Payday Loans

Keresés

Boldog-boldogtalan magyarok édenkertjei és poklai

signorelli2

Tisztelt ifjú és szépkorú olvasók!

Mindenkit üdvözlök, aki jóhiszeműen a honlapra "tévedt",

s csak remélni merem, hogy visszatérő vendég lesz nálunk.

Elég vonzónak találja az ingyenes és bő szellemi kínálatot,

és lesz elegendő, elég nagy lelki bátorsága szembenézni

jobbítandó önmagával és a pusztuló nemzet sorskérdéseivel...

Üdvözlettel: Nagy Jenő (1952-)

Elérhetőségem: Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.

diogenesz_m_3

Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?

Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.

Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?

Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt.

 

Vörösmarty Mihály

Gondolatok a könyvtárban

Fénykép: Aki ma ilyen jelenetet lát, kérem azonnal jelezze!

MÉDIUMAJÁNLAT:

Álmos Király Televízió

hiszek_egy_istenben

gyertyalng

eletkerekes halal

 

 



GULÁG HARANG PDF Nyomtatás E-mail
2014. február 25. kedd, 12:11

logoItem

Megszólalt a harang

A Gulag áldozatainak emlékére

 

Az isteni irgalmasság vasárnapján harangot szenteltek a Pécsi egyházmegyében, a nagydorogi Szent István-templomban. A lengyelországi Przemyśl városának harangkészítő mesterei által Illés próféta tiszteletére megalkotott, négyszázhúsz kilogramm súlyú harang ezentúl azokért zeng, akikért harang még sohasem szólt, mert anélkül temették földbe őket a szibériai haláltáborokban, hogy fölöttük akár csak imát is mondhattak volna.

„Azokért, akik megfagytak, belepusztultak a kínokba vagy kegyetlen módon leölték őket… Akiknek csontjai ma is küszködnek a szibériai zord hideggel, és sírjaik az ismeretlenség homályába vesztek, hantjukon soha nem volt virág, s könny sem öntözte a sírjaikat” – idézte Sebestyén-Molnár Árpádplébános a délvidéki származású, 1956 óta Nagydorogon élt és tavaly elhunyt egykori lágerfogoly, Zsúnyi Illés végakaratát. Zsúnyi Illés kezdeményezése és jelentős, egymillió forintos adománya indította el a harangállítás szándékát a településen.


A templom előterében felállított, virággal, nemzeti színű és vatikáni sárga-fehér szalaggal feldíszített harangot a szertartás kezdetén Márfi Gyulaveszprémi érsek áldotta és szentelte meg, majd a harangot felhúzták a toronyba. Ezután következett az ünnepi alkalomra felújított, megszépült szentély oltárának, mellékoltárainak és új ambójának megszentelése; az oltárba egy Goretti Szent Mária-ereklyét helyeztek el. A szertartáson elhangzott beszédében az érsek Goretti Mária történetét is idézte, kiemelve, hogy a vértanú leány még a gyilkosának is meg tudott bocsátani, s irgalmasságával elérte a fiú megtérését. Vajon a Gulagot megjártak is megbocsáthatnak kínzóiknak, gyilkosaiknak? – vetette fel a főpásztor. Igen, meg kell bocsátaniuk nekik is, az ítélkezést pedig rá kell bízniuk az irgalmas és igazságos Atyára, hiszen senki sem kívánhatja mások elkárhozását. *A szentmisét lezáró áldás előtt Szászfalvi László, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium egyházi, nemzetiségi és civil kapcsolatokért felelős államtitkára és Galgóczy Árpád, a Gulagot megjárt költő, műfordító mondott beszédet. A szertartás végén felcsendültek a toronyban a harangok: előbb a két kisebb régi, majd az új, s végül mindhárom együtt.

Fotó: Toldi Éva


*
Miért is kívánnánk mások elkárhozását?
De a a megbocsájtáshoz és így az üdvözülésükhöz
nem lenne kívánatos,
vagy egyenesen elengedhetetlen
a megbánás, a bocsánatkérés, a vezeklés, a jóvátétel stb. stb. ?

Az amúgy is már kiherélt Újszövetségből
a langyos főpapjaink kb. ennyit tudnak mondogatni:
tartsuk oda a másik orcánkat is...
És a kormány, amelynek most éppen falaznak,
semmit sem tett a földi igazságtétel érdekében!

Az emberiségnek még nem ígértek annyi jót
és nem követtek el ellene annyi égbekiáltó bűnt,
mint a kommunizmus, illetve a létező szocializmus...
A fizikai, szellemi és lelki népirtás milliárdos tételben!

És engedtessék meg nekem,
hogy egy közvetett áldozatot név szerint is említsek:
2000-ben ezen a napon halt meg Titusz fiam...

Üldözött-zaklatott szamizdatos családban nőtt fel,
s a családfő, aki a Gulágról több füzetet adott ki,
1989 után is foglalkoztatási tilalom alatt állt,
ma is kegyelemkenyéren, segélyen tengődik...

A gyertya fiam emlékére is égjen!


gyertyalng



LAST_UPDATED2
 
A kommunizmus áldozatainak napja PDF Nyomtatás E-mail
2011. május 13. péntek, 09:40

holodomor 54

Ukrajnai éhínség – az évszázad tragédiája


Az ukrán nép történetének egyik legszomorúbb korszaka az 1932-33-ban végrehajtott tömeges kollektivizálás és a totális rendszer, illetve sztálini rezsim által kitervelt éhínség volt. A rendszer a saját népe, annak jövője ellen követett el bűncselekményt. Következményeit tekintve az ukrajnai éhínséget az emberiség történetének legszörnyűbb, legtragikusabb cselekedetei közé sorolhatjuk.
Az ukrán parasztok 1931 decemberétől 1933 szeptemberéig éheztek – 22 hónapig tartották fogva őket a „vidravas” fogai.
Ma a kutatók vitatkozhatnak az éhínség halálos áldozatainak valós számáról, de a tömeges haláleseteket egyetlen kormánynak sem sikerült eltitkolnia. A harkovi megyei tanács végrehajtó bizottságának egyik munkatársa például 1933 májusában a következőkről tájékoztatta az UK(b)P Központi Bizottságát: Az utóbbi hónapokban, a megye falvaiban 450-600 ezer (!) ember halt meg. Egy 1934. decemberi keltezésű szovjet statisztikai jelentés szerint 1933-ban, az akkori Szovjetunióban a legmagasabb halálozási arányt – 2. 9 millió ember – Ukrajnában jegyezték fel. És ebben nincsenek benne azok a milliók, akiknek halálát az illetékes szerveknek egyszerűen nem volt érkezésük regisztrálni.
Az ukrán nép élettörténetének e szörnyű lapja évtizedekig el voltak zárva mind a kutatók, mind pedig a népirtást elszenvedő nép elől. Emlékét azonban őrizték a túlélők, akiknek sikerült kikerülni abból a pokolból, és azok a dokumentumok, amelyeket mindeddig hét lakat alatt őriztek. Kortársaink ezekből tudhatják meg a rettenetes igazságot.
Tekintsünk be az akkor készült fotó- és kordokumentumokba! Hajtsunk fejet azok emléke előtt, akik nem golyók és robbanások, nem atomkatasztrófa áldozatai lettek!
1. Éhínség – 1933.
2. Kegyeleti domb Lubnyi közelében.
3. Lubnyi, Poltava megye. Megemlékezés az 1922-es éhínség áldozatairól.
4. V. P. Jaromov elektrolakatos inas volt egy Don-medencei bányában. Napi egy kg kenyér volt a fejadagja, aminek egy részéből kétszersültet készített, hogy megmentse Hmelnyickij megyében élő szüleit az éhhaláltól. 1933.
5. A munkaegységek után járó élelmiszer-fejadagok kiosztása a Donyeck megyei Udacsne falu Gyemjan Bednijről elnevezett kolhozában. 1933.
6. A Dnyiprobud építőipari vállalat üzemi konyhája. 1932. Parasztok ezrei kerestek munkát az építkezéseken, hogy elkerüljék az éhhalált és megmentsék a családjukat.
7. Az éhezéstől felfúvódott, beteg embereket a kórházakban sem tudták megmenteni, mert nem volt élelem.
8. Éhhalál.
9. A kiéheztetett emberek végső menedéke.
10. Éhes és magatehetetlen öregek álltak a kerítések alatt.
11. Meggyötört asszonyok és gyereket meneteltek a zsíros földű poltavai táj kihalt falvain, élelem után kutatva.
12. Vidám kivonulás. Az aratás kezdetének látványos főpróbája. 1930.
13. A Kommunizmus Útja Kolhoz tagjai vizsgálják a vetőmagot. Herszon megye, 1932.
14. Ukrajna első kolhoztagjai. Egy 1931-ben, Moszkvában nyomtatott röpcédula.
15. A parasztoktól elkobzott vagyontárgyak beszállítása a kolhozudvarra. Donyeck megye, 30-as évek.
16. A parasztok vagyonának elkobzása. Donyeck megye, 30-as évek.
17. Búzaőrlés a Vinnyica megyei barszkij járásban. 1928.
18. Bubnyivka falu Vörös Hajnal nevű kommunájának tagjai Vinnyica megye, volocsivi járás (ma Hmelnyickij), 1926.
19. Begyűjtésre induló vörös brigádok. A Proletár Forradalom Hulláma Kolhoz, Harkov megye, 1932.
20. Tulajdonképpen ezzel kezdődött az éhínség. A parasztokat saját gabonatartalékaik beszolgáltatására kényszerítették.
21. Pártaktivisták kutakodtak a házaknál, és még a vetőmagot is elvitték. A beszolgáltatás elmulasztásáért a parasztokat szigorúan megbüntették. Sokgyermekes parasztcsaládok haltak meg mind egy szálig.
22. Az első kolhoz-traktorosok Vinnyica megye (most Hmelnyickij) novousicki járásában.
23. Az első kolhoz-tavasz.
24. A termés őrzése a Poltava megyei Vörös Csillag Kolhozban. 1932.
25. A gabona és más mezőgazdasági termékek beszolgáltatása. Donyeck megye, 1933.
26. A beszolgáltatás alkalmából rendezett nagygyűlés a Harkov megyei zolocsivi járásban. 1932.
27. Halottak hevertek az utcákon. Sokszor nem volt kinek eltemetni őket. Harkov, 1933.
28. A legszörnyűbb a kisgyerekek látványa volt. Az éhség letörölt az arcukról minden gyermeki vonást, megkínzott kísértetekké téve őket.
29. Az éhínség áldozatai.
30. Betakarítás a Szovjet Paraszt Kolhozban, Harkov megyében. 1932.
31. Aratás a Donyeck megyei Gy. Bednij Kolhozban. 1933.
32. Gabonaőrlés a Lenin Kolhozban. Ogyessza megye, mikolajivi járás. 1932.
33. Pogyeljai parasztcsalád. A családfőt, M. F. Oljaneckijt törvénytelenül kivégezték, majd poszthumusz rehabilitálták.
34. A veszélyes szabotőrnek nyilvánított, és a beszolgáltatás megtagadásáért elítélt, majd pedig rehabilitált Vinnyica megyei Sz. L. Zora amnesztiájáról készült jegyzőkönyv részlete.
35. A G. Sz. Psenyicsnij nevét viselő Ukrán Központi Állami Film-, Fotó- és Hangarchívumban őrzött felvételek.

3. számú aláírások

1. Az éhínség áldozatainak tömegsírja Harkov közelében. 1933.
2. A Donyeck megyei Udacsne falu aktivistái az elkobzott kalászokkal a községi tanács épülete előtt. 1932.
3. Az a föld, amelyik fél Európát etette, képtelen volt magába fogadni az éhínség összes áldozatát.
4. Minden vagyonkájától megfosztott parasztcsalád a háza előtt. 30-as évek.
5. Indul a gabonával megrakott szerelvény Dnyipropetrovszkból. 1932.
6. A Vörös Sztyeppe Kolhozból indítják a gabonát a begyűjtési központba. Kijev megye. 1932.
7. A tragédia kis tanúi.
8. „A bánat aratása”.
9. Gyerekek gyűjtik a fagyos krumplit a kolhoz földjén a Donyeck megyei Udacsne faluban. 1933.
10. A Szovjetunió nem ismerte el az éhínséget, ámde folyton kereste az „ellenséget”.
11. Az éhínség gyermekei.
12. A kommunista rendszer gaztetteinek áldozatai.
13. Külföldi lapok tudósításai a szovjetunióbeli és ukrajnai éhínségről.
14. Ukrajna jelenlegi országhatára.
15. Ukrajnai megyehatárok.
16. Megyeszékhelyek.
17. 1939 után Ukrajnához visszacsatolt területek.
18. A lakosság-szám növekedésének, illetve csökkenésének összehasonlító adatai, amelyhez a szovjet népszámlálási adatok szolgáltak alapul egy nemzetközi jogász-bizottság számára.
19. Az állam, a köztársaság neve. A lakosság létszáma, milliókban. 1926-os szovjet adatok.
20. A lakosság-szám növekedése, milliókban.
21. A lakosság-szám növekedése százalékokban.
22. Szovjetunió, Oroszországi Föderáció, Fehéroroszország, Ukrajna.
23. A megyei halálozási arány a köztársasági átlaghoz viszonyítva 1933-ban. Az összes ukrajnai elhalálozás százalékarányában.
24. Vinnyica, Dnyipropetrovszk, Ogyessza, Donyeck, Csernyigiv, Kijev, Harkov megyék és Moldávia.
25. A halálozási mutatók növekedése 1933-ban az 1927 és 1930 közötti időszakhoz viszonyítva. Megyénként többszörös a növekedés.
26. 8-9-szeres, sőt ennél is nagyobb növekedés.
27. Tömegsír Harkov közelében. 1933.
28. Gabona-beszolgáltatás a Vinnyica megyei Iljinciben. 1929.
29. Az ötéves terv harmadik, döntő esztendejének tiszteletére begyűjtött gabona a Dnyipropetrovszk megyei Polohi faluban.
30. A parasztok leadják a gabonát a Szojuzhlib begyűjtési központban, a Kijev megyei Kaharlik faluban.
31. A Vörös Sztyeppe Kolhozból indítják a gabonát a begyűjtési központba. Kijev megye. 1932.
32. Gabona-rakomány a Komintern Kolhoz begyűjtőhelyén. Harkov megye, zolocsivi járás. 1933.
33. A Kahovka állami gazdaság első gabona-szállítmánya. Herszoni körzet. 1930.
34. A fogyasztási szövetkezetek kollektív gabona-beszolgáltatása a Vinnyica megyei Nyemiriv városban. 1929.
35. Indul a gabonával megrakott szerelvény Dnyipropetrovszkból. 1932.
36. Ukrán parasztok szedegetik a szemeket a magtár előtt. A Fórum című folyóirat közlése. 54. szám, Kanada, 1983.
37. Parasztember haláltusájukat vívó lovaival.
38. Haldokló apa és kisfia.
39. Szekéren haldokló parasztember.
40. 1930-ban, Szibériába száműzött férfi. Felesége és gyermeke éhen halt. A Fórum című folyóirat közlése. 54. szám, Kanada, 1983.
41. Gyermek – éhen halt édesanyja holtteste mellett.
42. Haldokló asszony.
43. Gyermekek, akiknek a szülei éhen haltak.
44. A közös gazdaság tagjai átszállítják P. Jemec javait a közös magtárba. Donyeck megye, grisinói járás. 30-as évek.
45. Minden vagyonkájától megfosztott parasztcsalád a háza előtt. Donyeck megye, grisinói járás. 30-as évek.
46. Martinenko vagyontalanított paraszt javainak áruba bocsátása a Donyeck megyei Udacsne falu „vörös bazárjában”. 1930-32.
47. P. Maszjuk vagyonának elkobzása a Donyeck megyei Udacsne faluban. 1934.
48. Munkaügyi ellenőr vallatja a falusi nagygazdát. Ogyessza megye. 1929.
49. Abolmalovot, a nincstelen parasztok bizottságának tagját vallatják, akit azzal vádolnak, hogy kulák-párti agitációt folytatott a parasztok között Kramcsanka faluban. Orzsici járás, 1929.
50. A vádlottak padján: a vinnyicai körzetbeli jakusini községi tanács tagjai, akiket a párt kollektivizálási politikájának elferdítésével vádolnak. Jakusin. 1931.
51. Részlet az Állami Politikai Igazgatóság (ÁPI) jelentéséből a trosztyani járás falvaiban éhező családok számáról. 1932. V. 8. M. Hatajevicsnek, a Dnyipropetrovszk megyei ÁPI helyettes osztályvezetőjének, a megyei pártbizottság titkárának címzett jelentés az akimivi járásban előfordult kannibalizmus-esetekről. 1933. III. 10.
52. Az ukrán egészségügyi népbiztos levele Kosziorhoz, az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottsága titkárához az élelmiszerhiányban szenvedők állapotáról és számáról Kijev megyében. 1933. VI. 3.
53. Az ukrán Legfelső Bíróság határozata a Vinnyica megyei bíróság ítéletének hatályon kívül helyezéséről P. A. Jakimenko parasztasszony ügyében, aki megölte a fiát, hogy megmenthesse többi éhező gyermeke életét. 1932. X. 16.
54. Az UK(b)P KB szervezési osztálya tájékoztatási részlegének jelentése Kijev megye egyes járásaiban előforduló emberevésről. 1933.
55. Oszinennek, az ÁPI titkos politikai osztálya vezetőjének jelentése a szennyezett élelmiszerekről és a Harkov megyében előforduló hulla- és emberevésről. 1933 júniusa.
56. Az UK(b)P KB Politikai Bizottságának határozata a betakarításról. 1932. I. 25.
57. Az UK(b)P KB Politikai Bizottságának határozata falvak és kolhozok feketelistára vételéről. 1932. I. 25.
58. V. A. Balickij, az országos ÁPI ukrajnai különmegbízottjának Sztálinhoz írt levele arról, hogy „lázadó petljurista szervezetek” szabotálják a betakarítást. 1932. XII. 23

http://www.ukrajinci.hu/holod/pro_holod_tragedi.htm

LAST_UPDATED2
 
Konrád szerint... PDF Nyomtatás E-mail
2014. február 25. kedd, 07:58

zsido 1919 terror

Megáll az ész:

Konrád szerint a kommunizmus is zsidóellenes volt,

zsidók nélkül pedig a kereszténység is eltűnne Európából

 

2014. február 24.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

zsid-csillag.jpgIsmét elemében van az önmagát ugyebár a „legnagyobb élő magyar író”-ként aposztrofáltató Konrád György, aki a minap ki tudja már hányadszor adta tanújelét annak, mennyire nem kezdő a történelemhamisításban. Megáll az ész: a kommunizmus és a zsidóság szimbiózisát nem firtató, hanem bizonyító tengernyi irodalom ellenére változatlanul úgy tartja, hogy a kommunizmus is zsidóellenes volt, továbbá a zsidóság és a kereszténység kétezer évvel ezelőtti szétválásának okait elemző, szintúgy tengernyi írásmű ellenére lemeri írni, hogy zsidók nélkül a kereszténység is eltűnne Európából.

Mindezt a Mazsihisz honlapjáról üzente a világnak február 23-án, amelynek szerinte úgy látszik, egy baja van, hogy – antiszemita valamiképpen. Mint volt egykor a kommunizmus is:

„1945 után a kommunizmus is zsidóellenes volt, még ha voltak is zsidók a pártapparátusban és a politikai rendőrségben. Kihúzták a zsidó polgárság alól a talajt, a létalapot.”

Szóval eszerint arról van szó, hogy a pártapparátusban és a politikai rendőrségben előfordultak zsidók is. Hellyel-közzel ugye. Az ember tényleg nem hisz a szemének. Kezdjük most a pártapparátus nómenklatúráját sorjázni? Alighanem untig elég csak az 1956-os felkelésbe torkolló korszakkal foglalkozó leghitelesebb történelmi összefoglalások egyikét, David Irving brit történész magyarul is hozzáférhető könyve (Uprising!, Felkelés!, 1981) elejét fellapoznunk. Ebből kiderül, a korszakot fémjelző nevekből ki tartozott közéjük. Íme:

Aczél Tamás, Andics Erzsébet, Apró Antal, Benke Valéria, Benjámin László, Boldizsár Iván, Déry Tibor, Erdős Péter, Faludy György, Farkas Mihály, Fazekas György Gerő Ernő, Gimes Miklós, Háy Gyula, Heltai György, Horváth Márton, Kende Péter, Kiss Károly, Lukács György, Márton László, Méray Tibor, Molnár Miklós, Péter Gábor, Piros László, Rákosi Mátyás, Révai József, Vas Zoltán, Zelk Zoltán.
A névsor persze korántsem teljes, de alighanem így is beszédes. Miként Gyurgyák Jánostörténész monográfiájában (A zsidókérdés Magyarországon, 2001) a Budapesti Izraelita Hitközség 1950. évi közgyűléséről készült archív fotó is, amelyen a törzsasztal fölött Lenin, Sztálin, Rákosi kinagyított képe tette kétségtelenné a megjelentek politikai hovatartozását.

Ami pedig a talaj kihúzását illeti lábuk alól, álljon itt Schreiber Sándornak, az Országos Rabbiképző Intézet néhai igazgatójának 1962. szeptember 15-én a Képes Magyar Hírekben közzétett nyilatkozata alábbi bekezdése:

„Alig, hogy megtörték a szovjet csapatok az őrülten dühöngő fasizmus rendszerét, demokratikus államunk eltörölte a zsidóságot megalázó, megkülönböztető rendeleteket. Templomaink látogatottak Budapesten és vidéken. Az általános iskolák zsidó tanulói a fővárosban és a vidéken talmud-órákban nyernek hitoktatást.”

Sapienti sat. Ám Konrád az általa is vészkorszakként eláztatott Horthy-Magyarország történelme meghamisításában sem kezdő:

„A zsidók a második világháború előtt nem az állami szektorban, nem a bürokráciában találtak létalapot, hanem a magánszektorban, a magántulajdonú iparban és kereskedelemben.”

Nos, lássuk a valóságot, nézzünk néhány hivatalos statisztikai tényadatot! 1931-ben az ipari és kereskedelmi nagyvállalatok 51,3, 1938-ban pedig, az első zsidótörvény életbe lépése évében a kereskedők 45 százaléka, a bányászati tisztviselők 47,6, az ipari tisztviselők 43,9, százalékát adták. Vagy a szigorúan az „állami szektor”-hoz tartozó sárvári cukorgyár tisztviselői 85,7, a fővárosi Filtex alkalmazottai 65,6, a Viktória Gőzmaloméi 75,3 százalékát, s akkor még a bankvilágbeli részesedésüket nem is ecseteltük.

Persze ezek után már nem kérdés, van-e egyáltalán olyan történelmi korszak, amelynek elferdítésében ne bizonyulna nem kezdő hamisítónak. Merthogy szerinte a zsidóság a numero unó ugyebár a népek, nemzetet sorában:

„A zsidó örökség kezdettől benne volt az európai örökségben. Ha most azt mondanák a zsidóknak, hogy minden cókmókjukkal hordják el magukat Európából, akkor a zsidók kénytelenek lennének elvinni magukkal a bibliát, zsidó szereplőkről író zsidó szerzők műveinek gyűjteményét, és már ezzel az egy elszállítással meglepő hiányt hagynának maguk mögött. A keresztény Európából eltűnne a kereszténység.”

Persze akadtak azért, legalábbis a múltban, zsidó írástudók, akiknek alighanem égnek állt volna a hajuk az effajta konrádiától. Mint a zsidó származású Giovanni Papininak, aki 1934-ben megjelentGóg című kötetében így fogalmazott:

„A mai intellektuális Európa nagy részben az említett nagy zsidók befolyása, vagy ha úgy tetszik, varázsa alatt áll. Bár különböző népek között születtek és különböző kutatásoknak szentelték magukat, mindannyian egy közös célra törnek: az elismert igazságokat kétségbe vonni, lerántani azt, ami a magasban van, bepiszkítani, ami tisztának látszik, megingatni azt, ami szilárd és megkövezni azt, ami tiszteletben áll.”

Mi más is maradhatott volna a végére, mint csak egy kérdés: lehet, hogy a „legnagyobb élő magyar író” még az övéitől sem olvas?

 

zsido_arckepcsarnok

LAST_UPDATED2
 
Hamu és csont PDF Nyomtatás E-mail
2014. február 25. kedd, 07:56

Konrád György: Kutató kézben hamu és csontdarabkák

 

2014-02-23 13:28:10

 

MAZSIHISZ


A közöny olyan, mint a homok, nem érdekes. Az embertelenségben nem rejtőzik semmilyen talány, nincs mit megmagyarázni rajta. (...) Sorsunk titka, hogy ki lesz a megpróbáltatás órájában szent. (...) A tudás: védőoltás. A gyűlölet és a közöny: betegség. A szeretet és az empátia: egészség. Mindannyian választunk.


konr__dgy__rgy.jpg

Adolf Hitler, a világháborút nézve, vesztes volt, ami viszont a zsidókról szóló álmát illeti, szinte győztesnek tekinthetnénk. Az európai zsidók kétharmadát legyilkolni: ez már komoly teljesítmény. Unokafivéremet és engem leszámítva sikerült gázba-tűzbe tüntetnie valahány iskolatársamat unokahúgaimmal együtt. 

Ez talán magyarázza érzelmeimet a valóságos tettesek iránt. A moralista kérdezőktől elfordítom a fejemet, és visszanézve rájuk azt mondom: se bosszú, se megbocsátás. A tetteseknek a saját bűntudatukkal együtt kell élniük. Meddig? Életfogytiglan. A gyilkos holtáig gyilkos marad. Megátkozta önmagát. Akárhogy is próbál felejteni, magyarázkodni, hiába. Ez már vele marad. Egész biográfiánk velünk marad.

A zsidóellenes beszédek radikális végig vitelét erkölcsükké fogadó emberek úgy vélték, hogy nem szabad az emberiesség bűnébe esniük, és hogy nincs kímélet a csecsemőknek sem. Akármilyen kedvesnek látszanak, nem kedvesek, zsidók. Ha az anyjuk nem engedi el a kezüket, akkor megy a babával a zuhanyozóba, és onnan átrakodható a kemencébe.

Mindezek végleges elhatározása, innen nem messze a berlini Wannssee partján hetvenkét évvel ezelőtt, roppant józanul történt, mindennapian, egykedvűen, banálisan. Minek következtében a kisvárosban, ahol gyerekkoromat töltöttem, az átlagos európai arány érvényesült, tizennégyezer lakosból zsidók voltak ezren, megöltek 670-et, visszajött 330, és ezek később több szakaszban maguk mentek el. Úgyhogy ma már nincsen egy sem.

Ha már a számokat nézem, van egy - némi elmélkedésre érdemes – aránykülönbség Németország és Magyarország között. Németországban a lakosság 0,5 %-a volt zsidó, Magyarországon ennek tízszerese: 5%. Miért múlták felül a németek a magyarokat türelmetlenség és radikalizmus dolgában? 

A szervezett egységről, a jóban-rosszban megmutatkozó, messzemenő alaposságról van szó? A feladat maradéktalan teljesítéséről? Biztos, hogy nem délies lazaságról, balkáni vircsaftról. 

A háború legvégén voltak a munka alól kibújó, vagy azt éppen elutasító német főtisztek, (egyiküknek köszönhető, a budapesti gettó lakóinak hozzávetőleges életben maradása), de addig az ő egyéniségük nem határozta meg a történést.

A magyar zsidó munkaszolgálatosok parancsnokai között voltak gyilkos vadállatok és voltak emberséges emberek, kinek mi jutott, attól függött, véletlenektől, leváltásoktól az életük. 

Egy Auschwitzba deportált, de életben maradt hajdani fogoly, egy hazatért tizenhét éves fiú a birkenaui krematórium sűrű, kormos füstjét nézve, úgy érezte, hogy az ördög vigyorog a lángokból. 

A holokauszt-irodalomban gyakoriak a pokollal kapcsolatos hasonlatok, de a tényleges összejövetel a Wannsee partján, magas rangú, diplomás urak szakszerű találkozója, ahol az eszme gyakorlati testet öltött, igen nyugodt volt.

A konferencia nagyon nyugodt, nagyon barátságos, nagyon udvarias, nagyon kifinomult és igen kedves volt, és nem esett sok szó. Nem is tartott sokáig. Azután a segédtisztek konyakot kínáltak, és az egész ügynek vége lett, az egyik résztvevő, Adolf Eichmann emlékezete szerint.

A magyarországi előkészület is aránylag sima és nyugodt volt, mindig csak egy lépcsőfokkal haladt tovább. Ha már van zsidó kérdés, akkor munkálkodni kell a megoldásán, törvényesen méghozzá. 1944 tavaszára a folyamat, amely a végső megoldáshoz, a megsemmisítő táborokhoz vezetett, mindennapossá vált, és szinte normális lett.

A magyar parlamentben a képviselők már a háború előtt alaposan megvitatták a témát, a katolikus hercegprímás és a református püspökkar elnöke is elfogadásra ajánlotta a zsidótörvények javaslatát. Az elsőt követte a második, a harmadik, majd 1944 tavaszán nyomban a német megszállás után pergőtűz sebességgel egyik rendelet után pattogott a másik, behozták az egész lemaradást a német mintától.

1944. március 20-án, hétfőn, mint rendesen, mentem az iskolába, nem lehetett nem látnom a főtéren a német Tigris tankokat és a rajtuk cigarettázó szürke egyenruhás katonákat. Nézelődtek, unatkoztak. A főutcán pedig szorosan egymás mögé tapadva csukaszürke egyenruhás német katonák vonultak fel-alá. A magyar katonák valamivel lazábban meneteltek, de énekükből ritkán hagyták ki a büdös zsidó szót. 

Május 15-én fekete egyenruhás Gestapo-tisztek kakastollas csendőrök kíséretében letartóztatták a szüleimet. Ausztriába deportálták őket kényszermunkára, nem tudtunk róluk semmit sem. 

Hallottuk, hogy kisvárosunk, Berettyóújfalu környékén már sok helyen gettóba zárták, és túlzsúfolt marhavagonokban külföldre szállították a zsidókat. 

Se apa, se anya, már csak mi, gyerekek; így is lehetett élni, de tanácsosnak látszott kisvárosunkból elmenni Budapestre, ahova rokonok is hívtak bennünket. Zsidóknak azonban már tilos volt utazniuk. 

Hogy mégis mehessünk, egy ismerős, jobboldali ügyvéd közvetítésével, tizenegy éves koromban, szüleim megmaradt és elrejtett pénzével, egy nagyobb ház árával megvesztegettem az illetékes hatóságokat. 

Bólintottam, amikor képviseletükben, a döntést közölve, iskolaigazgatóm felszólított, hogy maradjak továbbra is jó magyar gyerek.

A csendőrségen megkaptam a számunkra kiállított, akkor igen kivételes utazási engedélyt. Elbúcsúztam unokahúgomtól, Verától. Hajnalban elutaztunk a városi futballcsapat középcsatárának, a bátor Kádár Lalónak a kíséretével.

Másnap reggel kisvárosunk összes zsidó lakosát elszállították a közeli, nagyváradi gettóba, onnan egy héttel később Auschwitzba, a tizennégy éven aluli gyerekeket pedig, köztük Verát is, gázzal megfojtották és elégették. 

A Horthy kormányzó által legitimált kormány egy negyedév alatt deportálta az egész magyar vidéki zsidóságot, közel félmillió embert a határig magyar csendőr-, onnan német SS-kísérettel Auschwitzba.

Akkor még a fegyverbarátság a két állam között zavartalanul működött. Azon a nyáron már jóformán csak magyar zsidók égtek a krematóriumokban. 

Mikor ez a munka már javában tartott, a hercegprímás, az esztergomi érsek, a pápa ösztönzésére kérte, hogy a kitérteket hozzák vissza, a többivel pedig bánjanak emberségesen. Mosolyogtak rajta.

Két hét múlva én a Duna-parton sétáltam, Nem tudtam, hogy a falu kétszáz zsidó gyerekéből már csak mi élünk, négyen, akik eljöttünk onnan egy nappal a gettóba terelés és a deportálás elől, meg még rajtunk kívül két ikerfiú, akiken Auschwitzban Mengele doktor herekísérleteket végzett. 

A többiek elhamvadtak.

Unokahúgomnak a gázkamra volt a sorsa? Erre jelölte ki az iskolatársaimat az Örökkévaló? Megölésükre nem volt semmi bennük rejlő ok. 

Érdekből, kislelkűségből a korabeli németek, magyarok és más nemzetbeli tettesek nem értették, hogy akarva-akaratlan egy nagy bűn cinkosai lettek. Értetlenségük a meghunyászkodáson kívül talán azzal is összefüggött, hogy elirigyelték a zsidók házát, boltját, és nagy kedvet éreztek javaik eltulajdonítására. 

És mi van ma, hetven év múltán? Mindezekre nem gondolni sok embernek nem sikerül.

Láttunk képeket, emlékezünk jelenetekre, elmélkedtünk róla, és mégsem értjük. Elképzelhetetlen, mert nem lehet elhinni, hogy ezt az eszelős aljasságot különben normális, olykor bizonyára kedves fiatalemberek tették. 

Ahhoz, hogy tegyék, ahhoz, hogy tenni tudják, az kellett, hogy a foglyot darabnak lássák, hogy az emberszerű lényben ne lássák az embert. 

Ahhoz az elméjükben kellett történnie valami elváltozásnak; amit lelki vakulásnak, is nevezhetnénk, aminek következtében a tettes semennyire sem tud azonosulni az áldozattal.

De mi magunk tudunk-e?

Kevés kivételtől eltekintve nem vagyunk sem tettesek, sem áldozatok. Vérségi, ismeretségi vagy kulturális alapon talán ezekhez is, azokhoz is közünk van, tudunk róluk, tudatunk szereplői. Ott vannak elzavarhatatlanul egy belső színpadon. 

Mesterségem szerint, naponta formázom a mondatokat. Gyerekkori lakóhelyemen, a Berettyóújfalu nevet viselő kisvárosban apai nagyapám segédeivel és inasaival vizeskannát, vödröt és mosófazekat készített a bádogos műhelyében, mielőtt áttért volna a kereskedésre, és a gyári áru viszonteladására.

Minden reggel bement a műhelyébe és koraestig dolgozott az emberei társaságában. Ezzel válaszolt mindarra, ami napközben történt, és a vevők igényeire, akik alaposan megvizsgálták a portékáját. 

Ahogy a liszt jó volt, amit a búzájukból őröltek, úgy a horganyzott vizeskanna is jó volt, és több volt, mint a tárgy maga, benne volt a nagyapám, ahogy a lisztben benne volt a gazda. Egy zsidó iparos, és egy keresztény földműves elcserélte a munkáját, adták a művüket, amelybe belefeledkeztek, amelyért jót álltak. A zsidók néhányezer éve szerte a világon ilyen csereviszonyban vannak a környezetükkel.

Adták a monoteizmust, a Tórát, a krónikákat, a zsoltárokat és a prófétákat. Az európai keresztények nem mondták, hogy ez az egész nekik nem kell.

A zsidó portéka és a zsidó Jézus kellett. És vele együtt kellett mindaz, amit ő megtanult, a tíz parancsolat és a hegyi beszéd, a törvény, amelyet állítása szerint a názáreti próféta beteljesíteni jött, meg azok a zsidó halászok, ácsok és egyéb mesteremberek, akik körülvették, és akik apostolai lettek az ő hirdetéseinek. 

Kellett a zsidó örökségből mindaz, ami a keresztény kultúra fundamentuma. Kellett az Örökkévaló képzete, hogy belőle eredjen a szentség, és hogy legyen különbség téve a szent és a profán, az ünnep és a hétköznap között, hogy a hajlék és a tisztálkodás, az étel és az ital, a szerelem, a születés és a halál megkapja az isteni érintést. 

Kellett az egyetlen isten kegyelme az élet kimagasló óráiban, hogy az élet elnyerje a maga világosságát a sötéttől a ragyogóig, az ürességtől a teljességig, hogy az ember, aki szövetséget köt a teremtővel, valóban munkatársa lehessen a teremtés munkájában. 

Kellett az Örökkévaló eszméje, hogy a zsidó egyén képes legyen meghallani a láthatatlan hangot, amely nem kőből, fából, medvéből, csillagból, napból, nem természeti jelenségből, és nem is egy másik, hozzánk hasonlóan véges életű és tudású emberből szól hozzánk, hanem belülről jön, szellemből és lélekből, és ezért kézzel-ésszel eleve megfoghatatlan. 

Ez igen merész sejtés volt. A szellem és a lélek, a tudat és az emlékezet, tehát ami az embert emberré teszi, összeköt bennünket az elődeinkkel. Mivelhogy az isten, akit a zsidók megszólítottak, minden emberé, az egész emberiségé, zsidóként méltán dicsérhető minden közvetítő – keresztény és muzulmán egyaránt –, aki ezt a valóban transzcendens isteneszmét továbbvitte és elterjesztette. 

Ennek az eszmének köszönhetően szeretettel gondolunk életükben és (természetes, vagy erőszakos) halálukban szüleinkre, testvéreinkre, minden rokonunkra, szomszédunkra és barátunkra, többnyire jóindulatúan nézzük a csecsemőket, csak mert embernek születtek, és érdekelt együttérzéssel szemléljük múltjában és jelenében a fajtánkat, ezt a bölcs és bolond lényt, amelyből egy vagyunk.

Én hat éves voltam, amikor kitört a második világháború. Német nevelőnőm, Hilda kezét fogva, és közel hajolva a rádióhoz, hallgattam azt a kellemetlen hangot, amely a zsidókat kiirtással fenyegette. Az Ausrottung szót módomban állt korán megjegyezni. Anyám elmagyarázta, hogy ki beszél ilyen barátságtalanul, és hogy, ha ennek a nagyhatalmú embernek sikerül a terve, akkor végünk van. 

1939. volt az az év, amelyben a magyar parlament többpárti egyetértéssel meghozta a második zsidótörvényt, amely a zsidók megélhetését szinte ellehetetlenítette. 

1938-ban a nyugati demokráciák a franciaországi Evianban megállapodtak abban, hogy nem adnak menedéket a náci megszállás alá kerülő Európából menekülni próbáló zsidóknak, és nem engedik behajózni őket Palesztinába, az ókori Izrael területére.

Apám 1942-ben katonai munkaszolgálatra behívott zsidó kereskedősegédei és unokaöccsei Ukrajnában pokoli napokat éltek át, és aki haza tudott jönni 1943-ban, beszámolt róluk.

Nagybátyám, a játék-, édesség- és illatszer-kereskedő Marci bácsi, akit negyvenkettőben kivittek és negyvenháromban a magyar hadsereggel együtt hazahoztak, elmesélte, hogy a magyar tábori csendőrök parancsára bakancsszögön kellett mezítláb táncolniuk, és ezt addig folytatniuk, amíg néhányan be nem vallották, hogy otthon hova rejtették az értékeiket. 

Egy önérzetes futballistát úgy büntettek meg, hogy az ukrajnai télben meztelenre vetkőztették, és így locsolták le több vödör vízzel, ami ráfagyva, jégpáncélt alkotott haldokló teste körül.

Textilkereskedő nagybátyám első segédje a hátán vitte be a beteg öccsét a kórházbarakkba, de mikor a csendes Donnál a front meglódult, és a német hadsereg magyar szövetségeseivel együtt gyors menekülésbe fogott, a kórházbarakkal mi egyebet tehettek volna: lángszóróval felgyújtották, és a kibotorkáló betegeket legépfegyverezték.

A mesélő, Svéd András, a havas ukrán síkságon, látva a lángokat, elkezdett rohanni a kórházbarakk felé, de társai visszarángatták, még mielőtt az őrök beleeresztettek volna egy géppisztolysorozatot. Hazajött tehát, de a következő negyvennégyes évet már nem sikerült túlélnie.

Némelyik őr azt mondta, minél többet pusztítanak el a rájuk bízott zsidó munkaszolgálatosokból, annál hamarabb mehetnek haza. 

Mivelhogy kérdezni szerető gyerek voltam, és faggatásaimra a férfiak olykor elmeséltek valamit szörnyű tapasztalataikból, korán felfogtam, hogy nincs irgalom. Tíz éves koromban már nem voltak illúzióim.

A magyar belügyminiszter 1944 nyár elején szemleútra ment szülővárosomba, Debrecenbe, és örvendve állapította meg, hogy a város zsidótlan, a tulajdonuk viszont ott maradt, és azt már sohasem kapják vissza. 

Ez járta az én kisvárosomban, Berettyóújfaluban is, nyomban a zsidók elhurcolása után, ahogy a hatóság már gondatlanabbul őrizte az elhagyott javakat, a nép, az istenadta nép széthordta azokat, olyannyira, hogy a házunkban a következő év, 1945 februárjában, én már csak szemetet találtam, egy száraz ürülékkel teli fürdőkádat, meg egy nehéz szekrényt, amelyet nem tudtak elszállítani. Sem a nagy bolthelyiségben, sem a lakásban nem volt egy szög sem, amelynek bárki is hasznát vehette volna. 

A háború után a helybeli ezer zsidóból háromszázharminc maradt életben, főként a fiatalabb férfiak, akik a magyar hadsereg alá rendelve munkaszolgálatot teljesítettek, és szerencséjük volt, mert egy környékbeli, ismerős volt a parancsnokuk, aki kanyargós menekülő-utakon magát is mentette, őket pedig épségben hazavezette.

1944 novemberében – miután a szovjet csapatok elfoglalták Kelet-Magyarországot – hazatérhettek, és otthon értesültek róla, hogy a feleségük, szüleik és gyermekeik füstté és hamuvá lettek. 

Mi, négyen testvérek és unokatestvérek, tíz kemény hónapot töltöttünk Budapesten, és ez idő alatt többször lett volna alkalmunk, a magyar nemzeti szocialisták golyóitól eltalálva vagy az utcán, vagy egy parkban, vagy a Dunában befejezni rövid életünket. 

Minden terv és előkészület készen állt arra, hogy a negyedmillió Budapesti zsidót is elszállítsák a birkenaui vasúti rámpára. 

Eichmann kommandója nem lett volna elégséges ennek a nagyszabású műveletnek a lebonyolítására, de a magyar adminisztráció, és ezen belül a csendőrség zöme odaadó kegyetlenséggel magára vállalta ezt a munkát. 

A terv nem lett végrehajtva, mert Horthy Miklós kormányzó, és egy hozzá lojális, magyar páncéloshadosztály leállították az akciót, a Budapestre koncentrált csendőröket a város elhagyására kötelezték, nem utolsó sorban azért, mert a kormányzó és szűkebb köre Washingtonból üzenetet kaptak, hogy személyesen fogják őket bíróság előtt felelősségre vonni a deportálások folytatásáért, ők pedig ezt el akarták kerülni.

1945 nyarán a szüleink hazatértek, és a miénk volt az egyetlen család a kisvárosban, amelyben anya, apa és a két gyermek, mind a négyen életben maradtunk. A budapesti zsidóknak a holokauszt üzemeiben különböző helyeken és formákban körülbelül a felét ölték meg. 

A maradék, mintegy százezer ember és a vidéki hazatértek megpróbálták ott folytatni az életüket, ahol az abba maradt, de mert boltjaikat és műhelyeiket nemsokára megint államosították, a polgári megélhetés Magyarországon igencsak megnehezült.

Így akinek erre módja vagy hajlandósága volt, legálisan vagy illegálisan elhagyta az országot a nagyvilág vagy Izrael állam felé.

A nemzeti szocialista oldalon komoly érvek szóltak az alapos munka mellett. Ha megölted, akkor nem tud felkelni, és bosszút állni. A végérvényes győzelem végérvényes megoldást, Endlösungot igényelt.

Ma már, hetven évvel később, inkább az odavezető út az érdekes, a szótól a tettig, és ami utána van: az előzmény és a következmény, a populista-fasiszta mozgósítás, a diktatúra kiépítése, és az ellenségként való definíció, amelyből ellenségként való determináció is lesz.

A zsidó volt a veszélyesnek mondott másik.

Az egykedvű közöny, ez volt a háború alatt Németország és Európa lelki betegsége. A többi nép a zsidóirtásban talán lustább volt, és kevésbé elhatározott, mint a németek.

Egy kis átnevelő munkával lehet a baráti szomszédból gyilkos szomszédot is csinálni: a másként való definíció, az elvont ellenségképzés által. 

Félelmetes, hogy az ilyesmi milyen gyorsan megy. A huszadik századvég balkáni háborúi is erre utalnak. A szomszéd és barát a szomszédnak és barátnak a nyakára tette a kést. És ha ledöfte, akkor előállt a hiány, az üresség, hogy a szomszéd, a barát már nincs ott.

Rohamcsapatok, központi propaganda, a vezér újjal mutat az ellenségre, a nemzetek balsorsának okozójára. A nácik akkor már régen kinyilvánították, hogy nincs többé jogállam. Hogy a kereszténység alapja, az Ótestamentum nem érvényes többé, és a zsidó Jézus sincs többé, csak a vezér van, Hitler. Onnantól fogva a zsidó gyerekek halála elvégeztetett.

Értékelem számos német város teljesítményét, hogy a leégett zsinagógákat újjáépítették, vagy legalább emlékművel jelölték meg a helyüket. 

A tanuló ember tartozik magának azzal, hogy legkülönfélébb tornáit az empatikus képzelőerő gyakorlataival egészítse ki. Pedagógiai feladatnak tekintem – szerte Európában – annak az eseménynek a részletekben való elképzelését a gázkamra fulladó görcséig, amely hetven évvel ezelőtt történt.

Érthető, ha a mai szülők nem akarják elképzelni a saját gyereküket ezen az úton, a vasúti rámpától az égetőkemencéig. Ám az együttérzés és az együttszenvedés olyan lelki képességek, amelyeknek gyakorlása nélkül nincsen erkölcsi intelligencia.

Most pedig lássuk magunk előtt a tetteseket. Érezniük kellett valami elégtételt: „Elvégeztük a munkánkat, ezeket is elintéztük, ezek sincsenek többé. Egészségünkre!” 

Mivelhogy megtanulták: boldogtalanságaiknak a zsidók, vagy más politikai ellenfelek az okozói, most már lehettek boldogok. 

Az egykori történet utólagos eltávolítása az önérzet védelméből ered. Nem akarjuk elhinni, hogy a mieink, a közénk tartozók, a felmenőink, németek, magyarok vagy bármely más európaiak ilyet cselekedtek. 

Sőt: nemcsak a magunk nemzeti közösségét óvjuk a kollektív tömeggyilkos szégyenbélyegétől, hanem az emberi fajt is ettől a gyanútól, mert nem lehet, hogy épelméjű, nem analfabéta emberek ilyet cselekedjenek! A gyilkosok azonban nem voltak eredendően ferdék, hanem csak elferdültek – munka közben.

Otthon apák, fiúk, testvérek, barátok voltak. Aztán elmentek a szolgálatba, tették, amit kellett, és ittak egyet a jól végzett munka után. Sikerélményük volt, akár a mészárosnak, aki sok vágójószággal végzett aznap.

A zsidók - miután kijöttek a premodern elzártságból -, beáramlottak az európai kultúrába, és ott mint egyének hoztak létre világi műveket, nem zárkózva el az európai művészet áramlataitól. A kép, a vers, a zene elsősorban kép, vers és zene kell, hogy legyen, és csak sokadszor jön szóba, hogy a szerző zsidó, ami az életrajz szempontjából érdekes, de mint esztétikai tény nem meghatározó. 

A zsidókat nem különíti el a legegyszerűbb klasszifikációs választóvonal: a nyelv sem. Zsidók beszéde és irodalma többnyelvű. 

A zsidók elkötelezett európaiak voltak, Közép-Európában ők képviselték Nyugat-Európát, akkor is, ha Kelet-Európából jöttek. Érdekükben állt Európát felfedezni, összefűzni, és az etnikai elhatárolódással szemben a kulturálisan egyetemest hangsúlyozni. Minél tágabb és plurálisabb a közösség, annál természetesebben foglalhatnak benne helyet a zsidók. 

De ne feledjük, hogy a zsidók éppen a kétségbevonatásuk és a kivető törekvések miatt terjedtek szét szinte az egész földön, olyan helyet keresve, ahonnan nem fogják őket kiközösíteni. Nyugalmat kerestek, de közben megtanulták a kisebbségiként való életgyakorlatot nyugtalanító viszonyok között, és hozzá is szoktak ahhoz, hogy ők kisebbségiek. 

Ezért nem olyan könnyű nekik többséginek lenniük egy zsidó államban.

Létezni kell, és megvédeni a hozzátartozóinkat. Fenn kell maradni, elvegyülve és elkülönülve, továbbadva egy örökséget, amely mindenkié, aki akarja, akinek kell, de a zsidók vállára különösen ránehezedik. Ha akarom, ha nem akarom, örökös vagyok.

Bújócskázhatom is: mondhatom a postásnak, amikor az én nevemre szóló ajánlott levelet hoz, hogy a címzett elköltözött. Nem kötelező átvenni egy hírt a Dunába lőtt barátról. Miért is lőtték a Dunába azt a barátot? Most én is feledkezzem meg róla ugyanazért? 

Ha viszont nem lököm vissza a Dunába a barát képzetét, akkor rám nehezedik, akkor gondolkozni kényszerülök róla, és mindarról, ami hozzá kapcsolódik. 

Zsidó vagyok a magyar nyelvi közösségben, többnyire itt vagyok Magyarországon, és noha lett volna alkalmam elmenni innen, ezt nem tettem, talán egy másik hűség okán, mert felfogtam, hogy azokhoz is közöm van, akikkel egy nyelven beszélek, akiket magam körül láttam, ha kinéztem az ablakon, akikkel felnövekedvén egy iskolába jártam, akikkel egy asztalnál hoztak össze beszélgetések, és akikkel különböző ágyakban hozott össze a szerelem lidércfénye-lángja. 

1945 után a kommunizmus is zsidóellenes volt, még ha voltak is zsidók a pártapparátusban és a politikai rendőrségben. Kihúzták a zsidó polgárság alól a talajt, a létalapot. A zsidók a második világháború előtt nem az állami szektorban, nem a bürokráciában találtak létalapot, hanem a magánszektorban, a magántulajdonú iparban és kereskedelemben. 

Emiatt kizsákmányoló osztályellenségként lettek bemutatva. Következésképpen az életben maradottak egy része 1945-48-ban vagy később, amikor lehetett, elment.  Kommunisták és kisnyilasok, a polgárellenességben, a bankárellenességben egymásra találtak, és felmagasztosították a testi munkát az értelmiségi munkával szemben.

Az új antiszemitizmust, amely együtt terjed az újfasizmussal, az antikapitalizmus és az antikommunizmus egyaránt táplálja. Tud összefogózni benne a bal és a jobboldali radikalizmus.

A zsidó örökség kezdettől benne volt az európai örökségben.

Ha most azt mondanák a zsidóknak, hogy minden cókmókjukkal hordják el magukat Európából, akkor a zsidók kénytelenek lennének elvinni magukkal a bibliát, zsidó szereplőkről író zsidó szerzők műveinek gyűjteményét, és már ezzel az egy elszállítással meglepő hiányt hagynának maguk mögött. A keresztény Európából eltűnne a kereszténység.

De ha a zsidók örökségéből kellene kirakodni mindazt, amit nem zsidó emberektől tanultak, akkor a zavar nem lenne csekélyebb. Amiből következik, hogy az örökségek nem elválaszthatók egymástól, átköltöztek, átnőttek egymásba.

Berlin, Prága, Varsó, Bécs és Budapest (és még hosszan lehetne sorolni a városok nevét) a zsidók emancipációja után felvirágzott, a virágzás pedig nem lehetett homogén és egyszínű. Ahhoz, hogy ne legyenek odabenn zsidók, be kellett zárni a kapukat, és korlátozni kellett a versenyt. Azok a városok, ahonnan a halálba küldték a zsidókat, nem lettek gazdagabbak.  Minél kevesebb szín, annál több szürkeség és unalom.

A bűnbánat igénye hetven év után nem igazán reális, de a bűn, ha a küszöböd előtt van elásva, minduntalan felszínre vergődik, kiderül, hogy nem lehet átlépni, és nem lehet megfeledkezni róla.

Ha a németek továbbra is aktívan részt vesznek az Európa-alkotásban, ha nem akarnak szántszándékkal bezárkózni, akkor látniuk kell az egykori zsidókat, akik korábban fogtak neki ennek a munkának, és szőtték az összeszőhetőt.

Éppen ez volt a zsidók bűne a nemzeti szocialisták szemében.

A nemzetközi közösség, az ENSz és az Európai Unió mind a mai napig nem tudta eldönteni, hogy kinek a szuverenitását becsüli többre: a kormányokét vagy a polgárokét? 

Mivel az államokon belüli etnikai és vallási kisebbségek tiszteletreméltósága mind a mai napig nem lett az emberi együttélés egyik alapeszméje, mivel az Európai Unió maga is a nemzetállamok társulása, és nem az európai embereké, ezért az európai humanizmusnak és szabadságnak ma még nincsen biztonságos garanciája.

Kezdetben volt az ige, a kirekesztés vágyának a megfogalmazása. És aztán jött a mesterség, az ölés művészete. Hogyan lehet minél kisebb ráfordítással minél több ellenséget elpusztítani? A pozitív kollektivizmus másik arca a negatív kollektivizmus: közösség gyűlöl közösséget.

A nemzeti szocializmus volt a nacionalizmus legfelsőbb foka.
A holokauszt volt a nemzeti szocializmus legfelsőbb foka.


Minél hisztérikusabb a kollektív dicsekvés, annál hisztérikusabb a kollektív gyűlölködés egy másik közösség ellen. Nem vacakolni, egy füsttel elintézni mindet, nem részletezni a vádat személyenként, hanem eltüntetni az egész bandát, úgy, ahogy van.

Emlékszem egy vágóhídi mérnök szavaira: Innen a marhából – fel nem dolgozott állapotban – csak a bőgése tud kimenni. Ne legyenek nyomok, ne legyen emberi maradvány, csak füst és hamu, egyszóval semmi! Váljanak semmivé, nem is léteztek sohasem!

Mit akartak inkább eltüntetni? A zsidók ittlétének vagy a kiirtásuknak a nyomait?

A kutatások nyomán kezd fény derülni arra a szégyenletesen földi kérdésre, hogy az én kisvárosi zsidó iskolatársaim elpusztítása kinek mi mindenre volt jó és hasznos! Hány racionális érdeket és célt szolgált, milyen jéghideg kalkulációk tárgya volt. 

Ha lefejtjük a genocídiumról, a népirtásról a politikai felszínt, a szövegeket a fajtiszta nemzetről, akkor marad a szívet melengető lényeg: a rablás.

A zsidó javak eltulajdonítása gyilkossággal egybekötve háborús szűkösség idején. A megszállt és a csatlós Európában azért ment aránylag könnyen a zsidótlanítás, mert a megszállók, a helyi nemzeti hatóságok, valamint a környéken élő civilek egymásra találtak a rablott javakon való osztozkodásban, és ezzel a gyarapodással csillapították erkölcsi kétségeiket.

Lehetett érdekelteket találni, mindig akadt valaki, akinek jól jött, ha egy ház megürült. Akitől pedig a háború után elvették azt, ami zsidó tulajdont a háború utolsó évében kapott, az igazságtalan erőszak áldozatának érezte magát, és ezt az érzést gyerekeire is sikerült átörökítenie, hogy a politikai antiszemitizmusnak legyenek meggyőződéses harcosai.

A hivatalnok, aki a háború utolsó évében német nyomásra a zsidók kisajátításában és deportálásában közreműködött, az a háború után, ha megmaradhatott az állásában (a kisnyilasokból ugyanis kiskommunisták lettek), ugyanilyen szorgalommal járt el a magyarországi németek kitelepítésében és javaik újraelosztásában.

Hogy emberektől valamilyen politikai magyarázattal el lehessen venni azt, amijük van, ahhoz érdekelt segéderők kellenek. Ezeknek voltaképpen közömbös a másik ember, akit most hivatalosan, a felsőbbség jóváhagyásával ki lehet fosztani.

Magas rangú világi és egyházi személyek hozták meg a zsidótörvényeket, amelyek az akkor tizenötmilliós Magyarország nyolcszázezer zsidó lakosának az eltávolítását célozták. Volt egy lármás kisebbség, amelynek jól esett vagy jól esett volna zsidót öletni, vagy akár ölni, tagjai hangoztatták, hogy nemzetük üdvét szolgálják. 

A bürokrácia részvétlen volt, mint a kő, és tudta ésszerűnek látni a pusztítás gépezetét. Mentalitása, amelyben önigazolásra lelt, el tudta fogadni a távolabbi, lehetőleg feltűnés nélküli tömeggyilkosságot. 

Ha a nemzet áll mindenekfelett, akkor az, aki ne legyen benne, az egyáltalán ne is legyen. Akkor az is logikus, ha a szövetséges hatalom illetékes szervei a megmaradt fényképekről tanácstalan rémülettel ránk néző gyerekkel, öreggel kemencét fűtenek.

Ez a könyörtelen üresség képeszt el valahányszor a kieszelők és a végrehajtók agyába belevilágítanak a dokumentumok. Az ő számukra maga az emberi személy teljességgel érdektelen, de a javai netán érdekesek lehetnek. 

Hatmillió zsidó meggyilkolása, az úgynevezett Végső Megoldás nagy egésze sok lelkiismeretes aprómunkából állt össze. Ez is öngyilkos terrorizmus volt. Inkább mi is vesszünk, csakhogy ők pusztuljanak. A náci vezetők 1944-ben már tudták, hogy a háborút elvesztették. Tehettek volna gesztusokat, abbahagyhatták volna a zsidóirtást, de ők rákapcsoltak.

Ilyesmit gondolhattak: akit még a vereség előtt el lehet pusztítani, azt pusztítsuk el! Ha a Szövetséges Hatalmakat nem is lehet, akkor legalább azokat semmisítsük meg, akik mint a megmentőiket várják őket. 

Többek között az én iskolatársaimat. Hogy a gyerekeknek sem irgalmaztak, sőt nekik a legkevésbé, nehogy színre lépjen egy újabb zsidó nemzedék, ez a tébolyult következetesség teszi a holokausztot kivételessé a népirtások között. 

Ezen a különös tényen megbicsaklik a racionális elemzés.


A nemzeti szocialisták az európai zsidók hatvanhét százalékát megölték. Vannak olyan országok, amelyekben a megöltek arányszáma ennél magasabb, és olyanok is vannak, ahol ez az arány lényegesen alacsonyabb.

Sem az ölés, sem a meghalás nem volt végzetszerű. Lehetett a parancsot túlteljesíteni, de lehetett valamit tenni is ellene, akadályozni, lassítani, időt nyerni. A honfitársak átlaga nem mozdult, csak néhány kivételes ember segített, akiket valami rejtélyes erő hajtott erre. 

Ebben a játszmában voltak bűnösök és hősök, gyilkosok és megmentők, és a kettő között mindenféle ember, aki a jó és a rossz között élete minden napján dönt. Akik életük kockáztatásával embereket mentettek meg, mindig egyesek voltak, akik a lelkiismeretüknek engedelmeskedtek. 

A közöny olyan, mint a homok, nem érdekes. Az embertelenségben nem rejtőzik semmilyen talány, nincs mit megmagyarázni rajta. Aki viszont egy másik embert megment, az rendkívüli. Sorsunk titka, hogy ki lesz a megpróbáltatás órájában szent.

Tiszteletet érdemel mindenki, aki tett valamit azért, hogy ez a fekete lyuk az európai történelemben úgy-ahogy elképzelhetővé váljék a maga gyötrelmes valóságában. 

A tudás: védőoltás. A gyűlölet és a közöny: betegség. A szeretet és az empátia: egészség. Mindannyian választunk.

 

LAST_UPDATED2
 
Berzsenyi Dániel PDF Nyomtatás E-mail
2014. február 24. hétfő, 14:00

A MAGYAROKHOZ

1807

Forr a világ bús tengere, ó magyar!
Ádáz Erynnis lelke uralkodik,
S a föld lakóit vérbe mártott
Tőre dühös viadalra készti.

Egy nap lerontá Prusszia trónusát,
A balti partot s Ádria öbleit
Vér festi, s a Cordillerákat
S Haemusokat zivatar borítja.

Fegyvert kiáltnak Baktra vidékei,
A Dardanellák bércei dörgenek,
A népek érckorláti dőlnek,
S a zabolák s kötelek szakadnak.

Te Títusoddal hajdani őseid
Várába gyűltél, hogy lebegő hajónk
A bölcs tanács s kormány figyelmén
Állni-tudó legyen a habok közt.

Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!
Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély,
Nem félek. A kürt harsogását,
A nyihogó paripák szökését

Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Ez tette Rómát föld urává,
Ez Marathont s Budavárt hiressé.

[1807]


A MAGYAROKHOZ

Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok
Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
Ostromokat mosolyogva nézett.

Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma;

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze,
A szent rokonvérbe feresztő
Visszavonás tüze közt megálltál:

Mert régi erkölcs s spártai férfikar
Küzdött s vezérlett fergetegid között;
Birkózva győztél, s Herculesként
Ércbuzogány rezegett kezedben.

Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
Róma ledűl, s rabigába görbed.

Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverőhelyének;

Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya. -

Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
A fél világgal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
Oh! más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!

De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
Játszva emel, s mosolyogva ver le.

Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,
A büszke Karthágó hatalma,
Róma s erős Babylon leomlott.

[1796-1810 között. Végleges formája: 1810]

 

 

 


Berzsenyi Dániel 
összes versei

Versek időrendben

Betűrendes versjegyzék

A

B

C

D

E

É

F

G

H

K

L

M

N

O

P

S

Sz

T

Ú

V

W


Berzsenyi Dániel
(1776-1836)

 


ÉLETFILOZÓFIA

Én is örömre születtem
Arkádia berkében,
Rózsapárnán szenderegtem
Cypris ambrás ölében.
Az aranyszázad istene
Pásztorai közé kene.

Ah, de mint az aranyvilág,
A rózsakor elrepül!
Olympusra más isten hág,
S Dodona berke dördül.
Elvirít a szép kikelet,
S véle a hesperi liget.

Az enyém is elvirult már!
Pályám vége közelít;
Hol a gigászi Örök vár,
S chaoszában elmerít,
Mint egy cseppet az óceán,
Mint egy sóhajtást az orkán.

Légyen álom, légyen bíró,
Bátran megyek elébe,
Mint egy elfáradt utazó
A vadon enyhelyébe.
Mert ha bíró: nem furdal vád,
Mert ha álom: nyugalmat ád.

Ember voltam, csak gyarlóság
Létem fényes bélyege,
Ha virtusom nem hiúság,
Forró vérem melege,
Ha szívem nemesebben vert:
Önmagában méltó bért nyert.

Sírjak-e, hogy életemet
Jól használni nem tudtam,
S legkiesebb ösvényimet
Álmodozva folytattam?
Ha ezt újra elkezdhetném:
Ismét a múltat követném.

Az ifjúság örömeit
Lelkesedve öleltem,
De szívem szebb ösztöneit
Soha bé nem tölthettem.
Ithakám partját elértem:
S ah, hazámra nem ismértem!

Úgy éltem, hogy életemet
Visszaélni ne bánnám,
Úgy éltem, hogy életemet
Végezni ne fájlalnám;
Megcsókolgattam rózsáit,
Megizzadtam vaspályáit.

Láttam a mosolygó tavaszt,
Láttam az égető nyárt,
Láttam minden időszakaszt
S minden földi láthatárt:
Ha örök időket élnék,
Ezeknél többet nem érnék.

Tűnő éltem rövidségét
Én tehát nem siratom,
S a jövendő kétes képét
Előre nem borzadom,
Minden kornak van istene,
Nem zúgolódom ellene,
S kebelemben marasztom.

[1811]
LAST_UPDATED2
 
Mezei szorgalom akadályok PDF Nyomtatás E-mail
2014. február 24. hétfő, 13:34

Tisztelet, becsület a becsületes zsidóknak;

de meg kell vallani, hogy a szegény falusi zsidók

többnyire oly egészen demoralizált népcsalók és orgazdák,

hogy azokat, a nép között megszenvedni,

vagy még azokkal bort és húst árultatni csupa veszedelem;

mert így éppen alkalmat adunk nekik az orgazdaságra,

s lehet félni hogy így azok naprul napra

szorosabb szövetségbe keveredvén zsiványainkkal

azokat még oly rablásra is vezetik,

milyenrül azok gondolkodni sem tudtak volna,

melyre pedig nálunk már vagynak is példák.


(Berzsenyi jegyzete.)

Berzsenyi Dániel

A magyarországi mezei szorgalom 
némely akadályairul

 

TARTALOM

ELŐSZÓ
I. NÉPTELENSÉG
II. CÉLTALAN NÉPOSZLAT
III. CÉLTALAN FÖLDOSZTÁLY
IV. MŰVELETLEN NÉP
V. MAGYAR PARASZTI GYERMEKNEVELÉS
VI. NÉPKÉPZETI ELVEK
VII. MESTERSÉGI ÉS KERESKEDÉSI HIÁNYOK
VIII. HAMIS GAZDASÁGI SZELLEM
IX. DURVA BÁNÁS A JOBBÁGYOKKAL
X. FALUSI FAÉPÜLETEK ÉS AZOK SŰRŰSÉGE
XI. CÉLTALAN SZŐLŐSZAPORÍTÁS
XII. VÁSÁROK ÉS EGYÉB HENYENAPOK
XIII. HIÁNYOS NÉPSZERKÖZET

 


 

 

ELŐSZÓ

Elgondolván, mennyire függ nemzetünk egész jólléte mezei gazdaságunk virágzásátul, s mennyire emelhetnénk nemzeti erőnket, ha valami föntebb mezei szorgalom terjesztené gazdag földünkre áldásait; szívemelő örömmel és nagy reményekkel telve kell látnunk mindazon bölcs intézeteket, melyek által időnkben nemeslelkű nagyaink a mezei szorgalom ügyét a legszentebb hűséggel ápolják, midazon bölcs útmutatásokat, melyek szerint több jeles íróink a legfőbb nemzeti ügynek különféle akadályait és védszereit ösmertetni ügyekeznek.

De mivel az ily szép tünemények nemcsak örömöt és reményt adnak a jobb embernek, hanem egyszersmind ösztönt is az együttmunkálkodásra, igen kedves kötelességemnek érzém én is, mezei gazdaságunknak, ezen mi köztáplálónknak ügyében adni, amit adhatok, tudniillik: holmi gondolatokat annak akadályairul és segédmódjairul.

Mely tárgyban már több nagy íróink is minden bölcseséggel munkálódtak ugyan; de mivel a tárgy oly temérdek terjedelmű s oly számtalan oldalú, hogy annak ösmerete csak több figyelmezők észrevételei által alakulhat valami egésszé; s mivel az ügy oly szorgos, hogy annak védelmére alig lehet eléggé és elégszer a nemzetet emlékeztetni; nem gondolnám, hogy még e részbeli nyomozatimmal fölöslegvalót cselekedtem; sőt úgy hiszem, óhajtanunk kell, hogy még több eszmélkedőink is e köz- és nagyérdekű dolog iránt tapasztalásaikat és észrevételeiket közleni se fölöslegvalónak, se csekély föladásnak ne véljék; hanem inkább szünet nélkül szemeik előtt tartsák, hogy nemzetünknek, valamint eddig, úgy ezután is csak a mezei szorgalom lévén legfőbb táplálója, örökre csak annyiban leend egész nemzeti boldogságunk alapítva és biztosítva, mennyiben mezei filozófiánkat fejteni, emelni és gyakorlatba hozni tudjuk.

Ne csüggedjünk el pedig azon, hogy mindenben igen elmaradtunk, s nagy gátokat kell vívnunk; sőt legyünk aziránt győződve, hogy azon nagyszerű áldozatok, melyekkel most egyesült nagyaink boszús isteninket engesztelik, áldást hozandnak mezeinkre, s ha a köztünk megjelent geniust követni fogjuk, egy igen szép jövendő felé leend az útmutatónk.

 

LAST_UPDATED2
 
Szellemi fogyatékosok PDF Nyomtatás E-mail
2014. február 23. vasárnap, 20:46


LAST_UPDATED2
 
Az igazság szabaddá tenne... PDF Nyomtatás E-mail
2014. február 24. hétfő, 11:02

Cenzúra

A lélek útját benőtte a gaz.
Mélyen hallgat szívünkben az igaz.
Talán a gondolat, a gondolat szabad,
kordonok és vasprefektusok korbácsa
alatt se törhetik meg pályáját…
ívet fog majd a szikra!
Talán a gondolat, a gondolat még szabad!

Ha kimondani már nem lehet,
mert időcenzor felesketett,
de a gondolat, a gondolat szabad,
verejték mögött az agyban matat
s a kulcsra zárt történetek
titkait… - őriz érzelmeket…
Talán a gondolat, a gondolat még szabad!

Összeadhat szavakat, megtörtént
történeteket, tényeket, döntést,
- a lánc végén minden kutya ugat-,
kockákat rakosgat az öntudat,
kártyavárakat s összedől
a híd a szivárvány alatt…
Talán a gondolat, a gondolat még szabad!

Megnevezni a bűnt, temérdek
érdek között, gyávák a merészek!
Talán a gondolat, a gondolat még szabad!
S bábásgatott álmaink gyér valósága
sikít: Már bűn a szó, nincs jó,
mindenki alkalmazkodó!
Talán a gondolat, a gondolat még szabad!

Rácsokat font körénk a gondoskodás,
álabrakkal etetett okoskodás,
rezonancia-hálóban bűbáj,
kikövezték a halálutat:
S mint felhúzott vekkerek
járjuk táncunk, kisemberek…
Ma már a gondolat, a gondolat sem szabad?

Gavallér János

*

A ROSSZ KORMÁNYZÁS MŰVÉSZETE, TUDOMÁNYA ÉS GYAKORLATA


1.) Az emberek agyát és figyelmét le kell foglalni másod- és harmadrangú problémákkal. Ennek érdekében figyelmüket el kell vonni a valós és súlyos szociális gondokról, mégpedig olyan hírekkel, amelyek társadalmi jelentősége kicsi ugyan, de érzelmileg erősen megérintik őket. Támaszkodjunk a bulvársajtóra, amely hű szolgánk lesz.



2.) A nép úgy kell tekintsen politikai vezetőire, mint a nemzet megmentőire. Ennek érdekében (elsősorban a média segítségével) hamis riasztások és nemlétező fenyegetések tömkelegét kell rájuk zúdítani, amelyek miatt aggódni, később szorongani kezd. Ha a szorongás elérte a kritikus szintet, lépj közbe és oldd meg a (máskülönben nemlétező, illetve általad gerjesztett) problémákat. Hálásak lesznek, s önmaguk fogják kérni szabadságjogaik csorbítását.



3.) A nemzetnek mindig készen kell lennie arra, hogy valami rosszabb következik. Ennek sulykolása érdekében használd fel a "fehér" propagandát (vagyis nyíltan a kormány irányítása alatt álló médiumokat), a "szürkét" (azokat a sajtótermékeket, amelyek csak részben állnak kormánybefolyás alatt), s a "feketét" (amelyekről senki sem gondolná, hogy valójában a hatalom szolgálatában állnak). Ezek karöltve azon kell munkálkodjanak, hogy egy olyan kormány képét vetítsék a lakosság szeme elé, amely minden erejével azon munkálkodik, hogy a jövő egét beárnyékoló sötét fellegek legalább egy részét elhessentsék a nemzet feje felől. A kemény, megszorító intézkedéseket fokozatosan kell bevezetni, mert így az emberek hozzászoknak a rosszhoz, sőt: örülnek, hogy még mindig nem a legrosszabb következett be.



4.) A nemzetet meg kell győzni, hogy minden rossz, ami aktuálisan történik, az kizárólag azért van, hogy a szebb jövőt biztosítsuk számára. Vagy ha nem a számára, akkor a gyermekei számára. Az emberek reménytelenül idealisták és hiszékenyek, akik ezt az érvet ("majd a következő generációknak sokkal jobb lesz, nekünk ezért kell áldozatokat hoznunk") évszázadokon keresztül hajlandó benyelni és elfogadni.


5.) Az embereket le kell szoktatni a gondolkodásról, s arról, hogy a történésekben felfedezzék az ok-okozati kapcsolatokat. Ennek érdekében a politikai vezetők egyszerűen kell megfogalmazzák az üzeneteiket, már-már infantilis módon, minimális szókinccsel, rövid mondatokban. A hallgatóság ily módon megszokja a felületességet, naív lesz és hajlamos az információs beetetések elfogadására.


6.) Minden adandó alkalommal az emberek érzelmeire kell hatni, nem a racionális gondolkodásukra. Bátorítani kell mindenféle emocionális megnyilvánulást, mert az érzelmeket sokkal könnyebb manipulálni, mint a rációt.

 


7.) Az embereket a lehető legnagyobb tudatlanságban és műveletlenségben kell tartani, mert így nem lesznek motiváltak magasabb ideálok és összetettebb tervek megvalósításában. Butítsd le az oktatásügyet, tedd korrupttá és hozd a működésképtelenség küszöbére. Egy ilyen iskolarendszer a közvélemény manipulálásának ideális eszköze.



8.) A népet el kell zárni az objektív, korrekt és teljes tájékozódás/tájékoztatás minden forrásától. Ennek érdekében pénzügyileg támogatni kell azokat a médiumokat, amelyek butítják és félretájékoztatják az embereket, s gazdaságilag el kell lehetetleníteni azokat, amelyek ennek ellenkezőjét próbálják elérni.



9.) A nyájszellem erősítése prioritás! Az egyénben fel kell ébreszteni a szégyen- és tehetetlenség-érzetet, s választható (pontosabban választandó!) alternatívaként ezzel szembe kell állítani az igazodási, csatlakozási kényszert. Az egyéniségeket nélkülöző nyájat mindig könnyebb irányítani, ellenőrizni és befolyásolni.



10.) Mindent meg kell tenni az egyének megismerése érdekében. Ezt elérendő belső (és titkos) nyilvántartásokat kell felfektetni az egyén különféle (ízlésbeli, politikai, ideológiai, viselkedési) preferenciáiról, opcióiról, egyszóval teljes pszichológiájáról. Törekedni kell arra, hogy jobban megismerjük az egyént, mint ahogy ő ismeri önmagát. Fel kell használni a társadalomtudományok (szociológia, lélektan, csoportképzés pszichológiája, stb.) legújabb vívmányait céljaink elérése érdekében, de ezeket a lépéseket a legnagyobb titokban kell tartani. Megfoghatatlan, érzelmi töltetű, nagy és közös célokat kell kitűzni, amelyek alkalmasak arra, hogy lelkesítsék a tömegeket. Ha nyilvánosságra kerülnek, ezeket a törekvéseinket határozottan (ha kell: erőszakosan) tagadni és cáfolni kell.


Gavallér János

LAST_UPDATED2
 
Fráter György PDF Nyomtatás E-mail
2014. február 22. szombat, 10:03

Martinuzzi György

Csak a harmadik résznek volt tűrhető állapotja. Ezt képezte Erdély és a tiszántúli részek, amiket Szolimán szultán a védencének, a kis János Zsigmondnak ajándékozott.

Az ajándék országnak szép csendesen kellett magát viselnie. S ennek a békességnek a királyfi gyámja, Fráter György volt az éltetője.

Két nagy hatalmas és több apró galád ellenség közé beszorítva az volt a bölcs barátnak a tudománya, hogy mind valamennyit rá tudja szedni. Ehhez a feladathoz nem is értett volna más, mint egy pap. Annak az esze, furfangja, előrelátása és fordulni tudása kellett ehhez a nagy feladathoz. Dicséretesen megfelelt neki.

Ki tudta a fejét húzni nemcsak a fenyegető pallosok éle alól, de a még fenyegetőbb baráti ölelgetések közül is. Folyvást el tudta hitetni mind a két császárral, hogy az ő híve.

Voltak szerződései Nándor királlyal is meg Szolimánnal is, de azokat olyan bölcsen tudta elodázgatni, hogy soha egyik se lett foganatosítva. Nándor király is kinevezte Erdély helytartójának meg Szolimán is. De ő egyiknek a címét sem használta. Beérte a György barát címmel.

És emellett még egy asszonyt is kellett neki őrizni, aki cím szerint királynéja volt neki, de valósággal általa őrzött rab volt s tőle megszabadulni igyekezett: s ellene a királynál is, a szultánnál is egyre panaszt emelt, árulkodott, benső tanácsosával,Petroviccsal ellene cselt szőtt.

És Martinuzzi tudta jól, hogy őneki mindenki ellensége, hogy senki sem szereti.

Más közönséges ember, ha kezeiben van a hatalom, erőszakkal tépte volna szét a csomókat, mik kezeit lekötözni szánvák, ő óvatosan bontogatta azokat széjjel, fennkölt ésszel látott keresztül az emberek gyöngeségein, s amidőn szükség volt rá, hogy erős kézzel lesújtson, rögtön ott volt az engeszteléssel s az elejtett ellenfélt sietett fölemelni.

És amellett egy célt sohasem tévesztett el szeme elől: Magyarország kiszabadítását a török hódoltság alól.

Amióta Budát ravaszul elfoglalta a szultán, Martinuzzi minden dicséretes fordulatai odairányultak, hogy több tért ne engedjen elfoglalni a töröknek a magyar hazából. Hízelkedéssel, hódolással, ajándékkal és adófizetéssel tartá távol a kormányzása alatti területről a szultán győzelmes hadait, és amellett otthon hadsereget szervezett, harcos székelyeket magához édesgetett, szászokat kibékített, hadviselésre szükséges pénzt gyűjtött. És titokban Nándor királlyal szövetkezett, hogy foglalja el Erdélyt.

Nem volt ez tőle árulás gyámfia János Zsigmond és Izabella ellen; mert Izabellának már rég szerződése volt Nándorkirállyal az iránt, hogy a koronát és Erdélyt átadja neki, cserébe a Ratibori hercegségért, Szepesváraljáért és fejedelmi évdíjért.

De várni kellett a terv kivitelével, amíg a királynak elég hadereje lesz hozzá, hogy Erdélyt megszállja kellő haderővel.

A szultán megtudta a cselszövényt, s haragra gerjedt Martinuzzi ellen, s megfenyítésére ráküldte Erdélyre a moldvai és oláh vajdákat, a budai basát s még azonkívül Izabella szerb tanácsosát, Petrovicsot a bánáti rácokkal.

Négyfelül lett megtámadva Fráter György, s benn saját királynéjától elárulva. És akkor tűnt ki jellemének egész magasságában.

Az a simaszájú pap, aki eddig csupa hízelkedéssel tartá fenn magát nehéz állásán, azon veszély alatt, mely más kis lelket összezúzott volna: egyszerre túlemelte a fejét minden ellenségén; ha karddal jöttek rá, karddal vágott vissza; gyorsan élére állt előre rendezett hadseregének, s egyik megtámadóját a másik után kiverte az országból fényes diadallal anélkül, hogy a király segített volna neki benne.

Mint hadvezér is lángész volt, s tudott csatákat nyerni, ha fegyverre volt bízva a döntés.

És rögtön ki tudta békíteni a szultánt és annak a vezéreit.

Szolimán azonban most már azt követelte, hogy János Zsigmondot koronázzák meg magyar királlyá.

Martinuzzi keresztülvitte, hogy mielőtt a végzetes koronázás megtörténnék, Nándor királynak egy hadserege Castaldo alatt megjelenjen Erdélyben: magával hozva a királytól aláírt szerződést, melyben Izabellának móringul százezer arany, a királyfinak Oppeln és Ratibor sziléziai hercegségek ígértetnek, s a király leányainak legkisebbike, azon idő szerint kétesztendős, jövendőbeli feleségül eljegyeztetik.

Martinuzzi kényszeríté, most erőhatalommal, Izabellát, hogy fogadja el a király föltételeit. Az özvegy királyné a kolozsvári országgyűlésen maga nyújtá át a koronát Castaldónak, s arra a kolozsmonostori templomban véghezment János Zsigmondeljegyzése Johanna királyleánnyal.

A királyné erre elhagyta Erdélyt, fiával együtt. Tanácsosa, Petrovics átadta Temesvárt s a többi bánsági várakat Nándorkirály vezéreinek.

A koronát elvitték Bécsbe.

Izabella, mikor Erdély határát elérte, még egyszer visszatekintett elveszett országára, s egy hársfa derekára felmetszé a nevét s alája e szókat: Sic fata volunt! (Így akarja a végzet!)

Martinuzzi a cél végpontján állt: Erdélyt és Magyarország fele részét a koronás király birtokába juttatá. Annak feladata volt most már azt megtartani. A barát vissza akart vonulni oda, ahonnan előjött, ahol a helye volt: a zárdába.

Nándor királyhoz írott levelében a többek közt ezt írta:

„Szabadítsa fel a király a jobbágyságot urai zsarnoksága alól. A török szabadságot ígér a parasztnak, s ezzel nyeri meg magának; mert az elnyomatott ember örömest ad hitelt az ilyen szavaknak, habár még nagyobb rabságba süllyed. S magunk vagyunk ennek az okai; mert a pórt annyira elnyomtuk, hogy a feleségén és édes gyermekein kívül édes mindenétől meg van fosztva.”

Három századdal megelőzte korának szellemét. A jobbágyfelszabadítás nagy eszméje várt 1848-ig a megtestesülésre.

Hanem az ország rendei nem engedték őt lelépni a cselekvés teréről. Kényszerítették helyén megmaradni.

Castaldo azt írta felőle Nándor királynak, hogy „a püspök napról-napra nagyobb tűzzel szolgálja felségedet”. Ennek következtében Nándor király óhajtására a pápa bíbornokká nevezte Martinuzzit. Fráter György ezt a címet sem használta soha.

És Martinuzzinak még most is sikerült a szultánt elámítani.

Azt hitette el a nagy úrral, hogy, János Zsigmond csak házasodni ment Kassára, s ezentúl is szolgája lesz a szultánnak, a németet pedig majd kiveri ő Erdélyből.

Azokat a leveleit, amikben ezt írta, meg is mutatá a király tanácsosainak.

S a siker ismét az ő részén volt. A szultán haragja elfordult Erdélyről, s a Petrovics által feladott temesi bánság ellen tört ki teljes erővel.

Castaldónak most a bánság védelmére kellett előállni.

Martinuzzi kényszerítve volt rá a helyzet által, hogy elvégre színt valljon. Neki is mennie kellett az erdélyi hadsereg élénCastaldóval.

A megindulás előtti napon Martinuzzi titkára, Pesthi késő éjjel Castaldóhoz lopózott, s könnyek között értesíté a vezért, hogy az ő gazdája az osztrák sereget el akarja árulni a töröknek.

Castaldo ezt megüzente a királynak.

A király visszaüzent neki: „Meg kell előzni a barátot s eltenni őt láb alól, s nem várni a nagy csapást a birodalom és az egész kereszténység kárára.”

A barátot azonban még akkor hatvanezer magyar, székely és szász harcos vette körül: nem volt olyan könnyű őt félretenni a láb alól.

A szultán beglerbégje, Szokolovics Mehemed (hitehagyott rác) Temesvárt vette ostrom alá; de onnan mind fegyverei, mind fényes ajánlatai csúfosan lettek visszautasítva Losonczy várparancsnok által.

Castaldo Martinuzzival egyesülten megindult a Bánság oltalmazására.

Martinuzzi küldöncei által értesíté Losonczyt, hogy erősen tartsa magát: jön a fölmentő sereg.

De egyúttal Szokolovics Mehemedet is figyelmezteté, hogy jó lesz felhagyni az ostrommal; mert bizony ott fog veszni.

E figyelmeztetés következtében a beglerbég nagy sietséggel vonult el Temesvár alól.

Martinuzzi tehát ismét nagy bölcsen csatát nyert véres ütközet nélkül, úgyhogy mind a két fél jó barátjának hihette.

Temesvár föl lett mentve, a Bánság felszabadítva. Csak Lippa volt még török kézben.

Castaldo most azt követelte Martinuzzitól, hogy vegyék ostrom alá Lippát. Abban Uláma bég volt a várparancsnok ötezer török harcossal. Martinuzzi ráállt.

Néhány napi ágyúzás és réslövés után Castaldo ostromot parancsolt. Fráter György maga állt a rohamoszlop élére. E napon csodáit művelte a hősi vitézségnek. Oldala mellett a daliák egymás után hullottak el; Török János (Bálint fia) hét sebet kapott, Forgách Simon tizenegyet. Este a király seregéé volt a város, a török sereg háromötöd része leölve, a többi Ulámabéggel a fellegvárba szorítva.

Ekkor Uláma bég capitulatiót ajánlott: szabad vonulást kérve serege és poggyásza számára.

Föltételei Martinuzzi közbenjárására el lettek fogadva. György barát a kivonuló Uláma béget sátorába hívatta, ahol együtt vendégeskedtek, bevett szokás szerint, s azután ajándékaikat kicserélve, kézszorítással váltak el. Fráter Györgyélelmiszerekkel is bőven ellátta a távozókat.

Azonban a királyi seregből Balassa Menyhért és Horváth Ferenc lesben álló csapatjaikkal az elvonuló Uláma bég seregét megtámadták, de szerencsétlen kimenettel, mert a bosszúra gyulladt török had véres fejjel verte őket vissza.

Martinuzzi efölötti haragját nem titkolhatá el.

Ez tölté csordultig bűnrovásai poharát.

Az olasz tisztek Nándor király seregében bosszút forraltak a hatalmas ember ellen.

Sforza Pallavicini ezt írja róla a királynak:

„Nincs ész, mely ez embert felfogni képes legyen. Ugyanazon percben sír és nevet, ígér és megtagad, úgy szól, mint egy szent s úgy tesz, mint egy ördög. Ez ember inkább török, mint keresztyén, inkább Lucifer, mint János… Kérem istenemet, sugallja nekem, mit tegyek s engedje, hogy annak idején kötelességemet tehessem.”

Martinuzzi szint ez időben írt Nándor királynak, ígérte, hogy számot fog adni róla, miért fogadta el Uláma bég föltételeit? A beglerbég levelét is közlé a királlyal, melyet ez hozzá írt.

Ebből a levélből azonban azt is ki lehetett olvasni, hogy Martinuzzi még most is hitegeti a szultánt, hogy az ő híve maradt.

Martinuzzi találkozni kívánt személyesen a királlyal, aki meg is hívta őt Pozsonyba az országgyűlésre.

A német császár is írt hozzá magasztaló levelet, mely e szókkal végződik:

„Te egymagad állasz jelenleg az egyház férfiai között, ki karral és tanáccsal oltalmazod a hitetlenek ellen a keresztyénséget.”

György barát nem örült már ezen leveleknek.

Castaldóval elhitették, hogy Martinuzzi őt és Sforza Pallavicinit szándékozik meggyilkoltatni.

Elhatározták, hogy megelőzik.

Lippa bevétele után az erdélyi és királyi hadak téli szállásaikra oszlottak széjjel. Fráter György minden fölkelő seregét hazabocsátva, csupán csak kis számú testőrsége kíséretében tért alvinci kastélyába haza.

Pár nap múlva Castaldo és Pallavicini meglátogatták ott, mint szívesen látott vendégek.

A bíbornok, jó barátok és fegyvertársak között vélve magát, még a testőrségét is előre küldé Gyulafehérvárra, ahol másnapra a tisztikar számára nagy lakomát rendezett.

Csak néhány várőr és egy pár apródja maradt ott vele.

Korán reggel a nagy poggyász-szekerek számára megnyittattak a kastély kapui, a szekerekkel együtt 150 spanyol fegyveres lopózott be a várba.

Ekkor Ferrari Márk, Pallavicini titkára, egy levéllel a bíbornok hálószobájába lépett, ki asztalánál ülve, reggeli ájtatosságát végzé.

Míg Fráter György a levelet olvasá, azalatt Ferrari orozva tőrét a nyakába szúrja.

Fráter György megfordult, s izmos öklével az olaszt a földre sújtja; de erre a zajra berohannak Sforza Pallavicini és cinkosai: Mercada, Scaramuzzia és Monino; egy közülük a bíbornokot pisztollyal hátulról keresztüllövi, a többi tőreivel marcangolja szét: a főpap „Jézus Mária!” kiáltással omlik össze, s kiadja lelkét. A gyilkosok azután a bíbornok apródját, ki ura segélyére előrohant, szintén összeszurkálják, s egy közülük, Mercada, a bíbornok bal fülét, melyről azt regélték, hogy születésétől fogva szőrös volt, levágta, a királynak küldendő diadaljelül.

Martinuzzi hatvan napig feküdt ott temetetlenül azon a helyen, ahol legyilkolták. Akit életében oly sokan csúszva-mászva kerestek, holta után se király, se jobbágy nem gondolt az eltemetésére. Pedig bizonyára mindnyájan sokkal tartoztak neki.

Csak két hónap múlva jöttek érte a fehérvári kanonokok, azok rejték el sírboltjukba, ezt írva sírkövére: „Omnibus moriendum est”. (Mindenkinek meg kell halni.)

 

A pápai szentszék fölmenté a gyilkosokat a bűn vádja alól.

Ámde volt még egy magasabb bíró, akinek az ítélete Martinuzzi gyilkosait egytől egyig utolérte.

Pallavicini Sforzát elfogták a törökök a palásthi csatában, s gyalog és bottal verve hajtották el Sztambulig, s ott tizenhatezer aranyat fizettettek vele váltságdíjat.

Ferrari Márk Olaszországban gonosztett miatt akasztófára került.

Mercadának dulakodás közben a jobb kezét vágták le, s később vadászaton összetépte egy vadkan.

Scaramuzziát a saját katonái vagdalták össze.

– Moninónak Piemontban fejét vették.

…Isten ítélete volt ez!

Jókai Mór: A magyar nemzet története regényes rajzokban


A nemzetbölcső
Az új haza
Nimródtól Attiláig
Attila
A catalauni tér
A Detre-monda
A legszebb halál
Új rokonok
Magyarvár
A testvérnépek
Az ősi vallás
Útközben a haza felé
Árpád (896)
Az első csaták
Lehel kürtje
Gyászmagyarok
Az amazon
A szent tűz és a szent víz
A testvérharcok
Az első koronázás Magyarországon
A Boldogságos Szűz
Szemet szemért
Fejedelmi párbaj
Vatha Lázadása (1046)
Győzelem csata nélkül
A korona és kard
Békében nagy király
A háromszor koronázott király
A királyi remete
Szent László
László Európa vezére
Könyves Kálmán
Az aradi vérnap
A trónkövetelő
Orosz és görög szomszéd
Gertrúd
A jeruzsálemi hadjárat
A tatárfutás
A tatárfutás után
Az elhagyott testvérek
Az első Habsburgi szövetséges
Kun László
Micbán
Az utolsó Árpád
Idegen királyok
Trencsini Csák Mátyus
Zách Klára
Nápolyi Endre
Nagy Lajos
Három tengerpart
Két korona egy főn
Veszélyes rokonok
Nőkirályok
Király-halál
Első csaták az ozmanokkal
Husziták
Cilley Borbála
Hunyady János
Skander bég
Várna
Nemzeti önkormányzat
Rigómező
Cilley
Konstantinápoly eleste
Új csaták
Hazaárulók
Nándorfehérvár
Hunyady László
Néperedetek mondái
Mátyás megválasztása
Az ifjú király
Giskra hadai
A zsebrákok
A kormányzó szakácsa
Előkészületek a harcra
Vlad vajda
Mátyás király és a magyar korona
Erdélyi zavarok
A cseh háború
Mátyás és a lengyel király
Mátyás és a rabló urak
A lengyel hadjárat
Kenyérmezei diadal
Dzsem herceg
Mátyás Bécsben
A szultán követei
Mátyás népszerűsége, adomák a nép ajkán
Mátyás halála
Mátyás után
Dobzse László
Mátyás özvegye
Dózsa György
Második Lajos
Szelim fogadása
A szabácsi hősök
Úr nélküli uralkodás
Belgrád eleste
A rákosi országgyűlés
A hatvani országgyűlés
A kalandos urak
Az utolsó évek (1524-1525-1526)
A mohácsi vésznap
A szekérvárak
Két király egy koronával
Népszerű törvények
A fekete cár
Az orgyilok
Egy ősmagyar jellem
A kőszegi hősök
Gritti
Keresztelő temetéssel együtt
A csecsemő király
Hogy lett Buda vára a töröké?
A Chalil könyve
Martinuzzi György


Losonczy István, a temesvári hős
Szondy György, a drégelyi hős
Dobó István, s az egri hősök
János Zsigmond
A szigetvári vértanúk
Béke a hajdankorban
Csillagvizsgáló király
Báthory Zsigmond
A rémek a történelemben
Dakoromania megvalósulva
Egy kiváló magyar hős
Az első szabadságharc Bocskay István
Az erővel elvett korona
Thurzó és Pázmány
Báthory Gábor
A hajdúság
A második szabadságharc Bethlen Gábor
A nikolsburgi béke
Leánykérés kardmarkolattal
Apró fejedelmek
II. Zrínyi Miklós és Montecucccoli
A murányi Venus
A pallos uralma
Protestánsüldözés
Ampringen Gáspár
Tököli Imre
Az ostromolt Bécs
Hátra van még a fekete leves!
Buda visszavívása
Az első zentai diadal
Caraffa. Az eperjesi mészárlás
Budavár elárulója
A mohácsi fizető nap
Erdély és az örökös királyság
Nándorfehérvár elfoglalása
A balkáni hadjárat
Majmok és papagájok a történelemben
A szerb pünkösdi császár
Két civakodó közt a harmadik
A szultán kutyája
A zernyesti csata
Erdély hitlevele
A zalánkeméni diadal
A rácok Magyarországon
Tököli és Veterani
Savoyai Jenő. A zentai diadal
A karlócai béke
Zrínyi Ilona
A Rákóczy-szabadságharc
Törökért németet
II. Rákóczy Ferenc ifjúsága
Rákóczy menekülése a börtönből
Esze Tamás
Rákóczy Ferenc betörése Magyarországba
Az első diadala a „libertas”-nak
Egy elmulasztott szó
Bécs kapujánál
A nagyszombati ütközet
A „libertás”
Rákóczy nemzeti hadserege
I. Lipót halála
Hitvesi szerelem és hazaszeretet
Rákóczy mint Erdély nagyfejedelme
Az ónodi országgyűlés
Nagy urak játéka
A trencsini ütközet
Hősök után árulók
A romhányi ütközet
A szatmári békekötés
Rodostó
A temesi bánság visszahódítása
Nándorfehérvár ostroma
Vékony János, a kuruc hadnagy
A pragmatica sanctio
Rákóczy fiai
Szegedinec Péró és viselt dolgai
A mi asszonyunk és királyunk Mária Terézia
„Életünket és vérünket a mi királyunkért!”
Újabb harcok
A magyar nemzet fejlődése Mária Terézia alatt
József császár
Hóra és Kloska
Magyarország képe II. József alatt
A török háború
Benyovszky Móric
Magyar jakobinusok
A magyar insurrectio
A karakói és a pápai napok
A győri két nap
Meskó körútja
A reformkorszak Magyarországon
Wesselényi Miklós
Kossuth Lajos
István nádor
A magyar irodalom
Március 15-én 1848
Forradalom vér nélkül
Forradalom és szabadságharc
Hogy készült elő a forradalom?
A kamarilla
„Megadjuk”
Jellasich bán
A harmadik bécsi forradalom
Históriai nagy nevek. Készületek a harcra
A magyar huszárok
A honvédelmi bizottmány
Balesetek a hadjárat kezdetén
A szolnoki ütközet
A kilencnapos ütközet
A nagysarlói ütközet
Pétervárad felszabadítása, Szenttamás bevétele
A múltakra vetett fátyol
Magyarország van!

 

 

Jókai Mór
Fráter György

 

Jókai Mór: Fráter György


I. FEJEZET 
Fényes Buda vára!

II. FEJEZET 
Magister kaminarius

III. FEJEZET 
„Nem férfi, csak inas!”

IV. FEJEZET 
Fráter György

V. FEJEZET 
Dobzse László

VI. FEJEZET 
A mi Urunk

VII. FEJEZET 
Pára és lélek

VIII. FEJEZET 
A márvány-ara

IX. FEJEZET 
Több fény, több homály

X. FEJEZET 
Törvényszék egy halott fölött

XI. FEJEZET 
Fokrul fokra

XII. FEJEZET 
Vissza!

XIII. FEJEZET 
„Ultimus surculus masculus” (Az utolsó férfisarj)

XIV. FEJEZET 
Kísértetek és kísértések

XV. FEJEZET 
„Hanyatló szép hazám”

XVI. FEJEZET 
Szent Pál feje

XVII. FEJEZET 
„Lutherani comburantur”

XVIII. FEJEZET 
A király haragja

XIX. FEJEZET 
Sok beszéd, semmi tett

XX. FEJEZET 
Az ős-országgyűlés

XXI. FEJEZET 
A kalandosok

XXII. FEJEZET 
Mohácsnál

XXIII. FEJEZET 
Két király egy országban

XXIV. FEJEZET 
A sajóládi remete

XXV. FEJEZET 
Hogy csinálják az ellenségeket?

XXVI. FEJEZET 
Az „egy” magyar

XXVII. FEJEZET 
A királyhalál legendája

XXVIII. FEJEZET 
A lengyel fehér asszony

XXIX. FEJEZET 
A titkos ellenség

XXX. FEJEZET 
A védőangyal

XXXI. FEJEZET 
„Flectere si nequeo superos, acheronta movebo” 
(Hát ha az égieket nem: a poklokat is megeresztem)

XXXII. FEJEZET 
A világosvári tréfa

XXXIII. FEJEZET 
„Több is veszett Mohácsnál!”

XXXIV. FEJEZET 
A trónfoglalás

XXXV. FEJEZET 
Igazság-e, vagy mese?

XXXVI. FEJEZET 
Az angyali korona

XXXVII. FEJEZET 
Az első bankó

XXXVIII. FEJEZET 
A hét vendégfej

XXXIX. FEJEZET 
Az orgyilok

XL. FEJEZET 
Gritti

XLI. FEJEZET 
Junisz bég

XLII. FEJEZET 
Jó Török Bálint

XLIII. FEJEZET 
Péter vajda

XLIV. FEJEZET 
Izabella

XLV. FEJEZET 
Mire jó a lutheránus vallás?

XLVI. FEJEZET 
A fatális lencse

XLVII. FEJEZET 
A szultán pecsétje

XLVIII. FEJEZET 
Ünnep és gyász

XLIX. FEJEZET 
Fiatal anya

L. FEJEZET 
Buda ostroma

LI. FEJEZET 
A szabadító szultán

LII. FEJEZET 
A fekete herceg

LIII. FEJEZET 
Székesfehérvár veszedelme

LIV. FEJEZET 
Az új ellenségek

LV. FEJEZET 
„Vitéz Török Jánosról emlékezem”

LVI. FEJEZET 
„Sic fata volunt…”

LVII. FEJEZET 
A pálos barát

LVIII. FEJEZET 
Ulomán basa

LIX. FEJEZET 
Hetven napig temetetlen

LAST_UPDATED2
 
Bátki Ferenc élete és halála PDF Nyomtatás E-mail
2014. február 22. szombat, 09:19

A hálózatos verzió megnyitása  Open the online version


Bátki Ferenc


Kecskemét, 1956. október 26.

 

http://mek.oszk.hu/12500/12500/


*

Bátki Ferenc '56-ban kétszer nézett szembe a halállal

Kétszer is szembenézett a halállal 1956-ban a csongrádi Bátki Ferenc. Az ismert szállodatulajdonosról kevesen tudják, hogy fiatalon részt vett a kecskeméti megmozdulásokban, a katonatisztek rögtön ítélő bírósága halálra ítélte, aztán mégis szabadon engedték. Pár nap múlva a munkahelyi főnökét megtámadó részeg fegyveresekkel gyűlt meg a baja. Bátki szerint az átpolitizált emlékezés nem tesz jót 56 emlékének.

BÁLINT GYULA GYÖRGY - 2006.11.27.
Máig csodának tartja a megmenekülését. Fotó: Bálint Gyula György
A csongrádi csendes Tisza Hotelben, Bátki Ferenc otthonában idézzük fel az ötven éve történteket, melyről visszaemlékezést írt. A csanyteleki parasztgyereket elfogta az indulat, amikor a rádióból megtudta a Városföldi Állami Gazdaság ebédlőjében, ahol dolgozott, hogy október 25-én békés tüntetőket lőttek halomra a Parlamentnél. 

Tűzparancs Gyurkótól

Azt, hogy az ávósok lőttek, nem közölte a rádió – de ki más tehette volna? Másnap bemotorozott Kecskemétre, és egyik vezetője lett azoknak, akik a börtönből kiszabadították a politikai foglyokat. A kis csapata elfoglalta a postát is, valamint ultimátumot intézett a helyőrség katonáihoz: álljanak át a forradalom oldalára. 

A hithű bolsevista Gyurkó Lajos – aki repülőről akarta lövetni a csongrádiakat – parancsot adott, hogy a város közepén összegyűlt tömeget szét kell oszlatni, ha másképp nem sikerül, lőjenek közéjük. Öten haltak meg, és sokan megsebesültek. Bátkit és csapatát este a postánál foglyul ejtették. 

– Ha nincs velünk az az öt gyerek, akik fegyverhordozónak hozzánk szegődtek, talán velünk is végeztek volna azon nyomban a tisztek – emlékezik rezignáltan. 

„Győzött a forradalom"

A halálos ítéletet a homokbányánál lévő laktanyában, 30-án szabta ki rá és több társára a civil ruhás rögtönítélő bíróság. Négy napig hideg cellában tartották őket, ahol feltartott kézzel kellett állniuk, nem hagyták őket aludni sem, holtfáradtan rogytak össze egymás után. Semmi reményük sem lehetett. Gyurkó, aki teljhatalmat szerzett a hadseregben, a város főterén akarta őket kivégeztetni, hogy megfélemlítse a lakosságot. A megyei börtön celláiban ágy várta őket, de a félelemtől nem tudtak elaludni. Aztán Bátki szerint csoda történt. Hosszú, szürke nagykabátban, karján nemzetiszínű karszalaggal dr. Karácsonyi István, a főügyész ment be hozzájuk.

– Azt mondta: „barátaim, győzött a forradalom, önök szabad emberek, kérem csendben vonuljanak el..." Hozzátette, hogy sok veszély leselkedhet ránk, vigyázzunk.

Bátki ötven kilométert gyalogolt az éjszakában, meg sem állt Csanytelekig. November 4-én korán ébredt, s nem akart hinni a fülének. A néprádióból halotta Nagy Imre drámai beszédét: „Csapataink harcban állnak..." A fővárosba indult, hogy harcoljon az oroszok ellen, de csak Városföldig, munkahelyéig jutott.

Hogyan úszta meg a megtorlást?

– Alighanem akkori főnökömnek, a városföldi állami gazdaság igazgatójának köszönhetem az életem, akit lakásán egy részeg csoport megtámadott és mi, akik munkásszálláson aludtunk, éjszaka kiugrottunk az ágyból, a védelmére keltünk, egy vadászpuskát is elsütöttünk. Később, a perben kiderült: a részegek magyarok voltak, nem oroszok.

Érdemkereszt és marakodás

Az ismert szállodatulajdonos – aki idén megkapta a Hazáért Érdemkereszt arany fokozata kitüntetést – minderről azért nem beszél szívesen, mert úgy látja, a marakodó politikai osztály a történelmi örökségből még mindig napi érdekei szerint válogat, és ez nem teszi lehetővé, hogy az utókor méltóképp emlékezzen a történtekre.

*

 

Nem a magyarok akasztottak

magyar millenium

2011. 10. 22.

Több kádári propagandakiadványban is ott terpeszkedett a fotó: „Tóth Ferenc ÁVH századost megkínzása után felakasztották a körút és az Aradi utca sarkán.”

Emlékszem, évtizedekig meg-megálltam néha ott, az újraültetett körúti fával szemben, a falon látható emléktábla előtt, elgondolkodva. Újra meg újra elém került a fénykép: eltorzult arcú, tréningruhafelsős halott, mögötte több kalapos férfi látható a tömegben.


1956. október 26-án Kecskemétre érkezik Apró Mátyásnak, az újvidéki Magyar Szó főszerkesztőjének, a Forum Kiadó igazgatójának a vezetésével egy jugoszláv újságírócsoport. Riportkészítés közben megismerkednek egy Bátki Ferenc nevű, 24 éves fiatalemberrel, akit a homokbányai laktanyában fogva tartott több felkelővel együtt hoz eléjük a kecskeméti sortűzre parancsot adó, hírhedt Gyurkó Lajos őrnagy

Aprónak feltűnik a jó kiállású, bátor és gerinces alföldi fiú, Bátki meg mintha megértést, rokonszenvet és valami nem is nagyon titkolt biztatást fedezne fel a „jugó” magyar tollforgató viselkedésében. Apróék csak 28-án jutnak be a háromszoros harckocsigyűrűvel körbezárt Budapestre, ahol a Béke Szállóban kapnak szállást. És szinte rögtön feltűnik nekik, hogy öt vagy hat busszal orosz turistacsoportoknak becézett embertömeg érkezik a hotelbe.


A Magyar Politikai Foglyok Szövetsége által kiadott, háromkötetes Szabadságharcunk a bolsevizmus ellen – Millenniumi számadás címmel 2002-ben megjelent munkában több mint ötszáz tanú vall a magyarságnak a szovjet bolsevizmus elleni küzdelmeiről. Közöttük Bátki Ferenc, aki külön kötetben is megírta a történteket. Bátki mindenre kíváncsi volt, ami a vele történt dolgokról megjelent. Idővel kutatni kezdett hát a jugoszláviai sajtóbeszámolók után is, és legnagyobb meglepetésére Újvidéken, a Magyar Szó archívumában készségesen elé tették Apró Mátyás ’56-os tudósításait is. Így tudta meg az interjúkészítő nevét – és azt is, hogy már valahol Horvátországban él. A zágrábi nagykövetség gyorsan segíteni tudott: a tengermelléki magyarság egyik legismertebb képviselőjéről, a fiumei magyarok szervezetének megalapítójáról van szó – így találkozhatott 43 év után, 1999 májusában az Adriai-tenger partján a két idős magyar férfi. 

Bátki, mint arról a monumentális Pofosz-kötetben is beszámol, jó ösztönnel filmre véteti az ekkor már 85 éves, Abbáziában élő egykori újságíró tanúvallomását. A felvételen Apró Mátyás döbbenetes tényekről számol be: a Béke Szállóba érkezett, magyarul kitűnően beszélő „turisták” (Apró szerint legalább kétszázan lehettek) közül többel a forradalom később leghírhedtebbé tett helyszínein – például a Köztársaság téren – találkozott. Ők azok a kalapos férfiak, akik mindig tudják, hol mi fog történni, és ott is vannak mindig, mindenütt. Apró „romboló erők beépüléséről” beszél, amelyek „igyekeztek mindenhol beszennyezni a forradalmat”, céljuk pedig „megingatni a világ közvéleményét abban, hogy ez tiszta népi felkelés”.

A jugoszláv újságírók – kollégáikkal együtt – e fura turistáktól hallják az álhíreket: egy „spanyolost” (az 1936–39-es spanyol polgárháborúban harcolt kommunistát) a „banditák” kidobtak a harmadik emeletről; a körúton akasztják azokat, akiken sárgásbarna egyencipőt látnak (ez az ÁVH-sok cipője volt), s így tovább. Tőlük hallanak először arról, hogy a Köztársaság tér alatt kazamaták sora, titkos föld alatti börtönrendszer rejlik… Meglepő az egybeesés Gosztonyi Péter megállapításával: „Tudjuk, hogy a szovjet belbiztonsági szolgálat, a KGB legfőbb főnöke, Ivan Szerov 1956 októberében Budapesten tartózkodott, és tevőlegesen kivette a részét abból, hogy fegyveres felkelőcsoportoknál dezinformációs célból saját embereit (magyarul jól beszélő KGB-ügynököket) helyezzenek el. Ilyenek voltak az Angyal-csoportnál és a Corvin közben is. Pont a Köztársaság téren ne lettek volna? Ha provokáció volt a Köztársaság téri csata, és főleg az ez utáni fogolygyilkosságok, beleértve a hisztériakeltést szolgáló titkos alagutak létének hangoztatását – akkor meglehet, hogy mindez a KGB kézjegyét viseli.” (Gosztonyi: A Köztársaság téri ostrom és a kazamaták mítosza, Budapest Főváros Levéltára, bfl.archivportal.hu – id. 138.)

Bátki szerint a jugoszláv újságírók azt is megtudták, hogy a buszokkal érkezettek folyamatos kapcsolatban álltak a szovjet nagykövetséggel. Feladatuk volt helyreállítani az események miatt megszakadt kapcsolatot a magyar és a szovjet hírszerző szervek között, újjászervezni a széthullott ÁVH-t, kiépíteni a szétzilálódott szálakat. Közvetlen magyar „összekötőjük” feltehetően az a Rajnai (Reich) Sándor lehetett, aki később Nagy Imréék tőrbe csalásának és elhurcolásának hazai fő szervezője és kivitelezője volt, később moszkvai nagykövet. (Vámos György írt róla hosszabban lapunk június 4-i számában. Többek között azt is, hogy 1968-ban rendőr vezérőrnaggyá léptették elő, és 1992-ben, két évvel halála előtt kivándorolt Izraelbe.) 


„Mi ezeken a dolgokon átláttunk” – mondja Martinidesz László filmjében Apró Mátyás. Ám látták azt is, hogy itt egy nemzet hősies, fegyelmezett, világraszóló szabadságharca zajlik, amit a magyarkanizsai születésű Magyar Szó újságírója növekvő bámulattal és megrendültséggel szemlél. November 4-e után a jugoszláv követségen átéli, amint az oroszok – a diplomáciai mentességet és a nemzetközi jogot barbár módon semmibe véve – belőnek a jugoszláv követségre, és mellette hal meg a szintén bácskai Milovanov követségi titkár. Kollégáival a látottak hatására megfogadják: az igazat és csakis a tiszta igazat fogják megírni, hogy legalább így tisztelegjenek a magyar nép páratlan bátorsága és erkölcsössége előtt.

És innentől kezdve a történet már Tito Jugoszláviájában zajlik, tehát korántsem egyértelmű, sőt. Odahaza nemsokára felelősségre vonják, miután a szovjet titkosszolgálat értesíti a jugoszláv kollégákat arról, hogy Apróék nyilatkozatot juttattak el a világsajtóhoz, amelyben kijelentik: a helyszínen tartózkodó tudósítókként, szemtanúkként úgy ítélik meg, hogy mindkét szovjet beavatkozás indokolatlan és szükségtelenül kegyetlen volt. Aprót a „jugó” hatóságok kicsit győzködik a növekvő ellenforradalmi veszélyről meg a fehérterrorról, nem nagyon hagyja magát, mire minden teketória nélkül leváltják a Forum igazgatói és a Magyar Szó főszerkesztői posztjáról, sőt az újságírói pályáról is eltanácsolják. A szerb tagköztársaságban lehetetlenné válik a helyzete – így és ezért kerül azután Horvátországba…


November 2-án, pénteken délelőtt értesül Tito arról, hogy sürgős konzultáció céljából az este Brioni szigetére érkezik Nyikita Szergejevics Hruscsov és Georgij Makszimiljanovics Malenkov. A jugoszláv pártvezér pontosan tudja, miről van szó. Azonnal gyorsjelentést kér titkosszolgálatától és a budapesti követségtől a magyarországi helyzet állásáról. A követségi beszámoló készítésében Apróék is segédkeznek. Ebben többek között az áll, hogy a semlegességi nyilatkozat után Nagy Imre kormánya teljes mértékben ura a helyzetnek, az utcákon megkezdődött a harcok nyomainak eltakarítása, az országban kezd helyreállni a rend. Tito e jelentések birtokában mégis áldását adta a szovjet intervencióra és Kádár János hatalomba emelésére.

A kalapos elvtársak pedig fényképezgettek tovább.

Domonkos László, magyarhirlap.hu



Született: Csanytelek 1932.11.11


Elhunyt: Csongrád 2011.12.16.

gyertya

Áfész-ügy - Bátki Ferenc belehalt

Hírek - Közélet

CSONGRÁD - 2011. December 17.

Az igazságérzetét tipró megaláztatásba belehalt Bátki Ferenc, aki hónapok óta küzdött a Csongrád és Vidéke Áfész vagyonának elvitele ellen. A csongrádi üzletember az ügylettel kapcsolatos tényfeltáró összeállításaink legfőbb informátora volt. A Körös-torok Coop Zrt. pénteki közgyűlése előtt a zrt. vezetői azt mondták neki, mutassa be a részvényeit, különben nem vehet részt a döntéshozásban. Mivel a részvénykönyv alapján Bátki Ferencnek semmit sem kellett volna bemutatnia, igencsak feldúlttá vált, hazaindult, az otthonába érve rosszul lett, összeesett, majd elvesztette az eszméletét. A vagyon elvivői már nélküle döntöttek a zrt. vezetőségének teljes átalakításáról, s az ügylet „szentesítéséről”.

November 11-én ünnepelte a hetvenkilencedik születésnapját Bátki Ferenc nyugalmazott kertészmérnök, aki hosszú évtizedeken át folyamatosan részt vett a Csongrád és Vidéke Áfész vezetésében. Az üzletember tavaly ősz óta árgus szemekkel figyelte a szövetkezeti vagyon helyzetének alakulását. Tavaly szeptember óta harcolt azon folyamatok ellen, melyeket az Áfész utódszervezetének számító Köröstorok Coop Zrt. pénteki közgyűlésén „legalizáltak”.

A milliárdos vagyon érthetetlen, indokolatlan eladási szándéka ellen ágáló Bátki Ferencnek sikerült elérnie, hogy az elsődleges 140, majd a másodlagos 147 millió forint helyett a Coop Szeged Zrt. csak 243,9 millió forintért kebelezhette be az utolsó jelentős csongrádi közvagyont. Mint korábban megírtuk, a vele szemben álló csapat csupán egyszer hibázott, amikor is az értékesítési pályázat nyertesével – az elővásárlási jog gyakorlási lehetőségének lezárulta előtt – aláírták az adásvételi szerződést. Később kiderült, hogy az ügylet több sebből is vérzik, így például a szövetkezet igazgatósági ülésén Bátki Ferenc és további két vezetőségi tag hiába kérte Gulyás Sándor elnök-vezérigazgatót, mutassa be a vételár megérkezését bizonyító bankszámlakivonatot. A visszás helyzet miatt döntést hoztak: zárolják azt az elkülönített számlát, amelyre a 243,9 millió forint elvileg határidőre beérkezett. A döntést annak ellenére meghozták, hogy azt sem tudhatták, mi is a pontos számlaszám.


A Csuka Csárdába pénteken 9 órára összehívott közgyűlésen Bátki Ferenc még egyszer, utoljára el kívánta mondani az aggályait. Mivel az üzletember a Köröstorok Coop Zrt. igazgatótanácsának és a szövetkezet elnökségének is tagja volt, s a tulajdonában lévő részvények a részvénykönyvben a nevén szerepeltek, értékpapírok nélkül érkezett az ülésre, ott azonban követelték tőle azok bemutatását. Az igazságérzete és habitusa miatt mindig gyorsan haragra gerjedő Bátki Ferenc meglehetősen idegesen indult haza, de a közgyűlés helyszínére már nem tért vissza, nélküle tartották meg az ülést: leváltották a teljes vezetőséget, s a szegediek, valamint az általuk megbízottak elfoglalták a helyeket a zrt. irányításában.

Úgy tudjuk, az előterjesztéseket megszavazta a korábban az ügyletek ellen tevékenyen küzdő Palásti Zoltán, az ágáló szövetkezeti elnökségi tag, Bosánszki Mihály pedig a távolmaradásával tiltakozott. Csupán ketten nem szavazták meg az előterjesztéseket, amelyek végül is „legalizálták” a teljes ÁFÉSZ-vagyon elvitelét.


Amíg a jelentős ingatlanegyüttesből és piaci részesedésből álló vagyon sorsáról a csárdában döntés született, Bátki Ferenc a Fő utcai Hotel Tisza első szintjén lévő lakásának padozatán eszméletlenül feküdt, majd a szervezete feladta a küzdelmet. A hozzátartozói kora délután találtak rá. A kiérkező mentők sem tudtak már rajta segíteni.

Az 1956-os események kecskeméti vezéregyéniségeként halálra ítélt, majd felmentett forradalmár hetvenkilenc éven át sajátos céltudatossággal és hatalmas erővel minden nehézséget leküzdött, de ezúttal már nem volt elegendő energiája. Életéről és munkásságáról vasárnap közlünk nekrológot.

Az interneten Bátki Ferenc emlékére itt lehet virtuális gyertyát gyújtani.


 

LAST_UPDATED2
 
ORSZÁGHÓDÍTÓK PDF Nyomtatás E-mail
2014. február 21. péntek, 10:08

 

MARSCHALKÓ LAJOS 

Marschalkó Lajos
ORSZÁGHÓDÍTÓK - AZ EMANCIPÁCIÓTÓL RÁKOSI MÁTYÁSIG- 1.rész

BEVEZETÉS ELŐSZÓ I. Rész AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚIG

I. fejezet - MAGYARORSZÁG GYARMATOSÍTÁSA

II. fejezet - A SZABADSÁGHARC ELŐTT ÉS UTÁN

III. fejezet - MAGYARORSZÁG CASSANDRÁJA

IV. fejezet - MI VOLT A TISZAESZLÁRI PER?

V. fejezet - SZÁZADFORDULÓ, AVAGY - KAZÁRFÖLDÖN

VI. fejezet - ANTISZEMITIZMUS?

VII fejezet - ASSZIMILÁCIÓ [94] - NÉVMAGYAROSÍTÁS

 

II. RÉSZ - A KAPITALIZMUS VIRÁGKORÁTÓL AZ ELSŐ

BOLSEVIZMUSIG

I. fejezet - UNGARISCHER BARON MOSAISCHER KONFESSION

II. fejezet - A SEGÉDCSAPATOK

III. fejezet - VITA A VULKÁN TETEJÉN

IV. fejezet -"EZ NEM AZ ÉN FORRADALMAM"

V. fejezet - A PÚPOSOK ORSZÁGA

VI. fejezet - AZ ELMARADT ELLENFORRADALOM ÉS AZ ELSODORT

ORSZÁG

VII.fejezet - A SZEMITIZMUS

VIII.fejezet - ISMÉT VITA A VULKÁN TETEJÉN

IX. fejezet - MENEKÜLNEK AZ ORSZÁG URAI

X. fejezet - A MÁSODIK TANCSERE, AVAGY ENYÉM A BOSSZÚ

XI. fejezet - A HATSZÁZEZRES LEGENDA

XII. fejezet - HAMVAZÓSZERDA

XIII.fejezet - CÁPÁK A HAJÓ NYOMÁN

ZÁRSZÓ

A LEFEJEZETT MAGYARORSZÁG

A NEMZETI KISEBBSÉG KÉPVISELŐI A MAGYAR IRODALOMBAN

JEGYZETEK


München, 1975 
Mikes Kelemen Kör, München 
Készült Ledermüller Olivér nyomdájában München, 2. Landwehrstr. 65.


Az Országhódítók második kiadása elé


Marschalkó Lajos "Országhódítók" című könyve 1965-ben jelent meg a nemzetközi könyvpiac teljes mellőzése mellett. Nemcsak az érdekeltek, hanem az óvatosan lapuló emigráns sajtó nagy része éppen úgy nem vett tudomást róla, mint ahogyan első könyvéről a "Világhódítók"-ról sem. 
Az utóbbi könyv rövid tíz esztendő alatt három magyar kiadás után ugyancsak három kiadást ért meg angolul, kettőt törökül és rövidesen az olvasó elé kerül annak spanyol és arab kiadása is. 
Az Országhódítók megjelenése óta pontosan 10 esztendő telt el. A szerző már hosszú évek óta pihen a müncheni temetőben és már nem érhette meg könyvének nagy, nemzetközi sikerét. Az Országhódítók speciálisan magyar vonatkozású könyv, és csak magyar olvasóra számíthat. A könyv ismerete nélkül nincs magyar történelemszemlélet és nem láthatjuk tisztán hazánk utolsó évszázadának nagy összefüggéseit. Így érzi ezt a világban szétszórva éld magyar emigráció is, s talán ez az oka, hogy a könyv első kiadásának 2000 példánya rövid két esztendő alatt teljesen elfogyott. A könyv iránti érdeklődés annyira megnőtt az utóbbi évek folyamán, hogy a kiadó az anyagi nehézségek ellenére is szükségesnek tartotta a második kiadás megjelentetését. 
Marschalkó Lajos könyvét annak lényegbeli tagadói antiszemita írásnak szeretnék megbélyegezni. Pedig nem az! Pontosan olyan, ahogyan azt Marschalkó Lajos könyve bevezetőjében írta:

"E könyvet nem a gyűlölet diktálta, hanem a FELISMERÉS". 
A kiadó.

Russischen Invaliden 
(1910. dec. 30., 285. szám).


Ebben jelent meg az Alliance Israelitée felhívása, amelyet magyar lapok is közöltek. A Weimarer Hist.-Gen. Taschenbuch, S. XII., fordítása szerint a következőket tartalmazza:


"Testvérek! Hittestvérek! Az egész földkerekségen nincs egyetlen darab föld sem, amelyet könnyebben leigázhatnánk, mint Galíciát és Magyarországot. E két országnak mindenképpen a miénknek kell lennie, mert számunkra ott a legkedvezőbbek a körülmények. Ti, zsidó testvérek, fáradozzatok minden erőtökkel azon, hogy mindkét országot teljesen birtokotokba vehessétek. Törekedjetek, hogy mindent, amit ott még a keresztények birtokolnak, teljesen a kezetekbe vegyetek. Ha erre nem volna elegendő anyagi eszközötök, a párizsi szövetségünk minden erővel segíteni fog titeket. Erre a célra a szövetségünk máris gyűjtéseket rendez és az adományok váratlan bőséggel folynak be pénztárunkba azzal a céllal, hogy a galíciai és magyarországi területeket a galíciaiak és magyarok kezéből kiragadjátok és hogy azok kizárólag zsidó kézre kerüljenek. Az egész világ tőkései erre a célra nagy összegeket áldoznak s egyesülnek, hogy ezt a célt a legrövidebb idő alatt elérhessétek."

 

 

 

Fájl:Kingdom of Galicia.png

+

Marschalkó Lajos: Világhódítók


Az igazi háborús bűnösök


http://mek.oszk.hu/10300/10377

LAST_UPDATED2
 
Kelet-Galíciai pogromok PDF Nyomtatás E-mail
2014. február 21. péntek, 10:23




KELET-GALÍCIAI POGROMOK



Amikor 1941. június 22-én a németek megtámadták a Szovjetuniót, Kelet-Galíciában kb. 540 ezer zsidó élt. Keresztény szomszédaik segítségére – csekély kivételtől eltekintve – a kelet-galíciai zsidók egyáltalán nem számíthattak. 

Épp ellenkezőleg, közvetlenül a német hadsereg bevonulása után, néha már a megérkezésük előtt is, mind a lengyelek, mind az ukránok, több agresszív akciót megengedtek maguknak a zsidókkal szemben. Csupán 1941 júniusában és júliusában 35 pogromra került sor Kelet-Galíciában – a legnagyobb Lembergben, 20 a kisebb városokban és 14 faluhelyen. Lengyelország keleti területein csaknem hatvan pogrom zajlott le. Kelet-Lengyelország megszállásának első két hónapjában a pogromok során legalább tízezer zsidó vesztette életét. 

A német megszállókkal való kollaborálás szinte teljesen kitörlődött a lengyel és az ukrán történelmi emlékezetből. Igaz, közvetlenül a háború után lezajlott több kollaboráns-per, ezeket azonban inkább a politikai ellenfelek megsemmisítésére használták föl, következésképp sztálinista színezetet nyertek. Az a körülmény, hogy a megmenekült zsidók 1945 után visszatértek a Szovjetunióból, csak a „judeobolsevizmus” sztereotípiáját táplálta. Az NKVD által 1941-ben Kelet-Galíciában végrehajtott bűncselekmények ürügyet szolgáltattak a pogromokhoz. A háború utáni újabb NKVD-s gaztetteket pedig – így a már említett „sztálinista pereket” is – a számokkal végzett sajátos zsonglőrmutatvány folytán a zsidóknak tulajdonították. A lengyelek és az ukránok ekképp felmentették magukat, eszükbe se jutott, hogy szembenézzenek saját bűneikkel. Csupán 2000 nyarán, miután Jan Tomasz Gross Szomszédok című könyve megjelent, kezdődött intenzívebb vita arról, mennyiben keveredtek bele a lengyelek a hitlerista vérengzésekbe. Noha a lengyel–zsidó viszony kérdései már a nyolcvanas évek elejétől napirenden vannak a lengyel nyilvánosság fórumain. (...) 

1941. június 22-től a Vörös Hadsereg pánikszerűen menekült azokról a lengyel területekről, amelyeket 1939 őszén megszállt. A szovjetek a politikai foglyok evakuálásához nem rendelkeztek kellő szállítási eszközökkel, így az NKVD kivégezte őket. A börtönpincékben és udvarokon, a környező erdőkben és temetőkben egész sor provizórikus tömegsírt hagytak maguk után, több ezer legépfegyverezett vagy halálra kínzott áldozat földi maradványaival. A Wehrmacht benyomuló alakulatai legalább 22 kelet-galíciai településen tárták fel a volt NKVD-foglyok ilyen tömegsírjait. 

Az ukránokat, akik a németekben a szovjet elnyomásnak véget vető felszabadítót üdvözölték, most eltöltötte a fájdalom és a harag. S minthogy a valódi tettesek már rég elmenekültek, a megveszekedett tömeg a zsidókon állt bosszút. Azt vetették a szemükre, hogy bűnrészesek az elkövetett gyilkosságokban, mert a megszállás alatt együttműködtek a szovjetekkel. 

Lembergben, ahol számos holttestet találtak négy börtönben is, köztük asszonyokat és gyermekeket, a lakosság Kelet-Galícia legnagyobb pogromját hajtotta végre. A Wehrmacht propagandistái nemcsak a szovjetek után maradt hullahegyeket, az áldozatok hozzátartozóinak gyászát vagy a német bevonulás feletti általános örömöt vették filmre, hanem az ukránok és a lengyelek leírhatatlan zsidóellenes haragját is. A „bolsevik zsidók” ellen elkövetett véres pogromokat elsőként a német filmhíradók örökítettek meg, a Főkormányzóság területén is. (...) 

A pogromok indítéka, úgy tűnik, a sztálini bűntényekben, az NKVD tömegmészárlásaiban, a börtönökben lekaszabolt tetemek minden képzeletet felülmúló látványában, végül pedig a gyászban és a gyűlölettől átfűtött haragban keresendő. De hisz nem a zsidók – a pogromok áldozatai – követték el a tömeggyilkosságokat. Akkor hát a „judeobolsevik bűnözők” ellen irányuló pogromok a rituális gyilkosság vádjának modern változatát jelentették volna? 

És természetesen sok minden szól amellett, hogy az 1941-es kelet-galíciai pogromok nem is oly spontán módon robbantak ki, mint tűnhet. A városi pogromok felét nem előzte meg semmiféle korábbi NKVD-s bűntény, míg a falvakban egyáltalán nincs nyoma semmi effélének. Az is nyilvánvaló volt, hogy az igazi tettesek elmenekültek. Egészen jelentéktelen számban – így például az ukrajnai Zsitomirban – ítélkeztek tényleges vagy feltételezhető tettesek felett. 

A német és az ukrán propaganda azt ugyancsak elhallgatta, hogy az NKVD áldozatai között számos zsidó volt, köztük aktív cionisták. (...) A német megszállás első hónapjaiban a zsidók nagy részét úgy megfélemlítette a váratlan terrorhullám, hogy a szervezett ellenállás szóba sem jöhetett. A Szovjetunióban a Harmadik Birodalommal kötött szövetség 21 hónapja alatt egyáltalán nem beszéltek azokról a gaztettekről, amelyek a németek megszállta lengyel területeken történtek. A zaklatásokról, a ki tűzött „zsidócsillagokról” vagy a Dávid-csillagos karszalagokról, a gettókról és a kivégzésekről csak a Főkormányzóságból ide menekülőktől vagy egy-egy levélből lehetett valamit megtudni. A szovjet terrort megtapasztalva, a zsidók úgy érezték, hogy a nácik „zsidópolitikája” nem különbözik sokban a szovjetekétől. (...) 

A túlélésért folytatott harcnak mindemellett valamiféle drámai menete mégiscsak kellett hogy legyen: amikor a nácik szándékait illetően szertefoszlottak a kétségek, emberek ezrei menekültek az erdőbe, jégben, hóban és hidegben próbálták megóvni családjuk életét, csatlakoztak a partizánegységekhez. 1942-43-ban csaknem valamennyi gettóban kitört a felkelés. Az ukrajnai Kolomijában és Sztanyiszlavban a hitleristák kénytelenek voltak felgyújtani az egész gettót, hogy megadásra bírják lakóit. A drohobicsi és boriszlavi gettó felszámolásáért folytatott harc több mint egy hónapig tartott, Brodiban és Bucsacsban pedig több napig. 

A zsidók számára nemcsak a fegyverek hiánya jelentett problémát, hanem keresztény szomszédaik antiszemita beállítottsága is. Még a pénz sem segített: azt gyakran elfogadták, majd mégis cserbenhagyták a zsidókat. Különösen drámainak bizonyult a lembergi gettóból szökött ellenállócsoport sorsa. Jankiel Sudrich jiddis költő vezetésével a csoport tagjai hosszú heteken át gyűjtötték a fegyvereket és készültek az erdei partizánharcra. Végre találtak két keresztényt, aki húszezer zlotyért elvezette őket a Brodi környéki erdőbe, s csak ott, Brodiban, a sikeres menekülés után döbbentek rá, hogy elárulták őket: az SS az egész csoportot lemészárolta. 

Az erdő nem nyújtott biztonságot. A többségében városi zsidóság számára az erdei túlélés eleve groteszk ötletnek tűnt, annál is inkább, mert az erdő a lengyel és ukrán ellenállócsoportok táborhelye volt, s részükről a zsidók semmi jóra nem számíthattak. Jó példa Grot-Rowecki tábornok 1941. szeptember 25-én leadott távirata. A Hazai Hadsereg parancsnoka a londoni emigráns lengyel kormánynak címzett üzenetében, három hónappal a „Barbarossa” akció megkezdése után, vagyis az első nagyobb kelet-galíciai pogromhullám idején így fogalmazott: „Jelentem, a Kormány és a Nemzeti Tanács tagjainak összes, a lengyelországi zsidókat érintő nyilatkozata és lépése vidéken a lehető legrosszabb hatást éri el, és a Kormány ellendrukkereinek vagy ellenségeinek a malmára hajtja a vizet. Így volt ez a »Zsidóság Napjá«-val, Schwarcbart beszédével, Liberman kinevezésével és a zsidó újév alkalmából küldött jókívánságokkal is. Kérem, tekintsék ténynek, hogy az ország többsége antiszemita beállítottságú. Ráadásul ebben a szocialisták sem kivételek.” 


1941-ben a zsidók keresztény oldalról alapvetően nem számíthattak segítségre. Ha sikerült itt-ott megelőzni egy pogromot, az többnyire a Wehrmacht támogatására bevonult magyar hadtesteknek köszönhető. A magyarok szigorúan felléptek az ukrán milícia részéről megnyilvánuló minden zsidóellenes terrorkísérlettel szemben. Egyik-másik településen, mint Kolomija környékén és a niezwiskói körzetben, még a magyar harci egységek megérkezése előtt sor került pogromokra. Ezzel szemben a magyaroknak az általuk elfoglalt Sztanyiszlavban sikerült lefegyverezniük a pogromra készülő milíciát. 

Száznyolcvan fokos fordulatot hajtott végre a német megszállás alatt Andrej Septickij lembergi érsek, a görög katolikus egyház metropolitája. Bár 1941-ben még hálálkodott a hitleri csapatok bevonulásáért a Szovjetunióba, áldását adva a németbarát Sztecskij-kormánynak, hamarosan rá kellett jönnie, hogy Hitler úgysem engedélyezi a független Ukrajna létrejöttét. A zsidópogromok és a kivégzések oly mélyen felkavarták, hogy számos pásztorlevelet tett közzé, figyelmeztetve híveit a „ne ölj!” parancsára. Septickij metropolita utasította a kolostorokat, hogy nyújtsanak a zsidóknak segítséget. A pogromok idején maga is a házába fogadott néhány zsidót, köztük egy lembergi rabbit. Hosszú levélben számolt be a pápának a mindennapos utcai gyilkosságokról, és óva intett az erkölcsi elvetemültségtől. Himmlernek is küldött egy tiltakozólevelet. Adam Ronikiert, a lengyel Ellenállói Főtanács elnökét megpróbálta meggyőzni, hogy közös kiáltvánnyal forduljanak a lengyelekhez és az ukránokhoz, amelyet rajta kívül Sapieha krakkói érsek és Wincenty Witos volt parasztpárti miniszterelnök is aláírna. Az indítványt a lengyelek elutasították. (...) 

(Tygodnik Powszechny, 2001. március 11.)

Pályi Sándor Márk fordítása

LAST_UPDATED2
 
Keleten a helyzet PDF Nyomtatás E-mail
2014. február 21. péntek, 10:33

Keleten a helyzet


„A zsidók a szt. Thorát viszik ki őfensége Frigyes főherceg elé P…-ban / 1915-1916”

Ugye, hogy nem is olyan könnyű kiolvasni a helynevet? Pontosan ezért kaptam ezt a képeslapot Deák Andreától, ő pedig egy gyűjtő ismerősétől, hogy hátha sikerül megállapítanunk, hol zajlik a szokatlan esemény.

Az említett Frigyes főherceget, a Habsburgok tescheni ágának harmadik, utolsó hercegét Ferenc József 1914. július 11-én nevezte ki maga helyett a Monarchia haderejének legfőbb parancsnokává. Frigyes, miközben a vezérkari főnökre, Hötzendorf tábornokra hagyta a tényleges hadműveleti döntéseket, azt tartotta legfőbb feladatának, hogy személyes jelenlétével bátorítsa a katonákat, ezért szinte állandóan a frontvonalakat járta. A fenti 1915-16-os időszakban elsősorban a keleti frontot, ahol német-osztrák összefogással ekkor folyt az orosz erők visszaszorítása Galícia területéről. Valahol itt kell tehát keressük az említett helységet is, amely nem lehet más, mint a Tarnopoltól nyugatra fekvő Podhajce – a képeslap írásmódja szerint Podhajcze – városka, ma Підгайці Ukrajnában.

„Frigyes főherceg a háboru sujtotta kárpáti vidékeken. Az osztrák-magyar haderő főparancsnoka (×) nemrégen bejárta azokat a Kárpáti helységeket, amelyek legtöbbet szenvedtek a háboruban. Utjában a szegény, nagyobbára földönfutóvá lett lakosság mindenütt szeretettel és bizakodással fogadta a főparancsnokot. Képünkön Frigyes főherceg éppen egy rutén küldöttsége fogad s beszélget a tanítóval, a küldöttség vezetőjével. A főherceg mögött Benigni altábornagy áll. (Jellinek főhadnagy felvétele.)” Tolnai Világlapja, 1915. november 11.

Podhajce katasztrális térképe, 1846, részlet. A teljes, nagyítható térképet lásd itt

Ezt támasztja alá az is, hogy Podhajce valóban jelentős zsidó település volt. Történetét az 1972-ben kiadott Podhajcei Emlékkönyv foglalja össze, amely angol fordításban a neten is olvasható. Első rabbiját 1602-ben említik, tehát a közösség valószínűleg a 16. században, a nagy askenázi betelepülés időszakában keletkezett. Minthogy Dél-Podóliának ez a része Kamenyec-Podolszk központtal 1667 és 1699 között az oszmán birodalom része volt, zsidósága az itt megtelepülő törökországi szefárdok révén a szmirnai álmessiás, Sabbatai Cvi befolyása alá került, akinek mozgalma éppen ekkor, 1665 és 1676 között élte virágkorát. Podhajce lett a sabbateanizmus galíciai központja, olyannyira, hogy nyomai egészen a holokauszt idejéig fennmaradtak. Az 1700-as évek második felében aztán a sabbateanizmust továbbvivő Jakob Frank mozgalmának is fontos támasza lett. A 18. század elején két nagy Baal Shem, azaz kabbalista orvos és csodatevő, Rabbi Shmuel Yaakov Falk és Rabbi Moshe David is tevékenykedett itt: mindkettőnek sabbateanizmus gyanúja miatt kellett Londonba menekülnie, ahol még évtizedeken át folytatták mesterségüket. Ugyanakkor ebben a szűk régióban élt a legnagyobb Baal Shem, a haszidizmus alapítója és a frankisták esküdt ellensége is, s így a haszidizmus, majd az ezt ellenző misnagdim irányzat is buzgó hívekre talált a városban: úgy tűnik, a podhajcei zsidók mindent buzgón csináltak. Nem csoda, hogy kiemelkedően sok nagy rabbi és Talmud-tudós is született és működött itt. A második világháború előtt a város lakosságának több mint 40%-a, kb. 3000 fő zsidó volt. 1640-ben épült impozáns erődzsinagógájuk és 17. századi eredetű gyönyörű temetőjük máig fennmaradt; a podhajcei haszid közösség New Yorkban és Jeruzsálemben él tovább.


Vajon mikor készülhetett a felvétel? A feliratban jelölt 1915-16-os időszakot minden bizonnyal felére szűkíthetjük. A német-osztrák ellentámadás 1915 szeptemberére tolta vissza az orosz frontot a Riga-Pinszk-Tarnopol vonalra, tehát Podhajce ekkorra került ismét osztrák fennhatóság alá, ám az 1916. júniusában meginduló Bruszilov-offenzíva már néhány hónapon belül ismét visszanyomta a frontot a városon túlra. A legvalószínűbb, hogy a főherceg 1915 őszén látogatta végig a frissen visszafoglalt területeket, s ekkor vonultak ki elébe a podhajcei zsidóság elöljárói is. Aki A Nagy Háború írásban és képbenvagy más forrás alapján pontosabb dátumot tud, mondja!

Update: Deák Tamás kiszámolta, hogy a Steffner Tábori Újság alapján Frigyes főherceg november 4-én még az olasz fronton, októberben pedig Belgrádban tartózkodott, s november 13-án már az elfoglalt oroszországi területekre utazott tovább. A Tolnai Világlapja november 11-i száma tudósítása szerint – a képet lásd feljebb – pedig „nemrégen” látogatta meg a visszafoglalt területeket. Ha a szombati nap lehetőségét kizárjuk, akkor az esemény legvalószínűbb időpontja ilyenformán 1915. november 9.


Magyar honvédek által küldött/rajzolt képeslapok Podhajcéből 1916 április-júliusából (Árverési szájtokról)





Talált képeslap Podhajcéről a zsinagógával: Pór Bertalan rajza, aki az első világháborúban frontrajzolóként működött


És vajon miért a Tóra-tekerccsel vonultak ki a hadsereg főparancsnoka elé? Milyen szimbolikus jelentősége lehetett ennek? Bevett szokás volt ez a korban? Annyi bizonyos, hogy Erwin A. Schmiedl Juden in der K. (u.) K. Armee, 1788-1918 (Kismarton: Österreisches Jüdisches Museum, 1989) c. összeállítása két további hasonló felvételt is közöl a galíciai frontról. Várjuk olvasóink hozzáértő kiegészítéseit.

„A zsidó közösség különösen nagy tisztelettel fogadta a k. u. k. csapatokat és elöljárókat. A bécsi Kriegsarchivnak ezen a felvételén a k. u. k. hadsereg legfőbb katolikus tábori püspökét, Emmerich Bjeliket látjuk egy zsidó közösség képviselőivel együt valahol a keleti fronton, a Hofmann-hadtest (később XXV. hadtest) hadműveleti területén.”

„Az osztrák-magyar katonák és a zsidó lakosság viszonya a keleti fronton általában jó volt; a Habsburgokat többnyire a zsidók „védelmezőinek” tekintették. Fent: I. Károly császár egy zsidó közösséget látogat meg Keleten, 1917 k.”

Update:Yiddish Florilège újabb képet közölt I. Károly császár látogatásáról a keleti fronton. Ezen a kolomeai zsidók viszik ki elé a Tórát. Deák Tamás a Streffleur Katonai Lapjaalapján kimutatta, hogy a látogatásra 1917. augusztus 4-én került sor. Ez valószínűleg a fenti képet is datálja.


Lapzártánk után Deák Tamás néhány további harctéri felvételt is küldött a Tolnai Világlapja korabeli számaiból a központi hadsereg és a galíciai zsidók találkozásáról. Ha a képaláírások kötelezően propagandisztikus hangnemétől eltekintünk is, az orosz megszállás a korabeli zsidó források szerint is valóban nagy csapást jelentett a zsidó lakosságra, s mint Joseph Roth írásaiból tudjuk, az ébredő nacionalizmusok által fenyegetett galíciai zsidóság valóban egyenjogúságának biztosítékát látta a soknemzetiségű osztrák birodalomban.

„Az elhagyott otthon felé. Neu-Sandecbe visszatérő galiciai lengyel zsidó család. Szegény lengyel-zsidók, ők szenvednek a legtöbbet a háboruban. Az oroszok közeledtének hirére futva menekülnek, mert tudják, hogy a kozákok legkevésbé nekik kegyelmeznek meg. De amint hirét veszik, hogy csapataink visszaűzték az oroszokat, sietve felpakolják szükös holmijukat a szekérre, tetejébe ül az egész család s reménykedve, boldogan sietnek vissza az elhagyott fészekbe. Az ő sorsuk bizony nem irigylésreméltó.” Tolnai Világlapja, 1915. január 21.

„Német tisztek csapataik élén bevonulnak egy meghóditott orosz-lengyelországi városba. Képünkön a zsidónegyed utcáján vonulnak végig a német katonák. Az orosz zsidók kiállanak nyomorult házaik elé és örömmel fogadják a győztes csapatokat. Különösen ők, a zsidók örülnek neki, ha városukból kitakarodnak az oroszok, akiktől rengeteget kell szenvedniök. Valóságos megváltás nekik, ha németek szállják meg a várost.” Tolnai Világlapja, 1915. június 3.

„Orosz-lengyelországi romok között. Miután katonáink diadalmasan bevonultak a [volhíniai] városba, melyet a menekülő oroszok alaposan elpusztítottak, tisztjeink arra használták fel a pihenőt, hogy megtekintsék a lerombolt várost. A lengyelzsidó lakosság szeretettel vette körül a tiszteket s végigkalauzolták őket a romvároson.” Tolnai Világlapja, 1915. december 9.

 
<< Első < Előző 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60 Következő > Utolsó >>