|
2014. március 30. vasárnap, 10:52 |
Mindszenty szembeszállt
a trianoni rendszer életben tartóival is
2014. március 29.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info
 Százhúszonkét éve, 1892. március 29-én született a vas vármegyei Csehimindszenten Mindszenty József bíboros, aki nem a középkori aszkéták, hanem a keresztes lovagok lelki örököse volt (ami természetesen egyáltalán nem jelentheti szentként tisztelhetőségének megkérdőjelezését, csak annak tudomásulvételét, hogy egészen másban és másként volt szent, mint az előbbiek!), „miles Christi”, „Krisztus katonája”, így a mostani évforduló alkalmával ennek sajnálatosan elfeledett jeleként ismét kiemeljük, nemcsak a bolsevizmus, hanem Trianon ellen is harcolt.
Amíg Prohászka elsősorban a kor liberalizmus által megfertőződött millióit igyekezett felrázni, hogy a kisgyermektől az aggastyánig megtanulják a hit ábécéjét, felkorbácsolva így közéletünket tunyaságából, addig Mindszenty a bolsevizmus lélek- és szellemirtása ellen nyílt sisakkal állt a politikai aréna küzdőterére, a gladiátorideálok kérlelhetetlenségével szembeszállva az erkölcsöt, családot, hazát mindig és mindenhol rombolókkal.
Nem a középkori aszkéták, hanem a keresztes lovagok lelki örököse volt (ami természetesen egyáltalán nem jelentheti szentként tisztelhetőségének megkérdőjelezését, csak annak tudomásulvételét, hogy egészen másban és másként volt szent, mint az előbbiek!), „miles Christi”, „Krisztus katonája”, így a mostani évforduló alkalmával ennek sajnálatosan elfeledett jeleként ismét kiemeljük, nemcsak a bolsevizmus, hanem Trianon ellen is harcolt.
Ezt bizonyítandó, 1945. november 8-án XII. Piusz pápához írt memorandumában figyelmeztetett Eduard Beneš műállamának magyarellenességére, elítélve a felvidéki magyarság kitelepítését és Kárpátalja előbb Csehszlovákiához, majd Szovjetunióhoz való csatolását, s hangsúlyozta az 1938-as területrendezési döntés jogosultságát:
„Európa nagyhatalmai 1938-ban a müncheni értekezleten azt óhajtották, hogy az érdekelt országok kölcsönös megállapodásokkal rendezzék a határok kérdését. Csehszlovákia és Románia előterjesztette, hogy Német- és Olaszország döntőbírákként ítéljen. E javaslatba Magyarország is belenyugodott, tehát a bírák döntése nyomán kapta vissza a legigazságosabb módon területeit.”
November 15-én újabb memorandumot terjesztett a pápa elé, amelyben területi épségünk visszaállításának elkerülhetetlenségét hangsúlyozta:
„A Magyarországtól elvett területnek Csehszlovákia és Románia alig egyharmadát, Jugoszlávia alig egytizedét adta vissza, Ausztria pedig semmit. A visszatért területek nemcsak történelmi jogon, hanem a lakosság nemzetiségi számaránya miatt is Magyarországot illetik. A legnagyobb igazságtalanság lenne, ha a békét teremtő békeszerződés ismét elszakítaná Magyarországtól azon területeket, amelyek – a trianoni békeszerződés igazságtalanságainak jóvátételére – az európai nagyhatalmak tanácsára s az érdekelt országok kölcsönös megegyezésével visszatértek az anyaországhoz.”
Mindszenty szembeszállt tehát a trianoni rendszer életben tartóival is, elvégre ő is magáénak vallotta XII. Piusz pápa jelmondatát: „opus pax iustitiae”, „Az igazságossság a béke gyümölcse”. |
|
2014. március 30. vasárnap, 08:13 |
| 21:20, Vasárnap (március 30.), DUNA Televízió |
Az én XX. századom
|
|
|
fekete-fehér, magyar játékfilm, 99 perc, 1989 
rendező: Enyedi Ildikó
forgatókönyvíró: Enyedi Ildikó
operatőr: Máthé Tibor
díszlettervező: Balogh Lívia, Hardy Zoltán
jelmeztervező: Gyarmathy Ágnes
látványtervező: Lábas Zoltán
vágó: Rigó Mária
szereplő(k):
Dorotha Segda (Dóra/Lilii/Anya)
Oleg Jankovszkij (Z)
Paulus Manker (Weininger Ottó)
Andorai Péter (Thomas Edison)
Máté Gábor (K)
Czvetkó Sándor (Anarchista fiú)
Kovács Eszter (Iker)
Ez a film megrendelhető DVD formátumban.
|
|
Feliratozva a teletext 333. oldalán.
A XX. századdal egyszerre érkezik Magyarországra Dóra és Lili, az egymástól csecsemőkorukban elválasztott ikerpár, akik azóta is külön utakon járnak. Dóra egy könnyelmű szélhámosnő, Lili pedig anarchista. Egyszerre szállnak le az Orient expressről, de továbbra sem találkoznak. Z. úr, a különös arisztokrata külön-külön ismeri meg a két lányt, akik számára eggyé olvadva testesítik meg a Tökéletes Nőt.
Forgalmazó: Örökmozgó
| Terápia
(szín., magyar filmsor., 2012) (TV-film) rendező |
|
| Első szerelem
(szín., magyar kisjátékf., 2008) rendező, forgatókönyvíró |
|
| Mi volt ez az egész? (szín., magyar dokumentumf., 2004) (TV-film)rendező |
|
| Ország és irodalom (szín., magyar film, 1999) (TV-film) rendező |
|
Simon Mágus
(szín., magyar-francia filmdráma, 1998) rendező, forgatókönyvíró
- 30. Magyar Filmszemle (1999) - Legjobb rendező
- Locarnoi Filmfesztivál (1999) - Arany Leopárd jelölés
|
|
| Tamás és Juli (szín., magyar-francia filmdráma, 1997) rendező, forgatókönyvíró |
|
| A gyár (magyar film, 1995) rendező |
|
| Bűvös vadász (szín., magyar filmdráma, 1994) rendező, forgatókönyvíró |
|
| Téli hadjárat (magyar rövid játékf., 1991) (TV-film) rendező |
|
| Az én XX. századom
(ff., magyar játékf., 1989) rendező, forgatókönyvíró |
Vetítik:
|
| Lidércek (magyar rövid játékf., 1988)rendező |
|
| Vakond (szín., magyar játékf., 1986)rendező |
|
| Invázió (magyar rövid játékf., 1985)rendező |
|
| Új könyvek (magyar rövid játékf., 1985) rendező |
|
| Rózsalovag (magyar rövid játékf., 1984) rendező |
|
| A néző (magyar rövid játékf., 1981)rendező |
|
| Flirt (Hipnózis) (szín., magyar rövidf., 1980) rendező |
|
|
|
|
|
LAST_UPDATED2 |
|
2014. március 30. vasárnap, 08:23 |
Otto Weininger osztrák filozófus (1880. április 3. – 1903. október 4.). Geschlecht und Charakter (Nem és jellem) című művében a férfi, női és a zsidó típust határozza meg, és ezzel egészen a Harmadik Birodalomigkomoly elismerésnek örvendett. A liberalizmus és a szexualitás előtérbe kerülésével szembeni ellenszenv öltött nála filozófiai formát. Morális komolysága jelentős hatást gyakorolt a bécsi szellemi életre. Ezt tovább erősítette 23 évesen elkövetett öngyilkossága.
A római katolikus teológiában viszonylag hosszú ideig képezte vita tárgyát, hogy a nőnek vajon van „lelke” vagy nincs. Ennek kapcsánSzent Ágoston kijelenti, hogy „a nő nem Isten képére teremtetett”. A tézist, miszerint „a nők nem emberek”, még 1555-ben is megerősítették, s ennek értelmében a nők nem lehetnek igazi emberi lények – egy másik fajhoz kell sorolni őket. Hasonló felfogással találkozunk az iszlámban is. De nem találhatók nők a „Tiszta Földön”, az úgynevezett Nyugati Paradicsomban a távol-keleti hagyományok tanítása szerint sem, mivel ahhoz, hogy az idejutásra egyáltalán érdemessé válhassanak, először férfiúként kell „újraszületniük”. Ugyanilyen indíttatásból tette komoly megfontolás tárgyává a maconi zsinat, hogy az érdemes nőknek a test feltámadásának napján, mielőtt a mennyek országába belépnek, nem kell-e férfivá változniuk. Nyilvánvaló kapcsolat van továbbá ezen gondolatok és a Platón által a Timaios-ban leírt halál utáni lehetőség között, amelynek értelmében a férfinak – amennyiben önnön spirituális princípiumát az érzéki, testi elembe fojtja és azzal összetéveszti – ahelyett, hogy származási helyére az Égbe térne vissza, nőként kell a Földön újraszületnie.
Egészében véve ezek az állásfoglalások messze többek, mint történelmi érdekességek. Napjainkban Otto Weininger vett fel hasonló álláspontot, Kant transzcendentális filozófiáját a nemek lélektanára alkalmazó, rendkívül értékes munkájában. […] Minthogy az örök női szubsztanciát tükrözi, ontológiailag minden egyes nő a szó legtágabb értelmében vett „természethez” tartozik, s nem pusztán faktuális, hanem „kozmikus” (a görög physis-nek megfelelő) értelemben. Ezzel szemben a férfi által – mivel az ellentétes princípiumot testesíti meg – virtuálisan a „természeten túli”, a természethez képest transzcendens, a Dualitásnál előbbvaló és magasabb rendű nyilvánul meg. Amikor azt mondjuk, hogy a nőnek nincs „lelke”, semmi mást nem állítunk, mint ezt, jól tudva, hogy maga a megfogalmazás könnyen félreértéshez vezethet. Tudniillik, ha a „lélek” szót a görög psyché életprincípiumot kifejező, eredeti értelmében vesszük, nemcsak azt kell megállapítanunk, hogy a nőnek „van lelke”, hanem azt is – és ez a pontos megfogalmazás –, hogy a nő „maga a lélek”. Az, amit a nő a természetből, mint „abszolút nőből” kifolyólag hiányol, és amivel mint nő, mint „nem ember” sohasem rendelkezhet, nem a lélek (psyché), hanem a „szellem” (nous). „Szellemen” itt azt a természetfeletti princípiumot értjük, amire a római katolikus teológia utal, amidőn „Szentlélekről” beszél, és – nagyon helyesen – kitart azon meggyőződése mellett, miszerint – a nővel ellentétben – csak a férfi teremtetett Isten képmására. Helytálló az a megfogalmazás is, hogy „a szellem a férfiúi, míg az érzékiség a női princípium bennünk”. […]
Úgy tűnik Weininger még radikálisabb, amikor nemcsak azt jelenti ki a lehető leghatározottabban, hogy a nőnek nincs lelke, hanem azt is, hogy nincs sem „Énje”, sem „léte”, illetve amikor a férfiúiságot és a nőiséget elválasztó döntő tényezőként a „Lét” birtoklását, illetve hiányát jelöli meg. Mindennek kizárólag a szerző szavainak mélységes félreértelmezése esetén van egy paradox és – egyesek szerint – „botrányos” nőgyűlölő színezete. Tudniillik amikor Weininger „Énről” beszél, ezen – követve Kant filozófiáját – nem a pszichológiai, hanem a transzcendentális Ént érti, amely kizárólag szellemi intuíció révén ragadható meg, és a legtágabb értelemben felvethető, egész jelenségvilágon túli (metafizikai megfogalmazással élve, a hindu Átman-nak megfelelően, minden megnyilvánuláson túli); amikor pedig „Létről” beszél, teszi ezt abban a permanidés-i, valamint védántai értelemben, miszerint minden természeti s tapasztalati valóság nem-létezőnek minősül.
Julius Evola
TARTALOMJEGYZÉK
Előszó
Első (előkészítő) rész:
Nemi változatok
Bevezetés
A fogalmak általános és partikuláris kialakulásáról. Férfi és nő. Ellentmondások. Képlékeny határok. Anatómia és zsenialitás. A morfológia nem nyújt bizonyosságot?
I/1. fejezet: „Férfiak” és „nők”
Az embrió differenciálatlansága. A felnőttben lévő alapelemek. A „gonochorizmus” fokozatai. A köztes formák elve. Férfi és és Nő. Hivatkozások. A típusok szükséges volta. Összefoglalás. Ókori hivatkozások.
I/2. fejezet: Arrhenoplazma és thelyplazma
A nemiség székhelye. Steenstrup nézeteinek megvédése. Nemi jellemzők. Belső kiválasztás. Idioplazma-arrhenoplazma-thelyplazma. Változatok. A hatástalan kasztrálásból fakadó bizonyítékok. Átültetés és átömlesztés. Organoterápia. Az egyes sejtek közötti egyedi különbségek. A köztes nemi formák okai. Az agy. A nagyobb számú fiú-születések. A nem meghatározása. Összehasonlító patológia.
I/3. fejezet: A nemi vonzódás törvényei
A nemi „ízlés”. A törvényszerűség valószínűsítése. Első formula. Első értelmezés. Bizonyítékok. Heterosztília. Ennek értelmezése. Az állatvilágban. További törvények. Második formula. Chemotaxis? Párhuzamok és különbségek. „Vonzások és választások”. Házasságtörés és házasság. Következmények az utódokra nézve.
I/4. fejezet: Homoszexualitás és pederasztia
A homoszexuálisok mint köztes nemi formák. Veleszületett vagy szerzett, egészséges vagy beteg? A törvény speciális esete. Minden emberben megvan a homoszexualitás lehetősége. Barátság és szexualitás. Az állatok. Terápiás javaslat. Homoszexualitás, büntető törvénykönyv és etika. Különbségtétel a homoszexualitás és a pederasztia között.
I/5. fejezet: Jellemtan és morfológia
A köztes nemi formák elve mint az individuális pszichológia alapelve. Egyidejűség vagy periodikusság? A pszichológiai vizsgálódás módszerei. Példák. Személyre szabott nevelés. Felületes egységesítés. Morfológiai-jellemtani párhuzamosság. A pszichofizika elve és a fiziognómia. A változatok elméletének módszertana. A kérdés újfajta feltevése. Deduktív morfológia. Korreláció és a függvény fogalma. Perspektívák.
I/6. fejezet: Emancipált nők
A nőkérdés. Az emancipációra való igény és a férfiasság. Emancipáció és homoszexualitás. Az emancipált nők nemi ízlése. A rájuk vonatkozó fiziognómiai kérdések. Fennmaradó hírességek. A Nő és az emancipáció. Gyakorlati szabályok. A géniusz férfias volta. A nőmozgalom a történelemben. Periodikusság. Biológia és történelemfelfogások. A nőmozgalom perspektívái. Ennek alapvető tévedése.
Második (érdemi) rész:
Nemi típusok
II/1. fejezet: Férfi és nő
Biszexualitás és uniszexualitás. Valaki vagy férfi, vagy nő. Ezen minőség problematikája és a jellemtan fő problémája. Kísérletek, az érzékletek elemzése és a pszichológia. Dilthey. Az empirikus karakter fogalma. Mi a pszichológia célja, és mi nem. Jellem és egyéniség. A jellemtan problémája és a nemek problémája.
II/2. fejezet: Férfi és női szexualitás
A női pszichológia kérdése. A férfi mint a nő pszichológusa. Különbségek a „nemi inger” terén. A „kontrektációs inger” és a „detumescens inger”. Intenzitás és aktivitás. A nő szexuális ingerelhetősége. A szexualitás nagyobb kiterjedésű szférája a Nőben. Nemek közötti különbségek a szexualitással kapcsolatos érzetek terén. A férfiúi szexualitás helyi és időbeli elkülönülése. A szexualitás tudatosításának eltérő fokai.
II/3. fejezet: Férfi és női tudat
Érzet és érzelem. Ezek kapcsolata. Az Avenarius-féle felosztás „elemekre” és „jellemzőkre”. A legkorábbi stádiumban még nem lehetséges. Fordított viszony a megkülönböztetettség és a jellemzés között. A világosodás folyamata. Megérzések. Az értés fokozatai. Felejtés. Nyomvonal és tagozódás. A henid fogalma. A henid mint a legegyszerűbb lelki tartalom. Nemek közötti különbségek a lelki tartalmak tagoltságában. Érzékenység. Az ítélet határozottsága. A kialakult tudatosság mint férfi nemi jelleg.
II/4. fejezet: Szellemi adottság és zsenialitás
Géniusz és tehetség. Zsenialitás és szellemesség. Módszerek. Több lény megértése. Mit jelent az: megérteni valakit? A zseni módfelett összetett volta. Periódusok a lelki életben. A magasrendű ember nem veszít értékéből. Megértés és megfigyelés. A fény és az éberség közötti benső kapcsolat. A megértés feltételeinek végleges meghatározása. A zseni univerzálisabb tudata. A henid-álapottól való legnagyobb távolság, tehát a férfiasság legmagasabb foka. Csakis univerzális zseni létezik. A Nő nem zseniális, és nem tiszteli a hősöket. A szellemi adottság és a nemek.
II/5. fejezet: Szellemi adottság és emlékezés
Tagoltság és reprodukálhatóság. Az eseményekre való emlékezés mint a szellemi adottság ismertetőjegye. Emlékezet és appercepció. Alkalmazások és következmények. Az összehasonlítás és összekapcsolás képessége. A zene férfias voltának okai. A rajzolás és a festészet mint a zsenialitás fokozatai. A zseniális ember viszonya a nem zseniálisakhoz. Önéletrajz. Fixa idea. A saját művekre való emlékezés. Folytonos és nem folytonos emlékezet. A saját élet tudati egysége csak a férfiban van meg. A női emlékek természete. Folytonosság és kegyeletteljes tisztelet. Múlt és sors. Múlt és jövő. A halhatatlanságra való igény. Eddigi kísérletek ennek pszichológiai magyarázatára. Igazi gyökerei. Az egyén benső fejlődése haláláig tart. Ontogenetikai pszichológia és teoretikai biográfia. A nőben nincs meg az igény a halhatatlanságra. Továbblépés az emlékezettel való összefüggés mélyebb elemzésében. Emlékezet és idő. Igény az örökkévalóságra. Az érték mint örökkévalóság. Az értékelmélet első törvénye. Bizonyítékok. A meghatározottság és a tartósság mint az érték alkotóelemei. Az érték akarása. A halhatatlanságra való igény mint speciális eset. A zsenik halhatatlanságra való igénye egyet jelent időtlenségükkel, amely univerzális emlékezetük és alkotásaik tartóssága révén mutatkozik meg. Zseni a történelemben. A zseni és nemzete. A zseni és a nyelv. A „tettek embereinek” és a „nagy tudósoknak” nincs joguk a zseni titulusra, csak a filozófusnak (vallásalapítónak) és a művésznek.
II/6. fejezet: Memória, logika, etika
Pszichológia és pszichologizmus. Az emlékezet méltósága. A memória-elméletek. A begyakorlás és a képzettársítás tanai. A felismeréssel való összekeverés. Az emlékezet csak az emberi lény sajátossága. Morális jelentőség. A hazugság és a felelősségvállalás. Átmenet a logikához. Az emlékezet és az azonosságelv. Az emlékezet és az elégséges ok elve. A nő alogikus és amorális. Intellektuális és morális lelkiismeret: az intelligibilis Én.
II/7. fejezet: Logika, etika és az Én
Az Én-fogalom kritikusai: Hume, Lichtenberg, Mach. Az én Mach szerint és a biológia. Individuáció és egyéniség. A logika és az etika tanúskodnak az Én léte mellett. Elsősorban a logika: az azonosság és az ellentétesség elvei. Ezek haszna és jelentősége. A logika axiómái azonosak a fogalmi funkciókkal. A logikai fogalomnak az esszencia normájaként való definiálása. A logikai axiómák pontosan azon esszencia normái, amelynek az exisztencia a funkciója. Ez az exisztencia mint az abszolút Lét, vagyis az abszolút Én léte. Kant és Fichte. Logicitás mint norma. A gondolkozás szabadsága és az akarat szabadsága. Másodsorban az etika. Felelősség. Az etika viszonya a logikához. A logika és az etika szerinti különbség a szubjektum létének bizonyítékában. Kant tévedése. Ennek tényszerű és személyes okai. Kant etikájának pszichológiája. Kant és Nietzsche.
II/8. fejezet: Az Én-probléma és a zsenialitás
A jellemtan és az Énbe vetett hit. Az Én-esemény: Jean Paul, Novalis, Schelling. Én-esemény és világszemlélet. Öntudat és elbizakodottság. A zseni véleményének nagyobb értéket kell tulajdonítani, mint másokénak. Végső megállapítások a zseni fogalmával kapcsolatban. A zseni személyisége mint teljesen tudatos mikrokozmosz. A zseni tevékenysége természetes módon összefog és mindenre kiterjed. Jelentés és szimbolika. A zseni definiálása a hétköznapi ember vonatkozásában. Univerzalitás mint szabadság. A zseni erkölcsössége vagy erkölcstelensége. Kötelességek önmagával és a többiekkel szemben. A másokkal szembeni kötelesség mibenléte. A részvétmorál és a szociáletika kritikája. Az embertárs megértése az erkölcsösség és a felismerés egyetlen feltétele. Én és Te. Individualizmus és univerzalizmus. Erkölcsösség csak a monádokban van. A legzseniálisabb ember a legerkölcsösebb. Az ember miért z‰on politik†n? Tudatosság és moralitás. A „nagyszerű gonosztevő”. Zsenialitás mint kötelesség és engedelmesség. Zseni és bűn. Zseni és őrület. Az ember mint önmaga megalkotója.
II/9. fejezet: Férfi és női lélektan
A nőnek nincs lelke. Ezen felismerés története. A nőből teljesen hiányzik a zsenialitás. Nincsenek a szó szoros értelmében vett férfias nők. A nő fogalmiság nélküli természete az Én hiányából fakad. A henid-elmélet revideálása. Női gondolkozás. Fogalom és objektum. Az objektum szabadsága. Fogalom és ítélet. Az ítélet lényege. A nő és az igazság mint a gondolkozás kritériuma. Az okozatiság elve és ennek viszonya az azonosság elvéhez. A nő amorális, nem antimorális. A nő és az egyedüllét. Összeolvadás, nem társas lét. Női részvét és női szemérmesség. A nők énje. Női hiúság. Az önérték hiánya. Emlékezés a bókokra. Önmegfigyelés és megbánás. Igazság és irigység. Név és tulajdon. Befolyásolhatóság. A férfiúi és a női lelki élet közötti gyökeres különbségek. Pszichológia lélekkel vagy anélkül. Tudomány a pszichológia? Szabadság és meghatározottság. A pszichológia alapfogalmai transzcendentális természetűek. Psziché és pszichológia. A lelket kizáró pszichológia szánalmassága. A „személyiséghasadás” kizárólag hol lehetséges. Pszichofizikai párhuzamosság és kölcsönhatás. A férfi lelki nemi jellegeinek hatása a nőre.
II/10. fejezet: Anyaság és prostitúció
Speciális női jellemtan. Az anya és a szajha. A prostituálódásra való hajlam veleszületett, de nem az egyedül meghatározó. A férfi befolyása. A Versehen. A két típus gyermekhez való viszonya. A nő poligám. Házasság és hűség. Szokás és jog. Az anyaság és a szexualitás közötti párhuzamok. Az anya és a faj célja. Az „alma” mater. Az anyai szeretet etikailag közömbös. A szajha a faji célon kívül áll. A prostituált és a társadalmilag elismert morál. A prostituált, a gonosztevő és a nagy hadvezér. Még egyszer az „erős akaratú” emberről és zsenihez való viszonyáról. A hetéra és a nagy hódító. A szajha mozgatóoka. A koitusz öncélú. A kokottéria. A nő koitusz alatti érzetei életének többi részéhez képest. Anyajog és apaság. Versehen és a métely-elmélet. A szajha mint ellenség. Igenlés és tagadás. Az anya az élet barátja, a prostituált az élet ellensége. Nincs prostitúció az állatok között. Az eredet titkai.
II/11. fejezet: Erotika és esztétika
A nők és a nőgyűlölet. Erotika és szexualitás. Plátói szerelem és érzékiség. A szerelem ideá-jának problémája. A nő szépsége. Ennek kapcsolata a szexuális ösztönnel. Szerelem és szépség. Különbség az esztétika, valamint a logika és az etika mint normatív tudományok között. A szerelem lényege. A rávetítés jelensége. Szépség és erkölcsösség. Szépség és tökéletesség. Természet és etika. Természeti szépség és művészeti szépség. Természeti törvény és művészeti törvény. A természet célja és a művészet célja. Az egyedi szépség. A nemi szerelem bűne. Gyűlölet és szerelem mint könnyítések a morális küzdelemben. Az ördög megteremtése. Szerelem és részvét. Szerelem és szégyenlősség. Szerelem és féltékenység. Szerelem és a megváltásra irányuló vágy. A nő céleszköz az erotikában. Az utódok és a szerelem, az utódok és a nemiség közötti kapcsolat kérdése. Kegyetlenség nem csak az élvezetben, hanem a szerelemben is. Szerelem és gyilkosság. A szerelem mint hitványság, igazságtalanság és tévedés. A Madonna-kultusz. A Madonna a férfi gondolkozásának szüleménye, nincs kapcsolata a valódi nőiséggel. Az igazi nő megismerésének visszautasítása. A férfi szerelme a nő iránt mint speciális eset. A nő kizárólag szexuális, nem erotikus. A nő szépség iránti érzéke. Szép és csinos. Szerelem és belebolondulás. Mivel hat a férfi a nőre? A nő sorsa. Az új eredmények beillesztése a korábbiak rendjébe. A szerelem az ember lényegét jelzi. Miért szerelmes a férfi a nőbe? Lehetőségek.
II/12. fejezet: A nő lénye és értelme az univerzumban
Egyenlőség vagy egyenrangúsítás. P. J. Moebius. A nőiség értelmetlensége és jelentősége. Kerítőség. Ösztönös hajlam. A férfi és a kerítőség. A kerítőséggel kapcsolatos további jelenségek. A koitusz értékelése. A saját szexuális ösztön mint speciális eset. Anya-prostituált. A nő lényegét csak a kerítőség fejezi ki. Kerítőség = nőiség = általános szexualitás.
Ellenvetések és ellentmondások. Megoldás szükségessége. Befolyásolhatóság és passzivitás. A saját természet tudattalan megtagadásának következménye. A nő organikusan hazug mivolta. Hisztéria. A hisztéria mechanizmusának pszichológiai vázlata. A hisztéria definíciója. A hisztériás nő állapota. Különös szerepcsere: a saját természetet idegennek, az idegent sajátnak tekinti. Az „idegen test”. Elfojtás és hazugság. A hisztérika heteronómiája. Az igazságra irányuló akarat és erő. A hisztériás roham. Mivel szemben védekezik. A hisztériás alkat. A cseléd és a megéra. A megéra mint a hisztérika ellentéte. A hisztérika igazságszeretete – hazugság. A hisztérika szűziessége és nemi aktustól való irtózása. A hisztérika bűntudata és önmegfigyelése. A látnoknő és a jósnő. Hisztéria és a szabadság hiánya a nőben. A nő sorsa és ennek elkerülhetetlensége.
Az egyetlen végső elvre való visszavezetés szükségessége. Az ember és az állat, a férfi és a nő közötti különbségek. Áttekintő táblázat. Az ember másik, magasabb élete, metafizikai léte. Az alacsonyabb élettel való analógiák. Csak az ember részesülhet az örök életből. A kétfajta élet közötti különbség és az eredendő bűn. Születés és halál. Szabadság és boldogság. A boldogság és a férfi. A boldogság és a nő. A nő és az élet problémája. A nő nem-léte. Ebből fakad a hazugságnak, a kerítőségnek, az amoralitásnak és az alogicitásnak a lehetősége. Még egyszer a kerítőségről. Promiszkuitás és szexualitás. Férfiúi és női barátság. A kerítőség a féltékenységgel szemben áll. A kerítőség és a női mivolt azonossága. Miért emberi lények a nők? A nemek ellentétének természete. Ellentétek: alany–tárgy, forma–matéria, férfi–nő. Kontrektáció és tapintásérzet. A henid értelmezése. A nő nem-léte; az ebből következő általános képlékenység. A nőnek a férfi általi alakítása és megformálása. A létre való törekvés. A szexualitás dualitása és az általános dualizmus. A nő jelentősége az univerzumban. A férfi a valami, a nő a semmi. A nőtől való félelem pszichológiai problémája. Nőiség és bűnösség. A semmi és a „nem”. A nő megteremtése a férfi bűne által. A nő mint a férfi szexualitásának igenlése. A nő a férfi bűne. Végül is mi a férfinak a nő iránt érzett szerelme? A nőiség következménye.
II/13. fejezet: A zsidóság
Az emberek közötti különbségek. Az ezekre alapozott ellenvetések cáfolata. A köztes formák és a faj-antropológia. A nőiség és a zsidóság közötti látszólagos hasonlóságok. A zsidóság mint idea. Az antiszemitizmus. Richard Wagner. Nem azonosság, csak hasonlóság a nőiséggel: tulajdon, állam, társadalom, nemesség, személyiség és önérték hiánya, amoralitás antimoralitás nélkül, faji élet, család, kerítőség. A zsidókérdés megoldásának egyetlen módja. A zsidó Isten-fogalma. A lélek hiánya és emiatt a halhatatlanság igényének hiánya. A zsidóság a tudományban. A zsidó mint kémikus. A zsidó zsenialitás nélküli. Spinoza. A zsidóknak nincsenek monádikus hajlamaik. Angolok és zsidók. Az angolok a filozófiában, a zenében, az építészetben. Különbségek. A zsidó humortalan. A humor lényege. Humor és szatíra. A zsidó nő. A nem-lét, a korlátlan változásra való képesség és a közvetettség a zsidóban éppúgy megvan, mint a nőben. A legnagyobb megfelelés és a legnagyobb különbség. A zsidó aktivitása és fogalmisága. A zsidóság legmélyebb lényege. A hit hiánya és benső bizonytalanság. A zsidó nem misztikum, hanem áhítat nélküli. A komolyság, a lelkesedési képesség és a hév hiánya. Benső ambivalencia. A hit egyszerűsége semmilyen formában nincs meg. A méltóság benső hiánya. A zsidó mint a hős ellenpólusa. Kereszténység és zsidóság. A kereszténység eredete. A vallásalapító problémája. A vallásalapító mint saját bűnének és istentelenségének megtisztítója. Kizárólag benne valósul meg a teljes újjászületés. Neki van a legmélyebb bűntudata. Krisztus a zsidó mivoltot győzte le önmagában. Kereszténység és zsidóság mint diametrális ellentétek. A vallásalapító a legnagyobb ember. Minden vallásalapítónak le kell győznie a zsidó mivoltot. A zsidóság korunkban. Zsidóság és nőiség; kultúra és emberiség.
II/14. fejezet: A nő és az emberiség
Az emberiség ideája és a nő mint kerítő. Goethe kultusza. A férfiak elnőiesedése. Szüzesség és szűziesség. Ezen ideálok a férfitól származnak. A nő nem érti az erotikát. A szexualitást érti. Koitusz és szerelem. A nő az emancipáció ellensége. Az önsanyargatás erkölcstelen. A koitusz az embertárs semmibevétele. Zsidókérdés = nőkérdés = rabszolgakérdés. Milyen legyen az erkölcsi magatartás a nő irányában. A férfi mint a női emancipáció ellensége. Etikai posztulátumok. Két lehetőség. A nőprobléma az emberiség problémája. A nő pusztulása. Önmegtartóztatás és az emberi faj kihalása? Félelem az egyedülléttől. A koitusz erkölcstelenségének valódi okai. Földi apaság. Annak kritériuma, hogy a nő az emberiség ideájába felvétessék. Az anya és az emberiség
Kiegészítő jegyzetek
|
|
LAST_UPDATED2 |
|
2014. március 28. péntek, 08:03 |
|
Széchenyi egy korábbi írásomban tárgyalt botrányos ifjúkori nőügyei lezárásaképpen az általa korábban megmosolygott Petrarca sorsára jutott. 1818-ban ismerkedett meg a nála nyolc évvel fiatalabb Zichy Károlyné Seilern Crescence grófnővel, akivel 1824 augusztusában kezdődött reménytelennek látszó, őrülten szenvedélyes szerelmi kapcsolata.
Naplójának tanúsága szerint megrendülten és kellő öniróniával szemlélte ezt a számára hihetetlen és nevetséges állapotot. Úgy érezte, hogy életében először lett halálosan és végzetesen szerelmes. Ugyanakkor erőt adó nyugalommal töltötte el ez a szerelem. Széchenyi egyúttal esküt és ünnepélyes fogadalmat tett Isten és igaz barátja, Wesselényi Miklós előtt arra, hogy meg sem próbálja Crescence-t házasságtörésre bírni. Úgy gondolta, hogy az idők végezetéig égjen a pokol tüzén, ha esküjét megszegné. Mivel súlyos lelkiismeret-furdalás is gyötörte korábbi, Caroline sógornőjével való, tragédiát eredményező botrányos viszonya miatt, gondosan ügyelt arra, hogy még csak ne is kompromittálja kedvesét az úri társaság nyilvánossága előtt. Úgy gondolta, hogy az önmegtartóztatás a lelkét erősíti.
Pestre költözését a reformkori politikai fejlemények kibontakozása mellett elsősorban az motiválta, hogy Crescence is ott lakott, s szeretett volna állandóan a közelében lenni. Az osztrák grófnőt a legnagyobb magyar kapcsolatuk kibontakozásával sikeresen nevelte át. Kezdetben egy szót sem tudott magyarul, de kedvesének a nemzet ügye melletti kiállását látva, Crescence is mind többet vállalt a magyarság gondjaiból magára. Arcán gyönyörű, biztató mosollyal hallgatta, amikor leendő férje előadásokat tartott számára az ország leendő, fényes jövőjéről. Széchenyi úgy vélte, hogy az 1820-as évek második felében magyarrá válni annyit jelent, mint megtisztulni, katartikusan újjászületni. Mint a kései antik Rómában a kereszténységet vállalni. Mint kicsinyes, eltunyult önmagunkat legyőzve egy nemesebb, fennköltebb létformát választani. Széchenyi örömmel látta, hogyan válik az ő oldalán és segítségével a német grófnő napról napra fokozatosan magyarrá. Crescence üdvözült mosollyal várta, hogy a magyarság bélyegét viselhesse homlokán, s tudatában volt annak, hogy a magyar lét vállalása egyúttal a lélek erősítésének a vállalása is. Az addig soha meg nem élt szerelemélmény a korábban tehetségét és alkotói energiáit értelmetlen kicsapongásokban eltékozló Széchenyit rendkívüli termékenységre, produktivitásra ihlette. Önvallomása szerint végre emberi életet, hasznos, alkotó létet élt. Szüntelenül írta nemzetébresztő nagy munkáit, s tehetetlennek érezte volna önmagát, ha nem vethet papírra több ezer példányban terjeszthető könyveket.
A romantikus, byroni lelki alkatú Széchenyi ugyanakkor nem lett volna önmaga, ha gyakorta nem hagyta volna sodortatni lelkét a kétségbeesés és elkeseredés folyamának árjával. Őszintén hitte, hogy most megbűnhődik e reménytelen szerelemmel korábbi, Caroline ellen elkövetett vétkeiért, hitte, hogy amint egykor ő taposta meg sógornője lelkét, most Crescence tiporja meg öntudatlanul és akaratlanul az övét. Menekülni azonban nem tudott élete szerelmétől, s hiába tartotta józan ésszel szánalomra méltónak a szerelmet és saját létállapotát, mégsem tudott és nem is akart kilépni belőle, s még csak megcsalni sem volt kedve plátói szerelmét.
Elviselhetetlenül hosszú ideig, 12 esztendőn át hordozta e terhet a vállán Széchenyi, de várt, mert úgy érezte, hogy mégis van célja és értelme e csodaként megélt érzésnek az életében. Gyötrelmes lelki válságait, kedélyhullámzásait követően mindig a munkába, az alkotás világába menekült, hogy minden búját-baját elfeledve ne legyen ideje az önmarcangolásra. Épp az Al-Duna szabályozási munkálataival volt elfoglalva, amikor az evilági lelki üdvösségét jelentő hírt kapta: 1835. január 25-én meghalt Zichy Károly, tehát az akkor 36 esztendős Crescence végre szabaddá vált.
Esküvőjüket a gyászév letelte után, 1836. február 4-én tartották a krisztinavárosi Havas Boldogasszony plébániatemplomban. A szertartáson, az oltár előtt Széchenyit elragadta a rettenetes félelem, hogy csupán álomban látja magukat, mert mindez nem lehet valóság. A legnagyobb magyar zaklatott élete legboldogabb, legkiegyensúlyozottabb napjait élte a révbe érkezés után. Nyugodt volt, és önvallomása alapján soha nem hitte volna, hogy ekkora boldogság létezik. Kutatta az okokat, hogy mindezt mivel érdemelte ki. Crescence-t gyönyörűnek, hasonlíthatatlannak látta, s úgy vélekedett, hogy az emberek többségének halvány sejtelme sincs, miszerint létezhet ilyen természetfeletti szerelem. Miképpen oly hosszú ideig neki sem volt fogalma róla.
Áldotta hitvesét, mert a közéleti harcokban erősítette olykor elbátortalanodó lelkét. Kitalálta, mi bántja és mi vigasztalja. Széchenyi rendre feltette a kérdést, hogy vajon mivel érdemelte ő ki Cescence szerelmét és e földöntúli boldogságot. Amikor a szemébe nézett, úgy érezte, minden megpróbáltatás ellenére ő a legszerencsésebb ember a világon. Pesszimista gondolatait, nemzetféltő aggodalmait a szeretett nő mosolyával egy pillanat alatt kiűzi lelkéből. Szavak nélkül is elhiteti vele, hogy erős és legyőzhetetlen, mint amilyennek nyilvános szereplésein a környezete látja is. Úgy érezte, hogy szerelme érintésének pillanatától érvénytelenné válnak a környező világ fizikai törvényei. Nincs gravitáció, a tárgyak halmazállapota megváltozik, minden áthatolhatóvá válik, akár a víz és a levegő, a test pedig elrepül, majd visszaszáll a szobába. Aztán ámultan nézi, amint Crescence szeméből forrás fakad, föléhajlik, és szerelme szemének forrásvize oltja szomját és élteti őt. Aztán zuhanni kezdenek, túl a Földön, ki a Tejútra, minden rémület nélkül, ellenkezőleg: semmit nem érezve a biztonságérzeten kívül. Egyszerre az idő is megáll. Majd évszázadnak tűnő időszak telik el, s közben a zaj csenddé kristályosodik, még Crescence boldog kiáltása is néma, hangtalan. Szólítják egymást, mégsem hallatszik a hangjuk, voltaképpen felesleges is, hiszen szavak nélkül is megértik egymást. Aztán a Tejútról, a test nélküli lebegés létállapotából visszazuhannak a Földre, s ez egyszerre rádöbbenti őket, hogy mégis emberi lények. Két ember, akik ketten egyek. S ők a Föld legboldogabb lakói.
Az első házasságából hét gyermeket magával hozó Crescence Széchenyit még három gyermekkel ajándékozta meg. 1837-ben hozta világra Bélát, 1839-ben Ödönt, végül 1844-ben szülte Júliát, a csecsemő leányka azonban két héttel születése után elhalálozott.
Széchenyi egyfajta lelkiismeret-furdalást mégis érzett, s megkövette Crescence-t, hiszen meglátása szerint a földi dolgok, a nemzet sorsa iránti felelősségérzet zsugorította, kisebbítette lelkében a család világát. Noha a nap 24 óráját szíve szerint vele töltötte volna. Csupán arra kérte az imádott nőt, hogy bocsásson meg neki ezért, és szeresse feltétel nélkül, odaadóan. Széchenyi bevallja, hogy hitvesének sejtelme sincs róla, valójában milyen gyenge embert hisz is ő a legerősebbnek. Átkozza túlérzékenységét, hiszen ezáltal mind kiszolgáltatottabb helyzetbe kerül ellenségei aljas rágalmaival szemben. A harcokhoz erőt adó, éltető forrás számára Crescence angyali tisztasága. Mellette és általa legyőzhetetlennek és elpusztíthatatlannak érzi magát bárkivel szemben. És mindezért szavakba nem önthető örök hálával és köszönettel tartozik neki.
Az eltökéltségre azért is szüksége volt Széchenyinek, mert a reformkori politikai harcok mindinkább kiéleződtek, majd 1848-ban forradalmi hullám söpört végig Európán. Magyarországon „törvényes forradalom” ment végbe, azaz a nevezetes áprilisi törvényeket az utolsó rendi országgyűlés alkotta meg Pozsonyban, s ez alapján alakult meg a Batthyány-kormány, amelyben a közlekedési és közmunkaügyi tárcát Széchenyi kapta. A megfeszített munka, a személyeskedéseket sem nélkülöző közéleti csatározások, a permanens politikai válság fejleményei felőrölték a legnagyobb magyar idegeit, s ez kihatott házasságára is. Naplóbejegyzései szerint Crescence gyakran idegesíti, bár önkritikusan azt a kérdést is felteszi Széchenyi, hogy vajon nem ő a felelős és nem ő idegesíti-e valójában Cresence-t. Hiszen az ő tűrőképességének is van határa. Ugyanakkor Széchenyi rettegett attól, hogy asszonya felismeri rajta az idegösszeomlás, a téboly tüneteit.
Egyfajta megnyugvással állapította meg azonban azt a tényt, hogy Crescence egészen megváltozott a vész napjaiban. Felismerte a veszélyt, hogy férje lassan-lassan tehetetlen ronccsá sorvad. S mintha varázslat hatotta volna át egész lényét, visszaváltozott régi önmagává. Miközben Széchenyi gyengült, ereje fogyatkozott, Crescence erősödött, és egyre elszántabb lett. S férje mellett magyarrá vált. Ezt Széchenyi őszinte nagyrabecsüléssel, csodálatra méltónak tartja. Hiszen amikor megismerte negyed századdal korábban, semmi sem állt szerelmétől távolabb, mint a magyar nemzet ügye. S 1848-ra odáig jutott, hogy akár mártírhalálra is kész volt már érte Széchenyi oldalán. Hogy megóvja a közeledő háborús veszedelemtől, Széchenyi biztonságos helyre akarta küldeni, azonban ő tiltakozott, és Pesten maradt férje oldalán. Kishitűségéért olyan elragadóan mérges mosollyal teremtette le, hogy a nemes gróf elragadtatásában szinte könnyekre fakadt. Ismét egy testnek, egy léleknek érezte magát vele. És erőt merített az erejéből. Mégis újra és újra megpróbálkozott azzal, hogy rábírja hitvesét a távozásra, hiszen nem csak az ő, hanem két gyermekük biztonsága és élete is veszélybe kerülhetett. Végül meggyőzte Crescence-t, hogy Cenkre utazzon a gyermekekkel. Nem volt könnyű feladat számára. A hűséges élettárs hisztériás rohamot kapott, zokogott, sikoltozott és magánkívüli állapotban azt ordította, hogy férjével együtt akar meghalni. Végül Széchenyi megfogadta neki, hogy néhány hét múlva követi, noha tudta, eleve hamis fogadalmat tesz.
Végül Széchenyi összeomlott a felelősség és önmarcangolás terhe alatt: nemzeti létünket veszélyben látta, a forradalmárok izgatását és világmegváltó hevületét biztos katasztrófát eredményezőnek tartotta. Úgy akarta, hogy abban a végzetes órában, amikor a felheccelt és félrevezetett néptömeg halálra keresi a magyar kormány minisztereit, őt egyedül találják pesti palotájában. Önmagát tartotta nemzetébresztő tevékenysége okán az első számú felelősnek a magyarság küszöbön álló pusztulásáért. A magyar nemzet sátánjaként azonosította magát, s jogos fejleménynek vélte, hogy ő legyen az első áldozat. A golyót, bitófát kevésnek tartotta a maga számára, a keresztfát érdemtelennek. Meggyőződése szerint olyan pokoli tüzet érdemel, amely soha el nem égeti, mégis örökkön-örökké lángol.
Végső elkeseredésében megkísértette az öngyilkosság gondolata is. Azzal hárította el ezt a rémisztő gondolatot magától, hogy amennyiben eldobná az életét, úgy végezne Crescence-szal is. Hitte, hogy az angyalnak tartott nő 200 kilométerrel odébb, Cenken is mindig vele van, vigyáz rá, és őrzi őt. Önvallomása szerint soha nem szerette még ennyire hűséges hitvesét, mint e krízishelyzetben. Soha nem hitte, hogy létezhet ekkora szerelem. Soha nem hitte, hogy Crescence a keresztfát is vállalná, ha az övé mellé állítanák. S éppen ezért hitte, hogy hogy nincs joga ehhez a legméltatlanabb halálnemhez.
Végül azonban orvosa, Balogh Pál, 1848. szeptember 5-én Döblingbe, a Görgen-féle gyógyintézetbe vitte. Hosszú éveken keresztül tartózkodott itt, ezért felesége is Bécsbe költözött, és mindvégig hűségesen kitartott mellette, látogatta, ápolta, és folyamatos kapcsolatban állt Széchenyivel, illetve legszűkebb környezetével.
Férje 1860-ban bekövetkezett halála után még másfél évtizedig gyászolta őt, 1875-ben adta vissza tiszta lelkét Teremtőjének. Seilern Crescence grófnő a legnagyobb magyar hűséges társaként állt jóban-rosszban mindvégig férje oldalán, miközben maga is magyarrá vált, s ő adta Széchenyi számára azt az érzelmi hátteret és állandóságot, amely lehetővé tette neki, hogy nemzete felemelése és fényes jövőjének megteremtése érdekében a végsőkig fáradhatatlanul és elszántan tevékenykedhessen és harcoljon. Az antik Hesztia igazi, ideáltipikus 19. századi megtestesítője, reinkarnációja volt.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
|
|
LAST_UPDATED2 |
|
2014. március 27. csütörtök, 20:33 |
MIKSZÁTH KÁLMÁN
JÓKAI MÓR ÉLETE ÉS KORA
TARTALOM
EPILOG
NYOLCADIK FEJEZET
ALI KEZEI HOSSZÚK
(...)
Jókai anyagi zavarai gyorsan növekedtek. Eleinte kevéssé vette szívére, míg Sándor, a szerkesztőségi szolga is el tudta valahogy igazítani, ő maga tréfálózott, kedélyeskedett legjobban eladósodott voltán. De később, már mikor neki is járni kellett az ügyvédeket, hogy halasztásokat, feloldásokat eszközöljön ki, unni kezdte a dolgot. S talán nem is azért temetkezett el oly szüntelen munkába, hogy az adósságoktól szabaduljon, mint inkább az adósságok tudatától. Hisz a pénz becsét ő nem ismerte, a mínusz és plusz két partja nem igen izgatta. Hanem hogy őt folytonosan zavarják, azt nem tűrhette
Így került bajba a Jókai-ház. De azért nem kell hinni, hogy ennek valami külső látszatja is lett volna. Jókaiéknak végre a már említett gyenge írói tiszteletdíjak dacára csöppent-csurrant mintegy tizenötezer forint évi jövedelmük a könyvekből, a képviselőségből és az asszony nyugdíjából. Jól beosztva ebből egy pár ember kényelmesen megélhetett és még valamit törleszthetett is. Csakhogy nem osztották be jól. A romló és javuló egzisztenciáknak különös pszichológiája van. Látjuk, hogy Jókaiék mindig takarékosabbak, mikor a pénzügyeik javulnak, mint mikor hanyatlanak. Harmadéve vagy tavaly télen még törlesztettek, de az idén nem teszik. Minek? Mit ér az most már?
Meg tudjuk állapítani 1880-ból, hogy a torlódó adósságok ereje alatt éppen nem húzták össze igényeiket. Jókainé bevásárlásokat tett a Váci utcában s kocsijáról egy csomag lecsúszott, melyben a »becsületes megtalálók«-nak szánt hírlapi értesítés szerint egy muff volt kétszáz forint értékben. Ugyancsak ez évben Jókai sokszor megszakította balatonfüredi nyaralását éppen az anyagi zavarok miatt, melyek untalan szükségessé tették jelenlétét s ilyenkor az Angol Királynőben ebédelt. Az első húsétel után egy pohár jó vörös borhoz volt szokva, azután tért át kevés könnyű fehér borra. A vörös bor okáért minden alkalommal egy palack Rothschild Mouton-t bontatott fel, melyet hét forinttal jeleztek a számlájára s melyet mint egy valódi Rothschild, az egy pohár kiürítése után otthagyott.
A helyzet nem volt már sokáig tartható s annyira rosszabbodott napról-napra, hogy a költő is arra az elhatározásra jutott, amire minden magyar, aki a Budapesti Közlöny hátulsó lapjain szokott emlegettetni - elkívánkozott a Budapesti Közlöny első lapjára.
Fejébe vette, hogy őneki hivatal kell. Milyen bizarr gondolat! Hát milyen hivatalt adhatnának őneki? Egy Jókainak! Végigfuttatta elméjét a világirodalom olyan alakjain, akiknek hivataluk volt. Sok nemzet és város adott szinekúrát a maga költőjének, ha tönkre jutott. Igaz, akadt olyan is, aki megtagadta. Camee nem adott Homernek azzal az ürüggyel, hogy nem segíthet meg minden vakembert. Jókainé eleinte kinevette, hanem mikor aztán meghatározott dologgal állt elő, hogy a fiumei kormányzóságnál szeretne valami jövedelmező állást, az asszonynak megtetszett a terv. Végre is nem volna rossz a Móric egészségének, úgy gondolta, kivált mert Lieber teán élt az 1880-ik télen. A Tenger és a Napfény a két legnagyobb orvos. Milyen erős lenne megint s milyen szép dolgokat tudna ő ott írni! Ebben a pontban az asszony mindig szívesen adta be a derekát, s most is hamar megbarátkozott a gondolattal, csak azt kötötte ki, hogy olyan hivatal legyen, amiben tovább írhassa a regényeket. Valami olyat képzeltek mind a ketten a hivatal alatt, ami hasonlítson a karlsbadi vén fák sorsához az »Alte Wiese«-n. Ilyen öreg fa derekára ráillesztenek egy vaspántot, köröskörül kampókkal, aminél fogva ruhafogas gyanánt szolgál a közönségnek, de ő maga, a fa nem tud arról és hozza a lombjait, virágait békeséggel.
A dolog el volt határozva, de a kivitel messze van még. Jókai nem szeretett kérni, szerény is volt és titkolózó, belső ügyeibe valakit beavatni képtelen. Mindössze Hegedüs Sándorral közölte tervét, azt is csak úgy röptiben kérdezte meg, ne szóljon-e Tiszának ily értelemben? De Hegedüs nevetségesnek találta a tervet s így az végképpen abban maradt.
Eközben egyre súlyosbodott az anyagi helyzete. 1879-ben nagyon szorongatják a bélyeges papirosok, 1880-ban már-már a szükség köszön be a legszembetűnőbb alakban. De Jókai hallgat, noha már a legszükségesebbek hiányzanak, titkolja zavarait, mint egy spanyol nemes, Jókainé még nála is kevélyebb.
Még a vele egy házban lakó Hegedüsék se vesznek észre semmit. Ilyesmire természetesen nem is gondolnak. Végre a cselédek pletykái által lesznek figyelmesek s ekkor lép közbe Hegedüs és terjedelmes vallomásra bírja Jókait, aki harminchatezer forintba számítja fel a legsürgősebb adósságait. Hegedüs Sándortól Tisza Kálmán tudja meg a Jókai helyzetét. Tisza Kálmán pislog és keveset szól: »Hja, baj, baj,« »Hát bizony a pénzre vigyázni kell,« mindössze egy pár szűk, banális, hideg szava van. »Ejnye no, ez a Móric«. Hanem a szíve annál melegebb. Éppen Bécsbe készül elutazni az éjjeli vonattal s ha már egyszer ott áll a király előtt, a sok mindenféle jelenteni való köze oda szúrja azt is, hogy milyen szegény az ország, a legnagyobb írója is mekkora nyomorúságban van és úgy rakja a szavakat ravaszul, okosan, hogy a király elérteni véli és közbe szól:
- Ezt nagyon sajnálom. Felette rokonszenves ember. Mennyi az adóssága?
- Úgy tudom, harminchatezer forint volna az, ami a legégetőbb.
- Utalványozom az összeget a sajátomból - mond a király -, de ne szóljon neki!
Így lőn megint igazzá, hogy »Ali kezei hosszúk«,[82] hogy Magyarországon ebben a korban minden nagyobb bonyodalmaknak megoldója a király; sokszor a kicsinyeknek is.
Jókai csak másfél évvel később vett tudomást erről az esetről, amikor már nem ért semmit, hogy adóssága tavaly csodálatos módon leapadt, mivelhogy az adósok rendes szokása szerint nem vallotta volt be az egészet s azóta már megint fölszaporodott. Most már csak elméleti értéke volt a király gavalléros tettének, de az csak hatványozódott szemében azáltal, hogy ilyen modorban történt s nagy kulcsot szolgáltat ezentúl némely tetteinek és iratainak indító okaihoz.
Sajátságosan érintette a dolog. Lelke emelkedett a gondolatra, hogy a király úgy bánt vele, mint a legkedvesebb embereivel, tábornokaival, minisztereivel, ha bajba jutnak, nem volt ez szokatlan, és mégis voltak pillanatai, amikor bántotta az eset, mert mégis csak kegyajándék az; igaz, hogy egy királytól nem megszégyenítő. Úgy ám, de elfogadta volna-e Petőfi? Nagyban és egészben örömet okozott neki a tény, szívét megmelegítette, de voltak lelkiismeretfurdalásai is. A politikai hangulatok hullámzása szerint, amint király és nemzet közeledtek vagy távolodtak.
Nagyban és egészben mégis inkább bántotta életének ez az érdekes epizódja, mert holtig titokban tudta és akarta azt tartani - aminthogy sikerült is e könyv megjelenéséig -, sokszor játszóan legeltek rajta a gondolatai, máskor úgy, érezte, hogy egy szörnyű titkot hordoz magában s remegve nézte az arcokon, hogy nem sejtenek-e valamit? Amint fantáziája így vagy amúgy hömpölygette, különböző színeket játszott előtte az »eset« is melyre még sokszor kell majd visszatérnie a jövőben, midőn valami kis kuruckodást szeretne elkövetni s eléje áll valamely beavatott hozzátartozója: »Hát nem emlékszel már mit tett érted a király?« És sokszor volt megfordítva is, ha a dolgok raisonja valamely kényes ügyben más állásfoglalást kívánt volna tőle mint költőtől, neki jutott eszébe, hogy - nem lehet.
Hegedüs, aki valóságos gondviselése lett innentől, csakhamar észrevette, hogy Jókai megint ott van, ahol volt, hogy a harminchatezer forint csak egy kis lélegzetvételhez juttatta, de nem mentette meg, most már erősebb kézzel fogott hozzá, hogy tűrhetőbb helyzetbe juttassa. Egy csomó legégetőbb váltóját kifizette a sajátjából s azonfelül bevitte az akkori idők divatja szerint egy kis közgazdasági tevékenységbe, az Adria hajózótársaság igazgatóságába, a Generali és a Magyar Általános Takarékpénztárba, ami kb. évi nyolcezer forint jövedelmet jelentett. Egy szerencsés körülmény lehetővé tette, hogy a kevésbé nyomasztó terheitől is végképp megmenekedjék. A sárga ház beleesett a főváros által kisajátítandó épületek vonalaiba s érte a fővárostól 1882-ben egyezség szerint 38 ezer forintot kapott.
Végre, annyi év után megszűnt alperes lenni. Igaz, hogy háziúr sem volt már többé. Még akkor ősszel elköltözött a Kerepesi útra - de nem okulva a múltakon - most is egy tizennégy szobás nagy lakásba. A sárga ház pedig ott maradt még egy darabig lakatlan szobáival, megrepedezett kapujával, hulló cserepeivel, míg végre a tótok csákánya alatt eltűnik onnan egy napon, mint egy szétfoszlott álom.
(...)
TIZENKETTEDIK FEJEZET
A HÉTKÖZNAPOK
(...)
Most többet forog emberek közt, mint bármikor. Nyáron bejár a Svábhegyről és a Petánovicsban ebédelget, hol mindig kialakul körüle egy kis víg kompánia, amelyben jól érzi magát. Ha a hegyen marad, odahív magának vendégeket s folyik a nagy tarokkozás és falusias borozgatás délutánonként a Pestre néző verandán. A játékban rendesen ő veszít, mert ugrál és rosszul játszik. Emiatt aztán szidja a partnereket a játék végén. »Tolvajok, mindenből kifosztottatok, most már legalább egyétek meg a vacsorámat is.« Partnerei közül Nedeczkyvel szeret legjobban évelődni. Mindjárt »Gonosz Pista« a neve, ha kontrázza, másnak csak annyit mond, hogy »Dagadj meg«. A borocskát, mióta vénebb lett (ő is, meg a bor is), sűrűn kóstolgatja társaságban vagy vacsora közben, a konyakot pedig még a bornál is jobban szereti, de a dohányzásra nem bírta rászoktatni a rossz társaság, ahelyett egy kis burnótot szippant apjától rámaradt rózsafaszelencéjéből. Kedves, bizalmas vendégeit a szent János áldásának kiürítése után, kampós botját véve, rendszerint a kapuig kíséri, tréfásan búcsúzva: »Kíméljétek meg máskor a házamat!«
A téli hónapokban újra megkedveli a politikát, ott van az üléseken véges-végig. Igaz, hogy a politika érdekes és a szabadelvűpárt még egyszer népszerű. A klub üveghomlokú palotája előtt égő fáklyák jelennek meg és a mamelukok, kik huszonegy év óta nem szagolták a fáklyafüstöt, fölemelt fővel, peckesen mozognak újra a világban. Jókai, mint valaha régen, érdeklődik az egyes kis kérdések iránt, ott van majd minden mozgalomban, kapacitálja azokat, akik a Wekerle-kormányt Szilágyi nélkül nem akarják; esténként az István-szálloda külön szobájában vacsorázó képviselői társaságban időzött, ahol javában forr a politikai élet, egyházpolitika, »puroszok« elleni tervek, az összeférhetetlenségi kérdések foglalkoztatják a képviselőket. Ide jár Szilágyi Dezső, Darányi Ignác, Radó Kálmán naponként, néha megjelennek Tisza Kálmán, Bánffy Dezső báró, Kemény János is az öregek közül, és pongyolában mutatkoznak. Itt sziporkázik Beöthy Aldzsi. A két Barcsayból bugyog ki a jó kedély és szellemesség. Jókai új benyomásokkal telik meg, gyarapszik emberismeretben, új egyéniségeket ismer meg - de már késő -, az új anyag megvan, de a tűz már kialudt a konyhán, ahol megfőzze.
- Milyen világ ez! - mondta egyszer. - Az ördög ért meg benneteket! Én vagy három generációt átaludtam.
A klub tele volt stréberekkel, akik előre csörtettek, intrikusokkal, akik az egyszerű dolgokat szövevényesekké változtatták, irigyekkel, akik sajnálták másoktól a közgazdasági tevékenység gyümölcseit, »ha nekem nem jut a kalácsból, te se egyél« s dühösen követelték az összeférhetetlenségi törvény megalkotását. Belevetve magát a képviselői élet hullámaiba, bámult, hogy egy egész télen senki sem kért tőle váltóaláírást. Hát mi lett a világból? Hova lettek a régi magyar emberek, a mi ivadékaink, akik kártyázni se hagyták, minduntalan félrehítták aláírni? Hja, ezek már nem írnak alá egymásnak semmit. Az is elmúlt. A sok jó szokással egy rossz is. Pedig az öregúr várta már. Olyan rosszul esett neki, hogy őrá már nem szorul senki. Még jobban elbámult, mikor azt hallotta, egyik-másik amint dicsekszik, mennyit kapott a pártkasszából a választásra, egyik négyezret, másik tízezret, harmadik húszezret. Hiszen hajdanta is kaptak, csakhogy azt akkor titkolni illett, és ha kisült, mennyre-földre eltagadni, sőt esetleg párbajra hívni a leleplezőt. Úgy ám, de azóta éppen a másik oldalára fordult a világ. Mert nem azok az érdemes emberek, akiknek a megválasztása kicsibe került vagy semmibe, hanem akiket nagy pénzen hoztak be. Akire harminc-negyvenezer forintot költ a kormány, értékes ember lehet. A miniszterelnök bizonyára szereti. Az, hogy a kerület nem szereti, nem jelent semmit.
Ilyen volt az új levegő. Az etika szállt, szállt alá. Lent is, fent is. A nagy charmeur Wekerle megbukott az év utolsó napjaiban, mert az ország jobban szerette, mint kellett volna. Helyére Bánffy Dezső báró állott, ki Kossuth temetése elől Apanagyfalura utazott. Ilyesmit rögtön észrevesznek a Burg ablakából. Mosolygás fogadta az országban. Ez a minisztérium egy hétig se tarja magát. Bánffy olyan gyengének látszott.
De már két hónap múlva álmélkodva nézi az ország Bánffy dolgait. A ravasz erdélyi ember megrázkódott és olyan kemény, erős magyar érzésű államférfi ugrott ki belőle, aminőnek kezében még eddig nem voltak a gyeplők.
Jókai 1895. február 18-án hetvenéves születésnapját ülte a Bajza utcai házban, mely az ebédlővé átalakított műteremben folyt le patriarkális egyszerűséggel és vidámsággal. Már ezen az estén úgy ünnepelték Bánffyt, mint »erős kezűt«, pedig a közélet oszlopos emberei voltak a vendégek. Ott ült Tisza Kálmán, Csáky Albin, a volt kultuszminiszter és az akkori: Wlassics Gyula. Szemben velök foglalt helyet Beöthy Zsolt, a zseniális Horváth Gyula és Szilágyi Dezső, akinek nagy, nyomasztó tekintélyét, melyet kortársaira gyakorolt, nem fogja érteni az utókor krónikása, aki nem hallhatta a fehér asztalnál évelődni és »ráutazni« másokra. Olyan volt, mint a kontinensen utazó angol, aki azért utazik, hogy takarékoskodjék. Más beszélgetők (hacsak nem üres locsogók) a beszélgetéssel a mondanivalójuk anyagát fogyasztják, Szilágyi egy ilyen nekieresztett diskurálással szerzi meg beszédjeihez és tósztjaihoz az anyagot.
Persze volt sok tószt az ünnepeltre, mint minden magyar házban ilyenkor. Mindenkinek kedves volt az öregségnek ez a bájos képe. Homloka fénylett a derűtől, kékes szemei sugárzottak. Vacsora alatt egyszer csak eltűnt és a karján hozta be a kis Macát, aki kezecskéivel átkarolta a költő vörös nyakát. Minden pórusán a boldogság érzése látszott kiömleni.
- Hetven évet éltem - mondotta e lakomán -, de úgy rémlik előttem mintha kétszer éltem volna. Egyszer már volt hazám, aztán nem volt egy darabig, vagy ha volt, nem az volt. Most másodszor megint az a hazám van, amelyik szabad, boldog. Egyszer már volt családom, de meghalt, egyedül maradtam. Most újabban megint van családom. Mikor azokat a híres pontokat csináltuk azon a bizonyos március 15-én, Degré Alajos valahol a külföldön járt és mire ő hazajött, minden kívánság meg volt már pengetve, kikiáltva, de neki mégis kellett volna még valami. Sokáig gondolkozott, míg végre kitalálta: »Követelem a só árának leszállítását.« - Ez akkor volt. Most félszázad múlva megint így van. Boldog vagyok, mert még egyszer megélhettem azt a napot, amelyez a nemzetnek annyira betelt minden vágya, hogy az ellenzék már ismét nem tud egyebet kívánni, mint a só árának leszállítását.
Tényleg ilyen boldognak érezte magát a nemzet ebben az évben és a következőben, amikor Dániel Ernő kereskedelmi miniszter elkészült a kiállítással s lehetővé tette az Akadémiának, hogy most már végre beeressze ezer évvel visszamenőleg a magyarokat a mostani hazájukba (kik addig nyilván útközben várakoztak).
A millenniumi ünnepélyekben, melyet páratlan fényben ült meg az ország, Jókai is részt vett az akkor itt időző Munkácsy Mihállyal, kin már akkor erősen meglátszottak a paralízis nyomai. A két világhírű mester többnyire együtt jelent meg a nyilvános helyeken, az Akadémia ünnepén és a királyi estélyen, hol Jókait különös vidámsággal szólította meg a király s a kertészeti dolgok iránt tudakozódott, mert utóbbi időkben sokat írt a gyümölcsfák és a szőlővenyigék ellenségeiről.
- Lesz-e sok gyümölcse az idén?
- Sok kárt tettek benne a cserebogarak, felséges uram.
- Hát bor lesz-e?
- Attól tartok, kevés lesz.
- Nekem is olyan értesítésem van az én tokaji szőlőimről. Pedig az idén több kellene, hogy legyen, mint máskor, mert többet megiszunk - tette hozzá a király kedélyesen.
Úgy lehet, a millenniumi ünnep nagy áldomásaira célzott, de célozhatott a választásokra is, melyek az ünnepség és kiállítás miatt csak késő őszre írattak ki s melyeknek vezetéséhez tűzzel-vassal látott hozzá a folyton nagyobbodó tekintélyű Bánffy, ki minden megrázkódtatás nélkül léptette életbe az anyakönyvi intézményt, melytől pedig nagy földindulást vártak annak ellenségei.
Ízzé-porrá törve került ki az ellenzék az urnákból, a legjobb vezérei fűbe haraptak, a jobboldal pedig olyan sáskányi sokaságban jött vissza, hogy a Ház baloldalán is mamelukok szorongtak. Hanem mi ez? Nézzetek csak körül, Jókai nincsen köztük. Jókai nem tagja a parlamentnek. Hogy történhetett az meg? A tavalyi év hérosza, kinek lábaihoz letette koszorúját az egész ország, nem jutott be az ország legfőbb tanácsába.
Jókait Karcagon léptette fel a párt Madarász Imre ellen. Nomen et omen, mindenütt ott a Madarász név, ahol valami baj éri. Karcag pedig olyan a szabadelvűpárt végrehajtó-bizottságának fiókjában, mint a selyemzsinór. Aki Karcagot kapja, annak harangoztak, az elvégezte politikai pályáját.
A nagy költő maga is megdöbbent, hogy ővele mi történt. Csak az tudja, aki harminc évig képviselő volt, mit tesz az, mandátum nélkül maradni. És csak most érzi, mi volt neki az immunitás. Milyen nyomorúságos parány az ember e képzeletbeli palást nélkül.
Meg volt semmisülve, összetört, egy tengernyi keserűség hullámzott benne s még csak mutatni se lehet, mert komikussá lesz az ember. Föl se kell venni, mintha semmi se történt volna, sőt humorizálni kell fölötte, hiszen emberi dolog a bukás.
Ami a humort illeti, hát azzal váltig győzte, sőt ezzel fizette a számláit is, ezeket írva a bukás után Almásy Géza, akkori Szolnok megyei főispánnak:
Méltóságos uram, kedves barátom!
Itt küldöm neked ezt a partecédulát.[91]
Sokszor meghaltam már a hazáért, de a temetési költséget sohasem követelték rajtam. Kérlek, igazítsd el ezt a dolgot az illető faktorokkal. »Circumdederunt te.«
Egyebekre nézve legszívesebb üdvözlettel vagyok
Budapest, 1896. november 6.
igaz barátod
Néhai Jókai Mór.
Magába zárta efölötti fájdalmát, büszkébb volt, mintsem panaszkodjék akár az ország, akár a párt vagy a miniszterelnök ellen, de a karcagi választókhoz írt levelében megcsendül egy bús akkord: »Én pedig nyertem politikai pályám lefutó csillaga számára egy fényes végfelrobbanást, ahelyett, hogy az megfeketedve hullott volna le a tengerbe«. Még elementárisabb erővel tör ki bánata a karácsony előtt megalakult Budapesti Újságírók Egyesületének a Royalban tartott díszbankettjén egy keserű tósztban. Ez volt utolsó nyilvános felszólalása. Néhány hétre rá a király a főrendiház tagjának nevezte ki, 1897. jan. 23-án s csaknem egyidejűleg a »Pro litteris et artibus« rendjellel tüntette ki.
Ez volt a tapasz a sebre, a jóvátétel. Mert ebben az országban minden úgy megy kicsiny dolgokban, nagy dolgokban, hogy vagy a király ront el valamit és akkor azt a nemzet hozza rendbe, vagy a nemzet ront el valamit és a király igazítja el.
S ezzel már vedd észre öreg poéta, hogy ki vagy elégítve, fényes pályafutásod véget ért, ideje elvonulnod, mert ha te nem unsz rá a világra, a világ un meg téged. Ami életedből a közönségé volt, azt ím átvette, termő tavaszod, nyarad és bájos őszöd gyümölcseit élvezte s megjutalmazta a maga módja szerint. Méltóságos főrend vagy, jó módban vagy, neved szépen cseng a földtekén végesvégig. Hát mit akarsz még? Mit vársz még? Ami időd még hátra van, az már az alkonyi szürkület. Az az idő csupán a tied. Ahhoz már nekünk semmi közünk.
Mikszáth Kálmán:
Jókai Mór élete és kora [MVGYOSZ hangoskönyvek]
http://mek.oszk.hu/02300/02387/
|
|
LAST_UPDATED2 |
|
Aki kifogy az érvekből.... |
 |
 |
 |
|
2014. március 27. csütörtök, 18:37 |
Nyolcvan éve született Csurka István,
akit örökösen szélsőségesnek mondtak igazmondásáért
2014. március 26.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info
A jeles brit író-filozófus, Gilberth K. Chesterton mondta egykor, hogy aki kifogy az érvekből, rágalmakkal kezdi, és gyalázkodásokkal végzi mondanivalóját. Hogy ez mennyire igaz, arra példa a nyolcvan éve, 1934. március 27-én született Csurka István életművének fogadtatása. Aki a világunkat jó ideje megrontók szemében már évtizedekkel ezelőtt is "szélsőségesnek" bizonyult. Hiába, a történelem már csak ilyen, különösen is mifelénk. Ahogyan a közmondás is tartja: szólj igazat, betörik a fejed.
Húsz éves volt Csurka, amikor első elbeszélése, a Nász és pofon, megjelent a Művelt Népben. Rögvest meg is született rá a "pártkritika", bizonyos Bóka László tollából: "szélsőségesen elhibázott elbeszélés". Pedig akkor még nem politizált a pályakezdő író, mégis szélsőségesnek nyilváníttatott. Hát még 1989 után! "Az író komolyan veszi, vagyis felrúgja a játékszabályokat: aki a hamiskártyások között nem használ cinkelt lapokat, az az ő szemükben összeférhetetlen csaló. Ezért összefognak ellene, ahol tudják, ott gáncsolják, céljuk, hogy minél teljesebben kikészítsék."- írta az ekkortól gondolati megközelítéseit a politika porondján kipróbálni óhajtó, az őt ért ütésektől azonban mégsem megtántorodó művészről Szőcs Zoltán (Csurka István műveinek bibliográfiája, 1997).
Szélsőséges? Ady szerint (legalábbis lélekszámban) kis népeknek még lélegzetet venniük is csak radikálisan lehet. Úgy, hogy mindig a a gyökérre mutatunk rá, a dolgot magát nézve. És Csurka mindvégig ezt tette. Töretlen hittel, rendületlenül. Leginkább talán az 1992-ben megjelent, mindmáig meg nem bocsátott legfőbb elemzéseinek egyikében, a Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán címűben. Nos, azóta az MDF már ki tudja, hány mutáción ment át, akárcsak, hogy van-e csupán egyetlen olyan bekezdése, vagy akár félmondata is, amelyet ne lehetne úgy kezelnünk, mint az ókori világban a papirusztekercsek fragmentumait vagy az archaikus imákat volt szokás. Csak találomra emeljünk ki belőlük néhányat, érzékeltetve, mennyire a kortársunk mindmáig!
"Az emberek ma már nem képesek bizonyos nélkülözések és kemény munka árán, tartós erőkifejtéssel valamely célért küzdeni, mert nem is ismerik már a kielégülésnek azt a formáját, amely az így elért célban várja őket. Ehelyett az azonnali, a megvehető kis kielégülések váltak gyakorlattá, s ezt ösztönzik a reklámok is." Az így megfáradtakat pedig aligha lehet seregbe toborozni távoli célok zászlai alá, elvégre "a komfortigény, illetve a komfort esetleges elvesztése miatti ingerültség eleve kilátástalanná tesz minden nagy megszólítást, verbuválást". Mert amint Szabó Dezső fogalmazott, meg kell gondolni, hogy éhes hassal a Himnuszt is csak egy ideig lehet énekelni. Ami persze nem érinti az "ejtőernyős csapatot":
"Egyszer majd, egy nyugalmasabb időben talán valaki megírja, hogyan mozog a magyar társadalom testében az az ejtőernyős csapat, amelyik szükség szerint hol Galilei Kör, hol polgári liberális gondolkodók folyóirata, majd kun Béla és Szamuely Tibor gyilkos terrorlegényeivé lépnek elő, majd moszkvai emigráció lesz belőlük, akik Bécsben és Berlinben székelnek, majd itthon pártolják halálra József Attilát, az a csapat mindig változón alakban, mindig elítéli az előzőt, miközben folytatja, s ezzel ott van minden nagy társadalmi változásban." Miközben pedig mi magunk csak megalázkodunk előttük, zokszó nélkül tűrjük hogy "folyamatosan védekezésre kényszerítsenek bennünket", holott a velük való, unos-untalan gyógyírként emlegetett konszenzus a nómenklatúra hatalommegtartását jelenti.
Amint Berzsenyi Dániel fogalmazott, a derék "a koporsóból kitör és eget kér", ha az igazságról van szó, amit csak százszázalékosan szeret, míg a féligazságot viszont egyenesen gyűlöli. Ezért idézte állandóan a politikusi példaképének tekintett Bocskai Istvánt, hogy mindig ?a dolgot magát nézzük?, sziklaszilárd világnézeti háttérrel. Ezért, hogy bár - amint értő írótársa, Domonkos Lászlóírja pályaképében (Csurka, 2012) - óhatatlanul akadtak neki is kétségtelen melléfogásai, "de ezek jobbára taktikai-napipolitikai jellegűek voltak, olykor az általa is elismert naiv jóhiszeműségén, az emberismeret még ilyen élettapasztalat és intellektuális nagyhatalom birtokában is előforduló megbicsaklásain alapultak", ámde "elvi-eszmei, általános érvényű, koncepcionális-elméleti síkon sohasem". Végül is alighanem ez lehet a tényleges magyarázat unos-untalan szellemi társtalanságára, sőt barátnélküliségére.
Mert ahogyan Kölcsey is vallotta, "ki csak társasági mulatságokban óhajt ragyogni vagy éppen tudatlanok által akarja magát bámultatni, az könnyű módon elérheti célját, de értelmesektől megvettetik". Tudta ezt jól ő is, számolva azzal, hogy a többség a félművelt hordószónokoknak, a szerecsenmosdató politikusbűnözőknek inkább hisz, mint az elveikhez körömszakadtig ragaszkodó értelmiségi kisebbségnek, így válva emberileg annyira megközelíthetetlenné, szemben a törpékkel, a parasztvakító polgárpukkasztásnál egyébre képtelen "pillantáslesők"-kel, Szabó Dezsővel tudva, hogy a teremtőknek, a zseniknek igazi barátaik nincsenek, legfeljebb Sancho Panzáik, hűséges segédeik, s Gárdonyi Gézával, kár olyanokkal vitatkoznia, akiknek a testük fejlettebb a lelküknél, őket Jézus se győzné meg.
Miként József Attila, azon kevesekben lelte meg hát hazáját, akik felismerték, hogy nálunk az irodalom nem a széplelkek szenvelgése, nem esztétikai elefántcsonttorony, hanem az értünk, velünk, általunk való létharc a politika porondján is, akik tudják, köpönyegforgatók sohasem, legfeljebb szélkakasok lehetnek, hiszen ez utóbbiak sohasem adják el akárhány tál lencséért sem lelküket, merthogy nem helyüket, legfeljebb csak helyzetüket változtatják. Vagyis íróból politikussá lesznek, akik helyettünk cselekszenek, mondják ki mindazt, amit amúgy zsigereinkben érzünk, mégsem mondunk ki, s előre meglátják, ami eljövendő. Legfőképpen a passzivitásunk folytán származási alapon hatalomban lévő Matuska Szilveszterek tobzódását. Akik szemében szálka, amiért nem hallgatják el bűneiket származásuk miatt.
Igen, ezért vált már első elbeszélése megjelenésétől "szélsőségessé". Amúgy pedig a világunkat jó ideje megrontóktól jóformán mindegyikünk megkapja e címkét. Ami ellen viszont nem védekeznünk kell, hanem megfelelnünk neki. Hiszen ahogyan már a rómaiak megmondták, "a malis vituperari laus est", "a rosszak gyűlölete dicséret". Ebből pedig bőven részesült Csurka István. Ezért köszönjük meg a Teremtőnek, hogy Őt nekünk, a "szélsőséges", a dolgokat mindig nevén nevező magyaroknak adta! |
|
LAST_UPDATED2 |
|
A parazita és gazdaállata |
|
|
|
|
2014. március 26. szerda, 07:34 |
Zombit találtak az állatvilágban
A parazita és gazdaállata soha nem látott, emberi szemmel nézve hátborzongató példáját figyelték meg biológusok Brazíliában. Egy hernyó, amely saját testével táplálta a benne élősködő, testnedvein hízó darázslárvákat, azok kikelte után valóságos zombivá válik: utolsó erejével is a már testén kívül cseperedő, bebábozódott darazsak életét védi.
Az élősködő és gazdaállatának viszonya intim kapcsolat. A parazita a gazdaegyeden vagy benne éli le életének egy fontos szakaszát, vagy épp egész életét - ilyenek például az állatokon vagy bennük élősködő tetvek és bélférgek. Ez az együttélés gyakran csökkenti a gazdaegyed szaporodási esélyeit, sőt annak megbetegedését vagy pusztulását is okozza. A rovarok között nagy számban találunk parazita fajokat, mint például a fürkészlegyek, fürkészdarazsak - ezek gazdaállatai jellemzően a növényevő rovarok.
A zombi-hernyó és a vudu-darazsak
Az már korábban ismert volt, hogy a parazita jelenléte látványos változásokat okozhat a gazdaegyed viselkedésében. Ezek némelyike a gazdaállat, mások a paraziták továbbterjedését, túlélését szolgálják. A paraziták olykor közvetítő egyed segítségével jutnak el a gazdaállathoz; a lándzsás métely (Dicrocoelium dendriticum) nevű élősködő kiemelkedő példáját mutatja annak, miként változtatja meg a parazita saját túlélése érdekében a gazdaállat viselkedését. A lándzsás métely lárváinak célállomása valamely növényevő emlős szervezete. Céljuk eléréséhez közvetítő egyedként hangyákat használnak. Az egészséges hangyák hajnalban a fűszálak csúcsairól visszatérnek a védelmet és árnyat adó bolyba, ám a lándzsás métely lárváit hordozó, fertőzött társaik a csúcsokon maradnak, ahonnan könnyen bekerülnek a legelésző emlősök, juhok, marhák szervezetébe.
Arra, hogy a gazdaegyed manipulálása nem véletlenszerű, hogy a gazdaállat élősködők által befolyásolt viselkedése egyértelműen a parazita túlélését szolgálja, csak most született meggyőző bizonyíték. Arne Janssen biológus és a viçosai Brazil Állami Egyetem kutatócsoportja terepmunka során figyelte meg a fürkészdarázs által "megfertőzött" hernyók viselkedését. Abban, hogy a Glyptapanteles liparidis darázs a Thyrinteina leucocerae araszolólepke hernyójába fecskendezi petéit, még nincs semmi különös. A mintegy 80 pete a hernyó testében kezdi meg életét, annak testnedveivel táplálkozik, majd amikor elérkezik az idő, átrágja magát a hernyó bőrén, a lárvák kibújnak, és egy közeli ágon bebábozódnak. Ami azonban eztán következik, az leginkább a vudu-mágus és az általa irányított zombi rémtörténeteire emlékeztet: a lárvák, bár már nem a hernyóban élnek, továbbra is uralni látszanak viselkedését. Ahelyett, hogy miután megszabadult élősködőitől élelem után nézve továbbállna, a hernyó a bábok mellett marad, és elszántan védelmezi őket a rájuk nézve veszélyes, támadó rovaroktól. A hernyó élete megdöbbentő módon épp akkor ér véget, amikor a bábokból előbújnak a kifejlett darazsak.
A zombi-hernyó anyatigrisként védelmezi korábbi élősködőit
Hogy igazolják megfigyelésüket, Janssenék laboratóriumi körülmények között, darázsbábok mellett tesztelték a darázs által fertőzött, illetve az egészséges hernyók viselkedését. Mint az a kutatócsoport által készített első videofelvételen látható, a testében korábban a lárvákat hordó hernyó agresszíven csap le a lárvákat veszélyeztető poloskára. Az egészséges, lárváktól soha nem fertőzött hernyót ezzel szemben szinte hidegen hagyja a ragadozó közeledése (lásd a második videón).
A hernyó viselkedése egyértelműen a lárvák életben maradását szolgája: a megfigyelt esetekben a védelem alatt álló lárvák túlélési esélyei kétszerte nagyobbak voltak, mint nem védett társaiké.
Egészséges hernyó ugyanazzal a rovarral
Hogyan "irányítják" a kikelés után is a lárvák gazdaállatukat? Természetes nem valamiféle akaratátvitellel. A jelenség egyik lehetséges magyarázata, hogy az anyadarázs eleve olyan hernyót választ ki a petéi számára, amely a darázslárvákra nézve veszélyes rovarokkal szemben "abnormálisan" viselkedik. Ez azonban nem ad választ arra, miért nem tágít a hernyó a bábok mellől, és miért esik egybe halála a darazsak kikelésével.
A magyarázatot továbbra is a hernyó testében kell keresni. Janssenék megfigyelték, hogy nem minden lárva hagyja el a gazdaállat testét. Néhány továbbra is bent marad. Valószínű, hogy ezek rákapcsolódnak a hernyó központi idegrendszerére, és így manipulálják annak viselkedését. A hernyóban maradt lárvák vele együtt pusztulnak el anélkül, hogy kifejlődnének.
Az altruizmus, az önzetlenség nem egyedülálló jelenség az állatvilágban, s az efféle extrém formája különösen jellemző az államalkotó rovarokra - méhekre, termeszekre, hangyákra, darazsakra. Az egyes egyedek önzetlen magatartásának magyarázata az ún.haplodiploidia. Ennek alapja, hogy az egy bolyban, fészekben élő egyedek mind közeli rokonai egymásnak - valamennyien egyetlen közös anyától, a királynőtől származnak. A királynő egyes petéit a hímek megtermékenyítik, így két génkészletet hordoznak (diploid peték), ezekből nagyrészt nőstények vagy steril hímek születnek. A meg nem termékenyített (haploid) petékből, amelyek csak egy példányban hordoznak génkészletet, hímek fejlődnek ki. A dolgozó nőstények, bár maguk is képesek lennének petéket tojni, a legtöbb esetben mégsem szaporodnak, hanem a királynő lárváit, saját testvéreiket etetik, gondozzák. Miért? Mivel anyjuk azonos, apjuk pedig a testvérük, a fent leírtak eredményeképp genetikai állományuk 3/4 részben azonos, egymásnak szinte klónjai.
| A haplodiploid fajok egyedei génállományának azonossága |
|
Anyja |
Nővére |
Lánya |
Apja |
Fivére |
Fia |
| Nőstény |
0,5 |
0,75 |
0,5 |
0,5 |
0,25 |
0,5 |
| Hím |
1 |
0,5 |
1 |
0 |
0,5 |
0 |
A nőstények számára tehát genetikai örökítőanyaguk továbbélésének biztosabb módja, ha testvéreik túlélését segítik, akár saját életük árán is, mintha saját utódokat nemzenének, amelyekkel csupán fele részben egyezik génállományuk. Az altruizmus megjelenése az államalkotó rovarokat evolúciójuk során az állatvilág különösen sikeres fajaivá tette
*
*
Élősködőink - Időtlen/időszerű idézetek
https://www.youtube.com/watch?v=omYVzcSPYN4
|
|
LAST_UPDATED2 |
|
2014. március 25. kedd, 09:13 |
|
"Szemünkkel láttuk, fülünkkel hallottuk" -
ferences vértanútörténetek a 20. századból
Hangjátéksorozat eredeti dokumentumok alapján.
Kriszten Rafael
Szerkesztette E. Román Kata és Kálmán Peregrin.
A főbb szerepekben:
Nagy Anna, Bessenyei Emma, Pápai Erika, Andai Kati, Götz Anna és Borbás Gabi.
Hangmérnök Horváth János,
zenei szerkesztő Dévény Mária,
rendezőasszisztens Varga Zita,
rendezte E. Román Kata.
http://www.katolikusradio.hu/?m_id=4&m_op=viewmusor&id=335067&ado=1&adonev=bud
*
Megjelent CD-n a ferences vértanúkat bemutató hangjáték
2014. február 17. hétfő 19:10
A Katolikus Rádió tavaly ősszel sugározta a Szemünkkel láttuk, fülünkkel hallottuk című húsz részes hangjátékot a boldoggá avatás előtt álló hét magyar ferences vértanúról. A mű most CD-n is megjelent, és kapható Margit körút 23. alatti rendház portáján. Ára 1000 forint.
 A tanúvallomások és dokumentumok feldolgozásával készült hangjátékban kirajzolódnak az 1944 és 1954 közötti vértanúság-történetek és a korabeli társadalmi körülmények. A százánál több szereplőt negyven színész jeleníti meg, többek között Kubik Anna, Cseke Péter és Lux Ádám.
Kriszten Rafael budai házfőnök, aki később szintén vértanú lett, 1945. május 9-én Budán értesült arról, hogy két rendtársa, Körösztös Krizosztom és Kovács Kristóf 1944 végén vértanúságot szenvedett Újvidéken. Ekkor jegyezte fel: „Imádkozzunk közbenjárásukért!”
Ma, közel hetven év távlatából mindhármukra, s rajtuk kívül még Kiss Szalézra, Lukács Pelbártra, Hajnal Zénóra és Károlyi Bernátra is vértanúként tekint az egyház. Ők nemcsak politikai üldözöttek, hanem az egyházellenesség áldozatai is voltak. A hit harcosai, akiknek szelídsége és hűsége által az Úristen sebet ütött a kommunizmus rendszerén.
A hangjátékot Kálmán Peregrin ferences történész, E. Román Kata, Dévény Mária szerkesztők és Horváth János hangmérnök készítette.
Ferences sajtóközpont/Magyar Kurír
A magyarországi ferences rend megindította annak a hét szerzetesnek a boldoggáavatási eljárását, akik a második világháború végén, illetve a kiépülő hazai kommunista diktatúra első éveiben szenvedtek mártírhalált. A sorban nyolcadik társuk – Somogyvári Hetény – ugyancsak mártíromságot szenvedett, őt azonban nem vették fel a kanonizálásra jelöltek névsorába. Sorozatunkban majd ennek részleteire is kitérünk. A ferencesek az 1940-es években két rendtartományra oszlottak: a kapisztránus, illetve a mariánus provinciára. A vértanúk többsége a kapisztránusok közül került ki. Körösztös Krizosztom neve alig ismert szélesebb körben, annak ellenére, hogy ma már színpadi mű is emléket állít életpéldájának. A boldoggáavatási eljárás során Kálmán Peregrin ferences szerzetes dolgozta fel a mártírok sorsát.
 Miután a Délvidéket hivatalosan is visszacsatolták Magyarországhoz a jugoszláv államalakulat 1940-es felbomlása után, a Kapisztrán Szent János nevét viselő rendtartományt felkérték, hogy vállalja az ott élő magyar lakosság lelkipásztori ellátását, s ezért hozzanak létre rendházat Újvidéken. A történelemből jól tudjuk, hogy a ferencesek mindig a nép közelében maradtak, amiért is már a török időkben barátoknak nevezték őket. Azonnal vállalták az újvidéki letelepedést.
Rövid idő alatt megszervezték a környék lelkipásztori ellátását, hitoktatást tartottak mindenfelé, és népmissziókat vezettek, ez azonban nem tarthatott sokáig, mert 1944 őszén – a háborús események során – a szerb partizáncsapatok egyre jobban előretörtek. A Balkánon a súlyos múlt következtében a kommunista ideológia nevében a náci német csapatok és a magyar honvédség ellen harcoló partizánok a katolikus egyházat tekintették egyik legnagyobb ellenségüknek.
Körösztös Krizosztom, e harmincöt éves ferences szerzetes állt az újvidéki rendház élén ebben az időben. Korábban megjárta Amerikát, az ottani magyarok körében végzett lelkipásztori munkát, majd a II. magyar hadsereg kötelékében tábori lelkészként megjárta a Don-kanyart is. A fiatal szerzetest „meggyötört kinézete" miatt a legtöbben „öregbarátnak" nevezték. A veszélyt látva többször felajánlották neki a hazatelepülést, ő azonban az utolsó pillanatban is azt mondta: „Amíg a hívek jönnek a templomba, a pap nem hagyhatja el a rábízottakat!"
A szerb csapatok 1944. október 23-án, éppen Kapisztrán Szent János ünnepén értek Újvidék közelébe. Miután elfoglalták a várost, a partizánok összegyűjtötték a férfilakosságot, köztük több, ugyancsak helyben maradt ferences szerzetest is. Az „öregbarátnak" a partizánok felajánlották, hogy szabadon távozhat Újvidékről, ő azonban ezt ahhoz a feltételhez kötötte, hogy engedjék szabadon elhurcolt szerzetestársait. Ezt azonban a Tito-féle csapatok parancsnoksága megtagadta, sőt, Krizosztom atyának is osztoznia kellett a többiek sorsában.
Az internálás napjaiban a szerzetesek gyóntatták és vigasztalták fogolytársaikat. 1944. október 27-én reggel Krizosztom atyát több férfival együtt egy szomszédos barakkba terelték át, s azzal hitegették őket, hogy még aznap hazatérhetnek. Ehelyett bekövetkezett a tragédia. Másnap este nyolc és kilenc óra között – erről adnak hírt a személyes vallomások – a partizánok hangos katonazene mellett agyonverték az embereket. A foglyokat hármasával összekötözték, majd futásra kényszerítették, közben puskatussal ütötték őket. Mindenki úgy tudta, a ferences papot is ekkor verték agyon.
Krizosztom atya azzal, hogy nem távozott Újvidékről, tudatosan vállalta a vértanúságot, a pásztori hűség következményét. Néhány hónappal később Bosznia-Hercegovinában a partizánok harmincnégy – nem magyar származású – ferences szerzetest öltek meg. Ez a tény megerősíti azt a feltételezést, hogy Körösztös Krizosztom halála elsősorban nem a nemzetiségi – magyar-szerb – konfliktus következménye volt, hanem az egyház elleni gyűlölet indította a kommunista partizánokat a vérontásra.
http://ujember.hu/index.php?option=com_k2&view=item&id=7672:ferences-v%C3%A9rtan%C3%BAk-1
|
|
LAST_UPDATED2 |
|
Konzervatív vs. liberális |
|
|
|
|
2014. március 25. kedd, 06:51 |
Miért nem képesek a konzervatívok a liberálisokat legyőzni?
2014. március 23.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info
 Szenvedélyes vitákat kiváltó kérdése ez a világpolitikának, és ennek oka alighanem a konzervatív és liberális ember mentális mivoltának antagonisztikus ellentétében rejtőzik. A konzervatívok ugyanis örökös lépéshátrányban vannak a liberálisokkal szemben, mert hiányzik belőlük azok forradalmi alaptermészete.
Ezért, hogy nem tudnak igazán támadni, csupán védekezni, más szavakkal a liberálisok csak revolúciós, a konzervatívok pedig kizárólag evolúciós úton képesek járni. Arról nem is beszélve, hogy mindaddig, amíg a konzervatívokra az agresszív cselekvés szellemének és a világosan definiált ideológiai alapnak a hiánya lesz a jellemző, tartós hatást nem gyakorolhatnak a tömegekre, így stratégiailag aztán nem is csoda, ha rendre elvéreznek a liberálisokkal szemben.
A konzervatívok célja, hogy megvédjék azt, ami van, vagy helyreállítsák azt, ami volt, míg a liberálisoké – forradalmi természetükből kiindulva –, hogy radikálisan, vagyis gyökeresen átalakítsák azt, ami van, vagy teljesen eltöröljék, nem ritkán anélkül, hogy helyébe bármi mást (főleg, ami jobb) nyújtanának.
Leginkább a médiavilágban figyelhető meg továbbá, hogy amíg a konzervatívok konkrétan megvalósítható célokat jelölnek meg, így az utcai bűnözés felszámolásáról, az adók csökkentéséről, a kábítószerek és a pornográfia elterjedése elleni küzdelemről, a kormány megfékezéséről értekeznek, addig a liberálisok örökösen csak utópiákat kergetnek, azt sulykolva, hogy hatalomra kerülésükkel már nem lesznek háborúk, faji diszkriminációk, eltűnik a rasszizmus, mert eljön mindenki számára a nirvána, a korlátlan egyéni lehetőségek álomországa.
Elemi – korántsem csak taktikai, hanem egyenesen stratégiai – problémája még a konzervatívoknak az is, hogy ha a liberálisokkal szemben valamilyen kisebb eredményt elérnek (például társaikat álláshoz juttatják), hajlamosak elhitetni önmagukkal és környezetükkel, hogy már meg is nyerték az egész háborút, míg a liberálisok ezután sem ülnek a babérjaikon: hiába lépnek támadásba netán újra a konzervatívok, fáziskésésben lesznek a liberálisokkal szemben, akik (legtöbbször váratlanul) újra előretörnek, majd hátralépnek kettőt, de csak azért, hogy azután már három lépést tegyenek előre.
Amint William Pierce találóan megjegyzi (Szittyakürt, 2006. július-augusztus), végső soron mindaddig, amíg a konzervatívokra az agresszív cselekvés szellemének és a világosan definiált ideológiai alapnak a hiánya lesz a jellemző, tartós hatást nem gyakorolhatnak a tömegekre, így stratégiailag aztán nem is csoda, ha rendre elvéreznek a liberálisokkal szemben. Pláne, ha igazságaiknak megvallása előtt rendre „tiszteletköröket” futnak ellenségeik színe előtt. Akiknek jelmondatuk lehetne: „Mérsékeltek vagyunk, nem szélsőségesek”. Ami ráadásul meglehetősen régi hagyomány.
De mennyire! Itt van például Gergely József katolikus pap-szerkesztő 1909. december 15-én a „Kassai Autonom Katholikus Kör”-ben tartott, nyomtatásban is megjelent előadása „a sajtókérdésről”. Ebben ennek „pompás példájá”-ról tesz említést Az Ujság egyik lapszámából:
„Ebben a lapban újabban „Budapesti furcsaságok” című rovat van, mely az olvasók beküldött panaszkodó leveleiből szerkesztődik. Egy keresztény úri ember afölött való megbotránkozásának akar levelében kifejezést adni, hogy a fővárosi zsidóság nagy része még mindig németül társalog, nemcsak a magánéletben, a börzén és üzleti életben, hanem az utcán, villamoson, vendéglőkben, hangversenyeken, operaházban stb. is. Teringettét! – gondolta magában ez a jó úr, ha már tuiétek ez a szép magyar főváros, beszéljetek legalább magyarul. És rászánja magát és megírja panaszát kedvenc lapjának.”
„De hogyan?” – teszi fel a kérdést Gerely atya. „Előbb bocsánatot kér, hogy él és megesküszik, hogy szereti a zsidókat és jogos panaszát csak az alábbi körmönfont és óvatos módon meri előterjeszteni. Érdemes ennek az itt következő levélrészletnek minden mondatát és szavát jól megfigyelni, mert fölötte jellemző:
„De a legnagyobb furcsaság, a legbántóbb szépséghiba, hogy közönségünk nagy része még mindig németül beszél a magyar fő- és székvárosban. Teljes életemben igaz liberális voltam. Zsidók barátságával dicsekedhetem. Nem jövök antiszemita hírbe, ha megállapítom, hogy - fájdalom! - a zsidóság nagy előszeretettel beszéli Lueger nyelvét. Az Ujság nagyérdemű, nemes műveltségű, előkelő szellemű főszerkesztője s hozzá méltó derék munkatársai még kevésbé jöhetnek ilyen gyanúba. Írják meg hát nyíltan, hogy úgy az Andrássy út művelt, gazdag lakói, mint a Teleki tér szegényei egyaránt németül beszélnek. Akik vagyonuk és műveltségüknél fogva olyan pozíciókat foglalnak el, hogy a jellegét megadják egy városnak, azokhoz intézem azt a kérő szómat, hogy nyelvükben is legyenek magyarok, mert hogy lelkükben azok, az meggyőződésem, hitem.”.”
Mindehhez Gerely hozzáfűzi:
„Ezt a pár sort érdemes volna szavanként elemezni, mert valóban klasszikus szöveg a mi viszonyaink illusztrálásához. Igen-igen nagy úrnak és hatalomnak szokás ilyen körmönfontul igazságot megmondani. Íme, jó keresztény magyarom, már csak így kaphatsz néhány sornyi helyet kedvenc újságodban, ha szíved kisded panaszának kifejezést akarsz adni.”
Igen, mindezek tükrében a címbeli kérdésre aligha lehet kétséges a válasz. |
|
Hunyadi Történeti Intézet |
|
|
|
|
2014. március 24. hétfő, 10:49 |
|
A Hunyadi Történeti Intézet megalapítása: Visegrád, március 15.
Társulás az alapítóhoz a témakört kutató történész, régész, művelődéstörténész, tanár, egyháztörténész levéltáros, könyvtáros és minden egyéb szakterület művelőjétől név, cím, foglalkozás megadásával március 29-ig. Ellenérdekelt intézménynél dolgozók számára titkos tagság lehetséges. Az ÁKTV, ÁKA és Magyar Ember előfizetői az alapítókhoz számítanak.
MÁTYÁS 550. - 5. rész NÁNDORFEJÉRVÁR - Kubínyi Tamás
https://www.youtube.com/watch?v=AVQnkwGWUJM
|
|
LAST_UPDATED2 |
|
2014. március 24. hétfő, 10:44 |
Páholyparancs: el kell feledni a hősi magyar múltat
2014. március 22.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info
1868. március 22-én született a hazai szabadkőművesség egyik ikonjának tekintett Vázsonyi (Weiszfeld) Vilmos (1868-1926), a (harmadik) Wekerle Sándor vezérelte kormány igazságügyi minisztere, aki már a huszadik század elején meghirdette: el kell feledni a hősi magyar múltat. De ne csodálkozzunk hát azon oly nagyon, hogy e páholyparancs olyan ismerős ma is. Hazánkban már régen tradícióvá vált, hogy el kell feledni a hősi magyar múltat, nehogy még feltámadjon. Mert elkönyvelhető bármennyire is fasisztának, nácinak, nyilasnak s persze legfőképpen antiszemitának Magyarország, azért benne a páholybeliek az urak.
No persze nem etikailag. Másként. Mint volt ez már hajdanában-danában, a boldogult Ferenc József-i időkben is. Akkor, amikor 1903-ban a debreceni Kereskedelmi Csarnokban a párbajkérdésről tartott előadást Vázsonyi-Weiszfeld. Amelyben a hagyományos történelemtanítást kárhoztatta, amiért is az órákon a nebuló örökösen csak haditettekről hall:
„Nem hall nagy szellemekről, tudósokról, hanem a hős Kinizsiről, aki fél kezével emelgette a malomkövet, húsz törökkel vívott egyszerre s egy-egy megölt törököt fogott a kezébe, egyet a fogai közé és úgy táncolt. Mikor az ifjúság folyton a vérontás glorifikációját [dicsőítését – Ifj. T. L.] hallja és olvassa, természetes, hogy benne föléled a vérszomj s a szelídített kultúrbestia ver gyökeret.”
Amint a mindezt könyvében (Az Ady-kultusz: magyar öngyilkosság!, 1941) idéző Bartha Józsefirodalomtörténész írta, Vázsonyi-Weiszfeld beszéde „országos fölháborodást keltett”. A fővárosi magyar ifjúság tüntetéssorozattal követelte képviselőházból való azonnali távozását – mindhiába. Tisza István miniszterelnök megvédte, hogy aztán Vázsonyi hívei 1918. október 31-én meggyilkolják.
Mindez persze korántsem véletlen. Vázsonyi-Weiszfeld ugyanis mindmáig a hazai szabadkőművesség egyik ikonja. Azé a szabadkőművességé, amely vadul támadta már ez idő tájt is történelmi tradícióinkat. Amint például ugyanis egyik vezető orgánumuk, a beszédes címűÚttörő 1910. november 27-i számában olvasható, „a régiség, a történelem előadása a történelmi materializmus világítása mellett módosul a világosság terjesztőjévé”. Egyértelmű szavak. Miként egyértelmű, milyen közszellem hatása alatt állt már akkor is hazánk, kiváltképpen fővárosa.
Amiért is bizonyos Miklóssy István budapesti állami főgimnáziumi tanár a Katholikus Középiskolai Tanáregyesület harmadik közgyűlésén felolvasott, nyomtatásban is megjelent értekezésében(Veszedelmes tünetek iskoláinkban, 1911) többek között azzal a határozati javaslattal állt elő, hogy a közgyűlés köriratban kérje fel „az összes katholikus középiskolai tanárokat”, ragadjanak meg minden alkalmat arra, hogy ifjaikat hazafias szellemben neveljék. Aligha kérdés persze, milyen fülekre találtak szavai.
Azon pedig ne csodálkozzunk hát azon oly nagyon, hogy a Vázsonyi-Weiszfeld által megfogalmazott páholyparancs olyan ismerős ma is. Hazánkban már régen tradícióvá vált, hogy el kell feledni a hősi magyar múltat, nehogy még feltámadjon. Mert elkönyvelhető bármennyire is fasisztának, nácinak, nyilasnak s persze legfőképpen antiszemitának Magyarország, azért benne a páholybeliek az urak.
|
|
LAST_UPDATED2 |
|
Ördöngösfüzesi katonadalok |
|
|
|
|
2014. március 23. vasárnap, 08:16 |
Ördöngösfüzesi katonadalok
- előadó
- Kallós Zoltán, Ökrös együttes
- előadásmód
- vonós zenekar, ének
- etnikum
- magyar
- település
- Ördöngösfüzes
- vármegye
- Szolnok-Doboka
- tájegység
- Észak-Mezőség (Mezőség)
- nagytáj
- Erdély
- szerkesztő
- Kallós Zoltán
- kiadó
- Fonó Records
- kiadó www
- www.fono.hu
- kiadás éve
- 1997
- gyárt. szám
- FA-028-2
Vágják az erdei utat,
Viszik a magyar fiúkat.
Viszik, viszik szegényeket,
Szegény magyar legényeket.
Állj meg rózsám, kérdjelek meg,
Ha elvisznek, hadd kaplak meg.
Gyere ki Galíciába,
Ott megkapsz egy kaszárnyába.
Galícia közepébe,
Két kaszárnya van egy végbe.
Odaviszik szegényeket,
Szegény magyar legényeket.
Kihajolnak az ablakon,
Rózsa nyílik csákójukon.
Rózsa nyílik, szegfű hajlik,
Édesanyám szava hallik.
Mit érek én a szavával,
Nem beszélhetek magával.
Mit érek, ha szavát hallom,
Ha anyámat nem láthatom.
Nézz ki rózsám az ablakodon,
Most visznek ki a faluból.
Vess utánam egy pillantást,
Többet úgysem látjuk egymást.
***
El kell menni, nincs mit tenni,
Füzest el kell felejteni.
Jön október a betyár hónap,
El kell masírozni.
Anyám, anyám, édesanyám,
Szedje össze minden ruhám!
Zárja bele a ládába,
Mert én nem leszek gazdája.
Engem anyám úgy szeretett,
Bölcsőbe tett, úgy rengetett.
Fehér rongyba takargatott,
Mégis katonának adott.
Katonának el kell menni,
A rózsámat itt kell hagyni.
Édes rózsám, csak azt bánom.
Hogy tetőled meg kell válnom.
***
Édesanyám, hol van az az édes tej,
Mivel engem katonának nevelt fel.
Azt a tejet adtad volna lányodnak,
Mert a lányod nem viszik katonának.
Édesanyám, de szépen felneveltél,
Mikor engem karjaid közt rengettél.
Akkor mondtad, jó leszek katonának,
Felesketnek egy szép magyar huszárnak.
Édesanyám ki a huszár, ha én nem,
Ki nyergeli fel a lovat, ha én nem?
Felnyergelem a lovamat, a sárgát,
Megkerülöm Erdélyország határát.
Huszár vagyok, nem bakancsos regruta,
Rám illik a sárga, zsinóros ruha.
Széle sárga, a közepe fekete,
Szép a huszár, ha felül a nyeregbe.
Búsulni sohasem tudtam
|
| az albumról: |
Kallós Zoltán első CD-je, amin saját gyűjtésű dallamait adja elő az Ökrös együttes kiséretével. A lemezen hallható dalok szinte teljes Erdély magyarlakta területét felölelik, így felhangzanak dallamok Szilágyságból, Kalotaszegről, Mezőségről, Gyimesből valamint Moldvából. Kallós Zoltán - ének Ökrös Együttes: Ökrös Csaba - hegedű Molnár Miklós - hegedű Kelemen László - 3 húros brácsa Mester László - 3 és 4 húros brácsa Doór Róbert - bőgő Közreműködik: Juhász Zoltán - furulyák Balogh Kálmán - cimbalom 1. Moldvai bújdosódal (Gajdár) 2. Keserves, hajnali és szapora (Kalotaszeg) 3. Szilágysági katonadalok (Varsolc) 4. Magyaroszováti szerelmi dalok (Mezőség) 5. Mezőségi Kontyoló dalok 6. Bonchidai-válaszúti menyasszonykisérő dalok (Mezőség) 7. Gyimesvölgyi szerelmi dalok 8. Válaszúti katonadalok (Mezőség) 9. Ördöngősfüzesi katonadalok (Mezőség) 10. Moldvai szerelmi dal (Klézse) |
|
https://www.youtube.com/watch?v=FmgFhOhziXE
|
|
LAST_UPDATED2 |
|
|
