Payday Loans

Keresés

A legújabb

Boldog-boldogtalan magyarok édenkertjei és poklai

bruegel_pieter_icarus_-_hi_res

Tisztelt ifjú és szépkorú olvasók!

Mindenkit üdvözlök, aki jóhiszeműen a honlapra "tévedt",

s csak remélni merem, hogy visszatérő vendég lesz nálunk.

Elég vonzónak találja az ingyenes és bő szellemi kínálatot,

és lesz elegendő, elég nagy lelki bátorsága szembenézni

jobbítandó önmagával és a pusztuló nemzet sorskérdéseivel...

diogenesz_m_3

Üdvözlettel: Nagy Jenő (1952-)

Elérhetőségem: Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.


ferenczy krtnc


Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?

Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.

Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?

Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt.

 

Vörösmarty Mihály

Gondolatok a könyvtárban


ablak olvas erotika

MÉDIUMAJÁNLAT:

Álmos Király Televízió

hiszek_egy_istenben

 



ÖKÖRITÓ PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 15. kedd, 09:10

Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 8. szám

MÓRICZ ZSIGMONDÖKÖRITÓ

Háromszázhuszonöt halott, kilencvenkilenc sebesült.

Mind halottam, valamennyit gyászolom.

Földieim, véreim, s a mi a művésznek talán legfontosabb: a modelljeim! Ott tanultam megismerni nem csak a magyar parasztot, hanem az embert is.

És ha ismerek valakit s valamit, őket és az ő életüket ismerem, s csakugyan mikor a nagy szerencsétlenség hírét hallottam s a részletes tudósításokat olvastam, olyan tisztán láttam az egész eseményt, hogy ma már szinte alig hiszem, hogy nem voltam ott köztük.

Könnyetlen fájdalommal, fájó szeretettel, szerető haraggal gondolok rájuk s nem is éppen ez a rettenetes szerencsétlenség borít el aggodalommal, hanem azok az állapotok, amelyek előidézték s amelyek, mint az azóta eltelt tíz nap eseményei mutatják, egy hajszálnyi örvendetes alakuláson sem mentek át.

*

Számtalan mély és nagy oka van, hogy ez a borzasztó baleset megtörténhetett.

A ki ma vasúton utazik le oda, nem ismerheti meg ezt a népet, a mely az utolsó tíz esztendő alatt rendkívül sok szellemi fertőzést szedett fel.

Ököritón ugyan sohasem voltam, de ennek a falunak ugyanaz a kálvinista népe van, a mi az egész felső Szatmárnak, s különösen az ecsedi láp többi falvának. Mikor először arra jártam, gyalog mentem végig az egymáshoz csak egy-egy jó hajításnyira fekvő falvak során: Ér-Endréd, Dengeleg, Iriny, Pórtelek, Mezőterem, Gencs magyar és sváb népe között, be Nagykárolyba, onnan Kaplonyba, Kálmándra, Börvelybe. És sohasem felejtem el azt a sajátságos benyomást a mi elfogott, mikor az Érvidék tiszta levegőjéből bekerültem az ecsedi láp világába. Pedig akkor már nem volt meg a nagy láp. Épen kiszárították s azokban az években termett először a nád és sás, meg a végtelen területű ingoványok helyén rengetegre nőtt kukorica. Ámde ott ült még akkor is a nép lelkén a láp világa, amely egy ezredéven át megőrizte az ősi magyar életmódnak és életfelfogásnak némi színét és illatát. S a parasztok éppen akkor komoran szidták, s véres düh ingerlékenységével feszegették, hogy játszották ki őket az urak. Elvették tőlük a csikászó, halászó nádtermő szabad vizet a mely kenyeret adott és hűen gondoskodott a maga népéről. Még ott rohadt a háló az eresz alatt, a halkas a színben, a kutya ott kapart egy-egy földdel befolyt csikverem gödrében, de már nem volt víz, az új Krasznán mezítlábas gyerekek szaladgáltak át, sehol sem ért kötésnél mélyebb vizet a pulya. De csak legalább, ha már föld maradt a helyén, öles kukoricát termő föld, nekik maradt volna. De jöttek az urak, a nagyurak, idejében, még mikor víz alatt volt a világ, s összevásárolták a nép lápilletményét három forintjával, öttel, adtak neki jó, kiélt szántóföldet érte, ott a falu közelében, s örült a paraszt, hogy húsz hold vízért egy holdat, vagy kettőt, vagy csak háromvékást is kapott; mert ugyan ki hitte volna, hogy legyen idő, mikor vederrel kell a lápra hordani a vizet! Ha pedig meg van a láp, úgyis csak a szegény ember aratja azt le, nem mennek a Domahidyak, a Tiszák, a Károlyiak nádat vágni! Hanem aztán megtörtént a képtelen csoda, hamar eljött a tavasz, mikor milliószámra feküdt a hal a száradó pocsolyában, kapával gereblyélték; s mikor hiába jöttek a madarak ezerszámra, nem találtak helyet a hova fészket rakhassanak. A gém, a szárcsa, a sok vízimadár rémülten kóválygott ősi hona körül, mint a paraszt s egyforma irigyen és keserűen látta, hogy kijátszották őket az urak az otthonukból...

Börvely, Domahida a láp déli részén vannak, Ököritó, az éjszaki sarkában. Vonat még akkor nem ment, akkor építették a csengeri vonalat s akkor tervezték az ecsedit.

Gyalog indultam el Börvelyből Nagyecsedre; nagy dolog idő volt, aratás, semmi fizetésért sem lehetett szekeret kapni. A nyílegyenesre vágott Kraszna parton haladtam előre. Balról zöld táblák, sűrű falvak, Csanálos, Vállaj, Mérk sváb tornyai látszottak, jobbról mély földfenék, a melyről hamar elfogytak a nagyterjedelmű kukoricatáblák, aztán egyhangú, egyszínű tompa, fekete sötét volt a föld a szemhatárig. Mikor alkonyodott és nyugaton leszállt a nap a derűs és élő, emberlakta világ fölött: a keletre terülő lápföldre kísérteties villóhomály telepedett. Szinte félve néztem el rajta s láttam megelevenülni a múltat, a hajdani lápot... Erősen alkonyodott s még mindig messze volt Nagyecsed. Szaporáztam az utat s utolértem egy ökrös szekeret, a mely lent a töltés alatt az országúton ment. Fölkéreszkedtem rá. Ecsedi szekér volt. Emlékszem, a szekér az úton úgy haladt a száraz földön, mintha vízparton menne, mindig attól tartottam beledül a fekete mélységbe, bár az egy színben volt az úttal s mikor egyszer valami kanyarodót átvágni akarva, belehajtotta az ökreit a gazda a lápba, úgy süppedt a szekér a puha laza földbe, mint a tavi sárba s rajtam különös borzongás vett erőt, féltem, fáztam s éreztem a tószagát.

Egy évezreden át szinte megközelíthetetlen hely volt ez a vidék s különösen a láptól éjszakra a Szamostól a Tiszáig sohasem volt, jóformán az egész ezredév alatt igazi nagy népáramlás. Török, tatár erre csak vendégnek járt, hadak utjába ez a hely sosem esett, csak természetes úton fogyott és szaporodott s míg a Duna-Tisza közén a török korban 300 községből harminc is alig maradt meg, itt minden falu felviszi az adatait az Árpád-korig. Ököritót 1315-ben már Ukurithow-nak írják, 1345-ben Ukurithow-nak, 1458-ban Okerytho-nak, ha Szirmaynak hinni lehet, s bizonyára úgy is ejtették ki, mint ma. 1344-ben Lajos király új adományt ad rá a Kölcseyeknek, a kik nyolc év múlva eladják a Domahidyaknak s azóta mindig a nagy szatmár-megyei családok birtoka. Ha változott is örökség, hagyaték, vásár utján a földesúr, az élet ugyanaz maradt és annyi változás az életmódban s életfelfogásban nem történt Nagy Lajostól a forradalomig, mint azóta a láp lecsapolásáig, a vasút megnyitásáig s az első amerikai kivándorlóig és ez alatt nem annyi, mint ettől fogva máig.

*

A kik a magyar parasztot megírták Szentjóbi Szabó Lászlótól Gárdonyi Gézáig, azok mind ugyanabból a szögből nézték a szegény embert. A jólelkű úr szemével, a kinek tetszik ez a nála primitívebb emberállat, a kit meg lehet figyelni, lehet kedvelni s bármikor ott lehet hagyni a faképnél: de nem lehet szeretni és gyűlölni, nem lehet vele érezni, mert hisz annyira alattuk áll rang, mód és műveltség dolgában, hogy nem is juthat eszébe senki írónak, hogy egyenrangúnak érezze magát velük. Ezért látják csak a külsejét a parasztnak. Csokonait s Jókait közelebb viszi hozzájuk valami rokonanyag, a mi az ő lelkükben közös volt a magyar paraszttal: mindeniknél a humor képessége volt ez s Csokonainál élesebben, keményebben, durvábban, életteljesebben csendül ez a humor, Jókainál lágyabban, melegebben, színesebben, művésziesebben, de az eredeti tőből fakadtan. Csupáncsak egy írónk van, a ki teljesen, keresztül-kasul ismeri, érti, méltányolja s egészen magához valónak veszi a parasztot: Arany János.

A magyar paraszt igen gazdag anyag, a minek főoka minden bizonnyal az ősisége. Úr a magyar paraszt, a nemes magyarságnak szellemi örököse; nagy részben, különösen a tisztább s jobban elzárt, tehát népanyag konzerváló vidékeken testi örököse is. Ököritó vidéke éppen ilyen tájék és sehol sem szebb a magyar paraszt faja s különösen sehol sem gazdagabb, romlatlanabb, értékesebb a nyelve, a szelleme, a humora, a lelki tartalma, mint éppen erre felé, a Szamosháton s a Tiszaháton. Ha idegen ember kerül közéjük s csak látja őket, csak beszél velük, de semmi anyagi érdek nem hozza igazi viszonyba velük, akkor egészen a sablonos magyar parasztirodalom szemével látja őket: csupa daliásság, okosság, kedves magabizottság, remek humor, hatalmas tréfaképesség, erős munkabírás, úri mulatni tudás és csupa tetsző, szeretni, dicsérni való tulajdonság ékesíti őket. De ha úgy esik, hogy érdek, anyagi érdek, pénzkérdés hozza össze az idegent evvel a paraszttal, kellemetlenül és dühösen veszi észre, hogy ravasz, komisz, telhetetlen a paraszt, se istent, se embert nem ismer, s ezen a nyomon elindulva látja, hogy durva, szabadszájú, oktalanul makacs, megátalkodott, okos szóra nem hallgat, a mellett lomha, rendes munkára nem való, s fajtalan, lelketlen... És örül, ha végül ép bőrrel szabadul közülök.

Hol már az igazság! Bizonnyal valahol középen. Mindezek az erények s ezek a bűnök meg vannak a magyar népben, s részben a történelmi osztály, a nemesség hagyatéka nála, részben a világ minden pórnépével közösek és a nagy szegénységből s az élet nyomorúságából fejlettek. A magyar nép értékes anyag, nem is lehet becsesebbet kívánni már parasztnépnek, mert az már nem lenne többé paraszt, hanem valami lendülésre kész fok, a mely belső qualitásai miatt kénytelen a baromi munkát ott hagyni s a magasba, a szellemi munkára törni. A magyar nép olyan, hogy azzal lehetne valamit kezdeni, de az a baj, hogy a fölötte álló rétegek nem olyanok, a melyekből jó áradhasson lefelé.

Valami szomorúan sajátságos dolog az, hogy nálunk senki sem egészen az a mi. Minden osztály több valamivel önmagánál s e miatt kevésbé felel meg a kötelességének, mint kellene. A parasztunk alkalmas volna rá, hogy középbirtokos legyen, és ez arra, hogy nagybirtokos. A mesterembereink hivatalnok generatiót nevelnek, a kishivatalnokok olyan qualifikációval végzik unott, becsetlen munkájokat, a mivel főhivatalba is juthatnának, s az egész vonalon, a falusi bérestől, fel a képviselőkig, mindenki úr akar lenni és pedig munka nélkül. Hiányzik nálunk egy fok, az egész társadalom alapja: az igazi munkabíró, igavonó nép. Ha ez meg volna s ez sugározná fölfelé a föld erejét, azt az erőt, a melytől a nemzet, az Antaeus mindig új erőre kap: akkor rendesen elhelyezkedne mindenki a maga helyére. Vagy ha felülről jönne az az irányító s a magasabban állók szellemi fölényével és értékével ható erő, a mely munkára szuggerál, akkor is elboldogulnánk. De a mai Magyarországból hiányzik nemcsak az alsó fok, de a legfelső is: a nemzeti talajból kinőtt király.

És ez mind oka annak, hogy Ököritón leégett egy csűr s benne negyedfélszáz ember.

*

Hogyne volna oka, mikor éppen ez az eset mutatta meg oly rémesen, hogy a félvak magyarnak is meg kell látnia, hogy a mi népünknek mit hoz a kultúra: ecsedi-láp lecsapolást, vagyis a piszkos szegény életnek végét, - óh nem azzal, hogy a fél filléreket hozó földnek az értékét, s a jövedelmét százszorosra emelte, hanem azzal, hogy a fél filléreket is elvette a szájából s ráeszméltette a népet, hogy itt nem lehet megélnie, a fölös nép menjen Amerikába. A falu szélén futó vasúton! a melynek alig is van egyéb haszna, mert az ugyan nem haszon Pál Estánnak, hogy ma vasúton megy Ököritóról Györtelekre; nem haszon, hanem tíz krajcár pénzkidobás.

És a kultúra hozta, a kultúra a táncrendet. Ez a nyomtatott papírlap jelzi legtisztábban, mi történt hát a néppel? Az hogy bizonyos kultúrigényekre tett szert, de semmi kultúrmunka képességre. A föld jövedelmét semmivel sem tudták növelni, de a személyi kiadások horribilis módon felszöktek. Nem faekével szántanak ugyan, de nem is haladnak egy lépést sem Hollandia földművelése felé. A maguk szőtte vászonruhából ellenben kivetkeznek, s anyagi képességeiket messze meghaladó módon ruházkodnak. Jön a divat, itt is van a nyakukon s megtanítja őket a fényűzésre, közel hozza a várost, a hol a legújabb divatú blúzokat lehet varratni; ellenben nem hoz semmiféle piacot; kénytelenek ma is búzát termelni, meg tengerit s egy kevés árpát s álmodni sem tudnak róla, hogy lehetne a kiszipolyozott öreg földnek jobban kiszedni a zsírját.

Mit hozott hát a kultúra? Azt hogy a régi halász, pásztor, tehetetlen szegény földtúró parasztnép világába nem hozott reális hasznot, de hozott morális kárt. Ma nagyobb divat ezekben a falvakban a durvaság, a szívtelenség, a komiszság, mint bármikor is volt; ma aki valamit ad magára, hetyke és kemény és az istennel se törődik! Mert ő az első a világon!... Mi is történt Ököritón? A szomszéd falvakban már van rezesbanda, na hát lesz nekik is! De olyan, hogy olyan nincs több a megyébe. És neki a falunak, neki a környéknek, fel kell hajtani a népet, itt legyen mindenki húsvét vasárnapján! mert olyan bált kell csinálni, a milyen még nem volt! Azért is kell vasárnapra tenni, ünnep első napjára, a mi eddig rettenetes szentségtörés lett volna! táncolni! ünnep első napján! De mit! ott egye a fene a papokat, a hun egy kicsirázott, szakadjon rájuk az ég, meg egy darab isten!...

Ez a tónus az, a mi az egész életükben uralkodik, s ami megtermette a rettenetes bajt.

Beszögezték a kaput? hát persze hogy beszögezték! Hogyne szegezték vóna, mer még a császár se jön be ott fizetés nélkül! Próbálja meg! Míg a koronát le nem teszi! De még be se néz oda korona nélkül senki! [*]

Ha jött volna egy bölcs ember, a ki megmagyarázza nekik milyen veszély fenyegeti őket, ugyan ki hallgatott volna rá a bortól, kedvtől és mesterségesen eldurvított magaerejétől elvadult nép közül? Senki.

- De barátom mindenki odaég, ha beszegezik a kaput!

- Égjen, de pénz nélkül nem jön be senki.

- De nem az ég oda, a ki nem fizet, hanem maguk, a kik fizetnek.

- Ég az isten! Sose égett még oda senki.

Azzal ott hagyja a bölcs embert ez az egy is; mert mind csak a maga feje után okos, s csak arra hallgat, a mit a falu mond! A faluban pedig a "magyaros keménység" a divat s még a lányok is olyanok akarnak lenni. Más ma ezekre nem hat, csak a falu, se szép szóval, se rosszal; a jó tanácsra siket, a paranccsal szemben dacol. Megjárná a szolgabíró, ha az önérzetüket nem akarva bántani, a szívükre próbálna hatni! Szív nincs! Parancs? Annak pedig visszaüt! Hiszen csak ne engedték volna meg, hogy bált tartsanak abban a csűrben, lett volna olyan kis forradalom, hogy a csendőrség se bírt volna velük vérfürdő nélkül.

Rossz petróleumlámpát és lampiont hozott a kultúra, a melyben bizakodva ötszázan mertek máglyára állani. Mert míg fáklyával világítottak, addig bizony nem táncolt csűrben senki éjszaka!

Ennek a "magyaros keménységnek" adták bizonyságát a környékbeli falvak, mikor másnap megtartották a táncmulatságot. A lapok felháborodva írták Komlódtótfaluról, hogy másnap táncolt. Látszik, hogy aki írta, nem ismeri ezt a népet. persze, hogy táncolt, hát Budapesten nem tartottak meg valami bált a miatt, mert elsüllyedt egy hajó valahol háromezer utassal, vagy mert Messina romokban hevert? Komlódtótfalutól Ököritó csaknem olyan messzi van, mint Budapesttől Messina! Azok nem szomszéd falvak, közbe esik Szamosbecs, Sima, Tatárfalva, Sályi, Szamosujlak, Porcsalma s ez a hat falu úgy elválasztja őket egymástól, hogy bár két-három óra járás az egész távolság szekéren, mégis elegen vannak Tótfaluban, a kik sohasem voltak életükben Ököritón s annyit tudnak róla, hogy az ököritóiak náluk mennek keresztül Szatmárra.

S ennek a magyaros keménységnek az ököritói szerencsétlenek akkor adták legfőbb bizonyságát, mikor meglátta az eszeveszetten, durván, nagy erővel táncoló tömeg azt a felfutó tűzcsíkot; a mely a fellobbant lámpából szikrázott a száraz lombokon a tetőig.

Ebben a pillanatban teljesen elvesztette az az ötszáz emberi lény mindazt a kultúrát, a mi a sok ezeréves szellemi művelődésből rájuk jutott. Fenevadakká változtak, nemcsak a rémület hatása alatt, de azért mert arra voltak ők mintegy ránevelve, hogy ebben a percben nyers állatokká legyenek. A táncoslegény ököllel ütötte el a lányt, ordítva vágott előre s egy másodperc alatt földre voltak tiporva az elől állók, a kik az út sodrába állottak s nem a kapu felé rohanókéban. És senki sem ért a kapuhoz, hanem bent két lépésre attól eleven máglya nőtt az önmagukat tönkretevő boldogtalanokból. A jelenlevő emberi erőnek semmi része sem használódott el a kapu kitörésére s a hirtelen lecsapó füstben és tűzben a legparányibb emberi ész és akarat nélkül mintegy szétrobbanva sült ki az emberi testekbe töltött energia. Alig, alig néhányan mentek ki a nyitva levő kis ajtón, s jellemző, hogy volt legény, aki kívülről, tehát a szabad ég alól, tiszta ésszel tört be, s így az emberhalom alól ki tudta vonszolni húgát s épségben vitte ki a pokolból. Ellenben a többiek, a boldogtalan állatok ott vesztek, mintha csak nem is az isten képére teremtett lények lettek volna, hanem kosok és bárányok a tűzben. És fölfelé meredt a karjuk és a szemük s mikor annyira nőtt az emberhegy, hogy elérték róla a valami három méter magasságban levő nyílást a csűr falán, azon ugráltak ki az égő emberek s így megmenekültek mintegy százan. És a letapodottak visszarángattak a kit tudtak s volt a kit egészen ketté szakasztottak.

*

És mi történt a tűz óta?

A nép, mint minden félcivilizált és erősen vallástalan nép, rettenetes apátiába süllyedt. Az égett emberek elbújtak és elmenekültek, mert jól ismerik az orvosaikat, akik barbár módra henteskednek s követelik az őket nagyon jogosan megillető s valójában igen kicsiny díjakat. De a parasztnak minden krajcár igen nagy pénz, még akkor is ha vásárol, hát még mikor csak az egészségét kell vele megfizetni. Nem is lehetett összeírni, hányan sebesültek meg, míg végre egy hét múlva híre ment és bizonyossá is lett előttük, hogy most ingyen gyógyítanak s ingyen adják az orvosságot. Az államnak valóban ingyen kellene adnia a népnek tanítót, orvost és ügyvédet.

Azonban nem csak a nép viselte magát paraszti állapotához illően, az urak is nagyon úri módon fogták fel a dolgukat. Csak az alispán és a főispán szerepét látni tisztán. Nagyon keményen lehetne megtámadni a magyar közigazgatást ennek a két úrnak a magaviseletét általánosítva. Az alispán lesürgönyzi a budapesti mentőegyesületet, amely felajánlotta a segítséget: "Szíves készségükért köszönetet mondva értesítem, hogy Ököritón egyéb munkálat nincsen mint háromszázon felüli hulla eltemetése." Ebben a pár sorban benne van a magyar úr gavallériája, hetvenkedése, oktalansága, s a hivatalra, a nép atyjának szerepére nem termett ember minden lelketlensége. Míg az alispán ezt a táviratot írta, minden bizonnyal ünnep utáni katzenjammerétől többet szenvedve, mint a szíve fájdalmától, azalatt száznál több ember ordított és nyöszörgött halál verítékkel kivert égett testtel... S az alispán csak egy hét múlva józanodott ki annyira, hogy a Mentőegyesület újabb ajánlkozására, elfogadta a segítségüket.

A magyar közigazgatást sokat szidják, pedig kívánni sem lehet jobb rendszert, mint a magyar vármegyék, hiszen ezek szabad és független emberekké teszik az egyes tisztviselőket. Ennél nagyobb áldást nem is lehet elképzelni, ha a tisztviselő rátermett a hivatalára. Az a legjobb hivatal, ahol az okos, becsületes és derék ember hadvezér lehet! Cselekedhet! S rögtön csatát nyerhet; nem kell a paragrafusok békóival küzdenie, s nem kell még a lélegzetvételre is felettes hatóságtól kérni három aláírással ellátott engedélyt. Ma már még a katonaságnál is megszűnt ez a szabad kéz. Talán utolsó tér, a hol meg van: a magyar közigazgatás. Szomorú volna, ha itt mint rendszer bizonyulna oktalannak és károsnak az emberi szabad akarat és szabad lélek számára biztosított cselekvési tér. Épen azért a vár megyei tisztviselők hivatali vétkeit csak egy szempontból kellene vizsgálat alá bocsátani: rászületett vezérhez méltó volt-e a működése, vagy nem? Ha nem, akkor menthetetlenül s azonnal el kell bocsátani az embereket. Ezt a rendszert nem lehet más módon egészségesen fenn tartani.

Pedig a magyar népnek ilyen hatóságra volna szüksége, ez felelne meg a nép természetének s ezzel lehetne csak a magyar népet arra a színvonalra emelni, a melyre belső erejénél fogva joga van.

Ha felelős a magyar paraszt azért a durva és elmaradott és nyers lélekért, a melyet a legegyszerűbb megfigyeléssel meg lehet állapítani nála, százszorta jobban felelősek az összes felettes hatóságai, a mért nem képesek rájuk hatni s a lelkükben levő rendkívül nagy értékű anyagot igazi kultúrával kiművelni.

Az ököritói szerencsétlenségért felelős minden tanító, minden pap, minden szolgabíró, minden jegyző, s minden vármegyei hivatalnok, a kinek 1848. óta köze volt ehhez a faluhoz. Fel egészen a mai belügyminiszterig, ha ez nem vette tudomásul az alispán hirhedt táviratát. Csak a főispánok nem felelősek semmiért. A főispánt nem azért küldi le a kormány a megyékbe, mert felteszi róluk, hogy lelkük van s a megyének hasznára lesznek, hanem azért mert szép a nevük, mint egy lobogó és legalább is olyan daliák, mint a vármegyei hajdú: tehát nem dolgozni kell nekik, hanem reprezentálni! Ilyenformán Szatmár megyének most ideális főispánja van. S ez az úr két nevezetes dolgot jelentett ki: "addig nem megy le Ököritóra, míg el nem temetik a halottakat, mert azt a látványt nem bírják ki az idegei", s hogy "Ököritón nincsen szükség segélyre, csak egy díszes emlékoszlopra."

Bizony, bizony, akárhová nézünk, az ököritói tűz világa mellett csak szomorú látni valók tűnnek szemünk elé.


[*] * Valaki, és pedig úri ember, a fiát akarta bent megkeresni, nem engedték be, míg nem fizet. Nem volt nála pénz, ami falun rendes dolog, - így menekült meg, mert épp abban a percben tőrt ki a tűz. S e miatt menekült meg a kis fia is, mert azt sem engedték be nézőnek, korona nélkűl.

 

LAST_UPDATED2
 
1989. április 15. PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 15. kedd, 09:01

Így emlékezett Anglia a negyedszázados történelmi tragédiára

1989. április 15. mindig gyászbetűs napja lesz az angol labdarúgásnak: ma huszonöt éve a sheffieldi Hillsboroughban 96 szurkoló vesztette életét a Liverpool–Nottingham Forest FA-kupa-elődöntőn, 766-an pedig megsérültek a tömegkatasztrófában.

Megemlékezés a 96 áldozatra (Fotó: Action Images)

 

A mai napig a Hillsborough Nagy-Britannia legnagyobb futballkatasztrófája, a tragédia következményei pedig alapjában változtatták meg a szigetországi labdarúgást – a stadionokból ezt követően tűntek el az állóhelyek és a kerítések. A tragédia utáni Taylor-jelentés a rendőrség felkészületlenségét és hibáit jelölte meg a katasztrófa fő okaként, a jelentését 2012-ben publikáló független vizsgálóbizottság pedig kimondta, a Liverpool-szurkolók semmiben nem voltak felelősek, a katasztrófát az elégtelen biztonsági intézkedések és a nem megfelelő rendőri munka idézte elő.

A hétvégén Anglia-szerte hétperces csúszással és gyászszünettel kezdődtek a mérkőzések (a Liverpool–Nottingham meccs a 6. percben szakadt félbe, minden pályán a 6. és a 7. perc között volt a megemlékezés). A Sheffield Wednesday átalakította stadionját a negyedszázados megemlékezésre: a Hillsborough kék székei közé 96 fehéret tettek be vörös rózsákkal, emlékül az elhunytaknak. A városi rivális Everton emléket emel a Goodison Parkban az életüket vesztett Liverpool-drukkereknek. Az anfieldi hivatalos emlékceremóniára 26 000 drukkert várnak, Brendan Rodgers, a Liverpool, és Roberto Martínez, az Everton menedzsere is szerepet kap.

Rendőr jön félbeszakítani a meccset a Hillsboroughban (Fotó: Action Images)
A szurkolók a pályára menekültek a pokollá vált szektorokból (Fotó: Action Images)

 

A szurkolók a pályára menekültek a pokollá vált szektorokból (Fotó: Action Images)
Emlék az Anfielden a tragédia után (Fotó: Action Images)
Ez pedig már a jelen: emlékezik az Everton és a Liverpool ificsapata (Fotó: Action Images)
Sálak az Anfielden: szerte Európából jöttek szurkolók emlékezni (Fotó: Action Images)
Liverpooli élőkép (Fotó: Action Images)
Fekete karszalag az Everton játékosán (Fotó: Action Images)

96 fehér szék a Hillsboroughban (Fotó: Action Images)

Hillsborough (1989–2014)

 

 
Gyerekdal '56 PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 15. kedd, 06:26

1956-os-forradalom

GYEREKDAL

 

ALBUM: (1990) ÚJ DALOK

 

I.

D                                             G              D

Gyertya gyulladt, tűzhelyünkben pattogott a láng
D                               G                 D

És bezúzott ablakunkra papírt tett apánk.

D                                         G                  D
Gyertyafényben vígan ültünk, míg a krumpli főtt

D                                  G                    D
S hahotázva elfeküdtünk, ha egy tank belőtt.
I.
Sose halunk, úgy éreztük, ha egy tank belőtt.
Kijárási tilalom volt és a krumpli főtt.
Hogy túlélünk mindent mindig, úgy éreztük ott.
Kár, hogy sorsom íly' szép estét többet nem adott.
II.

D           G
Élveztük gyerekmódra,

D                G
Milyen véres ez a móka.

D
Hogy lőnek miránk!

D              G
Az oroszok kivonultak,

D                G
Visszajöttek és belőttek.

A

Gyerekként kinevettünk a nagy halált!

II.

Elhittük gyerekmódra,

Hogy egy angyal virradóra

Tesz majd egy csodát.

Ha-ho-hó, majd ENSZ-csapattal,

Kék sisakkal jön egy angyal

Hoz édes tejkonzervet és megáld.

I.

Ránevettem, míg dörögve ablakon bejött,

Nem ismertem a halálom, élveztem hát őt.

Krumplit ettünk s földre dőltünk, ha egy tank belőtt.

Halhatatlan korszakomban nem ismertem őt.

I.

Halhatatlan módra ránevettem a konyhakőről én.

Hisz' kék sisakban megvéd egy angyal, itt ülök ölén.

Mert én a halálom olyannak várom; szebb legyen és nem ilyen.

Hozza azt karddal majd egy ENSZ-angyal, mert kijár ez nekem.

II.

Nem lehet ilyen durva,

Az ablakon bezúdulva;

Kérek más halált!

Szebbet mely, mint egy angyal

ENSZ-küldöttként kék sisakkal

Hoz édes tejkonzervet és megáld.

I.

Hogy túlélek mindent mindig, úgy éreztem ott.

Kár, hogy sorsom íly' szép estét többet nem adott.

Más esték járnak és a halálnak azóta más arca lett.

Sem orosz tankkal, sem ENSZ sisakkal; egészen másképp ijeszt.

Sem orosz tankkal, sem ENSZ sisakkal; egészen másképp ijeszt...

https://www.youtube.com/watch?v=kK1iPwjS_Fg

1956foto

 
Magyar írók levele - 1957. PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 15. kedd, 06:39

Jóna Dávid – Az ENSZ-nek írt levél kapcsán (1957)

az „ÉS” lakkozta bábuk vére,
az Isten szerelmére,
miért kellett?

irodalmunk mély, bús éke
lesz a tüdő nehezéke,
nincs más Pilinszky helyett!

Déry Tibor, Zelk Zoltán, Háy Gyula börtönben,
benn van még 56’ a leszakadt körmökben,
a sírokban, a romokban, a fájdalmakban,
a suttogásokban, a motyogásokban
és mégis ott sorakoznak a közös táncban,
itt mindenki szem a láncban;
a nagy árulás sok kis muszájból hímzett,
ha az utókor fel is böfögi, a hatalomnak ízlett.

a szilánkjaira, atomjaira hulló bizalom,
vívódik bennem: az adom, s a nem adom…
olvasom mohón a neten:
251-en aláírták, többségük Szigligeten…

Tamási Áron, Németh László és Weörös is fáj,
Örkény, Kodolányi, Váci Mihály,
Simon István, Passuth, Nagy László, Devecseri,
Reményik Zsigmond és kitűnő Tóth Eszter, 
- de vajon miért kellett ez neki?

nem ők az áldozatok, hanem én!
a becsapottnak nehezére esik a vád,
hajolgat egy darabig, míg el nem törik a nád. 

ér az valamit, ha megbocsájtok?
ha az élőknek a szentpáli utat felajánlom?
mikor elveszik egy álmom…
a királynő belehal a sakkba,
könnyezésig nézünk a napba,
s szégyenkezünk a 251 helyett,
de újra csak fel morajlik bennem, miért kellett?

a feloldozáshoz a lélek kevés,
a tudat kényszereket tépne szét,
s képzeletben könnyek közt kezdi szerkeszteni
az árulások történetének kiegészítő kötetét…

lóhalálában mit látsz egy ló halálában mást, 
mint törvényszerűséget,
a halálban csak az elkerülhetetlen véget,
a lényeghez több kell, meg kell állni…
a pillanatot kell várni,
ott dől el minden,
mit adott tehetségként az Isten,
s mit bízott döntésként ránk,
utána szerintem nem segít az ezer miatyánk…

egy mondat a zsarnokságról,
majd egy aláírás, egy kiállás mellette,
hitvány az a zseb.
menekülés fej vesztve…(!)
de vajon mit találok a hitelvesztett sorokban,
„légydög a borodban”,
így fertőződik ötven év után a seb.

most azt érzem, hogy olyan kevés marad istenigazából… Isten igazából.

A mosonmagyaróvári sortűz áldozatai, 1956.

*

illyes and nl
Mi történt?




Az Irodalmi Tanács kezdeményezésére a magyar írók a következő nyilatkozatban tiltakoztak az ENSZ ötös bizottsága jelentésének tárgyalása ellen:

Mélyen átérezve azt a felelősséget, amelyet hivatásunk, a nemzeti közvélemény formálásában betöltött szerepünk ránk ró, egyben általános emberi felelősségünk tudatában is, felemeljük tiltakozó szavunkat az ellen, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlése a magyarországi események ügyét napirendre tűzze. Szeretnénk, ha eljutna hangunk mindazokhoz, akik a világban barátainknak nevezik magukat, elsősorban minden nemzetbéli írótársainkhoz. Bízunk benne, hogy megértik aggodalmunkat és magukévá teszik követelésünket.

Egyek vagyunk ezzel a néppel, ismerjük lelkének minden rezdülését. Tudjuk és hirdetjük: a magyar nép nem akart és nem akar ellenforradalmat, itt csak elenyésző kisebbség kívánja vissza a régi rendet. A történelmi és társadalmi körülmények tragikus találkozása folytán 1956. október 23-án mégis az események olyan sorozata indult el Budapesten, amelynek fordulatain már sem a józan politikai belátás, sem a kezdeti résztvevők jelentős részének becsületes szándéka nem tudott többé úrrá lenni. Illetéktelen és ellenséges imperialista beavatkozásnak sem volt csekély része benne, hogy a fasizmus minden üledéke felkavarodott és néhány napra az 1920-as fehérterrorra emlékeztető állapotokat teremtett. Valamennyi irodalmi irányzatot és a magyar közvélemény legkülönfélébb árnyalatát képviseljük, a részletkérdések egész sorában, még néhány lényeges kérdésben is vitában állunk egymással; egyet azonban ma már világosan látunk: a forradalmi munkás-paraszt kormány fellépése és a szovjet csapatok segítségül hívása az egyre jobban kibontakozó véres ellenforradalom veszélyét hárította el országunk felől.

Nem mindannyian értettük akkoriban ennek a lépésnek szükségszerűségét és jelentőségét. Kételyeinket, gondjainkat, fenntartásainkat tükrözte sokunknak állásfoglalása. Azóta egyre inkább megtanultuk becsülni mindazokat, akik a megzavarodott közvélemény sodrásával szembe mertek szállni, akik megmentették a dolgozó nép hazáját a társadalmi visszazuhanástól, a polgárháborútól, talán a még rettentőbb csapástól, a háborútól. Lehetnek közülünk egyeseknek még komoly fenntartásaik belpolitikai kérdésekben, a szocialista építés módszerei dolgában, de mint hazafiak, mint a Magyar Népköztársaság hű polgárai, valamennyien minden erőnkkel segíteni akarjuk a társadalmi és gazdasági helyzet megszilárdulását, a kulturális élet felpezsdülését, a közbizalom megerősödését és minden eredmény, amit e téren elértünk, minden jel, ami ennek a folyamatnak egészségét és erejét mutatja, egyformán mindannyiunk örömére van. Így érez ma nálunk a nemzet többsége és java.

Kinek az érdeke, hogy a sebeket újra feltépjék? A mi hazánknak, ennek a nehéz történelmi sorsot viselt kis népünknek bizonyára nem. Lehetetlenség volna nem látnunk az ízléstelen hangulatkeltés hátterében a valódi szándékokat, a tőkés hatalmak politikai játékát. Fel akarják szítani a legbarbárabb ellenforradalmi erők lohadó kedvét, fel akarják korbácsolni ismét a már megnyugvó közvéleményt idehaza; fenn akarják tartani, fokozni akarják a feszültséget a nemzetközi politikában. Mi ezzel nem értünk egyet. És különösen nem érthetünk egyet azzal, hogy bárki az ügyvédünk talárjában csúfolja meg, torzítsa komédiává azt a tragédiát, amely minket ért.

Aki barátunk, ezt nem helyeselheti! Aki barátunk, az gyógyít és nem sebeket tép rajtunk! Kis nép vagyunk, de történelmi szerepünk és az a hivatás, amelyet az emberiség szolgálatában vállalunk, feljogosít rá, hogy odakiáltsuk: mi nem vagyunk senkinek politikai cégére, nem leszünk játékszer tisztátalan kezekben, nem leszünk a nemzetközi élet botrányköve!

Akadnak, tudjuk magyar írók, akik másként beszélnek. Ránk hivatkoznak, szót kell tehát erről is ejteni. A néppel érző magyar írók útja a múltban keservesen nehéz volt; és ma sem könnyű vállalni részünket egy új rendért vajúdó társadalomban. De mi nem tudnánk más sorsot vállalni. És bizonyosak vagyunk benne, hogy nem lesz kevésbé dicsőséges, mint amilyen nehéz. Aki azonban megfutott, az hallgasson, mert ha szól, szava csak a renegáté lehet. S a népnek, amellyel sorsközösséget vállalni nem mert, árulója is lesz szavával.

Ezt a világ minden írója, ezt minden hazafi megérti.

Végezetül pedig: mi fontos nemzetközi fórumnak tarjuk az Egyesült Nemzetek Szervezetét. Tiszteljük, mint amelynek hivatása, hogy a népek sok közös gondjának, egymásra találásának, a békés egymás mellett élésnek műhelye legyen. Szeretnénk tisztelni ezután is! Örültünk, amikor hazánk a szervezet tagja lett: szeretnénk örülni ezután is.

Világ írói, világ népeinek tiszta szándékú értelmisége!

A nemzetek kölcsönös megbecsüléséért, sokat szenvedett hazánkért, a magatok emberségéért, az Egyesült Nemzetek Szervezete becsületéért tiltakozzatok velünk.

Abódy Béla, András László, Alpári Pál, Aranyossy Magda, Aranyossy Pál, Asztalos Sándor, Ács Kató, Bakó József, Baráth Endre, Barabás Tibor, Balázs Anna, Balázs Sándor, Barta Lajos, Bartáné Szucsich Mária, Bába Mihály, Bárány Tamás, Benjámin László, Benamy Sándor, Békés Virág, Beczássy Judit, Bihari Klára, Boldizsár Iván, Bogáti Péter, Bónyi Adorján, Borsi Darázs József, Bölöni György, Bródy Lili.

Csanádi Imre, Cseres Tibor, Csepeli Szabó Béla, Csetényi Erzsébet, Czibor János, Csohány Gabriella, Csoóri Sándor, Csuka Zoltán, Csurka Péter, Dallos Sándor, Darázs Endre, Darvas József, Devecseri Gábor, Dénes Zsófia, Diószegi András, Dobozy Imre, Egri Lajos, Elbert János, Endrődy János, Erdei Sándor, Erdélyi József, Erdos László, Erdődi János, Falu Tamás, Felkai Ferenc, Fejes Endre, Fekete Lajos, Fehér Klára, Féja Géza, Fábián Zoltán, Földes Imre, Földes Mihály, Fodor József, Földes Péter, Földessy Gyula, Földeák János, Füst Milán, Fülöp János, Füsi József, Fazekas Anna.

Galsai Pongrác, Gerő János, Gellért György, Gábor György, Gellért Oszkár, Gergely Sándor, Gergely Márta, Gergely Viola, Gera György, Gereblyés László, Goda Gábor, K. Grandpierre Emil, Gyetvai János, Gyagyovszky Emil, Gyárfás Miklós, Györe Imre, Győri Dezső, Hazai Józsefné, Hamvas H. Sándor, Hajnal Gábor, Hajnal Anna, Hámos György, Hárs György, Hegedüs Géza, Hegedűs Zoltán, Hegedűs Bitte Dániel, Hollós Korvin Lajos, Hubai Miklós, Hunyadi József, Illés Lajos, Illés Jenő, Illés Endre, Illés Béla, Illyés Gyula, Imecs Béla, Jankovich Ferenc, Jánosy István, Jászberényi József, Jobbágy Károly, József Farkas, Juhász Ferenc.

Kardos László, Karinthy Ferenc, Katkó István, Kamjén István, Kassák Lajos, Kárpáthi Aurél, Keszthelyi Zoltán, Keszi Imre, Kelemen Sándor, Képes Géza, Király István, Kis Károly, Kis Ferenc, E. Kovács Kálmán, Koroda Miklós, Kodolányi János, Kolozsvári Endre, Kónya Lajos, Komlós Aladár, Kosztolányi Dezsőné, Kopré József, Komjáthy István, Kopányi György, Körössényi János, Kőszegi Imre, Ladányi Mihály, László Gyula, Láng György, Lányi Sarolta, Lengyel József, Ligeti Vilma, Lőrinc Loránd, Lukács Imre.

Major Ottó, Madarász Emil, Mándi Éva, Máriássy Judit, Mária Béla, Máté György, Molnár Gábor, Molnár Géza, Mollináry Gizella, Moldvai Győző, Morvay Gyula, Mesterházi Lajos, Murányi Kovács Endre, Nagy László, Nagy Péter, B. Nagy László, Nagy Sándor, Nádass József, Nemes László, Németh László, Nyárádi Gábor, Nyíri Tibor, Oláh László, Oravetz Paula, Osváth Zsuzsa, Örkény István, Örvös Lajos, Palasovszky Ödön, Palotai Boris, Palotai Erzsi, Papp László, Passuth László, Pándi Pál, Pákozdi Ferenc, W. Petrolay Margit, Peterdi Andor, Pilinszky János, Pintér József, Polgár István.

Rajcsányi Károly, F. Rácz Kálmán, Reményik Zsigmond, Reményi Béla, Rideg Sándor, Román György, Rónai Mihály András, Rubinyi Mózes, Sarkadi Imre, Sándor Kálmán, Ságodi József, Sándor Iván, Sinka István, Simon Lajos, Sőtér István, Sós Endre, Soós Magda, Somlyó György, Sólyom László, Simon István, Sipos Gyula, Szabó Pál, Szabó Lőrinc, Szabolcsi Miklós, Szamos Rudolf, Szalatnai Rezső, Szakasits Árpád, Szentiványi Kálmán, Szécsi Margit, Szekula Jenő, Szenczei László, Szeberényi Lehel, Szánthó György, Szinetár György, Szinnai Tivadar, Szüdi György, Szűcs László István, Szőnyi Sándor, Szomráki Sándor.

Tabi László, Tamási Áron, Tamási Lajos, Takács Tibor, Tóth László, Tóth Eszter, Toldalagi Pál, Tolnai Gábor, Török Sándor, Thury Zsuzsa, Tuba Károly, Timár György, Trencsényi-Waldapfel Imre, Thurzó Gábor, Telekes Béla, Ungvári Tamás, Urbán Ernő, Urbán Eszter, Vaád Ferenc, Vas István, Várkonyi Nagy Béla, Váci Mihály, Várnai Zseni, Vázsonyi Endre, Veres Péter, Vértes György, Vészi Endre, Vitányi János, Vihar Béla, Viktor János, Waldapfel József, Weöres Sándor.

Szabó Lőrinc

Miután szeptember elején érte küldött írószövetségi autóval felhozták balatonozós útjáról Budapestre aláírta írótársai mentése érdekében, a felesége és leánya emlékezése szerint számára nagy fájdalmat okozó A magyar írók tiltakozása az ENSZ ötös-bizottsági jelentés közgyűlési tárgyalása ellen című nyilatkozatot, melyet a Magyar Nemzet szeptember 8-i, majd az Élet és Irodalom szeptember 15-i számában tettek közzé.


Karátson Endre így emlékezik: " ...az íróknak azt a siralmas nyilatkozatát ... kéjjel ismertették velünk, és az nagyon- nagyon rossz volt, egyszerűen iszonytató. Pláne nekünk, akik még majdnem gyerekek voltunk, és a magyar írókra, mint lángoszlopokra néztünk fel. Nem értettük, hogy miért teszik, az akasztásokat nem hiszem, hogy különösebben befolyásolták volna ezzel, azt meg végképp nem értettük, miért volna olyan nagy baj, ha még egy-két írót becsuknak esetleg... Megrendítő volt, iszonyú bukás, és én a mai napig úgy érzem, hogy valamiképp ebben a bukásban élünk... Ez engem akkor - odabent a Fo utcában - annyira összetört, hogy komolyan úgy éreztem: ezen a nyelven ezentúl csak hazudni lehet, nem érdemes rajta soha többé semmit sem írni."


„Nem az a szabadság, hogy azt teheted, amit akarsz,
hanem, hogy nem kell megtenned, amit nem akarsz!”

Rousseau

 


És akik nem írták alá:
Áprily Lajos, Benedek Marcell, Berda József, Fekete István, Jékely Zoltán, Hamvas Béla, Kálnoky László, Mándy Iván, Mészöly Mikós, Nemes Nagy Ágnes, Rónay György, Ottlik Géza, Sánta Ferenc, Szabó Magda, Szentkuthy Miklós, Tatay Sándor, Tersánszky Józsi Jenő, Zelk Zoltán.


*

Dokumentumok az ENSZ 1956-os Különbizottságának tevékenységéről

http://w3.osaarchivum.org/index.php?option=com_content&view=article&id=1543&Itemid=1517&lang=hu

 

Fájl:PovlBangJensen Corvin1.jpg

http://hvg.hu/kultura/20051028nagyandras_bangjensen

 
Hannibál feltámasztása. PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 14. hétfő, 08:46
Rádiós regénytár
aktuális tartalom

2014.04.09. 21:30 (ism.)
hallgassa meg!

Móra Ferenc: Hannibál feltámasztása.
Felolvassa: Kaszás Gergő (7/5.)


Hangmérnök: Horváth János.
Zenei szerkesztő: Dévény Mária.
Szerkesztő: E. Román Kata.
Rendező: Sárospataki Zsuzsanna


Budapest >>> többi adónk műsora

általános adatok

A magyar és a világirodalom klasszikus regényei, novellái rádiós feldolgozásban. A műsor célja az idősebb és ifjabb generáció ismeretinek gazdagítása, anyanyelvi fejlesztése, a kulturális identitás erősítése. Regények és novellák mellett ritkán hallott naplók, memoárok, izgalmas levelezések és útleírások szolgálják az irodalomszerető, igényes hallgatót.

Adásidő: minden héten hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken 13:30-kor
Ismétlés: hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken 21:30-kor

A műsor indulása: 2004.05.30.
Kategória: irodalmi és versműsorok
A műsort készíti: Kulturális szerkesztőség
Munkatársak: Dévény Mária
E. Román Kata
Laczó Zoltán Vince
Lázár Csaba
Sárospataki Zsuzsanna
Varga Andrea


Legutóbbi műsorok:
2014. 04. 11. péntek
13:30
Rádiós regénytár >>> bővebben...
Móra Ferenc: Hannibál feltámasztása. Felolvassa: Kaszás Gergő (7/7.)
2014. 04. 10. csütörtök
13:30
Rádiós regénytár >>> bővebben...
Móra Ferenc: Hannibál feltámasztása. Felolvassa: Kaszás Gergő (7/6.)
2014. 04. 09. szerda
13:30
Rádiós regénytár >>> bővebben...
Móra Ferenc: Hannibál feltámasztása. Felolvassa: Kaszás Gergő (7/5.)
2014. 04. 08. kedd
13:30
Rádiós regénytár >>> bővebben...
Móra Ferenc: Hannibál feltámasztása. Felolvassa: Kaszás Gergő (7/4.)
2014. 04. 07. hétfő
13:30
Rádiós regénytár >>> bővebben...
Móra Ferenc: Hannibál feltámasztása. Felolvassa: Kaszás Gergő (7/3.)
2014. 04. 04. péntek
13:30
Rádiós regénytár >>> bővebben...
Móra Ferenc: Hannibál feltámasztása. Felolvassa: Kaszás Gergő (7/2.)
2014. 04. 03. csütörtök
13:30
Rádiós regénytár >>> bővebben...
Móra Ferenc: Hannibál feltámasztása. Felolvassa: Kaszás Gergő (7/1.)
LAST_UPDATED2
 
Hannibál tanár úr PDF Nyomtatás E-mail
2013. január 13. vasárnap, 07:05
Következő

21:15, Vasárnap (január 13.), DUNA Televízió

Hannibál tanár úr

Hannibál tanár úr
Kattintson a képre!
fekete-fehér, magyar filmdráma, 90 perc, 1956 (12)

rendező: Fábri Zoltán
író: Móra Ferenc
forgatókönyvíró: Fábri ZoltánGyenes IstvánSzász Péter
operatőr: Szécsényi Ferenc
díszlettervező: Márkus Tibor
jelmeztervező: Nagyajtay Teréz
zene: Tamássy Zdenkó
látványtervező: Ambrózy Iván
vágó: Szécsényi Ferencné

szereplő(k):
Szabó Ernő (Nyúl Béla)
Kiss Manyi (Nyúlné)
Makláry Zoltán (Manzák)
Bessenyei Ferenc (Hannibál)
Apor Noémi (Lola)
Somogyvári Rudolf (Vidrozsil)
Greguss Zoltán (Muray)
Gobbi Hilda (Vogelmayerné)


Feliratozva a teletext 333. oldalán.

A tragikomédia főhőse egy jelentéktelen külsejű, apolitikus kisember: Nyúl Béla középiskolai tanár. Hannibál pun hadvezér halálának körülményeiről írott teljesen ártatlan tanulmánya miatt a politikai jobboldal, a fajvédő demagógia támadásának középpontjába kerül, amely végül is halálát okozza.


Linkek:
IMDb
Díjak és jelölések:
Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál (1957) - Zsűri Nagydíja jelölés: Fábri Zoltán
LAST_UPDATED2
 
Hannibál színpadon PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 15. kedd, 05:33

Címsor

KAPOSVÁRI CSIKY GERGELY SZÍNHÁZ

Móra Ferenc-Fábri Zoltán-Deres Péter: Hannibál tanár úr

Szinopszis

Olyan új magyar darab születését szeretnénk megsegíteni a 2012/2013-as évadban, mely egyszerre tud szólni a fiatal, sőt diákközönséghez, és közben megszólítja azokat is, akik számára legenda Fábri Zoltán nagyszerű filmje, és a főhős, Nyúl Béla története. A történet szót hangsúlyozni szeretnénk, mert vissza akarjuk adni annak rangját. Hiszünk a történetben. Legalábbis ha olyan remekül megírt, hatásos történettel találkozunk, mint a kis, szürke latintanár felemelkedése és bukása.

A történet

Nyúl Béla neve fogalommá vált. Mint ahogy a Hannibál tanár úr elnevezés is. Mindkettő leginkább Fábri Zoltán mára már klasszikussá vált filmje miatt, és kevésbé Móra Ferenc eredeti regénye (Hannibál feltámasztása) okán. A klasszikus művekkel sokszor esik meg, hogy eredeti jelentésük, rétegei elkopnak, és egyfajta átgondolatlan egyetértés, kanonizált elismerés veszi körül őket.
A történet főhőse Nyúl Béla (Hunyadkürti György), egy óbudai gimnázium latintanára oroszországi hadifogsága alatt egy templomi padláson olyan feljegyzéseket talált, amely szerint Hannibált egy forradalom bukatta meg. A szürke kis tanár ez alapján ír egy értekezést, élete főművét - mely természetesen senkit nem érdekel. Ám váratlanul üresedés támad az iskola évkönyvében, és Nyúl kollégát kérik fel, hogy pánikszerűen kitöltse az űrt, és publikálja tudományos dolgozatát. És a kisember a semmiből egyszercsak az érdeklődés középpontjába kerül, egy parlamenti interpellációban említik nevét, erre meglátogatja őt egy újságíró, a kollégák is befolyásos emberként tekintenek rá, sőt egyik éjjel - álmában - maga Hannibál látogatja meg, aki már maga sem emlékszik arra, hogy miként hunyt el... Inkább szivarozik a tanárral, és ostobaságokat beszél. Másnap jön a kijózanodás, és mi megláthatjuk, hogyan darálja be a hatalom a kicsi embert. Akkor is, most is, mindig is.

A rendező

„Húsz éve filmmel kezdtem el foglalkozni. Először csak tanultam róla, majd hamarosan tanítottam is középiskolában, még mielőtt bevezették volna ezt a tantárgyat. Főleg formanyelvi kérdésekről beszélgettünk a diákokkal, olvasni tanultuk a képeket. Volt egy állandó példám: Hannibál tanár úr Fábritól. Az, amikor Nyúl Béla elmegy a gyűlésre a film végen, és ott áll az amfiteátrum közepén egyedül. Távoli, rézsútos felső gépállás: fekete kis pont a nagy fehér háttérben. Nyúl Béla egyedül, tehetetlenül, kiszolgáltatottan. Majd közeli, alsó rézsútos: felbátorodva, lassan hőssé válva. Gyönyörűen plasztikus, egyszerű formanyelv. Kicsit talán már elavult is. De elfogadtuk, mert régi, klasszikus film: az, amiről szól és ahogyan, a régmúlthoz tartozik. Épp csak tanulni érdemes belőle. Aztán, amikor sok év után - e darabra készülve - újra megnéztem a filmet, megdöbbentem. A formanyelv olyan, amilyen: múltidejű. De a történet, a mondatok provokatívan aktuálisak, riasztóak. A kép kitágult. Nyúl Béla egyedül, tehetetlenül, kiszolgálatottan. Vele szemben ordas, szélsőséges csürhe...
Ezt a történetet ma elmesélni, a színház aktuális, csak jelenidejű megnyilvánulásában megragadni megkerülhetetlenül fontos. Épp csak mert tanulni érdemes belőle."

(Vidovszky György)

„Elvtársak és fajvédők cserélődnek, a butaság azonban örök. Én magam most már a butaság rajzát látom maradandónak Fábri filmjében. A buták csapatba verődnek, a buták szavalnak és ordítanak, a buták trappolva menetelnek, a buták botokat suhogtatnak, követ ragadnak. Nyúl Béla majdnem haláláig szembe szegül a csatárláncba verődött ostobasággal. „Ne haragudj, méltóságos uram, de amit megírtam, az az igazság, és én azt nem vonhatom vissza" - mondja esdekelve a segítségét felajánló Lófő Testvérnek..."

(Bikácsy Gergely)

NYÚL BÉLA ... Jóestét, Hannibál úr! Ez aztán a meglepetés!... Tessék, foglaljon helyet! Tessék... 

HANNIBÁL: Kedves itt magánál... egy kissé talán lakájosabb, mint ahogy a mi iskolamestereink lak- tak... Igaz, azok többnyire rabszolgák voltak... 

NYÚL BÉLA: Nagyon kapóra jött ám... Hogy meglátogatott. Őszintén szólva nem is számítottam rá. Mondja, felelne egy kérdésemre?

HANNIBÁL: A legnagyobb örömmel. 

NYÚL BÉLA: Lehet, hogy nem is szívesen emlékszik vissza rá, fájdalmas emlékeket kavarhat fel... Hogyan halt meg ön tulajdonképpen? 

HANNIBÁL: Oh... hö-hö-hö... Csakugyan meglepő kérdés, várjon csak, tanár úr... Milyen különös, nem emlékszem. Nagyon fontos volna magának? 

NYÚL BÉLA: Meglehetősen. Én tudniillik különféle írásos emlékek alapján, ne haragudjon, újszerűen értelmezem az ön halálát. Én kérem... szembeszálltam a világtörténelemmel. A nagybetűs világtörté- nelemmel, amit a kultuszminiszter úr őméltósága a középiskolák negyedik osztálya számára engedélyezett. És tessék elhinni, ez nálunk van olyan merész vállalkozás, mint kétszáz elefánttal átkelni az Alpeseken...

(részlet a műből)

http://www.csiky.hu/eloadas/eloadas/

HAnnibal_tanar_ur/page/szinopszis#.U0y4VlV_shM


Kapcsolódó írások

2013.03.22 11:26

Hannibál tanár úr - bemutató

Kép

Nyúl Béla neve fogalommá vált Fábri Zoltán klasszikus filmje óta. A Hannibál tanár úr című drámában a kisember felemelkedésének és bukásának történetét vitte színre a színház. - írja a kaposvármost.hu.

Ma este premier. Ez alkalomból olvashatnak részleteket Szemerédi Fanni Vidovszky György rendezővel készített interjújából, illetve megnézhetnek egy videó összeállítást, melyen a rendező, a címszereplő Hunyadkürti György, valamint Sarkadi Kiss János és Spindler Béla beszélnek a darabról.

2013.03.22 11:40

Vörös és fehér - Szent Benedek Pincészet

Kép

A ma esti premieren - szokásunkhoz híven - újabb borászat lesz színházunk vendége. A Hannibál tanár úr "pincészete" a tokajhegyaljaiSzent Benedek PIncészet lesz, közönségünk este tehát tállyai borokat kóstolhat meg a Vörös és fehér gasztro-kultúr sorozatunk alkalmából.

 
Lehoczky József: Aranybulla PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 14. hétfő, 07:38

Fájl:Aranybulla1.jpg

Lehoczky József: Aranybulla

1222-ben, az év elején elkezdődött az Aranybulla-mozgalom. Az Aranybulla és a megújított Aranybullák szövegét olvashatjuk ezen az oldalon, majd szó esik a királyválasztási jogról, mint a Szent István óta létező szokásjogról, és az Aranybullában megfogalmazott ellenállási záradékról; - majd a királyválasztó jog  1687. évi elvesztéséről. A Habsburgok örökös királyságáról, majd a Pragmatica Sanctio után a Habsburg Lotharingiai ház uralkodási jogáról. – Itt időben nagyon előreszaladunk, mert ismertetőnk hosszúra nyúlik. – De ezután ismét visszatérünk a XIII. századba!

Tartalom:

Az Aranybullamozgalom, az Aranybulla szövege;

a magyar királyválasztási jog és annak 1687. évi elvesztése,

a Habsburgok örökös királysága, majd a Pragmatica Sanctio után a Habsburg Lotharingiai ház uralkodási joga

Az angol Magna Charta és a magyar Aranybulla között a kapcsolat nemcsak az, hogy kor európai szelleme ekkor ért el arra a fejlettségi pontra, mely általánosan követelni kezdi az alkotmány jellegű jogbiztosítékokat. Valójában egymásra hatás is kellett, hogy legyen. Ugyanis Oroszlánszívű Richárd keresztes hadaival magyar vitézek is jártak a Szentföldön, és az 1215. évi brit Magna Charta után három évvel, 1218-ban a magyar kereszteshadjáratban, melyet a pápa utasítására Jeruzsálemi / II./ András vezetett az európai keresztes hadak vezéreként, a magyarokkal angol nemesek is mentek a Szentföldre. Így biztosan hatott a magyarokra 1222-ben a 7 évvel korábbi brit előzmény!

Hogy megállapítsák az alattvalók jogait, és a királyi önkénynek, szeszélynek gátat szabjanak, először az egyházi rend lépett fel. A követelések teljesítésére II. Endre igéretet. Amit a püspökök követeltek az tisztán az egyházi jog terén mozgott, abból indult ki, hogy adják meg a császárnak ami a császáré és az Istennek, ami az Istené.  II. Endre kijelentette, azt, amit elvben már Kálmán király törvénye /6.,/ 14./ elismert, hogy aki a tonsurát felvette, az egyházi rendhez tartozik, azt sem birtokperben, sem tolvajlásért, se más címen világi bíróság elé  idézni ne lehessen. Papot csak  egyházi: – érseki, püspöki, préposti, esperesi és más eféle – bíróság előtt lehessen perelni.; de ha egyházi személy keres valamit világi emberen, azt viszont csak világi bíróság előtt kereshesse. Megerősítette II. Endre, hogy egyházi ember teljesen szabad legyen „szabad dénártól” /füstpénz/ , nehezéktől /pondus / és bármiféle adótól, ami a királyi kincstárnak jár. Ha valamely adószedő ilyet követelne, hozzájuk szállna, azt, mint tolvajt kiverhetik. Ugyanígy bánjanak azzal a jobbággyal, bárki, bármily nagy legyen is, ha hasonlót próbálna, akkor királyi haragot von magára. / Itt főurak és előkelő nemesek értendők a jobágy szó alatt!/ - Elleben királyi tekintéllyel, erősen megparancsolta, „hogy királyi udvarnokot, várnépet, vagy más valami szolgálatban lévőt semmiféle főpap ne vegyen fel az egyházi rendbe..” – Vagyis ne vonja ki a király embereit a szolgálat és a királyi joghatóság alól. Továbbá kikötötte, „hogy , ha azok közül, kik törvényes módon nyerték el az egyházi rendet, valamelyik vagy haszonért, vagy más valami vágyának kielégítésére,  valami rossz dolgot művelne, és így nem az igazság mintaképe, hanem botrány okozója lenne, azt főpapjai egyházi fenyítékkel megzabolázzák.” -   Az egyházi rend e szabadságát a király  és a főurak, köztük Barcfia Miklós nádor és soproni ispán,  Agyasz bán,  Dénes tárnokmester és bácsi ispán, Bánk országbíró és fehérvári ispán, Csák Demeter asztalnokmester és vasvári ispán – mind ismert nevű, országos férfiak – egyértelműleg állapították meg; királyi oklevéllel, királyi pecsét alatt megerősítették és kimondták, hogy ha II. Endre fiai, vagy utódai, valamint jobbágyai közül valaki e rendelés ellen vétene, azt az Isten átka verje meg!

Az egyháziak után a világiak is felemelték a szavukat épp úgy, mint hét évvel előbb, 1215-ben Angliában, János király idejében, aki szintén gondatlan és erőszakos, sőt még kegyetlen ember is volt. Magyarországon nem volt fegyveres felkelés, mint Britanniában, János király ellen, mikor tőle a runymedi mezőn Anglia nagy szabadságos levelét, a „Magna Charta”-t kicsikarták;- de azért mégis eszébe jutott II. Endrének, hogy a magyar nemzet és közte már „korábban, gyakran,  nem csekély keserűségek támadtak.” „ Ezeket illik most eltávolítani, hogy a királyi tisztesség megtartassék; ez pedig senki által jobban nem lészen, mint általok a hazafiak által.” Megadta, megerősítette tehát „ az ország nemeseinek és egyebeknek a szabadságát, melyet a szent királytól nyertek, de mely néhány király miatt, mert némelyik bosszút állott tulajdon haragjából, némelyik a gonosz emberek tanácsára, némelyik az ő tulajdon hasznát kereste, nagyon sokban megkisebbült.” „ De az ország megjobbításáért a nemesek mind az előtte való királyoknak, mind az ő fenségének füleit gyakor ízben verdesték kérelmeikkel, folyamodásaikkal, s ő a régi törvényhez szerzett még egyéb rendeléseket, melyek az ország állapotjának megépülésére tartoztak!” / A törvényi rendelkezések elég rendszerezetlenül vannak felsorolva!/

Fájl:Aranybulla3.jpg

Az Aranybulla és annak későbbi megerősítései:-

Az Aranybulla rendelkezései :

I. pont :

„Hogy minden évben, a szent király ünnepét Fehérvárott üli meg, ha csak nagyon fontos dolog, vagy betegség meg nem akadályozza. Ha nem lehetne jelen, a nádorispán okvetlenül ott lesz, hogy az ő képében minden ember dolgát meghallgassa, s a nemesek is, amelyik akarja, szabadon odagyűlhessenek.”

II. pont :

„ Továbbá azt is akarjuk, hogy sem mi, sem az utánunk  való királyok, valami hatalmasabb kedvéért, valamikor a nemes embert meg ne fogják, vagy meg ne nyomorgassák, ha csak előbb meg nem idézik és a törvény szerint el nem marasztalják.”

III. pont :

„Azonképpen semmi szedés-vevést  -pénzszedést /collecta/ - a szabadok adóját – dénárját  -  meg nem vétetjük a nemesek jószágain, sem házukra, falvaikra, az okáért, hogy rajtok élnénk nem szállunk, hanem ha hivatalosak leszünk: azonképpen az egyház jószágán sem veszünk semmi szedés-vevést.”

IV. pont :

Nagy engedményt tett itt Endre. Lemondott a háromlási jogról, melyet Kálmán király törvényében minden adományjószágra fenntartott, mely nem a szent királytól származott. Az adományos vagy testvére fiágának kihalása esetén a birtok a királyra visszaszállt Kálmán rendelkezése szerint. Ezzel szemben:

„ Ha nemes embernek holta történik és fimagzatja nem marad, jószágának egy negyed része leányára szálljon, a többivel azt művelje, ami neki tetszik. Ha pedig testamentom nélkül történik halála, amely közelebb  való atyafiai vannak, jószága azokra; és ha semmi nemzetsége nincsen, mindene a királyra szálljon.”

V. pont :

A nemesek álláspontjára állott és maga szabott határt a királyi, a vármegyei kormányzat terjedésének az ötödik törvényben:

„A vármegyei ispán ne ítéljen a nemesek jószágán, csak oly perben, mely a pénz dolgát illeti: a megyei udvari ispánok /alispánok/ csak váruk népei felett ítéljenek; a tolvajok és latrok bírái a billogok legyenek, de csak ispánjok lábainál. / Vagyis az ő felügyelete alatt.

VI. pont :

A régibb, barbár kor egy kétélű szokását szüntette meg a VI. törvény.

„ A nép közös vádja, tolvajnak, mint eddig szokás volt, senkit se bizonyíthasson.”

VII. pont:

„ Ha a király sereget akar vinni az országon kívül, a nemesek ne tartozzanak vele elmenni fizetés nélkül; ha pedig a király a hadból megjön, a nemeseken hadakozó bírságot ne vehessen. Ellenben pedig, ha sereg jönne az országra, mindnyájan tartozzanak hadba menni. Azonképpen, ha az országon kívül hadakozunk, valakinek ispánsága vagyon és valaki pénzünket felvette, tartozik velünk eljönni.”

VIII. pont:

„A nádorispán országunk minden embere felett válogatás nélkül ítéljen, de a nemesek oly perét, mely fej, jószág veszedelmével jár, a király híre nélkül el ne végezhesse. Helyettese pedig, csak egy legyen és az is curiájában.”

IX. pont:

»Az ország ispánja — az országbíró — míg a király udvarában vagyon, mindenki felett ítélhessen és a mely pert az udvarban kezdett, azt mindenütt elvégezhesse, de a mikor az őjószágán lakik, akkor ne bocsáthasson ki poroszlót és a pörösöket maga elé ne idéztethesse. „

X. pont:

Magukra gondoltak, és családjukat, gyermekeiket biztosítani igyekeztek azok, kik Jeruzsálemi /II./ Endrének fegyvertársai voltak, érte vérüket ontották. A X. törvény tehát elrendelte:

„ Ha valamely jobbágy úrnak tiszte vagyon és a hadban történik halála, annak fiát vagy testvérét a király méltó tisztelettel ajándékozza meg. Azonképpen ha valamely nemes embernek a hadban lesz halála, a király — a mint neki tetszik — fiát ajándékozza meg.”

XI. pont:

Megemlékezett a XI. törvénypont a keserű tapasztalatokról, melyeket Gertrúd királyné idejében, sőt még azóta is szerzett:

„ Ha vendégek —jóravaló emberek — jönnek az országba, az ország tanácsa nélkül tisztet ne nyer­hessenek. „

XII. pont:

„ A nemes asszonyok, ha uruk meghal, vagy törvény szerint megölik, vagy bajviadalban lesz halála, vagy akármiféle más módon, hitbérüktől meg ne fosztassanak.”

XIII. pont:

„A jobbágy urak úgy járjanak a király udvarában, samikor mennek akárhol egyebütt is, hogy a szegénységet ne fosszák, ne nyomorgassák.”

XIV. pont:

„ Ha valamely vármegye ispánja, az ő ispánságának módja szerint, magát tisztességesen nem viseli, az ő vármegyéjét nyomorgatja, ha ez rábizonyul, az ország színe előtt csúfságosan fosztassék meg tisztétől, és amit elvett, legyen köteles vissza­adni.”

XV. pont:

„ Lovászok, pecérek, madarászok, királyi emberek ne merjenek a nemesek falvaira szállani.”

XVI.  pont:

A hűbéri uradalmak megakadályozására törekedett a XVI. cikk:

„ Örökbe nem adunk egész vármegyét, sem egyéb királyi tisztet.”

XVII. pont:

A XVII. törvénnyel védték a királyi birtokot Endre király túlságos bőkezűsége ellen, de védték az adományosokat is, kiket a királyi visszakövetelések fenyegettek:

„ Ha valaki jószágot igaz szolgálatjával nyert, attól soha meg ne fosztassék.”

/ Tehát értsük így: csak aki igaz és jutalmat érdemlő szolgálattal nyert földet arra vonatkozik a rendelkezés védelme, arra nem, aki csak úgy, minden érdem nélkül kapja az adományt!/

XVIII. pont:

„ A nemes ember búcsút véve tőlünk, mehessen el fiunkhoz, vagyis a nagytól, a királytól a kicsihez / Itt IV. Béla ifjabb királyt érti a szöveg / :- azért jószágában meg ne bántassék, se meg ne károsíttassék. S akit fiunk igaz törvény szerint megszentenciáz /szentencia = törvényi végzés, határozat/, azt mielénk nem viszik; s amely pört előtte kezdtek, míg ugyanott a pörnek vége nem szakad, elénkbe nem viszik; - viszont fiunk is ugyanígy cselekszik.”

XIX. pont:

A nemesség megemlékezett az ország más szabad népeiről is a tizenkilencedik törvényben:

„ A várjobbágyok az őszabadságuk szerint tartassanak, mint a szent király végezte, azonképp a vendégek is, bármiféle nemzet legyenek.”

XX. pont:

Még a papsággal szemben is gondoskodott a törvény a nép érdekeiről:

„A dézsmát ne váltsák meg pénzen, hanem amint a föld ter­mése vagy bor, vagy gabona, azt fizessék. Ha ebben a püspökök ellentartók lesznek - ígérte a király – nem segítjük őket.”

XXI. pont:

Könnyített azonban az egyháziakon a huszonegyedik törvényben:

»A püspökök a mi lovainknak dézsmát ne adjanak a nemesek jószágairól, s embereik ne tartozzanak dézsmát hordani a királyi jószágokra.”

XXII. pont:

„Disznainkat a nemesek erdeire, rétjeire nem eresztjük kedvük és akaratuk ellen.„

XXIII. pont:

„A mi új pén­zünk esztendeig tartson, húsvéttól húsvétig, s a dénár olyan legyen, minő volt Béla király idejében”.  – Értsd itt I. Bélát, kinek korát már ez időben, pénzügyi tekintetben ideális időnek képzelték! -  „ Mert igaz értékű pénzt veretett a legtisztább ezüstből, s mindaddig amíg élt, a pénz Magyarországon nem változott.” / Az Árpádok korában a gyakorlat az volt általában, hogy a király évente új pénzt bocsátott ki, a régit köteles volt mindenki a kamarának beváltani, amely hivatal mindig a beváltott összeghez viszonyítva  kevesebb értékben adott cserébe új pénzt; a különbözet volt a kamara haszna./

XXIV. pont:

Amit az egyházi törvény rendelt, de a pápa csak érintett II. Endre előtt: a világi nemesség törvénybe tétette:

„Kamaraispánok, pénzváltók, só-tisztek  és vámosok nemesek legyenek, zsidók és szerecsenek ne lehessenek”. - Ezzel e jövedelmező hivatalokat magának követelte a nemesség.

XXV. pont:

A fiskális szempont nyilvánult meg a XXV. törvénycikkben, a célja, hogy ellenőrizhessék a só bevételeket. Ezért rendelték:

„A sót ne tartsák az ország közepén, hanem csak Szalacson, Szegeden és a végekben.”

XXVI. pont:

„ Jószágot kül­földinek ne adjanak; ha adtak, vagy eladtak, azt az ország­beli ember magához válthassa.”

XXVII. pont:

„A nyestbért  - ez a drávántúli részekre szólt-  fizessék, amint azt Kál­mán király elvégezte.” –  Vagyis házan­ként tizenkét dénárral róják le!

XXVIII. pont:

„A kit  a törvény rendje szerint elítéltek, azt semmi­féle  hatalmas   ember  se oltalmazhassa  meg.”

XXIX. pont:

„A várispánok csak az ő ispánságuk járandóságával éljenek, a többi a király számára legyen, úgymint: csöbör adó/szőlőkadója/ , a vám; ökrök adója és a váraknak két harmadrésze. / Értsd: a várbirtok jövedelmeinek kétharmad része a királyt illette, egyharmada az ispánt./

XXX. pont:

„A négy jobbágy úron: a nádoron, bánon, a király és királyné udvarbíráján kívül senki két tisztet ne tarthasson.”

Engedményét és rendelését II. Endre, „hogy mind maga, mind utódjai idejében örökre érvényes legyen”, hét „párban” íratta le, és arany pecsétjével megerősítette, „úgy, hogy egy pár (példány) küldessék a pápának és ő írassa lajstromába, a második a hospitaleban — a Szent János vitézeknél —, a har­madik a templomban — a templomosoknál —, a negyedik a királynál, az ötödik az esztergomi káptalanban, a hatodik a kalocsai káptalan, hetedik végre a mindenkori nádornál maradjon, hogy az írást mindenkor szemei előtt tartván, sem ő ne tévedjen le a föntebb mondottak valamely pontjáról, sem a királyt, sem a nemeseket, vagy másokat ne engedjen letévedni, hogy ők is örvendjenek szabadságuknak, és ezekért nekünk és maradékainknak mindig hívek legyenek és a királyi koronának azzal, amivel tartoznak, szolgáljanak.”

Azután következett a sanctio:

A runymedi Magna Charta szerzői huszonöt báróból bizottságot állítottak, a kik vigyázzanak, hogy a király megtartja-e ígéretét? - Ha nem tartja meg, figyelmeztessék, és” ha ez sem használ, az országgal együtt minden lehető módon arra kényszerítsék.”/1215./

1222-ben Magyarországon nem voltak még ily hatalmas bárók, kiket ilyen megtiszteltetéssel meg lehetett volna bízni. Egyes hatal­masabb férfiak voltak, kiket érdemeik vagy a királyi kegy fölemelt: de a törvény jórészt ezek ellen is irányult; nem is oly elemek vívták ki az Aranybullát, mint az angol bárók, kik bárókat vá­lasztottak a felügyelő bizottságba, a maguk fajtáját.

Az  »Aranybullát«, mint a történet II. Endre e törvényét nevezi, az egész nemzet, különösen annak nagy tömege, a nemesség, a királyi szerviensek, vagyis a köznemesség, hogy később kori kifejezéssel éljünk, nyerte ki és e nemesség minden egyes tag­jának kezébe tette le a törvény, saját jogai védelmét:

„Hogy ha pedig mi — végzi II. Endre az oklevelet — vagy utánunk valaki a jövendő királyok közül a mostani rendelésünk ellen valamikor vétene, mind a püspökök, mind a jobbágyurak, mind a nemesek, mindnyájan és egyenként, mind a mostaniak, mind a jövendők, minden hűtlenségnek szégyen vallása nélkül, mind nekünk és mind az utánunk való királyoknak ellentálhassanak, / Jobbágyúron az országos méltóságot és ispánságot viselőket értsük!/ és ellenük mondhassanak, örökkön örökké a mostani rendelé­sünk erejével és hatalmával.”

„Kelt Kelet keze által, ki egri prépost és udvarunk kancellárja, a megtestesült ige után az ezerkétszázhuszonkettedik esz­tendőben, midőn főtisztelendő János esztergomi, tisztelendő Ugrón kalocsai érsekek, Dezső csanádi, Róbert veszprémi, Tamás egri, István zágrábi, Sándor váradi, Bertalan pécsi, Kozma győri, Bereck váci püspökök voltak. Királyságunk tizenhetedik esz­tendejében”. /- Tehát még az évnek május 7-ik napja előtti időtől, a kiskorú III. László halála napja előtti időtől számította II. Endre uralkodása éveit itt is, mint gyakran más iratokban is./

Világi főurak neve, mint ekkor már ünnepélyes okiratokban rendesen szokott, nem fordul elő a záradékban. A törvény jobbrészt ellenük, a király kedves emberei, és lehet mondani bűntársai ellen irányult. Soraikban a törvény után és a törvény hatása alatt mindjárt változást is találunk, Dénes tárnokmester, Demeter asztalnokmester megmaradtak; de Barczfia Miklós meg­szűnt nádor lenni, csak soproni ispán maradt, s a királyné országbírójává tette. Székét Kán Gyula, a volt nádor, bodrogi ispán foglalta el, fia, szintén Gyula, pohárnokmester lett. Agyasz bán helyébe Salamon, szálai ispán lépett, fia Miskának, ki Bélát egy ideig nevelte; királyi országbíróvá, Bánk helyett, Batiz békési ispán lett./ Bánk volt horvát bán és nádor, a Gertrúdisz királyné meggyilkolása után letétetett a nádorságból és tárnokmester lett három év múlva. -A felbujtó Petúr karóba lett akkor húzatva. –Az Aranybulla évében Bánk, mint látjuk országbíró volt!/ - Az új országbíró, Batiz békési ispán, ki a kis Endre herceg nevelőjét, a francia Alice-t bírta nőül. - És végre feltűnik először, mint lovászmester,  Dénes, szintén Dénes fia, mint a tárnokmesteré, de nem Tomaj, hanem a Zala megyei Tűrje nemzetség ivadéka;  fiatal ember, Béla ifjabb király játszótársa, ki vele II. Endre keresz­tes hadjárata alatt Steinban volt és még fényes szerepre volt hivatva Magyarország történetében.

0._kep_lovag_es_aprod.jpg




Read more: http://aranybulla.hupont.hu/#ixzz2yq9ZoQDG
 
Indiszkrét irodalom? PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 14. hétfő, 08:39
NYELV ÉS LÉLEK 13.
Indiszkrét irodalom?

Hogyan alkot az író? Mennyire van közük a megírt hősöknek valóságos személyekhez? Milyen problémákat vet fel, ha valakire ráismernek egy regényben? – Ezeket a kérdéseket feszegették a Nyugat szerzői 1927-ben. Nyelv és lélek című sorozatunkban Kosztolányi hozzáállásával ismerkedhetünk meg.

„Az író legyen kegyetlen” – zárja Kosztolányi az 1927-ben a Nyugatban megjelent Indiszkréció az irodalomban című írását. A szöveg egy körkérdésre adott válaszként íródott. A Nyugat 1927. február 16-i számában Ignotus Teremtő indiskréció címen jelentetett meg cikket, amely a szépírók hőseik valós mintáival kapcsolatos etikai dilemmáját feszegeti. Ebből az alkalomból a Nyugat ankétot rendezett: felkérte munkatársait a probléma megvitatására. Kosztolányi mellett a Nyugat ugyanezen számában a kérdéshez hozzászólt még Babits Mihály, Elek Artúr, Földi Mihály, Laczkó GézaLengyel MenyhértMoly TamásNagy LajosSchöpflin Aladár és Színi Gyula.

 

Kosztolányi tehát oda lyukad ki írásának hetedik, egyben befejező tételében, hogy az író legyen kegyetlen. Milyen értelemben? – Hát, hogy meg kell írnia a valóságot; helyesebb szórendben: hogy a valóságot kell megírnia. Ezzel a gondolattal nem lenne túl népszerű a modern vagy posztmodern irodalomtudósok körében, akik sokan vallják Jacques Derrida nyomán, hogyil n'y a pas d’hors-texte (’a szövegen kívül nincs semmi’; Kálmán C. György fordításában: Ló nincs a szövegben). Sebaj, egyfelől Kosztolányi szerencsére nem találkozott posztmodern irodalomtudósokkal, másrészt ő mégis beavatottként, praktizáló íróként ír a saját tapasztalairól és munkamódszeréről, nem pedig elméletet gyárt.

Ló

(Forrás: Wikimedia Commons / Otto Eerelman)

Tehát a valóság az írás lényege, hiszen, ahogy az esszé második tételében mondja:

Ex nihilo nihil. A semmiből nem lehet teremteni. (357. oldal)

Majd aztán a harmadikban így folytatja:

Sohase lehet szabadulni a valóságtól, az szolgáltatja – legalább számomra – a legvadabb ingert, a legősibb varázst, a legtúlvilágibb ihletet. (357. oldal)

És azzal tetézi ezt a gondolatot, hogy beavat minket műhelytitkaiba is:

Mindegyik alakomnak meg tudnám adni pontos lakáscímét. Gyakran több lakáscímet is, mert némelyik kettőből-háromból van összeróva. A rossz orvost, mint gyermek vidéken láttam, Néro császárral egy budapesti kávéházban feketéztem, Pacsirta annyira közel van szívemhez, hogy a regény megjelentetése előtt – lelkiismeretem nyugtatására – sürgönyöket váltottam hozzátartozóival s noha ők határozottan lebeszéltek közzétételéről, mégse fogadtam meg tanácsukat, az Aranysárkány minden szereplője szintén él, vagy élt. Édes Anna cselédkönyvét íróasztalom fiókjában őrzöm. Minderre csak munka közben, vagy azután jöttem rá, mikor alakjaim már a lelkemben is éltek. (358. oldal)

Kosztolányi ebben az ötödik tételben nyeri meg magának a legtöbb olvasót. Beavat azokba a titkokba, amelyek az ismert regényeken kívül vannak, amelyeket csak az író tudhat... Az naiv olvasó boldoggá van téve, hogy a számára élményt jelentő szövegek alakjai valóban élnek, nem kitalációk. A gyanakvóbb természetűek azonban elgondolkodnak azon, hogy hogyan is kell akkor ezt a valóság-dolgot érteni?

Kosztolányi Dezső
Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikimedia Commons)

A fenti idézet utolsó mondata árulkodó: az alakok a megírás által válnak a valóság, a művész által újra megalkotott valóság részévé. (Lehet, hogy Kosztolányi mégis barátkozhat a poszmodern irodalomtudósokkal?) Ennek fényében persze az első tétel talányos definíciói is érthetőbbek:

Aki ismeri önmagát s eléggé bátor, hogy bensejét könyörtelenül föltárja, az lírikus. Aki ismeri az embereket s irgalom nélkül megrajzolja őket, az regényíró. Aki „valakit meg akar írni”, az műkedvelő kulcsregényíró. A valósággal sokkal titkosabb kapcsolatban vagyunk. (357. oldal)

A művész tehát – Kosztolányi szerint – a szavak által újrateremti, újraalakítja a valóságot. Édes Anna cselédkönyve és Nero császár kávéja ennek az újraépített valóságnak a része.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 357–358. oldal

 
A báróné ténsasszony PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 14. hétfő, 08:11

 

MAGYAR REGÉNYIRÓK KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN

 

49. KÖTET

 



A BÁRÓNÉ TÉNSASSZONY

 

REGÉNY

 

Irta
TOLNAI LAJOS

 

KRIESCH ALADÁR RAJZAIVAL

 

BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1905

 


TARTALOM

TOLNAI LAJOS 1837-1892.


A BÁRÓNÉ TÉNSASSZONY

ELSŐ RÉSZ.

I.
(A gazdag leány s a szegény leány.)

II.
(Ha úton vagy: hallgass.)

III.
(Ki a porosz úr? Egyuttal nehány kakasdi 
jelesebb egyének bővebb leirása.)

IV.
(A ki boldogulni akar, asszonyhoz folyamodik.)

V.
(Egy éjszaka a szép kun földön.)

VI.
(Az öreg csizmadia esete.)

VII.
(A szegény ember csak szegény ember.)

VIII.
(Egy kicsiny fűre mennyi csiga kibúvik.)

IX.
(Hogy harczolnak a gazdag szivek és szegény szivek.)

X.
(A férgek és a nép.)

XI.
(Jön a császár.)

XII.
(Hogy végződik egy felséges nap.)


MÁSODIK RÉSZ.

I.
(«Leszek hát báróné.»)

II.
(Egy alázatos látogatás.)

III.
(Hogy enyészik el a gyanu?)

IV.
(Jönnek a mieink!)

V.
(A kún-követ s egy nagyszerű fáklyás zene.)

VI.
(Az előbbi rész folytatása, vagyis: megválasztják 
a követet és nagyszerű fáklyás
zenét adnak.)

VII.
(Az első nap.)

VIII.
(Mindenik a maga útján.)

IX.
(Koronázási küldöttek, és a szent föld.)

X.
(Kinek a kis fia vagy te?)

XI.
(De most már igazán báróné lesz.)

XII.
(Szomorú hír.
Vidám ujság.)

XIII.
(A Waring és Toryng ház.)

XIV.
(«A szegény báróné ténsasszony!»)

 

 


TOLNAI LAJOS
1837-1892.

Tolnai Lajos a hetvenes években feltűnt írók közt a legnagyobb tehetségnek mutatkozott. Két püspök támogatta, Székács és Török Pál, a mely utóbbi, mikor a papi vizsgát letette, maga mellett tartotta káplánnak, s azonfelül tanár lett a református főgymnáziumban.

Robusztus erős ember volt, csupa izom, csupa egészség. Nagy, túlságosan nagy, kerek fejében, melyből két egymástól feltünően messzire elhelyezett apró rókaszem csillogott, egy egész világ forrt. Balladái, melyekből akkor közlött néhányat, Arany dicsőségén melegedve, kit mint nagykőrösi tanítványa, közelről ösmert, tele voltak szépségekkel s románczai bájosak, hangulatosak, lyrája pedig sajátos volt, s mint a Goethe-é, kizárólag a saját élményeinél forgott.

Első versei a «Hölgyfutár»-ban jelentek meg s országos feltűnést keltettek, úgyszintén elbeszélő művei, melyek közt az elsők egyike «Fényvári Fényes Ádám úr», egy Turgenyev erejét sejteti a 27 éves Tolnaiban, kiről most már beszélni kezdtek, nemcsak az irodalmi körökben, hanem messze az ország minden részében.

Annyit tudtak róla, hogy a györkönyi jegyző fia Tolnamegyéből, azelőtt Hagymássynak hítták. - Hát azelőtt? - kérdezték volna az olvasók, de ez egyszer csalódnak, mert Tolnai csakugyan az ősrégi nemes Hagymássy családból származott. Hogy miért választott olyan nevet, a mely nem hangzott jobban a réginél s nem járt vele az ármális, az még Tolnainál is érthetetlen.

Első verses kötetét 1865-ben adta ki Arany Jánosnak ajánlva. Ez meghozta neki a Kisfaludy-Társaság koszorúját - a tagsági oklevelet. A következő könyvei gyorsan jelentek meg ezután az «Életképek» Bérczy Károlynak, a «Beszélyek» báró Eötvös Józsefnek ajánlva. Mindenik könyvét ajánlotta valakinek. «Pátrónusokat gyűjt» - gunyolódott a bohém világ.

Csak félig találták el. Mert igaz, hogy gyűjtő volt Tolnai, szenvedélyes, de ellenségeket gyűjtött, úgy, a hogy más ember régi pénzeket, pipákat vagy lepkéket gyűjt tűre szúrkálva. A patrónusok is csak azért kellettek neki, hogy velök fölfegyverezze magát az ellenségek ellen.

Makacs, senkivel meg nem férő természet volt, melynek a tomboló harag az elementuma. Mint a kova, csak akkor adott szikrát, ha ütött vagy ütötték. Versei, munkái mind ilyen szikrából összehozott lángok.

A mellett mézédes szavú, mosolygós ember volt, valóságos macskatermészet, hízeleg, de karmol.

1868-ban már össze volt veszve minden tanártársával, a pátrónus püspökeivel, az írótársaival, a tanítványaival, de még akkor kivágta a bajból a gondviselés: a székely főváros, Maros-Vásárhely, meghítta papjának.

Az író szenvedett ez által, mert el kellett hagynia az irodalmi focust, de az ember kibontakozhatott. Az orgonavirágos csendes paplak megadja lelke békéjét. Kedvvel is dolgozgatott itt egy darabig, apró gyermekeivel játszadozva. 1871-ben megjelent az «Urak» czímű regénye, egy évvel utóbb «Az én ismerőseim» gyűjteménye.

Mint elbeszélő egy kicsit nehézkes, de magvas és a való élet komorabb szineinek rajzolója. A derültebb szinekhez nincs festéke. Mintha irígyelné alakjaitól a boldogságot, folytonos bajokba vezeti őket. Regényei lassan indulnak, úgyszólván egy kopár hegyen kell magát átküzdenie az olvasónak, míg végre a cselekményhez jut. S ez a hegy nem czukorból van, mint a Dickensé, melynek tulsó oldalán az Eldorádó tárúl ki, kietlen hitvány világ a Tolnaié. Mély keserűséggel tölt el a benne találtató bűnök és aljasságok miatt. Sehol egy oázis, egy nyugvó pont, a hol a hánykódó lélek pihenést találna.

De azért még mindig a megengedett határok közt mozog Tolnai. Történetei nem meglepőek, nem is nagyon érdekfeszítők, de formásak, gondosan vannak megírva, stylusa kifejező, erőteljes, hatalmas. Olyan, mint az erős ó-bor. Limonádét nem árul. Maga mondja, hogy «nem ír az asszonyoknak és leányoknak, szeretetet ő tőlük nem vár». Tudás, mélység és látás jellemzi. A jellemek sötétek, de az aesthetikai törvények szerint vannak megépítve. Humora keserű, satyrája nem ellenszenves, de végre a fanyar gyümölcsnek is vannak kedvelői, és jogosúlt, mert Isten napjától támad.

Hiszen ha itt megállapodnék legalább, de hovatovább ereszkedik alá a gyűlölködés lejtőjén. Rossz természete mindinkább kidomborodik, híveivel örökös harczban áll, látása elhomályosúl, alkalmazkodási képességének utolsó abroncsa is elpattan, érzékenysége kicsordúl, epe és epe, végig epe az egész ember. Üt, vág, rúg, a mivel és a mint lehet. Regényeiben, verseiben leírja és kipellengérezi ellenségeit. «A nemes vér» és az «Oszlopbáró» alakjait azonnal fel lehet ösmerni, mert csak elrejteni sem próbálja, hogy élő embereket persiflál.

Helyzete egyre romlik és 1884-ben annyira lehetetlenné lesz, hogy immár kénytelen letenni a papi palástot s megsebzett önérzettel és megalázva, mint az üldözött vad, a fővárosba menekülni s negyvenhét év terhével a vállán új pályát törni.

Nem talált sehol semmit. A rossz hírt nem kell kocsira ültetni. Itt már ösmerték és elhúzódtak tőle. Csak egy barátja maradt, a ki sovány kenyeret adott neki: az írótolla. De ő ezt se becsülte meg. Fustélynak használta és ellenségeit verte vele. Mert azt itt is talált. De ha épen nem talált, mindenkit annak vett, a ki mellette, körülötte vagy fölötte volt. Nem annyira elbeszélő műveket írt, hanem a műfaj álczája alatt pasquillusokat, leleplezéseket. Mindinkább halaványodott, sekélyesedett, mint író. Azonfelül lázasan kellett írnia, mert mind rosszabbul fizették - tehát mind rosszabbul írt. Szállt, szállt le a másod-, harmadrangú írók kathegóriájába, úgy, hogy élete derekán kezdődnek az ő voltaképeni zsöngéi, melyek keveset érnek, bár egy-egy lap, vagy egy odavetett gondolat elárulja a fürkésző előtt a valódi nagy talentumot.

Már a tolla is kezdte elhagyni, mikor egy csekély állást kapott egyik fővárosi iskolánál. E kis jelentéktelen kathedrán érte az alkony. Mikor aztán itt is összekülönbözött mindenkivel és már úgy látszott, megint katasztrófához közeledik, egy őszi estén - 1892-ben - előjött a legeslegutolsó barátja, a Halál, az, a ki a mesében a szegény ember válláról le akarta a rőzseköteget venni és megszabadítá őt egyszerre minden ellenségétől.

Mikszáth Kálmán


http://mek.oszk.hu/07700/07738/07738.htm

 

 
Imák, remények és regények PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 13. vasárnap, 06:49

Ima Magyarországért
Öregisten, Nagyisten
nézd, hogy élünk itt lenn
katlanba zárva
csodára várva
csöbörből-vödörbe magyarok.
Itt élünk se élve se halva
hurrá a vödörben hal van
süthetünk szálkás kis pecsenyét
a friss húst viszi már a fürge menyét
körben a bozótból
ragadozók szeme villog
az elhevert csordákon
áldozati billog.
(csitt, csak csendesen, ne kiálts,
mormold csak, mormold az imát)
Öregisten, Nagyisten
ha Te nem, ki segítsen?
Sovány lakomára
nova bort kínáltak
s akik ezt megitták
mind bódultakká váltak.
(…csak csendesen, ne siránkozz,
bátran szólj elkábult hazánkhoz)
Öregisten, Nagyisten
érted sóvárog ma minden
akik hortyognak szanaszét
vagy éberen vigyáznak
síkos savas-eső alatt
bíz egyformán áznak.
(…csak csendesen, mind aki lázad,
báránybőr jelmezben figyelik a házad)
Öregisten, Nagyisten
erősíts a hitben
hogy ami késik
azért el nem múlik
él még a Te nyájad
bárha szőre hullik.
(…csak csendesen, nem használ a lárma,
mostoha szülők közt még árvább az árva)
Öregisten, Nagyisten
más remény nincsen
mint igazad kegyelmed
hogy Te szabj végül rendet
maradék országnak
adj életes kedvet
a lecsonkolt többit
gyógyítgasd ne engedd
önnön-gyilkosává válni
haza kell találni!
(…csak csendesen, mert vád alá vesznek,
jönnek janicsárék, kerék alá tesznek)
Öregisten, Nagyisten
nem hoztak, de vittek
a vak lóra azt hazudták bátor
suba alatt kupec lett a pásztor
műdalokkal altat nejlon-furulyája
dagonyáztat minket langyos pocsolyába.
(csak csendesen, ne élvezd a táncot,
csörgesd csak, csörgesd a vattázott láncot)
Fájdalomban boldog régi jó Patrónánk
hegyeink elcsórták, eladó a rónánk
fulladunk a füstben a folyónkban cián
sorvasztja a lelkünk a ránktukmált Isten-hiány
mértékadó értelmiség minden mérték nélkül!
hóhér a halottal cinikusan békül
dús szobákban ál-parasztok
a búzát égetik ők nem a harasztot
melósvezér nyüszít, uszít
munkásember helyben fut itt
a hajléktalant rendőr verte
shoppingcenter országszerte
mocskos pénznek nincsen szaga
gaztól rabolt s gaz lett maga
és a művész? búsan kérded
megvették a tehetséget
sirasd őket Ősi Anya
zsoldos pénznek sincsen szaga.
(…csak csendesen, hagyd Krisztust ítélni,
végtelen időben mindenkit megtérni)
Öregisten, Nagyisten
kit kövessünk s kit nem?
Érlelj az eszmében de a rögeszmét távoztasd
hisztériát űzz el indulatunk meghagyd
a reánk szabott leckét beteljesíthessük
gőgösek se legyünk kétségbe se essünk
náci-tudat, bolsi-tudat
csak álarc a Szörnynek
egyképp meggyötörtek
lám egymásra törnek
gonosz század elment
nehéz évek jönnek
melegítsd eszünket, okosítsd szívünket,
bíztass hogy a testvérharc megszűnhet
göngyöld e Földgolyót Fiad köntösébe
édes hazánkat annak is kellős közepébe
a lapulást-alkuvást váltsa már valódi béke.
Annyi gyalázatos koron át
őrizd meg számunkra misztikus koronád.
(…csak csendesen, akinek füle van, hallja,
a látónak látható, hasad az Ég alja)
Öregisten, Nagyisten
mit akarjunk s mit nem:
törvényed vezessen
hogy e kis nép oda ne vesszen
át ne lyukadjon helyünkön a térkép
ki ne radírozzon a világi lét végképp
serkentsd fel szolgád a Magyarok Istenét
kend meg könnyektől elhomálylott szemét
küldd le a magasból újra e véres-veres földre
tartsd köztünk szellemét most és mindörökre.
(A Születés előtt túl hosszú volt az Ádvent
– hiszen az életünk hovatovább ráment –
mielőtt nem késő, Te mondd ki az Áment.)
A hálózatos verzió megnyitása  Open the online version

Jókai Anna
Ne féljetek
MVGYOSZ hangoskönyvek


TARTALOM, FÜLSZÖVEG



Tartalom

"Az élet estéje magával hozza lámpását" (Joubert)
"Legyetek saját magatok lámpásai" (Buddha)
"Én vagyok a világ világossága" (Krisztus)



Fülszöveg

Jókai Anna Kossuth-díjas író új könyve az öregedés és a halál regénye, ugyanakkor a négy főhős életének teljes spektrumát öleli fel. Bár a legjelenebb jelenben végződik, az egyes sorsok múltja is megelevenedik: a Horthy-Magyarország, a személyi kultusz, a puha diktatúra esztendei, majd a rendszerváltás reményei és csalódásai, 1997-ig. Két asszony (a volt stewardess és a szociális gondozó) és két férfi (a pszichiáter és az ügyvéd) története, de a gyermekek, unokák, "ősök" története is. Különlegessége a regénynek, hogy a négy ember közül nem mindegyik ismeri a másikat, mégis szoros szálak fűzik őket össze. A párban élők a kudarcba fuladt régi szerelmet keresik. Tudati életünk más felettes valóságban zajlik, mint a mit közvetlenül megélnek. A sodró erejű, konvenciókat felrúgó történetnek eredeti formai megoldása van, amit azonban a közlendő követel meg: misztérium-dráma-jellegű kivetítése a lelki-szellemi síknak, maga a mindennapi eseménysor pedig aláfestésként, zárójelben, esetenként mintegy "ellenpontozva".

A regény sokféleképpen olvasható: halálfélelem elleni orvosság, talán javallott beavatási út, de mindenképpen segítség a méltó élethez és a jó halálhoz. De egy kiégethetetlen nagy szerelem históriája is. Kíméletlen kor- és kórrajz az ezredforduló felé haladó világról. Őszinte megfigyelések, mozzanatok a lepusztuló létről, a fizikum hanyatlásának fokozatairól - és ugyanakkor metafizikai távlatokba emelt vigasz: az igazi Én-tudatot kiküzdő ember számára. Izgalmas könyv, kinek ajánlott olvasmány, kinek kötelező. Határozott véleménynyilvánítás a mindenkit érintő kérdésben: életünk minősége függ össze halálunkkal. Semmi pesszimizmus: itt a halál perce kiragyog.



LAST_UPDATED2
 
Virágvasárnap PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 08. kedd, 10:59
2014. április 13. vasárnap 15. óra Budán a Normafa mellett

Virágvasárnapi megemlékezés Jézus dicsőségéről a 
Szent Anna réten


Varga Zoltán plébános vezetésével 
Virágszentelés és körmenet a Szent Anna réten



Az ünneplők virágainak megszentelése


Körmenet a Szent Anna réten


Szántai Lajos: Jézus győzelmes bevonulása Jeruzsálembe

"...A Szent Korona jogainak helyreállításával, ismét magyar föld lenne minden elcsatolt terület és Jeruzsálem is, mivel Jeruzsálem II. András király uralkodásától a XX. szd. elejéig, IV. Károly uralkodásáig (kb. 800 év) a mindenkori magyar királyság, a Szent Korona területe alá tartozott..."
Részlet: Kárpát-medence a földi paradicsomkert következő részéből

A Biblia szerint Jézus bevonulásának útvonala Betániából az Olajfák hegyén, a Kedron patak völgyében vezető oszágúton, majd az Aranykapun keresztül vezetett a jeruzsálemi templomig.
A Közel-Kelet országaiban az ókorban szokás volt az "arra méltó" személyek útját valamilyen módon befedni. Az Evangéliumok szerint az emberek Jézus számára megadták ezt a tiszteletet. Az útra felsőruháikat és gallyakat terítettek. János apostol pálmaágakat említ, mely az élet, a győzelem, a diadal és a reménység jelképe.
Azokban az országokban, ahol ritka a pálma (mint hazánkban is), helyette Virágvasárnap barkát szentelnek meg a papok.
A néphit betegségektől óvó, gyógyító hatást tulajdonít a megszentelt barkának.

Adományaikat a Jézus kérésére megépítendő kápolnáért köszönjük!

Nemzeti Hírháló Egyesület
www.nemzetihirhalo.hu
Kápolna adomány
elkülönített számla:
OTP: 11742245-20067436 
IBAN: HU17 1174 2245 2006 7436 0000 0000 
SWIFT: OTPVHUHB

(kérjük, írja rá az adományozó nevét!)
vagy
Payments By PayPal
(megjegyzésbe: Kápolna adomány)
LAST_UPDATED2
 
Éjszakai kalandozás PDF Nyomtatás E-mail
2014. április 11. péntek, 08:26
 
<< Első < Előző 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60 Következő > Utolsó >>