összedől egy gyönge szél fuvallatára.
Óh! miért ez a nagy küzdelem a létért,
Temetőkapunál ha látjuk a végét?
Mit ér, ha siromon bubánatos fővel
A cziprusfa gyászol, vagy borostyán zöldel?
Nevem irhatják a hir arany könyvébe:
Koporsóm azt mondja, hogy mindennek vége.
Följutottam bár a legmagasabb fokra:
Voltam... annyi, mintha nem is éltem volna,
Mintha egy falevél hull le az erdőben
Vagy buborék pattan szét a levegőben -
A világ folyása nem érzi hiányom:
Födi lábam nyomát uj emberi lábnyom.
Tán szivemből rózsa hajt ki sirom halmán?
S keblére tüzi majd egy dalos pásztorlány?
Késő kor ekéje poromat fölszántja?
Betakar a termés dús aranykalásza?
Vagy bepirositja siromat uj hajnal?
Föltámadok, miként a hernyó tavaszszal,
Csillogóbb alakban uj életre kelve?
Vagy a réginél is nagyobb gyötrelemre?
Ki tudja? ki tudja? nem válaszol rája
A néma temető korhadó fejfája.
Forog a föld tovább ujabb hangyabolylyal,
Percznyi örömökkel, örök fájdalommal.
Forog a föld folyvást, panaszos keserve
Évezredek óta fölhat az egekre,
De a csillagoknak tündöklő világa
Magas fönségében csak mosolyog rája.
Óh! mik is vagytok hát? Óh! mik is lehettek,
Ti, ott a nagy ürben fénylő égi testek?
Halhatatlan lények ragyogó bölcsői?
Vagy elmult időknek hideg temetői?
Gondolati vagytok tán az Istenségnek?
S égtek mindörökké, mint egy-egy szövétnek?
Hogy a lét rejtélyét bevilágitsátok?
Hadd ragadom meg hát lobogó fáklyátok!
Szárnyam nő, repülök föl, föl a magasba,
Életnek, világnak titkait kutatva.
Szemem előtt terjeng, nő a végtelenség,
A beláthatatlan, örök nagy mindenség,
Mélység és magasság kinyitva, kitárva,
Szállok egyre feljebb, óh! de nincs határa!
Egymás körül forgó csillagmiriádok,
Káprázatos fényben keringő világok.
Vészes üstökösök vágtatva robognak
Végtelen körén át lángoló napoknak.
S egyszerre megroppan a világ köröttem,
Égi testek hullnak alattam, fölöttem.
Felbomlik, szakadoz a ragyogó tábor,
Az egész mindenség zúgó csillagzápor,
Kavargó dübörgés, zürzavaros örvény -
Nincs számomra sehol menekülő ösvény.
Elszédülve hullok én is szárnyszegetten,
Óriás kar nyul ki a nagy végtelenben.
Felfog szeretettel az Úr erős karja,
Lelkemet szeliden, hű ölén ringatja,
S ott nyugszom gyermeki öntudatlan hitben -
Dicsőség nevének! Áldassék az Isten!


"A német, a francia, az angol gyermek ismerje meg a maga éghajlatát, szívja be nemzetének erkölcseit, szokásait: a magyar gyermek legyen testestül-lelkestül magyar, ne növekedjék a ma oly divatos nemzetközi szellem fertőző légkörében, hogy idővel hazájának tántoríthatatlan hű fia és leánya lehessen. "

164 éve , 1850. április 9-én Nemesradnóton született Pósa Lajos, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtője.

ESTI IMA

Én Istenem, jó Istenem! 
Becsukódik már a szemem, 
De a tied nyitva, Atyám, 
Amíg alszom, vigyázz reám!

Vigyázz kedves szüléimre, 
Meg az én jó testvérimre! 
Mikor a Nap újra felkel: 
Csókolhassuk egymást reggel.

(Pósa Lajos)

Sokan ismerjük ezeket a sorokat, nagymamánk tanította, ezt imádkoztuk gyermekként… talán még most is.

Az imádság szerzője pedig nem más, mint Pósa Lajos radnóti születésű költő–író, aki kerek 100 évvel ezelőtt hunyt el.

"A német, a francia, az angol gyermek ismerje meg a maga éghajlatát, szívja be nemzetének erkölcseit, szokásait: a magyar gyermek legyen testestül-lelkestül magyar, ne növekedjék a ma oly divatos nemzetközi szellem fertőző légkörében, hogy idővel hazájának tántoríthatatlan hű fia és leánya lehessen. "

164 éve , 1850. április 9-én Nemesradnóton született Pósa Lajos, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtője.

Apja nemes Pósa Antal gazdaember, anyja nemes Kovács Mária volt, akit odahaza Marcsa néninek emlegetnek, s sírhantjánál Anyák napjakor hajtanak fejet. Károly öccse még gyermekkorában meghalt, így testvérek nélkül nőtt fel. A gyermekeket nagyon szerette, mindenki Pósa bácsijává vált, de a sors fintora, hogy nem adatott meg neki, hogy saját gyermeke legyen. Közvetlen leszármazottjai így nincsenek. Népes távoli rokonságát édesapja, Pósa Antal hat testvére után tarthatjuk számon.
Az elemi osztályokat Radnóton végezte, majd tízévesen Rimaszombatba az Egyesült Protestáns Gimnáziumba került, ahol megismerkedett Mikszáth Kálmánnal. Tehetsége már az akkori Kazinczy önképzőkörében megmutatkozott, ahol verseivel pályadíjat nyert. 1866 őszén már a sárospataki gimnázium hetedik osztályába íratták be, itt három évet tanult. 19 évesen felköltözött Pestre, s versei „Darázs" álnéven Jókai Mór „Üstökös" lapjában jelentek meg. Rendes belmunkatársként a „Bolond Miska" c. humorisztikus lapnál és az „Ellenőr"-nél dolgozott.
1873-ban iratkozott be a pesti egyetem bölcsészeti karára, itt két év múlva tanári vizsgát tett. Ezt követően egy évig Pesten a Zerge utcai (később Horánszky u.) reáliskolában tanított, de hamar ráébredt nem a tanári pálya az ő útja. Édesanyja ugyan azt szerette volna, ha pap válik belőle, de ő ezt sem követte, költő szeretett volna lenni. Írt a Nemzeti Hírlapba, „Mulattató Újság" címen a néplap mutatványszámát ő jelentette, de ez rövid életű volt. Ebben az évben, 1878-ban jelent meg első verses kötete Költemények címen, mellyel sikert aratott, s a kritikák az újabb költői nemzedék jeles tagjai közé sorolták.

1881-1889 között Szegedre költözött. Mikszáth Kálmán a maga helyére ajánlotta be, Kulinyi Zsigmond főmunkatárs, egykori katonatársa pedig meghívta őt a Szegedi Naplóba. Csak pár hónapot dolgozott itt, nem volt élelmes riporter, annál inkább szerették a verseit, még ifjúsági rovatot is létrehozott. 1882-ben egyik megalapítója volt a Jó Barát c. ifjúsági képes hetilapnak, mely az első irodalmi igényű magyar gyermeklap volt, de csak pár szám jelent meg belőle. Két évre Nagy Vince szegedi színházigazgató titkárának szerződött.
Ebben az időszakban ismerkedett meg Dankó Pistával, aki több száz versét megzenésítette, s életre szóló barátságot kötöttek. A szegedi Hungária-kávéházban járt össze több barátjával, itt jött létre a Pósa-asztal elődje. Közben újabb verseskötetei a Dalok, regék az ifjúság számára, a Gyermekversek stb. jelentek meg, s részt vett a Magyar Olvasókönyv szerkesztésében is, majd Budapestre hívták. 
1889. december 15-én látott napvilágot Az Én Újságom első száma. A budapesti Singer és Wolfner cég vezetője, Wolfner József hívta őt meg az első irodalmi értékű, hazafias szellemiségű, európai színvonalú gyermeklap társszerkesztőjének, Benedek Elek mellé. Székely mesemondó barátjával azonban csak 1891. áprilisáig szerkesztette a lapot. Onnantól kezdte haláláig, 1914-ig hetente megjelentette, s az egyik legkedveltebb, legkeresettebb, legnagyobb példányszámban megjelent lappá tette Az Én Újságomat. Ezidőtájt alakult a híres Pósa Asztal, melynek a budapesti Orient Szálló adott otthont, a Rákóczi út 42. szám alatt. A baráti-, szerkesztőségi-, író-avató, irodalmi közösség rendszeresen összejárt.
Olyan neves alkotók találkoztak itt, mint pl. Mikszáth Kálmán, Bródy Sándor, Jókai Mór, Sebők Zsigmond, Herman Ottó, Krúdy Gyula, Móra Ferenc, Bársony István, Feszty Árpád, Rákosi Viktor, Gárdonyi Géza, Lányi Géza, Dankó Pista, hogy csak párat említsek. Közülük párat úgy ismerhetünk, mint a Kingyesi Barátok, hiszen Ógyalla melletti Kingyesen, ahol Feszty Árpád műterme volt, is találkozgattak.
A szerkesztés mellett újabb és újabb verseskötetei jelennek meg. Kiadták társszerkesztésében a Verses-könyvet – Kisdedóvó intézetek, menedékházak és családok számára. Egyhangúlag a Petőfi Társaság tagjává választották, a Kisdednevelők Országos Egyesületének tiszteletbeli polgára lett.
Rendezvények, író-olvasótalálkozók során vett részt. Egy ilyen, az Otthon-kör egyik gyermekek számára rendezett mulattságán ismerkedett meg leendő feleléségével, Ihász Györgyné Andrássy Anna Lídiával és Sárika lányával. 1900. december 23-án kötöttek házasságot Monoron. A szintén írónő felesége életében és halálát követően is hűséges társává vált, vezette Az Én Újságom postaládáját. Segítette szerkesztői munkásságát, melynek következő jelentős állomása a Filléres Könyvtár elindítása volt. A havonta megjelenő olcsó kis füzetkönyvekben felváltva jelentek meg Az Én Újságom íróinak kisregényei, elbeszélései, és Pósa munkáinak nagy része is. A Singer és Wolfner kiadásában 350 kötet látott napvilágot.
1905-1907-között megjelentek összes munkái, Mühlbeck Károly illusztrációival. Közben óriási veszteségek érik, Nemesradnóton elhunyt édesanyja, tűzvészben a szülői ház is elpusztult, ekkor már betegeskedni kezdett, 1914. június 7-én 40 éves írói jubileumát ünnepelték Budapesten a Városligetben, ahol páratlan ünnepségben részesítette őt a budapesti tanulóifjúság, de már halálos betegen jelent meg. Egy hónap múlva, július 9-én 64 évesen utolsót dobbant a szíve. Fényes temetése volt, Petry Elek tartotta a gyászbeszédet. A radnótiak édesanyja sírjáról vittek földet a koporsójára. Mindennek idén 100 esztendeje. A SikerX kiadó ez alkalomból Pósa Lajos Emlékbizottságot hozott létre, s Pósa Lajos Emlékévet hirdetett. Több mint 20 helyszínen, több mint 40-en rendezvényt koordinálnak.

A Költő szűkebb pátriájában, a szülőföldjén Nemesradnóton és környékén, Nagybalogon, Bátkában, Rimaszécsen is emlékeznek a száz éve elhunyt költőre.
Utóbbi helyen a könyvhónap alkalmából a Rimaszécsi Polgárok és Vállalkozók Szövetsége polgári társulás idén is irodalmi kiállítását rendezett közösen a Rákóczi Szövetség Balogvölgyi Helyi Szervezetével. A több mint 70 korunkban megjelent könyvből összeállított emlékkiállítást Gál Mária főszervező nyitotta meg. Homoly Erzsébet szerkesztő bemutatta a Pósa Lajos emlékezetei – Emléktár című könyvet, mely az emlékév alkalmából jelképes 3 euróért rendelhető meg a Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse. címen. A helyi gyerekek Pósa versekkel tisztelegtek a szerkesztő bácsi emléke előtt. A kiállítás ünnepélyes megnyitójára Páko Mária három Pósa Lajos megzenésített verset hozott. A közönség nagy örömmel fogadta a Dal a dalról, az Áldd meg Isten, a Magyar nyelv dalokat, melyről videotudósítást ITT>>> tekinthetnek meg.
Nemesradnóton hagyományosan Pósa Lajos születésnapjához legközelebb eső pénteken több mint egy évtizede a helyi alapiskolában Pósa Lajos szavalóversenyt szerveznek. Idén április 11-én, mely ezúttal a Költészet Napjára is esik, mérik össze tudásukat az alapiskolások. Ezt követően ünnepélyesen megkoszorúzzák az iskola épülete előtt álló mellszobrot.
Ugyanezen a napon Szegeden is emlékeznek. A Költészet Napján Pósa Lajos szegedi éveiről a Városházán felolvasó ülést tartanak. Apró Ferenc művelődéstörténész ad elő; és a helyi középiskolák diákjai, Lévai László nóta- és operetténekes valamint Báder Béla és zenekara lép fel.

(Homoly Erzsó, Felvidék.ma)

Kis tükör
Elbeszélések a magyar ifjúság számára

http://mek.oszk.hu/09000/09029

Nagyapó meséskönyve
http://mek.oszk.hu/08900/08916

Pósa Lajos: Arany kert
Gyermekversek

http://mek.oszk.hu/08300/08334

Pósa Lajos - Gárdonyi Géza: Árpád népe
Képek Magyarország ezer esztendős multjából

http://mek.oszk.hu/11600/11652

Pósa Lajos: Dalok, regék az ifjúság számára
http://mek.oszk.hu/08200/08225

Pósa Lajos: Gyermekversek
http://mek.oszk.hu/08200/08210

Pósa Lajos: Mariska mesél
http://mek.oszk.hu/11600/11649

Pósa Lajos: Mese a kis kanászról és más történetek
http://mek.oszk.hu/11600/11671

Pósa Lajos: Pósa bácsi meséskönyve
http://mek.oszk.hu/09100/09130

Pósa Lajos: Pósa Lajos költeményei
http://mek.oszk.hu/08200/08209

Pósa Lajos: Tiz év alatt
1875-1885

http://mek.oszk.hu/08200/08226

Pósa Lajos: A Világszép Nádszál kisasszony
http://mek.oszk.hu/11600/11664

Pósa Lajos: Virághullás
Újabb költemények

http://mek.oszk.hu/09200/09228



LAST_UPDATED2
 
Vörös Rébék PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 09. szerda, 10:35

ARANY JÁNOS

VÖRÖS RÉBÉK

 

 Am          \
"Vörös Rébék általment a
 D               \
Keskeny pallón s elrepült -"
Am             \
Tollászkodni, már mint varjú,
 D         Am
Egy jegenyefára ült.
G            D
 Akinek azt mondja: kár!
Am            G          |
 Nagy baj éri és nagy kár:
       Am  A2-E7
Hess madár!

Ő volt az, ki addig főzte
Pörge Dani bocskorát,
Míg elvette a Sinkóék
Cifra lányát, a Terát.
De most bezzeg bánja már,
Váltig hajtja: kár volt, kár!
Hess madár!

Pörge Dani most őbenne
Ha elbotlik se köszön,
S ha ott kapja, kibuktatja
Orrával a küszöbön.
Pedig titkon oda jár,
Szép asszonynak mondja: kár!
Hess madár!

Cifra asszony színes szóra
Tetteti, hogy mit se hajt:
"Kend meg köztünk ne csináljon
Háborodást, házi bajt,
Nem vagyok én csapodár."
Rebi néni mondja: kár!
Hess madár!

Másszor is jön, hoz fehér pénzt,
Piros kendőt s egyebet:
"Nesze lyányom! e mézes bor
Erősítse a szíved:
Szépnek úgy nem tenni kár!"
- "Hadd jöjjön hát a kasznár."
Hess madár!

Háborúság, házi patvar
Attól kezdve van elég;
De nem hallik a szomszédba:
Pörge Dani tűri még.
A bölcső is ott van már:
Künn egy varjú mondja: kár!
       Am  A
Hess madár!

   A                \
  "Asszony, ördög! Vidd apádnak
   D          A
  Haza ezt a gyermeket -
  A              \
  Ne! a varjút (hol a puskám?)
  D          A
  Útra meglövöm neked."
 G             Am
  Varjú azt se mondja: kár!
 C              G       |
  El sem is rebbenti már:
          Am  C-E7
  "Hess madár!"

Híre terjed a helységben:
"Tudjátok, mi az eset?
Pörge Dani egy varjút lőtt
S Rebi néni leesett!"
Rebi lelke nem vón kár:
De, mint varjú visszajár.
Hess madár!

Gyilkost a törvény nyomozza;
Szegény Dani mit tegyen?
Útnak indul, bujdosásnak,
Keskeny pallón átmegyen.
Szembe jött rá a kasznár.
Varjú elkiáltja: kár!
Hess madár!


Keskeny a palló kettőnek:
Nem térhet ki a Dani;
Egy billentés: lent a vízben
Nagyot csobban valami.
Sok eső volt: mély az ár.
Varjú látja, mondja: kár!
Hess madár!

Bujdosónak kín az élte,
Reszket, ha levél zörög:
Felvont sárkányt vesz kezébe,
Hajtja éh: "megállj, görög!"
Varjú mind' kíséri: "kár!...
Fennakadsz te, szép betyár!"
Hess madár!

  "Most ebédre, hollók, varjak
  Seregestül, aki van!
  De szemét ne bántsa senki:
  Azzal elbánok magam."
  Fekete volt, mint bogár:
  Asszony ott sír: "mégis kár!
  Hess madár!" -

Vörös Rébék átalment a
Keskeny pallón: most repül;
Egy varjúból a másikba
Száll a lelke, vég né'kűl;
S kinek ő azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár.
Hess madár!

Jegyzetek

„Vörös Rébék általment a / Keskeny pallón s elrepült -”: e két sor népmondai töredék (Arany János jegyzete). [A „Rébék” a Rebeka - becézve: Rebi - népies alakja.]

addig főzte... bocskorát: a meghódítani kívánt személy ruhadarabjával történő szerelmi varázslás.

fehér pénzt: ezüstpénzt.

sárkányt: régi pisztoly vagy puska elsütő szerkezetének az a része, amely a töltény gyutacsára csapódott. „Felvont” állapota a lövésre kész fegyvert jelentette.

görög: a régi népnyelvben kereskedő, kalmár.

ne’kűl: nélkül.

*

(Koncz Zs.)



LAST_UPDATED2
 
Problémafenntartó problémakezelés PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 01. kedd, 07:00

Pósa Lajos: Anyám intése


El ne add az ősi házat ,
El ne add az ősi telket,
Hol a csűrön késő őszig 
Gólyamadár kelepelget.
-
Ha elfáradsz a világban:
Gyere haza megpihenni,
Az öreg fák árnyékában
Szép időkre emlékezni.
-
Rád nevet,mint hajdanában
A cseresznye, piros alma:
Gyermek leszel ,újra fiam,
Belefogsz egy régi dalba.
-

Szántófölded kenyeret ád,
Az a föld jó kalásztermő !
Friss vizet a csörgő patak,
Tüzelőnek fát az erdő.
...

El ne add az ősi házat,
El ne add az ősi telket
Hol a csűrön késő őszig
Gólyamadár kelepelget.

 


GÉCZY GÁBOR előadása: Problémafenntartó problémakezelés

https://www.youtube.com/watch?v=S1Gc7n-JTCY

LAST_UPDATED2
 
Ábrányi Emil PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 03. csütörtök, 06:55



KÓBOR LANTOS AZ UDVARONC


ELŐTT.

- 1879. -

"Jer udvarunkba!... Fényes ünnepélyen
Szabunk dalodnak árt.
Hogy illik az, hogy nyomorogva éljen
Ily édes szavu bárd?"
- ""Míg él a földön egy boldog szegény,
Ki ért kacajhoz, csókhoz
S remélni tud: nem vágyom addig én
Boldogtalan nagyokhoz...! -""

"Nyarunk haldoklik. Nézz csak szét!... A pástot
Hervasztja már az ősz.
Ruhád mily vékony!... Kapsz meleg palástot
Ha udvarunkba jősz." -
- ""Míg egy szarvas lesz, mely vígan szökel
Magányos rengetegben
S búgó szelek sirámin szunnyad el:
Hogy tudtok hívni engem? -""

"Arany serleg vár! Rózsaágy! Tiéd a
Legízesebb falat!...
Dús hercegeknek, mint kegyelt poéta
Dalolsz ebéd alatt!..."
- ""Míg zöld fűben találhatok nyugalmat,
Patak, forrás üdít,
Míg lesz egy koldus, ki dalomra hallgat,
Ó kérlek, hagyj meg itt!...""

"Édenbe jutsz! - Fejed mámorba szédűl,
Annyi jutalmat kapsz ott!
Hóarcu hölgyek hófehér kezétűl
Nyersz kincset, rózsát, tapsot!..."
- ""Míg lesz egy árva, aki rejtve sír
Magányos bánatában,
Kinek dalom fájó sebére: ír,
E port tapodja lábam!...""

"De nincsen semmid! Foltos a ruhád!
Bolyongsz, mint egy kisértet!
Éhezve sorvadsz! - Őrült!... Jössz-e hát?
Hirnévre, rangra, - érted?!"
- ""Míg lesz kék mennybolt, messze láthatár,
Hűs erdők, vad hegyek...
Míg lesz a földön egy szabad madár -:
Szolgának nem megyek!...""






RÓMAI DALNOK A RÓMAI IFJUSÁGHOZ.

- 1879. -

Jaj a hazának, mely rab ifjuságot
Szűl és nevel!... Hitványabb, mint a föld,
Mely több virágot nem tud már teremni,
S kóró csupán, amit torz méhe költ!
Hozzád esengek, Róma ifjusága,
Nekem becsesb, mint a virradti fény:
Ha még virág vagy, nyíljál szabadon, de
Ne légy bokréta Cézár ünnepén!

Büszkén megállva, ó mi szép az ember,
Porban heverve, ó mi gaz, mi rút!
Csókolj kezet fenséges bujdosóknak,
De meg ne csókolj felséges sarút!
Nem hagyja el szabad gím rengetegjét
Hogy barmok jármát lomhán öltse fel, -
Légy büszke szarvas Róma ifjusága,
Ne ünnepelj, ha Cézár ünnepel!...

Van mindenütt rabszolga s míg a földön
Cézárok élnek, lesz rabszolga is, -
De téged senki görnyedten ne lásson!
Szabadság karján te vagy a paizs!
Ne hullj alá!... Tányérnyaló elég van
Apáitok közt, udvaronc ha kell!
Te félre állj, ó Róma ifjusága,
S ne ünnepelj, ha Cézár ünnepel!

Nem Cassius, nem Brútus ivadéka,
Ha megteszed: helóták fattya vagy,
Anyád rabnő volt, keritő a dajkád,
Jövendőd: hogy légy aljasságba' nagy!
Koncéhes zsoldos, rangszomjas szenátor
Tapsoljanak! Te távozz onnan el!
Te emlékezzél, Róma ifjusága,
S úgy ünnepelj, míg Cézár ünnepel!...

Filippi síkján hősök szunnyadoznak,
Kiket szelíden ringat a halál.
Hantjok fölött lobor gyanánt csak multjuk
S bús híveik kövült fájdalma áll.
Ha van babérod, Róma ifjusága,
Vidd el nekik! Hadd koszorúzza meg
Szent hamvukat!... Ha ünnepelni vágytok:
síroknál, ott ünnepeljetek!






KRAMPUSZ-KIRÁLY.

- 1879. -

Krampusz-király a hajdan-korban élt. 
Bölcs fejdelem volt, mert ritkán beszélt;
Csatákat vesztett, vagy vadászgatott;
Királyilag töltötte a napot.
Egyszer - barátim, halljatok mesét -
Krampusz király elveszti az eszét;
Országgyülést hív s dúlt arccal ki áll:
A nép riong: "Vivát Krampusz király!"

Mond Krampusz: "Szólok mindenki fiának:
Legyen már vége a komédiának!
Vagy csúfság ez, vagy vakság, végtelen,
De úgy bántok mint istennel velem.
Íme, fejemben korona ragyog,
Miért? Hisz én is sár-ember vagyok!"
De zúg a nép, mint zúgó tenger-ár:
""Te nem vagy ember, ó Krampusz-király!""

Mond Krampusz: "Engem Felségnek neveztek,
S előttem, mint a birkák, porba estek!
Mit tettem én, hogy felségessé váltam?
Egész éltemben fogamat piszkáltam
És ásitottam szörnyen-szörnyeket
Tanácsban, trónon, trónfüggöny megett!..."
De zúg a nép, mint zúgó tenger-ár:
""Te felséges vagy, ó Krampusz király!""

Mond Krampusz: "Látom, hogy éheztek, asztok,
Mégis nekem milljókat megszavaztok!
Minek nekem e falka millió?
Az ország pénze hát csak arra jó,
Libériákba hogy verjem bele,
S hizlaljak egy raj konclesőt vele?"
De zúg a nép, mint zúgó tenger-ár:
""Kapsz milliókat, ó Krampusz király!""

Mond Krampusz: "Kérlek, dobjatok ki engem!
Ezt, mint a nép legfőbb kegyét csengem!
Szamár vagyok és plusquam-szemtelenség
Hogy szamarat megillessen a fenség!
Vezessen kormányt, aki ember szintén,
És olcsóbb, bölcsebb és jobblelkü, mint én!"
De zúg a nép, mint zúgó tenger-ár:
""Szent vagy s imádunk, ó Krampusz király!""

Mond Krampusz: "Hát szavamnak semmi haszna?
Nem hallgattok kérésre, sem panaszra?
No jó! Ha késtek s nem dobtok le innen,
Hát passzióm lesz háborúba vinnem
Százezreket!... No jó! Dühömben nyúzlak,
Rúglak, leköplek és bitóra húzlak!..."
De zúg a nép, mint zúgó tenger-ár:
""Rúgj, köpj, akasztass, ó Krampusz-király!""

 

 

http://mek.oszk.hu/00500/00582/00582.htm#cim153

 

 

LAST_UPDATED2
 
Április negyedike PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 05. szombat, 04:53

Amit soha nem feledhetünk:

nem felszabadítottak, feldúltak mindent!

 

2014. április 04.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

communism500_resize.jpg1945. április 4-e sokaknak még ma is „felszabadulás”, fogalmuk sincs a borzalmak borzalmáról, legalább egymillió magyar nő megerőszakolásáról, mindarról, amit Wass Albert regénye megörökített: „Agyba-főbe vertek mindenkit, férfiakat, asszonyokat, gyermekeket, összelődözték a házak falait, s feltereltek mindenkit a bányához. Ott kiválasztották maguknak a lányokat, a többit pedig bezárták a szerszámos pincébe. A lányokkal reggelig részegen dorbézoltak. – Teremtő Isten – hebegték az emberek. – Ez hát a felszabadulás?”

Nem felszabadítottak tehát, feldúltak mindent! Akik pedig túlélték rémtetteiket és még netán élnek, persze hiába is várnának kárpótlást. Az a jelek szerint csak azoknak jár mindmáig akárhányszor, akik nyíltan vagy burkoltan ma is helyeslik az akkori, alább részletezett gyalázatos történéseket.

De lássuk részletesebben, mit műveltek! „Az Antikrisztus és a pásztorok” című, eredetileg 1958-ban megjelent regényében így számol be egy erdélyi falu minden korábbi képzeletet felülmúló megszállásáról:

„A szakaszvezető meglelte a borospincét, s fél óra alatt lerészegedett a katonáival együtt. Részeg fővel aztán elkezdtek erőszakoskodni a Peles-ház asszonynépével, még a nyolcvan éven fölüli nagymamával is, s amikor Peles meg a fia védelmére keltek az asszonyoknak, a katonák lelőttek mindenkit, aki a házban volt, még Rózsit, a cselédlányt is, meg Ferit, az istállófiút. A szörnyűséges mészárlás után tovább ittak, s agyba-főbe vertek mindenkit, férfiakat, asszonyokat, gyermekeket, összelődözték a házak falait, s feltereltek mindenkit a bányához. Ott kiválasztották maguknak a lányokat, a többit pedig bezárták a szerszámos pincébe. A lányokkal reggelig részegen dorbézoltak. – Teremtő Isten – hebegték az emberek. – Ez hát a felszabadulás?”



1945. április 4-ét követően a Vörös Hadsereg parancsnoksága mintegy száztízezer férfit űzött kényszermunkára Budapestről, azon kívül félmilliót az ország többi részéből. A megszálló szovjet csapatok – ahogyan David Irving megjegyzi könyvében (Felkelés!, 2003) – a „sztyeppék kulturálatlan termékei” voltak. Legalább egymillió magyar leányt és nőt erőszakoltak meg, akik közül sokan gyermektelenek maradtak örökre. Nem volt ritka, hogy egy csinos titkárnőt és leányát tizenkét orosz katona erőszakolta meg.



Ahol megjelentek, kő kövön nem maradt. Körmenden a Batthyány-kastélyban a bútorokat összetörték vagy eltüzelték, a puskák csövét a falhoz vágták, majd az udvarra dobták. Az Árpád-kori függőpecsétes oklevelek fa pecséttokjával „tisztították” csizmájukat, az okleveleken pedig vagy krumplit hámoztak, vagy a város környéki vizes árkokba hajították, sőt WC-papírnak használták, illetve egyszerűen elégették őket. A kölnit garatra öntötték, mert azt hitték, hogy vodka. A halat, hogy megmossák, leöblítették a WC-kagylóban, és ha a hal eltűnt, bosszúból agyonverték a háziakat. S ha nem is állíthatjuk, hogy minden muszka mindezeket megtette, az általuk akkor történtekre visszaemlékezők elsöprő többsége azonban zömükre így emlékszik vissza.

Málnási Ödön visszaemlékezésében (Magyar Mártyrok, 1958) leírta továbbá, mi zajlott aztán az áprilisi „felszabadítás” jegyében hamarosan az Andrássy út 60 pincéiben:

„A tízezrével elfogott hazafiak 20 körme alá 10-10 gombostűt vertek, s azután gumibottal összes körmeiket leverték, lemanikűrözték. Vagy az áldozatot seprűnyélre kötve, talpával lefelé fordítva, talpait órákon át gumibottal addig csépelték, míg kétszeresére dagadt, aztán arra kényszerítették, hogy vödör hideg vízben áztassa lábait. Vagy az áldozatról lehúzták harisnyáit, szájába nyomták, hogy ne tudjon ordítani, még egy gázálarcot is kötöttek rá hangfogónak, azután hozzáfogtak a legkülönfélébb „munkához”: nemi szervét gumibottal cafatokra verték, vagy vékony üvegcsövet nyomtak bele, és vaskalapáccsal addig verték, míg az üvegcső apró szilánkonként belepréselődött. Az ilyen áldozat két év múlva is sírt, ahányszor örökké gennyező nemi szervén vizelnie kellett. Vagy az áldozat nemi szervét íróasztal fióknyílásba tördelték. Vagy az áldozat nemi szervére 2-3 gumiforrasztó sallert kötöttek, meggyújtották és így a nemi szervet teljesen leégették. Ha nő volt az áldozat, akkor nemi szervét addig döfködték gumibotokkal, míg véresen kifordult, az áldozat hónapokon belül szörnyű kínok között meghalt. Vagy az áldozatot hátrafektetve lekötötték, hasára vaslábos alá patkányt kötöttek, a másik vaslábosba föléje égő parazsat tettek, és így a patkányt arra késztették, hogy az áldozat hasán keresztülfúrja magát és elmeneküljön a megsüléstől. De a leggyakoribb az volt, hogy az áldozatot nagyon sokan megrohanták, földre gyömöszölték és végtagjaira állva, gumibotokkal csoportokban váltva egymást, órákon keresztül addig csépelték, míg egész teste, feje csupa seb és vér volt. Ilyen kínzások közben az Andrássy út 60-ban naponként legalább 30-40 halt borzalmas mártírhalált.”

És akkor még nem is szóltunk arról, hogy a „felszabadítók” s nyomukban az addig illegalitásban működő hazai kommunistákból verbuválódott verőlegények elsők között az értelmiséget akarták lefejezni, kivált a katolikus papságot. Így végeztek Boldog Apor Vilmos győri püspökkel és Páter Kis Szaléz gyöngyösi ferences hitoktatóval. Említhetjük azonban Uzdóczy-Zadravecz István ferences tábori püspök esetét is, akit (amint Schneider Vencel atya Kálmán Peregrin dokumentumkötetében ( „Te meztelen Krisztus, hol hagytad az ingedet”: ferencesek a feloszlatás idején, 2000) megörökített feljegyzéseiben olvassuk) elfogatása után egy teljesen sötét, pár méter hosszú és talán két méter széles, sáros, bokáig érő vízzel elárasztott pincehelyiségbe zártak, ahol huszonkét napon át nem látott világosságot, állva töltötte a nappalokat és éjszakákat, mert a patkányokkal teli vizes sárba nem mert lefeküdni, majd a toloncházban, ahová vitték, éjjel úgy hullottak rá a poloskák, mint a hangyák. Meglátta aztán, miként bánnak rendőrtiszti ruhába öltözött nők a rabokkal. Az egyikük egy tiszt feleségét levetkőztette és hasára ugrott e kiáltással: „Kinyomom belőled fasiszta magzatodat!”. Amikor az abortusz megtörtént, az asszonnyal felnyalatta. Egy rendőr pedig egy tizenhárom éves kislány alsótestébe fadarabot dugott és amikor elvérzett, a többi rendőr röhögött, hogy „egy burzsoá fajzattal kevesebb”.

Feldúltak tehát mindent, legelőször is a családokat, az otthonokat, miközben lapjaik mást sem hirdettek, mint hogy ők jelentik a felszabadulást, a megváltást, hogy (amint például a „Vásárhely Népe” 1945. március 25-i számában Szergej Rosztovszkij alezredes meghirdette) „a Vörös Hadsereg nem avatkozik bele a felszabadított országok polgári közigazgatásának irányításába”, és „önzetlenül támogatja a lakosságot abban, hogy az helyreállítsa társadalmi, gazdasági és kulturális életét”, mi több, hogy a „német propaganda” szülte „bolsevik rémségek”-ről szóló híresztelésekkel szemben feladata elmagyaráznia, hogy „a Szovjetunióban teljes vallásszabadság van, vannak templomok és papok, bárki egyházi házasságot is köthet, az anyától senki sem veszi el gyermekét”. Végül persze kibújt azért a szög a zsákból, ugyanis nem hagyott kétséget aziránt, hogy a vörös ármádia az általa megszállt területeken „mindenkit megsemmisít, aki ellenáll vagy kárt okoz” neki, megjegyezve ugyanakkor, hogy az általa megszállott „»úri faj« „mennyire megalázkodik, mennyire igyekszik magát bármi áron is behízelegni”.

Megalázkodás, behízelgés ide vagy oda, mindenkiben, aki elrejtette leányát vagy burgonyáját, rögvest eltaposandó ellenséget láttak. Éppen ezért az, amit soha nem feledhetünk, hogy nem felszabadítottak, feldúltak mindent! Nem felszabadítottak tehát, feldúltak mindent! Akik pedig túlélték rémtetteiket és még netán élnek, persze hiába is várnának kárpótlást. Az a jelek szerint csak azoknak jár mindmáig akárhányszor, akik nyíltan vagy burkoltan ma is helyeslik az akkori, imént részletezett gyalázatos történéseket.

Nem mondhatjuk persze, hogy nem volt történelmünkben felszabadulás. Volt, de máskor. Előtte. 1938 és 1941 között, négyszer is. Amikor visszatért a történelmi Felvidék, Kárpátalja, Erdély és Délvidék akkor még többségében véreink által lakott része. Az tényleg FELSZABADULÁS volt, amelyre szintén nem lehet elégszer emlékeznünk. De az már egy másik történet.

 

+



A NIF ajánlja: Elhallgatott gyalázat – Áldozatok és szemtanúk a háborús erőszakról

 

obeliszkElhallgatott gyalázat címmel forgatott dokumentumfilmet a „felszabadító” szovjet katonák által megerőszakolt magyar nőkről Skrabski Fruzsina. Mint az mno.hu-nak elmondta, azt akarta megmutatni, miként viselte meg az áldozatokat és az egész társadalmat ez a megaláztatás.

Bár 1990-ig nem lehetett róla beszélni, mára már elfogadott tény, hogy a második világháború végén Magyarországot megszálló szovjet katonák tömegesen erőszakolták meg a magyar nőket, lányokat és asszonyokat egyaránt. Megaláztatásban, szégyenben kellett élniük, nem beszélve a nemi betegségekről és a terhességmegszakításokról. A történészek az 1944-45-ben megerőszakoltak számát több százezer főre teszik. A társadalom és a tudomány azonban még mindig keveset tud az akkor történtekről, így egyvalami egészen biztos: kutatni- és tennivaló van még bőven.

Szovjet szörnyemlékmű

A vitatott emlékművet Magyarország szovjet megszállása után,1946-ban emelték; az obeliszken lévő jelképeket,az ötágú csillagot és a szovjet címert rövidebb időre az 1956-os forradalomban és 2006-ban, Gyurcsány Ferenc őszödi beszédének kiszivárgását követően is eltávolították. Mindkét alkalommal visszakerült a lerombolt Trianon-emlékmű helyének közelében épült obeliszkre a szovjet címer távirati iroda úgy tudja,a szovjet emlékműre az„1956″,ill a „Gyilkosok” és az „Árulók” szavakat festették fel.A média megóv minket az ilyen káros, szenzációhajhász, szomorú hírektől. Ehelyett olyan ostobaságokat sugallnak, mintha a megszállás mellett valami mást is jelképezne az emlékmű. Hátha nem felejtettük el azt a hazugságot, hogy alatta szovjet katonák nyugszanak. Hátha belenyugszunk abba, hogy a demokráciába belefér azoknak a tisztelete, akik felszabadításnak élték meg a megszállást, és megengedjük nekik, hogy az ezeréves államiságunkat szimbolizáló jelkép helyén ez álljon.

Nemzeti InternetFigyelő


 

LAST_UPDATED2
 
B.S.: Kaál Samu - Katonazene PDF Nyomtatás E-mail
2011. június 27. hétfő, 08:03

Katonazene

19:40, Péntek (április 4.), m3


Katonazene

1961, színes, 121 perc, Marton Endre

Vidám katonacsapat dobja fel a kisváros bepókhálósodott életét. Ferdinándy, a nőcsábász főhadnagy el akarja csábítani a szép Barlaynét, a nő azonban boldog a házasságában. Az udvarlás azonban részeg tolakodásba csap át, Barlay ezért párbajra hívja ki Ferdinándyt. A férjet vérbe fagyva találják, hátulról lőtték le. Mindenki tudja, hogy ki a tettes, de a mundér becsülete előbbre való. A naiv Kaál Samu, a főhadnagy tiszti szolgája magára vállalja a tettet. Ferdinándy biztatja, hogy nem történhet semmi baj, Samu hisz neki, egészen a kivégzéséig. Egy tiszt leszerel, de semmi más nem történik. A csapat elvonul.
Következő
STÁBLISTA


Rendező: Marton Endre, Hintsch György
Forgatókönyv: Marton Endre, Hintsch György
Operatőr: Hildebrand István
Vágó: Farkas Zoltán
Zene: Hidas Frigyes
Jelmez: Márk Tivadar
Gyártó: Budapest Filmstúdió
Szereplők: Kállai Ferenc, Básti Lajos, Bara Margit, Szirtes Ádám, Őze Lajos, Tóth Judit, Páger Antal, Téry Árpád, Bársony Irén, Csűrös Karola, Fenyő Emil, Horkai János, Kollár Béla, Ladomerszky Margit, Bihari József, Kamarás Gyula, Velenczey István, Horváth József, Pápai Erzsi, Bagó László, Cs. Németh Lajos, György László, Szénási Ernő, Bodonyi Béla, Sugár Lajos, Szegedi Szabó István, Makláry János, Pásztor János, Hindy Sándor, Berczy Géza, Lévay László, Tassy András, Seres Erzsi, Sándor Géza, Lengyel András, Bedő Tünde, Kemény László

Bara Margit

Született: 1928. június 21. (Kolozsvár)

Szegény gazdagok - Bara Margit
4
FILM:
Gúnyos mosoly (ff., magyar tévéf., 1973) (TV-film) színész
Zrínyi (magyar tévéfilm sor., 1973) (TV-film) színész
N. N. A halál angyala (szín., magyar filmszat., 1970) színész
Imposztorok (ff., magyar filmdráma, 1969) színész
Aranysárkány (szín., magyar filmdráma, 1966) színész
Édes és keserű (ff., magyar film, 1966) színész
Hideg napok (ff., magyar filmdráma, 1966) színész
Ha egyszer 20 év múlva...(szín.-ff., magyar játékf., 1964)színész
Miért rosszak a magyar filmek? (ff., magyar filmszat., 1964) színész
Pacsirta (ff., magyar filmdráma, 1963) színész
Párbeszéd (ff., magyar játékf., 1963) színész
Dani (magyar film, 1962) színész
Éjféli mise (csehszl. film, 1962)színész
Kertes házak utcája (ff., magyar játékf., 1962) színész
Katonazene (szín., magyar filmdráma, 1961) színész Vetítik:
M3: Péntek (Április 4.) 19:40
Szombat (Április 5.) 14:25
Zápor (ff., magyar játékf., 1960) színész
Szegény gazdagok (magyar játékf., 1959) színész
Csempészek (ff., magyar filmdráma, 1958) színész
Ház a sziklák alatt (ff., magyar filmdráma, 1958) színész
A tettes ismeretlen (ff., magyar film, 1957) színész
Bakaruhában (ff., magyar rom. dráma, 1957) színész Vetítik:
M3: Péntek (Április 4.) 23:10
Szakadék (ff., magyar filmdráma, 1956) színész

brodysan

BRÓDY SÁNDOR
KAÁL SAMU


Fent a hegyen, Fedémesen, polyák ulánusok éppen akkor cselekedték meg, hogy szerdán reggel jó korán lóval, municióval, mindennel kivonultak az exercirplacra és délelőtti harangszóra már az egész falu lángban állott.

A hegyaljában, a Bikken keresztül átvilágolt a rettenetes fény egészen Szépasszonyfalváig.

Itt a matyók sűrűen hányták magukra a keresztet s az asszonyok - ámbár csak szerda volt - töltött káposztával lakatták a katonáikat. Csak el ne menjenek.

A legényekben pedig mintha megroggyant volna a bátorság, ha a kocsmában katonák mulattak, ők hazamentek szépen.

Az egész falu abban volt, hogy jobb félni s eltürni a sorsot, mint megijedni majd. Hetven óta különben is megszokták ezt az állapotot. Ugyanabból a huszárezredből ugyanaz a két század feküdt közöttük azóta.

A legénység - nagyrészt rusznyákok, de negyedrészt hazabeliek is - változtak minden három évben, de az állapot a régi maradt.

Selyem volt a takarmány az egész völgyben, de a lovuk mégis görhes, fáradt, sovány maradt; a legfinomabb, a legszagosabb szénát előttük etették fel a katonák a saját lovaikkal. Előttük lopták meg a félszert, s jaj volt annak a matyónak, aki szólni merészelt. A Kispatkósy-fiú egyszer... Szép vers van a fejfáján fiatal életéről, szomoru haláláról. Vagy le is kopott azóta, azért a szépasszonyfalviak el nem felejtették.

Az istálló, a ház, minden falat legkülönb részét ezek a mamalikok szedték el előlük. És a hazabeliek is egészen hozzátörődtek ezekhez a sáskákhoz.

Nem volt mit tenni. Panaszt kinél tenni? Csúffá tett legények mégis a falun a legártatlanabb nótát énekelték búsan, szomorúan:

Kijéé ez a ház kijéé,
Beró János urameé.
Hát ez a ház vaj kijéé
Bedécs András urameé...

Öreg asszonyoknak kiesett a könyje...

A tisztek - kapitány volt köztük a legfőbb - megtanultak valamelyest magyarul, s úgy tudtak kacagni, a mint keservesen bőgött a paraszt.

Máskép is alig lehetett itt egyebet tenni, mint nevetni és sírni megint.

Nyomorult falu, a tisztek halálra únták magukat, ha mégis olykor egy-egy kis hecc nem akad.

Éjjeli muzsikát adtak boldog-boldogtalannak, a Samu zsidó feleségének, a Paklincs leányoknak, mindenkinek. Az orvos feleségét hagyták csak békén, maguk sem értették: hogyan.

Aznap a fedémesi autodafé nem hagyta a tiszteket aludni. Hajnalfelé eloszlottak mégis. Brandel báró - a hadnagy - nem tágított, egyedül. Fogta a cigányokat, s ment egyenesen az orvos háza felé.

A muzsikusok ráhúzták. A báró énekelte hozzá a szerenádot. S a mikor az orvos megjelent az ablakban, még dühösebben énekelte.

- Távozzanak! - szólt ki az orvos röviden.

- Marrad! - szólt a hadnagy.

Az ablak becsapódott s egy pár perc mulva az orvos ott állott a katona előtt.

- Báró úr, egy szóra,

A hadnagy nevetett, s intve a fiúknak, hogy: »Mars«, kardjára tette kezét és szólt:

- Tessék.

Egyedül maradtak. Sötét volt, az orvos megszólalt:

- Báró úr, ön nem ismeri családomat.

- Nem.

- Mit jelent hát ez a különös tisztelet?

- Akarom.

Egy pof csattant el a levegőben. A katona kardjához kapott. Az orvos egy pisztolyt vont ki zsebéből.

- Tessék közel jönni!

Hadonázva kardjával, szitkokkal ajkán - négyszer is nekiugratott. De amikor közvetlen közelébe ért s világosan látta, mint mered rá a halál a kis forgó pisztoly csövéből - karja, ajka egyszerre elállt. Hiába tüzelte magát, a vér megfagyott ereiben, amint az utolsó megrohanásra nyaka mellett süvített el a golyó és megpörzsölte állán a szakállt.

Még mindig szitkozódva ugyan, de már remegve hazatántorgott.

Ajtaja előtt most is, mint mindig, ott feküdt szolgája. Megrugta derekát. Kaál Samu felugrott:

- Parancs!

Bort kellett felhoznia a pincéből. Meggyujtotta a lámpát, s az italt oda tette az asztalra.

- Mehetsz! - szólt a hadnagy.

Kaál Samu kifelé indult.

A báró a közkatona keze után kapott:

- Maradj! - szólott szeliden. Aztán odalépett az asztalhoz. Bort öntött a poharakba, s az egyiket a szolgának nyujtá:

- Igyál!

Kaál Samu széles matyóarcát hol félelem húzta össze, hol kiszélesítette az öröm.

Aztán ittak...

Hajnali három órakor az orvos épp felszállott a kocsijára. A kerületébe akart indulni. A kocsis szólt: »gyü!«

Hátul a gazdája egyszerre csak lefordult a kocsiról.

Huszárkarabélyból egyenesen a szívébe ment a golyó. A kocsi mögött, a bodzagarád alatt, korán kelő kofaasszonyok egy huszár közkatonát láttak:

- Kaál Samu mit tettél...Mit tettél? - kiabáltak utána, amint a közkatona eldobva fegyverét, nekifutott a partnak...

*

Kaál Samut vitték a miskolci brigádba. Mosolyogva ballagott az eszkort között. »Bolondok« gondolta magában, »ezek azt hiszik, hogy a halálra visznek!«

Nevetett, amikor vigasztalták:

- Ne busulj Samu, azért még nem visznek vesztőre...

- Busuljon a ló!... Azt felelte. Szerették volna megtudni, kérdezték egyre:

- Mi vitt téged erre, Kaál Samu?!

Összeszorította a vékony pittyét, felhúzta a ritkássárga szemöldeit s hallgatott.

A börtönben sem tudták szólásra birni. Hiába vesződött vele a profosz, a hadbíró; bohókás tekintetet vágott, sunyin vihogott, sőt úgy sandalított az őrnagyra, mintha azt akarná mondani: »Jó, jó!«

Nap-nap után, böjt-böjt után múlott. Nem messze volt Szépasszonyfalva, egyszer csak a tisztje is bejött hozzája.

Hogy örült, hogy törülte a markával a nyulszemeit. A vén profosznak majd kiesett a könyü a szeméből.

Mégis csak áldott jó emberek ezek a tiszt urak.

Szolgát és gazdát magukra hagyta a börtönőr. Az ajtón át hallotta, hogy vigasztalja a báró a matyó-gyereket. S hogy rimánkodott az:

- Tudom, nem tetszik elhagyni!

Kaál Samu jelentkezett másnapon:

- Vallok.

Vallott.

- Kedden volt, a lovat becsméltem - megütött az ostorral!... Meg kell halnod ezért...

Be volt fejezve ezzel a vizsgálat. Elkövetkezett nagy gyorsan az itélet.

Előtte való napon tisztát hozott Kaál Samunak a szülője. Tisztát is, egy kis ennivalót is. Mind a kettővel bebocsátották.

Hadd sírják ki magukat! Sírt is az öregasszony az egész falu helyett. A fiú vigasztalta furcsa beszéddel, mintha megzavarodott volna:

- Eladó-e még a Bándi Ferusék félfertálya az emienk mellett? - szólt fennen s belenyult a lajbija zsebibe, mintha az eladó föld árát akarta volna onnan kivágni.

Még mást is szeretett volna mondani, ejtett is egy-egy szót a gazdájáról, arról, hogy tán-tán hamarább megy haza, mint a többi; de az egész olyan zavaros volt, hogy az öregasszony még jobban nekibúsulta magát.

Kaál Samu fütyürészett, amikor a bírósága elé vitték. A tiszta új ruhája, csizmája, orcája, nagy kajla fülei úgy ragyogtak, mint csákóján a rózsa.

Szinte tetszett az ezredesnek olyan haptákba vágta magát.

- Helyes, fiam! - bátorította néma tekintettel a gazdája, aki ott volt a bíróságban, fessen, mint mindig, de halványan, mint még soha.

Halálra itélték. Orvul lőtt, - akasztófahalálra.

Sárga arcát a szolgának hirtelen árny borította el. De megint csak kiderült, peckesen szalutált, elvezették.

*

Katonáéknál nem késlekednek a megtorlással. Kaál Samut meg se hagyták melegedni a brigádban. Elvették szép katonaruháját, a régit, a parasztit hozták elő a magazinból. Oh, hogy megörült neki. A bekecse zsebében még ott volt - ha két év alatt megszáradt is - az a két szál rozmarin... Ott volt, az volt...

Mégis csak kiesett a könyü a szeméből. Mégis csak hazamegy. Igaz hát, hogy áldja meg az isten... Elkapta a kezét a gazdájának - mert meg-meg csak bejött az hozzá - s csókolta hevesen.

- Csak okosan, okosan! Nem félni! - szólt az s magára hagyta a siralomházban.

Ott ismételgette ő is az édes szülőjének:

- Csak okosan, okosan! Nem félni! Nem is félt már az öregasszony; azt se tudta, hol van, ki fia, ki az istene: úgy rázta a hideg...

Hajnal volt, havas, világos téli hajnal. Az ablakon keresztül be lehetett látni az egész udvart. Tele volt ölfával, csak szélről látszott ki egy vékony gerenda. Civilek mozgolódtak körülte.

Kaál Samu nézte, nézte. Mennyi komédia! - gondolta magában. De azért fázott. Bátorította magát. Talán éhes? Evett s szivarozott. Még félig se szíva ki a virgóniát - azt is a gazdája küldte - elvették a szájából. Több volt mint a fele, ej jó kis szivar! Sajnálta, feltette a polcra.

Megimádkoztatták, kivitték.

Már akkor ott állott az udvaron a százada: valamennyien ünnepi ruhában, cakompak. Intett nekik a fejével, sandalított rájuk a szemével. Biztatni akarta őket, szeretett volna szólni: »fiúk ne féljetek!«

Neki borzongott egy kissé a teste, de nem félt. Félni! Hiszen ott volt százada előtt gazdája, a hatalmas, az erős, a mindenható tiszt. Aranyrojtos ruhájában, mellén a ragyogó rendjellel - kis isten! Kaál Samu nézte, nem tudta levenni róla a szemeit.

Bizalmat, bátorságot, biztosságot szerzett magának e sárga arcból, a hegyesre kifent bajuszból.

Büszkén, majdnem gőgösen ment előre az akasztófa felé.

Arccal a bajtársak felé fordították. A hadbíró őrnagy mormogott valamit, Kaál Samu nem hallotta, nem is volt rá kiváncsi. A gazdájára nézett. Az sárgán, mint egy halott, de kidülledt mellel, mint egy igazi huszár, tekintett rá vissza:

- Csak okosan... nem félni!...

...A hóhér-legények megragadták. Kaál Samu elordította magát:

- Hadnagy úr, ne hagyjon...! Többet nem szólhatott.

Tréfa volt. Végetért. A tiszt imára vezényelt.

*

BRÓDY SÁNDOR

a Magyar Elektronikus Könyvtárban


Bródy Sándor: Apró regények
http://mek.oszk.hu/00600/00626


Bródy Sándor: Az asszonyi szépség 
Többféle apróságok, melyek a czimre vonatkoznak
http://mek.oszk.hu/00600/00627

Bródy Sándor: Bródy Sándor legszebb írásai 
http://mek.oszk.hu/07400/07457

Bródy Sándor: Don Quixote kisasszony 
http://mek.oszk.hu/07400/07450

Bródy Sándor: Egy rossz asszony természetrajza 
Erkölcsrajz
http://mek.oszk.hu/07300/07380

Bródy Sándor: Az ezüst kecske 
http://mek.oszk.hu/00600/00628

Bródy Sándor: Az ezüst kecske ; A nap lovagja 
MVGYOSZ hangoskönyvek
http://mek.oszk.hu/02700/02778

Bródy Sándor - Gozsdu Elek - Petelei István: Nemes rozsda 
Novellák
http://mek.oszk.hu/01000/01061

Bródy Sándor: A szerelem élettana 
Studiumok
http://mek.oszk.hu/07300/07358

Bródy Sándor: Színészvér ; A nap lovagja 
http://mek.oszk.hu/05400/05465

Bródy Sándor: A tanítónő 
Falusi életkép három felvonásban
http://mek.oszk.hu/00600/00629



LAST_UPDATED2
 
Tudat-hasadás PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 02. szerda, 13:02

Géczy Gábor, Józsi bácsi: Tudat-hasadás

https://www.youtube.com/watch?v=3cKhtkBlPkg

 

Megjelenés ideje: 2014 febr. 17

 

http://napielemozsia.hu/programok


Tudatosodás két nézőpontból.

 

A februári Önmeghaladó kurzus keretein belül

 

a Józsi bácsi gondolatai a világról blog szerzője,

 

Sárecz Iván,

 

http://www.ivi.hu/

 

és a népi hagyományokkal foglalkozó, Magfalvát vezető

 

Géczy Gábor

 

vitatja meg egymással véleményét a tudatosodás témájáról.

 

Moderátor: Kiss József Zsolt.

 

 

LAST_UPDATED2
 
Olvasó nők PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 03. csütörtök, 07:20












LAST_UPDATED2
 
A Magyarok Püspöke PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 02. szerda, 11:57

A Magyarok Püspöke,

Prohászka Ottokár szavai nyomán új életre kelt a Nemzet

 

2014. április 02.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

prohaszka_ottokar.jpgHa valakiről valóban elmondható, hogy „a magyarok püspöke” volt, akkor a nyolcvanhét éve, 1927. április 2-án lelkét Teremtőjének átadó Prohászka Ottokárra mindenképpen. A „magyar tunyaság” felkorbácsolója volt, a már Széchenyi István által is annyiszor kárhoztatott „szalmaláng-lelkesedés” ostorozója, aki sohasem győzte elégszer hangsúlyozni, hogy „nem léteznék zsidókérdés, ha a művelt kereszténység nem tagadta volna meg önmagát”, hangsúlyozva, hogy a kereszténység igenis folytonos létharc az önkiválasztottak ellen. Igen, szavai nyomán új életre kelt a Nemzet.

Ezért méltán írhatta halálakor lelki fegyverhordozói közül Bangha Béla jezsuita: „Hogy Prohászkában mit vesztett a magyar katolicizmus, nem jól mondom: a magyar géniusz általában, sőt Európa kereszténysége, sőt az általános emberi kultúra, azt e pillanatban átérezni sem tudjuk, csak lehajtjuk fejünket, mint az atyját vesztett gyermek, és sírunk.” Mert ébresztő volt kortársai között, aki első között ismerte fel, mennyire megreccsent jóval már Trianon előtt a megdönthetetlennek vélt Osztrák-Magyar Monarchia eresztéke, köszönhetően a kiválasztottak „csendes honfoglalásá”-nak és az ezt lehetővé tevő „magyar tunyaság”-nak.



„Nem szeretek zsákbamacskát árulni s a divat miatt az igazságról bölcsen hallgatni, ezért kimondom, hogy Magyarországon jelenleg csendes honfoglalás zajlik: gazdasági logikus folyamat megy végbe, az erősebb legyőzi a gyöngét, vagy hogy a csuka megeszi a pontyot. A magyar nép a gyönge, de ízletes pontocska, a zsidóság a csuka.” – írta, hozzátéve: „Nem léteznék zsidókérdés, ha a művelt kereszténység nem tagadta volna meg önmagát.”

Válasz ez bizony történelmi tragédiáink igazi okára, ezért ajánlotta egyedüli megoldásul a „magyar tunyaság felkorbácsolásá”-t, ezért, hogy a liberalizmus tespedtségéből felocsúdó magyarság ikonjának tekintette, különösen a főiskolai és az egyetemi ifjúság az 1920-as évek elején. Elhunyta után Járó István, a Turul Szövetség országos alvezére például így emlékezett vissza ifjúságunkat felrázó karizmatikus személyére:

„Abban a drágakövekből fűzött gyöngysorban, mely a nagy Püspökre való emlékezésből tevődött össze, lehet-e ragyogóbb diadém, mint Dr. Prohászka Ottokárnak az egyetemi ifjúság iránt érzett olthatatlan szeretete. Ez a szeretet, mely a maga nagyszerűségében glóriát font még életében a legnemesebben gondolkodó fő fölé, kötelezi az ifjúságot, hogy az idők végtelenjéig megőrizze a hálát az iránt, kinek gondolatai és eszméi testet öltve jelentek meg a kommunizmus fertőjéből kimenekedett egyetemi ifjúság minden cselekvésében. Prohászka jelentősége volt a legnagyobb azokban a keresztény eszméktől hevített nagyszerű tettekben, melyek a magyar nemzeti öntudatra ébredt ifjúságot az 1919-20-as időkben vezérelték. Azok a tanok, melyeket Ő hirdetett, nemcsak a kommunizmus, hanem az azt megelőző válságos időkben is, a keresztény fajszeretet védőbástyái voltak.



Prohászka Ottokár sírja


E keresztényi fajszeretettől áthatott antiszemitizmusa azonban sohasem volt konok gyűlölet, mint amilyennek azt az izraeliták beállították, hanem a hazáját a nemzetközi destrukció, a nemzet fogalmát szétroncsoló vallástalanság s az Istent tagadó cinizmus szennyes hullámai elborításától féltő főpap világnézeti felfogásának természetes megnyilvánulása.




Prohászka Ottokár: Az én antiszemitizmusom




Prohászka ledöntött budapesti szobra


Tanításai az ifjúság lelkéből kiváltották a helytállást, az okos megfontolást, a megmaradásnak s az ellenállásnak mindazon eszközeit, melyek alkalmassá teszik a mai generációt minden haza és államellenes eszme magától való távoltartására, s ha kell, letörésére. A mai ifjúság nem a szavak, hanem a tettek nemzedéke. Azok a nagy feladatok, melyek a jövő megoldatlan problémái, kimeríthetetlen erőt kapnak azokban az apostoli megnyilatkozásokban, melyek a nagy Püspököt a keresztény Magyarországért való harcában vezették.

Fáradhatatlan magvetője volt a magyar hazaszeretetnek, lankadatlan hévvel hirdette a szószékről, kathedráról, gyűléseken és mindenütt, ahol csak lángoló szavaival ki tudta nyitni a csüggedő lelkek zárját s felrázta a fásult közönybe visszasüllyedni akarókat.

S a magok televény földbe hullottak. Szavai nyomán új életre kelt a Nemzet, s Ő törhetetlen hittel építette újabb és újabb pilléreit a Feltámadás aranyhídjának. Lelke megérezte, hogy eszméihez legközelebb áll a Haza reménysége: az egyetemi ifjúság. A forradalmak utáni hazafias diákmozgalmakban tevékenyen vett részt. Áldozatkészségével szerető Atyja, igaz Patrónusa volt a diákságnak. Díszes katonája volt annak a csillogó vezérkarnak, mely féltő gonddal irányítja a mai örömtelen idők diákseregét: ajka sohasem szűnt meg buzdítást és erőt önteni a mindennapi élet gigászi küzdelmei között elernyedt izmokba. Ragyogó csillag volt a nagy magyar éjszakában, kinek lehullásával ismét halványabb lett az a mécs, melynek hunyó pislogását messziről százezernyi magyar figyeli. Sírhantját az egész magyar társadalom trikolórja borítja, melyre hódolattal, kegyelettel teszi le koszorúját a keresztény magyar egyetemi ifjúság.”



Prohászka-emléktemplom Székesfehérváron


Ha valaki fellapozza az iménti visszaemlékezést tartalmazó, ifj. dr. Toldy László egyetemi tanár által szerkesztett Prohászka Ottokár Emlékalbumot, valamennyi vallomásából kiderül, hogyProhászka valóban egészen kivételes hatással volt szinte mindenkire. Még azokra is, akik keresztény hitünk és nemzeti eszményeink iránt oly sokáig közönyösek, sőt ellenségesek voltak.Nyisztor Zoltán pápai prelátus, a jeles zsurnaliszta nem véletlenül írhatta róla (Ötven esztendő. Századunk magyar katolikus megújhodása, 1962): „Megjelenése és szereplése mindenütt esemény volt és szószékét olyan tömegekben és úgy állták körül az emberek, mintha egy csillagszemű próféta vagy Krisztust látott apostol érkezett volna.”.

Éppen ezért nem volt a két világháború között olyan nemzeti társulás – párt, mozgalom, egyesület –, amely ne tekintette volna gondolatait iránytűnek. Még akkor is, ha azok képviselőiket sokszor saját gyöngeségeikre emlékeztették. Merthogy Prohászka nem győzött elégszer rávilágítani arra, hogy a hazaszeretet, a nemzeti érzés nem merülhet ki sohasem holmi pohárköszöntői szónoklatokban. Szociális igazságtétel nélkül ugyanis nincsen hiteles nemzeti politika. S erre halála után nem győztek legjobb papjaink emlékeztetni. Így közülük Varga Lászlójezsuita arra figyelmeztetett (Mozgolódás a bolsevizmus ellen. Magyar Kultúra, 1936. december 20.), hogy „amíg a nemzeti érzés, a fajszeretet csak egy szép, misztikus szenvedély marad, amíg csak az elvont hazáért és nemzetért hevül és a rongyos magyarok mellett semmitmondó szánalommal megy vagy robog el, mint a bolsevizmus komoly ellenfele, nem jöhet számba”.

Hiába, sohasem lehet elégszer olvasnunk Prohászkát, a Magyarok Püspökét, akinek szavai nyomán új életre kelt a Nemzet.
 
<< Első < Előző 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60 Következő > Utolsó >>