Payday Loans

Keresés

A legújabb

Boldog-boldogtalan magyarok édenkertjei és poklai

Tisztelt ifjú és szépkorú olvasók!

Mindenkit üdvözlök, aki jóhiszeműen a honlapra "tévedt",

s csak remélni merem, hogy visszatérő vendég lesz nálunk.

Elég vonzónak találja az ingyenes és bő szellemi kínálatot,

és lesz elegendő, elég nagy lelki bátorsága szembenézni

jobbítandó önmagával és a pusztuló nemzet sorskérdéseivel...

Üdvözlettel: Nagy Jenő (1952-)

Elérhetőségem: Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.

diogenesz_m_3

Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?

Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.

Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?

Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt.

 

Vörösmarty Mihály

Gondolatok a könyvtárban

 

hiszek_egy_istenben

temess

 

 



Íjkészítő vonópad PDF Nyomtatás E-mail
2014. február 18. kedd, 12:29
 
Egerek és emberek PDF Nyomtatás E-mail
2014. február 18. kedd, 11:28

Faludy György
Fehér egerek



Oly szörnyű szaporák szegények,
tenned kell, szívem, valamit –
így szólt hozzám a feleségem
és én felkeltem mint akit
megbántottak, hogy végrehajtsam
a halálos ítéletet,
s úgy is mint az, ki fél, mert tudja
hogy ő is sárból vétetett.

Nagy ég, milyen viháncolással
köszöntöttek az egerek!
Orrukkal egymás fartövében
szánkázgattak a meredek
lépcsőcskén, s hogy harapták egymást
s marták a trágár kicsikék!
Azt képzeltem, a régi Rómát
látom, Szodomát, Ninivét.

Fogtam a kalickát, kiráztam
őket, majd rájuk húztam a
fogantyút, hadd vigye le gyorsan
mindüket a Niagara.
De nem! A habzó örvény nem bírt
velük: életéhez a száz
egérke jobban ragaszkodott
mint önnön sodrához a víz,
úgy cikáztak, mint a gátugró
lovak, mint fehér agarak
és ugrándoztak, szökdécseltek
akár a repülőhalak,

én meg a fogantyút markoltam,
húztam, rángattam, de hiába,
a víz nem jött s én rámeredtem
az iszonyú lubickolásra
s álltam dermedten, míg az őrült
uszoda elpihent s amíg
a víztükör alatt sorjában
kinyúltak gyenge lábaik.

Már mentem és futottam volna,
amikor észrevettem, hogy
az árnyékszék deszkáján nyálas,
nyamvadt egérke kuporog.
Piros szemével hálatelten
figyelte arcomat; úgy ült
vacogva, mint a tengerész, ki
hajótörésből menekült.
Nedves boldogságában hozzám
imádkozott, az egerek
urához, ki megadta néki
a mindennapi kenyeret,
aki a rágcsálóknak hintát
s tágas kalickát faragott,
s aki ellen, ha vízbe dobja,
sem érez semmi haragot.

De rózsaszín madárlábával
oly görcsösen kapaszkodott
meg a deszkában s oly szerelmes
szemmel nézett arcomba, hogy
elfordultam a fal felé, majd
behunytam mind a két szemem,
amíg lassanként hinni kezdtem,
hogy nincs egér, csak képzelem.

S hirtelen úgy éreztem: nőni
kezdek, mint aki isteni
hatalmát kellő méltósággal
s kegyetlenséggel viseli,
és egyre nyúltam, magasodtam
s egyúttal összezsugorodtam
és töpörödtem, mialatt
nőttem, mert gyilkos sem lehettem
úgy, hogy ne legyek áldozat,
s végül hunyt szemmel látni kezdtem
a kisegérben magamat.

Térdem megcsuklott, émelyegtem,
aztán futottam gyorsan, át
a konyhán s kinn a nyirkos kertben
átkaroltam egy almafát,
de előttem még ott keringett
az egér vörös, kis szeme
és végighánytam a ruhámat
én, az egerek istene.

*

Szabó Lőrinc - Egy egér halála

 

A kollegám egy kis egérfogót 
tett a szerkesztőségben asztalomra. 
– Két éve dugtam a fiókba, – mondta, 
s azután némán néztük, hogy a drót 
rácsbörtönében, mely félgömbszerű 
hálót szőtt fölé, vékony vonalak 
és képzelt üvegablakok alatt 
e szellős sírban, keskeny kis darab 
szalonnabőr mellett mily gyönyörű 
csontváz fehérlik: egy halott egér. 

Gyönyörű volt, parányi épület, 
s szálkás bordái, gombostűk, fehér 
gerince s ívelt farka csontjai 
légies könnyű rajzban pontosan 
körülírták, hogy milyen lehetett 
egykor alakja, melyről az idő, 
két év, és az irgalmas levegő 
minden húst észrevétlen leszedett, 
oly szépen, hogy a test elszállt s a váz 
megmaradt egy darabban, mintha ház 
volna, csupasz gerendák és traverzek 
célszerű és szép labirintusa, 
mely most készül csak élni s csak husa 
hiányzik még, a malter és a kő. 

Néztük sokáig s kiváncsian. Ő 
meg se moccant, a levegő halottja, 
csak feküdt, hasán, lágyan elomolva, 
és egyik lába, láttam, odabent, 
a rács mögött, ép a záron pihent, 
s éppen olyan volt, mint Röntgen alatt 
egy gyermek kicsinyített csontkeze. 
Meg se moccant és nem is volt sehol, 
csak mint egy emlék emléke, ize, 
álmok maradéka, mely szétoszol 
a friss reggelbe, vagy mint gondolat, 
mely rég elmult, de valahogy az agy 
szöveteiben hagyta illatát: 
úgy élt csak ő, – s egy elmúlott világ 
e romok fölött lassan élni kezdett, 
valami, ami nem egy szürke testet 
bűvölt elénk, hanem egy nagy világot, 
más világot, hol minden illanó, 
hol a halál csak desztilláció 
s mint test, olyan a gondolat: a Lángot 
láttuk mögötte, mely – szikráit ontva – 
egyforma kedvvel lobbant életet 
minden féregben, s azt a pici szikrát, 
mely éppen őrá bízta sorsa titkát 
és sorsa volt neki, míg benne élt. 

– Jaj, – sírtam föl e halott lélekért – 
mily kínok verték, milyen rémület 
ezt a félénk, ideges életet, 
mikor megtudta, hogy már nincs menekvés! 
És mégis futott s utat keresett, és 
mint gyufalángnyi seb nem fáj a háznak, 
ha tűzvész szakad rá, úgy tünt el a 
régi nyomor sok virgonc bánata 
az iszonyú jelen előtt: az éhség, 
amely halálba csalta, s a sötétség, 
mely ráborult, már elcsitult, de vad 
sajgással nőtt-nőtt benne s fuldokolt 
mint hóhér görcs vagy tüzes daganat 
a végső bizonyosság iszonya, 
hogy könyörtelen meg kell halnia. 
E kis állat mily nagyot szenvedett, 
s mi volt már más, mint meztelen ideg, 
vagy ember, akit pincébe falaztak 
ősrégi várban! – És napokon át, 
vagy hetekig, vagy talán még tovább 
hadakozott szomjasan, éhesen 
a törhetetlen drótdárdákkal, a 
befelé fordult tőrökkel, amelyek 
mozdulatlanul őrizték neki 
a változhatatlant. Kis fogai 
harapdáltak még a szalonnabőrbe, 
amelyből keserűen és előre 
testileg ette a halált, de aztán 
gyengűlni, hűlni kezdett teste és 
a butító, áldott kimerülés 
lefogta lázongó akaratát. 
A halott élet kis fegyence már 
csak feküdt és sírt (vagy nem sírt?) s talán 
meg is őrült csöndesen… És mikor 
végre meghalt, nem ő húnyt ki, – a Láng: 
a test álompuha békébe omlott, 
a halott húsban pihentek a csontok, 
a szív érezte néhány percre még 
belül az elmult élet melegét, 
de nemsokára már csak az idő 
keze dolgozott rajta nesztelen 
s az átszellemült testen testtelen 
két év lassan betöltötte a törvényt. 

A Mindenség nem tudta meg, mi történt. 
A kipreparált, hófehér, finom 
csontváz itt fekszik most az asztalon, 
de az élet elszállt a levegőbe, 
a mérhetetlen üvegsír időbe, 
amely fölitta, mint a harmatot. 

– E kis állat, ez az eltünt halott 
egy élet volt, akkora, mint az ujjam, 
s többet szenvedett, mint amennyit én 
valaha fogok! – mondtam s könnyedén 
megfogva sírját, egy tollal benyúltam 
a drótkoporsó feltárt ajtaján, 
aztán unalomból és szánalomból 
kipiszkáltam és magas ablakomból 
lefújtam e törékeny szemetet 
az elsőemeleti háztetőre: 

Lelke az örök ég vándora lett, 
legyen itt lent napfény a temetője.

LAST_UPDATED2
 
Aranka... PDF Nyomtatás E-mail
2014. február 18. kedd, 11:49

Karinthy Frigyes felesége öngyilkosságot követett el (Újságcikk 1927-ból)

A családi viszály, amely kibéküléssel végződött

A főváros iró és művésztársadalmában napok óta nagy részvéttel és megdöbbenéssel beszélnek arról, hogy egyik legnépszerűbb irónk családi életében sulyos válság történt, melynek szomoru következményeképpen Karinthy Frigyes a híres és népszerű iró felesége öngyilkosságot követett el.
Karinthy Frigyes 1921-ben vette feleségül egy fővárosi orvos elvált feleségét. Első feleségét 1918-ban a spanyol kór ölte meg. Első házasságából maradt egy kisfia. Az uj feleség is hozott az uj házasságába – első házasságából – egy kisfiut.

Boldogok voltak az özvegy iró és az elvált orvos feleség házasságának első hónapjai. De nemsokára arról kezdtek suttogni Karinthy barátai, hogy nem harmónikus a házaséletük: az asszony tulságosan nagyigényű – hiába tartozik a legnagyob jövedelmű iróink közé a férj, a harminc-negyvenmilliós havi háztartási költség sem elég, mert az addig szerény keretek között élő iró kénytelen volt életnivóját szinte nagyurivá emelni. Szakácsnő, szobalány, házikisasszony, nevelőnő, nagy lakás, nyári drága külföldi utazások, óriási szabó számla stb. Az iró saját pályájának ugyszolván bérmunkása lett, amit irótársai sulyos szemrehányások között meg is mondtak neki.
A családi háboruság annál kevésbé maradhatott titokban, mert Karinthy számtalan alkalommal allegórikus formában maga megirta a lapokban házasságának csődjét. Állandóan civódva éltek egymás mellett, de egyikük sem gondolt a válásra, mert már volt közöttük egy erős uj kapocs: az uj házasságból született gyermek.

Nemrégiben azonban uj nézeteltérések támadtak a házastársak között. A feleség tudomására jutott, hogy a férje halálosan beleszeretett egy feltünően szép fiatal urileányba, aki – menyasszonya volt az iró egyik társaságbeli barátjának. A kis budai kávéházban, amelyet szinte irodalmi centrummá avatott az, hogy a hires és népszerű Karinthy mindennapos vendége, esténként együtt volt a feleség, a jóbarát menyasszonyával, akibe a – férj szerelmes volt.
Amikor az egyik barátnő „jóakaratu” indiszkréciója folytán az asszony megtudta, hogy férje a fiatal leánynak udvarol, heves szemrehányásokat tett neki. Ennek következményeképpen azután Karinthy elköltözött az elegáns budai lakásból.
Ekkor történt, hogy a magára maradt elkeseredett asszony nagydózisu luminállal megmérgezte magát, ugyhogy be kellett szállítani a Fasor-szanatóriumba, ahol a második emelet ötvenhatos számu szoba betege volt napokon keresztül. Baráti közvetités révén ott történt meg azután a férj és a feleség között a kibékülés, amely siettette is a feleség gyógyulását, amennyiben az asszony szombaton este el is hagyta már a szanatóriumot.

 

*******************

 

Faludy mulatságos történetet mesélt el Karinthy Frigyesről. Karinthy második feleségét, Arankát az első világháború idején ismerte meg, kinek férje orvosként a fronton harcolt, ám 1918-ban nem érkezett haza. Egy év múlva a magyar parlament a férjet holtnak nyilvánította, így nem volt akadálya, hogy az író feleségül vegye a nőt. Mit tesz Isten, a férj egy évre rá, Japánon keresztül, fél lábát elveszítve hazaérkezett a szibériai hadifogságból. A kellemetlen helyzetben roppant gáláns módon viselkedett, ugyanis lemondott Karinthy javára Arankáról. Ennek ellenére Karinthy roppant módon szégyellte a történteket, és éveken keresztül kerülte az orvos társaságát. Ám egyszer a végzet mégis karjaiba sodorta: már belépett a New York Kávéház egyirányú forgóajtajába, amikor észrevette, hogy az orvos odakint vár rá. A nyomorék férfi mankóját eldobva átkarolta, megölelte, megcsókolta, és hálásan ezt rebegte a fülébe: „Fricikém, drágám, a másik lábamról is lemondtam volna, hogy megszabadulhassak Arankától!”

Aranka házasságuk során meglehetősen bővérű teremtésnek mutatkozott. Kedvencei a bolti segédek, festőlegények és cselédlányainak szeretői voltak – akkortájt éppen egy nyakigláb, s szinte még kamasz szépség. Karinthy csupán annyit kért tőlük, hogy maradék jó hírét ne tegyék kockára, s akármit is csinálnak, diszkréten csinálják. Ezt mindketten megígérték néki, s ennek szellemében minden délután három órakor felszálltak a 4-es villamosra az Oktogonnál, amelynek hátsó, nyitott peronján – amely olyan volt, mint egy mozgó terasz – egészen a Margitszigetig csókolóztak. Bemenvén a szigetre, kiválasztották a leggyérebb lombozatú bokrot, ott hemperegtek, és még pont sötétedés előtt, nehogy a természetes világítás elhalványuljon, visszaszálltak a mozgó teraszra, már ott belekezdve a búcsúcsókokba. Karinthy fortyogva tűrte a gyalázatot.

Néhány héttel később az írót nagyobb előadásra hívták meg egy előkelő pesti klubba, ahol sok száz ember előtt a nemi élet időskori vidámságairól beszélt, mely szerint mennyivel izgalmasabb most a szeretkezés, ugyanis fiatal korában mindég sikerült, most meg hol sikerül, hol nem. Amikor ezeket a mondatokat kimondta, Aranka – ki az első sorban ült, kéz-a-kézben a szőkeséggel – kivette a kezét a fiatalember kezéből, tölcsért formált a szája elé, és odakiáltott Karinthynak: „Azért a potens sem kutya, Frici!” A pillanat leforrázó volt Karinthynak. Néhány másodpercig csöndben állt, s a közönség azt gondolta, már nem is folytatja az előadást. De aztán újra belekezdett, s már-már úgy tűnt, hogy adós marad a visszavágóval. Az előadás utolsó perceiben azonban – mikor már ismét kiült a kamaszos vigyor az arcára –, így szólt hallgatóságához: „Búcsúzóul szeretném egy minapi álmomat elmesélni önöknek, mikoris testileg fölvitettem a mennyországba, s ott álltam az Úristen trónja előtt, kitől jobbra Jézus Krisztus, balra pedig a Szentlélek ült.

– Ki vagy te? – kérdezte az Jóisten.

– Karinthy Frigyesnek hívnak.

– És mivel foglalkozol?

– Magyar író vagyok.

A Jóisten sopánkodva a szájához emelte kezét:

– Ó, te szegény Karinthy Frigyes! És melyik újsághoz írsz?

– Az Est munkatársa vagyok.

A Jóisten még hangosabban sopánkodott:

– Ó, ó, te szegény Karinthy Frigyes! És ki a feleséged?

– Hát...Aranka.

Mire a Jóisten odafordult Jézus Krisztushoz és így szólt:

Te jampec, tűnsz innen a fenébe! Karinthy, ülj a helyére!”

LAST_UPDATED2
 
Kontyos szék PDF Nyomtatás E-mail
2014. február 19. szerda, 08:15

Gyula Kovács Ha jól tudom

akkor ezek a kontyos székek.

Ha a családhoz vendég érkezett

látta mi a helyzet a házigazdáéknál.

Ha a két szék kontya össze volt fordítva

akkor béke volt az asszony és az ember között,

ha kifele álltak akkor nem voltak jóba.

Más verzió szerint

ha a kontyok össze fele álltak

amikor az ember hazajött

akkor tudta,

hogy az ágyban is összefordulhat az asszonnyal,

ha szét akkor szexmentes este lesz.

LAST_UPDATED2
 
Bicska PDF Nyomtatás E-mail
2014. február 18. kedd, 11:56


 
ALTERNATÍVA PDF Nyomtatás E-mail
2014. február 18. kedd, 13:03
Fénykép: „A kormányzás túlságosan is komoly és fontos feladat, hogy a politikusokra bízzuk." ( C. Bowles)  MAGYARORSZÁGON A HELYZET VÁLTOZATLAN…  Nem kell hozzá két hónap és oda kell állni a választási bizottság és az „urna” elé, hogy mindenki legjobb meggyőződése szerint adja le szavazatát az általa hitelesnek gondolt pártra. Egy újabb négy esztendős ciklus veszi majd kezdetét, amely előtt a szavazópolgár megbíz valakit, hogy képviselje őt az ország házában. Népámítás ez és ígérgetés. Egy hamvában született hamis illúzió. A megválasztott képviselők nagy részének a következő választásokig hírét sem fogja majd hallani a derék választó. Ócska színjáték ez, ahol a színfalak mögött a rivális pártok kiegyeznek, megegyeznek a jövőről és a…múltról is (!). Ez csupán a hiszékenyeknek csalódás és a kortesek előre lejátszott csatája.  De, hogyan is kezdődött?  A választójogért való küzdelem sikere, 1848-ban az ún. „áprilisi törvények”- ben öltött először testet és ért el eredményt. Az 1848. évi IV. és V. törvénycikk létrehozta a népképviseletet és lehetőséget biztosított arra, hogy a 200. 000 (!) magyar nemesen kívül mások is részt vehessenek az országgyűlési képviselők választásában. Itt kívánom megjegyezni, hogy a szocialista tanítások tudatosan elhallgatták, hogy a nemesi kiváltságok eltörlése, maguknak a nemeseknek a kezdeményezésére és határozatára szűntek meg a közteherviselés vállalásával. Mondván: „ az összes magyar nép, jogban és szabadságban egyesítessék.”  No, de ki adhatott le 1848-ban választási szavazatot?  „Azok, kik legkevesebb 300 forint értékű földet, házat, falun egynegyed telket (8 hold) bírnak, akik önálló kereskedők vagy legalább egy segéddel dolgozó iparosok, főiskolát végzettek, papok és tanítók, vagy évi 100 forint jövedelemmel bíró tőkepénzesek.”  Ugye, hogy nem is annyira „demokratikus?” A fentiek alapján a választók száma 800.000 főre módosult.  A kiegyezés után (1867) 1870-ben 890.416 fő volt a választók száma, vagyis a lakosság 6.7%-a.  Az 1874-es választásokon a választójog a következők szerint alakult: „legalább három szobás lakással, vagy évi 105 forintos jövedelemmel, falun egynegyed telekkel, iparosoknál legalább egy segéddel rendelkeznek. A nőknek ekkor még nem is lehetett szavazati joga. Az 1913-as választási törvény még további 20%-nak biztosított szavazati jogot,de a lakosság 90%-a ilyennel nem rendelkezett.  A Tanácsköztársaság (vörös terror) 1919 áprilisában új, de ideiglenes alkotmányt és választójogot alkotott: „Választók és tanácstagokká választhatók nemre való tekintet nélkül mindazok, akik 18. életévüket betöltötték és a társadalomra hasznos munkából élnek”. Érdemes megnézni, hogy a bolsevikok kiket zártak ki a lehetőségből: akik nyereségből bérmunkásokat alkalmaznak/tak, akik munkanélküli jövedelemből élnek, kereskedők, lelkészek, papok, szerzetesek, elmebetegek, gondnokság alatt állók és – most tessék figyelni!- akik politikai aljas indokból elkövetett bűncselekmény miatt vannak felfüggesztve…  A „patkány lázadás” elsöprése után jött a Friedrich- kormány, amely új választásokat írt ki, amely a lakosság 15-17%-át érintette a szavazás tekintetében. Horthy Miklós kormányzó 1920- as megválasztása után 1922-ben Klebelsberg Kúnó kidolgozásában ilyen feltételeknek kellett megfelelni a szavazni kívánó honpolgárnak: „Minden férfi, aki 10 éve magyar állampolgár, 2 év óta egyhelyben lakik, 24. életévét betöltötte és az elemi iskola négy osztályát elvégezte. Választójogot azok a nők kaptak, 10 éve magyar állampolgárok, 2 év óta egyhelyben laknak, harmincadik életévüket betöltötték és ezen felül legalább három gyermeket szültek, vagy önálló keresettel rendelkeznek, vagy elvégezték a középiskola felső osztályait, vagy felső iskolát végzett férfiak feleségei.” A szocializmus „eljöveteléig” több választás volt még Magyarországon és nyugodtan ki lehet mondani, hogy a korabeli környező országok között, mint választásjogilag, mind alkotmányilag a Horthy-éra volt a legdemokratikusabb. És elérkezett a borzalom és a szovjet megszállás. Rákosi korában okkal mondta a paraszt:   „ Mostan vagyok a legnagyobb nyomorban, de aszondják választhatok. Nem értök én ehhöz, az az okosnak mög az úrnak való, akiknek esze van az ország dolgához. Neköm kenyeret mög munkát adjanak, né ilyen választójogot!”  Majd eljutottunk a rendszerváltozáshoz és a jelenhez. A mai választási rendszert jól ismerjük…A mi jogunk- ebben a fene nagy demokráciában- annyi, hogy dönthetünk; négyévenként ki lopjon meg.  Javaslom, hogy másban és máshol keressük a megoldást…  „A kormányzás túlságosan is komoly és fontos feladat, hogy a politikusokra bízzuk." ( C. Bowles)  -zcsf-
Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy a megújult baloldal soraiban még mindig létezik korrupció. Elképzelhetetlen a számomra, hogy az a Simon Gábor, aki az éhségmenet élén egy kizsigerelt és nyomorgó, de öntudatos proletár bátorságával szált szembe az orbáni fináncfasizmussal, akár egyetlen forintot is rejtegessen, nemhogy százmilliókat. Elvi képtelenség, hogy valaki, aki ilyen kérlelhetetlenül néz szembe a dolgozó nép ellenségeivel, aki hosszú évek óta stratégiai posztokat tölt be az imperializmus és a klerikális reakció ellen folytatott harcban, aki ilyen megingathatatlan elkötelezettséggel vezette a hazai munkásmozgalom legfőbb erejét, a Szocialista Pártot, az a maga hasznára egyetlen fillért is eltegyen. Mondjuk ki büszkén: Simon elvtárs ártatlan. Ahogy Bajnai elvtárs, Gyurcsány elvtárs és a szocialista pénztárnok elvtársak is mind-mind azok.

Nem a valószínűt, hanem az igazságot kell keresnünk. Ezért az elmúlt évtizedek filmgyártására hagyatkozva az alábbiakban felvázolok néhány olyan forgatókönyvet, ami kikezdhetetlen magyarázattal szolgál az osztrák számlán parkoltatott százmilliókra.

Science-fiction: "Valamikor a nem is olyan távoli jövőben maroknyi ellenálló folytat reménytelennek tűnő harcot Lázár János diktatúrája ellen. Ember vagy gép számára az időutazás nem lehetséges, a lázadók vezére, Simon Gábor azonban létrehoz a múltban egy ausztriai bankszámlát, hogy a jövőből arra utalt kampánypénz segítségével akadályozza meg a Fidesz újabb kétharmados választási győzelmét. Csakhogy Lázárék besúgó-hálózatuk révén lefülelik Simon tervét, és a jövőből üzenetet küldenek az ügyészségre, így a lázadók kísérlete végül elbukik."

Dráma: "Simon Gábor kettős életet él. Magyarországon sikeres politikus és tisztes családapa. Minden hónapban egy hétvégére azonban az Egyesült Államok nyugati partjára, San Franciscóba utazik, ahol szenvedélyes érzéki viszonyt folytat gyermekkori szerelmével, Pállal. Gábor vonakodik attól, hogy nyilvánosan vállalja a gyöngéd kapcsolatot, így a pár évtizedek óta kénytelen beérni a titkos légyottok röpke gyönyöreivel. A szerelmesek jól tudják, hogy Gábor meredeken ívelő pályáját a kétes viszony feltárása kerékbe törné. Pál AIDS-es lesz, és végrendeletében minden vagyonát egyetlen igaz szerelmére, Gáborra hagyja. A haldokló férfi továbbra sem kívánja az ambiciózus politikus karrierjét veszélyeztetni, ezért végakarata szerint Gábor örökségét Pál halála után a hagyatékot kezelő ügyvédi iroda egy ausztriai bankszámlára utalja."

Romantikus komédia: "Két unatkozó Fidesz-közeli milliárdos fogadást köt: a tét egy euró és két ember élete. Csapdát állítanak a talpig becsületes és gyanútlan fiatal politikusnak, Simon Gábornak, akinek a nevére egy százmilliókat tartalmazó osztrák bankszámlát nyitnak, majd azon nyomban nyilvánosságra is hozzák annak létezését. Gábor a koholt korrupciós ügy nyomán egycsapásra mindent elveszít. A romlott cégvezetők fogadásának tárgya: vajon képes lesz-e Gábor felállni a padlóról, vagy a helyére kerülő svihák szélhámos sikerrel veszi át az elnökhelyettesi pozíciót elődjének tehetsége, munkabírása valamint szakértelme nélkül? És hogyan kapcsolódik mindebbe a gyönyörű fideszes Selmeczi Gabriella, akibe Gábor olthatatlanul szerelmes?"

Akció: "Simon Gábor évek óta a világuralomra törő Simicska Lajos alvóügynöke a Szocialista Pártban. Pár hónappal a választás előtt utasítást kap: rabolja el Gyurcsány Ferencet. Csakhogy Simon már új ember: elvhű szocialista. Megtagadja a parancsot, válaszul Simicska leleplezi az álcáját. Gábornak menekülnie kell. Egyik oldalról a korrupt ügyészség és rendőrség fenyegeti, másik oldalról pedig egykori elvtársai, akik hisznek a Simicska által kiszivárogtatott információknak, és árulónak tartják őt. Gábornak nincs más választása, mint egyetlen bozótvágó késsel elindulni Felcsútra..."

Szeretném e helyütt leszögezni, hogy nem vagyok elfogult. Nem vagyok a szocialistáknak se kutyája, se lakája, sem pedig bértollnoka. Nem csak Simon, Gyurcsány vagy Bajnai tisztességében hiszek rendíthetetlenül, hanem Orbánéban, Rogánéban és Lázáréban is. Ezek között a nagyszerű, történelemformáló személyiségek között nincs számomra látható különbség. Szerencsés ország a miénk, hogy négy évről négy évre ilyen kiváló államférfiak közül választhatunk
 
Olvasó nép... PDF Nyomtatás E-mail
2014. február 17. hétfő, 09:29
LAST_UPDATED2
 
Három páter PDF Nyomtatás E-mail
2014. február 18. kedd, 09:18

a kép csak illusztráció

 

Bikácsy Gergely

Három páter


Szeráfi bariton

Mindenki páter lesz, akiről most írok! Még a fráterek is.

Első római napomon rohantam az Apollinarius-templomba gregorián éneket hallgatni. A templom üres volt, továbbirányítottak a Pantheonba. Egyed Péter erdélyi író Sabrina című kisregényében ezt olvastam a Pantheonról: „és amikor meggyújtották a tizenkét embermagasságú gyertyát, érces hangján megzendült egy spanyol főpap szeráfi baritonja”. Másutt: „Poletti bíboros, a rómaiak kedvenc, szeretett érseke”. Poletti bíboros? Fiktív vagy valóságos figura? Nekem a spanyol főpap tizenkét embermagasságú gyertya fényénél megzendülő szeráfi baritonja helyett dulakodó, zajos turistatömeg, német főpap jutott a Pantheonban, burkus mise, és másnap Poletti bíboros helyett a kevéssé vonzó X bíboros savanyú fizimiskája…


Forró májusban a Ponte Sisto előtti járdán, a piros lámpánál átjárásra várva észrevettem, hogy X bíboros mellett állok. Idős hölgyet kísért, akin az látszott, hogy nagyon ritkán, tán először jár Rómában: a Trasteverére készültek átmenni a hídon. Azóta is minduntalan és feszélyező emlékként ugrik elém ez a kép. X bíboros rangrejtve, egyszerű papi ruhában, rosszkedvűen várva a zöld jelzésre. Otthon olyan véleményt is hallottam, hogy – akár elődje – ő is a Kádár-rendszer kreatúrája, legalábbis kiszolgálója volt. Rágalom vagy sem: alig érdekelt, nekem Mars-lakó, számomra marsbéli élettel, hite béklyójában, munkaruhája furcsa jelmezében, és számomra idegen gondolatokkal. Nem, mégsem így van. Eszerint nem sok közünk lenne egymáshoz, pedig – berzenkedem bevallani – van. Ugyanis az a helyzet, hogy én is a Marsról potytyantam Rómába, hisz ezért látom egyáltalán meg: marsbéli társ, s ha mégoly idegen, nem mehetünk el egymás mellett láthatatlanul. Ahogy ott állt az egyszerűen, de rosszul öltözött idős hölggyel, egy kényszeredett puritán benyomását keltette. Puritán malgré lui.

Ha puritán, akkor már leginkább Bulányi atyával szeretnék találkozni a Ponte Sistón. Érdekes, egy vele készült hosszú interjúból anélkül elkapott az eredetisége és „súlya”, hogy igazán ismerném életét és a tanait. X-ről sokat nem tudok, azt azért igen, hogy egyetértett Bulányi megbüntetésével, azt azért igen, hogy dől a szólam és a kenetteljes politikusi unalom minden szavából. Érdekes, Bulányi ritkábban jár erre. Egy magyar istenkeresőnek (ateistának? deistának? melyik vagyok?) még Rómában is olyan főreverendás jut, akit azzal rágalmaznak, hogy mindig a víz felszínén marad, és nem kőnél súlyosabb „szeráfi bariton”. Hát még a hívőnek! Annak helyeselnie kellett a Bulányira kirótt büntetést. Vagy elfojtani magában az ellenkezést. Miért? Volt erről, lehetett élénk és nyilvános vita az Új Emberben? Mert a Népszabadságban nem volt.

Páter Töhötöm

 

Találtam otthon az antikváriumban egy könyvet. Belelapoztam, hazavittem.Jezsuiták és szabadkőművesek (Universum Kiadó, Szeged, 1990). Amennyire tudom, semmi visszhangja nem támadt. Évekkel később, Róma után került a kezembe. Antikváriumban, poros polcon hevert.

Íróját, Nagy Töhötöm egykori jezsuita főpapot ki ismeri itthon? És ki ismeri Argentínában, Uruguayban, élete másik színpadán? Itthon – meg majd száműzetésük közös földjén, Amerikában – Thassy Jenő ismerhette volna. A „Kis Kretén”, így gúnyolták a katonaiskolában Thassy Jenőt, aki előbb szintén a kalocsai jezsuita iskolába járt, miként Nagy Töhötöm. Mindkettejüket a Zeusznak mondott páter, később pedig Raile Jakab, „Jaksi” tanította. Raile Jakab – mint olvasom – Mindszenty mellett szóba jött esztergomi érsekként. Vagy épp az a baj, hogy szóba se jött, csak Thassy és Nagy Töhötöm szerette volna, pedig nem ismerték egymást. Talán nem: épp az az érdekes a memoárok párhuzamos olvasásában, hogy összekapcsolódnak, és a keresztkapcsokból többet tudunk, mint külön-külön maga a két memoáríró.

Az egykori főjezsuita Argentínában írta emlékezéseit, és már nem jezsuita, amikor megírja. A szabadkőművességet rokonnak érzi a jezsuitizmussal, jó rokonnak. Könyve ezért bizonyos feltűnést kelt szerte a világon. Érdekel is meg taszít is a két rejtelmes rokon. Lapozom, és máris úgy érzem, mégiscsak a stílusa érdekel legjobban egy memoárnak, ott sok minden rejlik. Hátha az is ott rejlik, melyik rokonhoz áll közelebb titkon a szerző szíve. Hihetetlenül érdekes volna tisztán stílelemzésből, afféle explication de texte segítségével kitalálni, hogy minek érzi magát legbelül. Mindenesetre – durván egyszerűsítve mondom, majd a stílelemzők jobban – életregényében legerősebb a diplomatamemoárok stílusa, nekem erősebbnek tűnik, mint az igazi szellemi emberé. Büszkén, fémesen csendül, amikor fiatalon már a jezsuita mozgalomnak egyik, nem is olyan kicsiny rangú harcosa. 1945, Róma:

”Mire kiértem Rómába, már megtörtént a választás: az új Prepositus Generalis P. Jannsens János lett, és P. de Boynes, aki addig vikárius volt, Admonitora lett.” Tényszerű emlékezés. „P. Provinciális elkérte és áttanulmányozta írásaimat, és kijelentette P. Leibernek és a P. Assistensnek, hogy egyoldalú írások, sok túlzással. P. Leiber nagyon megijedt, hogy most ő is bukni fog, mert ő ajánlott be Őszentségének, és pártfogolt mindvégig.” Ez már talán túl tényszerű nekem, hegyes intrikák mestervizsgája.


Olyan idegen nekem, hogy már-már ez teszi hol rideg, hol lelkesen önigazoló stílusát érdekessé. „Imprudenciát” követett el Rómában is, meg hazatérve itthon, még 1945-ben. Imprudencia, ízlelgetem. De még izgalmasabb latin szavak következnek. „Miramur! Ez az a híres szó, csodálkozunk, amellyel a P. Generális feddő levelei szoktak kezdődni.”

”December 12. Ünnepélyes nagy disputa a Jézus Társasága Gregoriána egyetemén. Imponáló volt. Az első sorokban kilenc bíboros ült, néhány nagykövet, több általános rendfőnök és az úgynevezett „tömeg”: kezdődött mintegy negyven-ötven érsekkel. […] Lehettek úgy ötezren, hallgatói a világ legelső pápai egyetemének, amelyet még Szent Ignác idejében alapítottak a jezsuiták. Remek énekszámok vezették be az ünnepélyt. Aztán szikráztak az acélpengék, s Fares diffikultásai után P. Garrigou-Lagrange egészen a mélybe hatolt le. Mély hatással volt rám az egész. Büszkén mentem haza, hogy én ennek a rendnek lehetek a tagja.”

Van benne valami kamaszos lelkesedés e „mélybe hatoló” emlék felidézésében, a fogalmazás peckes hibáit is a naivság okozza. Irigylésre méltó, mint aPál utcai fiúk gittegyletnaplója. Aztán alszom rá egyet, és mégsem irigylem annyira. „Nem szeretnék olyan társaság tagja lenni, amely engem is felvesz” – Woody Allen idézi, de ki az eredeti: Oscar Wilde talán.

Büszkén ír és nyársat nyelve, tehát mereven, hivatalnokiasan – így: „Az igazi nehézség nem ezen a felületen mozog a lelkemben.”


Mozog a nehézség a lelkemben, egészen más, messzi felületen mozog, és valahogy az egykori „Kis Kretén”, Thassy Jenő tétova gyávaságait is bevalló figurája sokkal rokonszenvesebb a számomra a Veszélyes vidék lapjairól. Most jut eszembe: őt nem tudom páterként közéjük skatulyázni, holott – kitalálható? – Thassy szintén jezsuita iskolában kezdte, Kalocsán iskolatársak voltak (bár sajnos egyikük sem említi). Adjam a kedélyesen cirkalmas és erőltetett Három páter meg a negyedik címet e fejezetnek? Modoros vicc lenne, többek közt mert már a háromból sem páter az egyik, miként ez majd mindjárt kiderül.


Viszolygok a diplomatáktól, de tekintsem bár annak vagy lázadó papnak, érdekes lett volna P. Nagy Töhötömmel Rómában időzni 1946-ban. A Vatikán előszobáiban, a történelemcsinálók szoknyája mellett. Ahogy a jövendő VI. Pállal (Msr. Montinival) tanácskozik Mindszentyről, belelesni a Mindszentyt bíráló és a pápának elküldött levelébe – amit a pápai tikárság azonnal továbbított a bemártott Mindszentynek, végigélni a bukott jezsuitával meghurcoltatását, vele utazni messze, Argentínába és a hitvesztésbe. (Utaznék vele, mindegy, mennyire rokon- vagy ellenszenves, de magyar nyelvű írásmódja nem hagyja, kizár a nagy utazásból, latinra támadna kedvem fordítani, ha tudnék latinul úgy, mint ő…)

Hanno fatto un peccato grande. Nagy volt a vétkük feletteseinek, mondja. ’45-’46-ban szerinte minden magas vatikáni méltóság helyeselte, hogy ő a Kalot és az egyház védelmében kapcsolatokat építsen az oroszokkal, és elhűltek arra a hírre, hogy Mindszenty Habsburg Ottóért és a királyság visszaállításáért küzd, mely hírt ő maga hozta sietve Magyarországból. De a Rómában regnáló magyar vallási vezetők „bemártották”, és mert szemben állt Mindszentyvel, sőt intrikált ellene, száműzték az argentin pampákra.

”Képtelen vagyok élni magasabb ideál és életcél nélkül. Világosan látom, hogy fizikailag elviselhetetlenné lesz az életem, ha nem érzem, hogy egy magasabb eszméért küzdenem kell, mégpedig nem egyedül, hanem szervezetten, másokkal együtt.” Ezt akkor mondja, amikor hitét vesztve Argentínában elbocsáttatását kéri a jezsuita rendből, és megáhítja csillapíthatatlan vággyal a szabadkőművesek életét.

Ha van valami, ami már nem lehet idegenebb tőlem, az vészesen hasonlít emez olthatatlan vágyhoz: „szervezetten küzdeni egy nagy eszméért”. Mások a példaképeim, én is lehetek tán büszke, nem csak a magasabb eszmékért szervezetten tenni vágyók. Vágyott volna efféle tenni vágyásra Szókratész? Platón? Montaigne? De ha legalább Pascal vágyott volna, aki egyházi rendben tanult! Mondjunk másokat. Shakespeare, Cervantes? Swift például püspök volt, és nem minden becsvágy nélkül: vágyott ő nemes eszméért cohorsban küzdeni? Szegény József Attila bezzeg vágyott ilyesmire, zúgj, erdő elvtárs, meg is jutalmazták vágyottai. Nekem akkor lenne elviselhetetlenné az életem, ha ez történne velem, ha hadoszlopban (véres haha-hadoszlopban), izzó hittel közösen küzdenék valakikkel. Sajnos, ismerem a léptek ilyen dobbanását, merthogy gyerekkoromban megtörtént, buzgón vonultam vörös nyakkendőmben. „Piros hitünk rajtunk az ing” – írta egy osztálytársam a faliújságra (az MTI etruszkügyi tudósítója lett később). Irigyeltem. A verséért irigyeltem, vagy inkább az eszmei mondanivalóért? A nagy Eszme! Küzdeni érette! Nagybetűvel mindent, akkor nagyra növünk, törpék. Egyik Nagy Eszme után a Másikért! Csak Eszme legyen, és csiholják, kovácsolják fényesre, vakítóra őket nagy meg zárt és titkos műhelyekben komor gyertyafénynél…

Brr. Mégis így érdekes a világ, így van ez jól, ez is kell a világba, a titkos és zárt eszmeműhelyek. Csak hatalomra ne jussatok, ti komor gyertyák, szűkölve futottam föl, fölfelé a San Clemente föld alatti kazamatáinak titkos Mithrász-szentélyéből is első római utamon, dobogva futottam a szűk folyosókon, dobogásom nyúlgyáva iszkolás volt, nem büszke roham: felmentésemet kérem, osztályfőnök és tornatanár úr, ne várjon rám komoran egyetlen Nagy Eszme sem, még az antipólusa sem, még az ősrégi sem, meg a holnaputáni sem…

Ennél már csak a „megszervezettségét áhító ember” idegenebb tőlem, a falanxba vágyó – a kultúrtörténetté nemespenészült eszmék még okosíthatnak. De jól van, legyenek falanxáhítók és csoportban küzdeni vágyók is: lehetnek ott, ahol én nem, virágozzanak összegyülekezve, de csak ha én messze vagyok tőlük. Miként Montaigne mondta, rádöbbenve előbb, mint a tudósok: egy ember egy másik embertől sokkal inkább tud különbözni, mint valamely állatfaj egyede egy másik állatfajétól. (Úgy mondják, Montaigne-t alig érdekelte valami Rómában.)


Ó, ha az X betű magyarul is Róma szeretett főpapját, Poletti bíborost jelentené, ha Poletti bíboros várakozna mellettem a Ponte Sisto előtt, átkelésre várva. Miért ingerel a Mindszenty konokságval hajlékonyan szembeszegülő Nagy Töhötöm? Nekem egyik sem kellene, sem M., sem X, sem N. T.? Buńuelnek élete végén legjobb barátja volt egy jezsuita teológus, Lusuviaga atya, aki roppant érdekes és értelmes módon elemezte Buńuel filmjeit, ezért aztán – meg más okból is (komor fényű olvasmányok) – számomra a bencések mellett a jezsuiták a leg… ha nem is vonzóbb, de legimponálóbb szerzetesek. Rokonszenves Páter Töhötöm is, de azért a széles látókörű magyar ex-atya önéletírásából nekem hiányzik valami. A bűn fertője hiányzik, ennek megvallása. Hanno fatto (ők vétkeztek), mondja, vagy idéz valakit mások rossz (politikusi) ostobaságairól. A politikusi-hivatásbeli ostobaság amúgy sem a személy maga. És azt soha nem mondja, hogy „ho fatto molto peccati grandi”, hogy „én találtattam vétkesnek”, mégpedig nem is tán hivatalbéli, politikusi tévedésben, mert az érdektelen ostobaság, hanem magánlétemben, mindenféle fertőben, halálos bűnökben, és ezért lehet később, ezt átélve, nagy keresztény Szent Ágoston. (Okítani vágyom a volt jezsuita főpapot? Hm.) Nem okítom, sőt nem is kívánok neki átélt halálos bűnöket, azt ki kell érdemelni, nagy a gyanúm, hogy én magam sem éltem át, mert nem érdemeltem ki, de legalább gyáva lett volna, mint Thassy Jenő, meg mi mind, „Kis Kretének”…

A kereszténységet és nagy ellenfeleit, a nagy ellenfél szellemi irányait N. T. heves buzgalommal megismerné. Kutat, keres, végül mindezt a szabadkőművesekben véli felfedezni, viszont de Sade márkiról nem tud: nincs a könyvében nyoma, hogy tudna róla. Sőt, olyan a könyve, hogy el sem lehet képzelni benne az ijesztő márkit.

Jobban imponál nekem a megvénült ateista Buńuel barátja és tanácsadója, a fent említett Lusuviaga atya, a mexikói jezsuita (Páter Töhötöm is ismerhette argentínai idejéből – talán). Lusuviaga nagyon is méltatja a márkit. A bűn és szexualitás lakmuszpapírja nélkül nem képzelhető el a kereszténység, mondja, és ez Buńuel életművének legnagyobb tanulsága. Ha úgy tetszik, Sade márkiénak is. Az Isten-eszmétől elszakítva sem Sade, de Buńuel alkotásaiban sem létezhetne a nagybetűs és rejtélyes Erotika, csak a puszta szexuális kapcsolat vágya vagy hiánya.


Ahogy most a fényképét nézem a Jezsuiták és szabadkőművesek hátlapján, egyre erősödik a bizonyosságom, hogy szerzőjével egyszer találkoztam az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztőségében, a hetvenes évek elején. Nem volt állásom, nem volt lakásom, nem volt barátnőm. „A cipőm mellett jártam” – mint akkori legjobb barátom mondta önmagáról. A húgom és férje kölcsönadták Szüret utcai kis lakásukat. Január vége volt, iszonyú hideg. Bőröndben vittem fel tűzifát, és begyújtottam a régi cserépkályhába. Egyik kezemben az írógépet cipeltem, a másikban a tűzifával teli bőröndöt. Kutyák vonítottak, jeges volt a járda. Andrzej Wajdáról írtam könyvet a Gondolat Kiadónak. Nem tudtam újranézni a filmjeit, emlékezetből írtam, görcsösen. Napokig ki sem mozdultam a lakásból. A szomszédban egy hatalmas kuvasz meg egy tacskó. Ha megálltam a ház előtt, villámló szemekkel rohantak felém a rácsig: mindig a tacskó kezdte, de útközben nagy ugrásokkal lehagyta őt a kuvasz.

Akkor egy ismerősöm üzent, hogy menjek be az Akadémiaiba, a Nagylexikon szerkesztőségébe, mert a filmrovattól kapok valami megbízást. Az Akadémiai Kiadó akkor a Vörösmarty téren volt a ronda, új Vigadó-palotában.

Páternoszter. Ment fölfelé. Halálmegvető bátorsággal beleléptem, emelkedtem a tizedikig, ott szándékosan megvártam, míg átfordul. Volt, akinek szétzúzta a fejét, mert megijedt, és átfordulás előtt ki akart ugrani, én kivártam. Jött velem lefelé föntről a páternoszter. Kiléptem. Nem tudtam, hányadik emelet, hányas szoba, mindenféle nyilak mutatták a számokat, de logikátlanul és követhetetlenül. Elmentem egy ajtó előtt, melyre az volt kiírva, hogy dr. Décsi Gyula. Ezt a nevet már akkor is ismertem. A szótárszerkesztőség vezetője lett, miként azelőtt Farkas Mihály egy másik kiadó lektora. Décsi Gyula, aki személyesen vallatta Mindszentyt. Nem ütött, csak parancsolta, hogy üssenek.

Én a ferdén szemben levő szobába nyitottam be. Magas, hosszú fejű figura ült az asztalnál. Nem így volt. Az ablaknál magas, hosszú arcú férfi állt. Megtorpantam. Nem így. A folyosón magas, érdekesen hosszú arcú alak közeledett? Öreges volt és fiatal egyszerre. A liftből lépett ki? Előretessékelt. Nem. Csodálkozva nézett rám: „Parancsoljon. Kit keres?” Azt hittem, hozzá tartozik a filmrovat. Fogalmam sem volt, hogy kicsoda. Hogy milyen élete volt, a csalódásoknak milyen hegyeit… – ahogy most belegondolok, két Himaláját is bejárt, a jezsuita világmegváltás és a szabadkőműves világmegváltás csúcsait. Aztán a két hegyet ki akarta békíteni egy harmadikkal. A harmadik, az torz hegy volt, büdös virágokkal és szennyes hóval, abba itt halt bele, Pesten, a lexikonszerkesztőségben. Jó tüdő kellett a két és fél Himalájához. Kifelé indultam (be sem léptem az irodájába). „Bocsánat” – mondtam. „Elnézést” – mondta ő, udvariasan mosolygott.

Teljesen mindegy, hogy köszönt-e nekem, és udvariasan mosolygott-e, mint ahogy az is teljesen érdektelen, egyáltalán láttam-e, találkoztunk-e a folyosón, ő volt-e a magas, érdekesen hosszú arcú figura, vagy nem ő volt, hanem Kovács XII. István segédszerkesztő. Az kicsit érdekesebb, hogy ők ketten… az hogy is volt, hogy ők ketten? Köszöntek egymásnak nyilván – de kezet is fogott dr. Décsi Gyula ex-hóhérparancsnokkal? Bemutatták őket egymásnak? Néha egymás mellé kerültek a hivatal presszójában? Kávéztak udvariasan? Vagy nem is köszönt neki? Ki köszönt kinek? Ki mondta, hogy „hogy van?”, „szép időnk van”, „sok a munka”? Ezt ki írja meg? Ki írja meg őket? Hogy így volt, vagy egyáltalán, de egyes-egyáltalán nem így volt, mert nem is lehetett így?

Sajnos, így lehetett.


Torontál megyében született, előbb Rómában szeretett volna meghalni, de – mivel szembeszállt Mindszentyvel – a Vatikánból Uruguayba száműzték. Az argentin pampákon akarta feltámasztani a Kalot-mozgalmat. Mi az a Kalot? Idézzek ásíttató lexikoncikket, dehogy idézek, tessék utánanézni, mint én. Mindenki tudhat annyit, mint én, keressék ugyanott.

Képes dokumentációt küldött Perón elnöknek, állítólag Eva Perónnal is tárgyalt. Vagy csak kérte a kihallgatást? Ott aztán valóban senki sem tudta, mi az a Kalot. Hazajött, de aztán mégis Argentínában hamvasztották el. Utolsó akarata szerint nem itthon.

Mikor én véletlenül megismertem a lexikonszerkesztőségben, már Magyarországon sem tudta senki, mi volt a Kalot, ráadásul én sem tudtam. Magyarországon éltem. Ő Argentínából érkezett. Furcsa lehetett neki a Külügytől vagy a Belügytől, vagy a Kultúrkapcsolatok Intézetétől kapott lakás. Akármelyik cég intézte, nyilván egy BM kiutalta és nyilván BM felügyelte villában kellett élnie valahol Weöres Sándorék kertje közelében, a József-hegyen. Rálátott az amerikai nagykövetségre. Ha jó távcsöve volt, láthatta a nagykövetség ablakában álldogáló Mindszentyt. Nem volt jó távcsöve. Senkinek sem volt.


Frater Rabanus

Sokszor jártam vele meccsekre. Ő nem lett páter, csak én hívom annak. Kispap volt Rómában, aztán hazajött világi tudósnak. Rabán bácsi és apám a kispesti gimnáziumban úgy ismerték meg egymást, hogy a ’44. március 19-e utáni napon mindketten, félretéve az aznapi tantervet, Kölcsey és Vörösmarty apropóján Magyarország elveszett függetlenségéről beszéltek az osztályukban.


’56 szeptemberében, tanévkezdéskor izgatottan és büszkén mutattam Rabán bácsinak Rákosi-címeres olasz tankönyvemet. Az orosz és az olasz nyelv alapvető rokon vonásai címmel tanulságos függeléket is csatoltak a végére. Vagy épphogy így kezdődött, melléklettel, mintegy igazolásként? Engem a nyílt „o” és a zárt „o” kiejtési különbsége kötött le. Nem egészen értettem. Na már most a „buon giornót” hogy ejtsem, hisz semmiféle u hangot nem is hallottam ilyenkor? Nemhogy a nyílt „o”-val tudjak bíbelődni…

Miért jött haza? Mi történik, ha kint marad? Nagy karriert futott volna be a Vatikánban? Tudós főpap? Elképzelem. Elképzelem a Sapienza egyetem teológia szakán. Pedig nyilván a Gregorián Egyetemre járt, ha egyszer kispap volt. A Quirinale alján, ott a Gregorianum. De nem avatták pappá. Beleszeretett valakibe? (Meg olyan is van, hogy elveszti a hitét. Páter Töhötöm SJ például hitét vesztve – nem Istenben, csak a rendjében – belépett a szabadkőművesek argentin nagypáholyába: ott is vezető lett.)


Nehéz ilyen hirtelen belefogni. Kitérő.


Prokopius atya könyvét olvasom. Memoártöredékek, jegyzetek. Kavicsdobáló. Rómában adatta ki, saját kiadásban? Legalábbis a vaskos könyvön nem szerepel kiadó. Ráncos, öngyötrő hajlamú tehetségről árulkodó tekintet. 1987. Lehet úgy hatvanöt-hetven éves. És ’98-ban a kedves Katalin nővér ott a római Szent István-házban mikor megmutatta a kápolnát: „Reggelente Prokopius atya misézik”, mondta. A kápolnát is ő tervezte. Annak freskóját is ő festette, és talán még az ablakrózsákat is. Katalin nővér letérdelt, keresztet vetett, én zavartan álldogáltam: ki látott már térdelő deistát?


1999. nyár végén hosszú beszélgetés a Kossuth Rádióban. Női riporter beszélget vele. „Furcsa ezt mondanom – kezdi a női riporter –, de ön nyolcvanéves korában is, elnézést, tudom, hogy kicsit furcsa, ön feltűnően szép férfi.” Ez érdekes: a tíz évvel ezelőtti fényképen gyűrött arcú, mégpedig – tudom, hogy furcsa egy kicsit, de – öngyötrően gyűrött arcú, és ha ostorral vernek, akkor sem jut eszembe, hogy „szép férfi”. A beszélgetés egyébként csalódást keltő, PP bántóan egyszerűsít, kitér, hárít. Ifjúkorában a nőkre azért nem gondolt, mondja, mert a nők elvonták volna a festészettől, és ő nagyon erősen festő akart lenni. Raffaello, Modigliani, Picasso vagy ezernyi kezdő festő nem épp a nőkből merít vad és igaz színeket? (A női riporter mélyen hallgat, nem kérdez ilyesmit.) PP atya könyve, a Kavicsdobáló sokkal jobb, mint ez a beszélgetés.

Több könyve is megjelent, erről fogalmam sem volt. Mit tudtam én róla, annyit se tán, mint Nagy Töhötömről! E könyvben botló, szokatlan mondatokat ír, néha dúl a túldíszített cikornya. Máskor: „Tegnap teljes beadással szurkáltunk bajnétunkkal [sic] az absztrakt látás ellen. Elembertelenedése mutogatta fogait rémképül. Ma lenézzük a még mindig ábrázolókat. Túlhaladott álláspont.” Meglehetősen nehéz értelmezni, zökken, csikorog a nyelv, fura, majdnem érthetetlen stílus, de talán így érdekes. Érdekesebb, mint a magas polcról zuhanó diplomatáé volt.

Szegény csóróként nevelkedett. „Tősgyökeres fajsuttyó” – írja gyerekkoráról. Tétova, lassan érő szellem. Még ’57 januárjában is áldásos engedélyt akart kérni valami felettesétől, hogy disszidálhasson. Békés Gellért kiáltott rá a rommá lőtt Nagykörúton, menjen, menjen már gyorsan. Kész csoda, hogy megérkezett Rómába. Nyomorgott. Firenzében éhezett. Ligabuét és Kontulyt tartja nagyon nagyra. (Ki ez a Kontuly? Kontulyról, szégyenemre, semmit sem tudok.) Elég nekem római festőnek Tuboly, aki pompás olasz ételeket főz a Magyar Akadémián, és a tetőteraszon a legjobb borokkal kínál: miközben Afrikából megérkeznek a fecskék, ő elővesz egy nagy palack Grappát.

Nincs sok kapcsom PP atyához, még annyi sincs, mint Sz. F. jezsuita tanárhoz, aki Pilinszky kísérője volt valamikor Rómában, és aki nem válaszolt Pilinszky római napjairól érdeklődő levelemre, arra sem, hogy hol lakott Pilinszky, melyik kolostorban.


Vissza frater Rabanushoz.

Nem kimenni, hazajönni volt botorság Rómából. Ezt az ávós tisztek jobban tudták, mint néhány tudós humanista, mert dupla buzgalommal verték a Nyugatról hazatérteket. Ki az, aki nem vigyorodik el, amikor erről olvas? Sok szívtelen emberből áll az utókor.


Rabanus meghalt, és itthon halt meg (már a puha hatvanas években), mert állandóan támadták, gáncsolták. Másik, nem megvalósult életében vatikáni főpapnak képzelem, tudósnak a nagy Könyvtárban. Életvidám, borivó pápai tudósnak. Prokop atya, ha meglátogatja a Vatikáni Könyvtárban, bizonyára leborul előtte. Vagy meghajol legalább. „Pater Rabanus” – mormolja talán. Ha másképp alakul. De Rabanust itthon kis áskálódások gyötörték egy nagy könyvtárban. Szürkébb lett, mint Rómában volt, de e színben is vadította a szürkének születetteket. Meg egy nagyszabású figurát is, aki aztán egyáltalán nem szürke volt.

Fő ellenfele Delgado, e spanyol nevű magyar paptudós – mintha a híres Borgia pápa elevenedett volna fel erőt, ravaszságot, élni tudást és értelmet sugárzó figurájában – majd mindig mosolygott, ám bőszülten pipacsvörös lett, ha kellett, s kellett bizony (tehetséges kaméleon). Sajnos, sok mindenben felülmúlta Rabanust, bár nem mindenben volt igazabb nála. Delgado alkalmazkodó volt, Delgado eszes volt, undorát mosolyba fojtó. Például utálta, mégis jó kapcsolatban maradt a kor egyik leggusztustalanabb, szélhámos, gyáva és züllött figurájával, az etruszkológusból zsurnaliszta áltudóssá, párton kívüli díszbolsevistává fejlődött Poloniussal. (Talány, de sok értelmes és tisztességes ember tehetségesnek, rokonszenvesnek mondja a fiatal, a régebbi Poloniust, még Vas István is. Valóban az lett volna, jóravaló, és csak a kor roncsolta férgessé?) Mindenesetre, ha kellett, összefogtak ők ketten, Delgado és Polonius. Ez azért már így soknak bizonyult. Rabanusnak e Két Ellene Egyesült Köpönyeg ellen – mint a mai sport- és bűnügyiriporter-nyelv mondja – „esélye sem lehetett”. Elfogulatlan tudósnak – bár irgalmatlan filológiai apparátust kezelt, hatalmas anyagismeret birtokában – nem volt igazán jó: túl szenvedélyesen vitázott, odamart, harapott. Elképesztően sebezhetőnek mutatkozott az említett párossal szemben.

”Tessék elképzelni, Polonius középkori magyar irodalom előadásai abból állnak, hogy kiteszi maga elé Delgado professzor könyvét, és felolvassa, de úgy csinál, mintha nem is olvasná, hanem ő mondaná. Puskázik…” – meséltem egyetemi élményeimet, kicsit provokatívan, de nem túlozva semmit. Kíváncsi voltam, mit felel. Nem hitte el, de amikor már el kellett hinnie, a szürke sápadt árnyalata ült arcára. „Szélhámosok” – mormolta. Elfulladt, vizet kért. Akkor láttam utoljára.

Ex-páter Delgado nem maga végezte el, egy rútul jelentéktelen famulusára, Messarius jr-ra bízta a megsemmisítését. „Ez már nem a tudós, hanem a tépett ruhában stadionok lépcsőjén ágáló demagóg hangja” – írta e rút famulus Rabanus nagy tanulmányáról, melyben az sorra vette ex-páter Delgado tévedéseit. Tépett ruhában stadionok lépcsőjén, ezt írta hát erről a bérelt famulus. A célzás arra utalt, hogy Rabanus nagy futballdrukker.


Nem volt gyermeke. Engem egyszer beszélgetésre invitált. Vagy apám kérte, hogy beszélgessen velem? Az is lehet, hogy én magam, tőlem minden mazochizmus kitelt. 1961 tavasza lehetett. Merthogy nem találtam a helyem az egyetemen, nem nagyon érdekelt a magyar középkor és a humanizmus irodalma; nehéz volt, és nem tanultam az ófranciát sem. Lógtam, de ritkán bandában, inkább egyedül. Barátnőm nem volt, el sem tudtam képzelni, hogy lehetne, s hogy lesz valamikor. Gyors dugás valamelyik évfolyamtársnőmmel, legalább egyszer, ebben spekuláltam. Szilveszterkor sikerült egy nagy bulin, előszobai kabáthalmok alatt. Magányos voltam. A Gellérthegyen mászkáltam. A mozi sötétjébe bújtam. „Nem tűröm, hogy bárki is az élet legszebb időszakának mondja a húszéves kort” – csak később olvastam a híres francia igazságot.

Rabanus az íróasztalánál ült, háttal az ablaknak. Én szemben vele. Mint valami okos nevelő a kallódófélben levő tanítványával, úgy beszélt. Kijelentette, hogy talán megérti, de nem helyesli, hogy engem minden érdekel, és a relativitáselméletről olvasok könyvet, meg Maeterlinck könyvét a termeszek életéről, viszont nem teszem le a vizsgákat. Meg hogy nem tudok koncentrálni. „Hány éves volt apád, amikor születtél?” – kérdezte váratlanul. „Huszonnyolc.” Mintha nem tudta volna. Kicsit bántó volt, de alig sértődtem meg, inkább elcsodálkoztam. Imponált. Inkább rokonszenves volt, még most is. „Huszonnyolc? Hát akkor ezzel semmi baj nem lehet” – gondolkozott el egy kicsit. Latin és olasz könyvek sorakoztak, sokfajta lexikon, de hiába sorakoztak, én még többre számítottam, tán a Vatikáni Könyvtár kincseire.

Őt is minden érdekelte, talán azért intett, hogy ne érdekeljen „minden”. Felmondta a nagy Fradi harmincas évekbeli összes meccsének eredményét és összeállítását. Én Mándy Iván Csempe Pempéjéről tudtam valamit, de most ez alig érdekelte. Vagy úgy tett, mintha nem érdekelné, hiszen épp arra int, hogy ne érdekelje az embert minden.

Azt meg, hogy gyereke nem volt, engem viszont arról faggatott – született lustaságom és szétszórtságom okait kutatva –, hogy „hány éves volt apám, amikor én születtem” – lélektani csemege, nem bolygatnám tovább.

”Tépett ruhában a stadionok tribünjén?” Rabanus itthon valóban nem álmodott bíborruhásan. Tribün, ez maradt neki. Sokáig úgy tudtam, Delgado professzor meg a még magasabb rangú s ráadásul intézeti főnöke, a híres marxista akadémikus, Z. lehetetlenítette el. Sajnos, nem egészen így áll a dolog, és még fájdalmasabb: egy közmegbecsülésnek örvendő, feddhetetlen és rokonszenves tudóskollégája is ellene fordult. Pár éve a 2000 erről és Rabanus alakjáról izgalmas, zaklató dolgozatot közölt. Gázzal ölte meg magát, viaszosvászon konyhaasztalra borulva – sugallta ez a tehetségesen emlékező, megkésetten értelmes dolgozat. Más tanúvallomások szerint véletlen baleset történt. De így sem pontos, hogy kellene elmondani? A szívbeteg Rabanust egy kánikulai, különösen párás délelőtt telefonon behívták az Akadémiára. A tudós ex-fráter feketekávét kezdett főzni, vizet forralt a gáztűzhelyen.

Baleset, mégis? De miért volt nyitva több gázcsap?


Most hirtelen az jut eszembe, hogy a beszélgetésünk alatt végig meg akartam kérdezni, pontosan hol van az a bizonyos Soracte – „Nézd a Soractét, hó borítja”, vagy „hó fedi már”? –, hogy merre van, Rómától délre vagy északra, keletre vagy nyugatra, és tényleg hó borítja-e vajon ma is, de elfelejtettem.

Aznap Pesten sokkal melegebb volt, mint Rómában.

KORTÁRS ONLINE

LAST_UPDATED2
 
A jezsuita PDF Nyomtatás E-mail
2014. február 18. kedd, 10:23

LÉKA GÉZA

 

A jezsuita

 

 

 

Gézukám, drága testvér, egyet soha ne feledj! Ez nem a Magyar Állami Népi Együttes, ez a Belügyminisztérium Központi Klubja. Első dolgod legyen hátazokon az ajtókon benyitni – nem bekopogni, hanem igenis benyitni! –, amelyeken ott látod a tiltó táblát: BELÉPNI TILOS! – emelte föl mutatóujját a mentor és jó barát, Tokaji Gyurka, majd hozzátette: Ha nem akaródzik, ha kényelmetlennek érzed, akkor is!

Így kezdődött 1969 őszén édesapám infarktusokba torkolló karrierje a BM Duna Művészegyüttesénél, a Zrínyi utcai palotában, ahol suttyomban őrnagyi rendfokozatot és háromszoros fizetést kínáltak neki, ha negyvenegy évesen végre az eszére hallgat, és belép a Pártba. Nem tette. Tokaji Gyurka tanácsát azonban polgári alkalmazottként is oly mesterien alkalmazta, hogy jószerével még meg sem melegedett a Művészeti alosztály szervezői székében, a háta mögött már Léka alezredesként emlegették. Jól emlékszem, milyen hihetetlennek tűnő anekdotákat csempészett haza az orrukat mindenbe beleütő, ostoba rendőrtisztek kulturális kotnyeleskedéseiről, hiszen a Dánieltől a Diósárok útig éveken keresztül hahotázott rajtuk a fél Hegyvidék.

Ám az a történet, amelyet most elbeszélek, még 1965 nyarán, Buenos Airesben kezdődik, és egyáltalán nem mulatságos.

Az Állami Népi Együttes első dél-amerikai vendégszereplése mindenütt nagy tömegeket vonzott, kivált az argentin fővárosban, ahol akkoriban a legnagyobb lélekszámú magyar népesség élt. A fergeteges sikerrel zárult bemutatkozó előadást követően, amint az együttes tagjai elvegyültek a színház előcsarnokában várakozó magyarok körében, egy az ötvenes éveinek végén járó, s láthatóan a lelke mélyéig meghatódott férfi szólította meg édesapámat. Dr. Nagy Töhötöm vagyok – nyújtott kezet, majd közölte, megtiszteltetésnek venné, ha néhányukat vendégül láthatná a családja körében. Édesapám, s még ketten-hárman örömmel elfogadták a szívélyes invitálást, s az elsőt újabb és újabb találkozások követték. S míg a többiek szép lassan elmaradoztak mellőle, ő továbbra is minden szabad percét újdonsült ismerősének, a négy ünnepélyes fogadalommal (“professus quattor votorum sollemnium”) rendelkező egykori jezsuita páternek szentelte, aki a Jézus Társaság történetében eladdig példátlan módon, pápai áldással térhetett vissza a világi életbe, s aki sorsának folytatásos történeteivel olyan mély benyomást tett rá, amilyet addig még senki.

Nagy Töhötöm pedig mesélt és mesélt.

Hol a jezsuita elitképzés módszertanáról, hol az egykori KALOT-mozgalom szociális elveiről, szegedi megszervezéséről, majd kényszerű feloszlásáról, hol Mindszenty Józsefről (édesapám kezébe adva az ajánlása alapján kinevezett hercegprímás 1945. szeptember 22-én Habsburg Ottónak írt “Felséges Uram! Mély hódolattal jelentem örökös királyomnak…” kezdetű eredeti levelét, amelyet neki kellett volna kézbesítenie), hol a Vatikán szolgálatában eltöltött felejthetetlenül gazdag időszakról, XII. Piushoz, Montini államtitkárhoz – a későbbi VI. Pál pápához – fűződő bensőséges viszonyáról, s arról, miként látták a térség s benne a keresztény Magyarország esélyeit a bolsevizmus ellenében akkor, amikor ő a Szentszék hivatalos megbízottjaként átszökött az orosz fronton, hogy a konfrontatív Mindszentyt megkerülve valahogy Vorosilov közelébe jusson, s a modus vivendiről tárgyaljon. De beszélt arról is, hogy némi szerencsével akár évtizedekkel korábban is összetalálkozhattak volna, hiszen 1946 októberében egy hétig a Bánrévéhez közeli Putnokon tartózkodott a rokonainál, s még arra is emlékszik, milyen barátságosan üdvözölte sógora a bakon ülő Serényi grófot, aki éppen a tíz hektárra zsugorított bánrévei birtokáról szállított két csenevész hízót a vásárba. Végül elmesélte, miként vált idehaza nemkívánatos személlyé, s érkezett meg 1947 januárjában Dél-Amerikába, miként fogott itt is az agrárszociális katolikus körök megszervezéséhez, s miként lehetetlenítették el munkája után személyét is a helyi egyházi hatalmasságok, melynek nyomán mély és tartós depresszióba zuhant. Ám mindezek ellenére, a megváltást jelentő áldásos pápai dekrétum után is ízig-vérig jezsuita maradt. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy lelki egyensúlyát visszanyerve, azzal a titkos, ám fölöttébb lehetetlennek tűnő szándékkal lépett be az ilyen-olyanmendemondákkal démonizált szabadkőművesek sorába – s vitte közöttük is a mester fokozatig –, hogy az egymással több évszázada ellenséges viszonyban álló két szervezet között meglelje a kölcsönös megértést elősegítő közös nevezőt, s tapasztalatairól írásos jelentést tegyen a Vatikánnak. Majd átnyújtotta frissen megjelent könyvét, az elmondottakat részletesen taglaló Jezsuiták és szabadkőművesek-et, s mivel semmiféle kapcsolata sem volt a vasfüggöny mögé rekesztett Magyarországgal, megkérte édesapámat, járja ki számára, hogy az Állami Népi Együttes tiszteletére adandó zárt körű búcsúfogadáson részt vehessen, s régen érlelődő, végleges hazatérési szándékáról, valamint annak esetleges feltételeiről kötetlenül beszélgethessen a magyar külképviselet vezetőjével.

Édesapám boldogan tett eleget a kérésnek, s a fényűző pompával megrendezett követségi fogadáson már – a nagyobb nyomaték érdekében –, mint a Léka család régi-régi barátját mutatta be az elragadtatott nagykövetnek. Nem sokkal utána bizakodva, s immár a budapesti viszontlátás reményében köszöntek el egymástól. Édesapám öröme azonban éppen csak kitartott hazáig, mert néhány perccel az után, hogy az együttes várva várt különgépe leszállt Ferihegyen, a Jezsuiták és szabadkőművesek első magyarországi példánya megkezdte kalandos útját a kádárista hatalom labirintusában.

* * *

1966 őszén egy számomra ismeretlen, fekete kalapos férfi csöngetett be hozzánk a Dániel út 2-be. Édesapámat kereste. Még nincs itthon, mondtam, mire ő a zsebébe nyúlt s egy névkártyát nyomott a markomba. Kérte, amint haza jön, adjam át neki, és elköszönt. A névkártyán ez állt:

 

DR. ALEJANDRO TÖHÖTÖM NAGY VARGA

DIRECTOR DEL INSTITUTO FILOSÓFICO TEILHARD DE CHARDIN

PROFESSOR EN EL INSTITUTO SUPERIOR INTERNACIONAL DE REL. PUBL.

SECRETARIO GENERAL DE “ASOCIACIÓN COMUNIDADES RURALES ARGENTINAS”

LEVIA 4083 – 2 A

BUENOS AIRES – ARGENTINA T. E. 55 – 3382

 

A hátoldalán pedig kézírással: Hotel “Ifjúság” 154–260 131-es szoba.

Tisztán emlékszem, milyen elbűvölten forgattam, betűzgettem, ám amint édesapám megpillantotta, azonnal sarkon is fordult, s úgy viharzott el vele, mint a szélvész. Én pedig hoppon maradva csak tűnődtem hosszasan, vajon miféle ügy lehet az, ami miatt még a nekem tett ígéretét is megszegi, és nem a három golyóscsapágyon gördülő, kormányozható ülődeszkámat, a gágyit építi tovább, hanem egy szállodában parolázik ezzel a doktor Alejandróval vagy kivel. Ráadásul édesanyám sopánkodó megjegyzése, hogy akkor bizonyosan isznak is, úgy összekuszálta bennem a szálakat, hogy jó időre elfeledtem az egészet.

Ám Nagy Töhötömmel eközben megesett a nem várt csoda, hiszen ezen első, tájékozódó jellegű látogatását követően, – “érdemeinek elismeréséül” – a pártállam által fél esztendőben megszabott gondolkodási idő tartamára térítésmentes (!) lakást kapott a Rózsadombon, s csupán annak letelte után kellett nyilatkoznia, marad-e végérvényesen, avagy családjával együtt visszatér Argentínába. Ha marad, a lakás költségeit esetleg továbbra is az állam fedezi, ám ha mégis a távozás mellett döntene, azt is tudomásul veszik, s mehet Isten hírével, szabadon.

Nagy Töhötöm természetesen itthon maradt – hamarosan munkát is vállalt az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztőségében –, édesapám pedig mindig szívesen látott vendég volt a Pusztaszeri út 16 / b-ben, így feleségével, s Krisztina lányukkal kiegészülve egy évtizeden keresztül sóhajtoztak a Jezsuiták és szabadkőművesek elkobzása fölött, aminek újbóli beszerzése érdekében immár maga a szerző se tehetett egyetlen lépést sem.

1979 telén, egy február végi estén – amint szokásomhoz híven éppen szökésben voltam az Üllői úti laktanyából – édesapám leültetett maga mellé, és egy gyászjelentést tolt elém. Meghalt szegény Nagy Töhötöm – mondta porig sújtva, majd előszedte a hozzá kötődő relikviákat (köztük a Jezsuiták és szabadkőművesek visszatartásáról rendelkező vámhatósági ügyiratot is), és ömleni kezdett belőle a szó…

Néhány héttel a március 2-i farkasréti szertartás után édesapám izgatottan telefonált az őrszázadhoz, igyekezzek haza, amilyen hamar csak lehet, ám előtte mindenképpen vegyem föl a kapcsolatot a katonai főiskola marxista tanszékén oktató ismerősömmel, mert szükség lenne a segítségére. Elképzelni se tudtam, mit akarhat Tamástól, akihez mindössze annyi közöm volt, hogy egy korábban leszerelt szabadszállási sorstársam legbarátságosabb szomszédjaként néhányszor engem is megvendégelt a pesterzsébeti toronyházban, s tudtam róla, a Zalkán kívül az MSZMP Politikai Főiskoláján is tanít.

Kisfiam, nem hiszem el, hogy ezt nem Nagy Töhötöm rendezi odaföntről! – lelkesedett édesapám még aznap este, és elmesélte, hogy a BM Klub vezérkari titkárságán rábukkant a Jezsuiták és szabadkőművesek verzó és kolofon nélküli, sokszorosított kalózkiadására, s amint döbbenten fölemelte az íróasztalról, a titkárnő majdnem összeesett ijedtében. Kérte, ha Istent ismer, tegye le azonnal, mert ha a parancsnok elvtárs meglátja, hogy kiadta a kezéből, őt azonnal elbocsátják a testülettől. Ám a szeme akkor kerekedett ki igazán, amikor megtudta, hogy a könyv eredeti példányát nem más hozta be az országba, mint aki annak hitvány s talán meg is csonkított másolatát éppen a kezében tartja. Mindjárt közlékenyebb is lett, s kiderült, oktatási segédanyagként használják a Politikai Főiskolán, amelynek maga is hallgatója, s igazság szerint ki sem hozhatta volna az épületből.

Egy hét múlva – Tamás hangsúlyozottan kockázatos vállalásának köszönhetően – már a “104”-es jelzetű példány fénymásolatával léptem le a Moszkva téri metró mozgólépcsőjéről, de alig tettem néhány lépést, a vaskos dosszié valahogy kicsúszott a hónom alól, s a papírköteg szétszóródott a huzatos tolongóban. Ördögi szerencsémre két rendőrjárőr sietett a segítségemre, akik nyomban “biztosították a helyszínt”, sőt a lapok fölkapkodásában is élen jártak. Némi szorongással ugyan, de azért magamban megmosolyogtam e nem mindennapi közjátékot.

Édesapám öröme határtalan volt. Átszellemülten lapozgatta hol előre, hol viszszafelé, s míg jó néhányszor át nem rágta magát rajta, s a legfontosabb részeket föl nem olvasta nekem, szinte alig lehetett vele beszélni. Közben, egy véletlennek köszönhetően megismerkedett a könyv által is említett, s hozzánk olykor el-elbotozgató dr. Zakar András bácsival, aki Mindszenty elődjének, Serédi Jusztiniánnak volt a személyi titkára (később Teleki Pál gyóntatója), s az idős papújabb adalékokkal szolgált a szovjet inváziót megelőző korszak módszeresen elhallgatott történelméből.

Sistergett körülöttünk a levegő.

Az 1980-as év azonban egy időre mindent és mindenkit elfeledtetett.

Édesapámat az első, lábon kihordott infarktus után elérte a második is, amely már le is döntötte, így hamarosan végleg leszázalékolták. Ám édesanyám legnagyobb bánatára, még lábadozni is inkább a Hajnóczy utcai dohos, füstös borozóba járt, ahol számtalan különböző rendű és rangú cimborára lelt. Többek között Bandira, a civil ruhás állambiztonsági ezredesre, akivel – bár soha előtte szót nem váltottak – arcról ismerték egymást a belügyi klubból. Amikor néhány nagyfröccs után kiderült róla, hogy – ha áttételesen is – köze van a “könyvritkaságokhoz”, édesapám a füléhez hajolt, és hegyiről-tövire elmesélte a Jezsuiták és szabadkőművesek hosszú kálváriáját, s kérte, próbáljon utána járni, vajon hol, kinél porosodhat az eredeti, számára dedikált kötet. S amint a Szent János-áldást fölhörpintették, Bandi szájából elhangzott a büszkén vállalt, s ijesztően magabiztos ígéret.

Édesapám hitte is, nem is, ám hónapokkal később, egy őszi délutánon Bandi nagyot kacsintott a pohara mögül, s mintha a világ legtermészetesebb dolgát cselekedné, a kincset érő példányt kitette a kocsmaasztalra. Édesapám egyik ámulatból a másikba esett, mert némi vonakodás után azt is elárulta, hogy ahonnan egy órával korábban leemelte, oda este hatig vissza is kell tennie. Hogy hová, Gézám? Kapaszkodj meg: a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalába, Kádár Jánosné könyvespolcára!

Soha többé nem találkoztak.

* * *

Valahonnan, talán egy belső regiszterből, Kodály Háry-toborzóját hallom. S noha jól tudom: elrejtett kincsnek, titkos hegedűnek kevesen süvegelnek, én most mégis megteszem.

Odakint szakad a februári hó, s messze, a kőbányai éjszaka fölött édesapámat látom a Diósárok úti konyhában, szeme megtelik fénnyel, tüzes lobogással, arcáról eltűnnek a ráncok, haja visszafeketedik, s az egykori jezsuita beszél hozzá egy negyven év előtti levelezőlapról:

Kedves Géza!

Nemigen múlik el nap, hogy ne emlegetnénk Magukat. Nagyon mély nyomot hagytak itt közöttünk. Kislányom azóta már jár a többi magyar lányok közé, és nagyban gyakorolják a “Háromugrós”-t. Ha minden úgy sikerül, ahogy azt tervezzük, akkor jövőre otthon fogjuk meglátogatni Magukat. Addig is szeretettel üdvözöljük Családjával együtt,

Dr. Nagy Töhötöm

http://epa.oszk.hu/01300/01343/00043/proza.html

 
"Radikális" terápia PDF Nyomtatás E-mail
2014. február 17. hétfő, 10:24

Feldmár András: "Radikális" terápia

 

2011. július 28.

Mindenekelőtt leszögezem, hogy nincsen technika, módszer a terápiában. És nincs cél, legalább is a terapeutának nem szabad, hogy célja legyen.

Arisztotelész háromféle tudományt különböztet meg. A poétikus vagy alkotó tudományok (ποίησις) valaminek az előállításával foglalkoznak, például az építészet vagy az orvostudomány: tudjuk mit akarunk és előállítjuk. Valaminek az elméletébe vezetnek be a teoretikus vagy elméleti tudományok (θεωρία), például a matematika vagy fizika. A praktikus tudományok (πρãξις=cselekvés) az „alkalmazott” tudományok: ezek cselekvésben valósulnak meg. Ilyen az etika és a politika, és ilyen, pontosan ilyen a pszichoterápia is a maga eredeti, valóságos mivoltában.

A pszichoterápia, pszichológia, pszichiátria egy ideje vészes elszántsággal tolja be magát az elméleti és alkotó tudományok közé, a biztonságos szabályozott zónába, holott meglehet, hogy, ezzel pont önmaga lényegét heréli ki.

A pszichoterápia elemei: egy terapeuta, egy páciens, egy rendszeres időpont és egy megbízható hely. Mindezt könnyű megteremteni, de egyáltalán nem könnyű két embernek igazán találkoznia.

Laing szerint: „a pszichoterápia más nem lehet, mint két ember makacs, csökönyös próbálkozása, hogy visszanyerjék, megmentsék emberségük sértetlen egészét, a köztük lévő, kialakuló kapcsolaton, viszonyon keresztül.“

Original Radical Therapy. ORTTM Magyarul Radikálterápia vagy Radikális terápia.

Eredeti, azaz alapvető. Radikális, mélyreható, azaz gyökeres, alapos. Hallatlan egyszerűség; szakmai eretnekség.

Csak a páciens számít. Nem számít a protokoll, az előírások, az elméleti tudomány szabályai. A terápia egy primer itt-és-most élmény, amiben a terapeuta is, a páciens is részt vesz. Az élmény mindig friss, élő. Minden pácienssel más-és-más. A kezelés, bánásmód pontosan az, ahogy mi, emberek, egymást kezeljük, ahogyan mi egymással bánunk. Mi odamegyünk, ahol a páciens, az ember van. Nem kérjük őt, hogy jöjjön oda, ahol a többiek (a normálisok, egészségesek, sikeresek, gazdagok, szépek, szülők, tanárok, szomszédok, főnökök, férjek, feleségek, idegenek) vannak. Nem hagyjuk egyedül, ott vagyunk vele, ahol ő van. Segítünk neki, hogy ne féljen, vagy, ha fél is, erőt tudjon venni a félelmén. A páciens a saját útját keresi, és mi nem tudhatjuk, hogy mi az ő útja, ezt csak ő tudja. A terápia az a folyamat, amelynek során a páciens megtalálja a saját útját.

Miért ül itt velem szemben ez az ember, a páciensem? Mert szenved. Bevallottan szenved. Csak az lehet páciens, aki bevallja, hogy szenved. És miért ülök én itt vele szemben? Miért vagyok terapeuta?

Az a tapasztalatunk, hogy senki sem szenved, akit nem bántottak. A terapeuta a pácienssel mély szövetséget köt, és ketten addig dolgoznak együtt, amíg a páciens rá nem jön milyen körülmények, milyen emberek, milyen környezet szükséges neki, hogy élni tudjon, hogy azzá lehessen aki. A terápia során nem szükségszerűen csökkennek a szenvedések, de a páciens megtanulja elviselni azokat, megtanul könnyedén és derűvel együtt élni a szenvedéssel. A borzasztó már megtörtént mindannyiunkkal, terapeuta és páciens együtt szenvednek.

A legjobb terapeuták a karrierjüket páciensként kezdték. Lainget egyszer megkérdezték, hogy hogyan tudott eljutni oda, hogy már nem szenved. Elkerekedett a szeme, hogy hogy lehet ekkora hülyeséget kérdezni. „A terapeuta nem az, aki nem szenved, hanem, az, aki jól szenved.” – mondta.

Minden gyerek meg akarja gyógyítani a szüleit, hogy azok szeressék őt. De vannak gyerekek, akiknek ez nem sikerül. Talán belőlük lesznek a terapeuták. Vagy a páciensek. Szondi Lipót szerint csak az lesz igazi terapeuta, akinek legalább egy őrült volt a családjában. Egy őrült mellett az ember vagy meghal, vagy megőrül, vagy megtanulja, hogy kell túlélni a dolgokat.

Lainget egyszer egy workshopon, ahol csak terapeuták voltak valaki megkérdezte, hogy honnan tudhatja az ember (a terapeuta) hogy mi munkál benne, valódi hivatástudat, vagy hatalomvágy. „Aki terapeutának születik, az ezt tudja”- felelte Laing. „Aki nem tudja, az menjen el egy igazi terapeutához és tanulja meg tőle.”

A páciens nem egy megjavítandó-tárgy, hanem egy elfogadandó-személy. Ha egy tárgy lenne, le lehetne írni, paraméterei lennének. Akkor lehetne tesztet csináltatni vele, ami kimutatja az eltérést az átlagtól, a normálistól. Egy törött kart a helyére lehet illeszteni egy séma szerint, de a terápiának nem lehet sémája. Mi nem vizsgáljuk a páciensünket, mi együtt élünk vele. A páciensnek vágy-mentes, szeretettel-teli figyelemre van szüksége, hogy rájöhessen mik is az ő igazi, saját vágyai. Eltévedt, mert szerepeket játszott, mert meg akart felelni, mert mások vágyait kellett teljesítenie.

Egy tigrisnek másra van szüksége, mint egy halnak. A megismerés időbe telik. Egy kapcsolat kialakulását nem lehet siettetni. Nem tudlak sürgősen, határidőre szeretni téged. Ferenczi Sándor mondta, hogy az a jó terapeuta, akinek sok ideje van, és semmi ambíciója nincsen.

A terápia stációi:

  • Veszteség, fájdalom, bántalmazás, sérülés, trauma, védtelenség, elárultatás, elhagyatottság...
  • Szégyen, bűntudat..
  • Emlékezés, gyász...
  • Biztonság, bátorítás, bátorság...
  • Bizalom, hit, remény, szeretet....

Nincs „ő“ és „én,“ nincs elkülönítés, elválasztás, csak "mi" vagyunk mindannyian.

Először lehet, hogy be kell vallanunk őszintén, hogy, amikor együtt ülünk, az egyetlen valódi élmény a kapcsolatunk hiánya. Az elidegenedés önmagunktól, egymástól és a világtól a manapság leggyakoribb szenvedés, olyannyira, hogy már-már elfogadjuk, normálisnak vesszük. Azokat tartjuk betegnek, abnormálisnak, akik nem tudják, vagy nem akarják elfogadni az ilyen életet. Kezeljük, megtömjük orvosságokkal őket, nehogy túl hangosan sírjanak, őrjöngjenek...

A lterápia megkeresi az elidegenedés gyökereit, megvilágítja azokat a játszmákat, amelyekbe a szülők, az iskola, a társadalom belekényszerítettek minket mielőtt védekezni tudtunk volna. A terápia akkor eredményes, ha a páciens kiszabadul a szerepek kényszerzubbonyából.

Egyszer egy házaspárral dolgoztam, a 23 éves fiukról beszélgettünk. Még most is otthon élt velük, a szülők valamiféle erőszakos, heves kirobbanástól féltek, mert a fiú már megfenyegette apját is, anyját is. Gondolták zárt osztályra viszik, vagy börtönbe záratják, féltek tőle. Az anya sírva mondta, „nem szeretném, ha a rendőrökön vagy orvosokon kívül bárki is bántaná szegénykét!“ Nem egyszer hallottam szülőket, akik kimondták, hogy inkább legyen a gyerek őrült, mintsem hogy megtudjon valami titkot, vagy rettenetes igazságot.

Amikor elveszítettük a kapcsolatunkat azzal a szellemmel, ami minket él - éltet, amiben mi egyek vagyunk, aminek mi csak apró részei vagyunk, akkor elveszítettük az eksztázis élményét is, és ami marad az csak házimunka, feladat, a túlélés unalmas gyötrelmei. A terápia addig nem nyugodhat, amíg meg nem találjuk azt az élményt, amiből minden vallás eredt: nem vagyunk bőrzsákba nyomorított izolált különálló lények; összetartozunk, és van egy közös tudat, vagy szellem, aminek szüksége van ránk, egy nagy hullámban vízcseppek vagyunk és átfolyunk egymáson, összekeveredünk egymással.

Nem vagyunk egyedül soha...

Budapest, 2009. március 26.

 

 

https://www.facebook.com/feldmarintezet

 
Kalendárium PDF Nyomtatás E-mail
2014. február 17. hétfő, 09:00
Hírlevél
MOLNÁR V: JÓZSEF
előadása:


Kalendárium - az esztendő körének szokásrendje




Helyszín: Két hollós könyvesbolt. Budapest, 1081 Kenyérmező u. 3/a. telefon: 299-0032

Kezdési időpont: 2014. február 18. kedd, 18 óra


ELEINK HAGYOMÁNYAI ÉS ÜNNEPEI IDŐS MESTERÜNKTŐL
 
Tompó testvér PDF Nyomtatás E-mail
2014. február 17. hétfő, 09:32

Génjeink alapján kultúra- és birodalomalkotók vagyunk

2014. február 16.

titian_sacra_conversazione-500.jpgMilyen faji, biológiai, élettani tulajdonságokkal rendelkezik a magyarság, melyek a más fajokétól eltérő fizikai és lelki készségeink, veszélyezteti-e fennmaradásunkat a vérkeveredés, az egymástól gyökeresen eltérő nemzetiségekkel való házasság, az asszimiláció, végül milyen egészségügyi és családvédelmi intézkedésekkel biztosítható az egészséges népszaporulat a Kárpát-medencében? E sorsdöntő kérdésekre válaszolt az orvostudomány, népélettan, eugenika és statisztika eredményeinek ismertetésével már hatvannyolc évvel ezelőtt egy székely tudós, a harmincnégy éve, 1980. február 16-án Budapesten elhunyt Doros Gábor, bizonyítva, hogy génjeink alapján kultúra- és birodalomalkotók vagyunk.

A 'holocaustvallás' erőltetésével nem inkább az attól való megundorodást váltják ki?

2014. február 15.

Ez a kérdés ma, amikor egyfelől úgyszólván naponta ostromolnak a címbeli vallás erőltetői mindnyájunkat, amiért szerintük bűnösök vagyunk a 'holocaust'-ban, másfelől viszont elismerik freudi elszólásként, hogy óriási a támogatottságuk itthon és külföldön, azaz reneszánszukat élik. Amelynek jegyében nem éppúgy reánk akarják erőltetni mindnyájunkra lassan már csupán csak fejpénzre épülő vallásukat, mint egykor a szovjet kolosszus a maga történelme kultikus tiszteletét annak emléknapjai megünnepeltetésével? Lehet, hogy eközben csak eggyel nem számolnak, magával az emberi természettel, ami pedig nem tűri annak erőltetését, ami nem megy?

Valentin nap? Akkor ünnepeljük, amikor az amerikaiak a busójárást!

2014. február 14.

busojaras.jpgKontinensünkön hagyományos ünnepnapjaink értelme sem a régi már, így a február 14-én tartott Bálint nap helyett majdnem mindenki Valentin napot emleget, elfeledve, hogy eleink eredendően a hithűség egyik óegyházi képviselőjére emlékeztek ilyenkor: azt kívánjuk tehát, akkor ünnepeljük a Valentin napot, amikor az amerikaiak a busójárást!

 
Nem hagyni élni PDF Nyomtatás E-mail
2014. február 17. hétfő, 09:10

Nem hagyni élni

 

A pénzed akaromNézed a National Geographicon, vagy a Discoveryn a gigantikus dubai építkezéseket, ahol a targoncás, de még a malterkeverő is egyetemi szintű diplomával rendelkezik, lévén mérnök ember az istenadta. Annak kell lennie, különben a munka közelébe se engedik. Az emberben óhatatlanul felmerül: és akkor ezekkel versenyezzél?

De nem csak e tekintetben, másban is.

Sokat gondolkodtam azon, írjak-e arról, ami itt alább fog következni, elvégre mit untassa saját dolgaival az ember a tisztelt nagyérdeműt, de az jutott eszembe, a példaadás kedvéért való okítás talán van olyan nemes cselekedet, mely honfitársaim hasznára válik és okulhatnak belőle.

Igazából a mai nap tette be a kaput. Két cikk megírása között az embernek jól esik kicsikét a 35 négyzetméteres panel kalodaipari hangulatot árasztó miliőjéből, kiruccannia… Na hova is? Hát hova máshova, mint az Adóhivatalba!

Van ugye a többlépcsős folyamat, melynek során az első fokozat, amikor a postaládából kivéve a hosszúkás borítékot, a feladó helyén a Nemzeti Adóhivatal vagy valamelyik csatolt része, megyei, önkormányzati, meg a jó ég tudja melyik részlege olvasható. De ne szaladjunk a dolgok elébe, haladjunk szép sorban, ahogy az meg vagyon írva!

Tragikomédia következik két felvonásban. A darab címe: Add ide a pénzedet!

Internesönel trendi lengvidzs verzsön: Give me your cash!

 

1.FELVONÁS

Az önkormányzat kéri a sápot

A modern technikának köszönhetően ma már otthon, a kényelmes foteljéből intézheti az ember ügyes-bajos dolgait, pár pillanat, és azonnal látod a számlaegyenlegedet. Legalább ilyen rövid idő szükséges ahhoz, hogy az agyad dekódolja a szemed által eléd közvetített képet, mely szerint a monitoron a következő szöveg olvasható, idézem:

„Pénzintézeten belüli hatósági pénzmozgás” Magyarul inkasszó. A kedvezményezetthez meg oda vagyon írva, hogy Pécs M. J. Város Önkormányzat Adóügyi Iroda.

A pillanat, amikor megáll benned az ütő. Se szó, se beszéd, fogják magukat és csak úgy leemelnek a számládról x összeget. Semmi levél, vagy szívhez szóló szép üzenet, hogy öreg, ezt meg ezt elmulasztottad, vagy valami más gáz van, hozd helyre záros határidőn belül, vagy fogjuk a pénzedet és visszük! Semmi.

Jó. Kinyomtatom és irány az önkormányzat adóügyi irodája.

Na, itt történtek aztán igencsak érdekes dolgok. Miután túl voltam az egészen, a könyvelőnek elmeséltem a sztorit, aki fogta a hasát a nevetéstől. Számára ez nem újdonság, csak annyit tett hozzá, „ne csodálkozz, ez Magyarország!

Képzeljünk el egy olyan irodát, amit az ember csak hálivúdi eksönmúvikban szokott látni. Belépsz egy helyiségbe, amely plafonig érő aktahalmokkal van tele, közöttük ül egy elkeseredett ábrázattal bíró ember. Nem tehetek róla, de önkéntelenül is kibukott belőlem:

–        Ez azé’ odabasz. Már úgy értem vizuálisan.

Fenti mondat meghaladta az ügyintéző ingerküszöbét és felnézett a papírjaiból.

–        Jó napot kívánok. Kaptam egy ilyet, szeretném megtudni, hogy mi ez? – nyújtom oda neki a papírt lendületesen.

A pofa bepötyögi a gépbe a bepötyögnivalókat és már mondja is.

–        Igen, látom. Ön nem fizette be az iparűzési adóelőleget.

Innentől kezdett érdekessé válni a dolog.

Mire én: – Dehogynem fizettem, hát itt van nálam a csekk. – mondom, és már kutakodom is a táskában, veszem elő a szükséges papírokat. Dokument jeszty? naná, hogy jeszty! Akarom mondani, yes.

De az adóelőadó továbbra is a monitorra mered, majd azt mondja:

–        Igazából nem is értem, hogy miért csak ennyit vontak le magától, hiszen ezen az összegen felül még tartozik több mint tízezer forinttal.

–        Dehát, itt a csekk.

–        Az valószínűleg az előző időszakra szól.

–        Akkor miért nem küldtek erre az időszakra is? – kérdezem, és közben megtalálom az építményadóról szóló és az autóhoz kapcsolódó csekket is. (Eddig a lakás után nem kellett fizetni, mert olyan kicsi, de most már a 35 négyzetméteres panel – garzon méret – után is kell fizetni!) – Itt van a többi is, látja, be van fizetve időre.

A flegma válasz lakonikus egyszerűségű volt.

–        Különben is ön vállalkozó, nem fizethet csekken.

–        De bizony, hogy fizethetek!

–        De nem! (Itt jön „a már pedig ilyen állat akkó’ sincsen! című rész.)

És a derék közalkalmazott még azt is hozzátette türelmét vesztve, hogy én ne nézzem őt hülyének. Megnyugtattam, hogy eszem ágában sincs ilyet tenni.

–        De márpedig én fizethetek csekken, különben is, tessék, nézze, itt van a csekk, vegye el, fogja a kezébe, olvassa el, ott áll rajta: Iparűzési adó.

Elvette a feladószelvényt. Egyből elcsendesedett. Nézegeti, forgatja, látszik, hogy nem akar hinni a szemének, majd darab idő múltán – immáron jóval békülékenyebb hangnemben – megszólal.

–        Legyen kedves fáradjon át velem a kollégámhoz, mert ez nekem is új.

Hopp, itt álljunk meg egy röpke pillanatra! Ez volt az első alkalom, amikor picikét megrogytam.

Igen, jól tetszik érteni, nem én, az egyszerű, adófizető barom mondtam azt, hogy nem értem, hanem az adóügyi előadó, akinek ugye hivatalból ez lenne a dolga! Fel is merül a kérdés az emberben, hogy akkor vajon milyen szakmai felkészültséggel intézik a polgárok adóügyeit?

De megyünk tovább! Pontosabban, át a másik irodához. Lényeg a lényegben, rövid időn belül már több adóelőadóval is konzultált hősünk és kollégája, mire a sokadik kibökte, hogy hát tényleg fizethet az úr csekken, ha megfelel bizonyos kritériumoknak, példának okáért az adószáma a megfelelő számmal kezdődik. Na, erre az én eredeti adóelőadóm, valósággal kitépte a másik kolléga kezéből az Iparűzési Adó befizetésének igazolásáról szóló szelvényt, rohant vissza az aktahalmokkal telerakott irodájába, hogy megnézze az adószámot.

Diadalittasan visszatérve közölte, nem a megfelelő számmal kezdődik az adószámom. Éreztem én, hogy ezen a ponton megfeneklett az ügyintézés amúgy is lassacskán csordogáló folyama, ezért építőjellegű kérdést tettem fel:

–        Mit lehet ilyenkor tenni?

Most tessék megkapaszkodni, és a biztonsági öveket becsatolni, mer’ ami eztán következett, arra nehezen talál szavakat az ember.

–        Kiállítok önnek egy csekket. – válaszolta ügyintézőm a legnagyobb természetességgel.

Azt hittem nem jól hallok.

–        Állj! Egész idáig arról volt szó, hogy nem fizethetek csekken!

Ha most azt hiszik, mint ahogy hittem én is egy valószínűtlenül rövid pillanat erejéig, most fogást találtam a rendszeren, és az azt képviselő emberen, hát nagyot tévednek!

–        Ez egy egyedi eset. – jött a válasz, szintén a legnagyobb természetességgel.

Mint a vadászkopó, amikor szagot fog, éreztem, hogy itt valami nagyobb dolog van kibontakozóban.

–        Tényleg nem azért kérdezem, hogy akadékoskodjak, de az a számla, amiről inkasszózni tetszettek az összeget, egy magánszámla, semmi köze a vállalkozáshoz.

–        Ó, e miatt igazán ne aggódjon, online kapcsolatban vagyunk az összes Magyarországon működő bankkal. – jött a készséges tájékoztatás, mondjuk úgy, a miheztartás végett.

Ez volt a második alkalom, amikor picikét megrogytam.

De mivel nem olyan családból származom, hogy az első kihívások és nehézségek láttán megrettenjek, úgy éreztem mehetünk tovább is.

–        A jövőbeni félreértések elkerülése végett mondom, hogy augusztus óta szüneteltetem a vállalkozást. Így akkor ugye az iparűzési adóelőleg is ugrik. NAV-nál be van jelentve, van ügyfélkapus visszaigazolás, hogy bevették, megkezdődött a feldolgozás.

Még végig sem tudtam mondani a mondatot.

–        Nem elég! Nekünk is be kell adni külön, ilyen meg ilyen plusz dokumentumokkal együtt.

–        Tényleg nem akarok akadékoskodni, de azt azért nem értem, hogy a rossebbe van az, hogy az összes bankkal online kapcsolatba vannak, a Nemzeti Adóhivatallal meg nem?

Na, most tessék ismét megkapaszkodni, nyúljunk csak megint az övek felé, mert lekoccolunk, ha nem vigyázunk, visszük magunkkal a gombát is azonnal, ahogy azt szokták volt mondani amolyan rexes hasonlattal élve.

–        Ilyen a rendszer.

Kész. Ez van.

Éreztem, hogy nem tanácsos tovább feszíteni a húrt, de a biztonság kedvéért még megkérdeztem: ha most ezt a csekket befizetem, akkor ugye elvileg nem tartozom senkinek semmivel? Azt mondták nem.

–        Van faxa? – kérdezte az adóelőadó.

–        Fax? Ne haragudjon már uram, de 2013-ban ki intézi még a dolgait faxon?

–        Hát mi!

–        E-mailen is lehet?

–        Lehet.

No, hál’ Isten. Végül is rendes volt, adott egy drótpostacímet, ahova a beszkennelt feladószelvényt elküldve azonnal megszüntették az inkasszót.

 

2. FELVONÁS

Ezúttal a nemzetnek van szüksége a pénzedre. Nagyon akarják, de talán mégse kéne.

Ahogyan arról már az elején szó esett, már-már pavlovi reflexszel rándul görcsbe az ember gyomra, amikor az adóhivataltól érkezik a szívhez szóló szép üzenet. Ezúttal a Nemzeti Adóhivatal Baranya Megyei részlege tette tiszteletét. Nem ciciztek, ők már rögtön végrehajtás kilátásba helyezésével kérték a jogos jussot, ami nekik ugye kétségkívül jár.

Mit tesz ilyenkor a jogkövető magatartást tanúsító állampolgár? Próbálja végrehajtani a könyvelőtől kapott utasítást, melynek lényege – s erre külön felhívom a tisztelt Olvasó figyelmét –, hogy nem kell azonnal pánikba esni, az adóhivatalban is csak emberek dolgoznak, ők is hibázhatnak! Nem kevésbé fontos momentum az sem, hogy vegyük már emberszámba az adóhivatalban dolgozó honfitársainkat is! Megjegyzem elég nehéz azzal a bizonyos zabszemmel a megfelelő helyen, de lesz, ami lesz alapon, bementem az adóhivatalba.

Egyablakos ügyintézés! Ugye valamennyien hallottuk már ezt a jól hangzó szóösszetételt. Különösebb megjegyzést nem is fűznék hozzá, az elnevezés önmagáért beszél.

Mondom a recepción mit szeretnék, a fiatal dekoratív hölgy már nyomja is a megfelelő gombot és mosolyogva átnyújtja a sorszámos cetlit.

Na, mondok magamnak, azé’ ez má’ valami! Az ügyfél tér is tágas, modernebb, mint régen, egész kellemes benyomások így elsőre.

Kisvártatva felvillan a sorszám a táblán. Odamegyek az ügyintézőhöz, mondom, hogy mi a helyzet.

–        Hát ez a szám ide nem jó, de rögtön átirányítom a megfelelő kolléganőhöz. Ugyanezzel a számmal.

Figyelnek ugye? Ez volt tehát az első ablak.

Darab idő múltán aztán odakerülhettem az átirányított ablakhoz. Mondom, hogy mi a gond. Hát bizony gond, hogy szünetel a vállalkozás, addig ő semmit sem tud csinálni, rá se tud nézni a számlám egyenlegére, amíg én nem hozok valamilyen hitelt érdemlő papírt arról, hogy jól van-e bejelentve a vállalkozás szüneteltetése.

–        Tessék várni, rögtön átirányítom a kollégához. Ugyanezzel a számmal.

Megint van egy kis idő, rendezni a gondolatainkat. Megmondom az őszintét, a kezdeti kellemes benyomások nagyon hamar elpárologtak. De nincs idő nagyon töprengésre, mert ismét felvillan a számom.

Egy termetes úriember a gép előtt. Mondom neki, hogy a másik ablaktól küldtek át, és mit mondtak.

Ekkor azonban váratlan dolog történt. Szem- és fültanúja lehettem, ahogyan egyik ügyintéző elküldi a másik ügyintézőt a jó k… jába. De szó szerint.

–        Gond van? – kérdezem most már kicsit félénken.

–        Melyik kolléganő küldte?

Mondom, hogy melyik, mutatom, hogy hányas számú ablaknál ül.

Elmorzsol a fogai között még egy alig hallható „baszd meg”-et.

–        Kinyomok egy igazolást a lézeren. Ezt vigye vissza neki. De mondjuk ezért kár volt átküldeni ide, mert ezt ő is látja.

Aztán értettem meg, hogy a „baszd meg”-elés valódi oka az volt, külön jegyzőkönyvet kellett felvenni arról, hogy személyesen jelentem meg az ügyintézésen.

Jó. Ez is megvan.

–        Visszairányítom az előző kolléganőhöz. Ugyanezzel a számmal.

Velem számolnak, ugye? Ez már a harmadik ablak volt. És gyakorlatilag még mindig nem intéztem el az égadta világon semmit sem!

Na, de sebaj, vissza az előző ablakhoz, miután kivártam a sorom. Ha tetszik, vehetjük úgy, hogy az ablakok számát tekintve megálltunk háromnál, de ha nagyon akarom, akkor ez már a negyedik ablak.

Kezdett tetszeni a dolog. Nem tudtam megállni, de itt már én is rosszalkodtam egy kicsit.

–        Tessék, itt az igazolás, és a kolléga üzeni, hogy ezt ön is meg tudta volna nézni.

Az ügyintéző hölgy arckifejezésének leírására most nem pazarolnám a drága időt, legyen elég annyi, beszédes volt.

–        Hát ez így nem jó! Lehet, hogy én is megnézhettem volna, de ő is! Mert ezen csak az van, hogy a vállalkozását szünetelteti, de az nincs rajta, hogy a KATA-t is.

A KATA a Kisvállalkozók Tételes Adózását jelenti. Mutatom a hölgynek, hogy itt vannak a Központi Rendszer által küldött ügyfélkapus visszaigazolások a dokumentumok feladásáról, mindegyik ott olvasható, hogy a NAV-hoz beérkezett, a feldolgozásuk megkezdődött.

A hölgy nézi a papírokat, majd megszólal.

–        Én ebből nem tudom, hogy maga mit adott be.

–        Hát a KATA-ról szóló adatlapot, amit minden hónapban be kell adni. Tessék megnézni, még a fájl neve is rajta van.

–        Talán az online felületen meg lehet nézni, hogy mi ez, de azt én nem szoktam nézegetni.

Itt egy kicsikét megint megrogytam. Ez volt az a pont, ahol végképp elakadtunk. Indult a telefonálgatás ide-oda, végül jött egy kolléganő, aki megnyomott két gombot és aszonta:

–        Itt van minden, nem jogos a hátralék. Benne van a törzsadatokban, valamiért még nem dolgozták fel, de itt van, legközelebb itt tudod megnézni.

Végül kiállítottak egy jegyzőkönyvet, amiről első körben nem akartak példányt adni, amihez én viszont ragaszkodtam. Tudják, hogy van ez? A jövő héten esetleg jön még egy végrehajtással megspékelt többszázezres adóhátralékról szóló levél, ezúttal egy másik részlegtől, akik nem tudják, hogy előző héten már voltam egy másik, előző részlegnél, ahol sztornózták az egészet.

Végül megkaptam a „pecsétes papírost”, hogy minden rendben van, az ügyintéző hölgy nagyon kedvesen megköszönte a türelmemet, és most tessék figyelni!, elnézést kért tőlem!

Egyébiránt pedig, ha másra nem is, de arra azért kétségkívül jó az Ügyfélkapu rendszere, hogy az állampolgár hitelt érdemlően igazolni tudja, megcselekedte, mit megkövetelt a Haza. Arról nem mi tehetünk, hogy a hivatal – ezt az ügyintézőtől tudom, ő mondta – másfél hónapos késéssel reagál le bizonyos beadott dokumentumokat. A KATA annyira új, hogy a rendszer gyakorlatilag nincsen rá felkészülve, de legalábbis egyelőre még nem gördülékeny az adatok feldolgozása. Bízunk benne, hogy ez a jövőben ez javulni fog.

A mindennapi létezés túlbürokratizált megnehezítése mindenesetre elkeserítő tapasztalás a mindennapok forgatagában. Pedig nem vagyunk kellő ész és tehetség hiányában, csupán úgy tűnik számomra, hogy az áras népek által ránk erőltetett túlzottan anyagias szemléletmód eszközrendszerével és az Európai Unió gyarmatosító politikájával egész egyszerűen nem hagynak élni bennünket.

Hogy is szól a régi bölcsesség?

„A törvény olyan, mint a pókháló. A nagyok szétszaggatják, a kicsik fennakadnak rajta.”

Bizony nagyon így van ez!

Közben meg Dubai épül és szépül…

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

Nemzeti InternetFigyelő

 

 
<< Első < Előző 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60 Következő > Utolsó >>