Hová rohansz, viszályos nemzedék?!
Gonosz szellemnek átka üldöz-e,
S csigázza kebled húrjait fonákra?
Vagy tenmagad levél-e hűtelen
Hazád nemtője szent sugalmihoz?
Vad indulat torzítja el valód,
Csalóka fényre néz hiú szemed,
S tiporja lábad, ami legközelb
Üdvök reményivel kinálkozik,
Dücsöd mivé lesz ennyi bősz vita
S egymást alázó sárdobás között?
Gyülésid, e népjognak szent helye,
Zsibárusok kufár tanyái lőnek,
Hol biztos a garázda, s féktelen
Gunyajkat üdvözöl tapsok zaja.
Szabad választásid dorbézolás
Előzi meg, kiséri csárdaharc,
Vagyonbukás, s gyülölség zárja be,
Magát a szent ügyet csak nemtelen
Ármányuton birod már vívni ki,
S erélyed annyi nincs, mely a gonoszt
Legyőzni képes volna önmaga.
Nagy, ó nagy átok tornyosúl reád,
Ma istenítsz embert bálványodúl,
Gunyok sarába rántod holnap őt;
Olcsóan, holmi álcsillámokért
Osztasz kegyet, s érdemre nem tekintsz,
Ha nem gedéli hiuságodat.
Feled ha más uton fut célra, mely
Tiéd is, már elég gyülölnöd őt,
S kigyót-békát üvöltesz ellene.
Cáfold a véleményt, ne emberét
Szennyezd, ne a tisztséget és cimet;
Vagy csürhe gyermek vagy, kit társa bánt,
S apjára mond gaz és cudar nevet?
Vagy oly erősen áll-e már hazád,
Hogy támaszit bizton ritkíthatod,
S elégli oszlopúl tenválladat?
Igen, ha szó kell, tenger a beszéd.
És a tett rajta? kis zátonysziget,
Melyet legelső árapály lebuktat.
De menj boldogtalan, viszálykodó
Ösvényeden: zavarj kedélyeket,
Szakaszd pártokra a kevés magyart,
Hogy népek ajkain gunnyá legyen,
S ne féljen tőle senki, csak maga.
Menj, tapsolj vakmerő és balga szónak,
Midőn gázol minden kegyeletet,
Védd a kihágást, mellyel elvbarátod
Tipor jogot, s mondj átkot ellene,
Ki hozzád nem simúl vak eszközül.
Csitítsd le a tuloldal szónokit,
De a szabadszólást vérig vitasd,
Gyanusítás legyen lélegzeted,
Imádd bókkal saját eszméidet,
S ki nincs veled, sujtsd áruló gyanánt,
Javalj törvényt, s erővel könyvbe írd,
Bár nincs rokonszenv hozzá ezredikben,
S nép milliói zúgnak ellene,
Véredre bújtsd föl tennen véredet
És légy hazádnak átka, gyilkosa!

Ima Magyarországért Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén

2014. március 23-án vasárnap, Verőcén, a Kárpát-Haza templom előtti területen
11 óra 30 és 13 óra között.

Műsor
11.30               Gyülekezés
11.40                Lélekcsendesítő regölés ősi dobokkal (Petraskó Tamás és a Bodrogközi                                                       
Regölősök)
11.58               Történelmi zászlók bevonulása (Történelmi Vitézi Rend szolgálata)
12.00               Déli harangszó
Úrangyala imádság (Maczkó Mária)
12.05               Ünnepi köszöntőt mond Verőce polgármestere: Bethlen Farkas
12.10               Papp Lajos professzor köszönti a jelenlévőket és a távoli településeken velünk 
imádkozó közösségeket. Ismerteti az imaóra menetét.
Erős Alfréd: Könyörgés (Papp Lajos prof.)
12.15               Szólóének: Teremtő lélek, jöjj közénk (Maczkó Mária)
12.17               Ravasz László: Imádság a hazáért (Papp Lajos prof.)
12.21               Közösen énekeljük: Magyarok Istene (segít: M.M.)
12.25               Szólóének: Ó, áldott Szűzanya, mennyei szép rózsa (Maczkó Mária)
12.27               Molnár V. József néplélek kutató beszéde Gyümölcsoltó Boldogasszony
ünnepén
12.39               Szóló ének: Nagy Isten kedvében (Maczkó Mária)
12.41               Közösen énekeljük: Magyarok Nagyasszonya (Segít: M.M.)
12.44               Közösen imádkozunk Papp Lajos professzor soronkénti előmondásával: 
Merk Mihály szatmári pap verses imája
12.48               Szólóének: Magyar hazánk fénye (Maczkó Mária)
12.52               Közösen énekeljük:

Boldogasszony Anyánk (első három versz.) (Segít: M.M.)
Himnusz
Székely Himnusz
Isten áld meg a magyart
13.00               Papp Lajos professzor áldást mond, és bezárja az Ima Magyarországért
rendezvényt.
Régi magyar áldás (Papp Lajos Prof.)

Zárásként közösen imádkozzuk a Miatyánkot.
13.05                Elvonulás

Ima Magyarországért 2014. március 23. vasárnap Verőce
11.30 és 13 óra között

FORGATÓKÖNYV

11.30               Gyülekezés
11.40                Lélekcsendesítő regölés ősi dobokkal (Petraskó Tamás és a Bodrogközi
Regölősök)
11.58               Történelmi zászlók bevonulása (Történelmi Vitézi Rend szolgálata)
12.00               Déli harangszó

Úr angyala imádság (Maczkó Mária)

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen!
Az Úr angyala köszönté a Boldogságos Szűz Máriát,
és ő méhébe fogadá Szentlélektől Szent Fiát.
Üdvöz légy, Mária! Kegyelemmel teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus,
Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen.
Íme, az Úr szolgálóleánya,
legyen nekem a te igéd szerint.
Üdvöz légy, Mária! Kegyelemmel teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között,  és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus,
Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen. És az Ige testté lőn és miköztünk lakozék.
Üdvöz légy, Mária! Kegyelemmel teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között,  és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus,
Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen. Imádkozzál érettünk Istennek Szent Anyja!
Hogy méltók lehessünk Krisztus ígéreteire!
Könyörögjünk!
Kérünk, Téged, Úristen, öntsd lelkünkbe szent kegyelmedet, hogy akik az angyali üzenet által szent Fiadnak, Jézus Krisztusnak megtestesülését megismertük, az Ő kínszenvedése és keresztje által a föltámadás dicsőségébe vitessünk! Ugyanazon a mi Urunk, Jézus Krisztus által. - Ámen.
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek,
miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen.
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

12.05               Ünnepi köszöntőt mond Verőce polgármestere: Bethlen Farkas

12.10               Papp Lajos professzor köszönti a jelenlévőket és a távoli településeken velünk

imádkozó közösségeket. Ismerteti az imaóra menetét.

Erős Alfréd: Könyörgés (Papp Lajos prof.)

Uram!
Nem magamért imádkozom.
Ez a legnehezebb imádság.
Nagy terhem van,
A népemet hozom.
Már meginognék, mint a nádszál,
de erőt ön belém a bizalom.
Láncszem vagyok.
Velem imádkozik a népem,
A magyarok a földön és az égben.
A láncot tartják erős angyalok.
Imádkozik az ország.
Hozzád emeli, Isten, e nép arcát
és színed előtt könyörögve ellép,
Uram!

Az egyetértés nagy kegyelmét
add meg nekünk, add meg nekünk.
Legyen az mindennapi kenyerünk!
Ámen.

12.15               Szólóének: Teremtő lélek, jöjj közénk (Maczkó Mária)

Teremtő Lélek, jöjj közénk,
híveid szívét látogasd,
töltsd malaszttal a lelkeket,
kiket hatalmad alkotott!

Te, kit Védőnek mondanak,
mellénk a magas ég adott,
Tűz, élő Forrás, Szeretet,
Te, lelkek lelki Olaja.

Ajándékoddal hétszeres,
Te, ujj az Isten jobb kezén,
Atyának ígért szózata,
Ki ajkainkat megnyitád.

Érzékeinkbe gyújts Te fényt,
Szívünk szerelmed töltse be,
mi bennünk testi gyöngeség,
örök erőddel izmosítsd!

Ellenségünket űzzed el,
a békét tüstént hozd közel,
előttünk járva mint Vezér
kerüljünk mindent, ami árt!

Általad tudjuk az Atyát,
ismerjük, adjad, a Fiút,
Ki kettejüknek Lelke vagy,
Tebenned higgyünk végtelen! Ámen.

12.17               Ravasz László: Imádság a hazáért (Papp Lajos prof.)

Örökkévaló Istenem!

Köszönöm Neked, hogy magyarnak teremtettél és megengedted nekem, hogy e nép szenvedéseiben, gyászában, dicsőségében és szégyenében részt vegyek.

Vallom előtted bűneinket, amelyek az én bűneim is: szívünk kemény, értelmünk balgatag, hitünk ingadozó és a lelkünk pártos. Meghajtjuk fejünket ostorod alatt és vezekelünk a porban és hamuban.
De ígéreteid igazak és ámenek.

Hisszük, hogy szövetséget kötöttél velünk és atyáinkkal és tudjuk, hogy az ég és föld megrendülhet, de ezt a szövetséget Te meg nem rontod soha.

Hisszük, hogy ha Hozzád térünk és Te leszel egyetlen Urunk, feltámad a mi világosságunk.
Könyörgök Hozzád, töltsd ki Szent Lelkedet erre a népre! Tartson bűnbánatot böjtöléssel, sírással és kesergéssel és úgy térjen meg Hozzád, a mi Istenünkhöz, mert könyörülő és irgalmas vagy Te, késedelmes a haragra és nagykegyelmű.
Vidd ezt a népet üdvösséges önismeretre, hogy lássa meg bűneit és gyűlölje meg; forduljon el attól, ami vesztét okozta s tegye rá életét a Te ígéretedre.
Gyomlálj ki közülünk minden pártosságot, ellened való lázadást és egymás közötti viszályt és növeld meg a mi hitünket történelmi hitvallásunkban és emberi méltóságunkban.
Legyünk a Te néped; és ne lehessünk másképpen magyarok, csak mint a Te néped.
Kezedben van nemzetünk jövendője. Nem kutatjuk, mit hoz, csak Te magad jöjj. Egyengetjük a Te ösvényeidet és készítjük számodra az utat.

Imádkozó magyarok tábora egyre nő, szentséges öltözetükben siet a Te néped a Te sereggyűjtésed napján.

Királlyá koronázzuk magunkat és népünk felett a Te Szent Fiadat és nemzeti jövőnket, egész történelmünket odaszenteljük a Te dicsőségedre.

Szánj meg és válts meg minket, óh Szenteknek Szentje! Ámen

12.21               Közösen énekeljük: Magyarok Istene (kiosztott nyomtatott anyag alapján)

Magyarok Istene, tekints le a földre,
Egy bűnbánó nemzet térdel könyörögve,
Milliók ajkáról esdő ima száll fel,
Mi Atyánk, Úristen, ki vagy a mennyekben.
Add, hogy hazánk újra szabad, nagy lehessen,
A szeretet útján vezess tovább minket,
Szárítsd fel a könnyet, vess véget a jajnak,
Nyújts reményt, biztatást sok annyi magyarnak!

12.25               Szólóének: Ó, áldott Szűzanya, mennyei szép rózsa (Maczkó M.)

Ó, áldott Szűzanya, mennyei szép rózsa,
Boldog mennyországnak drága gyöngyvirága!
Bűnösöknek kegyes szószólója!
Vigyázz reánk, Édesanyánk,
Angyaloknak királyné asszonya!

Hajtsd hozzánk, ó, Anyánk, angyali orcádat,
Áldott szent Fiadat érettünk imádjad!
Hogy láthassuk mennyben szent Atyánkat:
Vigyázz reánk, Édesanyánk,
Angyaloknak királyné asszonya!

Mily boldogok azok, kik Téged dicsérnek,
Tiszta szívből Néked vígan énekelnek.
Szent Fiadnál azok kedvet lelnek:
Vigyázz reánk, Édesanyánk,
Angyaloknak királyné asszonya!

12.27               Molnár V. József néplélek kutató beszéde Gyümölcsoltó Boldogasszony
ünnepén

12.39               Szóló ének: Nagy Isten kedvében (Maczkó Mária)

Nagy Isten kedvében
örök dicsőségben,
örvendező anya.
Tekints szolgáidra,
Ó Szűz Mária.

Teáltalad nyernek,

A bűnbánó lelkek,

Fiadnál irgalmat,

És örök nyugalmat,

Ó Szűz Mária.

Nálad menedéket,

Keres magyar néped,

Mert tebenned bízván,

Rád hagyott szent István,

Ó Szűz Mária.

Ó ne hagyj magunkra,

Tekints országunkra,

A szív egyessége,

Legyen hazánk éke,

Ó Szűz Mária.

12.41               Közösen énekeljük: Magyarok Nagyasszonya (énekes füzet) (kiosztott
nyomtatott anyag alapján)

Magyarok Nagyasszonya, boldogságos Szűzanya, Mária!
Néked áldoz magyar szív, mely hozzád örökké hív, Mária!
Ó, Mária, Jézus anyja,
Esedezz híveidért, a te magyar népedért, Mária!
Ím, tehozzád fordulunk, tebenned van bizalmunk, Mária!
Segíts szenvedésinkben, bokros keserveinkben, Mária!
Ó, Mária, Jézus anyja,
Esedezz híveidért, a te magyar népedért, Mária!
Tekints le országodra, te árva fiaidra, Mária!
Néked élünk és halunk, te híveid maradunk, Mária!
Ó, Mária, Jézus anyja,
Esedezz híveidért, a te magyar népedért, Mária!
Magyarok szószólója, híveid pártfogója, Mária!
Hallgasd könyörgésünket, nagy ínségben ügyünket, Mária!
Ó, Mária, Jézus anyja,
Esedezz híveidért, a te magyar népedért, Mária!
Légy utolsó óránkban segítőnk a halálban, Mária!
Légy halálunk óráján velünk ez élet után, Mária!
Ó, Mária, Jézus anyja,
Esedezz híveidért, a te magyar népedért, Mária!

12.44            Közösen imádkozunk Papp Lajos professzor soronkénti előmondásával
Merk Mihály szatmári pap verses imája (kiosztott nyomtatott anyag alapján)

Nem engedhetem meg, hogy a kereszt szívemnek nehéz legyen.
Nem engedhetem meg, hogy a kudarcok legyőzzenek.
Nem engedhetem meg, ellenfeleim gyengének nézzenek.
Nem engedtem meg, hogy szívemben a szeretet lángja kiégjen.
Nem engedhetem meg, hogy a kard a kezemből kiessen.
Nem engedhetem meg, hogy fáradt, csüggedt, reménytelen legyek.
Nem engedhetem meg, hogy a sötét felhők elnyeljenek.
Nem engedhetem meg az effajta gyöngeségeket.

Én arra születtem:
hogy elűzzem a sötét, fáradt felhőket.
hogy felébresszem a megláncolt szíveket.
hogy reményről beszéljek a csüggedőknek.
hogy felemeljem a leverteket.
hogy szeressem azt, akit megvetnek, gyűlölnek.
hogy hitről, szeretetről, áldozatról beszéljek.

Én csak azért élek:
hogy gátat állítsak a szennynek, lelketlenségnek.
Hogy álljak a cserbenhagyott őrhelyeken.
Hogy a keresztet vivőknek segítsek.
Hogy a magányosnak fülébe súgjam: veled megyek.
Igen! Életem célja, egyetlen értelme:
hogy hirdetője legyek, hogy harcosa legyek,
hogy építője legyek egy szebb, emberibb, igazabb jövőnek.

Ezért engem le nem győzhetnek.
Én el nem veszhetek.
Én ebben a szent hivatásban csak eléghetek.

Ámen

12.48               Szólóének: Magyar hazánk fénye…(Maczkó Mária)

magyar hazánk fénye

nemzetünk reménye

szent hitünk alapja

népünk édes atyja

Szent István király

ezer évet éltünk

te esdettél értünk

hogy még áll országunk

te voltál istápunk

Szent István király

koronád keresztje

elhajolt fényt vesztve

mert hűtlenek lettünk

téged elfeledtünk

Szent István király

nincs egység közöttünk

nincs áldás fölöttünk

sok rajtunk az ínség

te légy a segítség

Szent István király

kinek felajánltad

drága szép hazánkat

kérd az isten anyját

tárja felénk karját

Szent István király

tekints ránk az égből

szentek seregéből

bús ügyünket szánd meg

magyarjaid áldd meg

szent István király

12.52               Közösen énekeljük: Boldogasszony Anyánk…
(Ősi Himnuszunk első három versszakát, a kiosztott nyomtatott anyag alapján.)

Boldogasszony Anyánk, régi nagy Pátrónánk!
Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk:
Magyarországról,
Édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el
Szegény magyarokról!

Ó Atya Istennek kegyes, szép leánya,
Krisztus Jézus Anyja, Szentlélek mátkája!
Magyarországról,
Édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el
Szegény magyarokról!

Nyisd fel az egeket sok kiáltásunkra,
Anyai palástod fordítsd oltalmunkra.
Magyarországról,
Édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el
Szegény magyarokról!

Himnusz
Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,

Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Székely Himnusz
Ki tudja, merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen?
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi , csillagösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcában, zajló tengeren.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd el veszni Erdélyt, Istenem!

Isten áldja meg a magyart…

Isten áldja meg a magyart

Tartson neve míg a föld tart

Paradicsom hazájában

Éljen örök boldogságban

Éljen örök boldogságban

Töltse békével napjait

Egyezve lássa fiait

Tatár török más ellenség

Minket meg ne rendíttessék

Minket meg ne rendíttessék

Isten áldja meg a magyart

Tartson neve míg a föld tart

Isten áldjon meg bennünket

Minden igaz magyar embert

Minden igaz magyar embert

13.0 Papp Lajos professzor áldást mond és bezárja az Ima Magyarországért rendezvényt.

Régi magyar áldás

Áldjon meg Téged az Úr.
Szabadítson meg félelmeidtől,
és adja meg Neked az Ő békességét és örömét.

Őrizze meg hivatásodat,
és szentelje meg szolgálatodat.
Legyen vezetőd az úton,
hogy megtedd az Ő akaratát.

Álljon mindig melletted megbocsátó kegyelmével,
és borítson be szeretetével.
Legyen a magányosságban társad,

a szomorúságban vigaszod,
a szenvedésben erősséged.
Növelje szíved bizalmát és bátorságát,
hogy teljesen megnyíljon lelked
az Ő örök jósága előtt,
és így életed szüntelenül az Úr dicsérete legyen.

Zárásul közösen imádkozzuk a „Miatyánk”- ot.

Feltámadás Makucskán

1.

Szabó Dezső - Feltámadás Makucskán

Magyar Rádió;

[128 kbps, 44100 Hz, Joint Stereo, 00:54:00]

Szabó Dezső regényét rádióra alkalmazta: Kurucz Gyula.

A felvételt készítette: Váci Györgyné és Fülöp Sándor.

Zenei szerkesztő: Hegedűs Emmi.

Szerkesztő: Simon László.

A rendező munkatársa: Brauer Ottó.

Rendező: Barlay Gusztáv.

Közreműködött:

Gyimesi Pálma,

Koffler Gizella,

Petényi Ilona,

Bay Gyula,

Balázs János,

Balázs Péter,

Dömsödi János,

Felvinczy Viktor,

Fülöp Zsigmond,

Halász László,

Horkay János,

Horváth Gyula,

Joó László,

Kautzky József,

Képessy József,

Kozák László,

Láng József,

Márkus Ferenc,

Náday Pál,

Raksányi Gellért,

Sugár László,

Szombathy Gyula,

Tahi József,

Tarsoly Elemér,

Tándor Lajos;

Szabó Dezső (Kolozsvár, 1879. június 10. – Budapest, 1945. január 5.) magyar író, kritikus, publicista. A két háború közötti magyar irodalom egyik leghatásosabb alakja.

1932-ben írta a Feltámadás Makucskán.

A harmincas évek terméséből a Feltámadás Makucsán és a címadó elbeszélés emelkedik ki. Tulajdonképpen paródia, a rendszernek és a hangadó politikai figuráinak magvas színvonalú karikatúrája.

Hangjáték

http://www.magyarvagyok.com/konyvtar/Feltamadas-Makucskan-19316/

2.

Feltámadás Makucskán

20:12, Hétfő (augusztus 27.), m2
Feltámadás Makucskán
magyar tévéfilm, 66 perc, 1995

rendező: Esztergályos Károly
operatőr: Bíró Miklós

szereplő(k):
Blaskó Péter
Sinkó László
Söptei Andrea
Stohl András
Hetényi Pál
Gálffi László
Iglódi István
Horkai János
Ujlaki Dénes
Bicskei Károly
Szacsvay László


Feliratozva a Teletext 222. oldalán.

A Szabó Dezső híres kisregénye alapján készült tévéfilm egy kis magyarországi faluban, Makucskán játszódik, ahol egy szép tavaszi napon - éppen húsvét ünnepén - feltámadnak a halottak. Az élők nem túl nagy lelkesedéssel fogadják a csodát, s mivel feltámadottak semmi hajlandóságot nem mutatnak a temetőbe való visszatérésre, ingerültségük egyre nagyobb, s az eset végül országos botránnyá nő...



Idő szerint | Hely szerint

Vetítik: M2: Hétfő (Augusztus 27.) 20:12
Kedd (Augusztus 28.) 13:22

+

http://www.magyarvagyok.com/videok/28-Film/92178-Szabo-Dezso-FELTAMADAS-MAKUCSKAN-5-1-Magyar-film-1994.html

3.

Szabó Dezső: Feltámadás Makucskán

A magyar képviselőházban a közönség fulladásra zsúfolta meg a karzatokat. Ott volt az arisztokrácia, a magas klérus, az előkelő polgári és katonai társadalom színe-java és a teljes külföldi képviselet. Az újságírók padjain minden helyen két újságíró ült és mindenik hat ceruzát tett a zsebébe. A levegőben a történelmi pillanatok nagy várakozása feszült.

Mindenik párt interpellációt jelentett be a makucskai feltámadás ügyében, mely fenekestül felforgatta a budapesti lelkeket. De maga a kormány pártja, az egységes párt is kijelölt egy hivatalos interpellációt. Meg kell mutatni az egész világ színe előtt, hogy a felelős magyar kormány pártja épp olyan távol áll mindenféle feltámadástól, mint bármely ellenzéki párt.

Mikor az elnöki csengő megszólalt, a szívek egyetlen óriási boltozattá feszültek.

Az első szó a kormánypárt szónokát, Erdélyi Aladár képviselőt illette, aki a párt szociális érzékű kirendeltségének volt egyik vezéralakja. A közkedvelt, művelt képviselő magára parancsolt nyugalmán átreszketett a belső izgalom forrósága:

- Tisztelt ház, mi, a Bethlen István gróf provindenciális alakját (tomboló éljenzés a jobboldalon) azzal az erős hittel követjük, hogy ő fogja visszaadni a hajdan tejjel és mézzel folyó magyar Kánaánnak ős gazdagságát (úgy van! úgy lesz! – a jobboldalon), hódoló tisztelettel fordulunk egy alázatosan sürgős kéréssel a nagyérdemű összkormányhoz. Amint a lapokból és a hivatalos jelentésekből méltóztattak értesülni, Makucskán, a kicsiny, de példás Zala megyei községben a halottak feltámadtak. (Gyalázat, gazság! – minden oldalon.) És ezt a mindenképpen elítélendő, felforgató célú ténykedésüket éppen a kereszténység szent ünnepe, Húsvét áldott napján követték el. Tisztelt ház, azt hiszem, köztudomású, hogy én mindig szociálisan gondolkozó, elfogulatlan tagja vagyok a magyar parlamentnek. (Több hang: igaz! úgy van!) És minden szerénység kötelezettsége mellett is bátran elmondhatom, hogy bármely egyetem bármely szociális vonatkozású tanszékét tisztességgel be tudnám tölteni. Igen, én bátran állítom, hogy a paraszt is ember és választási beszédeimben nemegyszer testvéreimnek neveztem őket. A magyar paraszt jó katona, szívesen önti vérét hazájáért. Polgári állapotban tisztelt fennebbvalóit, igyekszik pontosan fizetni adóját, s legtöbbje annyi polgárt nemz a hazának, amennyi tőle telik. Ezt a magyar parasztot én, és tudom, hogy ebben európai hírű hőn tisztelt vezérünk, Bethlen István intencióját követem (óriási éljenzés a jobboldalon és a középen. Egyes egységes párti képviselők kigombolják a mellényüket), életben akarom tartani. Igenis, én követelem azt a jogot a magyar paraszt részére, hogy munkája mellett ne haljon éhen. Holt parasztokat nem lehet besorozni, holt parasztoktól adót beszedni nem lehet, holt parasztok nem szavazhatnak. De amikor teljes erőmből követelem az élő parasztok számára a jogot, hogy éljenek, a legnagyobb felháborodással tiltakozom az ellen, hogy a holt parasztok mir-nix-dir-nix feltámadjanak. Nem akarom itt a kérdés teológiai oldalát érinteni, de szociális, politikai és gazdasági szempontból teljesen megengedhetetlen, hogy bárki akkor támadjon fel, amikor kedve szottyan rá. (Zúgó helyeslés és éljenzés a Ház minden oldalán.) Mi lenne az egész gazdasági élettel, mi lenne az államrenddel s mindazzal, ami ma biztosítéka a nehéz sorba jutott hazának, ha a magyar temetők a maguk kedvük-kényére megmozdulhatnának? Mély tisztelettel vagyok bátor kérdezni a magas kormánytól, hogy a mai nehéz időkben, mikor még az élőknek sem tudunk enni adni, mit szándékozik tenni, hogy hasonló esetek elő ne fordulhassanak, és hogy a makucskai kínos botránynak minél hamarabb véget vessenek. (Általános helyeslés, szónokot számosan üdvözlik.)

A keresztény-szociális-gazdasági-kiskereskedelmi-kisgazdapolgári-nemzeti pártból maga a vezér, Wolff Károly tömörlött fel szólásra:

- Tisztelt Ház! Tudtam, hogy nem telhetik el egy nap, hogy a francia forradalom meg ne hozza a maga átkos gyümölcseit. Mert a nagy francia forradalom, az volt a nagy disznóság és az malacozza a nyakunkra ezeket a mai disznóságokat. De most már én odadörgöm ennek a francia forradalomnak: elég, ne tovább! (Zúgó éljenzés a jobboldalon és a középen.) Itt az ideje, hogy visszahelyezzük a világot a keresztény valláserkölcsi alapra, mint az élet egyetlen lehetséges alapjára. Én nem akarom vitatni a magyar paraszt érdemeit, de mindig mondtam, hogy az ideálizmus és hazafias érzés hiányt képeznek benne. Merem állítani, hogy a mi derék budaörsi sváb parasztjaink soha ilyen feltámadási kalandra nem volnának kaphatók. Azért mondom mindig, hogy németajkú testvéreink a jobb magyarok, mert nem a nyelv a fontos, hanem az érzés. (Bethlen István gróf felugrik helyérők, tapsol: Bravó! ez az!) Különben egészen bizonyos és a sógornőm frizőrnéjának szobalányától határozott értesülést kaptam rá, hogy a makucskai eset mögött a moszkvai hóhérok keze dolgozik. A kommunizmus: voilá l’ennemi. (Falrengető taps és éljenzés.) Mint a kormánypárt ellenzéki frakciójának vezére, nyomatékosan felszólítom a magas kormányt, hogy egyszer s mindenkorra vessen véget a magyar falu minden feltámadási kísérletének. (Általános helyeslés és éljenzés.)

Utána Bleyer Jakab, a turáni konstruktív pángermánizmus népszerű vezére emelkedett szólásra:

- Tisztelt Ház, rövid leszek. Biztos adataim vannak rá, hogy a makucskai feltámadottak közt három olyan család van, mely német eredetű és a tatárjárásig tényleg a német nyelvet beszélte, s csak az akkori nagy ijedségben kezdett magyarul beszélni. Hogy a kormány a többi visszatérttel mit csinál, az a kormány dolga. De a wilsoni elvek nevében követelem, hogy az állam Makucskán e három család részére azonnal németnyelvű népiskolát s egy később egyetemmé is fejleszthető német középiskolát állítson fel. Mint a magyar királyi egyetem tanára, mint a turán, etelközi Csaba-utód és turulos magyar ifjúság körülrajongott vezére egyenesen kutyakötelességem, hogy Klopstock nyelvét annyi ajakon tegyem anyanyelvvé, amennyin csak lehet. (A keresztény szocialista-párt felváltva tapsol, Klebelsberg Kunó gróf közoktatásügyi miniszter mosolyogva bólint.)

Az országos kisgazda-pártból Dr. Eckhardt Tibor ugrott fel, aki különben az ülés elejétől jelentkezésre nyújtotta az ujját:

- Tisztelt Ház! Kegyelmes, méltóságos és nagyságos uraim! Kedves urambátyáim és aranyos uramöcséim!

- Én nemzetünk érdekében, mely számomra nemcsak nácionálista, de internácionális fogalom is, jártam már Mussolininál, Rothermere lordnál, Hitlernél, Cuzánál. Én mindenkinél jártam. Mit beszél nekem az a Goethe, hogy – Es irrt der Mensch, solange er strebt! Én, tisztelt Ház, sterebe, aber irre nicht. Tehát: én a felsorolt történelmi nagyságok egyesített tekintélyével merem állítani: a magyar parasztnak nincs joga feltámadni! (Tomboló éljenzés.) A magyar kisgazdáknak, a mi pártunk az egyetlen jogos képviselője, a mi pártunk programjában pedig egy szó sincs semmiféle feltámadásról. Mi lenne, ha még a holt parasztoknak is dumálnunk kellene ezután?! Én, tisztelt Ház, csatlakozom. Csatlakozom az előttem szólók, csatlakozom az utánam szólók véleményéhez, én mindig csatlakozom.

Az egész Ház tapsol. Jánossy Gábor képviselő szemeit törülgetve rebegi: Már rég nem sírtam, s íme, most Pillámon egy könny rengedez.

Az elnök tíz perc meghatottsági szünetet adott. Szünet urán elsőször Klebelsberg Kunó gróf közoktatásügyi minisztert hívta fel szólásra.

- Tisztelt Hausz! Legyen nekem megengedett, hogy mielőtt imádott vezérünk, Bethlen István gróf, ez az elfűrészelhetetlen nagy tölgyfa, a kormány illő válaszát megadta legyen, két kérelemmel járuljak a tisztelt törvényhozás elé. A tudomány legyen a legjobb fegyver. Hogy hasonló esetek elő ne forduljanak, a szegedi egyetemen egy tanszéket állítok fel: a Feltámadás helye alkalmazásai és visszaélés azokkal számára. Ez nem fog sokba kerülni, etwas wie félmillió pengő és ez kultúrfölény. Azután a Mátra legmagasabb csúcsára egy tudományos megfigyelő intézetet emeltetek egy hatalmas őrtoronnyal, hol a Németországból meghívott szakemberek hazai tudósainkkal fogják figyelni a magyar temetőket. Ez kerül körülbelül hárommillió pengőbe. Amikor kérem a tisztelt Házat, hogy ezt a hatmillió pengőt megszavazza, örömömet kell kifejeznem a nemzeti érzés e páratlan példáján, mely nemcsak fővárosunk, Ofen-Pesth, hanem bizonyára az egész ország szívébe begrájfolni fog. (Tomboló éljenzés, a Ház általános – Megadjuk!-kiáltással megszavazza a hatmillió pengőt.)

Azután egyszerre nagy csend lett. A miniszterelnök, Bethlen István gróf emelkedett szólásra. Bár ez az emelkedés az inkább alacsony, ösztövér embernél nem jelentette a vertikális irány túlságos igénybe vételét.

Bethlen gróf felállt. Hallgatott. Mosolygott. A jobb szemével bekacsintott a bal szemébe. A bal szemével visszakacsintott a jobb szemébe. Aztán besunyított mindkét szemével a kabátja jobb zsebébe. Majd ugyanezt tette a bal zsebe öble felé. Halkan odasúgta a körülállóknak:

- Roppant titkaim, óriási koncepcióim vannak Magyarország felemelésére.

Az egész ház őrjöngve ugrott fel, s tizenhét perc három másodperig tapsolt a rejtelmes, szó nélküli szónoknak. Maday Gyula képviselő olyan hangon, mely nyílt reklám volt a tokaji bor számára, fellobogó ihlettel énekelni kezdte:

- Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted…

Az általános delírium lecsillapulása után, a gróf most már a szavak nagy nyíltságára hősiesedett:

- Tisztelt Ház! Sohasem volt oly könnyű dolgom, mint e pillanatban. (Éljen! Igaz! Úgy van!) Az ezeréves magyar alkotmány ismer élőket, ismer haldoklókat, ismer halottakat. De nem ismer feltámadottakat, de nem ismer feltámadást. A feltámadás Magyarországon sohasem jelenthetett jogi állapotot. Aki itt feltámad, az minden jogon kívül áll, az fógelfráj!

A falakról itt is, ott is pattogzik le a tapéta az őrjöngő éljenzéstől. Jánossy Gábor képviselő csurgó könnyekkel rebegi maga elé:

- Kis lak áll a nagy Duna mentében. Oh, mi kedves e lakocska nékem!

- Tisztelt Ház, én nem mondom el csodás hatású titkaim, mély gyökerű terveim és rengeteg koncepcióim. Úgy teszek, mint nagy ősöm, Teleki Mihály, aki egész életében egy szóval sem árulta el, hogy alatta fog tönkremenni Erdély. (Újabb viharos éljenzés.) De annyit ígérhetek: a magyar kormány minden körülmények közt helyén fog állani. És ha a magyar falu feltámad, mi a szuronyok erejével fogunk a halál törvényes jogainak érvényt szerezni. (Az egész Ház felállva éljenez. Gömbös Gyula felváltva Napóleon, Mussolini és Kemál arcot vág és úgy tapsol. Aztán a Ház a közönséggel együtt a Himnuszt énekli.)

Mikor a képviselők szétoszoltak, Apponyi Albert gróf gyönyörű baritonja legforróbb modulációival szólt környezetéhez:

- Urak, ne felejtsétek el ezt a napot. A magyar országgyűlés ma méltó volt legszentebb hagyományaihoz.

/Részlet az 1932-ben megjelent azonos című szatirikus kisregényből/

+

Villanyspenót

Veres András

Egy 20. századi próféta

1931: A Feltámadás Makucskán születése

http://villanyspenot.hu/?p=szoveg&n=12331

*

Ifj.Tompó László: Szabó Dezső életműve

http://www.youtube.com/watch?v=EXZns-gfL7w

Jókai Mór
Az élet komédiásai

Jókai Mór: Az élet komédiásai

Ő CSÁSZÁRI ÉS KIRÁLYI FELSÉGÉNEK
ERZSÉBET
AUSZTRIAI CSÁSZÁRNÉNAK, MAGYARORSZÁG KORONÁS KIRÁLYNÉJÁNAK
LEGMAGASABB KEGYTELJES ENGEDELMÉVEL
LEGMÉLYEBB HÓDOLATTAL
AJÁNLJA

A SZERZŐ

ELSŐ RÉSZ 
„Napóleon öcsém”

AMIT KÉT LEÁNY BESZÉL EGYMÁS KÖZT
AMIT A HARMADIK LEÁNY BESZÉL A KETTŐNEK
AZ ALBUMBÓL
AMIT EGY NŐ BESZÉL EGY LEÁNYNAK
A VÉDSZENT, AKI LESZÁLL

MÁSODIK RÉSZ 
„A rendúr”

A „FÜRST” ÉS A „PRINC”
A „JERICHÓI KÜRT” GÉPEZETE
KARAKÁN BARÁTUNK TRAGÉDIÁJA
A TRAGÉDIA VAUDEVILLE-BEN VÉGZŐDIK
POMPEIA
HADITERVEK
A HADJÁRAT ELŐKÉSZÜLETEI
A KÉSZÜLŐ ZÁSZLÓ

HARMADIK RÉSZ 
Alkotmányos harc

A HÍVEK TÁBORA
AZ ELLENFÉL TÁBORÁBAN
NAGY JÁNOS
A KÖZÖNYÖSEK TÁBORA
A NŐ SEGÉLYE
A VÁRATLAN ELLENSÉG

NEGYEDIK RÉSZ 
Pompeia

AZ ELKÉSZÜLT ZÁSZLÓ
LÍVIA FELADATA
CSATAVESZTÉS UTÁN
A JÓTÉKONY BAZÁRBAN
A RÓZSA CSIPKEBOGYÓI
A MEGTALÁLT KÖNNYEK
MAGYARORSZÁG BÉCSBEN
A VASKAKADU

ÖTÖDIK RÉSZ 
Lívia

A LORELEI
RAGYOGÓ VESZÉLY
AZ OROSZLÁN, AKIT MEGÜTNEK
MOST JÖVÖK ÉN!
TÁNC A VULKÁN FELETT
A „SCHWARZER PÉTER”
A TŰZAKNA FELLOBBAN

HATODIK RÉSZ 
A vadonban

A VADONBAN
AZ ISTEN SZOLGÁJA ÉS AZ ISTENTAGADÓ
A HARMADIK NYOM
BOLONDSZERENCSE
NIOBE PARASZTRUHÁBAN
AZ UTOLSÓ SZÍVDOBBANÁSOK
A HERCEGNŐ GYÁSZFÁTYOLA
AZ ÉN ATYÁM
A GÚLA MAGASÁN
MINDENFÉLE AUSPICIUMOK
A REJTÉLY KULCSA
A KINN REKEDT FÉRJ
VIGASZTALÁS
BŰBÁJOS ÉJEK
TÖPRENGÉS
LÉGY ÜDVÖZ!…
MI LETT A VÉGE?
A FRANCIA UTAZÓ VÁZLATA
RAFAELA KÍSÉRLETE
A NÉMET UTAZÓ VÁZLATA

AZ ELLENFÉL TÁBORÁBAN

Alienor úgy érezte magát, mint akit gyöngén kerékben törtek.

– Te, Leon – panaszkodék egyik tagját a másik után próbálgatva, hogy az övé-e még, bajtársának, ki amint ébredt, egyszerre ugrott is ki az ágyból, s első dolga volt a hideg víznek menni és kegyetlenül megmosakodni. – Te, Leon! Mindennap így fog ez menni?

– Óh, nem. Most egy kis változatosság áll be a dologba. Ma az ellenpárt vidékét fogjuk meglátogatni. Ott minden egyéb lesz, csak fáklyászene nem.

– No hála a magas égnek! Csakhogy már a jó barátok közül kiszabadulunk. Vágyom már az ellenségek után.

Alienor azt hitte, hogy a tegnapi nagy dáridó után a csatatért rakva találja csatában elesettekkel, hogy úton-útfélen fognak heverni, akiket a bor lábaikról levert. Nem ismerte a kortes természetét. „A gárda iszik, de meg nem adja magát”! Évkönyveinkben nincs följegyezve olyan eset, hogy egy kortes egy nap annyit ivott volna, hogy másnap újra ne tudta volna kezdeni.

Mire a két hős kilépett a paplakból, már szekéren, lovon találta tegnapi kísérő seregét, mely harsány üdvriadallal fogadta ünnepeltjeit.

A tisztelendő úr még egy búcsúztatót zokogott az eltávozók fejére, azzal hintóikba ültek, s vágtattak seregestül, és énekelték Alion úr nótáját és közben lövöldöztek, amint illett. Nehány ember ingadozott, de a lováról le nem esett senki.

– Szeretném én ezt a tábort valahogy elveszteni magamtól – mondá Alienor nyílt bizalmassággal Leonnak.

– Ne búsulj, mindjárt elmaradnak.

Amint kikaptak a gyepre, s elértek a hármas halomhoz, ahonnan meglátszott a legközelebbi falu tornya, ott egyszerre, amint kétfelé válik az út, a domb előtt felállt a lovas bandérium szép katonás rendben. Itt aztán a szekerek is megállapodtak, s ki-ki leszállt a kocsijáról.

– Itt búcsút veszünk a híveinktől – mondá Leon Alienornak, aki aztán odament a lovasokhoz, megdicsérte lovaikat, megkérdezte tőlük, hogy nem fáj-e valamijök így szőrin ülni a lovat. S még egyszer kezet szorított a notabilitásokkal. A kísérettel asszonyok is jöttek: azok fenn maradtak a szekéren; ott volt a darázsderekú menyecske is.

– No, Alienor – biztatá Leon védencét –, nem adsz egy búcsúcsókot a szép táncosnénak?

De köszönte az szépen a ráadást, s örült nagyon, mikor már fenn ülhetett a hintóban, s egészen megkönnyebbült a lelke, mikor azt látta, hogy elmarad és visszafordul az egész szekérvár. S nem verik már a port a szemébe, s nem kiáltják a fülébe a keresztnevét.

Egy kocsi sem kísérte már. Még Dumka úr is hazaküldte a magáét a díszköntössel és az ezüstös karddal együtt, egészen civilbe öltözött, s átült a jelölt úr hintójába a szemközti ülésre. Még aztán Csajkos uram csatlakozott hozzájuk a nagy nemzetiszín szegélyű fehér zászlóval: a kocsis mellé ült fel. Többen nem voltak.

Mikor mind fenn ültek, akkor azt a kérdést intézé a kocsis Leonhoz, hogy melyik úton induljanak el.

– Hát csak arra, ahol az a falu tornya ragyog.

– Az ott „Gezetlen!” – mondá a kocsis, aggodalomteljesen mutatva ostorával arrafelé.

– Az ott Gezetlen! – ismétlé Csajkos uram a bakról és Dumka úr a szemközti ülésből duettben.

– Hát hiszen tudom, hogy Gezetlen, elégszer voltam benne adót egzekválni. Szeretnek ott engem nagyon. Éppen azért megyünk belé, mert ő Gezetlen.

A három polgártárs nagyon csóválta a fejét, még a lovak is csóválták a fejüket, azonban csak nekiindultak Gezetlennek.

Nagyon csendesek lettek azonban valamennyien.

Leon biztatni kezdte őket.

– No, Csajkos uram, most danoljuk már a nótánkat: magunk vagyunk hozzá! – S ő maga kezdte rá: „Füge legény a Karakán! Kendermadzag van a nyakán!” – De csak nem akart neki senki kontrázni. Nagyon szolíd életet kezdtek el folytatni. Aztán meg Dumka úrba kötött bele: – No, kedves urambátyám, Gezetlenben vannak ám még szép menyecskék, azokkal táncolunk ám még nagyot! – amire Dumka úr nagy mogorván azt felelte, hogy a Lucifer táncoljon az egész Gezetlennel!

Fele útján Gezetlennek, mikor a nagy tábla kukoricaföldek közé jutottak, jött rájuk szemközt valami egylovas szekér, az az egy ló az első lábára sántított, s a hátulsóra meg volt merevedve, egy ökölnyi kis gyerek hajtotta, ahányat ütött rá az ostorral, annyit rántott a száján a gyeplővel, s így igen jó taktusban tartotta. A hátulsó ülésben pedig egy növendék leány ült bekötött fejjel.

Amint az uraságokat megpillantá, a szekéren ülő leány megállíttatá a lovat, mely kívánatnak az sokkal könnyebben tett eleget, mint a szekér, mely szeretett volna még a lejtőn egy kicsit odább menni.

– Álljanak meg! Álljanak meg!

Az urak is megálltak aztán.

– Ez a Jakab korcsmáros leánya – monda Csajkos uram. – A Száli.

– A biz a Száli! – bizonyítá Dumka úr.

– Csakugyan a Száli! – erősíté a kocsis.

– No mi baj, Száli? – kiálta rá Leon.

– Jaj, rettenetes nagy baj van, tekintetes, nagyságos uraim – jajveszékelt a Száli, mindjárt a síráson kezdve. – Bele ne menjenek ma Gezetlenbe, az Isten szent szerelmiért; tele van a falu gyilkosokkal, haramiákkal. Amint tegnap este a tátele kitűzte az odaküldött fehér zászlót a házhiuba, egyszerre odarohantak, voltak legalább ezeren, késsel, baltával, fokossal, csúnyául káromkodtak, az Istent szidták, minden ablakot bevertek, az ajtót bedöntötték, minden iccés poharat összetörtek, rontottak, a tátelének a fejét három helyen beszakították, most megyek be a tilógusért Sipotára, hogy jöjjön ki visum repertumot meg flastrumot adni a szegény tátelének. Van legalább ötszáz forint ára kárunk. Ki tudja, ki fizeti meg? Ha ma éjjel mind meg nem ölnek bennünket, hát sohase érjem a holnapi napot. Be ne menjenek ma Gezetlenbe tekintetes, nagyságos uram, a gyilkosok ott állnak a falu végén, s mind valamennyit gulyáshúsnak felaprítják!

A megszeppenés nagy volt. Csak Leont nem hagyta el a jó kedve.

– Hahhó, húgám! Korábban kelj fel, ha engem bolonddá akarsz tenni. Rá se hallgassunk, uraim. Ismerem már ezt a fogást. Régi kortestempó: eleibe küldenek a közeledő jelöltnek egy ijesztő postát vérengző rémhírekkel, s ha aztán a gyönge szívű visszafordul, megszalad: nagyot nevetnek rajta. Mondd meg nekik, húgám, akik elejbénk küldtek ezzel a hírrel, hogy nem veszek belőle: magam is azzal kereskedem. Hajtson, kocsis!

A Száli még ezután is esküdött mennyre-földre, hogy de biz a tátele fejét nem pro forma szakasztották be három helyen, de már arra nem hallgatott senki, az urak a jelölttel robogtak tovább Gezetlen felé.

Az a biztos derült kedv, amivel Leon ezt a hírt fogadta, egészen megnyugtatá Alienort, kinek számtalan hasonló fogást mesélt el a kortesvilágból, amikor a küzdő ellenfelek egymást rászedni törekszenek.

Ő maga ugyan meg volt győződve róla, hogy amit Száli elbeszélt, az mind egy szálig igaz, de nem akarta elrémíteni embereit, attól tartott, fele úton visszafordulnak. Így pedig még ők nevettek nagyobbat.

Csak akkor győződtek aztán meg a valóságról, mikor egy nyárfaerdőből kibukkanva, maguk előtt látták Gezetlent. Gezetlen „kulcsos” város volt: amennyiben körös-körül lévén szőlőkertekkel befoglalva, abba akárhol csak az egyenes úton lehetett bejutni, mint egy avar körsáncba. Dűlőúton, „kertek alól” megkerülni sehol nem volt rá mód.

Az az egyenes bejárás ugyancsak meg volt szállva az ellenségtől.

Roppant népcsoport, asszony, férfi, gyerek hemzsegett a két szőlőgarád között, s hogy minő szándékkal, ezt tanúsíták a botok, csákányok, miket a levegőbe emeltek, midőn a kibukkanó hintót a fehér zászlóval a bakon megpillanták, valamint az üvöltő riadal felzendülése, aminek magja is volt, egy hatalmas kőzáporban, mely nem érte ugyan el a hintót, de a jó szándékot legalább kimutatta.

– Jó lesz visszafordulni – véleményezé a kocsis.

– Jó lett volna becsavarni a zászlót, s nem mutogatni messziről.

– Csendes vér, urak – mondá Leon, széttekintve a csatamező területén. – Nem eszik a levest olyan forrón, ahogy főzik.

– De én nem akarom magamat a magyar alkotmányért skalpoztatni – tiltakozék Alienor.

– Ne félj semmit, míg engem látsz.

– Én visszafordulok.

– Nem fordulsz vissza. Én vagyok a kortesvezéred. A vezérnek engedelmeskedik minden ember. Most én kommandírozok. Nem vagyok én vándorsáska, hogy engem nagy lármával el lehessen kergetni. Másforma pereket is láttam én már! Mi az egy határigazítási per ítéletének végrehajtásához képest? Ott igazán csatát kell vívni. Ezek mostan jó emberek, jókedvük van. Odamegyek, s ha beszélek velük, lebeszélem a szűrt a nyakukból.

– Az Isten szerelméért, oda ne menjen ön – kiáltá Dumka úr.

– Leon, én nem bocsátlak – heveskedék Alienor.

De már akkor ő le is ugrott a kocsiról, s a kocsisnak azt parancsolta, hogy álljon félre addig a lovakkal a nyárfa árnyékába, míg ő visszakerül.

Hogy pedig semmi kétség ne legyen az utat elálló népcsoport szándékai iránt, az úton fölfelé egy lovas legény jött száguldva, aki amint hangtávolba jutott, fokosát megrázva a levegőben, ezt az izenetet adtá tudtul:

– Be ne próbáljatok jönni, aki rézangyalatok van! mert a kutyák isszák meg a véreteket!

– Ejnye de szép kancád van, Bandi – szólt Leon, odalépve a legényhez –, meg sem ismernéd a lóhátról a szegény embert.

A lovas herold abbahagyta addig egy kicsit a káromkodást.

– Hát addig, amíg a kutyák meginnák a vérünket, nem adnál egy kortyot abból a kulacsból? Szörnyű meleg van ám ma.

A szilaj legény csak leakasztotta a kulacsot a nyakából, s odanyújtotta Leonnak. Az jót húzott belőle.

– Magad bora van ebben ugye, Bandi? Érzik rajta, hogy nem a Jakab mérte. Hát termett-e sok?

Ezzel aztán belekeveredtek a diskurzusba. A lovas legény szép csendesen léptetett Leon mellett, az kikérdezte minden otthon levő pereputtyának állapotját, katonaviseltségét, vőlegénységét, azt a szép bokrétát kitől kapta a süvege mellé, s az a nyeresége volt belőle, hogy a kölykek nem hajigálhatták meg a szőlőgarád mellől, a kísérő lovas legény miatt.

– Hát ki a pártvezér? – kérdé végre Leon. – Ugyebár Tukmányi úr?

– Az: a vadpalatinus! Disznó túrja ki a tövéből!

– Szeretitek, ugye?

– Mint az ördög a malacot.

Leonnak nem nagyon kellett tudakozódni a pártvezér holléte iránt; mert amint odaért a népcsoport zöméhez, hol egy pár trikolor zászló is díszelgett, ő maga jött eléje.

Azaz, hogy nem egyedül maga, hanem feleségestől együtt. Igenis; az alkotmányos izgalom csodákat képes előidézni. Etelvárott kényszeríté az éjjel élő hercegnőt a fényes nappal előtt is kinyitni ablaktábláit, s a parlagi házban kibékíté a férjet és feleséget: most együtt járnak korteskedni, s ha a férj kifogy a szónoklatból, az asszony soha.

Most is karöltve jönnek Leon elé. A barlanglakón csak az a különbség van azóta, amint legutoljára láttuk, hogy jól kiette-itta magát a faluzásban, s tökéletes kiegészítő részére talált visszakerült élete párjában. Még a vonásaik is hasonlítanak egymáshoz, két veszekedő élettárs arckifejezése rendesen egymáshoz idomul. A delnő öltözete épp oly piszkos volt és sasoktól tépett, mint a férjeé, lábain két felemás cipő, fején horgacsolt főkötő volt, de abból mint szeg a zsákból, törtek elő minden lyukon a fésületlen fakó hajpamatok, hanem aztán mindent jóvátett egy irgalmatlan nagy veres haraszból készített rózsa, ami a feje búbjára volt feltűzve. A karján hosszú szalaghurokra akasztott ridikült hordozott, mely gyöngy helyett tökmagokból volt hímezve, s tartalma súlyos lehetett.

– Szervusz, kedves cimborám, Palkó – üdvözlé a nagy férfiút Leon, tenyerébe csapva kordiálisan. – De megnőttél, amióta nem láttalak. Üdvözlöm szép nagysádat, tekintetes asszony. Ejnye, de jól néz ki! Csókolom a kezét.

S meg is tette, amit mondott. Kezet csókolt a vadpalatinusnénak. Amivel azt rögtön annyira lefőzte, hogy amint egy pákosz kölyök Leonra a nyelvét öltögette, azt a derék amazon úgy becsületre tanította, hogy rögtön megeredt az orra vére.

– Hát mért nem akartok minket beereszteni, kedves cimborám? – enyelgett Leon a félelmes ellenségi főnökkel. – Úgy megijesztitek az embert, még a vére is meghűl.

– Hát mit kerestek itten! – förmedt rá Leonra a vezér, kirángatva a kezét annak a markából!

Erre aztán Leon a karja alá ölté a kezét, s hamiskodó arckifejezéssel súgott oda neki.

– Te, pajtás, hát olyan sok pénzetek van, hogy magatok kibírjátok a választást, nem kell ellenjelölt?

– Van az ördögnek! A zászlókat is úgy kértük össze az asszonyoktól, egyik a fehér szoknyáját adta ide, a másik a vöröset a harmadik a zöldet: abból csináltunk trikolort.

– Hát akkor mi a patvarnak akadályozzátok meg, hogy az ellenjelölt bejöjjön a faluba, aki pénzt hoz, meg enni-innivalót? Hát szárazon akarjátok dicsérni az urat? Azt gondolod, hogy én ezt a majmot azért hordom a hátamon, hogy megválasztassam képviselőnek? Van eszemben! De hát hadd költse a pénzét a bolond: úgyis annyi van az apjának, hogy felveti, mint nagypéntek estén az elásott pénz. Aztán tudod, nekem is csak marad belőle egy kis „psóres”. Az ilyen szegény legénynek, mint magam, tíz-húsz ezer forint is jólesik. De bolond volnék, ha el nem venném. Hahaha.

– Hehehe! – már ennek a troglodyth is nevetett.

– Ugye, Palkó, hiszen emlékezel rá, hogy még eddigelé minden választásnál megtette Gezetlen azt a tréfát, hogy engedte az ellenjelöltnek megnyittatni a tanyáját, kitűzetni a zászlóját, eljárt oda meginni a borát, hazahozta a mészárszékből az ingyen vágott húst, táncolt neki, ivott neki a választás napjáig, akkor meg aztán ellene szavazott mind egy lábig, de csak írmagnak se kapott az egy votumot soha. No, nem úgy volt?

– A biz úgy volt.

– Hát mit akarsz mostan, új rendet csinálni; mit állod el a bornak az útját, ami a szomjasokat enyhíteni jön? Csak nem hiszed tán, hogy ha behozom hozzátok azt a fancsali feszületet, az egész táborod mind hozzá áll, s pápistává lesz a kedvéért?

– No már attól nem félek; hehehe! A viaszbábtól nem szoktam félni. Olyan mézeskalács huszártól nem ijedek meg.

– Hát akkor szépen beeresztesz bennünket a faluba.

– Tudod, nem félek, az ördögtől sem félek. A pénzetektől sem félek. Hozzátok ide! Nem vesztek meg rajta senkit. Hanem tetőled magadtól mégis félek. Te átkozott calefactor vagy! Ha tégedet beszélni hagyunk, befűtesz nekünk, attól félek.

– Palkó, ugyan legyen eszed! Hisz ismered a programunkat. Lehet azzal valakit Gezetlenben eltántorítani? A „Jerichói Kürt” elveivel meg lehet ingatni valakit Gezetlenben? Meg biz a botot! De olyan bolond sem leszek ám, hogy azt én itt elprédikáljam a piacon, s beveressem a fejemet. Hanem mindössze is annyit fogok mondani, hogy édes atyámfiai, itt hozok nektek hat tulkot.

– A hetedik a jelölt.

– No, ne gorombáskodj! Mert hátba váglak itt a táborod közepén! Csókolom a kezét, kedves nagysád, hogy megadta neki a hátbavágást helyettem. Ugyan szedje ráncba kérem, ezt a rakoncátlan kópét! Hát az lesz az egész, hogy itt a csapszék, itt a mészárszék; ahol a zászlónk kitűzve, minden embernek ingyen mérnek a választási szent napig. Adja Isten egészségetekre, szeretett pogártársaim! S azzal „ámen!” Ha pedig valami veszedelmes dolgot találnék mondani, ami ellenetekre volna, hát hiszen ott leszesz te, ott lesz Tarifás rektor uram (már akkorra az is odafurakodott, s a két beszélő közé dugta a veres orrát), majd megcáfoltok rendén. Hát hiszen intelligens emberek előtt beszélünk, akiket nem lehet elbolondítani. Először szóltok ti; kifejtitek programotokat, azután szólunk mi, s végül megint a tietek az utolsó szó. Te! hiszen az valami gyönyörű komédia lesz, mikor ez a német elkezd magyarul beszélni, aki nem tudja az „r”-et kimondani, aztán az orrán át nyekeg, – hogy akarod ettől a mulatságtól megfosztani a publikumot?

A vadpalatinus már nevetett, de Tarifás, a rektor keményen tartotta magát.

– No, én csak félek az urakat beereszteni a városunkba.

– Micsoda? – kiálta fel Leon – hát magyarok vagytok ti? Háromszázan vagytok, s féltek egy szál némettől? Még csak közel sem meritek magatokhoz ereszteni?

– No, hát nem félünk, azért sem félünk! – kiáltott közbe türelme hagyottan Tukmányi nagyasszony, karjára gyűrve a fűzős oldaltáskát. – Jöjjenek elejbénk! Nézzenek a szemünkbe. Halljuk a szép szót. Itt is van ész elég. Nem félünk a nagy uraktól. No hát tessék besétálni.

– Köszönöm, óh tisztelt honleány, tekintetes asszony! kegyes pártfogását. Bátor leszek további kegyességét magam és társaim számára kikérni.

Az asszonyság aztán megtette érette azt a barátságot, hogy a gyermekeknek megparancsolta, hogy ne merjenek az eltávozó után hajigálni, úgy látszik, ennek a falanxnak ő volt a commendánsa.

A kocsin maradtaknak nagy volt az elbámulásuk, hogy Leont épkézláb visszatérni látták, de még nagyobb lett, mikor elmondta alkudozásai eredményét, hogy nemcsak akadálytalanul bemehetnek Gezetlenbe, sőt a zászlójukat is kitűzhetik a tanya fölé, s azt onnan senki le nem fogja tépni. Sőt mindezek fölött még az is megengedtetik nekik, hogy programjukat a népgyűlés előtt a vásártér közepén elmondják.

– Ön ezermester! – nyilatkozék Dumka úr.

– Valami spiritussa van – véleményezé Csajkos uram, megint kibontva a zászló lobogóját.

– Utoljára mégis csak az lesz a vége, hogy itt agyonvernek bennünket – sóhajtá Alienor.

– Te pedig legkevésbé sóhajtozzál. Te mondtad, hogy barcsak már ellenséget látnál. Hát itt van.

– Ellenséget látni! igen, de nem verést kapni.

– Mais c’est la guerre, monsieur.

A hintó tehát megindult a helység felé. Az ellenfél tábora szépen két oldalra sorakozott előtte, nagyszerű gúnyhahotával fogadva a közbül elhaladókat.

Bezzeg hallott most már Alienor egyebet is, mint hízelkedést! Egy csoport a gúnydalt énekelte rá: „Nincs a németnek…” (bizonyos öltönydarabja), másutt meg a póznára akasztva mutogatták fel az élclapban megjelent torzképét, s egy siheder óriási kulacsot vitt a hintaja előtt, nagy meszelőrúdra tűzve, arra volt írva: „In hoc signo vinces”. S a vexillifer egyre süvöltözé: „Éljen Alienor, zászlónk vezére!” (Ez a rektor ötlete volt.) Mire száz meg száz torok bömbölte rivallva: „Éljen Karakán Absolon!” Egy suhanc belekapaszkodott a jelölt hintaja kocsifogantyújába, úgy szaladt mellette, visítva: éljen Karakán, a túlzó oldalon pedig egy cigányasszony futott vele versenyt, egyik kezében egy visító malaccal, a másikban egy ökörkolomppal. Valahonnan egy bógácsból összeragasztott koszorút dobtak a hintajába. Szép változatosság a tegnapi diadalúthoz.

A Jakab kocsmája előtt volt a megállapodás: azt volt a fehér zászlósok tanyája.

No hiszen, nem fogadták itt Alienort üdvözlő szónoklattal; hanem amint a Jakab meglátta azt a fehér zászlót a bakon, jajt kiáltott ijedtében, s maga felfutott a padlásra, a felesége meg le a pincébe. Csakugyan igaz volt, amit a Száli mondott, Jakab feje be volt kötve, s az ablakai mind beverve. A tanyára betérő urak csak nagy könyörgéssel bírták előcsalni a pincéből az ifjasszonyt, hogy adjon nekik egy kis vizet – megmosdani.

Szívszaggató volt az érdemes hölgy panaszát hallani, kivált midőn az összetört üvegek rémes recsegését elmondta. A rémület ékesenszólását toll nem képes visszaadni. Itt ismét kitűnt az a bizonyos varázserő, melyet Leon gyakorolt a vele érintkező emberekre, s melyről nem tudni, a szemeiben vagy hangának ércében rejlik, vagy delejes fascinatiónak nevezendő-e, de annyi bizonyos, hogy amint az mondta a halálra rémült asszonynak, hogy az eddigi szenvedések ötszáz forinttal kárpótoltatni fognak, s hogy ezentúl Dumka úr számlájára éjjel-nappal mindenkinek, aki érte jön, a székben marhahús és juhhús méretik ingyen, a söntésben pedig idei nyolc krajcáros, amennyi csak el akar fogyni, szintén ingyen: az ideges reszketés egyszerre mintha el lett volna fújva az asszonyság tagjairól, keze nem reszketett, feje nem vacogott többé, a hangja is megjött egyszerre, sőt gyógyulása még a padláson levő férjre is elragadt, annak is csodamódon begyógyultak egyszerre a fején ütött veszedelmes sebek, amint a lépcsőn alásietett e szóra.

– Te Leon, elmehetnél nyavalyatörősöket és betört fejűeket gyógyítani a világba – monda Alienor, ki egy percre elfeledte, hogy maga is a betegek sorába tartozik.

A népség ezalatt felgyülekezett a térre, mely a korcsma előtt volt. A korcsmával szemben a község háza.

Közepén volt a kút: annak a kámváját ez alkalommal befedték egy keresztbe tett pinceajtóval, elmés találékonysággal rögtönözve abból szószéknek való emelvényt. Az ajtó jó vastag volt, a szónoknak nem kellett attól tartani, hogy keresztülesik rajta, s megfürdik a kútban; míg jó volt neki tudni, hogy alatta víz van; ha rosszul beszél, beledobják.

De ki beszélne ilyen helyen rosszul? Beteg ember és képviselőjelölt mind igen szépen szokott beszélni.

A Jakab korcsmájában levő uraságok nemsokára, lelkes éljenzések szűnni nem akaró vihara közepett látták megjelenni ellenjelöltjük személyét, a nép vállain emelt Karakán urat.

Dehogy „urat!” Zseniális gondolat volt tőle egészen parasztnak öltözni, lobogós borjúszárú ingben, meg abban a másik öltönydarabban, ami a németnek nincsen; pitykés mellénye volt, túri süveg a fején, meg tulipános szűr a nyakában. Sohasem mondta volna senki, hogy nem most szalajtották el a Bakonyból a disznókonda mellől.

A lelkes szónoklat is egészen abból a szűrkelméből volt szabva.

„Szeretett testvéreim! Látjátok, hogy én nem vagyok úr. Szegény paraszt vagyok, miként ti is. Szüleim alacsony származásúak voltak: magam is tenyerem törésével keresem hazánk véraztatta földéből verítékkel sózott kenyeremet”.

(– Sohasem volt kártyán kívül más szántóvető eszköz a kezében – jegyzé meg rá Leon, közbevetőleg.)

„De hát miért kell minekünk, tinektek, a népnek, hazánk véráztatta földét verítékünkkel kövérítenünk? Azért, hogy az urakat hízlaljuk, akik bennünket kirabolnak, lenéznek, kicsúfolnak, eladnak, mészárszékre hordanak”.

A többit elnyomta a tetszésnyilvánítas.

Alienort kezdte a hideg lelni. A fogai vacogtak össze.

A szónok azután áttért egyenesen az ide most megérkezett urakra. Azokat ugyan szépen learcképezte. Az egyik: a számtartó, az nem más, mint fáraónak a tiszttartója, aki a szegény néppel téglát vettet, s még polyvást sem ad hozzá, a sarcoló, commassáló, szegény zselléreket telkeikből kibecsülő vén gonosztevő, kinek több a bűne, mint fején a haja szála. (No, nekem kijutott szépen; monda Dumka úr.) A másik, az ifjú óriás, az a Napóleon: no hisz ezt ismerheti Gezetlen, mint hajdani kegyetlen adóegzekváló, újoncbehajtó, tömlöcbe csukató, közmunkára elhajtó istentelen törvényszolgát, ki most ifjú és férfi létére nem szégyenelte eladni magát, beállani rabszolgának, a papok és főurak zsoldjába, tányérnyaló kutyának.

– Hüh! – szörnyedt fel Alienor.

– Hahaha – kacagott fel Leon.

A szónok folytatá: „Íme most pedig, hogy gyalázatosságait megkoronázza, még beáll majommutogató komédiásnak, s idehoz közétek egy orángutángot, hogy válasszák meg képviselőnek.”

Ekkor aztán következett Alienor.

No, ha tegnap nagyon megcsömörlött a magasztalásoktól, hát ma megkapta mindannak az antidotumát. Borzasztó csodaszörny volt, aminek most leírták, párosulva benne az irtózatos a nevetségessel.

Alienornak most már melege volt: még izzadt is. Sohasem hitte volna, hogy jöhessen egy olyan helyzet, amelyben ilyen dolgokat mondhasson el valaki füle hallatára.

Nem jutott azonban eszébe a harag, hanem a félelem. A hallgatóság fenyegető helyesléskiáltása megrémíté.

– De hát nincsen itt katonaság, finánc vagy pandúr, aki az ember életét megvédelmezze? Hisz ez felakasztat itt bennünket sorba.

– Csigavér! – csitítá Leon. – Fél óra múlva mind megváltozik az, csak hagyd te azt énrám. Vagyok én olyan legény, mint Karakán. Két vége van a botnak.

Miután az ellenfeleit olyan szépen helybenhagyta, áttért Karakán barátunk saját becses személyére, hogy ki ő, és minő alapelvek nyomán szándékozik Gezetlent a paradicsom központjává varázsolni, ha megválasztatik.

„Az adó természetesen leszállíttatik, s azt is csak akkor fizeti az ember, mikor már kiszakad a tarisznyája a sok pénztől, az adóegzekúció neve még a szótárból is kitörültetik.” (Lelkesült éljenzés.)

„A katonáskodás megszüntettetik: minden ember nemzetőr lesz, aki az ellenséget puszta megjelenésével elkergeti.” (Zajos taps, tetszéshangok, különösen a hölgyközönség részéről).

„Dohányt termeszteni szabad lesz mindenkinek, a trafika eltörültetik”. (Általános helyeslés.)

„Az államadósságokra egyszerűen kimondatik, hogy azokat nem fogadjuk el.” (Zajos tetszés.)

(– Mi van még? – szólt alá a szószékről a szónok. Kétfelől ott álltak mellette pártvezérei, Tukmányi és Tarifás, a rektor.)

(– A vasút – súgá neki Tukmányi.)

„Igenis. A potyománd-gezetleni vasút országos kamatbiztosítás melletti létrehozatala első feladatunk legyen.” (Lármás helyeslés.)

(– Nevelésügy – súgá Tarifás uram.)

„Igen. Fő súlyt kell fektetnünk a népnevelésre, különösen az ütenyrendszernek az iskolába behozatalára.” (Erről sokat beszélt neki a rektor, annálfogva nem tudta tisztán, hogy mi az.) „És a felnőttek oktatására.” (Mit felejtettem még el?)

(– Egyházi javak – súgá Tukmányi úr.)

„Igazság! Semmi sem olyan méltányos, mint hogy a papok jószágát vegye el az állam, annak több szüksége van rá. A papok dolgozzanak, ahogy mi dolgozunk. Az apostolok is dolgoztak. Ki vámszedő volt, ki halászott.” (Ez is tetszett nagyon.)

(– No még mi van?)

(– A nemzeti bank.)

„Éppen a nyelvemen volt. Nem kell nekünk német bankó: csináljunk magunk nemzeti bankot; nem kell annak semmi ezüstalap, ha nem fogadja el a külföld, legalább magunknak marad, annál több pénzünk lesz.” (Ezt már csak gyöngén éljenezték meg: ebben az egy kérdésben megszűnik a kedélyesség.)

(– Mi a végszó?)

(– A polgári házasság.)

„Igenis. A polgári házasság. E nélkül hazánk alkotmánya nem tökéletes. E nélkül nincs meg a polgárok közötti tökéletes egyenlőség. A polgári házasság okvetlenül behozandó. (Erre csak sporadice éljeneztek. Bánták is azt!)

Éljenzés nélkül végezni pedig a beszédet öreg hiba volna egy jelölttől. Vette azt észre Karakán, s annálfogva még egyszer rágyújtott arra a lelkesítő témára, hogy minden bajainknak az okozói az urak, ezek nyúztak bennünket századok óta: elkezdve II. Ulászló alatt, amikor Dózsa Györgyöt tüzes vastrónusban sütötte meg Szapolyai János.

Erre aztán megéljenezték a szónokot is, Dózsa Györgyöt is, meg Szapolyai Jánost is.

Végezte. Nagy munka volt. Bele is izzadt erősen. Meg is törlé a homlokát a lobogós ing ujjával, igaz parasztlegény módjára: amiért újra megéljenezték.

(– Mind agyonvernek ma bennünket – szurkolt Alienor, ki mindezt a kocsmaablakból hallgatta és nézte.)

És most következett a szónokok másodika: Tukmányi úr. Ő mászott fel az emelvényre.

Neki nem kellett arra hivatkozni, hogy ő kinek az embere? Látták. Rongyos volt. Azzal bizonyította be a szegény emberek iránti szeretetét.

Hangja rekedt és recsegős volt, s előadása nem kellemetes. Hanem, hogy mára való esze volt több, mint a tisztelt jelöltnek, az bizonyos.

Sietett megmagyarázni az egybegyülteknek, hogy miután meghallottak a jelölt remek programbeszédét, annak buzdító szavait ne akként vegyék ám, mintha már most itt volna az ideje az urakat tettlegesen eldöngetni, mert ennek rossz következései lennének. A képviselőjelöltek és kísérőik személye szent és sérthetetlen, aki azoknak a fejét beveri, a szolgabíróval meg a csendbiztossal jön barátságtalan érintkezésbe, katonaságot küldenek érte, az ellenállókat megszurkálják, s a vezéreket becsukják egypár esztendőre, mert most a zsarnokoké a hatalom. Annálfogva az a lelkes szózat, mit a jelölt úr hallatott, hogy „fennyen villogtassuk ellenségeink feje fölött fegyvereinket”, csak mint bibliai mondás értendő. Csupán alkotmányos fegyvereinkről van szó: szavazatainkról, azokat villogtassuk. Méltó haragunkat pedig temessük keblünkbe, és most hallgassuk ki az ellenpárt szónokait is, igazságunk bevehetetlen várának sáncaira könyökölve, s nagyokat köpve azoknak ostromlóira, kik nem érdemesek arra, hogy botjaink végét beszennyezzük az ő megérintésükkel.

– Ez derék, okos, becsületes ember – rebegé Alienor könnyebbült szívvel. – Ebben van keresztyéni érzés.

– No, énbennem nem lesz annyi keresztyéni felebaráti szeretet – mondá Leon –, mert én megdögönyöztetem a két kedves barátomat, most mindjárt a saját népe által.

– Tehát csakugyan ki akarsz hozzájuk menni?

– Veled együtt.

– Ilyen úri ruhában? Mikor fel vannak bőszítve a fekete kabát ellen.

– Ezt le is vetjük. Hoztam magammal más kosztümöt is. Te felveszed a rókavadász piros frakkot, én meg a francia zuávegyenruhát a múlt jelmezbálról.

– Csak nem bolondultál meg?

– Sőt egészen megokosodtam. A fekete kabátot gyűlölik; de az egyenruha imponál nekik. Meg lesznek lepve. Én csak kiosztom a szerepet. Te angol vagy, én francia. A többit bízd rám. Most siess öltözködni. A közönség már türelmetlenkedik. Siess. A színpadon vagy. Nincs hová menekülnöd, mint a súgólyukhoz. A fejed épsége, az életed függ tőle, hogy jól játsszál. Ha most innen elfutunk, utánunk szaladnak, s kékre-zöldre páholnak. Közéjük kell rontanunk merészen, mint egy operettlibretto eszeveszett hőseinek, s azon lennünk, hogy mi veressük meg velük az ő vezéreiket. Tertium non datur, itt más választás nincs.

Alienor ráadta a fejét a veszedelmes komédiára. Nem mert Leonnal ellenkezni. Ez volt egyedüli védelmezője a szavannák indiánjainak wigwámjai között. Csak felvette a veres frakkot, amint látta, hogy Leon egy fütty alatt felrántja a zuáv kantust a veres bugyogóval. Leon még koszperdrül is gondoskodott a számára, s a kiegészítő háromárbocos kalapról, s hogy tökéletes legyen a kosztüm, feltűzött a mellére egy nagy ezüst cotillonrendcsillagot. Aztán maga is felkötötte a kardját. No mármost „all right” – „vogue la galère?”

Künn rettentően halljukozott már a kíváncsian türelmetlen sokaság.

Az idegen, felötlő egyenruhák láttára rögtön a bámuló meglepetés hallgatásába halt el az eddigi zaj, utat nyitottak előttük, s a legközelebb állók még kalapot is emeltek nekik, amíg a kútig eljutottak. Itt Leon felsegíté előbb Alienort, s maga egy erélyes szökéssel melléje ugrott, s rögtön kezdé a megszólítást.

„Felséges nép!”

(Felséges! Nem: „hallják kentek!” nem: „ti barátim!”, hanem „felséges!”)

„Mert ez a cím illeti meg a szuverén népet, kinek színe előtt szabad legyen nehány szót szólanom.”

(– De micsoda maskara ez? – dohogott Tukmányi a szószék mellett.)

„Nem szükség magamat bemutatnom a népnek, ismert engem a nép: tudja mindenki, hogy én vagyok Napóleonnak az öccse.”

Erre kellemetes morgás támadt, hiszen az egész világ úgy ismerte, hogy „Napóleon öcsém”.

(– Még csak nem is lehet megcáfolni! – dörmögött Tukmányi úr).

„Annak a dicső nagy Napóleonnak, aki Solferinónál legyőzte az osztrákot, s akinek köszönhetjük, hogy nem ül többé nyakunkon a cseh zsandár és mindnyájunkat be nem csuktak Olmücbe, Józsefstadtba, hanem szabadon megválaszthatjuk képviselőinket. Éljen a hős francia nemzet! Éljen az én dicső bátyám és druszám, Napóleon!”

Ezt az éljent lehetetlen volt megtagadni.

No, már egy éljent kicsikart a hallgatóságból.

„Ez az én tisztelt barátom pedig, kit ime önöknek bemutatok, a nagy nevű princ Alienor, uralkodó fejedelmi sarj, fia annak a hatalmas Angliának, mely a magyar menekülteket vendégszeretően fogadta. melynek hatalmas hajóhada előtt reszket az egész világ, azon hatalmas Angliának, mely minden elnyomott népnek leghívebb barátja, mely Lengyelországot már felszabadította, s most meg Magyarországot fogja felszabadítani a járom alól.”

(– Te! Ezért meg a kormány akasztat fel – szepegett Alienor.)

(– English spoken, mylord! – dörmögött rá a szakálla közül Leon s folytatá:)

„Igen, a dicső Angliának küldötte ő: az angol hajóhad commodore-i egyenruhájaban, mellén a Victoria regia érdemrendével.”

(– Hisz az vízi virág! – kiálta fel tudákosan Tarifás rektor úr.)

„Az ám, mert ha borvirág volna, akkor ő is az orrán hordaná azt, mint Tarifás uram.”

Tarifás úrnak igaz, hogy nagyon veres orra volt, annálfogva a hallgatóság nagyszerű röhejben tört ki a találó visszavágására a szónoknak.

Már meg is nevettette őket. Ez a második bevett sánc.

(– Mondtam, hogy ne engedjük ezt az embert szóhoz jutni! – dörmögé Tarifás úr.)

„De hát mit keres egy ánglus a magyar országgyűlésen, azt kérdi tőlem a felséges nép? Megfelelek rá. Nagyon helyesen mondá az előttem szólott igen tisztelt képviselőjelölt, kinek tehetségei és hazafiúsága előtt én mindenkor meghajlom, hogy az adófizetést végképpen meg kell szüntetni. Én is egy véleményen vagyok vele. De nem mondta el az én nagyon tisztelt barátom, hogy mi módon hiszi megszüntethetőnek az adófizetést hazánkban: pedig ez a nyele a dolognak. No majd megmondja ez az ánglus. Mert tudd meg, óh én népem, hogy mikor dicső nagybátyámat, azt az első Napóleont, a többi potentátok leverték 1815-ben, akkor nagyszerű hadikárpótlást csikartak ki tőle, amelyből Magyarországra is jutott nyolcszáz millió. Ezt a pénzt azonban, ahelyett, hogy akkor kiosztották volna a nép között, ahogy illett, inkább megtartották, és betették az angol bankba. Ez most is ott van. Ez az ország pénze. Ez azóta kamataival együtt felmegy kétezermillióra. Ezt a kétezermilliót kipörölni az angol bankból és nekünk juttatni, leend feladata az általam bemutatott képviselőjelöltnek.”

(– Hüh, hisz ez felségsértés, amit te itt beszélsz. Én elszaladok innen – monda Alienor.)

(– Nye krics, ha angol vagy – dörmögött rá mérgesen Leon, el pedig nem szaladhatott, mert fogta a karját.)

Ez a felvilágosítás pedig rendkívül tetszett a hallgatóságnak. Lám, ezt Karakán úr vagy nem tudta, vagy elhallgatta előttük.

„S ha azt megkaphatjuk, nem hogy mi fizetnénk az államnak, hanem az állam fizet nekünk. Mert legelőször is hadsereget nem fogunk tartani. Ebben én is egyetértek tisztelt barátommal, Karakán úrral. De semmiképpen nem helyeselhetem azt a módszert, amit ő nekünk ahelyett ajánl. A nemzetőrség! Nem kell a nekünk! Itt van Czuppan uram, itt van Dézsás uram; akik negyvennyolcban nemzetőr hadnagyok voltak, tudják jól, mit tesz nemzetőrnek lenni. Familiás embernek házát, tűzhelyét elhagyni. Kenyéren, vízen Nagybányáig gyalogolni, szűr nélkül, kalap nélkül hazaérkezni, itthon a feleségnek hűlt helyét találni. Nem hiszem, hogy még egyszer kedvük legyen a ,bőrseregbe’ beállani.”

(„De nem bizony! De kell biz a kányának!” – kiáltozának minden oldalról a hallgatóság öregebb férfiai.)

A nemzetőrség tehát forma szerint megbukott.

„A mi jelöltünk azonban majd megtanítja az országgyűlést arra, hogyan lehet mind a katonáskodást megszüntetni, mind a nemzetőrséget fel nem állítani. Ezt úgy híják, hogy ,garancia’. Ha Franciaország meg tudja védelmezni Algírt, pedig az pogány nép, Anglia pedig Kelet-Indiát, aki csupa cigány: ketten együttvéve hogy ne védelmezhetnék Magyarországot is, s akkor nekünk nem kell magunknak fáradni vele; ami igazság is: mi háromszáz esztendeig védtük egész Európát, most védjen bennünket Európa. Mi majd csak nézzük.”

Ez igen érthető és természetes megoldása volt a védelmi rendszernek.

„Ami az államadósságok kérdését illeti, arra nézve a tisztelt előttem szólott barátom nézetei ellen semmi kifogásom nincsen, csupán azt szeretném hozzátétetni, hogy mindenekelőtte kimondanók, hogy az államadósságokat nem kell fizetni: fölöttébb szükséges volna, hogy az állam minden egyes polgárának a magánadósságát vállalná el magára, s abból is lenne államadósság. Így legalább addig is, amíg azok eltörültetnének, nemcsak mi szegény adósok nem fizetnők a keserves uzsorát az adósságainktól, hanem a cudar hitelezők maguk is fizetnék a saját követeléseikért járó kamatokat.”

Ez meg már oly világos pénzügyi projectum volt, hogy azt lehetetlen egy hallásra meg nem érteni akárkinek, hangzottak is sűrűn a fölkiáltások: „De jól beszél! Nagyon jól beszél! Halljuk, halljuk!”

(– Te Leon! Ne bolondítsd a népet ily infámis módon! – zsörtölt rá fel a vadpalatinus.)

(– Ha ilyen százmázsás bolondságok alatt le nem szakad ez az ajtó, amin állunk, hát akkor sokat megbír – mormogá Alienor.)

„Halljuk! halljuk!”

„Amit a dohánytermesztésről mondott a nagyon tisztelt előttem szóló: azt az eszmét sem találom egészen tökéletesnek. Mert hogy mi szabadon termeszthessünk dohányt, az nagyon helyes kívánság, hanem, hogy minden ember termeszthessen dohányt, az már csak istentelenség volna. Hát akkor ki veszi meg a mi dohányunkat, amit magunk el nem pipálunk? A mi jelöltünk oly törvényjavaslatot fog behozni a képviselőházban, mely szerint dohányt csak a kisbirtokosnak szabad termeszteni, a nagybirtokos vessen zabot, abból is megél. A kormány pedig ezentúl is vegye meg a dohányt. Tehát legyen szabad dohány, ne legyen finánc, de maradjon meg a trafika.”

Rémséges éljenkiáltás fogadta ezt a törvényjavaslatot.

(– No bizony még elbolondítja a népet a kezünkről – aggodalmaskodék Tukmányi úr. – Elég már a pletykából, Napóleon!)

„Mi van még? – szólt hozzá fordulva Leon. – Úgy! A potyománd-gezetleni vasút. Hát hiszen, felséges polgártársaim, ha csak vasút kell, az olyan könnyű dolog, hogy azt minden képviselő rázhat ki a kabátja ujjából a maga választóinak. De az a kérdés, hogy kell-e nekik? Hát mi haszna van a népnek a vasútból? Az, hogy a búzának az ára felmegy, s a szegény nép drágábban veszi, a talián napszámosokat behozzák, s azoktól az itthoni munkás nem jut keresethez. (Igaz a!) Százötven derék becsületes polgártárs van Gezetlenben, aki azzal tartja a családját, hogy fuvarba jár; amint ide vasút jön, agyoncsaphatja a lovát, s beállhat vasúti bakternek: vége a keresetének. De legfőbb az, hogy ki nem tudná, mikor tavasszal megáradnak az erek, ha azoknak a lefolyását egy hosszú vasúti töltéssel elzárják, minden kertészgazda ki lesz öntve a házából, mint az ürge. Hát azért kell Gezetlennek a vasút, hogy békát termesszünk a káposztáskertjeinkben.”

(– Nem kell! Nem kell! Vesszen meg a vasútja! Igazsága van neki! – hangzott fel a tömeg közül.)

(– Te asszony, ördög bújjék a sarkadba – nyájaskodék Tukmányi úr gyöngéd élete párjával –, minek szóltál amellett, hogy ezt ide beeresszük? Tudtam én, hogy ez nagyobb akasztófáravaló, mint mi vagyunk. Kilicitál bennünket a helyünkből. Már most eredj, tedd jóvá a dolgot. Eredj, csinálj valamit a kölykekkel.)

Az a valami abból állott, hogy a gyöngéd élettárs felbiztatott egy csoport vásott iskolakerülő suhancot, hogy csináljanak sárból galacsinokat, hozzávaló anyag van az árokszélen elég: jó, szikkadó fekete agyag, azzal aztán, mikor legjobban beszél a szónok, teremtsenek oda a füle közé.

Leon azalatt folytatá a hátralevő témát:

„Helyeslem nagyon, hogy a papok jószágai elvétessenek, de ne az állam által, ahogy tisztelt előttem szólott kifejezé, hanem miáltalunk, nekünk több szükségünk van arra.”

(– Hisz ezért meg excommunicálnak bennünket! – hüledezék Alienor.)

Igyekeztek itt-amott Leonnak közbekiabálni az ellenpárt kortesvezérei, kik vették észre a romboló hatást, amit beszéde költött, de nem bírtak vele, olyan hangja volt, mint a jerichói kürtnek: dűlt előtte a fal.

Még csak a bankkérdést igyekezett megoldani: felvilágosítva a tisztelt előtte szólottnak azt a tévedését, mintha a magyar nemzeti banknak nem kellene ezüstalap, de nagyon is kell, sőt inkább az kell, de hát mire való a kvóta? Ha az osztrák adósságnak harmincas kvótáját hátunkra nyomták, akkor az osztrák bank ezüstjének harmincas kvótája is minket illet, úgyis a mi bányáinkból került az ki. Ez ismét igen érthető és elfogadható propozíció.

(– Te, hisz ez meg éppen kommunizmus! – szörnyűlködék Alienor.)

Eközben vette észre Leon azt a szép törekvést, hogy a kis polgártársak hogy furakodnak a kút közelébe, nyomogatva a markaik közé gömbölyű sárgombócokat, s sejtette a stratagémát. Várt, míg egészen közel jönnek, akkor rátért a nevelésügyre.

„De tisztelt, felséges polgártársaim; merőben kénytelen vagyok ellentmondani egyben a tisztelt előttem szólónak, s ez az, hogy ő a népiskolákba be akarja hozatni az ütenyrendszert. Tehát üttetni, botoztatni akarja a mi gyermekeinket? Ezt a gyönyörű sarjadékot, melyre örömmel tekintünk, e kedves magzatokat, a haza reményeit ismét mogyorófával, virgáccsal akarja, mint a barmot, üttetni. Mit? Hogy nem igaz? Hát nem világosan kimondá-e az ütenyrendszer behozatalának szükségét a népiskolába? Óh, ti ártatlan, vidám gyermekek, hát azért ujjongtok-e ti e mai napon oly örvendezve, hogy ezentúl mindennap tizenkettőig vágjon benneteket a rektor? Ez a ti nyereségtek a követválasztásból? Hej, te Pista, Marci, Gyurka! tapogathatod a helyét előre is.”

A gyerekhad felzendült!

Karakán sem vette tréfára a dolgot.

– Tiltakozom szavaim elferdítése ellen! – rikácsolá, fel akarván kapaszkodni harmadiknak a két szónokhoz az emelvényre, de abban a percben Pista, Marci, Gyurka úgy teremtették nyakon, pofon az agyaglövegekkel, hogy egyszerre látast-hallást vesztett, s visszaesett a párkányról.

– Nesze üteny! – sivalkodék a fiatal „krethi és plethi.” A rektornak is jutott belőle vagy kettő, sőt Tukmányiné asszonynak is letrafálta egy löveg a fejéről a piros rózsát.

Leon úgy tett, mintha nem is tudná, mi történik oda alant, biztos volt már róla, hogy őtet meg nem dobják.

„Nagyon sajnálom – folytatá a szónoklatot –, hogy az érdemes ellenjelölt urat kénytelen vagyok nézeteiben megtámadni, mert én a legnagyobb tisztelői közé tartozom, s teljesen meghajlom előtte, nem tekintve azt, hogy ő csak egy zsidógyerek.”

Ez volt a legnagyobb petárda.

Azt mondani az ellenjelöltről, hogy zsidó! Ez kegyetlenkedés.

Lám, Karakán olyan emberséges volt, hogy az ellenjelöltről nem mondott mást, csak azt, hogy az német, sehonnai, tolvaj, majom és szamár, s ezek elég irgalmatlanok a végsőre vetemedni, s azt fogni rá, hogy ő „zsidó”!

Mármost, hogy cáfolja azt meg?

Az ellenfél pedig felülkerült.

„Igenis, az! hát mi tagadni való van rajta? A zsidók is derék emberek. Ismertem az apját is, becsületes pipakupakoló volt Gyertyámosban, a Jakab szomszéd is mindjárt ráismert, amint meglátta.” (No, a szegény Jakab erre a mondásra rögtön elbújt egy üres kád alá, hogy meg ne kapják.)

– Nem igaz! Hazugság! Gyalázatos, szemtelen hazugság! Le vele! – kiáltozának Karakán főemberei.

(– No, most már végünk van! – sóhajta fel Alienor.)

„Hazugság? – rivallt éles hangon Leon. – No, hát majd én bebizonyítom, hogy ő zsidó. Én bebizonyítom a saját beszédéből.”

„Hát nem hallotta-e az egész közönség, hogy mit mondott utoljára? A polgári házasság okvetlenül behozandó. Hát mit tesz ez? Azt, hogy aki már megunta a feleségét, odamehet a jegyzőhez, leteszi az öt forintot, s az rögtön elválasztja tőle, s akkor aztán másik öt forintért összeesketi valami szép zsidólánnyal: a kapufélfa lesz az oltár. Ez az a polgári házasság.”

Meggondolandó, hogy a hallgatóság vegyítve volt feles számú asszonyokkal, minden korosztályból.

„Ezt éljenezték meg az urak őkegyelmeik olyan nagy lelkesedéssel! – folytatá Leon. – Jó volna ugye a maga öregét oly könnyűszerrel kifiruncvancigolni kinek-kinek a házból, aztán új menyecskét hozni haza? Bezzeg Tukmányi uram is ugyancsak tapsolt két első lábával a polgári házasságnak. Tetszenék ugye a hűséges, jámbor hitestárs helyében a vadaskerti csapláros Rákhelét a házhoz állítani a polgári házasság útján?”

Tukmányi úr e nem várt orvtámadás ellen gyors és erélyes védelemre készült, de nem volt ideje rá: mert a hűséges hitvestárs ott volt a háta mögött, s az amint Leon eltalálta azt a kulcsot, mellyel szívéhez lehetett férni: se kérdett, se hallott többet, hanem marokra fogta a tökmagos ridikült, s olyat húzott vele Tukmányi úr fejére, hogy az a nyelvébe harapott tőle, s aztán nemcsak egyet, hanem igen sokat azzal a ridiküllel, az pedig nehéz volt mindenféle cókmóktól, és a zenéhez a recitativót is hangoztatá.

– Hah, te vén akasztófáravaló! Hát Rákhel kell neked! Polgári házasság kell neked! Nesze Rákhel! Nesze polgári házasság! (Az pedig mind egy-egy ütés volt a fejére, a hátára.)

S a jó példa nem maradt követetlen. Egy féltékeny asszony százat csinál. Ez a nyavalya a legragályosabb a világon. A sok ifjú és vén menyecske rohant a hallgatóság közé, kiszemelni a maga életpárját, mintha félne, hogy már viszik is polgárházasodni, s húzta-vonta ki onnan, ha megtalálta. És amíg a bőszült zűrzavarban Alienor utolsó óráját hitte már elérkezettnek, addig Leon pokoli gyönyörűségét találta benne, hogy még olajat töltögessen a tűzre, s a dühbe jött asszonyokat még név szerint is heccelje az uraikra.

„Ugye, Siskáné asszonyom, ugye, Bendekné asszonyom nem kell már a parasztházasság, polgári házasság lesz már eztán! Majd lesz itt farsang egész esztendőn át!”

Azok aztán mentek a jussukat keresni tíz körömmel.

De senki sem járt olyan gonoszul, mint maga a legelöl szólott nagyon tisztelt képviselőjelölt, aki a hercehurcából kifelé menekülvén, éppen egy csoport hajlott korú matróna keze közé került. E haragos amazonok bosszúálló tenyerei közül csupán tulipános szűrének hátrahagyásával bírt a bíróház ajtaján bemenekülni, még ott is üldöztetvén a jogaikra féltékeny legitim házastársak felzúdult cohorsai által.

Leon diadala ezúttal tökéletes volt. Ellenfelét sikerült nemcsak kiverni a sakktábláról egészen, de meg is veretni saját emberei, s mi még rosszabb, saját asszonyai által.

S hogy győzelmét, jó hadvezérként, még teljesen fel is használja: amint a helyzetnek kizárólagos ura maradt, ismét felhangoztatá az emberzajt túlkiáltó hangját.

„Felséges nép! Halljad tovább beszédemet.”

Olyan nagy volt már varázshatalma a sokaság felett, hogy csend lett szavaira: abbahagyták a veszekedést szépen.

„Én elmondanám mondandóimat, s hálát rebegek érte a felséges népnek, hogy azt kihallgatni kegyeskedett. Most azonban, uraim és úrnőim, hallgassák meg azon szavakat, melyeket tisztelt jelöltünk fog önök előtt elmondani.”

Most rettent csak meg Alienor.

(– Csak nem bomlottál meg, hogy velem is akarj beszéltetni?)

„Őhercegsége angolul fog szónokolni, melyet kegyes engedelmükkel én bátorkodandom zengzetes hazai nyelvünkön tolmácsolni.”

(– Eredj a gutába! Nem tudok én semmit angolul könyv nélkül egyebet, mint Hamlet monológját Shakespeare-ből.)

(– No hát elmondod azt, de csak hamar, itt nem lehet sokat teketóriázni.)

S Alienornak nem volt más menekülése, mint előállani, nekiköszörülni a torkát, s elmondani a gezetleni kút tetején azt a szép philosophi beszédet „Hamlet”-ből: „To be, or not to be, that is the question”.

Nem sült bele. Elmondta végig, a hallgatóság áhítatos figyelme mellett.

Akkor aztan előállt Leon, és megmagyarázta a beszéd tartalmát, melyet a Shakespeare-commentatorok mind e mai napig hasztalan törekedtek tökéletesen felfogni.

„Uraim és úrhölgyeim. Az elmondott szavakban dicső jelöltünk szentül megfogadta azt, hogy mindazon programtételeket, melyeket én szerencsés voltam önök előtt bemutathatni, az utolsó betűig beváltani kötelességének tartandja. A három nyári hónapot, mikor nincsen országgyűlés, mindig Gezetlenben fogja tölteni, s akkor mindenkit szívesen lát úri asztalánál. Vesztegetni a mi jelöltünk nem kíván, ez nem is szép, s Angliában nem is szokás, de ha valakinek valami titkos kívánsága volna a mi úri barátaink közül, azt Dumka úrnak elmondhatja, aki két szóból is ért, olyan ember. A mi jelöltünk maga is nagy gazda, ő küldeni fog választóinak olyan egyiptomi múmiabúzát, ami százhatvan magot ad, olyan jersey-i káposztamagot, aminek a feje egy lépés, olyan yorkshire-i emsét, aki hat mázsára meghízik, s olyan aargaui tehenet, aki negyven icce tejet ád, a hölgyeknek pedig olyan brahmaputra tyúkokat, amiknek strucctolluk van, mindennap kétszer tojnak, s kakasuk sem kukorikol, hanem énekel: hogy megemlegessék róla. A reményteljes fiatalságnak pedig, míg csak a mandátum le nem telik, kijár minden napra Ábrahám boltjában a medvecukor”.

(Ez mind benne van Hamlet monológjában.)

„Egyébiránt áldást, békességet kíván mind közönségesen, s élete legfelejthetetlenebb napjai közé fogja számítani ezt a mai szent csütörtököt.”

Az általános éljenzés elnyelte a többit, a két ifjú hőst vállaikra emelték a férfiak, s úgy vitték a fehér zászlós tanyáig vissza.

– No, te Leon – monda Alienor –, ha minket ezért a sok veszett bolondért, amit te itt most elmondtál, rögtön perbe nem fog, s be nem csukat az államügyész, akkor ugyan hiába eszi a kormány kenyerét.

– Sose búsulj. Azért, amit a képviselőjelölt és kortesei beszélnek a piacon, épp oly kevéssé szokták perbe fogni, mint Macbeth személyesítőjét, amiért Duncan királyt megölte.

– No de mármost iramodjunk innen, ahogy csak a lovaink visznek!

– De gutát iramodunk! Most jön még a feladat gyakorlati része. Ha elfoglaltuk a csatatért, az után kell néznünk, hogy hadizsákmányt is ejtsünk.

– Hadizsákmányt?

– Igen bizony. Szavazatokat kell gyűjtenünk most hevenyében, amíg melegek az embereink, azért jöttünk ide, nem pedig a te angol szavalatodat meghallgatni, amit a concert spirituelben is hallottam én már tőled. Aztán meg ember az ember. Én legalább annak érzem magamat. Nem tudom, te mi véleményen vagy. Én megéheztem. Most harangozzák éppen a delet. S a legközelebbi falu félnapi járásra van. Én odáig ki nem állom.

– Hát majd ád valami ebédet Jakab.

– No nézd! Ez bizony azt hiszi, hogy én neki kortese vagyok, s Jakabbal akar megtraktáltatni. Kell ez nekem! Menjen csak Csajkos uram Nagy János uramhoz: ismeri ugye, bíróviselt ember, jelentse be az asszonynál, hogy odamegyünk hozzájuk ebédre: négyen leszünk. Mi meg addig vessük le ezt a jelmezt, öltözzünk vissza tisztességes embereknek; mert Nagy János uram nem szereti a tréfát.

– Hát ez nem látott így bennünket?

– Dehogy jön olyan ember, mint Nagy János uram, ilyen helyre!

Sikolt a harci síp: riadj magyar, riadj!
Csatára hí hazád, kifent acélt ragadj.
Villáma fesse a szabadság hajnalát,
S fürössze vérbe a zsarnokfaj bíborát.
Él még a magyarok nagy istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk.

Nem kell zsarnok király! csatára magyarok,
Fejére vészhalál, ki reánk agyarog.
Ki rabbilincseket s igát kohol nekünk
Mi sárgafekete lelkébe tőrt verünk.
Él még a magyarok nagy istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk.

A föld talpunk alatt, s fejünk felett az ég
Tanú legyen, hogy áll Árpád ős népe még,
S mely e szent földre hull, minden csepp honfi-vér,
Kiáltson égbe a bitorra bosszuért!
Él még a magyarok nagy istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk.

Tiporva szent jogunk, szent harccal ójuk azt,
Pusztítsa fegyverünk a fejedelmi gazt,
A zsarnokok torán népek vigadjanak,
A nép csak úgy szabad, ha ők lebuktanak.
Él még a magyarok nagy istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk.

Elé, elé, jertek, haramiahadak,
Kiket nemzetbakók reánk uszítanak,
Temetkezéstekűl, ti bősz szelindekek,
Helyet dögész vadak gyomrában leljetek.
Él még a magyarok nagy istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk.

Szivünk elszánt keserv, markunk vasat szorít,
S csatára milliók imája bátorít,
Ó drága véreink, vagy élet vagy halál,
De szolganépre itt a zsarnok nem talál.
Él még a magyarok nagy istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk.

Vitézek, őrhadak, fogjunk bucsúkezet,
Iszonytató legyen, s döntő ez ütközet,
Ős áldomás gyanánt eresszünk drága vért,
Végső piros cseppig hadd folyjon a honért.
El még a magyarok nagy istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk.

Két kicsi kecske

dalszöveg

Két kicsi kecske baktat a hegyre,
Friss hegyi gyepre fel.
Az egyik jobbról jön, a másik balról jön.
Két kicsi kecske, táncos a kedve,
S így mekeg egyre: meeeeee,
De jó lesz majd a reggeli zöld mezőn!

[Hej-hó, (hej-hó,) hollári-hoppla-hó!
Zöld rét (zöld rét) füvében volna jó (volna jó)!
Így szól (így szól), ha jártál arra már(arra már)
Fenn a hegy tetején, hol selymes pázsit vár!]

Két kicsi kecske friss patakocska partjait éri el,
A víz oly gyorsan fut, a habja csakúgy zúg,
Széles a medre, két kicsi kecske, ugrani egy sem mer,
De ott egy palló, ott vezet át az út.

[Hej-hó, (hej-hó,) hollári-hoppla-hó!
Zöld rét (zöld rét) füvében volna jó (volna jó)!
Így szól (így szól), ha jártál arra már(arra már)
Fenn a hegy tetején, hol selymes pázsit vár.]

Két kicsi kecske szembe sietve máris a pallón jár,
De csak középig ér, mert sajnos szűk a tér,
S két kicsi kecske, nagy fenekedve állanak szemben már,
Itt egymás mellett két gida el nem fér.

[Hej-hó, (hej-hó,) hollári-hoppla-hó!
Zöld rét (zöld rét) füvében volna jó (volna jó)!
Így szól (így szól), ha jártál arra már(arra már)
Fenn a hegy tetején, hol selymes pázsit vár.]

Egy kicsi kecske vissza, ha menne baj sose lenne ám,
De egyikben sincs ész, csak farkas szemet néz.
Két kicsi kecske szarvait szegve ölre is megy most lám,
Míg mind a kettő vízbe potyog és kész.

[Hej-hó,(hej-hó,)hollári-hoppla-hó!
Zöld rét (zöld rét) füvében volna jó (volna jó)!
A két kis kecske tudja már,
Hogyha nincs aki enged, végül bajjal jár.]
Meeeeeeeeeeee.

Psota Irén előadásában:

http://www.zeneszoveg.hu/lyrics.php?lc=20804

Gágogás

Posted on 2014/03/17 by Nifadmin