BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1905

TARTALOM

TOLNAI LAJOS 1837-1892.


A BÁRÓNÉ TÉNSASSZONY

ELSŐ RÉSZ.

I.
(A gazdag leány s a szegény leány.)

II.
(Ha úton vagy: hallgass.)

III.
(Ki a porosz úr? Egyuttal nehány kakasdi 
jelesebb egyének bővebb leirása.)

IV.
(A ki boldogulni akar, asszonyhoz folyamodik.)

V.
(Egy éjszaka a szép kun földön.)

VI.
(Az öreg csizmadia esete.)

VII.
(A szegény ember csak szegény ember.)

VIII.
(Egy kicsiny fűre mennyi csiga kibúvik.)

IX.
(Hogy harczolnak a gazdag szivek és szegény szivek.)

X.
(A férgek és a nép.)

XI.
(Jön a császár.)

XII.
(Hogy végződik egy felséges nap.)


MÁSODIK RÉSZ.

I.
(«Leszek hát báróné.»)

II.
(Egy alázatos látogatás.)

III.
(Hogy enyészik el a gyanu?)

IV.
(Jönnek a mieink!)

V.
(A kún-követ s egy nagyszerű fáklyás zene.)

VI.
(Az előbbi rész folytatása, vagyis: megválasztják 
a követet és nagyszerű fáklyás zenét adnak.)

VII.
(Az első nap.)

VIII.
(Mindenik a maga útján.)

IX.
(Koronázási küldöttek, és a szent föld.)

X.
(Kinek a kis fia vagy te?)

XI.
(De most már igazán báróné lesz.)

XII.
(Szomorú hír.
Vidám ujság.)

XIII.
(A Waring és Toryng ház.)

XIV.
(«A szegény báróné ténsasszony!»)

Tolnai Lajos a hetvenes években feltűnt írók közt a legnagyobb tehetségnek mutatkozott. Két püspök támogatta, Székács és Török Pál, a mely utóbbi, mikor a papi vizsgát letette, maga mellett tartotta káplánnak, s azonfelül tanár lett a református főgymnáziumban.

Robusztus erős ember volt, csupa izom, csupa egészség. Nagy, túlságosan nagy, kerek fejében, melyből két egymástól feltünően messzire elhelyezett apró rókaszem csillogott, egy egész világ forrt. Balladái, melyekből akkor közlött néhányat, Arany dicsőségén melegedve, kit mint nagykőrösi tanítványa, közelről ösmert, tele voltak szépségekkel s románczai bájosak, hangulatosak, lyrája pedig sajátos volt, s mint a Goethe-é, kizárólag a saját élményeinél forgott.

Első versei a «Hölgyfutár»-ban jelentek meg s országos feltűnést keltettek, úgyszintén elbeszélő művei, melyek közt az elsők egyike «Fényvári Fényes Ádám úr», egy Turgenyev erejét sejteti a 27 éves Tolnaiban, kiről most már beszélni kezdtek, nemcsak az irodalmi körökben, hanem messze az ország minden részében.

Annyit tudtak róla, hogy a györkönyi jegyző fia Tolnamegyéből, azelőtt Hagymássynak hítták. - Hát azelőtt? - kérdezték volna az olvasók, de ez egyszer csalódnak, mert Tolnai csakugyan az ősrégi nemes Hagymássy családból származott. Hogy miért választott olyan nevet, a mely nem hangzott jobban a réginél s nem járt vele az ármális, az még Tolnainál is érthetetlen.

Első verses kötetét 1865-ben adta ki Arany Jánosnak ajánlva. Ez meghozta neki a Kisfaludy-Társaság koszorúját - a tagsági oklevelet. A következő könyvei gyorsan jelentek meg ezután az «Életképek» Bérczy Károlynak, a «Beszélyek» báró Eötvös Józsefnek ajánlva. Mindenik könyvét ajánlotta valakinek. «Pátrónusokat gyűjt» - gunyolódott a bohém világ.

Csak félig találták el. Mert igaz, hogy gyűjtő volt Tolnai, szenvedélyes, de ellenségeket gyűjtött, úgy, a hogy más ember régi pénzeket, pipákat vagy lepkéket gyűjt tűre szúrkálva. A patrónusok is csak azért kellettek neki, hogy velök fölfegyverezze magát az ellenségek ellen.

Makacs, senkivel meg nem férő természet volt, melynek a tomboló harag az elementuma. Mint a kova, csak akkor adott szikrát, ha ütött vagy ütötték. Versei, munkái mind ilyen szikrából összehozott lángok.

A mellett mézédes szavú, mosolygós ember volt, valóságos macskatermészet, hízeleg, de karmol.

1868-ban már össze volt veszve minden tanártársával, a pátrónus püspökeivel, az írótársaival, a tanítványaival, de még akkor kivágta a bajból a gondviselés: a székely főváros, Maros-Vásárhely, meghítta papjának.

Az író szenvedett ez által, mert el kellett hagynia az irodalmi focust, de az ember kibontakozhatott. Az orgonavirágos csendes paplak megadja lelke békéjét. Kedvvel is dolgozgatott itt egy darabig, apró gyermekeivel játszadozva. 1871-ben megjelent az «Urak» czímű regénye, egy évvel utóbb «Az én ismerőseim» gyűjteménye.

Mint elbeszélő egy kicsit nehézkes, de magvas és a való élet komorabb szineinek rajzolója. A derültebb szinekhez nincs festéke. Mintha irígyelné alakjaitól a boldogságot, folytonos bajokba vezeti őket. Regényei lassan indulnak, úgyszólván egy kopár hegyen kell magát átküzdenie az olvasónak, míg végre a cselekményhez jut. S ez a hegy nem czukorból van, mint a Dickensé, melynek tulsó oldalán az Eldorádó tárúl ki, kietlen hitvány világ a Tolnaié. Mély keserűséggel tölt el a benne találtató bűnök és aljasságok miatt. Sehol egy oázis, egy nyugvó pont, a hol a hánykódó lélek pihenést találna.

De azért még mindig a megengedett határok közt mozog Tolnai. Történetei nem meglepőek, nem is nagyon érdekfeszítők, de formásak, gondosan vannak megírva, stylusa kifejező, erőteljes, hatalmas. Olyan, mint az erős ó-bor. Limonádét nem árul. Maga mondja, hogy «nem ír az asszonyoknak és leányoknak, szeretetet ő tőlük nem vár». Tudás, mélység és látás jellemzi. A jellemek sötétek, de az aesthetikai törvények szerint vannak megépítve. Humora keserű, satyrája nem ellenszenves, de végre a fanyar gyümölcsnek is vannak kedvelői, és jogosúlt, mert Isten napjától támad.

Hiszen ha itt megállapodnék legalább, de hovatovább ereszkedik alá a gyűlölködés lejtőjén. Rossz természete mindinkább kidomborodik, híveivel örökös harczban áll, látása elhomályosúl, alkalmazkodási képességének utolsó abroncsa is elpattan, érzékenysége kicsordúl, epe és epe, végig epe az egész ember. Üt, vág, rúg, a mivel és a mint lehet. Regényeiben, verseiben leírja és kipellengérezi ellenségeit. «A nemes vér» és az «Oszlopbáró» alakjait azonnal fel lehet ösmerni, mert csak elrejteni sem próbálja, hogy élő embereket persiflál.

Helyzete egyre romlik és 1884-ben annyira lehetetlenné lesz, hogy immár kénytelen letenni a papi palástot s megsebzett önérzettel és megalázva, mint az üldözött vad, a fővárosba menekülni s negyvenhét év terhével a vállán új pályát törni.

Nem talált sehol semmit. A rossz hírt nem kell kocsira ültetni. Itt már ösmerték és elhúzódtak tőle. Csak egy barátja maradt, a ki sovány kenyeret adott neki: az írótolla. De ő ezt se becsülte meg. Fustélynak használta és ellenségeit verte vele. Mert azt itt is talált. De ha épen nem talált, mindenkit annak vett, a ki mellette, körülötte vagy fölötte volt. Nem annyira elbeszélő műveket írt, hanem a műfaj álczája alatt pasquillusokat, leleplezéseket. Mindinkább halaványodott, sekélyesedett, mint író. Azonfelül lázasan kellett írnia, mert mind rosszabbul fizették - tehát mind rosszabbul írt. Szállt, szállt le a másod-, harmadrangú írók kathegóriájába, úgy, hogy élete derekán kezdődnek az ő voltaképeni zsöngéi, melyek keveset érnek, bár egy-egy lap, vagy egy odavetett gondolat elárulja a fürkésző előtt a valódi nagy talentumot.

Már a tolla is kezdte elhagyni, mikor egy csekély állást kapott egyik fővárosi iskolánál. E kis jelentéktelen kathedrán érte az alkony. Mikor aztán itt is összekülönbözött mindenkivel és már úgy látszott, megint katasztrófához közeledik, egy őszi estén - 1892-ben - előjött a legeslegutolsó barátja, a Halál, az, a ki a mesében a szegény ember válláról le akarta a rőzseköteget venni és megszabadítá őt egyszerre minden ellenségétől.

Mikszáth Kálmán

http://mek.oszk.hu/07700/07738/07738.htm

Őseink üzenete: ne legyen a paraszt gúnyszó!

2014. április 10.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Bizonyára akadnak, akik koruknál fogva emlékeznek még, mennyi elutasítás vagy támogatás kísérte egykor jeles elbeszélőnket, Fekete Istvánt, a Dr. Kovács István című film forgatókönyv íróját, amiért abban meggyőződéssel hirdette, hogy egy egészséges társadalomban úrra és parasztra, munkásra és értelmiségire egyaránt szükség van, ezért abban alapkövetelmény, hogy ne legyen a paraszt gúnyszó, a munkás az értelmiségivel szemben lenézett.

Bándy Viktor közismert írónk, Fekete István forgatókönyve alapján Losonczy Dezső zenéjével, Paul Tibor karmester vezényletével 1942-ben bemutatott, világhálóról letölthető művészfilmje, aPáger Antal főszereplésével előadott, 1945-ben betiltott Doktor Kovács István ugyanis lélegzetelállító hűséggel mutatott rá a két világháború közötti magyar élet egyik legégetőbb problémájára, az úr és paraszt, a munkás és értelmiségi mesterségesen kiváltott szembeállításának igazságtalanságára, fenntarthatatlanságára.

A filmbeli főhőst, a paraszti családban felcseperedett Doktor Kovács István egyetemi tanárt hiába környékezi meg a középosztálybeli Tatár-ügyvédfamília leánya, Ada, szíve felvidéki falujából egy parasztleányhoz, Balogh Ágneshez húzza: amíg az előbbi megveti s elhagyja paraszti származásáért, addig az utóbbi lesz igazi hitvese, amiért persze a lateinerek, a mindenkori fővárosi „Tatárok” egyenesen megvetik. Holott, vallja Doktor Kovács István, „a faluról jött embernél nincsen szebb: tisztasága, hite, ereje döbbentse rá a városi embert, hogy a falut nem felfedezni, hanem szeretni kell, mint az édesanyát, aki kenyeret ad: ennek az országnak nemcsak zsenik kellenek, de a magyarságukról soha meg nem feledkező férfiak és asszonyok”.

Ezzel reá is világított a két világháború közötti Magyarország politikai elitjének méltán legvégzetesebb mulasztására. Mert ebben a sorsdöntő időszakban a legkülönbözőbb világnézetű írástudók, mint Féja Géza, Fiala Ferenc, Kodolányi János, Oláh György, Milotay István, Németh László, Pethő Sándor, Sinka István, Szabó Dezső, Szekfű Gyula, Veres Péter, tettek hitet amellett, hogy csak akkor válhatunk „emelkedő nemzetté”, mihelyt egyenrangúként élhet benne egymással úr és paraszt, munkás és értelmiségi, ha az úri középosztály nem veti meg a föld népét.

Pláne, ha például maga az arisztokrata írónő, Tormay Cécile Bujdosó könyvében arról vallott, hogy olyan a magyarság, mint egy életfa: gyökerét létünk, törzsét lelkiségünk-szellemiségünk, ágait képviselői, leveleit annak továbbadói jelentik, így „ezer év alatt egy hatalmas cserfa nőtt a mi földünkből: ez a cser maga a magyar nép, gyökere a paraszt, törzse a régi nemességből lett és véle összeforrott értelmiség, lombja az antik értelemben vett arisztokrácia, a kiválóság”, szóval rajta „minden ugyanaz: a gyökér, a törzs, a lomb, és egyik a másik nélkül élni képtelen”, hiszen „a fa elszárad, ha bármelyik beteg”.

Igen, „nem társadalmi osztályokról van a háromban szó, de fejlődési fokokról”, ezért „ más népek nem értenek meg minket, a különbségekben ilyen hasonlatok nincsenek sehol: a magyar parasztban benne szunnyad a jövendő úr, az úrban él és vissza-visszanéz a régi gőgös paraszt, gőgjében dacos és szilaj, zárkózottságában hallgatag, az estélyben fecsegő, jókedvében marakodó, irigy, vendéglátó, tékozló, szűkkeblű és mégis pompát mutató lényükben egyek ők”, vagyis bizony „a parasztból, a gyökérből, a földből lesz itt minden, ami magyar, a magyar arisztokrácia múltja a cserfa gyökere és törzse, a magyar paraszt jövője a cserfa törzse és a lombja.”

Más szavakkal kifejezve, bármiképpen is beszéljünk a parasztságról, tény, hogy egy társadalom csak akkor egészséges, ha egymást nem kizáró, hanem kiegészítő rétegei vállvetve küzdenek megszépítéséért. Eredendő különbözőségeik következtében persze így is szülhetnek, különösen történelemformáló pillanatokban, konfliktusokat. Az olyan, Széchenyi által oly rendszeresen ostorozott tulajdonságaink, mint a hiúság, az önzés, a nyakasság, az egoizmus, az anyagiasság például tény, hogy a történelmi parasztságtól sem volt teljesen idegen, pláne (amint Makkai János szociológus fogalmazott könyvében (Urambátyám országa, 1942)) „az eke szarváig, vagy a lánc föld végéig terjedő szemlélet, a hencegés, a hányavetiség”, népmeséink és népszokásaink által valahogy azonban mégsem ezek a tulajdonságok jutnak elsősorban eszünkbe képviselőiről.

Alighanem a tizenkilencedik század második felének liberalizmusa tehető döntően felelőssé azért, hogy teoretikusai nálunk is éket akartak verni úr és paraszt, város és falu között, a pálmát mindig az előbbieknek nyújtva. Hányszor kesergett Beöthy Zsolt irodalomtörténész amiatt, hogy a városi polgár a „paraszt” hallatán csak a silányra, a talmira, a „provinciális”-ra asszociál azonnal! Így lett aztán mintegy fél évszázad alatt az urbanizáltak számára gúnyszó a paraszt, holott máshol aligha volt így. Idézzük újra ismét mindennek nagy ismerőjét, Makkait!

„A paraszt neve a németben „Bauer”, a franciában „paysan”, az angoloknál pedig „peasant”, mely ma már csak osztálymegjelölést foglal magában, de vele sértő szándékot nem lehet kifejezni. A „paraszt” valamikor nagyon régen valóban gúnynév volt és e korszakban minden nemzetnél szokásos volt az alattvalókat, az alárendelteket, a szolganépet ilyen nevekkel illetni. Később azonban a paraszt szabad emberré vált s így a legtöbb nyelvből a régi, megalázó kifejezés eltűnt vagy átlényegült. Így a nyugaton ma már még az emléke is elhalványodott az eredeti fogalomnak, míg a közép-európai szláv népeknél, a románoknál, a Balkánon és Magyarországon még ma is sértő módon használják a legszélesebb mezőgazdasággal foglalkozó réteg általános gyűjtőnevét. Hivatalosan ugyan nem, de a társadalom igen.”

Ha valamiért valóban jogos bírálat illeti két világháború közötti társadalmunkat, akkor pontosan ezért. Az úri középosztály vezető körei ugyanis nem vagy alig tettek érdemben valamit azért, hogy az úr és a paraszt közötti mesterségesen felkorbácsolt ellentét felszámolódjék. Igaz, úgy tűnik, önértelmezésükben mást jelentett az „úr” fogalma, mint egykor eleinknek. Mert hogyan is írta 1940-ben Zsellérek című regényében íróink, Fekete István? 

„Valamikor úr volt az, aki vezetett és meghalt az országért. Úr volt, aki hazát szerzett és megtartotta. Nem törte a kapa a tenyerét, mert a kard soha ki nem szakadt a markából. Nem dolgozott, mert nem ért rá dolgozni. Az országvédő kardot aztán letették, a harcok elmúltak és az uraságból nem maradt meg más, mint a dologtalanság. Először csak a fizikai, aztán a szellemi tétlenség.”

Amihez részükről ugyanakkor a paraszti világ műveltségének az övékétől való tényleges eltérése miatt való lebecsülése, alacsonyabb rendűnek tekintése is társult. Olyannyira, hogy előfordult például még a társadalmi rétegek közötti, gyakorta mesterségesen emelt válaszfalak lebontására Prohászka Ottokár szellemében keresztényszocialista alapokon megkívánt keresztény sajtóban is, hogy értetlenkedve kifogásolták a Dr. Kovács István tendenciáját. S hogy mennyire, álljon itt róla egy (névtelenül közölt) értékelés a – mégoly kiváló, de a kora hazai szociálpolitikai vezetőrétegének elfogultságaitól korántsem mentes – Magyar Kultúra című társadalmi és tudományos szemle 1942. április 20-i számából. Íme:

„Az új magyar filmek sorában nemcsak érdekes, hanem sok tekintetben jelentőségteljes helyet foglal el a Dr. Kovács István nevezetű film. Szerzője egy új magyar tehetség, aki vidéken volt intéző s akire a közfigyelmet a Nimród című vadászújságban írt sok nagyszerű tájképe hívta fel. Mikor érdeklődni kezdtek utána irodalmi emberek, kiderült, hogy novellákat is ír, amik pompásak s egy regénye van készülőben. Azóta a regény is megjelent, mely hibái mellett is komoly tehetséget mutatott, az intéző úr a falut is otthagyta már s most a beharangozások szerint mint az új magyar film egyik nagy képviselője mutatkozik be. A dolog érdekességéhez még annyi tartozik, hogy az első cenzúra nem engedélyezte a filmet, s felettes fórumok azonban szabad futást engedtek neki. Ezeket az előzményeket csak azért mondjuk el, hogy jelezzük, mennyire nem könnyű a film higgadt és nyugodt megítélése; annál kevésbé, mert a bemutatón nagy sikert aratott s azóta is több moziban táblás mázak mellett fut. A közönség tehát döntött a darab javára, de a tárgyilagos kritika, mely nem mindig találkozik irodalmi és művészeti kérdésekben a közönség véleményével, ez alkalommal is kénytelen a maga külön véleményét bejelenteni és fenntartani.

A közönségnek ugyanis abban igaza van, hogy Dr. Kovács István jó film, sőt a legjobb magyar filmek egyike; jól pergő és izgalmas története van. Bánki Viktor zseniális rendezői keze kitűnően forgatja, elsőrangú színészek játsszák s a fényképezése is valóban kiváló. Ebből a szempontból tehát nincs is semmi baj! A kritika találkozik a közönség ízlésével s az új darabot mint filmet fenntartás nélkül megdicséri. A baj a mesével, a jellemekkel, a megoldással és a film valóságos propagandaszerű tendenciájával van. Itt válik el a kritika ítélete a közönség ízlésétől, mert míg a közönség a szó szoros értelmében végigizgulja a darabot és megtapsolja a legérthetetlenebb és legközönségesebb fogásokat és jeleneteket is, addig a kritika épp ezeknél a jelenségeknél súlyos kifogást kell hogy emeljen.

A könnyebb megérthetőség kedvéért el kell mondanunk a film meséjét. Egy falusi parasztgyerekből lett kitűnő egyetemi tanárról van szó, akit kollégái, felettesei és növendékei egyaránt nagyra tartanak és szinte rajongva szeretnek. Hogy miért, ez nem tűnik ki a darabból, sőt az a néhány egyetemi jelenet, amit a film előadásairól megjelenít, nem egyetemi nívó, hanem olyan hangulat-politizálás a parasztságról, a közösségi sorsról és nemzeti egységről, amelyet inkább másodrangú újságok vezércikkeiben szoktunk olvasni. Dr. Kovács István alakjában senki se fog ráismerni azokra a nagy magyar élő vagy holt egyetemi tanárokra, akik annak idején olyan nagy hatással voltak az ifjúságra, de inkább rá fog ismerni a Baráth Tiborokra, akik egyelőre csak politikai erősködésükkel keltenek feltűnést. Mindegy! Dr. Kovács István beleszeret egy utálatos és üres pesti úri démonba és egészen múlt századbeli szóülői fogások megrendezése közben megkéri a kezét. Szerencsére az esküvő előtt a menyasszony és szülei lerándulnak falura az egyetemi tanár úr pátriáját megnézni s ott úgy vérig sértik a tanár parasztszüleit és rokonságát, hogy az eljegyzés felbomlik. Erre a kitűnő egyetemi tanár dühében és bosszújában elveszi régi falusi játszótársát, a szomszédék parasztlányát s így megy vissza Pestre. A kis falusi virág azonban mint egyetemi tanárné is esetlen, műveletlen és buta marad, a szabónők maskarát csinálnak belőle, a cselédek kinevetik, az egyetemi tanárnék nem fogadják és bizony mindvégig annyira együgyű marad, hogy még kettesben sem tud az urához egy jót szót szólni, hanem csak sír, kesereg vagy szökni akar. Mikor aztán egy kávéházban egy egyetemi hallgató papírgalacsinnal üti kupán az asszonyt, a tanár úr felugrik és felpofozza a majdnem sógorává lett szemtelen frátert. Erre kitör a botrány a kávéházban is és az egyetemen is, dr. Kovács István elkeseredésében már vissza akar menni a falura, amikor megérkezik paraszt-édesapja, aki a vállalt kötelesség és hivatás folytatására figyelmezeti s a rákövetkező egyetemi ünnepségen a kultuszminiszter kezet csókol a feleségének s ezzel Kovács István karrierje, házassága és a film is befejeződik.

Mindenki láthatja, hogy a történet tulajdonképpen elejétől végig abszurdum s nagyon közel áll, talán még sok tekintetben gyámoltalanabb is, mint azok a régi népszínművek, amelyekkel a múlt század végén ajándékozták meg a magyar színpadokat. Mert hogy lehet abban a parasztság apoteózisát látni, amikor egy egyetemi tanár szíve szerint egy démonért rajong és csak bosszúból veszi el a régi paraszti játszótársat? S ha már egy egyetemi tanár, de akár a legkisebb városi tisztviselő is elvesz egy parasztlányt, nem fog-e iparkodni, hogy kiművelje és intelligenciában és modorban magához és társadalmi állásához méltóvá tegye? A darabban azonban semmi ilyen nem történik! A szegény kis falusi virág nem nevelődik és nem művelődik, a késsel-villával továbbra se tud bánni, egy árva szót nem tud szólni, vagy ha megszólal, valóban társasága és férje előtt is nevetségessé válik. Ide parasztkultusz és oda parasztkultusz, ne akarják azt elhitetni, hogy egy egyetemi tanár egy mukkanni sem tudó, esetlen és csak maskarává változott falusi lánnyal boldog lehet! Egyszóval: a darab be akar bizonyítani egy tételt, amit a szerző sem hisz el, a nézők sem hisznek el, de amit a szerző mégis komolyan vesz és a közönség hitetlensége ellenére is lázasan és tüntetően megtapsol. 

A darab többi lehetetlenségeit már kár is emlegetnünk: hogy például az egyetemi tanár ugyanabba a kávéházba jár, ahová növendékei s hogy akad növendék, aki a tanár jelenlétében papírgaluskával meri a tanár feleségét homlokon célozni. Ez már sok egy kicsit, mint ahogy sok az a műfalu, amit bemutatnak, az az idegenforgalmi látványosság és népviseleti cécó, az az iparművészeti ház, amit szülői otthonnak bemutatnak, na és legfőképp az a kultuszminiszter, aki a végén úgy jelenik meg, mint egy mentőangyal és egy kézcsókkal à la I. Ferenc József, kiengesztel mindent. Minden tiszteletünk a mindenkori minisztereknek, de hogy a mai kézcsókos világban egy miniszteri kézcsók egy drámában megoldást jelenthetne, abban már őszintén kételkedünk! De mindezektől, tehát épp a lényegtől eltekintve, a darab jó és föltétlenül jót akar, és bizonyára elindulást jelent a még jobb és még tökéletesebb felé. A szomorú csak az, hogy íme, a népi írók is csődöt mondanak s a vérbeli parasztok helyett csak cukros vizet adnak. S még nagyobb baj, hogy a parasztot az urak ledorongolásán keresztül akarják megszerettetni! Pedig ennek más útja is van, amit talán majd később fognak megtalálni.”

Nem kis döbbenettel kérdezheti az olvasó az iménti filmkritikát olvasva, vajon miért lenne a történetbeli Balogh Ágnes lenézendő, egyenesen buta „falusi kis virág”, aki a Tatár Oszkár ügyvéd felesége és Ada leánya által képviselt modern feminista nőképével ellentétben nem úri kaszinók, egyetemi tanárnék dámája, hanem a vele egyazon sorból kiemelkedett, családi életre vágyó tudós férj, dr. Kovács István oldalán kíván boldog lenni azzal, hogy a hazának nem diplomákat, hanem gyermekeket óhajt adni? Azért, mert – Dr. Kovács filmbeli szavait idézve – nem tud bridzsezni s nem tanulta meg azt a sok „úri léhaság”-ot, nem lehet, hogy lélekben még ezerszer különb azoknál, akik igen? Vagy csak az lehet egy „méltóságos úr” hozzá egyedül méltó hitvese, aki maga szintúgy egyetemi tanárné lesz, aki ilyetén „késsel-villával” a legszigorúbb párizsi etikett szerint is képes étkezni?

Persze azért akadtak még, éspedig nem is olyan kevesen a film megszületésekor, akik számára mindezek nem voltak kérdések. Akik felismerték a film igazi üzenetét, mint bizonyos Dénes Tibor, aki a Katholikus Szemlében 1942-ben ekként méltatta jelentőségét:

„A most eltelt negyedév tartós sikere a dr. Kovács István című film. Bevezetőül a címszereplő a közönség elé áll s nagyon komoly szavakat intéz hozzá. Az ősi magyar vétkekről, a széthúzásról, az egyenetlenkedésről, az egymást meg nem becsülésről szól. S ezek a vétkek mai átmeneti időnkben különösen súlyosak, hiszen most valóban összefogásra, egymásba tett kezekre van szükség. Maga a film is egészen mostani történetet beszél el. A jeles történettudós, a rajongásig szeretett egyetemi tanár - paraszt8i sarj s emiatt majdnem elbukik. Célját el nem érve és dolgát végezetlenül vissza kell már-már fordulnia a falujába, hogy Pazar emberi és tudósi értékei haszontalanul kallódjanak el. Mert nemcsak nagy elme dr. Kovács István, de őszinte szív is, aki ha szeret, igazán szeret. Nem ért a furfangokhoz, a praktikákhoz, az egyenes utakat szereti, de vállalja a kemény küzdelmeket is. S ez a tiszta lélek majdnem áldozata lesz egy szívtelen teremtésnek és léha, haszonleső családjának. Drámai küzdelem bontakozik itt ki, nem is emberek, hanem elvek és világnézetek állnak szemben egymással és mindnyájunk megkönnyebbülésére mégis csak az igazság győzedelmeskedik s a nagyra, nemesre törő akarat lesz úrrá. A film néha talán kissé erősen torzító tükörben mutatja be a fogyatékosságokat, az emberi és a társadalmi hibákat, a dialógusok szövege is egyszer-másszor túlzó, alapjában véve azonban nagyon megszívlelendő leckét kapunk. S úgy látszik, a közönség megérti a tanulság erejét, és szinte áhítatosan figyeli dr. Kovács Istvánnak – a magyar lelkiismeretnek – intelmeit.”

Igen, mert dr. Kovács István valóban a magyar lelkiismeret tolmácsolója benne, s az értő nézők ezt ismerték fel. Ők még tudták, hogy a filmbeli főhős nem véletlenül választott magának „falusi virágszál”-at. Ők még megértették, hogy például előttük már az 1890-es évek Poroszországában – amint Kornis Gyula filozófus tanulmányában (Nők az egyetemen, 1925) olvassuk – a professzorok nem kis hányada ugyanígy gondolkodott. Hiszen ahogyan Kornis írja, akadt közöttük, „aki mikor először látott nőt hallgatói között, odament Minerva buzgó lányához, udvariasan karját nyújtotta neki s a teremből kivezette”. Igen, mert akkor még bizony evidencia volt, legalábbis keresztény körökben, hogy – ahogyan Pozsonyi Ádám író korregényének(Keskeny Károly élete és kora, 2012) címadó főhőse vallja – a nő minden másnál fontosabb feladata utód(ok) szülése, biológiai síkon teremve s ezzel válva hasonlatossá Urához, Teremtőjéhez, viszont ha ezt elhanyagolja a „felvilágosodás” jelszava jegyében, felborul az egész univerzum rendje. S ezt, tegyük hozzá, valaha a szép nem leányokból asszonyokká éppen paraszti világban kiteljesedett képviselői tudták talán a legjobban. 

Bizony, ezt az archaikus világrendet, amely az úr és paraszt együttélésében, egymást kiegészítő mivoltuk megélésében tette egykor széppé és boldoggá teremtett világunkat, rontotta meg a liberalizmus a tizenkilencedik századtól, s ennek hatásai a mégoly nemzetinek-kereszténynek beállított két világháború között is komolyan érezhetőkké váltak. S hogy mennyire, íme egy mindennapos példa akkoriból:

„Egyik budapesti állami gimnáziumba akarta beíratni a fiát egy jóravaló zöldségárusasszony. Azzal utasították el: „Hogyan képzel ilyet, hiszen ide – miniszterek fiai is járnak!”.

Rendben van: nem kell mindenkinek gimnáziumba járatni a fiát s ezzel a szellemi proletárság számát szaporítani. Azonban ezt más indokolással is közölhetik a szülővel. Teljes szociális érzéketlenségre vall, ha ma, 1936-ban is még az apa állása szerint különböztetünk gyermek és gyermek között…”

Írta ezt az imént idézett Nyisztor Zoltán a Magyar Kultúra1936. november 20-i számában, a fentebbi filmkritikája szellemében foglaltakkal szemben ezúttal elismerve, mennyire égbekiáltó igazságtalanság is a foglalkozásbeli különbözőségek egymással szemben történő kijátszásaként a paraszt, a munkás „műveletlen”-nek, „holmi „bunkó bugris”-nak tekintése. Hiszen gondoljunk csakArany János Toldijára! Magára Toldi Miklósra, aki Laczfi Nándor hadának a Budára menő utat fél kezével tartott „nehéz fá”-val mutatja, s megdöbben, amikor az erején elcsodálkozó hadból elhangzik: „Szép öcsém, be nagy kár, / Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál.”.

Száz szónak is egy a vége: őseink legjobbjainak szemében nem volt „nagy kár” a paraszti sarjból való származás. Liberalizmus által befolyásolt úri középosztályunk soraiban viszont már valóban az volt sajnos régente is. Nem is szólva a kommunizmus alatt falvainkból elűzött, nagyvárosi lakótelepekre költöztetett tömegekről. Az ezekbe kényszerülteknek ugyanis megszűnt a paraszti világra oly jellemző önálló alkotói, termelői és tenyésztői munka lehetősége. Eleink paraszti létformájához való viszonyuk legfeljebb apró betűs iskolai tananyaggá, néhai falumúzeumi látogatások múló pillanataivá zsugorodott.

A természet megmásíthatatlan rendjéből következően önmagát előbb-utóbb felemésztő globális világ utáni létünk megnemesítése érdekében aligha tehetünk mást, mint hogy elfogadjuk őseink üzenetét: ne legyen a paraszt gúnyszó! Elvégre a világ csak úgy működik, ha elismerjük annak lételemeinek egymást kiegészítő szerepét. Legyen szó nőről és férfiról, úrról vagy értelmiségiről, parasztról vagy munkásról.

sír a szemem hull a könnyem

sír a szemem hull a könnyem

jaj de nagyon fáj a szívem

jaj de nagyon fáj a szívem

fáj fáj fáj de mit tudsz tenni

fáj fáj fáj de mit tudsz tenni

mikor ennek így kell lenni

mikor ennek így kell lenni

idegenek jövevények

idegenek jövevények

hagyjátok hogy én is éljek

hagyjátok hogy én is éljek

mert ha köztetek nem élhetek

ha köztetek nem élhetek

jaj de bajos az életem

jaj de bajos az életem

A szívben még megvan...

- Portré Zerkula János gyimesi pímásról

Magyar dokumentumfilm, 52 perc, 1994 

"A szívben még megvan"

Halmos Béla és Szomjas György dokumentumfilmje.

Zerkula János

a Romániában élő egyik magyar népcsoport,

a gyimesi csángók kiváló cigányprímása,

a klasszikus népzene egyik utolsó képviselője volt.

A vak muzsikus

egy ötödik (rezonáns) húrral felszerelt hegedűn játszott,

és hozzá énekelt is.

A kéttagú zenekarban

a prímás felesége, Fikó Regina játszott még ütőgardonon.

A portréfilm elsősorban a különleges hangzású,

archaikus gyimesi zene és táncok bemutatására törekszik.

Emellett a Gyimes-völgy táji szépségét

és az ott élő emberek életkörülményeit is érzékéltető

film keretét Zerkula

történelmi és néprajzi szempontból is érdekes

élettörténete adja,

amit a prímás élvezetesen, gyönyörű magyarsággal mond el.

https://www.youtube.com/watch?v=vaewuEn7USg

Újrakezdések Zerkula Gyuri bácsival

Tudod – mondta –, az embernek néha mindent újra kell kezdeni. Sokszor megtörténik. Nem azért, mert jó, vagy rossz. Így hozza az élet. Arcán ott az élet nyoma, de a szeme fiatalos és mosolygós. Helytállni, megmaradni, itt maradni, életben maradni egy élhetetlen világban, értéket őrizni és tovább adni. Tanulni és tanítani. Zerkula Gyuri bácsival, a prímásdinasztia legidősebb tagjával beszélgettünk. 

– Kezdjük a legelején...

– 1950. szeptember 28-án születtem Csíkszeredában. Már akkor nem indultam jól, mert császárolni kellett édesnyámat. Gyimesközéplokon nőttem föl. Édesapám, édesanyám zenészek voltak. A csángó zene kéthangszeres: a hegedű és a gardon. Ők ketten muzsikáltak mindig. Édesapám édesapja is zenész volt, édesanyám édesapja is az volt. Úgyhogy én ebben a közegben éltem a gyermekkoromat, és nem tudom a sorsnak megköszönni, hogy így nőttem fel, mert valahogy rámragadt a zene, a gyönyörű, autentikus gyimesi népzene, ami egész életemen végigkisért. Ötödikes koromtól tanultam hegedülni. Csíkszeredában akkor még nem volt zeneiskola, csak Marosvásárhelyen. El akartak vinni a zeneiskolába, de kistermetű is voltam, egyedüli gyerek is voltam, nem engedtek a szüleim. Így Csíkszeredában a kicsi Nagy Géza bácsi zenetanár tanított hegedülni.

– De közbejött a zongora is…

– Másfél évet jártam tanulni, úgy, hogy a délutáni 4-es buszra felültem, fél öttől fél hatig volt az órám, s a fél hatos autóbusszal mentem haza Gyimesbe. Másfél év után megváltozott az órarendem, kellett várjak egy órát a másik autóbuszra. A gimnázium alagsorában volt egy fekete zongora, az volt Gál Árpádnak – Isten nyugtassa – a zongorája. Nagyszerű zenész és zeneszerző ember volt, több hangszeren játszott. Amíg én vártam az autóbuszra, lementem az alagsorba és pittyegtettem mindig egy kicsit. Nem sokáig, mert Árpi bácsi fölfedezte, hogy nekem tetszik a hangszer, megkérdezte, hogy szeretem-e? Mondtam, hogy igen. Adott egy Cerny-kottát, megmutatta az F-kulcsot, s én kezdtem gyakorolni. Egy hónap után, amikor apám jött fizetni Géza bácsihoz, Géza bácsi azt mondta, hogy „ne nekem fizess, hanem Árpinak, mert a gyerek nem hegedül, nem gyakorol semmit a hegedűvel, és a tetejébe még zongorázik.” Apám lejött, meghallgatta – Gyimesben nem volt zongora –, és nem tudtuk, hogy mi legyen, hogy legyen. Közben aztán a plébános, Tóth András megengedte, hogy a plébánián a harmóniumon gyakorolgassak. De jártam továbbra is Csíkszeredába zongora órákra. Hetedik osztályos koromtól én helyettesítettem a kántort, még a szomszéd falu kántorát is. A középloki kántor végzett ember volt, a felsőloki pedig nem, és volt úgy, hogy sokszor kellett helyettesítenem. Nagyon örvendtek az emberek, igyekeztem is, Bachot játszottam, ismertem a miserendet, szerettek.

– Milyen a Gyimesekben gyereknek lenni?

– Gyönyörű. Zenész család, rokonság. Anyámék hárman voltak testvérek, apámék négyen. Összejártunk ünnepeken, disznóvágáskor, gyűjtéskor együtt voltunk, építkezéseket együtt csináltuk, mikor kinek mi kellett. Mindent együtt végzett a család. Kaszálni már hamar megtanultam. Azt mondta valaki, hogy németül tanulni, halászni és kaszálni gyermekkorban kell megtanulni. Német még ment valahogy, de halászni nem szerettem. Sokat jártam haza, segítettem gyűjteni. Apám amellett, hogy zenélt, gazdaságot tartott fenn.

– Mi következett Csíkszereda után?

– Úgy hozta a sors, hogy nyolcadik osztály elvégzése után, 1965-ben a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola kántorképzőjébe mentem. Ott magy szeretettel fogadtak. Az első év elvégzése után baj történt. 1966-ban nem kaptam tartózkodási engedélyt, mert az akkori iskolai felügyelő és a szekuritáté minden vizsgán ott volt nálunk, s a jó tanulókat igyekeztek más útra terelni. Azt akarták, hogy hagyjuk ott a kántorképzőt. Akinek jobb volt a jegye nyolcasnál, azt mind összeszedték. Ezért nem kaptam én tartózkodási engedélyt. Október 25-én reggel bevittek a szekuritátéra – 16 évesen –, és próbáltak rávenni, hogy írjak nyilatkozatot, miszerint én nem akarok többet ebbe az iskolába járni. Gyönyörű, ékes magyarsággal beszélő őrnagy volt a vallató tiszt. „Értsd meg kicsi fiam, ez neked jó lesz, Marosvásárhelyen a zeneiskolába folytatod majd a tanulmányaidat, én elrendezem, hogy felvegyenek”. Nem írtam alá a papírt, reggeltől ott tartottak délután fél ötig – de nem egyedül voltam, sokan voltunk, s külön hallgattak ki –, s akkor visszavittek az iskolába, s azt mondták, hogy lesz 5 percem, hogy Márton Áron püspök úrral beszéljek, aki ekkor még szobafogságban volt. Bementem a püspök úrhoz, ő tudta, hogy mi a helyzet. Azt mondta: „fiam, ne búsúlj, milhelyt lehet, visszajöhetsz, én ezt garantálom neked. Menj nyugodtan, Csíkcsatószegen a kántor katona, Csíkszentmiklóson is üresedés van, Nyújtódon a kántor nyugdíjba ment. Oda is mehetsz.” Megköszöntem, s eljöttem. Amikor bementem a hálóba, akkor már össze volt csomagolva mindenem, elcímezve Gyimesbe. Ennyi volt. Várt a szekus, adta a jegyet a kezembe, ültem fel a fél nyolcas vonatra, megvárta, míg felültem, s azzal mentem Gyimesbe.

– Váratlan „vendég” volt otthon, gondolom…

– Otthon már számítottak az érkezésemre, anélkül, hogy én jelezhettem volna. Édesapám már várt az állomáson, lámpával. „Ne búsulj, fiam” – mondta. Másnap a plébánosom, aki nyújtódi volt, mondta, hogy „mehetsz”. November elsejére ott voltam Nyújtódon. Tizenhat éves voltam. 1969 júniusában a püspök úr rám írt, hogy Borszéken július 26-án bérmálni fog. Kimentem oda, s a püspök úr odahozta a papírt: „ez lesz a ruhaszámod, jöhetsz vissza az iskolába”. 1972-ben végeztem a kántorképzőt.

– Hol sikerült elhelyezkednie?

– Csíkszeredában kezdtem el dolgozni a Tricotaj nevű ruhaüzemben. Kétkezi munkás voltam, hordtuk az árut, a fonalat, a kész árut. Közben bedolgoztam a Népi Együtteshez. Aztán december 30-án, a hivatalos román nemzeti ünnep napján csináltunk egy nagyon jó magyar műsort, katonabucsúztatóval. Népdalokat dolgoztam fel, Bartókot csempésztem bele (Este a székelyeknél), kászoni népdalokat. Kitűnő előadás volt. Nemsokára mentem ismét az együtteshez, s mondták, hogy „valamit kell csinálni, fiú, mert a szeku keresett, nem lesz ez így jó”. Nem volt mit csináljak, felkerestem Fekete Pista bácsit, aki a megyei parancsnoka volt a katonaságnak. Nagyon jól ismertem, jó barátom volt, szerette a táncot, a népzenét, szóval elmentem hozzá, s mondtam, hogy Pista bácsi, baj van. Azt mondja az öreg: „bolondok ezek, hát én is ott voltam az előadáson, nagyon jó volt az!” Sorozzon be katonának – mondtam. A velem egykorúak már leszerelt emberek voltak, sőt, volt akinek már családja is volt. Január 31-én be is vonultam, 1974 májusában szereltünk le.

– Kolozsvárra ment katonaság után. Mivel foglalkozott a kincses városban?

– Népdalgyűjtéssel. Persze nem volt hivatalos munkahely, nem is lett volna szabad csinálni, de voltak barátaim, együtt dolgoztunk és csináltuk. Addig, amíg a szeku észre nem vette. A megjelenés előtt lévő mezőségi-kalotaszegi népzenei gyűjtésünk a fiókba maradt. Filológusok, irodalmárok, történész, képzőművészek, jómagam pedig zenészként voltunk a csoportban. Győzködött a szeku, hogy miért nem megyünk a román folklórhoz dolgozni, né mennyi a fizetés, nekünk még prémiumot is adnak, ha odamegyünk. Nem mentünk. Viszont rengeteg magyarországi ismerős, barát vitte ki az összegyűjtött anyagainkat. Addig-addig, míg Kolozsvárról is haza kellett jönnöm. Jakab püspök úr jött bérmálni Székelyvéckére, üzente, hogy menjek el oda, mond majd valamit. El is mentem, s mondta, hogy jöjjek le Székelyudvarhelyre, mert kántor hiány van. Nem szívesen jöttem, mert előttem voltak itt osztálytársaim, ketten is, az egyik volt két hétig itt, a másik még két hónapig se. László Ignác főesperes kemény kezű volt. Katonatisztként szolgált az első világháborúban. De azért eljöttem, jelentkeztem. „Na, este gyere le fiam a barátok templomába, mise van”. Udvarhelyen akkor nem voltak barátok, az öreg végezte a misét (a szerzetes rendeket akkorra már államilag betiltották, a szerzetesek össze voltak gyűjtve Dés, Esztelnek, Déva környékére, nem beszélve a sok ezer szerzetesről, akiket munkatáborokba internáltak). A szentmise után azt mondta a főesperes úr, „na, kicsi fiam, jöhetsz”.

– Hogyan indultak az udvarhelyi évek?

– Augusztus 24-én jöttem vissza kántornak ide, januárig voltam kántor. Bizonyos okokból – kicsi is volt a fizetésem – átmentem vendéglőbe zongorázni egészen 1982–83-ig, akkor kerültünk a Fényes vendéglőbe a Kossuth utcába. Közben a Székelyudvarhelyi Népi Együttesben (a szakszervezetek együttese volt) besegítettem zenészként és népdalénekesként is. Nagyon sok szép élményem van. Fenntartottuk az együttest a változás után is, 1990-ben kimentünk Badenbe, Ausztriába a tánccsoporttal. Indulás előtt való este érkezett Gyimesből édesanyám, a fél órával később Firtosváraljáról anyósom. Soha életükbe annyi italt nekem nem töltött ez a két asszony, mint aznap este. Nem tudtam, hogy miért, aztán kimondták: nehogy kint maradjak Ausztriába. A feleségemnek sincs több testvére, én is egyedül vagyok gyerek. Mondták, hogy csak ránk számítanak, ne maradjak ott, jöjjek vissza.

– Szándékában állt diszidálni?

– Lett volna ahol maradni, mert Bécsben, a Szent János-templomban volt egy jó barátom, a Caritasnal is dolgozott. Mielőtt jöttünk volna haza, este a bucsúvacsora után nagyon elgondolkodtam, hogy mi legyen. Az egyik énekes kollega is maradhatott volna, jó szolgálatot kapott volna jó fizetésért, és az illető, aki rendezte volna mindkettőnknek a dolgot, azt ígérte, hogy három hónap, és a család is kint lesz velünk. Ketten laktunk egy szobában az énekessel, Tót Imrével, aki a mai napig is aktív énekes. Éjszaka vettem egy kancsó vörösbort, iszogattunk, nem beszéltünk sokat, majd elfogyott a bor, s mondja, hogy ő is megy és hoz egy kancsóval. Az ajtón kiment, majd visszajött, s megkérdezte, „hogy mondják németül, hogy vörös bor?” Mondom: Rotwein. Úristen, ezzel maradjak én itt?! Na, a bort megittuk, reggel 4 óra fele már elég álmosak voltunk. Összejáróba voltunk itthon, neki is kicsi gyermek, nekem is a kislányom két és fél éves volt. Azt mondtam Imrének: tudd meg, nem maradok itt, megyek haza. Azt mondja: én se. Ezzel el volt döntve. Reggel ültünk fel az utóbuszra, az illető a Caritastól feljött a buszra, s mondta nekem: itt a lakáskulcs, átveszed-e? Mondom: nem. Megyek haza. Add a kulcsot másnak, köszönöm. Két táncos lány ott maradt. Hazajöttem. Volt, amikor mérges voltam, s borotválkozás közben leköptem a tükröt. A kisfiam később Magyarországon végezte a középiskoláját, s egyszer, amikor hazajött, mondta nekem, hogy „most már tudom, hogy amikor kicsi voltam, miért köpted le a tükröt”. Az érdekes az volt, hogy 1990-ben, amikor hazajöttünk a badeni útról, már privatizálták a vendéglőt, ahol négyen muzsikáltunk. A volt főnököm nyugdíjba ment, a másik főnököm felesége lett az új fönök: a volt főnököm felesége volt az első, akit kiraktak, én voltam a második. Az ember akkor még nem tudta, hogy mi ez, hogy működik az ilyen: munka nélkül voltam. De akkoriban nem éreztem azt, hogy nem dolgozom: lakodalmakat muzsikáltam, voltak barátok, akik megszólítottak, hogy menjek muzsikálni velük. Harmonikáztam, hegedültem. Augusztus végén találkoztam Bodurián Jánossal, a zeneiskola mostani igazgatójával, kérdi, milyen végzettségem van. Mondtam, hogy milyen. Rendben, mondta, gyere be hozzánk az iskolába tanítani. Bementem. Azóta ott létezem, tanítok.

– Hogy áll Udvarhely a tehetségekkel?

– Vannak, hála Istennek kiemelkedő tehetségek, versenyeket nyernek szép számmal, lehet velük dolgozni. Vannak nagyon szerény anyagi körülmények között élő tehetségek is, de olyan tantestület van nálunk, hogy a tanárnő – a diák kilencedikbe jön, országos első díjazott – nem sajnálja, beül a kocsijába, kimegy Máréfalvára, behozza a gyermeket saját lakásába, akár szombaton, akár vasárnap, és gyakorolnak. Majd hazaviszi a gyereket. És senki sem teszi meg a tantestületből, hogy saját tanítványát pénzért tanítsa. A tanár tanítja, segíti, képezi a tehetséget, mert ők több munkát, több odafigyelést igényelnek, mert a versenyeken annyira fel van téve a mérce, hogy hovatovább elérhetetlenek. Ezt nem értem. A gyerekek nem a saját koruknak megfelelő darabokat kell játsszák. Nem tudom, hogy kinek volt ez az ötlete, de elképesztő, hogy milyen követelmények vannak. De hála Istennek, minden katedrán vannak tehetségeink, még zeneelméleti versenyeken is szépen helytálltak a diákjaink.

Máté Zsolt
morfondir.ro

Álmos Király Televízió 2: Archívum

1944 őszén 13 ártatlan embert végeztek ki a Maniu-gárdisták az erdővidéki faluban. A második világháború után az 50 ezer fős, jobbára félkatonai román alakulat önkéntesei álltak bosszút a második bécsi döntésért és Észak-Erdély Magyarországhoz csatolásáért. 1944. szeptember 26-án egy 30-35 főnyi különítmény Olteanu vezetése alatt Szárazajtán lőfegyverrel és baltával lemészárolt 13 székely lakost, majd mintegy hetven férfit hurcoltak el haláltáborba. Erre a szomorú napra emlékezve tartottak méltósággal szőtt főhajtást szombaton délelőtt Szárazajtán a Maniu-féle vasgárdisták által meggyilkolt magyar áldozatok emlékére.

a szárazajtai emlékmű

A hatvanöt évvel ezelőtt történtekről istentiszteleten, illetve az alsórákosi bazaltoszlopokból komponált emlékműnél beszéltek, az ünnepi műsorba gyermekek és felnőttek egyaránt bekapcsolódtak. Bardocz Csaba, Nagybacon polgármestere több mint fél évszázad távlatából körvonalazta a második világháború hátborzongató következményeit, kiemelve, hogy akkoriban hosszú volt a ,,nem tanácsos” dolgok listája, miként a szárazajtaiak számára azon az ősszel ,,legfőképpen magyarnak lenni nem volt tanácsos”.

A román keretlegények kínzásai egykorú grafikán

“A szárazajtaiakra jellemző, hogy megpróbáltak többet adni a jövőnek, ilyen emberek élnek ma is, ilyenek éltek akkor is, amikor tizenhárom ártatlan székely vesztette életét a semmiért, bűnbakok voltak, jól átgondolt politikai manőver áldozataiként. Ennek ellenére a kollektív bűnösség fogalmát vissza kell utasítanunk, ezekért a bűntettekért pár ember viseli a felelősséget, nem a román nép” — Bardocz Csaba ugyanakkor megbékélésre buzdított, megjegyezve, hogy ma lehetőségekkel tele a világ, s nem szabad bedőlni a nacionalista túlkapásoknak. ,,Az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy haraggal éljük” — tette hozzá. Ezt követően a résztvevők megkoszorúzták az emlékművet, elsőként — mint mindig — az áldozatok hozzátartozói. De első alkalommal koszorúzott a nagybaconi rendőrőrs parancsnoka, ugyanakkor szintén újdonság, hogy az elmúlt hét folyamán — miként az ünnepséget követő beszélgetéseken elhangzott –, útban a másik szárazajtai emlékmű felé, először helyezett el koszorút a bazaltoszlopoknál a prefektus, a megyei rendőrség és csendőrség, valamint az ortodox egyház képviselője.

A soviniszta román félkatonai szervezet magját képező politikai mozgalmat Corneliu Zelea Codreanu alapította 1927. június 24-én, első számú napiparancsával, létrehozva ezzel a Mihály Arkangyal Légiót (Legiunea Arhanghelului Mihail). A rosszul tanuló román egyetemisták huligán bandájából Légióvá szervezett xenofób mozgalom 1930-ban lépett a politika göröngyös útjára, Vasgárda néven kínálva választási programot, a választáson azonban egy meghiúsult gyilkossági kísérlet miatti feloszlatás okán “Corneliu Codreanu Csoportja” néven indultak – 1931-ben mindössze egy mandátumhoz jutottak a törvényhozásban. 1932-ben már öt mnadátumot nyertek el, azonban hamar a terror eszközéhez folyamodtak: Ion G. Duca liberális román miniszterelnök feloszlatta a Gárdát, erre válaszul gárdisták egy csoportja meggyilkolta a miniszterelnököt. 1935 júniusában vette fel a Légió a Partidul Totul pentru Ţară (Mindent a Hazáért Párt) nevet.

A Vasgárda mai örökösei

Codreau az SS mintájára halálosztagokat szervezett, majd egy marosvásárhelyi diákkongresszuson leszögezte, hogy szerinte “az emberölés a politikai harc egyik eszköze”, majd hamar össze is állította a meggyilkolandók listáját. Miután Codreanut bebörtönözték, a Vasgárda új terrorkapitánya, Horia Sima azonban korábban nem látott vandalizmust honosított meg Romániában. A szégyenteljes kompánia végigrabolta az országot, majd a gárdista osztagok „szégyenoszlopot” állítanak fel, ellenségeiket nyilvánosan botozták, nem ritkán agyonverték. A leghírhedtebb alakulat a Szászrégenből Romániába menekült vasgárdista ügyvéd, Gavril Olteanu vezette Iuliu Maniu Önkéntes Ezred volt, mely jórészt egykori vasgárdista banditákból tevődött össze. A Maniu-gárda székelyföldi büntetőexpedíciója a történelem legvéresebb tetteinek egyike volt, a legbrutálisabb kivégzések ott történtek, ahol Olteanu személyesen is megjelent.

Isten.

Bujdosom az élet kopár sivatagán,
Ahol elveszett már sok küzdő karaván.
Olvadó nap gömbje tűzfolyamba' fürdet,
Perzselő parázszsá heviti a földet;
Lángol a levegő, mint égő oczeán,
Vánszorgok aléltan a sívó Szaharán.
Nincs egy árnyékos fa, hol fejem lehajtsam,
Hűs patak, hol enyhül szomjuhozó ajkam,
Lankadozó testem rogyni vágy a porba,
De egy ölelő kar mintha általfogna!
Keblem templomában harang szava csendül,
Fölemelő hit zeng lelkemen keresztül.
Gyermekbizalommal nézek az égboltra:
Dicsfényben ragyog le az Úr örök trónja,
Rajtam függ jóságos szeme az Istennek,
Mintha szólna: »Ne félj, én majd megsegitlek!«
Egyet int... s fölbuggyan előttem a patak,
Szellős sátorokat tár föl a sivatag.
Zöldelő oázok enyhetadó árnya
Hivogat pihenni pázsitnyoszolyára,
Álmomat a tavasz pillangózománczczal,
Berkek éneklői dallal szövik által.
Bólingató lombok üditőn legyeznek,
Zsibbadt tagjaimba uj erőt lehelnek,
S hál'adó imával nézek az égboltra:
Dicsfényben ragyog rám az Úr örök trónja.

Változik az élet... uj képet ölt sorsom:
Elhagyatva állok egy nagy sziklaormon,
Tenger közepéből feldobva magasra...
Oda is elkisér a végzet haragja.
Kobozára üt az oczeán költője:
Hurjai pattognak, szakadoznak tőle.
Ezerhangú dala visszhangozva harsan,
Démonok csatája tombol a viharban.
Óriás sörényü, féktelen hullámok,
Mint éhes tigrisek, éhes oroszlánok
Föl a szirtfalakra rontanak őrülten,
Szörnyetegek kelnek, támadnak körültem.
Lázas képzeletem rémvilágot láttat:
Ijesztő alakú tengeri csodákat.
Százkarú polipok hemzsegő csapatja
Tapadó karjait felém nyújtogatja,
Mérget fuvó kigyók csuszva tekergőznek
Hasadékain föl a sziklatetőnek.
Kétségb'esés száll meg, ez a sötét szellem:
»Hát nincs, aki védjen e vad rémek ellen?
Pártomat ki fogja, hogy itt el ne veszszek?
Senki sem könyörül nyomorult éltemnek?«
S egyszerre meghasad a dörgő ég boltja:
Villámfényben ragyog az Úr örök trónja.
Rajtam függ jóságos szeme az Istennek,
Mintha szólna: »Ne félj! Én majd megsegitlek!«
S lelkem önkénytelen' leborul láttára,
Zsámolyához röppen hódoló imája.
És egy intésére a hatalmas Úrnak
Tornyosodó habok tükörré simúlnak.
Eltünik a rémek félelmes világa...
S feljön a csillagok rezgő miriádja.
Fürdenek szeliden a kigyult sziporkák,
Tenger ölére a mennyet varázsolják.
Fénybirodalom ez! Pompázó vizében
Tündérek uszkálnak liliomfehéren,
Fennlebegő hajuk csilláma világol,
Huzódik a tükrön, mint az arany fátyol.
Bübájos dalokat zengnek édes-halkan,
Gyönyöre visszhangzik a mélyben, magasban.
Mosolygó tündérek énekszava mellett
Könnyü szárnyú hajó vidoran közelget,
Lengő vitorlája integet előre...
Mentve vagyok!... Visz, visz nyájas kikötőbe.
S hál'adó imával nézek az égboltra:
Dicsfényben ragyog rám az Úr örök trónja.

Csöndesen foly éltem... hányatásnak vége...
Kis födél borul rám: nyugodalmas béke.
Nézem a világot a magány ölében,
Tarka játékiba elmerülve mélyen.
Egy-egy szál virágot nyujt is egy-egy óra -
De hiába virul: elhervad a rózsa.
Tova tün az öröm rám nevető képe,
Mint a kikeletnek illanó lepkéje.
Elhervad a liget, omlanak a lombok,
Porba hull a büszke, fennragyogó homlok.
Hiába születtél: semmi vagy, mulandó!
Bölcsőd felett lebeg a halálharangszó.
Szomoruan kong-bong végig a világon,
Könyes vándorboton, gyöngyös koronákon,
Ember! szállj magadba! Menj ki, szegény árva,
Hajtsd le a fejedet a sirok halmára.
Szivmorzsoló neszét figyeld a férgeknek,
Tanuld meg értelmét törpe életednek!
Halhatatlan vagy, de olyan halhatatlan,
Mint, a mit eltiprok, a bogár a porban,
Mint elejtett vad a titkos rengetegben,
Mint lelőtt madár, mely haldokolva rebben.
Kidob a természet alkotó szeszélye,
Visszaragad ujra anyai keblére.
Milliókat kelt és milliókat fektet...
Lelkem elborul az éji lámpa mellett.
Óh! mért is születtünk? Óh! miért is élünk,
Ha a természet csak játékot üz vélünk?
Épitünk reményre, lenge délibábra,
Összedől egy gyönge szél fuvallatára.
Óh! miért ez a nagy küzdelem a létért,
Temetőkapunál ha látjuk a végét?
Mit ér, ha siromon bubánatos fővel
A cziprusfa gyászol, vagy borostyán zöldel?
Nevem irhatják a hir arany könyvébe:
Koporsóm azt mondja, hogy mindennek vége.
Följutottam bár a legmagasabb fokra:
Voltam... annyi, mintha nem is éltem volna,
Mintha egy falevél hull le az erdőben
Vagy buborék pattan szét a levegőben -
A világ folyása nem érzi hiányom:
Födi lábam nyomát uj emberi lábnyom.
Tán szivemből rózsa hajt ki sirom halmán?
S keblére tüzi majd egy dalos pásztorlány?
Késő kor ekéje poromat fölszántja?
Betakar a termés dús aranykalásza?
Vagy bepirositja siromat uj hajnal?
Föltámadok, miként a hernyó tavaszszal,
Csillogóbb alakban uj életre kelve?
Vagy a réginél is nagyobb gyötrelemre?
Ki tudja? ki tudja? nem válaszol rája
A néma temető korhadó fejfája.
Forog a föld tovább ujabb hangyabolylyal,
Percznyi örömökkel, örök fájdalommal.
Forog a föld folyvást, panaszos keserve
Évezredek óta fölhat az egekre,
De a csillagoknak tündöklő világa
Magas fönségében csak mosolyog rája.
Óh! mik is vagytok hát? Óh! mik is lehettek,
Ti, ott a nagy ürben fénylő égi testek?
Halhatatlan lények ragyogó bölcsői?
Vagy elmult időknek hideg temetői?
Gondolati vagytok tán az Istenségnek?
S égtek mindörökké, mint egy-egy szövétnek?
Hogy a lét rejtélyét bevilágitsátok?
Hadd ragadom meg hát lobogó fáklyátok!
Szárnyam nő, repülök föl, föl a magasba,
Életnek, világnak titkait kutatva.
Szemem előtt terjeng, nő a végtelenség,
A beláthatatlan, örök nagy mindenség,
Mélység és magasság kinyitva, kitárva,
Szállok egyre feljebb, óh! de nincs határa!
Egymás körül forgó csillagmiriádok,
Káprázatos fényben keringő világok.
Vészes üstökösök vágtatva robognak
Végtelen körén át lángoló napoknak.
S egyszerre megroppan a világ köröttem,
Égi testek hullnak alattam, fölöttem.
Felbomlik, szakadoz a ragyogó tábor,
Az egész mindenség zúgó csillagzápor,
Kavargó dübörgés, zürzavaros örvény -
Nincs számomra sehol menekülő ösvény.
Elszédülve hullok én is szárnyszegetten,
Óriás kar nyul ki a nagy végtelenben.
Felfog szeretettel az Úr erős karja,
Lelkemet szeliden, hű ölén ringatja,
S ott nyugszom gyermeki öntudatlan hitben -
Dicsőség nevének! Áldassék az Isten!

ARANY JÁNOS

VÖRÖS RÉBÉK

 Am          \
"Vörös Rébék általment a
 D               \
Keskeny pallón s elrepült -"
Am             \
Tollászkodni, már mint varjú,
 D         Am
Egy jegenyefára ült.
G            D
 Akinek azt mondja: kár!
Am            G          |
 Nagy baj éri és nagy kár:
       Am  A2-E7
Hess madár!

Ő volt az, ki addig főzte
Pörge Dani bocskorát,
Míg elvette a Sinkóék
Cifra lányát, a Terát.
De most bezzeg bánja már,
Váltig hajtja: kár volt, kár!
Hess madár!

Pörge Dani most őbenne
Ha elbotlik se köszön,
S ha ott kapja, kibuktatja
Orrával a küszöbön.
Pedig titkon oda jár,
Szép asszonynak mondja: kár!
Hess madár!

Cifra asszony színes szóra
Tetteti, hogy mit se hajt:
"Kend meg köztünk ne csináljon
Háborodást, házi bajt,
Nem vagyok én csapodár."
Rebi néni mondja: kár!
Hess madár!

Másszor is jön, hoz fehér pénzt,
Piros kendőt s egyebet:
"Nesze lyányom! e mézes bor
Erősítse a szíved:
Szépnek úgy nem tenni kár!"
- "Hadd jöjjön hát a kasznár."
Hess madár!

Háborúság, házi patvar
Attól kezdve van elég;
De nem hallik a szomszédba:
Pörge Dani tűri még.
A bölcső is ott van már:
Künn egy varjú mondja: kár!
       Am  A
Hess madár!

   A                \
  "Asszony, ördög! Vidd apádnak
   D          A
  Haza ezt a gyermeket -
  A              \
  Ne! a varjút (hol a puskám?)
  D          A
  Útra meglövöm neked."
 G             Am
  Varjú azt se mondja: kár!
 C              G       |
  El sem is rebbenti már:
          Am  C-E7
  "Hess madár!"

Híre terjed a helységben:
"Tudjátok, mi az eset?
Pörge Dani egy varjút lőtt
S Rebi néni leesett!"
Rebi lelke nem vón kár:
De, mint varjú visszajár.
Hess madár!

Gyilkost a törvény nyomozza;
Szegény Dani mit tegyen?
Útnak indul, bujdosásnak,
Keskeny pallón átmegyen.
Szembe jött rá a kasznár.
Varjú elkiáltja: kár!
Hess madár!

Keskeny a palló kettőnek:
Nem térhet ki a Dani;
Egy billentés: lent a vízben
Nagyot csobban valami.
Sok eső volt: mély az ár.
Varjú látja, mondja: kár!
Hess madár!

Bujdosónak kín az élte,
Reszket, ha levél zörög:
Felvont sárkányt vesz kezébe,
Hajtja éh: "megállj, görög!"
Varjú mind' kíséri: "kár!...
Fennakadsz te, szép betyár!"
Hess madár!

  "Most ebédre, hollók, varjak
  Seregestül, aki van!
  De szemét ne bántsa senki:
  Azzal elbánok magam."
  Fekete volt, mint bogár:
  Asszony ott sír: "mégis kár!
  Hess madár!" -

Vörös Rébék átalment a
Keskeny pallón: most repül;
Egy varjúból a másikba
Száll a lelke, vég né'kűl;
S kinek ő azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár.
Hess madár!

Jegyzetek„Vörös Rébék általment a / Keskeny pallón s elrepült -”: e két sor népmondai töredék (Arany János jegyzete). [A „Rébék” a Rebeka - becézve: Rebi - népies alakja.]
addig főzte... bocskorát: a meghódítani kívánt személy ruhadarabjával történő szerelmi varázslás.
fehér pénzt: ezüstpénzt.
sárkányt: régi pisztoly vagy puska elsütő szerkezetének az a része, amely a töltény gyutacsára csapódott. „Felvont” állapota a lövésre kész fegyvert jelentette.
görög: a régi népnyelvben kereskedő, kalmár.
ne’kűl: nélkül.

*
(Koncz Zs.)
https://www.youtube.com/watch?v=rmrShXZ_Vz8

Pósa Lajos: Anyám intése

El ne add az ősi házat ,
El ne add az ősi telket,
Hol a csűrön késő őszig 
Gólyamadár kelepelget.
-
Ha elfáradsz a világban:
Gyere haza megpihenni,
Az öreg fák árnyékában
Szép időkre emlékezni.
-
Rád nevet,mint hajdanában
A cseresznye, piros alma:
Gyermek leszel ,újra fiam,
Belefogsz egy régi dalba.
-

Szántófölded kenyeret ád,
Az a föld jó kalásztermő !
Friss vizet a csörgő patak,
Tüzelőnek fát az erdő.
...

El ne add az ősi házat,
El ne add az ősi telket
Hol a csűrön késő őszig
Gólyamadár kelepelget.