Payday Loans

Keresés

Boldog-boldogtalan magyarok édenkertjei és poklai

bruegel_pieter_icarus_-_hi_res

Tisztelt ifjú és szépkorú olvasók!

Mindenkit üdvözlök, aki jóhiszeműen a honlapra "tévedt",

s csak remélni merem, hogy visszatérő vendég lesz nálunk.

Elég vonzónak találja az ingyenes és bő szellemi kínálatot,

és lesz elegendő, elég nagy lelki bátorsága szembenézni

jobbítandó önmagával és a pusztuló nemzet sorskérdéseivel...

diogenesz_m_3

Üdvözlettel: Nagy Jenő (1952-)

Elérhetőségem: Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.


ferenczy krtnc


Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?

Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.

Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?

Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt.

 

Vörösmarty Mihály

Gondolatok a könyvtárban


ablak olvas erotika

MÉDIUMAJÁNLAT:

Álmos Király Televízió

hiszek_egy_istenben

 



Kérdőjelek PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 28. hétfő, 06:35

ii_janos_pal_papa.jpg

Kérdőjelek

II. János Pál szentté avatása kapcsán

 

2014. április 27.
ifj.Tompó László - Hunhír.info

II. János Pál ma történt szentté avatása kapcsán kérdőjelek vetődnek fel, ugyanis egyesek, nem is kevesen, nehezményezik, mennyire elhanyagolta a Trianonban elrabolt területeinken élő véreink magyar papokkal való ellátását. Mások viszont egyéb, de nem kevésbé fontos okok miatt tesznek fel kérdőjeleket.

Egyre többen kérdezik ugyanis, hol vannak már vén kontinensünk azon korai, amikor még valóban minden igaz keresztény által tisztelteket avatott szentekké a mindenkori szentatya, Krisztus földi helytartója? Amint a mindmáig időtálló, Bangha Béla jezsuita által szerkesztett, 1931 és 1934 között megjelent Katolikus Lexikonban Bőthy Lajos egri teológiai tanár írta, a szentté avatás a pápának az az ünnepélyes, csalatkozhatatlan kijelentése, amellyel valakiről megállapítja, hogy a megdicsőültek között van, s tiszteletét az Egyház számára előírja. Olyanokról, akikből életükkel, tanításukkal mind az öt világrészen Krisztus katonái váltak. 

A III. Sándor pontifikátusáig (1159-1181) a hit hősei püspököknek, onnantól a Szentatyának fenntartott jegyzékbe vétele (kanonizációja) valóban minden igaz keresztény óhaját kifejezte. Olyanok lettek szentek, akik szüzekként, vértanúkként vagy egyházdoktorokként, netán világi uralkodókként kiérdemelték a hit hőse (defensor fidei) címet, egészen XII. Piusz regnálásig (1939-1958). Aki múlt századunk egyik legnagyobb elméjét, X. Piuszt méltán avatta szentté. Azt a Szent Péter-utódot, aki már a század elején könyörtelenül szembeszállt a korunkat oly jellemző teológiai és etikai relativizmussal, a modernista világnézettel.

Mert nézzünk csak szét szerte a mai világban! Az olyan fogalmak, mint a rend, becsület,
erkölcs, hazaszeretet, csaknem teljesen kiveszőfélben vannak. Hát még a vallásosság! Amikor is hovatovább az egykor oly keresztény Európában több mecset épül évente, mint egykor valaha összesen. Amikor ráadásul az eleink fogalmaiban Roma aeternaként, örök Rómaként élő apostolfejedelmi székhelyen XII. Piusz pápa óta olyanok ülnek, akik egyáltalán nem lépnek fel határozottan a hitellenes életszemléletből következő deviáns magatartásformák elterjedése ellen, sőt lassan létezésüket majdhogynem maguktól értetődőnek tartják. 

Arról, hogy e téren közülük a jelenlegi napról napra hány téglát bont le a kereszténység várából, vaskos tanulmányban sem számolhatnánk be eléggé lelkiismeretes pontossággal. De ezzel nincs egyedül. Ugyanis elmondható ez elődei közül különösen is éppen II. János Pálról. Aki működése alatt (1978-2005) mindent tőle telhetőt elkövetett, hogy elvizenyősítse atyái hitét. A II. Vatikáni Zsinat (1961-1965) Marcel Lefebvre francia érsek és papi közössége által megannyiszor teljes joggal kárhoztatott, a teológiai és etikai relativizmussal, a modernista világnézettel kiegyező szemléletét II. János Pál ugyanis magáénak vallotta.

Mindennek jobb megérése érdekében idézzünk a Lefebvre érsek által alapított Szent X. Piusz Papi testvériség egyik képviselője, Franz Schmidberger atya egyik, még 1989-ben a németországi Mainzban az Actio spes unica mozgalom meghívására A II. Vatikáni Zsinat időzített bombáicímmel megtartott előadásából! Ebben elmondta, hogy e zsinaton a nem keresztény vallásokról szóló dekrétum (Nostra aetate) minő képtelenségeket tett magáévá, például a zsidósággal kapcsolatos passzusaiban, melyekből kiderül, mennyire hamis a zsidóság és a kereszténység közötti antagonisztikus ellentét relatívvá tétele.

Az egész Ószövetséget Isten a Messiás előkészítésére rendelte. Különleges módon kiválasztott egy népet a többi közül, és megajándékozta kinyilatkoztatásával, törvényével és ígéretével, amely szerint belőle fog támadni az eljövendő Megváltó. És amikor ez a Megváltó fellépett, tulajdon népe vetette el. Tulajdonába jőve, de övéi őt be nem fogadák. (Jn 1, 11.) Krisztus kereszthalálával meghasadt a templom függönye, az Ószövetség eltöröltetett, és a Megváltó átdöfött oldalából megszületett a minden népet, kultúrát, fajt és szociális különbséget felölelő Egyház, a katolikus. - fogalmazott Schmidberger atya. 

És levonta a következtetést: Ezáltal azonban napjaink zsidói nemcsak hogy nem idősebb testvéreink a hitben, mint ahogy azt a pápa 1986-os római zsinagóga-látogatásán kijelentette, hanem inkább bűnrészesek az istengyilkosságban mindaddig, amíg Krisztus istenségének megvallása és a keresztség által el nem határolják magukat őseik bűnétől. Ezzel szemben a II: Vatikáni zsinat azt állítja, hogy Krisztus szenvedésének eseményeit nem lehet sem minden akkor élt zsidónak megkülönböztetés nélkül, sem pedig a mai zsidóknak rovására írni. Majd felteszi a kérdést, e zsinati tézisek miképpen egyeztethetők össze a katolicizmussal?

Aligha, ugyebár. Mint ahogyan fogalmazott, szomorúan látjuk, hogy a pápa egy zsidó zsinagógába megy. Szomorúan látjuk, hogy II. János Pál pápa a különböző világvallásokat Assisibe hívja közös imára a békéért. Melyik istenhez fognak egyáltalán imádkozni? A hinduizmus és a buddhizmus istenségeihez, akiknek nincsenek is személyes isteneik, akiknek istenségei magával a teremtéssel azonosak? Vagy Allahhoz, aki éles ellentétben áll az élő Szentháromsággal?A mi Istenünk, kedves barátaim, a megfeszített és feltámadt Jézus, a háromszemélyű Isten. Nem ismerünk semmilyen más istent. Bizony nem!

Mert II. János Pál úgyszólván mindenkit a keblére ölelt, de legkevésbé azokat, akik keresztény hitükhöz csorbítatlanul hűek kívántak maradni. Akik nem kértek a különféle vallások keveredéséből, az úgynevezett ökumenizmusból. Akik nem akartak frigyet sem a judaizmussal, sem az iszlámmal, sem a protestantizmussal. Akik, lett légyen bármennyire is kétségbeejtő a keresztény világ saját önfeladásosságából következő jelene, a kard és kereszt egységét hirdetik. Akik, Schmidberger páter akkori szavait idézve, tudják, hol az igazi béke:

Ott, ahol Urunk Jézus Krisztus trónol, ahol Ő kormányoz, ahol a lelkeket mennyországává tette, ahol a családok, az iskolák, a kórházak, a munkahelyek, a bíróságok, a parlamentek Őt barátként és a ház uraként meghívták és befogadták, ott uralkodik Krisztus békéje Krisztus országában, pax Christi in regno Christi. Máshol hiába keressük a békét. Az Istennel való kiengesztelődés békéjén kívül ma is érvényes, talán még inkább, mint valaha, Jeremiás próféta szava: így szólnak: Békesség, békesség! Holott nincsen békesség! (Jer 6,14). Ilyetén aligha lehet viszont már kérdés, miért merülnek fel kérdőjelek teológiai és világnézeti vonatkozásokban is II. János Pál szentté avatása kapcsán?

De szép is lenne, ha megérhetnénk már végre-valahára, hogy inkább olyanokat avatnak szentekké, pláne a pápák közül, mint aminő volt például a mai világ elkorcsosulását előre megjövendölő, ellene mindvégig küzdő XIII. Leó, XI. és XII. Piusz. Vagy ha már rólunk, magyarokról van szó, egy Prohászka Ottokárt, Bangha Bélát, Tóth Tihamért, Uzdóczy-Zadravecz Istvánt, Mindszenty Józsefet vagy Márton Áront.

LAST_UPDATED2
 
Boldog, majd szent PDF Nyomtatás E-mail
2011. május 01. vasárnap, 06:37

pope-poland

Siklósi András
II. János Pál fölmutatta az élő Istent


Ezt a tanulmányt 2005-ben, röviddel a Szentatya halála után fogalmaztam. Igyekeztem mindvégig tárgyilagos maradni, s a pápát erényeivel és hibáival együtt megragadni. Elsősorban persze az vezérelt, hogy az egyetemességen túl a magyar nemzet szempontjából közelítsem meg életútját. Napjaink egyházakról, kereszténységről, vallásokról fellángoló vitái helyénvalóvá tették, hogy ezekhez egyfajta adalékkal szolgáljak én is, már amennyire témám megengedte. Újraolvasva írásomat, úgy gondolom, hogy semmit sem veszített aktualitásából; sőt, a pár nap múlva esedékes (2011-05-01-én) boldoggá avatási szertartás különösen aláhúzza és időszerűvé teszi. A végén mégis megtoldottam egy fejezettel, melyben az általános egyházképen túl néhány mondattal a mostani pápa tevékenységét értékelem, összehasonlítva közvetlen elődje pályafutásával.

Mottó:

1. „Nem magunk mögött az Üdvözítő keresztjével, hanem az Üdvözítő mögött a saját keresztünkkel.” (Cyprian Norwid)

2. „A hit s a haza szeretetét kell fölébresztenünk, e kettőben kell a boldogulás reményét keresnünk.” (Prohászka Ottokár)


A régi latin közmondás eredetileg így szól: „Halottakról csak az igazat.”. Később ezt elferdítették a következőképpen: „Halottakról vagy jót, vagy semmit.”. Óriási a különbség! Utóbbit nyilván olyan esetekre találták ki, amikor az elhunyt(ak) élete nem volt makulátlan, s ezért nem kívánták holtában megszégyeníteni hibái és bűnei felhánytorgatásával. Azaz nem az igazságra, hanem csak a jóra és szépre akartak emlékezni. Számomra ez a megalkuvó szemlélet elfogadhatatlan, így az öröklétbe távozott pápáról írandó elemzésemben is megpróbálok a tényekhez ragaszkodni, még akkor is, ha ezzel esetleg ünneprontó leszek. Egyébként is úgy gondolom, hogy senki nem tökéletes, még a szentek sem. Egy kiváló, nagy formátumú ember jelentősége nem kisebbedik attól, ha néhány tévedésére, mulasztására, melléfogására is rámutatunk. Dicshimnuszt tehát senki ne várjon tőlem, viszont ahol indokolt, nem fukarkodom majd az elismeréssel. Ahogy Zrínyi Miklós fohászkodott Istenhez, úgy kiáltok én is: „Adj pennámnak erőt, úgy írhassak, mint volt!”. 

1.) Karol Wojtyla életútjának állomásai

A világsajtóban sokféle jelzőt aggattak rá: „a béke és a remény pápája”, „a legek és rekordok pápája”, „a fiatalok pápája”, „az imádkozó pápa”, „a zarándok pápa”, „az ökomenikus kiengesztelődés pápája”, „a konzervatív, keményfejű pápa” stb. Mindben van némi igazság, azonban egyik sem fejezi ki tökéletesen az egyéniségét. Szerintem életművének lényege abban áll, hogy Jézus hiteles követője volt, aki az egész emberiségnek (származástól, vallástól függetlenül) – személyes példájával – fölmutatta az élő Istent. Határozottságával, rátermettségével, bölcs és türelmes kitartásával méltóvá vált a bizalomra, mely magas tisztségébe helyezte. Közvetlenségével, őszinte emberszeretetével, elmélyült hitével meghódította a tömegeket, s valószínűleg a XX. század legismertebb, legnépszerűbb vezetője volt, miáltal utódainak is alaposan föladta a leckét. Nem az én feladatom megítélni, hogy szent volt-e valóban, az viszont nem kétséges, hogy rövidesen boldoggá, majd szentté avatják, azaz felvételt nyer az egyház kiválasztottainak sorába.

A Krakkó közelében, Wadowicében, Galícia Lengyelországhoz tartozó részén (ahol kb. 30 % zsidó élt!) született 1920. május 18-án, egy katonatiszt s egy tanárnő fiaként. Édesanyját s bátyját hamar elvesztette, s így egyedül apja nevelte, aki a II. világháború alatt (1943-ban) szintén meghalt. 9 évesen volt elsőáldozó, 18 éves korában bérmálkozott. Az elemi iskolát s a gimnáziumot szülővárosában végezte, majd a krakkói Jagelló Egyetemen tanult filozófiát. Játékos, pajkos természetű, értelmes gyermek volt, aki különösen szeretett sportolni (focizni, síelni) és kirándulni, barangolni a hegyi erdőkben. A náci megszállás alatt bezárták az egyetemet, ezért néhány évig egy kőbányában, majd egy vegyi üzemben dolgozott, hogy megélhetését biztosítsa. Erősen vonzódott a színházhoz, titokban részt vett a „Rapszodikus Színház” társulatának tevékenységében, ugyanakkor álnéven verseket is írt. Papi tanulmányait is illegálisan kezdte meg 1942-ben, az Adam Sapieha érsek által vezetett szemináriumban, aki mindvégig nagy pártfogója, szellemi mentora maradt. (A legendás bíboros-hercegprímással, Stefan Wyszynskivel Wojtyla sohasem jutott bensőségesebb viszonyba, de nyílt vitára, ellenségeskedésre nem került sor közöttük.) A háború után folytatta tanulmányait az újból megnyitott krakkói szemináriumban, ill. a Jagelló Egyetem teológiai szakán. 1946-ban szentelték pappá, majd rögtön Rómába küldték, ahol doktori címet szerzett, s közben bejárta Itáliát, Franciaországot s a Benelux államokat. 1948-tól visszakerült szülőföldjére, ahol megkezdte szolgálatát Krakkó több parókiáján. Tovább ismerkedett a filozófiával, majd a krakkói s a lublini egyetemen a teológia s az etika professzora lett. 1962-től (már püspökként) aktívan részt vett a II. Vatikáni Zsinat ülésszakain, s annak szellemét magáévá tette. 1964-ben VI. Pál kinevezte Krakkó érsek-metropolitájává. 1967-ben (szokatlanul fiatalon) bíborossá kreálták, így hazája katolikus egyházának második legfőbb méltósága lett. Munkáját segítő missziónak tekintette, a szolgálatra s az igehirdetésre helyezve a hangsúlyt. Érseksége alatt minta-egyházmegyét szervezett, közvetlen kapcsolatot tartott papjaival és híveivel. Látogatta a túrázó fiatalokat, meghívások nyomán bejárta a fél világot, részt vett a római szinódusokon, fogadta külföldi bíboros társait; közben hadakozott a bolsevista pártbürokráciával, és fáradhatatlanul írta újságcikkeit, ideológiai tanulmányait, szépirodalmi opusait. A lengyel egyház különleges szerepet töltött be a diktatúrában; tele voltak a templomok, egyre nőtt a papi hivatások száma, s eredményesen küzdött a hitet romboló ateizmussal, materializmussal szemben.

XII. Piusz, XXIII. János, VI. Pál, majd I János Pál (Albino Luciani) rövid uralkodása után, az 1978. október 16-i pápaválasztó konklávé nyolcadik fordulójában, nagy meglepetésre elsöprő többséggel (111-ből állítólag 99 szavazattal) az 58 esztendős Wojtylát emelték a pápai trónra, Szent Péter 264. utódjaként, aki a II. János Pál nevet vette fel közvetlen elődje iránti tiszteletből. Igen nagy elszántsággal fogott küldetése megvalósításához, s hamarosan kilépett a Vatikán dohos falai közül. Ablakot nyitott a világra, számos újítást vezetett be, támogatta az elnyomottak és kifosztottak szabadságküzdelmeit, jó pásztorként megkezdte a szekularizációval (elvilágiasodás) szembeni újraevangelizáló tevékenységét, ugyanakkor szívósan ragaszkodott egyháza 2 évezredes valláserkölcsi hagyományaihoz s a zsinati reformokhoz.

Közel 27 éves pápasága alatt 144-szer kereste fel Olaszország településeit, 104 utazást tett a világ 140 országába; ebből 43-szor járt Európában (8-szor Lengyelországban), 42-szer Afrikában, 4-szer Észak-, 17-szer Közép- és 11-szer Dél-Amerikában, 17-szer Ázsiában, 6-szor pedig Óceániában, de nem tehette lábát kínai és orosz földre; 1340 boldogot és 475 szentet avatott (kevesebb tán több lett volna!); kb. 1500 állam- és kormányfőt, ill. egyéb fontos személyt fogadott (pl. Andrej Gromikó, Jimmy Carter, II. Erzsébet, Lech Walesa, Ronald Reagen, Jasszer Arafat, Mihail Gorbacsov, Wojczek Jaruzelski, Jichak Rabin, Mohammad Khatami, Fidel Castro stb., ill. Antall József, Horn Gyula, Orbán Viktor, Gyurcsány Ferenc); mintegy 18 millió ember vett részt szerdai audienciáin; 14 enciklikát, 13 apostoli buzdítást, számos körlevelet bocsátott ki, kb. 10 ezer beszédet mondott, s 201 bíborost kent fel; 455 év óta ő volt az első nem olasz pápa, s a harmadik leghosszabb időt töltötte hivatalában; elsőként kért bocsánatot (Istentől s az érintettektől), a Szentszék nevében, a katolikusok által a múltban elkövetett bűnökért, elsőként látogatott el egy zsinagógába s egy mohamedán mecsetbe; diplomáciai kapcsolatot létesített Magyarországgal (1997-ben államközi szerződést is kötött velünk), a Szovjetunióval és Izraellel; rehabilitálta Galileit, s Giordano Bruno máglyahalála fölött sajnálkozását fejezte ki – ennyit ízelítőül a száraz statisztikákból.

Kb. 20 merényletet kíséreltek meg ellene, melyek közül a legsúlyosabbat 1981. május 15-én (pápasága 3. évében) a török Mehmet Ali Agca követte el (mindmáig tisztázatlan háttérrel), akit 1983-ban börtönében felkeresett, majd megbocsátott neki. A Szentatya kis híján belehalt sérüléseibe, megmenekülését az isteni gondviselésnek és (a fatimai) Szűz Mária közbenjárásának tulajdonította, akihez különös gyengédséggel ragaszkodott már korábban is. Tömör jelmondata: Totus Tuus (egészen a Tied) is erre utal, bár Jézusra is vonatkoztatható. Heroikus munkája közben mindig szakított időt az imádkozásra s a rózsafüzér elmondására, valamint olykor sportolásra is.

Egészsége fokozatosan romlott; 1992-ben vastagbeléből daganatot távolítottak el, 1995-ben csípőműtétet hajtottak végre rajta, majd combnyaktörést szenvedett, s az utolsó 8-10 évben mindinkább elhatalmasodott rajta a Parkinson-kór. Hihetetlen önuralommal viselte fájdalmait, s amennyire fizikuma engedte, zokszó nélkül igyekezett ellátni kötelességeit. Ekkor már sokan a lemondására célozgattak, s a sajtóban megindult a találgatás lehetséges utódjáról, noha nem állt szándékában visszavonulni. (A tömegkommunikáció egyébként sem bánt vele kesztyűs kézzel; rendkívül durva, otromba stílusban támadták egész pályafutása során. Csupán a halála és temetése kapcsán váltottak hangnemet a média bértollnokai, de azóta ismét felerősödtek a rosszindulatú „bírálatok”.) 2005 tavaszán (85 évesen) beteljesült sorsa: légzési nehézségei gyógyítására gégemetszést alkalmaztak, ám átmeneti javulás után vírusos vérmérgezést kapott, szív- és keringési elégtelenség lépett fel, amin már a leggondosabb ápolással sem bírtak segíteni. Az utolsó kenet (a betegek szentsége) felvétele után, április 2-án visszaadta lelkét a Teremtőjének. Isten akaratában megnyugodva, csöndes békességben halt meg. Első pápai szózatában arra biztatta testvéreit, hogy „Ne féljetek, nyissátok meg a szíveteket Krisztus előtt!”. Utolsó üzenete pedig az volt az érte virrasztó és imádkozó millióknak: „Legyetek derűsek, mint én!”. A Szent Péter-bazilikában ravatalozták fel, ahol két napig búcsúztak tőle a magas rangú és egyszerű emberek százezrei. 8-án szentmise keretében kísérték végső útjára, a bazilika pápai kriptájába. Ilyen temetést még nem látott a világ! Csak a helyszínen vagy 4 millióan szorongtak, a tévéken keresztül pedig az összes kontinensen nézték a ceremóniát. II. János Pál sírja valószínűleg zarándokhely lesz, pláne ha oltárra emelik.


2.) II. János Pál szellemi-lelki öröksége


A pápa úgyszólván eszköztelenül, csupán roppant erkölcsi tekintélyére és saját képességeire támaszkodva, valamint Istenre hagyatkozva érte el, hogy megkerülhetetlen világpolitikai tényezővé vált, s el is követett minden tőle telhetőt az igazságosság, a szabadság, az esélyegyenlőség, az emberi jogok, az egyetemes béke érvényesítése érdekében. Mindig a kitaszítottak, az üldözöttek, a védtelen szegények oldalán állt; ellenezte a háborúkat, a terrorizmust, s nem rajta múlt, hogy békéltető kísérletei többnyire kudarcot vallottak (pl. balkáni mészárlások, USA-Afganisztán, USA-Irak, Izrael-Palesztina, afrikai törzsi villongások stb.). Komoly szerepe volt a bolsevizmus megbuktatásában, pl. a lengyel Szolidaritás nélküle biztosan összeomlott volna; de nem osztom azok véleményét, akik túlzott jelentőséget tulajdonítanak neki bizonyos változások kapcsán, hiszen egy fecske nem csinál nyarat, s a hajnal sem azért jön el, mert a kakas kukorékol. Amennyire egyértelmű szembenállása a marxista ideológiával s a kommunista rezsimekkel, annyira felemás a kapitalizmushoz s a globalizmushoz való viszonya. Elítélte ugyan a társadalmi visszásságokat, a gyarmatosítást, egyes népcsoportok vagy országok leigázását, de kínos gonddal kerülte a lényeg kibontását, vagyis hogy a két látszólag ellenséges tábor tulajdonképpen azonos gyökerű (mondhatnám: tejtestvérek!), mert mindkettő ugyanannak a szabadkőműves-zsidó világuralmi maffiának az édes gyermeke.

A zsidókérdéssel egyébként is nagyon óvatosan bánt (hogy „szalonképes” maradhasson!), ami manapság talán érthető is valamelyest (bár nem helyeselhető!); azonban olyan lépéseket is tett, melyek abszolút fölöslegesek, akár hazafias, akár katolikus alapokról indulva. Néhány konkrét adalék ehhez: megerősítette a zsinat gyalázatos határozatát arról, hogy a zsidók nem vétkesek Jézus keresztre feszítésében (hát akkor ki, talán a bantu négerek??); a zsidókat a keresztények idősebb testvéreinek nevezte (testvérük ám az ördög!!); bevezette és elterjesztette a zsidókereszténység (judeo-krisztianizmus) káros fogalmát, ami általános megütközést keltett, ráadásul fából vaskarika; az összes becsületes hívőt megalázva bocsánatot kért a zsidók elleni (nem létező!) katolikus bűnökért, míg azok sohasem meaculpáznak a keresztények rovására elkövetett disznóságaikért; ellátogatott a római zsinagógába (vajon egy ortodox rabbi mikor teszi hivatalos tiszteletét egy felszentelt templomban?) és Auschwitzba, sőt e koncentrációs táborból később a zsidók tiltakozására eltávolíttatta a lengyel karmelita apácák keresztjét (noha ugyanott szép számmal lengyel ellenállók és papok, valamint más népek nem zsidó fiai is elpusztultak), s ezért Jozef Glemp bíborossal is vitába keveredett; megírta „Levél egy zsidó barátomhoz” c. „épületes” esszéjét (melyet magyarul is kiadtak) stb. Tarthatatlan az az álláspontja is, hogy valamennyi európai ország (köztük hazánk) EU-hoz történő csatlakozását szorgalmazta, hiszen az EU maga is a sátáni globalizálók egyik fedőszerve.

A hibák sorolása helyett álljunk meg egy pillanatra, s világítsuk meg a pápa cselekedeteinek mozgató rugóit. Amikor I. János Pált (a „mosolygó pápát”) megválasztották, azonnal nekifogott, hogy rendet tegyen az elkanászodott Vatikánban, pl. kivegye a pénzügyeket a kikeresztelkedett zsidók kezéből, eltávolítsa a bomlasztó szabadkőműves elemeket stb.; 33 nap múltán ezért meggyilkolták. II. János Pál elődje iránti rokonszenvből választotta nevét, s munkáját is folytatni kívánta, persze jóval körültekintőbben. De a farkasok még ezt sem viselték el, ezért dördültek el Agca lövései. Az ügyeletes hírmagyarázók szerint a KGB állt a paraván mögött, mivel a bolsik nem tűrték a pápa aktivizálódását. Ez tetszetős indoklás, azonban az oroszoknak nem állt érdekében a „mártírcsinálás”, bármennyire utálták is őt; kézenfekvőbb, hogy a szálakat a Moszad mozgatta, esetleg a CIA bevonásával, hogy megvédje a zsidók vatikáni érdekeit. A Szentatya tanult a „balesetből”, s utána mintha kicserélték volna, végleg felhagyott a további próbálkozásokkal, sőt megtette az említett filoszemita gesztusait. Szomorú dolog ez, de a helyében ki mert volna bátrabb lenni, ha az életével játszik? Így már talán érthető, hogy II. János Pál nem feszíthette tovább a húrt, hiszen akkor egész küldetése veszélybe jut. Ezzel a meg nem kezdett tisztogatás máris befejeződött (megint a kaftánosok jártak jól!), viszont más területeken kibontakozhatott a pápa igazi nagysága.

Szépirodalmi írásai felejthetők. A verseléshez nem volt sok tehetsége, hiányzott belőle a lírai véna. Túlbeszélte a dolgokat, s valamiféle misztikus ködbe (biblikus utalásokba) burkolta. Színművei (pl. „Az aranyműves boltja”) sem jók, amolyan „papírízű” tandrámák, banális „tanulságokkal”. Általában jellemző rá a vallásos túlfűtöttség, ami béklyóba veri az alkotói szenvedélyt és szabadságot. Egyéb munkái közül a filozófiai-etikai-teológiai tanulmányok már többet nyomnak a latban (pl. „Szeretet és felelősség”, „Ajándék és titok”, „A tudósok és művészek feladatai”); legkiválóbbak pedig az enciklikái [pl. „Redemptor hominis” (Az ember Megváltója), „Redemptoris Mater” (A Megváltó édesanyja), „Centesimus annus” (a Rerum novarum 100. évfordulóján), „Veritatis splendor” (Az igazság fénye), „Fides et ratio” (Hit és értelem harmóniája)], az apostoli buzdításai [pl. „Familiaris consortio” (A család lelkipásztori kérdései)], egyes diplomáciai levelei és beszédei, valamint a közérdekű kérdésekre adott válaszai (pl. „Átlépni a remény küszöbén”) és elmélkedései. Ezek többnyire könnyen emészthetőek, bonyolultságukban is egyszerűek, mély gondolatiságot, szilárd erkölcsiséget tükröznek, s felvilágosító hatásuk sem elhanyagolható. Persze nem valószínű, hogy valamennyit egyedül írta, de ez semmit se von le az értékükből.

Talán nem fölösleges, ha néhány kedvemre való passzusát most ide idézem, közös okulásunkra:

„Az igazság és a szabadság vagy egymásba fonódnak, vagy mindketten elpusztulnak.”

„Nem szabad megengedni a könnyű népszerűségre való törekvést, ha népszerűtlen az igaz tanítás. Tudnunk kell, melyik a nagyobb teher: az Igazság akkor is, ha nagyon igényes, vagy pedig az Igazság látszata, amely az erkölcsi korrektségnek csupán illúzióját adja.”

„A hit hasznosságának lényege az a tény, hogy általa az ember megvalósítja a racionális természetéből adódó Jót. Istennek válaszolva valósítja meg, eleget téve kötelességének. Ez nemcsak Istennel, hanem saját magával szemben is kötelessége.”

„Csakis az Isten adhatja meg az embernek az üdvösséget, de elvárja együttműködését. Az ember Istennel együtt ’teremti’ a világot, és ’teremti meg’ az üdvösségét.”

„Az ember úgy talál önmagára a legteljesebben, ha ajándékul adja önmagát. Ez a szeretet krisztusi parancsának a legteljesebb magvalósítása, egyben pedig az emberről a legteljesebb igazság. Ha nem fogadjuk el, hogy önmagunkat ajándékul adjuk, akkor az egoista szabadság veszélye merül fel.”

Végül néhány magvas gondolat a fiataloknak a Népstadionban mondott beszédéből (1991. aug. 19-én):

„Ne várjátok azt, hogy mások gondoskodjanak rólatok. Legyetek vállalkozó szelleműek és nagylelkűek. Házatok akkor lesz igazán a tiétek, ha magatok építitek. Ha holnap visszagondoltok mai fáradságos törekvéseitekre, akkor még nagyobb örömötöket találjátok majd benne.

Legyetek erősek! De mit is jelent erősnek lenni? Legyőzni a gonoszt, akármilyen formában jelentkezik is. Rossz például, ha hiányzik az, amire szükségünk volna, rossz a betegség és a fájdalom, rossz minden merénylet az emberi élet és személy ellen. Még súlyosabb rossz a közöny, az igazságtalanság, az önzés, de mindeneknél rosszabb Isten elutasítása. Egyszóval rossz a bűn, amely körülöttünk eluralkodik, rengeteg szenvedést okoz, sőt bensőnket is eltöltheti, rossz irányba alakítva viselkedésünket. Ha tehát helyes az, hogy elkötelezzük magunkat a gonosz elleni küzdelemre mind egyéni életünkben, mind a társadalomban, akkor a hívőknek elsősorban a bűnt kell legyőzniük, Isten segítségével ellenállva minden alattomos csábításnak.

Legyetek ’tiszták, hősök, szentek’ (ahogyan gyakran éneklitek a templomban), és legyetek azon, hogy Isten megmenthesse hazátokat a ti nagylelkű erőfeszítésetek segítségével. Bízzátok rá magatokat Krisztus irányítására, hogy meglássátok, hogyan tudjátok teljesen megvalósítani önmagatokat. Készüljetek föl arra, hogy egészséges és boldog családok megteremtői legyetek, olyanoké, amelyekben a nyílt párbeszéd és a kölcsönös megértés békéjének légköre uralkodik.”


A Szentatya mindig az élet pártján állt, soha nem engedett a „halál kultúrájának”, vagyis a neoliberalizmus s a kozmopolitizmus tévtanainak. Szerinte minden rossz, ami az élet fogantatását és kibontakoztatását gátolja, ill. szembehelyezkedik a természeti és isteni törvényekkel. Ennél fogva kategorikusan elvetette az abortuszt („Egy nemzetnek, mely megöli saját gyermekeit, nincs jövője!”), az eutanáziát (az önkéntes halált), a fogamzásgátlás összes formáját, a klónozást (génmanipulációt), a vadházasságot (együttélést), a homoszexualitást és egyéb perverziókat, továbbá a papok nősülését s a nők pappá szentelését stb. Ugyanakkor hitbeli kérdésekben sem ismert tréfát, lásd például a marxista beütésű „felszabadítás teológiájának” és vezéregyéniségének, a salvadori Oscar Romero érseknek a megbélyegzését (pedig ő vértanú lett!!); a szakadár Hans Küng svéd teológus, a perui Gustavo Guiterrez s a brazil Leonardo Boff eltiltását a tanítástól; vagy a francia ultrakonzervatív Marcel Lefebvre érsek kiátkozását (aki egyebek közt szembeszállt a liberális zsinati reformokkal, helyenként jogosan!). Viszont kiállt az Isten, haza, család „szentháromsága” mellett, a női egyenjogúságért, a vallásszabadságért, a keresztények egységéért (ökumenia), a nagy vallások (pl. kereszténység, iszlám, buddhizmus, hinduizmus stb.) kölcsönös toleranciájáért, hogy csak a legfontosabb törekvéseit említsem. A fenti merevségével ellentétben, a közéletben s a média világában meglepően rugalmasan mozgott; szeretett például rögtönözni, s mindenkit az anyanyelvén megszólítani (kitűnő nyelvérzéke volt!), szívesen vett részt a fiatalok bohóságaiban (ének, tánc, játék); felismerte a technikai fejlődés szükségszerűségét (pl. számítógép, internet) s az információk fontosságát, de figyelmeztetett visszásságaikra is.

II. János Pál a kezdete volt egy hitbéli reneszánsznak; hatalmas bölcsességet, szelídséget, morális tartást és életerőt sugárzott, minden ember szívét megérintette. Lengyel hazafi volt, de egyetemes ember is, aki összekötötte az eget a földdel, aki egész életével, betegségével, szenvedéseivel, sőt még halálával is a rábízott feladatot szolgálta: hogy az Üdvözítő útján járva elvezesse népét Isten országába. Tele volt megértéssel, megbocsátással, jósággal; sokan szerették őt, de kevesen követték. Nem támadott különösebben senkit és semmit, de megerősítette az egyház védelmi bástyáit, s egy megújulni képes világot hagyott maga mögött. Istenáldotta vezető, diadalmas pápa, valóban Krisztus földi helytartója volt! 

3.) Kapcsolata a magyarsággal

Sajnos a Vatikán (akkor még csak pápaság Rómában) és Magyarország viszonya a múltban sem volt felhőtlen. Említhetném pl. a keresztes háborúkat, melyekbe érdekeink dacára rángattak bennünket, ráadásul anyagi támogatás nélkül. Aztán, amikor a kereszténység védelmében vívtuk élethalálharcainkat a tatár és török hódítókkal szemben, a pápák nemhogy nem segítettek, hanem utóbb még alattomosan hátba is szúrták a magyarságot, mivel Velencével s Franciaországgal együtt titokban szövetkeztek a Török Birodalommal, úgymond a germánok ellen, valójában persze a mi rovásunkra. Az alvilági Habsburg-dinasztia hungáriai térfoglalását is készséggel kiszolgálták, elvégre ők „megbízható katolikusok” voltak.(Ezek után nem csoda a protestantizmus gyors elterjedése hazánk bizonyos részein, hiszen akkoriban ez a nemzet megmaradását jelentette, az idegenség elleni „vallási fegyvert”.) Az 1848-49-es szabadságharcunk leverését és megtorlását, majd a trianoni fölszabdalásunkat is zokszó nélkül jóváhagyta a Vatikán, amiként 46 éves ruszki megszállásunkat is. Olyan „apróságokról” már nem is beszélek, mint Prohászka Ottokár püspök indexre tétele, vagy a mártír Mindszenty József hercegprímás sunyi leváltása, s helyette Lékai László elvtárs kinevezése, vagy a vakolók közé tartozó Agostino Casaroli államtitkár folytonos kártételei. Korántsem teljes a lista, bővíthetnénk még napestig, de ízelítőnek ennyi is elég. Persze II. János Pál nem felelős elődei viselkedéséért, azonban az ő tetteit sem foglalhatjuk éppen aranykeretbe. Vajon miért?

A pápa először 1991 augusztusában repült hazánkba, ahol 5 nap alatt meglátogatta Budapestet, Esztergomot, Pécset, Szombathelyt, Máriapócsot és Debrecent, s találkozott egyházi, politikai és kulturális vezetőkkel, részt vett a Szent István napi ünnepségen, valamint több szabadtéri misét is celebrált nagy tömegek előtt. Ittlétekor a fél ország szeretete és megbecsülése övezte, sőt a Kárpát-medence minden tájékáról özönlöttek a látására honfitársaink. Személyisége, apostoli igehirdetése, bátorítása pozitívan hatott a nemzet vérkeringésére, s utána néhány hónapig a vallási élet is felpezsdülni látszott. A második villámlátogatása 1996 szeptemberében már kevésbé volt sikeres. Csupán 2 napot töltött nálunk a millecentenárium (1100 év telt el a „honfoglalás” óta), valamint a pannonhalmi bencés apátság 1000 éves fennállásának alkalmából. A többnyire zártkörű megbeszéléseken, fogadásokon és megemlékezéseken kívül mindössze Győrben misézett egyet a közönségnek, amivel nem kényeztetett el bennünket. No de sebaj, ettől még mindenkire süt az Isten napja. Az eb másutt van elhantolva…

A Magyar Katolikus Püspöki Kar összes tagját már II. János Pál nevezte ki. Legkapitálisabb baklövése a kifejezetten magyarellenes Paskai László elvtárs bíborossá avatása. S miután birkatürelemmel kiböjtöltük őexcellenciája „áldásos” regnálását, fölkent a helyébe egy másik zsidót, Erdő Pétert! Ez már nem lehet véletlen! Aztán szentté avatta Árpádházi Kingát, boldoggá Batthyány Strattmann Lászlót, Romzsa Tódort és Apor Vilmost (eddig rendben van – mondaná a székely), de a gyűlölt Habsburg-házból származó IV. Károlyt is, akinek annyi köze volt hozzánk, mint hajdúnak a harangöntéshez (finoman fogalmazva!). Ugyanakkor Prohászka, Mindszenty vagy Márton Áron püspök évtizedek óta hiába vár a sorára. Aztán itt van a szegény csángók ügye. Hosszú ideje alázatosan könyörögtek, hogy hadd legyenek magyar papjaik, s a szentmiséket anyanyelvükön hallgathassák. Akár a falra hányt borsó! Felvidéki és kárpátaljai magyar testvéreink is hiába kérték a pápát, hogy nevezzen ki magyar püspököt számukra, mert nem bírják már a keresztény szellemiséggel is ellenkező tót, ill. ukrán klérus soviniszta elnyomását. Ez sem hatotta meg Őszentségét. Aki egyébként Romániába is ellátogatott a szőrös talpú ortodox pópákkal barátkozni, de erdélyi magyar katolikus híveit cserbenhagyta, amin még a híresen jámbor Tempfli József püspök is megbotránkozott. (Utólag persze megint „megmagyarázták”, hogy az oláh hatalom nem engedélyezte Csíksomlyó, Gyulafehérvár vagy Kolozsvár érintését, de akkor mi a fenének ment el a pápa Canossát járni?) És a leghelyrehozhatatlanabb vétke az új magyarországi egyházmegyék kialakítása (ebben persze a saját püspökeink is elvetették a sulykot!), amivel transzcendentális szinten is szentesítette a trianoni rablóbéke gúnyhatárait. Erre nincs bocsánat! Néhány távoli áldás, üdvözlő levél vagy audiencia nem gyógyítja be vérző sebeinket. A példák további szaporítása helyett megállapítom, hogy II. János Pál sajnos sok vonatkozásban mostohán bánt velünk (meglehet, szándéka ellenére), s nem voltunk igazán édes gyermekei. Pedig a hagyományos lengyel-magyar barátság jegyében elvárható lett volna, hogy különleges megbecsülésben részesítsen minket; számunkra azonban „szláv pápa” maradt, aki inkább húz az övéihez (tótok, ukránok, rácok, horvátok, oláhok, csehek stb.), s bennünket csupán aprópénzzel fizet ki.

A pontos, objektív „látlelethez” persze az is hozzátartozik, hogy a mi kákabélű, posztbolsi-internacion(al)ista élősködőink sem kényeztették el a Szentatyát. Gondoljunk csak a „Cápalátogatás” c. förmedvényre, valamint Eörsi István, Petri György hasonszőrű irományaira, Kóserné Kovács Magda becsületsértő kijelentésére (a Vatikán „lenyúlja” a fél világot!) és egyéb övön aluli ütésekre, mocskolódásokra (Heti Hentes, se Élet se Irodalom stb.). Vagy a magnós templomi megfigyelésekre, „adatgyűjtésekre”, a Regnum Marianum keresztjének elfűrészelésére, a keresztények kiirtására uszító rádiószózatokra, az egyházi iskolák támogatásának megvonására, Gyurcsány vatikáni ámokfutására, egyszóval a totális keresztényüldözésre. (S még volt bőr a pofájukon e címeres zsiványoknak a temetés előtt ájtatoskodni, megrendülést színlelni, országos gyászt elrendelni, magasztalást imitálni! Pfuj!) Lehet, hogy ezek zöméről mit sem tudott a pápa, de ha ismerte is a helyzetünket, „bosszúállást” nem feltételezhetünk róla, ahhoz túlságosan nemes jellem volt. Tekintsük tehát az egészet szomorú véletlennek (vis majornak), s nyeljük le a tőle eredő sérelmeinket. De azért a csalódásainkat valakinek végre ki kellett mondani! Az ítélkezést pedig bízzuk rá Istenre. 

4.) Az új pápa és az egyház jövője

Igen gyorsan, már a 4. forduló után felszállt a fehér füst („Habemus Papam!”), mivel a Sixtus-kápolnában a 115 tagú konklávé (a 80 évnél fiatalabb bíborosok), április 19-én este a szükséges arányban megszavazta Péter székének 265. örökösét, a 78 éves német (bajor) Joseph Ratzinger kardinális személyében; aki a XVI. Benedek nevet vette fel, nyilván Európa védőszentje, az ókori Nursiai Szent Benedek, ill. XV. Benedek iránti tiszteletből (meg tán azért is, mert II. János Pál gigászi műve aligha folytatható hasonló módon és eszközökkel, III. János Pál néven). Emberi oldaláról nem sokat tudunk még (komoly „szakmai” fölkészültségéről magyarul is kiadott könyvei árulkodnak, pl. az „Isten és a világ”, „A föld sója”, „Beszélgetés a hitről”, „A liturgia szelleme”, „A Katolikus Egyház Katekizmusa” stb.), de a jelek szerint kiválasztása helyes döntés volt, s mi is bizalmat előlegezhetünk neki. Ratzinger egy Passau melletti kisvárosban született 1927-ben. A II. világháború legvégén behívták katonának a légvédelemhez (Hitlerjugend). 1946-51-ig filozófiát és teológiát tanult, majd pappá szentelték, és doktori fokozatot szerzett. 1954-től a freisingi, a bonni, a münsteri s a regensburgi egyetemeken tanított alapvető hittant, teológiát és dogmatikát 1977-ig, amikor münchen-freisingi érsekké, s fél éven belül bíborossá avatták. A II. Vatikáni Zsinaton teológiai tanácsadó volt, majd II. János Pál a Hittani Kongregáció (a régi Szent Inkvizíció, mely az egyház tanításainak tisztaságát óvja az eretnekségektől, a beszennyeződéstől s a felhígulástól) prefektusává nevezte ki, s ezzel elődje legszorosabb munkatársa, segítője lett. Folyamatosan Rómában él, tehát kitűnően ismeri az egyház ügyeit, feladatait, szervezetét. Briliáns elme, aki vagy 10 nyelven is beszél. Idős koránál fogva gyökeres változtatásokra aligha képes, inkább a folytonosság, az értékőrzés pápája lesz. Számunkra előnyös lehet, hogy közép-európai származása révén üzembiztosan eligazodik a térség problémáiban. Úgy hírlik, hogy az elhunyt pápával szemben EU-szkeptikus, s elválik, hogy a zsidókhoz miként viszonyul majd; egyebekben elődjéhez hasonló nézeteket vall (pl. egyetemes békevágy, újraevangelizálás, a keresztény egység helyreállítása, erkölcsi és szociális kérdések fölvetése, életvédelem, a zsinati törekvések kiteljesítése stb.). Csendes, szerény, kiegyensúlyozott, ugyanakkor befolyásos ember, aki bizonyos dolgokban hajlíthatatlan (a bulvársajtó szerint „Isten rottweilere”). Ha bírja egészséggel, energiával, s megfelelően nyitott lesz a világra, méltó pápa válhat belőle. Mindenesetre roppant szétágazó hagyatékot s tömérdek kötelességet kell átvennie.

Az emberiség s az egyház állapota jobb is, rosszabb is annál, mint amikor II. János Pál trónra lépett. 27 év alatt sokat fejlődött a tudomány s a technika, ami kétségtelenül kényelmesebbé tette az életünket, de egyben kuszábbá, sivárabbá is. A globalizáció legalább annyi nyomorúságot, értékvesztést, egyéni és nemzeti tragédiát okoz, mint a kétpólusú rendszer (a hidegháború). Fogyatkozik a hit, a remény, az életkedv s a szolidaritás; mélyül a válság, terjed a gonoszság, halmozódnak a megoldhatatlan gondok; az egyház nem képes választ adni a kor kihívásaira, s belső bizonytalanságok is marcangolják. Európában s Észak-Amerikában krónikus népességfogyás van, másutt túlszaporodás. E két földrészen súlyos a paphiány, s erősödik a szekularizáció. Afrikát éhség, szomjúság, törzsi viszályok, fertőző betegségek (pl. AIDS, Ebola) gyötrik. Ázsia egyes tájain háborúk és vallási ellentétek dúlnak. Közép- és Dél-Amerikában nő a szegénység, és virágoznak a romboló szekták. A katolikusok közel 50 %-a az amerikai kontinenseken él, míg Európában már csak 26 %, Afrikában 13 %, Ázsiában 10 %, Óceániában 1 %; tehát a hit és a kultúra mostanra „elvénült bölcsője” is missziós területté válik.

Az egyház elsődleges küldetése továbbra is a szellemi-lelki irányítás, az üdvözülés útjának kikövezése, s Krisztus hatékony követése (lenne). Nem vállalhatja magára olyan terhek cipelését, ami a gazdaság és a politika dolga, mert akkor összeroppan, s identitása (azonosságtudata) is szétforgácsolódik. Viszont a híveken keresztül meg kell próbálnia együttműködni a világi szférákkal, s a hatalmaskodókat, önző harácsolókat a helyes ösvényre terelni, vagy legalább figyelmeztetni őket felelősségükre, s tarthatatlan viselkedésük apokaliptikus következményeire. A látható egyház nemcsak a klérusból áll, hanem a hívek közössége is. Adjunk nekik értelmes megbízatásokat, mielőtt végleg passzív közönybe süllyednek. A világ (az állam) s az egyház kölcsönösen feltételezik egymást, egyik sem lehet meg a másik nélkül. Vagy együtt boldogulnak, vagy együtt hullnak a Semmibe! 

5.) Kiegészítő megjegyzések az elmúlt 6 év tükrében 

Sajnos a Római Katolikus Egyház változatlanul mélyrepülésben van, templomai a nagyobb ünnepek (és a vasárnapok) kivételével konganak az ürességtől, s a mindennapokra alig hat valamelyest a klérus tanítása; melynek példamutatásáról egyáltalán nem beszélhetünk, visszásságairól és botrányairól viszont annál inkább. A legfőbb bajnak a közélettől való teljes visszahúzódást (s a „polkorrektségre”, „semlegességre” való törekvést) látom. A főpapság gyáva megalkuvásaival semmilyen eligazítást sem nyújt a híveknek általános lelki és anyagi nyomorúságukban, nem szól a kirívó társadalmi igazságtalanságok, a világi gaztettek ellen, s önnön szennyesét is elvtelenül takargatja. A szentmisék pedig többnyire közönséges „szolgáltatássá” degradálódtak, a liturgiában érthetetlenül túlteng az Ótestamentum az Újszövetség kárára, s módfelett eluralkodtak a II. Vatikáni Zsinat hagyományokat romboló eszméi is. Az alsó papság zöme hiába érzi a veszélyeket és tévutakat, pl. a rohamos elzsidósodást, állását vagy karrierjét féltve egyáltalán nem mer a jó irányba lépni, s kibúvónak használja „engedelmességi fogadalmát”. Persze arra tán senki sem gondol, hogy felszentelésekor elsősorban Jézusnak tett örök hűségesküt, nem elbitangolt, bűnös elöljáróinak. (Érdemes összevetni a keresztények – beleértve a protestáns felekezeteket is – kétségbeejtő tanácstalanságát és beteges nihilizmusát az iszlám erőtől duzzadó, vonzó antiglobalista harcosságával. Utóbbi vallás sokkal dinamikusabban tör előre vetélytársánál; nyilván azért is, mert határozottan befolyásolja, átitatja az élet összes szegmensét, s így biztos kapaszkodót kínál minden útkeresőnek. A verseny alighanem eldőlt, s már Európában is nő a muszlim befolyás, míg fordítva erre semmi sem utal; mindenütt a pozícióvesztés jellemző, ami részben a fehérek gyors elöregedésével, fogyatkozásával, erkölcsi züllésével is magyarázható.)

Ez a belső rothadás fokozottan tetten érhető a magyar katolikusoknál, ahol még a más országokban meglévő egészséges nacionalizmus (lásd lengyelek, tótok, csehek, horvátok, spanyolok!) s a többi pozitív vonás is teljesen hiányzik. Ennek perdöntő oka rendkívül egyszerű: nálunk ugyanaz a hazátlan, idegenszívű társaság vezeti az egyháza(ka)t is, mint a gazdaságot, a politikát, vagy a kultúrát. Ez a cionista „elit” szándékosan elmossa a morális határokat, nem áll ki semmilyen valódi érték mellett, nem törődik rabszolgásított nemzetünk szomorú vergődésével, s némi baksisért (júdáspénzért?) készséggel lepaktál a megszálló hatalom mohó lakájaival; ugyanakkor körmönfontan (körlevélben) elhatárolódik a magyar ébredéstől, ill. a sok évezredes magyar őstörténettől és ősvallástól, őrizvén egy olyan hitélet „tisztaságát”, ami tulajdonképpen régen elkorcsosult, vagy már nem is létezik.

Úgy vélem, XVI. Benedek jócskán alatta marad a II. János Pál által magasra helyezett mércének. Tömören fogalmazva: rendre megismétli vagy túlhaladja elődje hibáit, ellenben nem rendelkezik az ő karizmatikus erényeivel és tömegvonzásával. Hiányzik belőle Wojtyla derűje, barátságos mosolygása, közvetlensége; sőt megjelenése inkább komornak, zárkózottnak, titokzatosnak tűnik. (Rebesgetik, hogy zsidó vér is csordogál az ereiben, de erről még nem láttam hiteles dokumentumokat; ezért óvatos vagyok, hiszen ily’ módon bárkit könnyű besározni, míg fehérre mosni annál nehezebb.) Szorítkozzunk csupán a megtörtént eseményekre, az elhangzott nyilatkozatokra, s ragadjunk ki közülük néhány lényegesebbet. Pár hónappal pápai szolgálatának megkezdése után – amolyan fogadatlan prókátorként – elég otrombán és fölöslegesen megsértette a muszlim hívek millióit, vallásuk bírálatával, amiből elhúzódó, csúnya perpatvar kerekedett. (Kicsit több diplomáciai érzékkel ezt simán elkerülhette volna.) Később ő is ellátogatott a római zsinagógába (immár kötelező pápai program?), majd tiszteletét tette a jeruzsálemi Siratófalnál és a Jad Vasem Intézetben. Ám a világ önjelölt urainak még ez sem elég, mert időnként most is a szemére hányják, hogy fiatalon besorozott katonaként részt vett a Hitlerjugendben, valamint egyik könyvében elismerően méltatta XII. Piuszt, s boldoggá avatását is szorgalmazta; noha őt kifejezetten utálják Mózes ivadékai, mert szerintük nem tett meg minden elvárhatót a háborúban elhurcolt zsidók megmentéséért (ami egyébként ocsmány hazugság!). Aztán feloldotta a derék Richard Williamsont az „eretnekség” okán rá kimért büntetés alól, ám pechjére a püspök hamarosan kinyilvánította, hogy kellő bizonyítékok híján nem hisz a holokauszt-dogma éppen aktuális számmisztikájában, pláne a gázkamrák valahai létezésében. Erre nyomban felhördült a cionista söpredék, s hetedhét országra szóló vihart kavart (követelve Williamson kiközösítését és rangjától való megfosztását!), minek következtében szegény Benedek pápa – riadt nyúlként – nem győzött meaculpázni és kellőképpen elhatárolódni rémes beosztottjától, ahelyett, hogy ritka bátorságáért (már csak dacból is!) nyomban kitüntette volna.

A végére hagytam a csattanót. A közelmúltban megjelent Ratzinger „A Názáreti Jézus” című monográfiájának második kötete, melyben igen sajátos megállapításokra jutott. Részletesen kifejtette, hogy a zsidók kollektíve nem bűnösök a Megváltó keresztre feszítésében (noha mi németek, magyarok, keresztények az idők végezetéig mindnyájan felelősek vagyunk a zsidók holokausztjáért – legalábbis szerintük), hanem csupán a „templomi arisztokrácia” (hát ezek meg miféle szerzetek, netán a farizeusok, vagy a pénzváltók?); holott a Bibliában is le vagyon írva, hogy „vére rajtunk és fiainkon”, s ezt 2000 éven át így is hirdette a katolikus egyház, amit először a II. Vatikáni Zsinat „módosított”. (Áldja meg őket a „választott nép” Jehovája!) Persze „hízelgésként” a pápa simán lezsidózza Jézust és apostolait, sőt leszögezi, hogy az egész őskeresztény közösség is lényegében zsidókból állt. (Egy okkal több, hogy tömegesen kitérjünk a hitünkből, ilyen fantasztikus „új ismeretek”hallatán!) Egyébként Jézus Urunk arra is felszólította követőit, hogy térítsenek meg minden népet, ám a pápa szerint a zsidók ez alól is kivételt képeznek (mint a gyevi bíró!), mert őket majd „egészében” (nofene, csoportos üdvözülés, izraelitáknak külön kedvezménnyel?) váltja meg Isten, a „megfelelő időben” (vajon ez mikor jön el, az utolsó ítélet előtt vagy után?). Nem folytatom. Szánalmas az egész. Legjobb, ha a kályhától indulva újraírjuk a teljes dogmatikát, a hittankönyveket s a hamis(ított) teológiát. Kérjük meg a kaftánosokat, hogy 30 ezüstpénzért, talmudista rabbijaikkal készíttessék el ezeket nekünk (balga judeo-keresztényeknek), természetesen a saját szájízük szerint, hogy ne találhassanak bennük semmi kivetnivalót. Vagy még helyesebb, ha valamennyien azonnal áttérünk a már amúgyis kötelező holo-vallásra. Akkor legalább „idősebb testvéreinkkel” együtt mi is „egészében” (még szép, hogy nem földarabolva!) üdvözülhetünk, szigorúan a „megfelelő időben”. A zsidók persze most örömtáncot lejtenek ekkora megalázkodást, törleszkedést tapasztalva. „Fontos történelmi pillanatnak”, „hatalmas lépésnek” (akár a Holdra szállás – anno), „az antiszemitizmus teológiai elutasításának” minősítik Benedek pápa minősíthetetlen fércművét. (Tán még megérjük, hogy őt is szentté avatják valamelyik zsinagógában?)

Mivel fejétől bűzlik a hal, innen már nincs tovább. A kereszténységnek s ezen belül a katolicizmusnak ezennel befellegzett. Agóniája eltarthat még valameddig, de megmenteni már csak a mindenható Isten tudja (ha egyáltalán akarja). Ó, Jézusom, irgalmazz nekünk és hibbant papjainknak!

LAST_UPDATED2
 
Dobogó Mitikus Magyar Történelem PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 27. vasárnap, 12:24
Hírlevél
LEGFRISSEBB DVD-INK!



Kaphatók: Két Hollós könyvesbolt, 1081 bp. Kenyérmező u 3/a. telefon: 299-0032

Rendelhetők interneten: www.kethollos.hu

NÁLUNK CSAK A LEGJOBBAKAT TALÁLJA!!!
 
KOSSUTH PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 27. vasárnap, 06:48

Álmos Király Televízió 2: Archívum


LAST_UPDATED2
 
Folkrádió 2014. PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 26. szombat, 06:47

Folkrádió

A Folkrádió egy nonprofit internetes rádió, amely éjjel-nappal népzenét sugároz. A műsor túlnyomó részében a magyar nyelvterület népzenéjét játsszuk, de helyet kap a szomszédos területeken élő népek zenéje is.

Most éppen az alábbi összeállítást hallgathatod a Folkrádióban:

Cím, előadó, gyűjtőTelepülés, táj
7:45
Hallgató és györkei verbunk
Potta Géza, Jano Ferenc, Ádám Béla "Csinga", Badó Elemér,gy.: Árendás Péter, Hégli Dusán, Varsányi Ildikó
Abaújszina
Cserehát
7:49
Táncolj kecske
Sugalló Tánc-Zene-Kar
-
Moldva
7:53
Annyi irigyem van nékem
Timár Jánosné Csorba Anna, gy.: Újváry Lajos
Gyimesközéplok-Hidegség
Gyimes
7:54
Esik eső, esik, nem akar elállni
Galgamácsai gyerekek
Galgamácsa
Galgavidék
7:55
Cigánykeserves, lassú (asztali), csárdás és cigánycsárdás
Berki János, Csurkulya József, ifj. Koszorús Kálmán, Gondos Tibor,gy.: ifj. Koszorús Kálmán, Sinkó András
-
Felső-Maros mente
8:11
Tavaszidő
Méta együttes
-
-
8:18
Lányom, kedves lányom, Fodor Katalina
Balla Józsefné Molnár Mária
Gímes
-
8:23
Csárdás
Zerkula János, Szigony zenekar
Gyimesközéplok
Gyimes
8:30
serény; csárdás
Voivod János, Voivod Ödön, Mursa Vasile, Mursa Ioan, gy.: Kelemen László
-
Dél-Mezőség
8:33
Dribna
Samo Smetana, Peter Parniĉan, Alžbeta Lukáĉová, Peter Paškaj, Pavol Bako
Kijó
-
8:36
Lányok vannak a toronyba, arany koszorúba
Fazekas Mihály, gy.: Vikár László
Barslédec
-
8:36
Be sok eső, be sok sár
Csík zenekar
Bonchida
Kis-Szamos melléke
8:41
învârtita deasă
Lakatos Izidor, Barz Emil, Ciobanu Dorel, Kállai Gyula Róbert,gy.: Pávai István
-
Almás mente
8:45
Vajdaszentiványi sebesforduló
Téka együttes
Vajdaszentivány
Felső-Maros mente
8:49
Szëgény fejem Uramhoz óhajt
Batonya Józsefné Istóka Mária, gy.: Kiss Lajos
Haraszti
Szlavónia
8:51
Kertünk alatt gödröt ásnak
Berecz András, Mester László, Vizeli Balázs, Adorján István, Fekete Antal, Pénzes Géza
Ördöngösfüzes
Észak-Mezőség
8:57
Ritka cigánytánc, szászka és összerázás
Maneszes Márton, Botezán János, Vintila Endre, Kádár Sándorné Pap Erzsébet, Székely Andrásné Sós Erzsébet, gy.: Pávai István, Kallós Zoltán
Magyarszovát
Belső-Mezőség
9:18
Ősz az idő
Muzsikás együttes, Ökrös Csaba
-
Kalotaszeg
9:26
Kostyál Anna háza felett
Kostyál Péterné Fülöp Ágnes, gy.: Ág Tibor
Menyhe
Zoborvidék
9:28
Magasan repül a daru
Tényi Edit, Csalóka zenekar
-
Mezőség
9:30
Katonakísérő
Mezei Ferenc, Mezei Dénes, Mezei György, Mezei János, gy.: Kallós Zoltán, Sztanó Pál
Ördöngösfüzes
Észak-Mezőség
9:34
Mogyoródi gyermekdalok
Jakab Julianna, Kőhalmi Réka, Sass Zsófia, Pásztor Barna
Mogyoród
-
9:35
Ez a falu, ez a falu
Lázár Mihályné
Nyíradony
Nyírség
9:37
Líra és futam
Táltos együttes
-
-
9:40
De-a-lungu (Purtata)
Varga László "Balog" bandája, gy.: Bartha Z. Ágoston, Hrúz Dénes, Konkoly Elemér, Szánthó Zoltán
Erdőszombattelke
Észak-Mezőség
9:44
Egy pár tánc Füzesen
Pikó és bandája
Ördöngösfüzes
Észak-Mezőség
teljes mai műsor »
A címre kattintva részletesebb adatokat is megtudhatsz a felvételről.
Az  ikon azt jelzi, hogy dalszöveget is találsz a felvétel adatlapján.

Fontosnak tartjuk a pontos tájékoztatást az elhangzó zenékről, az előadókról. Feltüntetjük az album adatait, eredeti, gyűjtött felvételek esetén a gyűjtő nevét, a gyűjtés adatait. AFolkrádió hangtárát folyamatosan bővítjük. Itt megtalálod az albumok és felvételek adatait, és azt is, hogy egy felvétel mikor kerül legközelebb adásba.

Ha szeretnél ebben segíteni, vagy felajánlanál jogtiszta felvételeket, népzenei albumokat a Folkrádiónak, jelentkezz az  Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse. címen! Kérjük, akkor is írj nekünk, ha hibás adatot fedezel föl!

Kellemes rádiózást kívánunk!

http://folkradio.hu/radio/

 

LAST_UPDATED2
 
Gárdonyi aforizmái PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 27. vasárnap, 06:30

geza_gardonyi

AFORIZMÁK

Ha csakugyan mi vagyunk a bibliai bukott angyalok, a férfi magasabbról bukott, mint a nő. De a nőnek a szárnyból többje maradt.


A virágot a napfény fejleszti ki, az emberi lelket a szeretet.

Akinek nyakát soha nem ölelte át kisgyermeki kéz, akinek sose mondta gyermeki ajk: apám; aki soha nem remegett a halál árnyékában egy gyermekért, aki soha nem borult lelkében Isten elé a gyermek megmaradásáért való hálából, az olyan ember csak töredékeket kapott az érzések világából. Földi élete akármily luxusvonaton haladt is - alagúton haladt.


Sok-sok házasság boldog volna, ha a férfi éppoly figyelmes maradna a nő iránt, mint az esküvő előtt volt, a nő pedig oly szemérmes és angyali.


Laokoon, ha csak magában ábrázolták volna, kitűnő szimbóluma lehetne a rossz házasságnak.


Jegygyűrű a kirakatban.

- Gondold meg, mielőtt bemennél megvenni, hogy ez egy fennmaradott láncszem az elmúlt korok rabszolga-rendszeréből.

- De hogyan gondolhassam meg: hiszen szerelmes vagyok!


Mikor nevetünk, mindig mást nevetünk ki.

Mikor sírunk, mindig magunkat siratjuk.


Az az ősember, amelyik először fintorított orrot a társára, az tette meg az első lépést a művelődés felé.


Repüljük át gondolatban az időnek azt az országútját, amelyben a négykézláb járó ember a most élő emberiséghez eljutott, s repüljünk ugyanoly utat előre - arra az ítéletre találunk, hogy az az ember, aki akkor fog élni, éppoly állatnak fogja látni a mai embert, mint mi látjuk amazt.


A méhkas, azt mondják, kicsiben képe az emberi államnak.

Én azonban azt látom, hogy a méhek állama tökéletesebb. Náluk a herék az alsórendűek.


Legjobb az az állam, amelyikben legnagyobb a polgár függetlensége és a biztonsága.

Vajon mit gondol a személyi függetlenségről a katona? És a személyi s vagyoni biztonságról az, akinek adóhátralékban az ágyát licitálják?


A francia nemzeti jelszó: Liberté, egalité, fraternité. Ha már fraternité, minek az egalité?

A testvériség fogalmában benne van az egyenlőség is.


A díszítő jelzők közé fölvette a nyelv a királyi szót. Gyakran halljuk vagy olvassuk: királyi termet, királyi méltóság, királyi nyak, stb., de ezt még sose mondták: királyi elme.


Mikor király születik, az már azonnal valaki, mihelyt az első visítást megereszti. Személyéhez - bármily tökfilkó - milliók sorsa fűződik. Élete hosszán át nem érez egyéb illatot, csak tömjént és tömjént.

De mihelyt bedugják a kriptába, arcképe és tisztelete a lomtárba kerül.


- Fel!

Mikor ez a jelszó, a magyar nemzet erőtlen.

- Le!

Mikor ez a jelszó, a magyar nemzet erős.

Hasonlít a puskaporhoz, amely a szabadban csak elpöffen, de ha követ nyomnak rá, mentől nagyobb a nyomás, annál dörgőbb, villámlóbb erővel tör ki alóla.


Aki történelmet olvas, mindig a sorok közt olvasson.


Hogyan szentelhet fel a lutheránus püspök valakit katolikus pappá? Hogyan tehet egy nálunk soha meg nem honosult német család valakit magyar nemessé?


Valahányszor látom a királyunk nevét, mindig megáll a szemem az eléje írt I.-n. Hogyan lehet valaki első, mikor nincs második?


Az 1900-i párizsi kiállítás főkapujában Párizst egy fiatal, pongyolába öltözött nő jelképezte. Rám Párizs nem így hatott, hanem inkább mint egy vén, kifestett arcú dáma, aki cigarettát szí, abszéntet iszik, és műfogakkal nevet.


Az antikrisztus egy modern úriember lesz, aki fel fogja találni a füsttelen, néma puskát.

Az a találmány először is a királyokat semmisíti meg, aztán a milliomosokat, aztán a társadalmi rendet. Végül, ahogy a vízözön elpusztította egykor az emberiséget, a néma puska vérözönnel fogja az emberiséget elveszteni.

És ismét egy család marad fenn. És abból a családból egy újfajta emberiség származik, amely nem fogja ismerni a gyűlöletet.


A "Mens sana in corpore sano" mondás nem azt jelenti, hogy mentül inkább Toldi Miklós az ember, antul erősebb benne a lélek is. A gondolkodás hősei közt több a gyönge testű, mint az erős. S mennyi a béna, sánta, púpos, vak és beteges!

A régi rómaiaknál közmondás volt: Buta, mint a gladiátor.

Ha a testi teljesség határozná meg a lélek teljességét, akkor az Iliász-t, Odisszeá-t Herkules írta volna, az Aeneas-t Achilles; akkor a mészárosok és hentesek mind akadémikusok volnának; a lapokba akrobaták és atléták írnák a legszebb cikkeket; s a Petőfi Társaság csupa tornatanár volna.


Mi a filozófus?

Favágó a kérdőjelek erdejében. Azon dolgozik, hogy kivágja az erdőt. S amíg ír - háta mögött a kérdőjeleknek új erdeje nő.


Életünk téves fölfogása abból ered, hogy egynek véljük ezt a két fogalmat: ember és emberi test.


A hegedű nem zeng magában, csak ha értelem szólaltatja meg.

Az emberi test is hegedű.


Egyenlő rang a természetben nincs. Egyik lélek fölötte van a másiknak. Két idegen ember találkozik: mihelyt szót váltottak, érzik, hogy melyik van fölül. Veszedelem idején a gyengébb követni fogja a másikat, engedelmeskedik.

Ez a titka a nevelésnek is.

A világtörvény egyik paragrafusa: a tökéletesebb lélek uralma a kevésbé tökéletesen, hogy az is a tökéletes útra terelődjön.


A legnagyobb utazást az cselekedte a Földön, aki legmesszebb bírt távozni a saját állatiságától.


A boldogtalanság felé azok haladnak legbizonyosabb úton, akik a boldogságot hajhásszák.

A boldogságot abban az iskolában tanuljuk meg, amelyikben a tanító-mesternek a neve: Szenvedés.


Kinek kell többet szenvednie:

Annak-e, aki mindent kész eltűrni?

Vagy annak, aki nem bír eltűrni semmit se?


Ha valamin mérgelődöl, bánkódol, sírsz, egy hónap múlva nem úgy fogsz rajta mérgelődni, bánkódni és sírni. Hát még egy év múlva!

Haj, de bölcs ember volna, aki mindent olyan szemmel tudna nézni, ahogyan egy év múlva látja!


Aki az erkölcsről gondolkodik, mindig a fiziológiára könyököljön.


Esküdtek! Ha igazságosan akartok ítélni, nézzétek a bűnöst, ha testvéretek is, olyan szemmel, mintha idegen volna; s az idegent olyan szemmel, mintha testvéretek volna.


Zsuzsánna történetében a vén kecskék semmivel sem aljasabbak, mint azok a festők, akik Zsuzsánnát olyannak festik, amilyennek a vének látni szerették volna.


Az erkölcsnek a maganéző tüköre: a Bűn.


Phaedrus parasztja megbocsáthatta a kígyónak, hogy megmarta őt. Megbocsáthatta, de nem dugta újra vissza a kebelébe.


Az emberiség története öt mondatban:

A világosság szülte az életet.

Az élet szülte az akaratot.

Az akarat szülte a bűnt.

A bűn szülte a szenvedést.

A szenvedés szülte a szeretetet.


Mily diadalmas szemmel írja le a történelem filozófusa, hogy valamikor mindaz erkölcs volt, amit ma bűnnek mondunk! Vagyis a gyilkosság, a paráznaság, az eszem-iszom, a rablás, a lopás stb.

Hát ezen nincs semmi csodálkoznivaló. Az emberiség állatiságból fejlődött, s a fejlődése folyik ma is. De tessék megmutatni, hogy ami egyszer erkölcsnek volt érezve, s bűnné ismerődött, hogy az megint erkölccsé válik. Elképzelhető-e, hogy valamikor az irgalmat fogják bűnnek nevezni? Elképzelhető-e, hogy erkölcsnek mondják majd a kegyetlenséget, a rablást, a paráznaságot, a rabszolgatartást, a semmittevést?

 

LAST_UPDATED2
 
Gyóni Géza: Csak egy éjszakára... PDF Nyomtatás E-mail
2010. december 01. szerda, 18:55

szerbia

Gyóni Géza: Betlehemesek

Zakatol, zúg, dübörög a város.
Kormos kenyeret izzad a gép.
Kavarog, búg az életi vásár,
Gyönge a gyöngébbet löki odébb.
Vézna, csigázott testek inognak.
Vérbefutottan bús szemek égnek.
Szöges korbácsát nekieresztve
Gyermekeit csak veri az élet.

Sírva, sikongva, bukdosva rohannak,
Kidől az egyik, helyibe más áll.
– S ím, egy torlódó nagy utca sarkán
Egy percre megáll az életi vásár.
Egy percre bámész szemekkel állnak
Vézna, csigázott, igázott testek,
S utat engednek három kis tömzsi,
Piros orcájú betlehemesnek.

Három apróság hidegtől csípett
Piros orcával nagy-komolyan
Átballag köztük, s újra bezárul
A szennyes, könnyes emberfolyam.
A lelken régi pásztorzsoltárok,
Halk imák hangja száll halkan át –
Egy pillanatra – s megint az élet
Harsogja bősz, vad, harci dalát.

Nincs itt karácsony. Minek kísértesz,
Babonás mese, szép Betlehem?
Örök nagypéntek szomorúsága
Ül hiteroppant, bús lelkemen.
Három királyok maguk osztoznak
Tömjénen, myrrhán, lopkodott kincsen,
És jászolokban milljók születnek,
És millióknak jászola sincsen.

Nincs itt karácsony. Mit is kerestek
Még itt, ti apró betlehemesek?
Kik Jézustok holtra keresték,
Meg is találták a Heródesek.
Mert eljött volna, már eljött volna,
Kit sok hazug ajk fennen sóvárog –
S szólna – ostorát megsuhogtatva –
„A templomból ki, kufárok!”

Nincs már karácsony. Menjetek innen
Sietve, apró betlehemesek,
Szíjostorával a cudar élet
Ugyis mihamar elér titeket.
Gömbölyű, gyönge kis kezetekben
Összetörik a betlehem-játék,
Mint az enyémben. S lesztek ti is majd
Bús, hiteroppant, lézengő árnyék.


Gyóni Géza:
Csak egy éjszakára...


Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy - mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Ugy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, –
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
Csak egy éjszakára:
Vakitó csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.
Csak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
- - Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

(Przemysl, november.)

__________________

GYÓNI GÉZA VERSEI
http://mek.niif.hu/00600/00664/00664.htm

LAST_UPDATED2
 
Statárium a másvilágon PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 22. kedd, 18:46

szerbia

STATÁRIUM A MÁSVILÁGON.

 

- A jövő század legendás könyvéből. -

Járkál a mennyekben Szent Péter apostol. Bús-gondos a homloka. Lógatja ősz fejét.

Összetalálkozik János apostollal.

- Hej, János, öcsém, valami nem jó lében forog a világ odalenn. (S vakar a tarkóján.) Második esztendeje, hogy be nem zárhatom egy órára se a kapumat. Éjjel-nappal jönnek százával, ezrével. Keresztet hányva a muszka, káromkodva a magyar. Táncolva a francia. De mindenfajta náció, - el se igazodok a sokféle katona-ruhán. Csak omlanak ide fel. Le meg hogy nézek a pokol lejtőjére, alig hullong arra egy-két elkárhozott.

- Tudjuk, Péter bátyám, hogy háboruskodik a világ.

- De ilyen háborut nem értünk még, János. Zöld golyó volt azelőtt a Föld, ha innen leszemlélődtünk, zöld golyó, és tél-tul fehér foltok rajta, de most ha lenézünk: hej, piros golyó. Iszonytató ez, János! Jeruzsálem pusztulása kocsmai verekedés volt ehhez képest.

- Hát bizony, bizony..., - ejtegette a fejét János.

Péter búsan nézett.

- Hallod-e János: szólhatnál az Úrnak, hogy amit megirtál, itt volna az órája: szólitaná az Úr a trombitás-angyalokat, és fúvatná meg velök a végső itéletet.

János a fejét rázta.

- Tudom mit felelne: Még nem érett meg a gabona, - mondaná, - még nem érett meg, hogy learattassék és csűrbe gyüjtessék.

- Akkorhát mérthogy ide özönlik az a sok vérontó? Nem prédikálják-e minden templomban: Fegyvert ne fogj! S ez mind fegyvert fogott és fegyver által halt meg? S mégis idejönnek?

- A tiszták jöhetnek ide fel csupán, Péter bátyám, iszen tudod.

- De mindenki, János, mindenki mégse lehet tiszta. Valami nincs itt rendjén! A háboru földi szokás: verekszik két ember, verekszik két család, verekszik két falu, két ország, vagy hét ország, vagy mind a világ lent, - földi szokás. De ez nem olyan háború, János. Valami kutya gonosz hamisságot bűzlelek én emmögött, János. Az emberek igen találmányosak már odalent. Repülnek is már, mint a madarak. Tartok tőle, hogy idáig férkőzik az a hamisság: összezavarodik itt is a rend! Statárium kell ide János! Mégis csak eredj te az Úrhoz. Legalább azt engedje meg nékem, hogy megvizsgáljam: mi az oka ottlent ennek az eget búsitó nagy pogány háborunak? Mért oly ritkás a Pokol országútja? S miért oly sűrű a Mennyországé?

János felvonta a vállát.

- Szólhatok éppen, de tudom mit felel rá. Azt feleli, hogy kezedben a kulcsok: köthetsz, oldhatsz, hiszen megmondotta.

- Hát persze, persze, - bólint rá Szent Péter.

Nosza előszólit egy iródeákot. Kitétet egy zöld asztalt a kapu elejbe. A Halál főangyalát is ülteti az asztalhoz. A kaput bezárja. Odaállit egy hajdut. Maga is odaűl az asztal elé.

A lelkek csak jönnek, szállonganak, mintha fölfelé vonuló fellegyek volnának. Jönnek falkában, csapatokban, seregekben. Jönnek, sokadoznak. Csupa férfi lélek, csupa katona. A Pokol útján katonát alig látni, legfeljebb, ha egynehány rongy angol tengerészt. A többi mind a Mennyek fényes, csillagporos útján.

Megtorlódnak ottan, hogy a kapu zárt. De aztán karajba rendezkednek szép illedelmesen, tisztást hagyva az asztal előtt.

Sunyorog rájuk Péter: láthatna-e rajtok valami hamisságot? Valami titkos röptető készséget, amellyel idáig feljutottak? Vagy valami még titkosabb boszorkány-mesterséget, amely talán úgy szállít fölfelé, mint fuvallat a szappangolyót? Mennyországba nem kell paksus: szentek szeme keresztül lát a tentás üvegen is. De hát hiába: nem látni a katonákon se kívül, se belül semmi hamisságot, semminemű hamis röptetőt vagy egyéb efféle lélek-szállitó boszorkányságot. Kiki a maga lelke könnyüségével jutott fel a Mennyországnak szent kapuja elé.

Mégishát Szent Péter rájuk-dobban:

- Mért fogtatok fegyvert?! Nem tanultátok-e a szentegyházban, mit parancsolt Krisztus Urunk?!

A katonák zavarodottan tekintettek össze.

Egyik köztük a hóna alatt tartotta a fejét, mivelhogy levágták a csatában, s még nem jutott vele Krisztus Urunk elé, kinek szem tekintete helyre forraszt mindent. Hát a fejetlen vitéz visszatette a fejét a nyakára, és balkézzel tartotta. A jobbal szalutált.

- Jelentem alássan, nagyságos és szentséges főkulcsár úrnak, - mondotta, - minékünk odalenn nem Krisztus Urunk parancsol ám.

- Hát ki a kefe? - hörken rá Szent Péter.

- A törvény, könyörgöm alássan.

- A törvény? Hát Krisztus Urunknak a szava nem törvény? Nem az a főtörvény?

A feje vágott katona olyan ijedten kapta le a fejét magáról, hogy majdnem elejtette. Helyette egy másik felelt, egy darabokra tépett, - csak a ruhája tartotta egyben.

- Bizony nem uram. Mert a főtörvény odalenn a reglama.

- Reglama? Mi a fekete csuda az a reglama? Ki merte azt a reglamát Krisztus Urunk törvénye fölé helyheztetni?

Firtatják, fartatják az iródeákkal: mi az a reglama? Ki csinálta? Hogy szól?

Végre hát kinyomozzák, hogy senki se tudja ki csinálta, és hogy a katonákat a reglama muszájitotta fegyvernek fogására. A többit aztán, - márhogy a vitézkedést, - kiki magabuzdultából cselekedte, - hazáért, nemzetért, családért, otthonvalóknak boldog megmaradásáért.

Szent Péter azonban még mindig csóválta a fejét, ráncolgatta a homlokát. Rájok is toppant:

- Mégis tik vagytok az oka a háborunak, - kutya fékom! Ha katona nincs, háboru sincs!

Ugy dörgött rájok, hogy meghőköltek belé.

Csak a darabokra tépett vitéz maradt a helyén. Hatfontos ágyunak rontott neki az lent, hogy elvegye az ellenségtől: az tépte darabokra.

- Mán uram, - szólalt meg könnyes szemmel, - hogy vóna a katona az oka a háborúnak, hiszen a katona szenved benne legtöbbet.

No erre nem lehetett szólni annyit se, hogy bikk-makk. Még a Halál főangyala is bólintott reá.

A csendben csak az iródeák tolla sercegése hallatszott, ahogy írt és maga elé sillabizálta a szavakat:

- ...háboruban... a katona... szenved... legtöbbet.

Szent Péter gondolkodik, vakarja a fejét:

- Ez hát tiszta sor: minden katona martir: minden martirnak mennyben a helye. Ezek közt csakugyan nem található meg a háboru keltője, keverője. Dehát akkor kik közt? Vagy bent vannak már, vagy lent vannak még.

S hivatja a hajdúval a detektiv-lelkeket a kapura:

- Kutassátok meg a Mennyországot: van-e bent valaki gyanús, aki szikráját fujta a háborunak?

A Halál főangyalának is intett:

- Eredj és szólitsd közangyalaidat...

Felelt a főangyal:

- Mind lent vannak azok, Péter bátyám.

- Igaz. Hát akkor eredj magad, Krisztus szent engedelmével: hozz fel minden rendü és rangu emberből egyet, - márhát a nem robotos-félét, - hozd fel őket egykis kurta félórára. Majd meglátom én, hogy nem járunk-e végére: ki a felelőse ennek a nagy világdúlásnak?

A Halál főangyalának csak annyi volt ez a megbízás, hogy lecsapott az égből, mint valami fehér villám. Annyi idő se telt belé: amennyin egy kétlovas kocsiba befogunk, már látszott egy sebesen közelgő nagy kavargó felhő, mint mikor forgószél ragadja magasba az országút porát. S egyszercsak ott a sok mindenféle ember. Áll az itélőszék előtt nagyijedten, - mindenféle szőrű és tollú. Csak épp hát robotos nincs közte, a napi, heti és havi fizetéses népség. De más mindenféle. Még király is.

No meg is volt szeppenve az a király: ijedt alázattal tartotta a félfülén a koronáját.

- Én, Isten látja a lelkemet, - lehelődzött, - oly ártatlan vagyok, akár a római pápa. Igaz, hogy az én nevemmel bocsátódott ki a háboru izenet, dehát kiki tudhatja, hogy minden király reszkető kézzel irja a nevét a hadizenet alá. Kivált a két Napoleon óta. Dehát mit tehetünk, ha a miniszterek... Miniszterek nyomják a király kezébe a tollat.

- Hol az a miniszter? Ide állj!

A miniszter áll és sápadtan vonogatja vállát:

- A háborura minket a diplomaták késztetnek. Azok tudják: melyik ország fazekában, mi fől.

- Diplomata!

A diplomata kissé halványan, de azért mosolyogva dörzsöli a kezét. Dörzsöli, mintha Pilátus lavórjánál állna.

- Már hogy volnánk mink az oka, uram? A diplomata éppúgy nem oka a háborúnak, mint ahogy a levelibéka nem oka az időjárásnak. Mink csak megérezzük a vihart, amely a nép lelkéből kavarodik elő.

- Népek! Gyertek ide népek!

Előinti őket a hajdu az ujjával. Minden nemzetből hozott egyet a Halál főangyala. Csupa kérgeskezű ember. Arcukon a mezők, a legelők nyugalma. Csak elámulnak, hogy a diplomaták rájok kenik a szurkot.

- Mink uram? - mondja az egyik. - Népek élnének egymás mellett békén, világ végeiglen, legfeljebb ha búcsúkor vóna itt-ott egy-egy kis zajgás. Mer anélkül hát hiába...

- Mink uram, - mondja másik, - szántunk-vetünk, békén legeltetjük a nyájainkat. Azt se tudjuk, hogy a falunkon, tanyánkon túl meddig a világ, s mi történik benne. Legfeljebb ha szombat este a bótban, vagy vasárnap a kocsmában hallunk egyet-mást.

- Bótosok, kocsmárosok!

Boltosok, kocsmárosok tenyeröket terjegetik, vállukat vonogatják:

- Mink volnánk okai a háborúnak? Hiszen az ellenség legelsőbben is a boltokat szaggatja fel, meg a hordókat veri csapra. Mink uram azon imádkozunk, hogy békesség legyen mindig és mentül több úr a vevőink között. Mentül több úr antúl több adósság...

- Urak!

Állnak elő urak, grófok, bárók, főispánok, bőrkabátosok, és fecske-kabátosok, mindenféle kisgombú, nagygombú, keztyűskezü népség.

- Mink, uram, - háritkoznak, - a zavartalan életet kedveljük: bő asztalt, és puha ágyat, szinházat, bakkot, lóversenyt, utazásokat. Ki issza a háborunak legkeserübb levét, ha mink nem? Hol garázdálkodik az ellenség, ha nem a kastélyokban? Minden javunknak vége: örűlünk ha személyvonaton menekülhetünk a zavarodás elől.

- Harmadik osztályon, - nyafol közbe egy fehér kamáslis úr, - oda is csak egy generális szivességéből kaphattam fel a feleségemmel.

- Generális! Hát persze, hogy a generálisok! - toppan meg Szent Péter, - azok intésére mozdulnak a hadak.

Három aranygalléros is van ott. Mind a három koros öreg úr.

- Mink keltenénk a háborut? - mondják nyugodtan simogatva szakállal vadított bajuszokat, - örülünk, ha mentül kevesebb köszvénnyel juthatunk penzióba.

- No ezen el nem igazodunk! - dörömböl az asztalon Szent Péter. - Ki van még itt? Ujságirók! Cucilisták! Szláv kontatók! Kucséber-politikusok! Oláh-konkolyosok! Nini: papok is!

S hogy azokon állt meg a szeme, halkabbra fogta a szót, csak épp hogy a bajusza alól morrantott rájok:

- Farkasokat engedtek-e a nyájba! Takarodjatok vissza! Sok most odalent a dolog!

Egynehány görög-szakálasnak ugyancsak utána-fenyegetett.

Faktatta aztán a többit: ujságirókat, cucilistákat, elegy-belegy népkontatókat, szabad-kömüveseket.

Volt ott olyan vallatás, hogy Ráday-korában se különb.

Dehát hiába. Izzadtak, de kimosdóztak. Az ujságirók legfürgébben, a kőmüvesek legverejtékesebben. A vége az, hogy még mindig kérdés a kérdés:

Ki az oka a háborunak?

Szent Péter a homlokára csapott:

- Hát ki is volna más, ha nem az ördög?! Ide minden ördögöt! Majd rájok kanyarítom én a vizes lepedőt!

Lóditja a hajdut Szent Györgyért.

Oda is pendül a szent lovag egyszeribe. Aranysarkantyú a lábán, arany sisak a fejében, fehér köpönyeg a vállán.

- Kapj egy jó karikást szent öcsém: tereld fel ide az ördögöket a Pokolból.

Összecsörrenti Szent György a sarkantyúját és szalutál. És lenyilamodik a karikással, mint a tüzes villám, alá a mélység sötétlő sötétébe.

Nem telik bele annyi idő, amennyin a hajdu a pipájára töm és meggyujtja hátul a kapu-sarokba, már látni is megint, hogyan csillan elő Szent György a Pokol gádorából. Hallani is már, ahogy durrant a karikásával.

- Csak egyet hoz! - hüledezik a szemét sunyoritva a Halál főangyala.

Valóban látni is már, hogy csak egy ördögöt hajt, - mint valami aranyfejű fehér sas valami hitvány görhes hollót.

Felérkeznek.

Odalobbannak.

Hát maga Belzebúb az az egy ördög, a Pokol fejedelme.

- Hát a többi?

- A többi nincs otthon, - feleli a szent lovag ismét szalutálva.

Szent Péter szeme Belzebúbra szuronkodik:

- Hol a többi?!

- Szanaszét, - lihegi Belzebúb, - szanaszét a Földön.

- Tudtam!

Belzebúb még mindig piheg, de azért már elvigyorodva rázza a fejét:

- Azok nem okai a háborunak. Hiszen magatok hirdettétek, hogy a betlehemi karácson óta nincs hatalmunk a Föld kerekén.

- Hát akkor mit mivelnek ott a te gaz alattvalóid?

- Mit mivelnek? Dolgoznak szegények. Segitenek. Tudhatod, hogy háboruban kevés a munkás kéz.

- Mit dolgoznak? Hol dolgoznak?

- Hát... Többnyire gyárakban. Hogy ne szünteljen a munka. Az ipar és kereskedelem...

- Micsoda gyárakban?

Belzebúb mosolyogva ránt a vállán.

- Micsoda gyárakban? Municiógyárakban. Bakancsgyárakban is. Másutt is mindenfelé. Ki ez, ki az. Ki szeszfőző, ki kupec, ki bankár, ki cseh tiszt magyar ezredben. Láthatod, hogy egy sincs, aki oka volna a háborunak, - csak épp hogy mi kivesszük részünket az alkalmi forgalomból.

S hogy ezt mondta: alkalmi forgalomból, a balszemén mosolyogva hunyorított, balszemöldökén emelintett.

Szent Péter az asztalra csapott:

- Akkor hát te vagy az oka!

Belzebúb már akkor kiszuszogta magát. Nyugodtan állt, testi legyezőjét balkarjára öltve, mint lájdinándok szokták a kardot. Gúnyosan mosolygott:

- Tudod, hogy soha nem mozdulok ki a birodalmamból.

- Ne ferdíts! Nem arról van szó, hogy mozdulsz, vagy nem mozdulsz. Arról van szó, hogy te vagy az oka a háborunak, gonosz!

Belzebúb vállát és szemöldökét vonta:

- Én csak a magvát vetettem el. Hogy maradjon valami emlékem a Földön. Azt ki nem irthatjátok.

- Micsoda magvát?

- A háboru okának magvát. S míg az a mag ki nem vész, az enyém az ember.

- Miféle mag? Hol itt a mag? Mi az a mag?

Belzebúb vigyorgott, vállat vont.

- Nézesd meg a zsebeket.

S mivelhogy már Szent György nem volt ott, gúnyos-udvariasan meghajolt, és meglebbentette denevérszárnyait: vissza lebukfencelt s elkisebbült a fekete mélységben. Csak épp hogy egy kis kénszag szaglott még kisideig a helyén.

Szent Péter elámult:

- Mit mondott? Hogy a háború oka... Hát lássuk a zsebeket! Mindenkiét aki csak itt van! Mindenkiét!

Előforgatják hogy kinek mi van a zsebében?

Hát... Tele vannak a zsebek arannyal, vagy aranyra váltható bankóval. Kinek több, kinek kevesebb. Még a földmivesek zsebében is valamelyes...

Csak a katonák zsebe volt üres.


Gárdonyi Géza

 

Krisztus bankója

 

TARTALOM

 

 

 

LAST_UPDATED2
 
A háború egy svindli PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 22. kedd, 18:51
Smedley D. Butler tábornok:

A háború egy svindli (War Is A Racket) - 1935

 

A fordító megjegyzése
Az 1930-as években, a közelgő újabb világháború veszélyét érezve, a tengerentúlon kibontakozott egy olyan mozgalom, ami „America First” (Elsősorban Amerika) néven vált ismertté. Ennek a mozgalomnak az volt a célja, hogy megakadályozza azt, ami húsz évvel korábban történt: Amerika hadba rántását sötét ügyletek által. Az, hogy az amerikai kormányzat, illetve a mögötte álló háttérhatalom csak két háborús év (1939 szeptember – 1941 december) után, csak a Pearl Harbor elleni, még manapság is sok kérdést felvető japán támadás hatására tudta elérni, hogy az USA népe hadba vonuljon, az ennek a mozgalomnak az ellenállásának köszönhető.

Smedley D. Butler tábornok
Ennek a mozgalomnak a volt a tagja Smedley D. Butler nyugalmazott tengerészgyalogos-tábornok, Amerika egyik legtöbb kitüntetéssel elhalmozott veteránja is.
Smedley D. Butler a harmincas években országjáró körúton vett részt, ahol több száz beszédet tartott „A háború egy svindli” (War Is A Racket) címmel, a háborútól való távolmaradás mellett. 1935-ben kiadta ennek a beszédnek egy bővített, könyv formátumú változatát.
„A háború egy svindli” legfontosabb mondanivalója az, hogy bár kiadásától számítva majdnem nyolc évtized telt el, ennek ellenére semmit sem veszített jelentőségéből. Az elmúlt nyolcvan évben generációk születtek és haltak meg, de a háború mint hazafias cselekedet eladása, az abból irdatlan hasznot húzó nagyvállalatok, bankárok és spekulánsok trükkjei, valamint a harcot megvívó átlagemberek szenvedései mit sem változtak.
Semmiképpen nem akarom, hogy ez a könyv kötelező olvasmány legyen, mert akkor senki sem fogja elolvasni. Ajánlott olvasmányként viszont hasznosnak tartom mindenki, különösen az ifjú generáció számára.
Senki ne aggódjon amiatt, hogy mi fog akkor történni, ha egy ismerősének ajánlja ezt a rövid, de lényegre törő könyvet! Ha Ön nem kioktató módon, hanem valóban jó szívvel cselekszik, de ennek ellenére a másik fél megsértődik, és nem áll Önnel többet szóba, akkor azt mondom, hogy az a kapcsolat annyit is ért, és egyáltalán nem kár érte, hogy megszakadt. „You can lead a horse to water, but you can't make it drink”, mondják az angolszászok, ami körülbelül annyit tesz, hogy „Odavezethetsz egy lovat az itatóhoz, de arra nem kényszerítheted, hogy igyon”. Nézni mindenki tud, de arra senki sem kényszeríthető, hogy lásson is.
Aki beszél angolul, annak természetesen az eredeti változatot ajánlom, annyi kiegészítéssel, hogy előtte olvassa el a magyar fordítás bevezetőjében lévő, a könnyebb szövegértést elősegítő magyarázatot. Aki pedig a magyar fordítást akarja elolvasni, megtisztel döntésével.
Jó olvasást, és másokkal való megosztást!
(Hidra)
A képre kattintva letölthető az eredeti, angol nyelvű változat:
Itt pedig a magyar fordítás érhető el:
Magyarázatok a könnyebb szövegértés érdekében
The World War (A Világháború), 1914-18 - Az I. világháború. „A háború egy svindli” c. könyvet 1935-ben adták ki.
”Open door” policy („Nyitott kapuk” politika) - A XIX-XX. század fordulóján született elv, mely szerint Franciaország, Németország, az Egyesült Királyság, Olaszország, Japán, Oroszország, és az Amerikai Egyesült Államok szabadon kereskedhet Kínával, de egyik nagyhatalom sem törhet kizárólagos befolyásra.
entangling alliance - Belegabalyító szövetség. Olyan szövetség, ami magával rántja, háborúba sodorja az országot. Az USA alapító atyái óvtak attól, hogy az amerikaiak szövetségeket kössenek, és így belesodródjanak Európa – és a világ - viszályaiba.
Uncle Sam - Samu nagybácsi; az Egyesült Államok gúnyneve. Az „Uncle Sam” kezdőbetűi megegyeznek a „United States” kezdőbetűivel.
yard - 91 cm, azaz kb. 1 méter.
The Armistice (A Tűzszünet) - Az első világháború harcait lezáró tűzszünet. Ez a nap - november 11. - számos országban ünnepnap.
Andrew „Andy” Jackson - Az USA elnöke 1829-37-ben.
buckboard - A XIX. században, az USA-ban elterjedt, könnyű fogatolt kocsi (lovaskocsi).
Nye-bizottság - A Gerald Nye szenátor vezette bizottság, mely az USA-t a Világháborúba rángató trükköket, valamint a hadi nyerészkedést vizsgálta.
Administration - A[z amerikai] kormány.
State Department - Az USA külügyminisztériuma.
War Department - Az USA hadügyminisztériuma.
Navy Department - Az USA haditengerészeti minisztériuma.
Az infláció mértéke - 1200 dollár 1861-ben kb. egyenlő 28.000 dollárral 2013-ban. 400 dollár 1918-ban kb. egyenlő 6100 dollárral 2013-ban.
Liberty Bond - „Szabadság-kötvény”. A háborús költségek fedezésére kibocsátott amerikai kötvény.
„Liberty Loan” speech - „Szabadság-kölcsön” szónoklat. „Szabadság-kötvény” vásárlására, amerikai hadikölcsön jegyzésére buzdító beszéd.
About face! - Szűk értelemben: Hátra arc!. Tágabb értelemben: 180 fokos fordulat az ember életében.
canned willy - Sózott marhahús-konzerv
The Civil War (A Polgárháború), 1861-65 - Az Amerikai Egyesült Államokban maradt északi államok, valamint a kivált déli államok alkotta Amerikai Konföderált Államok közötti háború
A USS Maine és a spanyol-amerikai háború, 1898 - United States Ship Maine, azaz az Egyesült Államok Maine nevű hadihajója. 1895-ben a függetlenségpárti kubaiak felkeltek a gyarmattartó spanyolok ellen. 1898-ban Havanna kikötőjébe befutott a USS Maine, majd ott, tisztázatlan okból felrobbant. Az amerikai kormány a spanyolokat tette felelőssé, és az USA hadat üzent Spanyolországnak. A háború az USA győzelmével végződött.
Congressional Medal of Honor - Kongresszusi Becsületrend.
draft; conscription (sorozás) - Az angolszász országokban általában nem volt sorozás, azaz a haderő önkéntesekből állt. A könyv írásáig, azaz 1935-ig, az USA-ban csak kétszer volt sorozás: a Polgárháború közepétől annak végéig (1863-65), illetve a Világháborúban való részvétel (1917-18) idején.
A Szövetségesek (The Allies) - Az antant megnevezése az angolszász irodalomban.
125 millió ember - Az USA lakossága 1935-ben.
Nippon (Nippón) - Japán.
Smedley D. Butler tábornok
A háború egy svindli
1935
Tartalom
1. fejezet: A háború egy svindli
2. fejezet: Ki húzza a hasznot?
3. fejezet: Ki állja a számlát?
4. fejezet: Ahogyan ezt a svindlit szét lehet zúzni!
5. fejezet: Pokolba a háborúval!
ELSŐ FEJEZET
A háború egy svindli
A háború egy svindli. Mindig is az volt.
Valószínűleg a legrégibb; könnyen lehet, hogy a legnagyobb hasznot hozó; bizonyos, hogy a legerkölcstelenebb. Az egyetlen olyan svindli, ami nemzetközi léptékű. Az egyetlen svindli, amiben a hasznot dollárban, a veszteséget pedig emberéletben számítják.
Úgy vélem, hogy a svindli legjobb meghatározása az, amikor valami nem az, mint aminek az emberek többsége számára tűnik. Csak egy kis „belső” csoport tudja, hogy miről is van szó. Nagyon kevesek szűk köre javára, nagyon sokak tömegének a terhére bonyolítják le. A háborúból egy kisszámú ember hatalmas vagyonra tesz szer.
A Világháborúban mindössze egy maroknyi ember takarította be a konfliktus hasznát. A Világháború alatt, az Egyesült Államokban legalább 21.000 új milliomos és milliárdos keletkezett. Jövedelemadó-bevallás formájában, ennyien vallották be hatalmas, vérből vett nyereségüket. Azt, hogy vajon hány egyéb hadimilliomos hamisította meg adóbevallását, senki sem tudja.
Ezek a hadimilliomosok közül, vajon hányan vettek a vállukra puskát? Közülük hányan ástak lövészárkot? Közülük hányan tudták, hogy mit jelent éhezni egy patkányoktól hemzsegő tüzérségi óvóhelyen? Közülük hányan töltöttek el éjszakákat kialvatlanul és rémülten, hogy közben tüzérségi gránátok, repeszek és géppuska-lövedékek elől buktak le? Közülük hányan verték vissza az ellenség szuronyrohamát? Közülük hányan sebesültek meg vagy estek el csatában?
A háborúból kifolyólag, a nemzetek további területeket szereznek, ha győzedelmeskednek. Egyszerűen elveszik azokat. Az újonnan megszerzett területeket kevesek egy szűk köre haladéktalanul ki is aknázza – ugyanazok a kevesek, akik a háborúban dollárt facsartak ki a vérből. A számlát pedig a nagyközönség állja.
És mégis, milyen számláról van szó?
A számla borzalmas kimutatással szolgál. Újonnan lerakott sírkövek. Szétszaggatott testek. Darabokra hullott elmék. Összetört szívek és otthonok. Gazdasági instabilitás. Gazdasági válság, és az összes velejáró nyomorúság. Generációkat és generációkat sújtó adóprés.
Évek hosszú során, katonaként, volt egy olyan gyanúm, hogy a háború egy svindli, de ennek teljes tudatára csak akkor ébredtem rá, miután visszavonultam a polgári életbe. Most, hogy látom, amint napjainkban, a nemzetközi háború viharfelhői gyülekeznek, szembe kell velük néznem, és fel kell ellenük szólalnom.
Megint oldalakat választanak. Franciaország és Oroszország tárgyalt, majd megegyezett, hogy egymás mellett fognak állni. Olaszország és Ausztria, sietve, hasonló egyezségre jutott. Lengyelország és Németország vágyakozva tekint egymásra, erre az egyetlen alkalomra elfelejtve a Lengyel-átjáróval (korridor) kapcsolatos vitájukat.
A Sándor jugoszláv király elleni merénylet bonyolította a helyzetet. Két ádáz ellenség, Jugoszlávia és Magyarország, majdnem egymás torkának esett. Olaszország kész volt arra, hogy beszálljon. Franciaország persze figyelte a dolgot. Akárcsak Csehszlovákia. Mindegyikük egy jövőbeli háborúval számol. Nem maguk az emberek - nem azok, akik harcolnak, megfizetnek és meghalnak –, csak azok, akik a háborúkat szítják, és biztonságban, otthon maradnak, hogy hasznot húzzanak.
Napjainkban, világszerte, 40 millió ember áll fegyverben, és eközben államférfiainknak és diplomatáinknak van képük azt mondani, hogy nem formálódik egy újabb háború.
Az ördögöt nem! Talán ezt a 40 millió embert táncosnak képezik ki?
Olaszországban biztos, hogy nem. Mussolini miniszterelnök tudja, hogy őket mire képzik ki. Ő legalább elég őszinte ahhoz, hogy kimondja. Nem is olyan régen, Il Duce az „International Conciliation”-ben [Nemzetközi Békéltetés], a Carnegie Endowment for International Peace kiadványában, azt mondta:
„És mindenek felett a fasizmus - minél többet fontolgatja, minél jobban megfigyeli az emberiség jövőjét és fejlődését, elválasztva az adott pillanat politikai megfontolásaitól - nem hisz az állandó békének sem a lehetőségében, sem a hasznosságában… Egyedül a háború az, ami az emberi energiát, annak legteljesebb mértékében, a felszínre hozza, és ami nemes fénybe öltözteti mindazokat az emberek, akikben van bátorság, hogy ezt felvállalják.”
Kétségtelen, hogy Mussolini pontosan úgy érti ezt, ahogy mondja. Jól kiképzett hadserege, nagy légiflottája, még haditengerészete is, kész a háborúra – nyilvánvaló, hogy azt türelmetlenül várja. Legutóbbi kiállása Magyarország mellett, ez utóbbinak a Jugoszláviával folytatott vitája során, ezt mutatta. Csapatainak sietős mozgósítása az osztrák határ mentén, a Dollfuss elleni merénylet után, szintén ezt mutatta. Vannak még mások is Európában, akiknek a kardcsörgetése előrejelzi az előbb vagy utóbb bekövetkező háborút.
Herr Hitler - Németország újrafelfegyverzésével, valamint újabb és újabb fegyverekre irányuló, állandó követeléseivel - ugyanakkora, ha nem nagyobb fenyegetés a békére nézve. Franciaország nem olyan régen emelte fel ifjúsága kötelező katonai szolgálati idejét egy évről tizennyolc hónapra.
Így van - a nemzetek mindenfelé fegyverben állnak. Európa veszett kutyái elszabadultak. A Távol-Keleten a helyezkedés ügyesebben zajlik. Még 1904-ben, amikor Oroszország és Japán harcolt, az út szélére hajítottuk öreg barátunkat, az oroszokat, és Japánt támogattuk. Akkoriban a nagyon bőkezű nemzetközi bankáraink Japánt pénzelték. Mostanság az az irányvonal, hogy elmérgesedjen a viszonyunk a japánokkal. Mit is jelent a Kínára vonatkozó „nyílt kapuk” politika számunkra? A Kínával való kereskedelmünk körülbelül évi 90 millió dollár. Vagy a Fülöp-szigetek esetében? Körülbelül 600 millió dollárt költöttünk a Fülöp-szigeteken az elmúlt harmincöt évben, és nekünk (a bankárainknak, a nagyiparosainknak és a spekulánsainknak) kevesebb, mint 200 millió dollárnyi magánbefektetésünk van ott.
Majd pedig azért, hogy a Kínával folytatott, körülbelül 90 millió dolláros kereskedelmet megmentsük, vagy hogy ezeket a kevesebb, mint 200 millió dolláros, Fülöp-szigeteken lévő magánbefektetéseket megóvjuk, felborzolnák a kedélyünket azért, hogy gyűlöljük Japánt, és hogy háborúba menjünk ellene – egy olyan háborúba, ami akár több tízmilliárd dollárba, amerikaiak százezreinek életébe, valamint további, több százezernyi testileg megnyomorított és szellemileg zavarodott emberbe kerülne.
Természetesen ezekért a veszteségekért cserébe, azokat ellensúlyozó haszon keletkezne – hatalmas vagyonok jönnének létre. Dollármilliókat és –milliárdokat halmoznának fel. A kevesek egy szűk köre. A lőszergyárosok. A bankárok. A hajóépítők. Az iparosok. A konzervgyárosok. A spekulánsok. Nekik futna a szekér.
Igen, ők készülnek egy újabb háborúra. Miért is ne tennék? A háború nagy megtérüléssel jár.
De milyen haszonnal jár azoknak az embereknek, akik elesnek? Milyen haszonnal jár az anyjuknak és a húgaiknak, a feleségeiknek és a kedveseiknek? Milyen haszonnal jár a gyermekeiknek?
Milyen haszonnal jár bárkinek is, kivéve a kevesek azon szűk körét, akiknek a háború hatalmas hasznot jelent?
És milyen haszonnal jár a nemzetnek?
Vegyük a saját esetünket! 1898-ig egy rögnyi területet sem birtokoltunk az észak-amerikai szárazföldön kívül. Abban az időben nemzeti adósságunk egy kicsit volt csak több, mint 1 milliárd dollár. Azután „nemzetközi beállítottságúvá” váltunk. Elfelejtettük, vagy félretoltuk országunk atyjának tanácsát. Elfeledtük George Washington figyelmeztetését a mások viszályaiba „belegabalyító szövetségekről”. Háborúba vonultunk. Külső területeket szereztünk. A Világháború időszakának végén, a nemzetközi ügyekbe való beavatkozás közvetlen eredményeként, nemzeti adósságunk 25 milliárd dollár fölé ugrott. A huszonöt éves időszak alatt, a teljes pozitív kereskedelmi mérlegünk körülbelül 24 milliárd dollár volt. Tehát, pusztán könyvelési szempontból nézve, évről évre, kis mértékben, negatívan zártunk; a fenti külkereskedelmet pedig - háborúk nélkül - akár le is bonyolíthattuk volna.
Sokkal olcsóbb – hogy azt már ne is mondjam, biztonságosabb – lett volna az átlagos, a számlát álló amerikai számára távol maradni a külföldi ügyekbe való belegabalyodástól. Ez a svindli - akárcsak a szeszcsempészet és más, alvilági svindli – kevesek egy szűk körének búsás hasznot hajt, de a működtetési költség mindig áthárul az emberekre – azokra, akiknek nincs belőle hasznuk.
MÁSODIK FEJEZET
Ki húzza a hasznot?
A Világháború, vagy inkább a mi rövid részvételünk benne, az Egyesült Államoknak mintegy 52 milliárd dollárjába került. Számítsák ki - ez minden egyes amerikai férfira, nőre, és gyerekre vonatkoztatva 400 dollár. És az adósságot még nem törlesztettük. Mi még mindig fizetjük, gyermekeink is fizetni fogják, és gyermekeink gyermekei valószínűleg szintén fizetni fogják annak a háborúnak a költségét.
Az Egyesült Államokban egy vállalat természetes haszna hat, nyolc, tíz, és néha tizenkét százalék. Azonban a haszon háború idején – ó igen, az más tészta! – húsz, hatvan, száz, háromszáz, vagy akár ezernyolcszáz százalék – a határ a csillagos ég. Minden, ami a csövön kifér. Uncle Samnél van a pénz. Szerezzük meg!
Természetesen ezt háború idején nem ilyen nyers formában adják elő. Körbebugyolálják hazafiasságról, hazaszeretetről szóló beszédekkel, meg azzal, hogy „mindenkinek oda kell tennie magát”, miközben a haszon megugrik, az égbe szökell és elszabadul – és miközben azt biztonságosan bezsebelik. Nézzünk erre néhány példát!
Vegyük barátainkat, du Ponts-ékat, a lőporgyártókat – nem arról tett vallomást az egyikük nemrég a Szenátus bizottsága előtt, hogy az ő lőporuk nyerte meg a háborút? Vagy hogy az mentette meg a világot a demokrácia számára? Vagy valami ilyesmi? Hogyan ment a soruk a háború alatt? Hazafias nagyvállalat voltak. Nos, a du Ponts átlagos jövedelme az 1910-1914-es időszakban évi 6 millió dollár volt. Nem volt sok, de a du Ponts megélt belőle. Most pedig nézzük meg az átlagos évi hasznukat a háborús évek alatt, 1914 és 1918 között. 58 millió dollárnyi éves hasznot találunk! Közel tízszerese a normál időszaknak, és a normál időszak haszna is igen szép volt. Több mint 950 százalékos haszonnövekedés.
Vegyük a helyes kis acélvállalataink egyikét, ami hazafias módon félretette a vasúti sínek, gerendák és hidak előállítását, hogy hadianyagot gyártson. Nos, 1910 és 1914 között, az éves jövedelmük átlagosan 6 millió dollár volt. Azután jött a háború. És hűséges állampolgárként, a Bethlehem Steel hirtelenjében lőszergyártásba fogott. Magától ugrott meg a hasznuk, vagy inkább azért, mert Uncle Sammel kezdtek üzletelni? Nos, 1914 és 1918 között, az átlagos jövedelmük évi 49 millió dollár volt!
Vagy vegyük a United States Steelt! A háború megelőzően, egy ötéves periódus alatt, a természetes jövedelmük évente 105 millió dollár volt. Nem rossz. Azután jött a háború, haszon pedig megnőtt. Az 1914-1918-as időszakban, az átlagos éves haszon 240 millió dollár volt. Nem rossz.
Íme, Ön előtt van néhány, acéllal és lőporral kapcsolatos jövedelem! Nézzünk most valami mást! Esetleg jöhet egy kis réz? Az mindig fut a háborús időkben.
Itt van például az Anaconda. A háború előtti, 1910-1914-es időszakban, az átlagos éves jövedelme 10 millió dollár volt. A háborús években, 1914 és 1918 között, a haszna felugrott évi 34 millió dollárra.
Vagy itt van a Utah Copper. Az 1910-1914-es időszakban, az átlagos éves jövedelme 5 millió dollár volt. Ez a háborús időszakban felugrott átlagosan évi 21 millió dollárra.
Vegyük ezt az ötöt, három kisebb céggel együtt. A háború előtti, 1910-1914-es időszakban, az összesített éves átlagos hasznuk 137.480.000 dollár volt. Azután jött a háború. Ennek a csoportnak az átlagos éves haszna felszökött 408.300.000 dollárra.
Egy csekélyke haszonnövekedés, mintegy 200 százalékban.
Kifizetődő a háború? Nekik az volt. De nem ők az egyedül ilyenek. Vannak még mások is. Vegyük például a bőrt!
A háború előtti hároméves időszakban, a Central Leather Company teljes haszna 3,5 millió dollár volt. Ez évente körülbelül 1,167 millió dollár volt. Nos, 1916-ban, a Central Leather 15 millió dolláros hasznot hozott, csekély 1100 százalékos növekedéssel. Hát ez az. A General Chemical Company a háború előtti három évben, átlagosan évi 800 ezer dollár hasznot hozott. Jött a háború, és a haszon felugrott 12 millió dollárra, ami 1400 százalékos ugrás.
Az International Nickel Company esetében – és háborút nem lehet nikkel nélkül vívni – az átlagos, mindössze évi 4 millió dolláros haszon, évi 73 millió dolláros haszonra nőtt. Nem rossz? Több mint 1700 százalékos növekedés.
Az American Sugar Refining Company a háború előtti három évben, évi átlag 2 millió dollárt hozott. 1916-ban 6 millió dollár hasznot jegyeztek fel.
Nézzék meg a Szenátus 259. számú dokumentumát! A hatvanötödik Kongresszus jelentését a nagyvállalati jövedelmekről és a kormányzati bevételekről. Amiben 122 konzervgyárnak, 153 gyapotfeldolgozónak, 299 ruhagyártónak, 49 acélműnek, valamint 340 széntermelőnek, a háború alatti hasznáról van szó. A 25 százaléknál kisebb haszon kivételes volt. Például a széntermelő cégek 100 és 7856 közötti százalékokat kerestek a törzstőkéjükön a háború alatt. A chicagói konzervgyárak jövedelmüket megduplázták és megtriplázták.
És ne felejtsük el a bankárokat, akik pénzelték a nagy háborút. Ha volt valaki, aki lefölözte a hasznot, akkor azok a bankárok voltak. Mivel inkább társulási, mintsem részvénytársasági szervezetek, így nincsenek részvényeseik, akiknek beszámolóval tartoznak. És a hasznuk ugyanannyira titkos volt, mint amennyire hatalmas. Hogy a bankárok hogyan tettek szert milliókra és milliárdokra, nem tudom, mert ezek a kis titkok sohasem kerültek napvilágra – még a Szenátus vizsgálóbizottsága előtt sem.
Íme, ahogyan egyéb hazafias nagyiparosok és spekulánsok egyengették az útjukat a hadihaszon felé!
Vegyük a lábbeligyártókat! Ők szeretik a háborút. Természetellenes nagyságú haszonnal járó üzletet eredményez. Hatalmas hasznot tettek el külföldön, a szövetségeseink felé irányuló eladásokon. Talán - akárcsak a lőszer- és a fegyvergyártók - az ellenségnek is adtak el. A pénz, az pénz, akár Németországból, akár Franciaországból jön. De Uncle Sammel is jól jártak. Például eladtak Uncle Samnek 35 millió pár szegecselt katonai lábbelit. Katonából 4 millió volt. Ez nyolc, vagy még több pár katonánként. A háború alatt, az én ezredemben, minden katonának csak egy pár lábbelije volt. Azok a lábbelik közül valószínűleg néhány még mindig rendszerben van. Jó lábbelik voltak. De amikor a háború véget ért, Uncle Sam nyakán maradt 25 millió pár. Amiket már előre megvettek - és kifizettek. A hasznot elkönyvelték és bezsebelték.
Még mindig sok bőr volt raktáron. Így a bőriparosok eladtak Uncle Samnek több százezernyi McClellan-nyerget, a lovasság számára. Azonban a tengerentúlon semmiféle amerikai lovasság nem fordult meg! Mindazonáltal valakinek meg kellett szabadulnia ezektől a bőröktől. Valakinek hasznot kellett belőle húznia - így tettünk szert rengeteg McClellan-nyeregre. És azok valószínűleg még mindig megvannak.
Ugyancsak valakinek rengeteg moszkitóhálója volt. Eladtak Uncle Samnek 20 millió moszkitóhálót, tengerentúli katonai használatra. Feltételezem, hogy azt várták el a fiúktól, hogy magukra terítsék azt, ahogyan a sáros lövészárkokban megpróbáltak elaludni – miközben egyik kezükkel a tetveket vakarták a hátukon, a másikkal pedig elzavarták a futkosó patkányokat. Nos, a moszkitóhálókból egyetlen egy sem jutott el Franciaországba!
Mindenesetre ezek a figyelmes gyártók biztosak akartak lenni, hogy egyetlenegy katona se maradjon moszkitóháló nélkül, úgyhogy további 40 millió yardnyi moszkitóhálót adtak el Uncle Samnek.
Azokban a napokban a moszkitóháló igen szép hasznot hozott, még akkor is, ha Franciaországban nem voltak moszkitók. Feltételezem, hogy ha a háború még egy kicsit tovább tartott volna, a vállalkozó szellemű moszkitóháló-gyártók néhány moszkitószállítmányt is eladtak volna Uncle Samnek, hogy azokat Franciaországban terítsék, hogy több moszkitóhálóra legyen rendelés.
A repülőgép- és a repülőgépmotor-gyártók úgy érezték, hogy ebből a háborúból nekik is ki kell venniük a jogos hasznukat. Miért is ne? Mindenki más kivette a sajátját. Így költött Uncle Sam 1 milliárd dollárt – ha Önök elég sokáig élnek, utánaszámolhatnak - olyan repülőgép-motorok legyártására, melyek soha nem hagyták el a talajt! Abból az egy milliárd dollár értékben megrendelt repülőből és repülőgépmotorból, egyetlenegy sem jutott el a franciaországi harcmezőre. Ahogy másutt, a gyártók itt is eltették a maguk csekély 30, 100, vagy talán 300 százalékos hasznukat.
A katonák trikójának legyártása 14 centbe került, Uncle Sam pedig 30-40 centet adott értük – szép kis haszon a trikógyártó számára. A harisnyagyártók, az egyenruhagyártók, a sapkagyártók, és az acélsisakgyártók – mindegyikük eltette a magáét.
Amikor a háború véget ért, miért roskadozott mintegy 400 000 készletnyi felszerelés – hátizsákok és minden, ami beléjük való – az ezen az oldalon [az USA-ban] lévő raktárakban? Mostanság ezeket a felszerelési tárgyakat leselejtezik, mert a szabályozás változása miatt, más a hátizsákok tartalma. A gyártók azonban már begyűjtötték a belőlük származó hadihasznot – és legközelebb, újra be fogják gyűjteni.
A háború alatt sok ragyogó ötlet merült fel haszon húzására.
Egy sokoldalú hazafi tizenkét tucatnyi, 48 hüvelykes csavarkulcsot adott el Uncle Samnek. Ó, de nagyon szép csavarkulcsok voltak! Az egyetlen baj az volt, hogy addig mindössze egy olyan méretű anyacsavart gyártottak, ami elég nagy volt ezekhez a csavarkulcsokhoz. Az pedig az volt, ami a Niagara Falls-ban lévő turbinákat tartotta. Nos, miután Uncle Sam megvásárolta ezeket a csavarkulcsokat, a gyártó pedig bezsebelte a hasznot, a csavarkulcsokat tehervagonra rakták, és az Egyesült Államokban ide-oda utaztatták, hogy kitalálják, hogy mire is használhatják azokat. Amikor a tűzszünetet aláírták, az valóban nagy csapás volt a csavarkulcsgyártó számára. Éppen azon volt, hogy néhány anyacsavart legyártson, melyek beleillettek volna a csavarkulcsokba. Azután úgy tervezte, hogy azokat is eladja Uncle Samnek.
Valaki másnak az a ragyogó ötlete támadt, hogy az ezredesek ne automobilon, de még csak ne is lóháton közlekedjenek. Valaki valószínűleg látott egy képet Andy Jacksonről, amint könnyű fogatolt kocsin [buckboard] közlekedik. Nos, mintegy 6 ezer könnyű fogatolt kocsit adtak el Uncle Samnek azért, hogy az ezredesek használják. Egyetlenegyet sem használtak közülük. A könnyű fogatolt kocsik gyártója azonban eltette a hadihasznot.
A hajóépítők is úgy érezték, hogy nekik is be kellene szállniuk ebbe a dologba. Sok hajót építettek, melyek nagy hasznot hoztak. Több mint 3 milliárd dollárt. Némelyik hajó rendben volt. Azonban 635 millió dollár értékű hajó fából készült, és még csak nem is úszott! Az eresztékek megnyíltak - a hajók elsüllyedtek. Azonban már kifizettük azokat. És valaki bezsebelte a hasznot.
A statisztikusok, közgazdászok és kutatók úgy becsülik, hogy a háború Uncle Samnek 52 milliárd dollárba került. Ebből az összegből 39 milliárd dollárt valóban magára a háborúra költöttek el. Ez a ráfordítás 16 milliárd dollár hasznot fialt. Ez az, ahogyan az a 21 000 milliárdos és milliomos keletkezett. Ez a 16 milliárd dollár haszon nem megvetendő összeg. Egészen szép kis summa. És ez mindössze nagyon kevesek szűk köréhez vándorolt.
A lőszeripart, és annak a háborús időkre eső hasznát szondázó, szenátusi Nye-bizottság - szenzációs feltárásai ellenére - még éppen hogy csak a jéghegy csúcsát érintette.
Azonban még így is, gyakorolt némi hatást. A State Department „bizonyos ideje” tanulmányozza azokat a módszereket, hogy hogyan maradjunk távol a háborúktól. A War Department hirtelen arra a döntésre jutott, hogy csodálatos terve van, amit szárba kellene szökkenteni. A kormány létrehoz egy bizottságot – mely bizottságban a War és a Navy Department, ügyes módon, egy Wall Street-i spekuláns elnöksége alatt lenne képviselve -, hogy a háborús időkben keletkező hasznot korlátozza. Hogy milyen mértékben, arra nem tettek ajánlást. Hmmm. Lehetséges, hogy azoknak a személyeknek a 300, 600 és 1600 százalékos haszna, akik a vért pénzzé alakították a Világháborúban, egy némileg kisebb összegre lesz korlátozva.
Mindazonáltal úgy tűnik, hogy a terv nem tartalmaz olyan felhívást, hogy a veszteségeket bármilyen módon korlátozzák – azaz, hogy azoknak a veszteségét korlátozzák, akik a háborúban harcolnak. Amennyire megbizonyosodhattam róla, nincs olyan tervezet, hogy egy katona legfeljebb csak egy szemet, vagy egy kart veszíthet, vagy hogy csak egy, két, vagy három sebet kaphat. Vagy hogy az élet elvesztését korlátoznák.
Úgy tűnik, nincs semmi ebben a tervezetben, ami azt mondja, hogy az ezred létszámának 12 százalékánál többen nem sebesülhetnek meg a csatában, vagy hogy a hadosztály létszámának 7 százalékánál többen nem eshetnek el.
Természetesen a bizottság ilyen jelentéktelen ügyekkel nem ér rá vesződni.
HARMADIK FEJEZET
Ki állja a számlát?
Kinek köszönhető a haszon – ez a helyes kis 20, 100, 300, 1500 és 1800 százalékos haszon? Mindannyian fizetjük - adó formájában. Hasznot hajtottunk a bankároknak, amikor 100 dollárért megvettük a Szabadság-kötvényeket, majd azokat 84 vagy 86 dollárért viszonteladtuk a bankároknak. Ezek a bankárok 100 dollár felett kasszíroztak. Ez egyszerű manipuláció volt. A bankárok uralják a kötvénypiacokat. Könnyű volt nekik lenyomni ezeknek a kötvényeknek az árát. Ezután mi mindannyian – mi, emberek – megrémültünk, és eladtuk a kötvényeket 84 vagy 86 dollárért. A bankárok megvásárolták ezeket. Ezután ugyanezek a bankárok fellendülést gerjesztettek, és a kormányzati kötvények névértékre, sőt, névérték fölé emelkedtek. Ezután a bankárok besöpörték a hasznot.
De a katona az, aki a számla legnagyobb részét állja.
Ha ezt nem hiszik, látogassák meg a külföldi harcmezőkön lévő amerikai temetőket! Vagy látogassák meg az Egyesült Államokban lévő veterán-kórházak bármelyikét! Országjárásom során - melynek közepében vagyok akkor, amikor ezeket a sorokat papírra vetem - tizennyolc kormányzati veteránkórházat látogattam meg. Ezekben összesen körülbelül 50 000 emberi roncs van – emberek, akik a nemzet színe-java voltak tizennyolc évvel ezelőtt. A Milwaukee-ban lévő kormányzati kórház – mely kórházban 3800 élőhalott van – nagyon rátermett főorvosa elmondta nekem, hogy a veteránok között a halálozási arány háromszor akkora, mint azok között, akik itthon maradtak.
Normális életszemléletű fiúkat elvittek a földekről, az irodákból, a gyárakból és a tantermekből, és csatasorba állították őket. Újjágyúrtak őket, átalakították őket, „hátra arc!”-ot csináltattak velük, hogy az ölést a napirend részének tekintsék. Vállt vállnak vetve, egymás mellé állították őket, és tömegpszichológián keresztül, gyökeresen megváltoztatták őket. Néhány évig használtuk, és arra képeztük őket, hogy egyáltalán semmit se gondoljanak az ölésről, vagy arról, hogy őket ölik meg.
Azután hirtelen leszereltük őket, és azt mondtuk nekik, hogy csináljanak újra „hátra arc!”-ot. Ezúttal a visszailleszkedést saját maguktól kellett megtenniük, tömegpszichológia nélkül, tisztek segítsége és tanácsa nélkül, össznemzeti propaganda nélkül. Többé nem volt rájuk szükségünk. Így azután szélnek eresztettük őket mindenféle „háromperces” beszéd vagy „Szabadság-hadikölcsön” beszéd vagy parádé nélkül. Egy idő után, ezek a remek fiatal fiúk közül sokan, túl sokan szellemi ronccsá váltak, mert egyedül voltak képesek végrehajtani azt a végső „hátra arc!”-ot.
Az indianai Marionban lévő kormányzati kórházban, ezek a fiúk közül ezernyolcszázan cellákban vannak! Közülük ötszázan egy olyan barakkban, ahol körös-körül acélrudak és drót van az épületen és a tornácon kívül. Ők már mentálisan szétroncsolódtak. Ezek a fiúk még emberi lényeknek sem néznek ki. Ó, és a tekintetük! Fizikailag jó állapotban vannak; mentálisan már elvesztek.
Ilyen esetek ezrével és ezrével vannak, és mindig több és több ilyen eset kerül elő. A háború félelmetes, túlfűtött izgalma, majd annak hirtelen végeszakadása – a fiatal fiúk ezt nem tudták feldolgozni.
Ez is a számla egy része. A halottakkal már nincs mit tenni – ők már megfizették a hadihaszon rájuk eső részét. A szellemileg és testileg sérültekkel már nincs mit tenni – ők most fizetik meg a hadihaszon rájuk eső részét. De a többiek is fizettek – akkor, amikor összetört a szívük, midőn elszakadtak az otthon melegétől és a családjuktól, hogy felöltsék Uncle Sam egyenruháját – azt az egyenruhát, amin haszon keletkezett. Egy újabb részt fizettek meg a kiképzőtáborokban, ahol parancsok szerint éltek, ahol kiképezték őket, miközben mások átvették otthoni munkahelyüket, valamint a hátrahagyott közösségben betöltött szerepüket. Megfizettek érte a lövészárkokban, ahonnan lőttek, és ahol meglőtték őket; ahol időnként napokig éhesek voltak; ahol sárban, hidegben és esőben aludtak – a haldoklók nyögése és sikolya által adott borzalmas altatódal mellett.
De ne feledjék: a katona a dollárokból és centekből álló számlát is megfizette.
A spanyol-amerikai háborúig, azt is beleértve, jutalomdíj-rendszerünk volt, és a katonák és tengerészek pénzért harcoltak. A Polgárháború alatt bónuszokat fizettek, sok esetben még a katonai szolgálat elvállalása előtt. A kormányzat vagy a tagállamok, akár 1200 dollárt is fizettek annak, aki beáll. A spanyol-amerikai háborúban jutalomdíjat adtak. Amikor egy hajót zsákmányoltunk, a katonák mindannyian megkapták a részüket – legalább is, meg kellett, hogy kapják. Azután ráébredtünk, hogy csökkenteni tudjuk a háború költségeit, ha elvesszük az összes jutalomdíjat, azt megtartjuk, azonban a katonát ettől függetlenül besorozzuk. Így a katonák nem tudtak alkudozni a munkavégzésükkel kapcsolatban. Mindenki más alkudozhatott a munkavégzéséről, de a katona nem.
Napóleon egykoron azt mondta, hogy
„Minden embert elámítanak a kitüntetések… egész egyszerűen éheznek rájuk”.
Tehát a napóleoni rendszer kialakításával – az érmemódszerrel – a kormányzat ráébredt, hogy kevesebb pénzért is tud katonákat szerezni, mert a fiúk szeretik, ha kitüntetik őket. A Polgárháborúig nem voltak érmék. Akkor került sor a Kongresszusi Becsületrend kiosztására. Ez könnyebbé tette a haderő feltöltését. A Polgárháború után, a spanyol-amerikai háborúig, új érmét nem bocsátottak ki.
A Világháborúban propagandát alkalmaztunk, hogy a fiúk elfogadják a sorozást. Elértük náluk, hogy szégyenkezzenek, ha nem lépnek be a hadseregbe.
Annyira erkölcstelen volt ez a háborús propaganda, hogy még Istent is belevették. Kevés kivételtől eltekintve, egyházi személyeink bekapcsolódtak az „Ölj! Ölj! Ölj!” ordítozásba. Öld meg a németeket! Isten a mi oldalunkon van… az az Ő akarata, hogy a németeket meg kell ölni.
És Németországban, a jó lelkipásztorok felhívást intéztek a németekhez, hogy öljék meg a szövetségeseket… hogy ugyanannak az Istennek a kedvébe járjanak. Ez az általános propaganda része volt, melyet úgy építettek fel, hogy az emberek tudatosan fogadják el a háborút és az ölést.
Gyönyörű eszményképeket festettek azok a fiúk elé, akiket elküldtek meghalni. Ez volt az „a háború, ami véget vet minden háborúnak”. Ez volt az „a háború, ami biztonságossá teszi a világot a demokrácia számára”. Senki sem említette meg nekik, amint elmasíroztak, hogy az elmenetelük és a haláluk hatalmas hadihasznot fog jelenteni. Senki sem mondta ezeknek az amerikai katonáknak, hogy lehet, hogy olyan lövedékek terítik majd le őket, amiket itthoni felebarátjuk gyártott. Senki sem mondta nekik, hogy azt a hajót, melyen átkelnek, lehet, hogy olyan tengeralattjárók torpedózzák meg, melyeket az Egyesült Államokban bejegyzett szabadalmak alapján építettek. Csak azt mondták nekik, hogy ez egy „dicsőséges kaland” lesz.
Tehát miután a hazafiságot lenyomtuk a torkukon, elhatározás született, hogy segítségadásra kötelezzük őket olyan módon, hogy fizessenek is a háborúért. Úgyhogy nagy fizetséget, havi 30 dollárt adtunk nekik.
Mindaz, amit ezért a bőkezű summáért tenniük kellet, az volt, hogy hagyják hátra szeretteiket, mondjanak le a munkahelyükről, feküdjenek sáros lövészárkokban, egyenek sózott marhahús-konzervet (már amikor hozzájutnak), valamint hogy öljenek, és öljenek, és öljenek… és megölessenek.
Várjunk csak!
A havi fizetség felét – ami csak egy kicsit több, mint amit egy hajógyár szegecselője, vagy egy lőszergyár munkása biztonságban, otthon, egyetlen nap alatt megkeres – azonnal levonták, hogy abból támogassa az eltartottjait azért, hogy ne legyenek tehertétel a közösség számára. Azután a katonával megfizettettük azt, ami baleset-biztosításként jelentkezik – egy olyan valamit, amit egy felvilágosult államban a munkaadó fizet -, és ami havi 6 dollárjába került. A katonának kevesebb, mint 9 dollárja maradt egy hónapra.
Ezután pedig, az összes arcátlanság megkoronázásaképpen, gyakorlatilag kicsikartuk tőle, hogy fizessen a saját lőszeréért, ruházatáért, és élelmiszeréért azáltal, hogy Szabadság-kötvényeket vetettünk vele. A fizetésnapon a legtöbb katona semmilyen pénzt nem kapott.
A Szabadság-kötvényeket 100 dollárért vetettük meg a katonákkal, majd - amikor hazatértek a háborúból, és nem tudtak munkát találni – 84 és 86 dollárért vásároltuk őket vissza. És a katonák körülbelül 2 milliárd dollár értékben vettek ilyen kötvényeket!
Igen, a katona állja a számla nagyobbik részét. A családja is fizet. Ugyanazon a szívtépő módon fizetnek, mint a katona. Amikor ő szenved, ők is szenvednek. Éjszakánként, amikor ő a lövészárokban feküdt és nézte, ahogyan repeszek robbannak körülötte, ők otthon feküdtek az ágyukban, és álmatlanul hánykolódtak – az apja, az anyja, a felesége, a húgai, az öccsei, a fiai, és a lányai.
Amikor egy szemmel, vagy egy lábbal kevesebbel, vagy széthullott elmével tért haza, ők is szenvedtek – ugyanúgy, sőt néha még jobban, mint ő maga. Igen, ők is megfizették azt a hasznot, amit a lőszergyárosok, a bankárok, a hajóépítők, az iparosok, és a spekulánsok húztak. Ők is vettek Szabadság-kötvényeket, és hozzájárultak a bankárok azon hasznához, ami a tűszünet után, a manipulált Szabadság-kötvény--árfolyamok hókuszpókuszában keletkezett.
Még manapság is, a sebesült, illetve a széthullott elméjű emberek családjai, valamint azok, akik sohasem voltak képesek visszailleszkedni, még mindig szenvednek, és még mindig fizetnek.
NEGYEDIK FEJEZET
Ahogyan ezt a svindlit szét lehet zúzni!
Ez a helyzet - ez egy svindli.
Kevesek egy szűk köre hasznot húz – és a sokak tömege fizet. Mégis van egy módszer arra, hogy megállítsuk. Ennek leszerelési konferenciákkal nem lehet véget vetni. Ezt Genfben tartott béketárgyalásokkal nem lehet kiküszöbölni. Jó szándékú, de hasztalan csoportok, határozatok hozatalával, nem tudják eltörölni. Csak úgy lehet hatásosan szétzúzni, ha a háborúból eltávolítjuk a hasznot.
Az egyetlen út ennek a svindlinek szétzúzására a tőke, az ipar, és a munkaerő besorozása, mielőtt még a nemzet férfiembereit besoroznák. Egy hónappal azelőtt, hogy a kormányzat besorozhatná a nemzet fiatal férfiait - be kell soroznia a tőkét, az ipart, és a munkaerőt. Fegyvergyáraink, lőszer-gyáraink, hajógyáraink és a repülőgép-gyáraink, valamint minden egyéb gyáraink - melyek háborús időben hasznot hajtanak – tisztviselői, igazgatói, és nagyhatalmú vezetői, akárcsak a bankárok és a spekulánsok, hadd kerüljenek sorozásra – kapjanak havi 30 dollárt, ugyanazt a fizetséget, amit a lövészárokban lévő legények kapnak.
Az ezekben az ipari létesítményekben lévő munkások – az összes munkás, az összes elnök, az összes vezető, az összes igazgató, az összes menedzser, az összes bankár -, és igen, az összes tábornok, az összes tengernagy, az összes tiszt, az összes politikus, és az összes kormányzati tisztviselő hadd kapják meg ugyanezt a fizetséget – hadd legyen a nemzet mindegyik tagjának havi összfizetsége úgy korlátozva, hogy az nem haladhatja meg azt, amit lövészárokban lévő katona részére fizetnek!
Ezekkel a bárókkal, mágnásokkal, nagyvállalkozókkal, és az összes ipari munkással, valamint az összes szenátorral, kormányzóval és főtisztviselővel fizettessék ki a havi 30 dolláros fizetsége felét a család részére, fizettessenek velük háborús kockázatbiztosítást, és vásároltassanak velük Szabadság-kötvényeket!
Miért is ne kellene, hogy így tegyenek?
Ők semmilyen kockázatot nem vállalnak, hogy elesnek, vagy hogy a testüket szétszabdalják, vagy hogy az elméjük megbomlik. Nem alszanak sáros lövészárkokban. Nem éheznek. A katonák viszont igen!
Adjanak a tőkének, az iparnak, és a munkaerőnek harminc napot, hogy átgondolják a dolgot, és meg fogják látni, hogy mire az a harminc nap véget ér, nem lesz háború! Ez zúzza szét a háborús svindlit – ez, és semmi más.
Talán egy kicsit túl optimista vagyok. A tőkének még mindig van némi beleszólása a dolgokba. Tehát a tőke nem fogja megengedni, hogy a hasznot eltávolítsuk a háborúból, egészen addig, amíg az emberek – akik viselik a háború szenvedéseit, és még meg is fizetik az árát – rá nem ébrednek, hogy azoknak, akiket szavazatukkal hivatalba emelnek, az emberek, nem pedig a haszonhajhászók érdekeit kell nézniük.
Egy másik szükséges lépés ebben, a háborús svindli összezúzásával kapcsolatos küzdelemben, zártkörű népszavazás tartása annak meghatározására, hogy hadat kell-e üzenni. Egy nem minden választóra, hanem csupán azokra a választókra kiterjedő népszavazásról van szó, akiket behívnának, hogy vívják meg a harcot, hogy essenek el a harcban. Nem lenne sok értelme egy lőszergyár 76 éves elnökét, vagy egy nemzetközi bankárcég lúdtalpas vezetőjét, vagy egy egyenruha-gyár kancsal menedzserét – akik közül mindegyik irdatlan hasznot lát a háborúban – szavaztatni, hogy vajon a nemzetnek háborúba kellene-e vonulnia, vagy sem. Őket sohasem hívnák be, hogy emeljenek puskát a vállukra, hogy aludjanak lövészárokban, hogy álljanak ellenséges tűz alatt. Csak azok, akiket behívnának, hogy országukért kockáztassák az életüket, csak nekik lenne kiváltságuk szavazni arról, hogy eldöntsék, hogy a nemzet háborúba vonuljon-e.
Bőséges precedens van arra, hogy a szavazást azokra korlátozzák, akiket az érint. Államaink közül sokban van korlátozás arra nézve, hogy kinek engedélyezett a szavazás. A legtöbb államban szükséges, hogy valaki tudjon írni és olvasni, mielőtt szavazhat. Némelyik államban a szavazónak ingatlannal kell rendelkeznie. Egyszerű dolog lenne minden évben, a katonai életkort betöltő férfiak regisztrálása saját közösségükben, amint az a Világháború alatt, a sorozás során történt, valamint egészségügyi vizsgálatuk elvégzése. Azok, akik átmennek a szűrön, és ezért behívót kaphatnak háború esetén, hogy fogjanak fegyvert, azok lennének jogosultak szavazni egy zártkörű népszavazáson. Nekik kellene azoknak lenniük, akiknek a döntés hatalma a kezében van – nem pedig a Kongresszusnak, ahol a tagok közül csak kevesen vannak az érintett életkori sávban, és még kevesebben vannak közülük olyanok, akik abban a fizikai állapotban vannak, hogy fegyvert fogjanak. Csak azoknak, akiknek viselniük kell a háború szenvedését, kellene, hogy joga legyen szavazni.
A harmadik lépés a háborús svindli összezúzásának kérdéskörében annak biztosítása, hogy haderőnk valóban csak védelmi haderő legyen.
A Kongresszus minden egyes ülésszakán felmerül a további haditengerészeti költségjóváhagyás kérdése. A washingtoni forgószékekben ülő tengernagyok – és belőlük mindig sok van – nagyon ügyes lobbizók. És okosak is. Nem azt kiabálják, hogy „Sok csatahajóra van szükségünk, hogy ez a nemzet, vagy az a nemzet ellen háborúzzunk”. Ó dehogy. Először behozzák a köztudatba, hogy Amerikára egy nagy tengeri hatalom fenyegetést jelent. Szinte minden nap, ezek a tengernagyok elmondják Önöknek, hogy ez a feltételezett ellenség hatalmas flottája, hirtelen csapást fog mérni, és 125 millió embert fog elpusztítani. Csak úgy. Ezután elkezdenek siránkozni, hogy nagyobb haditengerészet kell. Mégis mire? Hogy harcba szálljunk az ellenséggel? Ó, ugyan dehogy. Nem, nem. Csakis védelmi célra.
Azután, mellékesen, csendes-óceáni hadgyakorlatokat jelentenek be. Védelmi célból. Aha.
A Csendes-óceán egy szép nagy óceán. A Csendes-óceán mentén irdatlan hosszúságú partvonalunk van. Vajon a hadgyakorlatokat partjaink előtt, két- vagy háromszáz mérföldre tartják? Ó nem. A hadgyakorlatok partjainktól kétezer, sőt, esetleg akár háromezer-ötszáz mérföldre tartják.
A japánokat, ezt a büszke népet, természetesen leírhatatlan örömmel fogja eltölteni, hogy az Egyesült Államok flottáját Nippón partjaihoz olyan közel látják. Legalább annyira, mint amennyire Kalifornia lakói örülnének, ha a reggeli ködben a japán flotta homályos körvonalait vennék észre, amint az hadgyakorlatot folytat Los Angeles partjai előtt.
Mint látható, haditengerészetünk hajóit arra kellene korlátozni, törvény által, hogy a partvonalunktól számított 200 mérföldön belül maradjanak. Ha lett volna ilyen törvény 1898-ban, a Maine sohasem ment volna Havanna kikötőjébe. Sohasem robbantották volna fel. Nem lett volna háború Spanyolországgal, ami emberéletek elvesztésével járt. A szakértők véleménye szerint, kétszáz mérföld bőségesen elegendő védelmi célokra. Nemzetünk nem tud támadó háborúba kezdeni, ha hajói nem mehetnek a partvonaltól 200 mérföldnél távolabbra. A repülőgépeknek meg lehetne engedni, hogy – felderítési célból – a partvonaltól akár 500 mérföldig elrepüljenek. És a hadsereg sohasem hagyhatná el nemzetünk szárazföldi határait.
Összefoglalásképpen, három lépést kell megtenni a háborús svindli összezúzására:
1. A hasznot el kell távolítanunk a háborúból.
2. Az ország ifjúságának – akire a fegyverfogás hárul – meg kell engednünk, hogy döntsön arról, hogy legyen-e, vagy ne legyen-e háború.
3. Haderőnket honvédelmi célokra kell korlátoznunk.
ÖTÖDIK FEJEZET
Pokolba a háborúval!
Nem vagyok olyan bolond, hogy azt higgyem, hogy a háború már a múlté. Tudom, hogy az emberek nem akarnak háborút, de semmi haszna azt mondani, hogy nem taszíthatnak minket egy újabb háborúba.
Visszatekintve, Woodrow Wilsont 1916-ban azzal a politikai programmal választották újra elnökké, hogy ő volt az, aki „távol tartott minket a háborútól”, valamint azzal a sugallt ígérettel, hogy „ő tart minket távol a háborútól”. Mégis, öt hónappal később azt kérte a Kongresszustól, hogy üzenjen hadat Németországnak.
Abban az öthónapos időszakban az embereket nem kérdezték meg, hogy vajon meggondolták-e magukat. Azt a 4 millió fiatalembert - akik felöltötték az egyenruhát, és elmasíroztak vagy elhajóztak - nem kérdezték meg, hogy vajon menni akarnak-e szenvedni és meghalni.
Akkor mégis mi volt az oka, hogy kormányzatunk olyan hirtelen meggondolta magát?
A pénz.
Egy szövetséges bizottság – ha még emlékszünk rá – röviddel a hadüzenet előtt átjött [Amerikába], és meglátogatta az elnököt. Az elnök magához hívatta a tanácsadók egy csoportját. A bizottság feje felszólalt. A diplomácia nyelvezetét lehámozva, ez volt, amit elmondott az elnöknek és tanácsadói csoportjának:
„Nincs semmi haszna tovább áltatni magunkat. A szövetségesek ügye elveszett. Most öt vagy hat milliárd dollárral tartozunk Önöknek (amerikai bankároknak, amerikai lőszer-gyártóknak, amerikai gyárosoknak, amerikai spekulánsoknak, amerikai exportőröknek).
Ha veszítünk - és az Egyesült Államok segítsége nélkül bizonyos, hogy veszítünk -, akkor mi, Anglia, Franciaország és Olaszország, nem tudjuk ezt a pénzt visszafizetni… Németország pedig nem fogja.
Tehát…”
Ha a titkolózást törvényen kívül helyezték volna, mármint ami a haditárgyalásokat illeti, és ha a sajtót meghívták volna, hogy jelen legyen azon a konferencián, vagy ha a rádió rendelkezésre állt volna, hogy a fejleményeket közvetítse, Amerika sohasem lépett volna be a Világháborúba. Azonban ezt a konferenciát – akárcsak az összes hadimegbeszélést – a legteljesebb mértékű titkossággal palástolták el. Amikor a fiainkat elküldték a háborúba, azt mondták nekik, hogy ez egy olyan „háború, ami biztonságossá teszi a világot a demokrácia számára”, és hogy ez egy olyan „háború, ami véget vet minden háborúnak”.
Nos, tizennyolc évvel később, a világban kevesebb a demokrácia, mint korábban volt. Mindemellett mi közünk van ahhoz, hogy Oroszország vagy Németország vagy Anglia vagy Franciaország vagy Olaszország vagy Ausztria demokrácia vagy monarchia alatt él-e? Vagy hogy fasiszták vagy kommunisták-e? A mi feladatunk az, hogy megőrizzük a saját demokráciánkat.
És igen csekély – ha egyáltalán bármilyen – eredményt értünk el annak biztosítására, hogy a Világháború valóban az a háború volt, ami véget vet minden háborúnak.
Igaz, voltak leszerelési konferenciák és fegyverkorlátozási konferenciák. Ezek az égvilágon semmit sem jelentenek. Az egyik éppen most fulladt kudarcba; egy másiknak az eredményeit pedig hatálytalanították. Ezekre a konferenciákra elküldjük hivatásos katonáinkat, tengerészeinket, politikusainkat és diplomatáinkat. És azután mi történik?
A hivatásos katonák és tengerészek nem akarnak leszerelést. Egyetlen tengernagy sem akar hajó nélkül maradni. Egyetlen tábornok sem akar parancsnokság nélkül maradni. Mindkét eset azt jelenti, hogy állás nélkül maradtak. Ők nem a leszerelés pártján állnak. Ők nem lehetnek a fegyverkorlátozás pártján. És az összes ilyen konferencián, a háttérben ólálkodva, de ugyanolyan teljhatalommal rendelkezve, azoknak a személyeknek a sötét ügynökei vannak, akik hasznot húznak a háborúból. Ők intézik úgy a dolgot, hogy ezeken a konferenciákon ne legyen leszerelés vagy komoly fegyverzetkorlátozás.
Ezeken a konferenciákon az egyes hatalmak fő célja nem a háború megelőzését szolgáló leszerelés elérése, hanem inkább még több fegyverzet biztosítása saját maga, és még kevesebb biztosítása bármely potenciális ellenfél számára.
Csak egy út van a lefegyverzéssel kapcsolatban, ami valamennyire kézzelfogható eredményt tükröz. Ez pedig az, hogyha az összes nemzet összegyűlik, és minden egyes hajót, minden egyes ágyút, minden egyes puskát, minden egyes harckocsit, minden egyes hadirepülőgépet a szemétre hajít. Még ha ez lehetséges volna is, még ez sem lenne elegendő.
A szakértők szerint, a következő háborút nem csatahajókkal, nem tüzérséggel, nem puskákkal, és nem géppuskákkal fogják megvívni. Halálos vegyi anyagokkal és gázokkal fogják megvívni.
Titokban minden egyes nemzet tanulmányozza és tökéletesíti ellensége nagyszabású megsemmisítésének újabb és szörnyűbb módszereit. Igaz, hajókat továbbra is építeni fognak, hiszen a hajóépítőknek is hasznot kell húzniuk. És ágyúkat is fognak gyártani, és lőport és puskákat is fognak készíteni, hiszen a lőszergyárosoknak is hatalmas hasznot kell húzniuk. És természetesen, a katonáknak egyenruhát kell viselniük, hiszen a gyártónak is a saját háborús hasznát kell húznia.
Azonban a győzelmet vagy a vereséget tudósaink ügyessége és leleményessége fogja eldönteni.
Ha olyan munkára fogjuk őket, hogy mérges gázokat, valamint a pusztítás egyre pokolibb műszaki és robbanószerkezeteit állítsák elő, nem lesz idejük az összes nép javát szolgáló, alkotó munkára. Ha a tudósokat ez utóbbi, hasznos munkára fogjuk, akkor mi mindannyian nagyobb jóléthez jutunk a békéből, mint amihez a háborúból jutnánk – még a lőszergyártók is.
Tehát… azt mondom, hogy
POKOLBA A HÁBORÚVAL!


További részletek: http://kuruc.info/r/6/113876/#ixzz2zdeqYcQf
 
1989. április 26. PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 25. péntek, 16:33




Kedveled · 7 órája

1989. április 26.
LAST_UPDATED2
 
Vissza az Aranybullához PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 26. szombat, 06:32

Vissza az Aranybullához,

amely talán soha nem volt időszerűséggel hirdeti

a nemzeti ellenállás és ellentmondás jogát!

 

2014. április 24.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

SzentKorona.jpg..jpgBanális, mégsem elégszer hangsúlyozandó igazság, hogy egy társadalom csak akkor működőképes, ha annak valamennyi rétege békében igyekszik egymás mellett élni, vagyis ha egyik sem akar a többiek felett basáskodni. De valahogy már a múltban sem mindenki gondolkodott ekként. Ezért, hogy hétszázkilencven két éve, 1222. április 24-én II. András királyunk az Aranybullában meghagyta, kik azok, akiknek térnyerését korlátozni kell. Vissza az Aranybullához, amely talán soha nem volt időszerűséggel hirdeti a nemzeti ellenállás és ellentmondás jogát!

Mert bizony az Aranybulla a ius resistendi et contradiscendi, a nemzeti ellenállás és ellentmondás jogára épül, vagyis a mindenkori uralkodónak a keresztény tanításban megfogalmazott Tízparancsolatból ismert természettörvény (lex naturalis) szerint való kormányzása betartatása, elvégre az igazságosság a nemzetek alapja (iustitia est regnorum fundamentum), amely nélkül nincsen közjó (sensus communis).

Ma, amikor a globális erők célja az ember és a természet végsőkig történő megrablása, sőt elpusztítása, különösen is – tekintettel energetikai-logisztikai erőforrásainkra – itt, a Kárpát-medencében, létfontosságú számunkra, hogy ennek való természetes ellenállásunk helyes módjainak megtalálása érdekében tanuljunk történelmünk azon korszakából, melyben még éltek eleink (még ha olykor kevésbé következetesen is) a nemzeti ellenállás és ellenmondás jogával. Ez pedig a hierarchikusan és organikusan felépült társadalom, a jogok és kötelességek egységére hagyományozódott középkor, amelyben a törvénynek még volt szelleme, mely mindenkire vonatkozott, megvetve a bűnpártolást, strómanságot.

Igen, ilyen kor volt az, amelyben az Aranybulla megszületett. Ugyebár az a „sötét” középkor! Ugyanis akik középkori törvényeinket tanulmányozzák, megdöbbenve ismerhetik fel egyrészt a közjó elleni vétségek elkövetői zömének egyazon származását, másrészt a velük szembeni törvénykezés enyheségét vagy szigorát. Ami az utóbbit illeti, ezen egyáltalán nem csodálkozhatunk, ugyanis az elkövetők nem a Bibliára, hanem a Talmudra esküdve szedtek gyakran kétszázötven százalékos uzsorakamatot vagy tettek hamis tanúvallomásokat, abból kiindulva, amit belőle megtanultak, így például azt, hogy „ha egy nem zsidó egy zsidót megüt, halált érdemel, mert ez éppen olyan bűn, mintha ezt az isteni Fölséggel tenné”, hiszen „a világ csak az izraeliták végett teremtetett: ők a gyümölcs, a többi nép csak üres csésze, következésképpen mondhatjuk, hogy az izraelitákon kívül nincs más nép, azok csak üres csészék”, továbbá, hogy „a világ népei nem neveztetnek embereknek, hanem állatoknak: a nem zsidók udvara baromistállónak tekintendő, lakásaik nem lakások”, valamint „az embernek (zsidónak) szabad a nem zsidók vásáraira elmenni és barmot, rabszolgát venni, mert így megmenti azokat az ember az ő kezükből. Felebarátodat nem szabad megrabolnod, de ez nem vonatkozik gojra [nem zsidóra – Ifj. T. L.], aki neked nem felebarátod: egy gojt szabad megcsalnod és tőle uzsorát venned”. 

Ezért, hogy egyházi és világi hatóságok egyaránt elrendelték Talmudjaik megsemmisítését – mint például a domonkos Nicolaus Donin tanácsára IX. Gergely pápa, így a franciák csak 1240-ben huszonnégy szekérre valót égettek el belőle –, hiszen a benne foglaltak nemcsak gettóbeli szokásaikat határozták meg kaszárnyaszigorral, hanem külvilággal való társadalmi érintkezésük formáit is, különös tekintettel a pénzkereskedelemre, éspedig olyannyira, hogy – amint Valeriu Marcu írja (Die Vertreibung der Juden aus Spanien (A zsidók kiűzése Spanyolországból), 1934) – „belőle a nemes fémek pontos ismertét is meg lehet tanulni, benne van a hitelek neme, a kölcsönszerződések pontos ismerete is. Minden „igaz” zsidó, akár gazdag, akár szegény, reális gazdasági ismeretekkel rendelkezett, köteles volt a Talmudot olvasni, tanulni, így annál jobb közgazda lett.”.

E „jobb közgazdák” pénzpolitikájával szembeni első ellenállás lovagkirályunk, Szent Lászlóuralkodására (1077-1095) nyúlik vissza. Az 1092-ben tartott Szabolcsi Zsinaton egyenesen eltiltotta a keresztények és zsidók házasságát, a keresztények – különösen a 40 év aluli nők – cselédként tartását, Törvénykönyvében pedig a keresztények bárminemű szolgaságban tartását:

„Ha zsidó keresztény asszonyt vesz társul magához, vagy valamely keresztény személyt szolgaságban tart az ő házánál, vegyék el tőle és adják vissza annak szabadságát, aki pedig eladta, attól az árát vegyék el és legyen az a püspökök jövedelme”. (Decr. I.10.)

Igyekezett rászorítani őket továbbá a keresztény ünnepnapok megtartására:

„Ha valaki vasárnap vagy más nagyobb ünnepen talál zsidót munkában, hogy a kereszténység meg ne botránkozzék, azt a szerszámot, amellyel a zsidó dolgozott, veszítse el.” (Decr. I. 26.)

A visszaélések sokasága miatt Könyves Kálmán uralma alatt (1095-1114) Törvénykönyvében megtiltotta a velük való házasságkötést (II. Decr. I. 48.), és Szent Lászlóhoz hasonlóan rendelkezett a keresztények zsidók körében való alkalmazásáról: 

„Senki a zsidók közül keresztény cselédet venni vagy eladni, avagy magánál szolgaságban tartani ne merjen. Amelyiknél pedig jelenleg van olyan, ha a megengedett idő alatt túl nem ad rajta, veszítse el.” (I. Decr. I. 74.)

„Keresztény cselédet, legyen bármilyen nemzetiségű, venni vagy eladni, avagy magánál szolgaságban tartani senki a zsidók közül ne merjen ezentúl, és ha valaki ezen végzést áthágja, szenvedje kárát a nála megtalált keresztény cseléd elvesztésével.” (II. Decr. 1.) 

Szabályozta ingatlantulajdonhoz való viszonyukat is: „A zsidók közül az, akinek mezei gazdasága van, pogány cselédekkel lássa el azt. Ha módjuk van, lehet mezei jószáguk, de csak püspöki székhelyen.” (I. Decr. I. 75.)

A kölcsönszerződések tisztasága érdekében előírta a kötelező írásos tanúzást (II. Decr.1-3.), miszerint „ha keresztény zsidónak vagy zsidó kereszténynek kölcsönt akar adni, zálogot vegyen a kölcsönvevőtől, mindkét fél részéről tanúk jelenlétében”, végül meghagyta (II. Decr. 13.), hogy „ha valaki ünnepnapon [vasárnap vagy egyéb egyházi ünnepen – Ifj. T. L.] árul, adja meg az árát négyszeresen”.

Rendelkezései – amint Somogyi Ferenc írja (Zsidójogunk fejlődésének áttekintése, 1938) – „a kor szellemének megfelelően az Európa-szerte megnyilvánuló zsidóüldözések idejében korántsem voltak szigorúak: a zsidók izolálása ebben a korban csak természetes. Kereskedelmük azonban, mely rabszolga-kereskedésük és kölcsönügyleteik révén gazdaságilag mind nagyobb és nagyobb jelentőséget biztosít nekik, további korlátozásokat von maga után. A zsidóság beözönlése és fokozatos térhódítása azonban így is tovább tart.” Ennek oka – amint Takáts Albert leszögezi (A zsidókérdés ezeréves jogalkotásunkban, 1942) – a „helyrehozhatatlan mulasztás” volt, az, hogy „ezeknek a törvényeknek végrehajtására nem fordítottak elég nagy gondot”, ezért „a zsidóság hamar megtalálta a módját annak, hogy miképpen játssza ki ezeket, így nemcsak a kívánt hatás maradt el, hanem ellenkezőleg, a zsidóság pénzkölcsönzések útján beférkőzött a főurak bizalmába és pár évtized alatt nem egy zsidónak az udvarhoz is megvoltak az összeköttetései.” 

Szent László és Könyves Kálmán büntető rendelkezéseit azonban nem kísérte eléggé a betartatás szigora, így pénzkölcsönzéseikkel megpróbálkoztak utódaik bizalmába férkőzni, majd tanácsadóikként kifosztani a kincstárat és az állami bevételeket megkaparintani, mindezzel kiváltva a tömegek ellenszenvét, sőt egyre határozottabb ellenállását. 

Így érkezünk el II. András uralkodásához, az Aranybulla megszületéséhez. Királysága alatt (1205-1235) a zsidó vámszedők szabadon szedhettek uzsorakamatot: a király örökösen pénzkölcsönzéseikre szorult, ráadásul a haszonbérleti jogokat rájuk ruházta, zsidó kamaraispánjainak pedig keresztény szolgák tartását is megengedte. Mindezek miatt országszerte nőttön-nőtt az elkeseredés, olyannyira, hogy a nemesség sürgetésére a király 1222-ben az Aranybullában elsősorban pénzhamisításaik miatt megszorító törvényt hirdetett ki:

Pénzváltó kamaraispánok, sókamarások és városok országunkon belüli nemesek legyenek, izmaeliták és zsidók ne lehessenek. (Art. 24, 1. §)

Thallóczy Lajos jogtörténész írja (A kamara haszna, története, kapcsolatban a magyar adó- és pénzügy fejlődéséve1, 1879): „A rendszeres adózás behozatala óta a nép szemében nem igen volt gyűlöletesebb egyén a pénzbeváltónál vagy adószedőnél. Árpádház-béli, sőt az Anjou-királyok idejében is széltében hangzik a panasz a beváltók, a dicatorok zsarolása ellen: majd ott kergetik szét őket, majd emitt ölnek meg egyet. A zsidógyűlöletnek is ez az egyik oka: a legnagyobb csalók – nem elfogultságból, hanem adataink nyomán beszélünk – ők voltak.

A legnagyobb tragédiát azonban az idézett cikkely végrehajtatlansága jelentette, az, hogy – amint Thallóczy megjegyzi – „az ellenük hozott törvényes intézkedéseknek nem volt foganatjuk: még 1250-ben is egy zsidó, Henel András áll a pénzügyek élén, mint Summus Camerarius. Kereskedelmi összeköttetéseikről s befolyásukról a pénzverés körül Jehuda Cohen XI. századbeli rabbinak jognyilatkozványai tanúskodnak.” Ezért Róbert (1226 és 1239 között) esztergomi érsek a 24. cikkely végrehajtatlansága miatt „interdictum”-mal (istentiszteleti cselekmények tilalmával) sújtotta IX. Gergely pápa felhatalmazásával 1232-ben országunkat, amint ennek részleteirőlMakkai Sándor Táltoskirály című regénye drámai erővel ír.

Erre válaszul II. András 1233-ban a beregi erdőben esküt tett arra, hogy a közhivatalokban többé nem tűri meg őket és megkülönböztető ruhajelzés – arasznyi sárga folt – viselését rendeli el számukra.

Mindezekről azonban tankönyveink és közmédiumaink mit sem tudnak. Mert festhetik bármennyire is „sötét”-nek a középkort, tény, akkor még azért bizony rádöbbentek az annak világát alakítók, hogy egy társadalom csak akkor működőképes, ha annak valamennyi rétege békében igyekszik egymás mellett élni, vagyis ha egyik sem akar a többiek felett basáskodni. Vissza tehát a hétszázkilencven két éve, 1222. április 24. II. András királyunk által kiadott Aranybullához, amely talán soha nem volt időszerűséggel hirdeti a nemzeti ellenállás és ellentmondás jogát!

 
Twist Olivér PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 25. péntek, 08:55

Következő

 

Roman Polanski

Született: 1933. augusztus 18. (Párizs, Franciaország)


Vénusz bundában (szín.-ff., hb., francia filmdráma, 2013) rendező, forgatókönyvíró
- Cannes-i fesztivál (2013) - Arany Pálma jelölés
(Seduced and Abandoned) (szín., am. dokumentumf., 2013) szereplő
Roman Polanski: Ki vele! (szín., mb., am. dokumentumf., 2012) szereplő
Az öldöklés istene (szín., mb., francia-német-lengyel vígj., 2011) rendező, forgatókönyvíró
- Európai Filmdíj (2012) - Legjobb forgatókönyv jelölés
- Velencei Nemzetközi Filmfesztivál (2011) - Arany Oroszlán jelölés
(Roman Polanski: A Film Memoir) (angol-olasz-német film, 2011) szereplő
Szellemíró (szín., fel., francia-német-angol filmdráma, 2010) rendező, forgatókönyvíró
Európai Filmdíj (2010) - Legjobb film
Berlini Nemzetközi Filmfesztivál (2010) - Legjobb rendező
Európai Filmdíj (2010) - Legjobb rendező
- Berlini Nemzetközi Filmfesztivál (2010) - Arany Medve jelölés
Roman Polanski: Körözött és kívánatos (am.-angol dokumentumf., 2008) szereplő
Csúcsformában 3. (szín., mb., am. akcióf., 2007)színész
Twist Olivér (szín., mb., angol-cseh-francia-olasz filmdráma, 2005) rendező, producer Vetítik:
DUNA TELEVÍZIÓ: Szombat (Április 26.) 21:05 Nagyothalló
A bosszú (szín., mb., lengyel vígj., 2002) színész
A zongorista (szín., mb., francia-német-lengyel-angol-holland filmdráma, 2002) rendező, producer
BAFTA-díj (2003) - Legjobb film
BAFTA-díj (2003) - Legjobb rendező
Oscar-díj (2003) - Legjobb rendező
Cannes-i fesztivál (2002) - Arany Pálma
- Oscar-díj (2003) - Legjobb film jelölés
- Cézár-díj (2003) - Legjobb rendező jelölés
- Európai Filmdíj (2002) - Legjobb film jelölés
- Cézár-díj (2002) - Legjobb rendező jelölés
- Európai Filmdíj (2002) - Legjobb rendező jelölés
Társam, a fény (szín.-ff., svéd dokumentumf., 2000)közreműködő
(Ljuset haller mig sällskap) (szín.-ff., svéd-dán dokumentumf., 2000) színész
A kilencedik kapu (szín., mb., sp.-francia-am. thriller, 1999) rendező, forgatókönyvíró, producer
A halál és a lányka (szín., mb., angol-am.-francia thriller, 1994) rendező
Puszta formalitás (szín., fel., olasz-francia pszichothriller, 1994) színész
Segítség, csaló! (szín., mb., francia vígj., 1994) színész
Keserű méz (szín., mb., angol-francia filmdráma, 1992)rendező, forgatókönyvíró
Őrület (szín., mb., am. thriller, 1988) rendező, forgatókönyvíró
Kalózok (szín., mb., francia-tun. kalandf., 1986)rendező, forgatókönyvíró
Egy tiszta nő (szín., hb., francia-angol rom. dráma, 1979) rendező, forgatókönyvíró
A lakó (szín., mb., francia thriller, 1976) rendező, színész, forgatókönyvíró
- Cannes-i fesztivál (1976) - Arany Pálma jelölés
Kínai negyed (szín., mb., am. krimi, 1974) rendező
Golden Globe-díj (1975) - Legjobb rendező
BAFTA-díj (1975) - Legjobb rendező
- Oscar-díj (1975) - Legjobb rendező jelölés
Micsoda? (szín., mb., NSZK-francia-olasz vígj., 1973)rendező, író
Macbeth (szín., mb., angol-am. filmdráma, 1971)rendező, forgatókönyvíró
Egy nap a tengerparton (szín., mb., angol film, 1970)forgatókönyvíró
Rosemary gyermeke (szín., am. thriller, 1968)rendező, forgatókönyvíró
- Oscar-díj (1969) - Legjobb adaptált forgatókönyv jelölés
- Golden Globe-díj (1969) - Legjobb forgatókönyv jelölés
Vámpírok bálja (szín., am.-angol vígj., 1967) rendező, színész, forgatókönyvíró
Zsákutca (ff., mb., angol thriller, 1966) rendező, író, forgatókönyvíró
Berlini Nemzetközi Filmfesztivál (1966) - Arany Medve
Iszonyat (ff., mb., angol horror, 1965) rendező, forgatókönyvíró
Berlini Nemzetközi Filmfesztivál (1965) - Ezüst Medve
Berlini Nemzetközi Filmfesztivál (1965) - FIPRESCI-díj
- Berlini Nemzetközi Filmfesztivál (1965) - Arany Medve jelölés
Kés a vízben (ff., fel., lengyel filmdráma, 1962)rendező, forgatókönyvíró
Velencei Nemzetközi Filmfesztivál (1962) - FIPRESCI-díj
- Velencei Nemzetközi Filmfesztivál (1962) - Arany Oroszlán jelölés
A kövér és a sovány (ff., némaf., francia rövidf., 1961)rendező, színész, forgatókönyvíró
Ártatlan varázslók (ff., fel., lengyel rom. film, 1960)színész
Amikor az angyalok hullnak (szín.-ff., mb., lengyel rövidf., 1959) rendező, színész, forgatókönyvíró
Két férfi szekrénnyel (ff., némaf., lengyel rövidf., 1958)rendező, színész, forgatókönyvíró
Lámpa (lengyel rövidf., 1958) rendező
Fogas mosoly (francia rövidf., 1957) rendező
Gyilkosság (lengyel rövidf., 1957) rendező
Szétverjük a mulatságot (ff., mb., lengyel rövidf., 1957)rendező, forgatókönyvíró
A mi nemzedékünk (ff., mb., lengyel háborús filmdráma, 1955) színész

 

LAST_UPDATED2
 
Twist Olivér rádiójáték PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 25. péntek, 08:58

Twist Olivér

Twist Olivér
Témakörök: Humán területek, kultúra, irodalom » Szépirodalom, népköltészet
Szerző: Dickens Charles
Olvasás: Twist Olivér online a hangoskonyv.multiply.com oldalon
Hangoskönyv: Twist Olivér mp3 formátumban
Nézettség: 706




Műfaj: hangjáték
Kiadó: Magyar Rádió;
Hossz: 2:15:30
Hang: 128 kbps, 44100 Hz, Joint Stereo

1837-38-ban jelent meg – folytatásokban – Dickens sorrendben második, népszerűségére nézve valószínűleg első számú regénye, mely szinte kezdettől fogva egyszerre számított felnőtt és gyermekolvasókra, anélkül, hogy a kétféle verziót átdolgozással kellett volna létrehozni. Egy, a korban rendkívül divatos regénytípust emel benne magas színvonalra Dickens: a nagyvárosi rémtörténet, a rablóbandák, csavargók világáról beszámoló romantikus regény műfaját. Az író elkerüli a témában rejlő melodramatikus lehetőségeket, minden kalandosság ellenére aprólékosan realista rajzát adja a múlt század első fele angliai nyomorúságának, a gyermekmunkának, az árvaházi életnek, a lumpenproletariátus világának. A címszereplő főhős alaposan megmerül ebben a környezetben. A regény igazi, belső feszültsége éppen ebből adódik: a védtelen, kiszolgáltatott kisfiú és a gonoszság szembenállásából, küzdelméből.

A regény gyerekhőse, a kis Olivér árvaházban nevelkedik, ahonnan megszökik, és egy tolvajbanda veszi védőszárnyai alá. Rengeteg viszontagság és hányattatás után végre örökbefogadja egy jószívű család, és véget vet a kisfiú testi és lelki szenvedéseinek.

 

A mű olvasható a MEK-en.

 

 


Twist Olivér
Szőcs György
Mrs. Mann
Pártos Erzsi
Bumble úr
Ráday Imre
Limbkins úr
Zách János
Gamfield kéményseprő
Győrffy György
Mrs. Corney
Máthé Erzsi
Sowerberry koporsós
Horváth Sándor
Sowerberryné
Ronyec Mária
Charlotte szolgáló
Szekeres Ilona
Noah Claypole
Paudits Béla
Jack Dawkins
Balázsovits Lajos
Bates úrfi
Benkő Péter
Fagin
Páger Antal
Brownlow úr
Kállai Ferenc
rendőrbíró
Ungváry László
Bill Sikes
Tahi Tóth László
Nancy
Almási Éva
Bedwinné
Komlós Juci
Grimwig úr
Mádi Szabó Gábor
Toby
Orbán Tibor
Giles
Agárdi Gábor
Monks
Avar István
Sally
Bulla Elma
Rose
Kútvölgyi Erzsébet
Maylie-né
Tolnay Kláry
Közreműködött:
Basilides Zoltán
Búss Gyula
Dániel Vali
Demeter Hédi
Izsóf Vilmos
Kappanyos András
Kőmíves Erzsi
Láng József
Lőte Attila
Neubauer István
Nyikos Ernő
Orczy Irén
Pathó István
Petur Ilka
Pogány Margit
Szabó Kálmán
Szathmáry István
Tándor Lajos
Tarsoly Elemér
Teleki Károly
Turgonyi Pál

Rendező:
Bozó László
Fordította:
Bálint György
Rádióra alkalmazta:
Zala Zsuzsa
Dramaturg:
Hackl Jolán
Zenei szerkesztő:
Horkai Rózsa
Segédrendező:
Kadelka László
Hangmérnök:
Hámor János
Lakatos Gábor


Charles Dickens
Twist Olivér
A hálózatos verzió megnyitása  Open the online version


CHARLES DICKENS

TWIST OLIVÉR

REGÉNY

A MŰ EREDETI CÍME: OLIVER TWIST

BÁLINT GYÖRGY FORDÍTÁSA
OTTLIK GÉZA ÁTDOLGOZÁSÁBAN



TARTALOM

ELSŐ FEJEZET
melyből megtudjuk, hogy Twist Olivér miféle helyen 
és milyen körülmények között jött a világra


MÁSODIK FEJEZET
mely Twist Olivér növekedésének, neveltetésének 
és ellátásának a körülményeiről szól


HARMADIK FEJEZET
Twist Olivérből majdnem kéményseprő lesz


NEGYEDIK FEJEZET
Olivérnek más állást ajánlanak, és megkezdi közéleti szereplését


ÖTÖDIK FEJEZET
Olivér új társaságba kerül. Először megy temetésre, 
és kellemetlen benyomásokat szerez gazdája foglalkozásáról


HATODIK FEJEZET
Olivér, akit Noah csúfolódásai felingerelnek, a tettek 
mezejére lép, és ezzel kissé meghökkenti ellenfeleit


HETEDIK FEJEZET
Olivér tovább makacskodik


NYOLCADIK FEJEZET
Olivér Londonba vándorol. Útközben egy különös ifjú úriemberrel találkozik


KILENCEDIK FEJEZET
Újabb részletek a kedves öregúr és nagy reményű tanítványainak dolgairól


TIZEDIK FEJEZET
Olivér közelebbről megismeri új társainak jellemét, 
és drága áron gyűjt tapasztalatokat. Rövid, de igen fontos fejezet


TIZENEGYEDIK FEJEZET
Beszámol Fang úrról, a rendőrbíróról, 
és egy példával ismerteti törvénykezési módszerét


TIZENKETTEDIK FEJEZET
melyben Olivért oly gondosan ápolják, mint eddig még soha. 
A fejezet során ismét szó lesz a vidám öregúrról és ifjú barátairól


TIZENHARMADIK FEJEZET
A nyájas olvasónak új ismerősöket mutatunk be, 
akikkel kapcsolatban mindenféle kellemes dologról mesélhetünk


TIZENNEGYEDIK FEJEZET
További részleteket közöl Olivérnek Brownlow úrnál való tartózkodásáról. 
Közli továbbá egy Grimwig nevű úr figyelemre méltó jóslatát, 
melyet akkor mondott, mikor Olivért megbízták valamivel


TIZENÖTÖDIK FEJEZET
melyből kiderül, hogy mennyire szerette Olivért 
a vidám öreg uzsorás és Nancy kisasszony


TIZENHATODIK FEJEZET
mely elmondja, hogy mi történt Twist Olivérrel, miután Nancy magával vitte


TIZENHETEDIK FEJEZET
Olivér keserű sorsa nem változik, sőt egy nagyember érkezik Londonba, 
aki csorbát ejt a fiú jó hírnevén


TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Hogy telt Olivér élete barátainak nevelő hatású környezetében?


TIZENKILENCEDIK FEJEZET
amelyben megbeszélnek és elhatároznak egy nevezetes tervet


HUSZADIK FEJEZET
melyben Olivért átadják William Sikes úrnak


HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Úton


HUSZONKETTEDIK FEJEZET
A betörés


HUSZONHARMADIK FEJEZET
mely röviden összefoglalja Bumble úr és egy hölgy kellemes társalgását, 
és bebizonyítja, hogy egy bizonyos tekintetben még az egyházfi is érzékeny


HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
mely csak egy szegény asszonyról szól. Rövid fejezet,
de talán lesz némi jelentősége történetünk szempontjából


HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
melyben visszatérünk Fagin úrhoz és társaihoz


HUSZONHATODIK FEJEZET
melyben rejtélyes személyiség jelenik meg a színen, és sok olyan dolog történik, 
ami szoros összefüggésben van e történettel


HUSZONHETEDIK FEJEZET
mely jóváteszi egy előbbi fejezet udvariatlanságát,
amikor is illetlen módon faképnél hagytunk egy hölgyet


HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
mely beszámol Olivér további kalandjairól


HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
amelyben megtudunk egyet-mást a ház lakóiról, 
ahol Olivér menedéket talált


HARMINCADIK FEJEZET
mely elmondja, hogy mit gondoltak Olivérről a látogatók


HARMINCEGYEDIK FEJEZET
Válságos pillanatok


HARMINCKETTEDIK FEJEZET
amely arról szól, milyen boldogan élt Olivér új barátainál


HARMINCHARMADIK FEJEZET
melyben Olivért és barátait váratlan csapás éri


HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
melyben megtudunk egyet-mást egy fiatalemberről, aki most lép a színre. 
Olivérnek egy újabb kalandjáról is hallunk


HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
amely beszámol Olivér kalandjának eredménytelenségéről 
és egy eléggé fontos párbeszédről Harry Maylie és Rose között


HARMINCHATODIK FEJEZET
mely igen rövid, és talán jelentéktelennek is látszik, 
de azért mégis figyelemre méltó, mert folytatása az előbbinek, 
és kulcsa egy következőnek, amelyre szintén rákerül a sor


HARMINCHETEDIK FEJEZET
melyben az olvasó, a házasságot illetően, az érem másik 
s elég gyakori oldalával ismerkedik meg


HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
amelyből megtudjuk, hogyan folyt le az éjszakai találkozás 
Bumble úr, Bumble-né asszony és Monks között


HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
melyben az olvasó újra találkozik néhány tiszteletre méltó úriemberrel, 
akik már eddig is szerepeltek, és megtudjuk, hogy dugta össze becses fejét 
Monks és az öreg Fagin


NEGYVENEDIK FEJEZET
Különös párbeszéd, amely az előbbi fejezet folytatása


NEGYVENEGYEDIK FEJEZET
melyben újabb érdekes felfedezésekről lesz szó, és tapasztalni fogjuk, 
hogy a meglepetés, csakúgy, mint a baj, ritkán jár egyedül


NEGYVENKETTEDIK FEJEZET
Olivér egy régi ismerőse, akiben a lángelme határozott 
jelei mutatkoznak, fontos szerephez jut a fővárosban


NEGYVENHARMADIK FEJEZET
amelyből kitűnik, hogy még az "agyafúrt Vagány" is bajba juthat


NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET
Eljön a nap, amikor Nancynek be kellene váltania ígéretét, de nem teszi


NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET
Noah Claypole titkos megbízást kap


NEGYVENHATODIK FEJEZET
Nancy beváltja ígéretét


NEGYVENHETEDIK FEJEZET
Végzetes következmények


NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET
Sikes menekül


NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET
Monks és Brownlow úr találkoznak. 
Beszélgetésüket egy váratlan hír szakítja félbe


ÖTVENEDIK FEJEZET
Üldözés és menekülés


ÖTVENEGYEDIK FEJEZET
melyben nemcsak egy titok oldódik meg, de szerepel egy házassági ajánlat is, 
anélkül, hogy szerződés vagy hozomány csak szóba is kerülne


ÖTVENKETTEDIK FEJEZET
Fagin utolsó éjszakája


ÖTVENHARMADIK FEJEZET
és egyben az utolsó

 
<< Első < Előző 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60 Következő > Utolsó >>