Jókai Anna:

Ima – virágvasárnap alkonyán

Istenem. 
Az az alkony. 
A földbe döngölt örökzöldek. 
A már üres úton horpadt pléhdobozok zörögnek. 
Hasadt nejlonzacskók a bokrokon fennakadva. 
Köpésbe ragadt csikkek a taposott fűben. 
Istenem. 
Ez a piszkos alkony 
a hamis csillogású nappal után – 
Mert semmi sem volt a híg fényben valódi: 
sem a csődület, sem az ujjongás, 
sem az integető pálmaágak 
sem a fejhangon intonált hozsanna. 
Egy álságos jelenet mozgatott bábjai voltunk. 
Nem itt dőlt el a sorsunk. 
Istenem. 
Alkony van. 
Kivérzett eufória. 
A tömeg berekedt. 
Vedel, zabál: 
Vacsorál. 
A Tévé elé ül. 
Új üvöltésre készül. 
A „feszítsd meg” élvezetesebb. 
A kereszthalál érdekesebb. 
Istenem. 
A nagypéntek a valóság. 
Nem csap be engem. 
A virágvasárnap illúzióját 
engedd elfelednem.

 

Minden rendben

„Melyiket választjátok:

ezt a közepes termetű,

gyengecsontozatú

gyérszakállú

nedvedző szemű

alig kiismert

látszólag ügyefogyott

már épphogy-csak fiatal

férfit

vagy

ezt a másikat,

a kötél-izomzatút

a mellén-hátán szőrös

már sokszor megtapasztalt

forradalmi ügyvivőt

amint rátok vigyorog

s aki, lám, kora ellenére is

jól tartja magát –

döntsön a népakarat.

Egyikük, szavatokra, szabad.”

A kisebbségnek kuss; mars haza.

A többség szava szent.

A helytartó „demokrata”.

S kezet mos odabent.

Megrendelik a keresztet.

Közhasznú beszerzés, pályázat kiírva;

a legkeményebb fa, megélezett szögek,

45

gyakorlattal bíró végrehajtók,

jutányos ár, szabvány kivitel.

A Főtanács bólogat, csivitel:

„nem esett sérelem

a jogrenden semmi,

az eseményen túl leszünk,

s lehet víkendezni.”

Egyformán fölszegezve:

középen Istenfia,

kétoldalt haramia.

Ez a „demokrácia”.

Nagypénteken

Vegyek részt teljesen

kibúvót ne keressek

megmentőt ne várjak

és anyámra se nézzek

vegyek részt teljesen

az ecetet ki ne köpjem

a jajgatást vissza ne tartsam

és ne hivatkozzam érdemekre

vegyek részt teljesen

a gúnyra ne válaszoljak

csupaszságomat ne röstelljem

és ne reklamáljam sorsomat

vegyek részt teljesen

az ítélethozót és a végrehajtót

a közömbös ácsorgókat

és még az élvezkedő tömeget is

egyaránt megkövessem

Bocsássatok meg, hogy még rosszabbá váltatok

éppen most,

a föl nem ismert történet által.

28

Nagyszombaton

Már szabad ám remélni

a péntekről regélni

már szabad visszatérni

és a túlnant fölidézni

már szabad a sebet bekötni

részvétekben megfürödni

már szabad a választ kérni

bár ami volt, csak Isten érti

már szabad újra lábra kelni

a szenzációt széthirdetni.

Húsvétvasárnap

Giling-galang szól a harang

szellő támadt

holt feltámadt

tetszhalott csak aki halott

hagyjatok most csapot-papot

ál-tanítvány, hű tanítvány

egymás mellett hű s a hitvány

legyen tele minden utca

sugárút az Isten útja

leborulni itt az idő

felemel majd ha erre jő

az Istenség jelzőt váltott

az eltörlésért legyen áldott

„Bosszúálló” nincsen többé

„Irgalmas” lesz mindörökké

29

Húsvéthétfőn

De jó

de jó

de jó

itt lent

(az égbe van – ki égbe ment)

de jó

de jó

de jó

a lent

a vigasság még nem gazság

mulatozzunk – hátha hagyják

csak egy napig

hadd feledjük

mi végre

és miért lettünk

hopszassza, hopszassza

senki el ne mulassza

Jeles napok az évkörben 

Húsvét


A támadás, feltámadás, kikerülés ünnepe. Krisztus feltámadásának napja. Lészpeden a feltámadási szertartásról hazaérkezve, az ünnepi asztalnál a családtagok eképpen szólnak egymáshoz: Feltámadt Krisztus! Felelet: Higgyünk valóban. 

JELES NAPOK AZ ÉVKÖRBEN 
Húsvét (Vándorló ünnep) 

A támadás, feltámadás, kikerülés ünnepe. Krisztus feltámadásának napja. Lészpeden a feltámadási szertartásról hazaérkezve, az ünnepi asztalnál a családtagok eképpen szólnak egymáshoz: Feltámadt Krisztus! Felelet: Higgyünk valóban. A feltámadási körmenet közben a négy világtáj irányában szentségi áldásban szokták részesíteni a papok a körmenet térdeplő résztvevőit. Szeged-Alsóváros vallásos népe ál­dás közben ezeket mondja: Jézus, Jézus, Jézus, Mária, Mária, Mária! - panaszos, éneklő hangon. Országos hagyománynak számít húsvétra virradóra Jézus keresése (Istenkeresés, Szentasszony követése, szentsírkeresés). Főleg Székelyföldön a határkerülés rítuselemeivel keveredett ez az ősi szokás. Garamszentbenedeken a szentsírhoz tartozott egy feltámadt Krisztust megjelenítő szobor is, olyan helyzetben, mintha a levegőben lebegne. Felsőipolyvidék magyar falvaiban nagyszombat éjszakáján éjfél előtt a templom bejáratánál gyülekeztek a hívek. A szülők gyermekeiket is magukkal vitték. A templom előtt imádkoztak, könyörögtek, énekeltek, aztán énekszóval sorra látogatták a határkereszteket. A legtávolabbi határkeresztnél volt elrejtve a feltámadt Krisztus szobormása, amelyet diadalmenetben vittek a templomba. Ott kigyulladtak a gyertyák és lobogtak a napraforgószárból készített fáklyák. Végül a körmenet a temetőbe látoga­tott a már csonkig égett méhviaszgyertyákkal; a hívek letelepedtek a sírokhoz, s amikor hasadt az ég, Krisztus kozmikus támadata adódott - onnan tértek haza. Hajnalig a templomban ájtatoskodnak Litke palócai; hajnali harangszókor, amikor az ég a földdel összeköttetik, indulnak haza, s megmosdanak az aranyossá változó patakban. Csanádapácán nagyszombaton éjfélkor gyűlnek egybe az emberek a templomban, és a feszülettel a temetőbe indulnak, hogy megkeressék Jézust. Kinn a temetői keresztnél imádkoznak, majd énekelve megkerülik az egész falut. Ekkor mindenki felkel, kimegy az utcára és megcsókolja a keresztet. A körmenet a templomba tér vissza. Egyes falvakban a hívek virrasztva várják, hogyan kel föl sírjából a Nap, amely Jézus jelölője. Hosszúhetényben a férfinép húsvét éjszakáján egyenként fölszállingózik a Zengő tetejére; itt tüzet gyújtanak és áhítattal várják a naptámadatot. Régen a pap ott fönn a hegyen, a Mindenség templomában - várakozás közben gyóntatott is. Valamikor Alsódomború fiatalsága és pásztornépe a falu felső és alsó végén tüzet gyújtott e mágikus éjjelen, s ostorpattogtatással hajtották hajnalban a tűzhöz a jószágokat. Húsvét hajna­lán az erdélyi evangélikus szász legények ki szoktak vonulni a magaslatokra, hogy a fölkelő Napban a Húsvéti Bárányt megpillantsák. Csepel hajdani német Jézus-keresőit a legények lóháton kísérték. Az éjszakai sötétben Jézus kínszenvedéséről énekeltek; amikor a Nap feljött, a feltámadásról szólt az énekük. A budaörsiek hite szerint a Nap hármat ugrik örömében és megjelenik fényességében a Húsvéti Bárány. A pesthidegkútiak pedig a kálváriai ájtatosság után letérdelnek, a hajnali Nap felé fordulva imát mondanak és megmosdanak a feltámadásáldotta harmatban. Kárpátmagyarország számos vidékén, különösképpen az őrző peremeken máig él a húsvéti határkerülés. Húsvét magasztos virradatán a régi ember hírül vitte a rábízottnak, a földnek is az Úr nagy győzelmét, a feltámadást, hogy az ártani akaró rosszat, a természeti csapásokat, a fényesruhás Krisz­tus hatalmával a határtól elrettentse. Az elmúlt század derekán a székelyföldi legények és fiatal házasemberek Nagyszombaton vacsora után a templomot környező temetőben gyülekeztek, s ott megválasztották elöljáróikat: a főkirálybírót, a dúló-kat, a bíró-kat, a pap-ot, az énekvezető-t és másokat. Aztán zsoltárokat zengedezve templomot kerültek, majd az alkalmi pap imádságot rögtönzött, áldást kért, könyörgött a veszedelmek elhárításáért. Imádság után végigvonultak a falun imádkozva és énekelve az utcákon is. Végül a határba látogattak el. Ott kitakarították a mezei forrásokat, hogy bő és jó ivóvizet adjanak, megigazították a határcövekeket. Rossz idő esetén csupán a búzatáblákat járták végig; onnan visszatértek a templomba, imádkoztak, majd a pap áldásával és a főkirálybíró intelmeivel szétoszlottak. Ekkor már hajnalodott, a legények fenyőágakat törtek, színes szalaggal, cifra pirossal, hímes tojással öltöztették, és kedvesük kapujára tűzték. A fiatal házasok pedig dideregtek: az ablakok alatt fázósan bebocsátásukat kérték; eláldották a házbelieket és tréfásan kibeszélték a fiatalok titkát; játékukért jutalmat kaptak. Határjáráskor a szomszédfalvak kerülőivel is találkoztak. Több falu embere várta együtt a húsvét hajnalon feltámadó Napot, s tűz mellett együtt könyörgött békességért, áldásért. Némely helyen a határjárás után hajnaloztak. A lányos és fiatal menyecskés házak kapujára barkaágat tűztek. Ahol a kapuról reggelre levették az ágat, oda másnap nem mentek locsolni. (Zalaegerszegen a határjárókat a pap és a hívek egész a falu végéig elkísérték.) A karancsalji palóc lányok és menyecskék húsvétkor tiszta fehérbe öltöznek. A bánáti bolgárok új ruhájukat húsvétkor veszik föl; valamikor országos szokás volt ez. A húsvéti ételszentelést egyes vidékeken ételáldás-nak nevezik. A megszentelt hús­véti eledel megvédte a híveket hosszú böjt után a mértéktelenségtől. A többféle ételnek jelképes szerepe volt. A húsvéti ételek jellegzetes régi neve kókonya° (kalács, sonka, bárány, tojás, só), keleti eredetű nevén pedig páska°. A századfordulón Göcsejben sonkát, kalácsot, tojást, tormát küldtek szentelésre egy kengyeles kosárban. A családban mindahányan először a tormából ettek, hogy Krisztus keserűségét idézzék meg magukban. Aki a húst nem küldte szentelésre, az nagyszombat este a kosárba helyezett ételeket az első ház ablakába tette, s az Úr angyala ott megáldotta. Evéskor a szentelt tojásból megkínálták egymást. Nagyon megjegyezték, hogy kivel ették, mert ha az erdőben eltévedtek, csak az illetőre kellett gondolniuk és nyomban eligazodtak. Zalában a század elején azok az uradalmi cselédek, pásztorok, akik távol éltek a templomtól, húsvét hajnali eledelüket tarisznyában, kosárban kiakasztották a fákra. Ilyenkor a világot szentelő pápa megáldotta az ő ételeiket is. Kethelyen régen úgy vélekedtek, hogy ahány darabka szentelt hús esik a földre, annyi iccével kevesebb zsírja adódik a disznajuknak, s ahány szem morzsa lehull a kalácsból, annyival kevesebb búzájuk terem. Felsőberkifaluban a szentűttet először a méhekhez vitték; keresztet vetettek vele a kasokra. Tojást, sonkát, kenyeret, bort szenteltettek a zamárdiak, s azt tartották, aki az áldott piros tojásból eszik, nem fog szentség nélkül meghalni. Városdombon a szentelésre egész ebédösvéka ételt vittek a fejükön a menyecskék. Az ételeskosarat hímzett terítővel takarták le, ezeket máskor csak a poszita°, az újszülött anyjához vitt ételhez vették elő. A templomban aztán a félig kibontott kosarakat a pad mellé helyezték, szertartás után letakarták; siettek haza, szóba nem álltak senkivel. A szenteltet húsvét reggelén kezdték meg. Számos vidéken a gazda két falatot készített, az egyiket a tűzbe, a másikat pedig a kútba vetette. A pölöskeiek egy patkó kalácsot, egy jó szelet sonkát és kolbászt szentelés után a templom lépcsőjén várakozó szegényeknek adták. A szentelttel háromszor megkerítették a házat Bátya asszonyai. Ipoly felsővidékén az újasszony legelső teendője a húsvéti abrosz hímzése; a lakodalmas kalácsot is ebben vitték a lakodalmas házhoz. Régebben a vetőabroszt is megáldották a templomban, délben az ebédnél ezt terítették föl az asztalra. Szilhalom asszonyai a megszentelendő ételek mellé gyolcszacskóban kukorica- és árpaszemeket tettek; s a jószág ünnepi takarmányába szórták. Istensegítsen kokonyát (húsvéti kalácsot), piros tojást, sonkát, szalonnát, kolbászt, tormát, fokhagymát, sót szenteltettek a napkelti misén. Éhomra ették a gyerekek is; az ételt a családfő osztotta szét. A gyónást sokan hagyták húsvét napjára, hogy áldozás után a szenteltből a kegyelem frissességében egyenek. A pászka: sonka, tojás, túró, vaj, bárány, torma és bor a szabolcsi görög katolikusoknál. Az ünnepélyes szentelés után valósággal menekülnek vele otthonukba; azt tartják ugyanis, hogy, aki leghátul marad, még abban az esztendőben meghal. Az ópályi lányok a szentelt pászkát a fejük fölé szokták emelni, s mondogatták: híres legyek, mint a pászka! Anarcson a szentelésből hazavitt pászkát körülhordozzák a házban, hogy a gonosz meg a férgek messze kerüljenek onnan. A gazdaasszony Cséken a pászka tetejére tésztából formált öt szentsebet és a kínzáseszközöket teszi. Egészbe sütötték meg a húsvéti bárányt Budaörs németjei. A tojás is az ősi húsvéti eledelekhez tartozik. A tojás, az életnek, az átváltozásnak, az újjászületésnek archaikus jelképe. Amint a tojásból élet kel, éppúgy támad föl Krisztus is a sírjából. Csíkmenaságban a piros héj Krisztus elhullatott vére, alatta a fehér, belső festetlen rész pedig a verejtéke. A körmendiek azt tartják, amikor Jézust keresztre feszítették, odament egy asszony, kötényében tojással. Egy csöpp vér cseppent a tojásra és az megpirosodott nyomban. A keresztszülők húsvétkor a feltámadást jelentő tojást elküldték keresztgyermekeiknek. Városdombón a kereszt- és bérmakomák, komaasszonyok korozsmával tisztelték meg egymást: szép fehér abroszba fogott hímes tojással, almával, süteménnyel. A meglátogatott hasonlóval viszonozza. A komalátogatás a keresztgyermek menyegzőjéig tart. Konyár református faluban az első meghúzott barázdába helyezett tojást beszántották. Másutt a vetőzsákba tették, s arról vetettek. Sövényházán, amikor először viszik valahova az újszülöttet, a vendéglátó háziasszony egy pirosra sült cipóval megkeríti a gyermek arcát, mondván: ilyen szép lögyél, ilyen jó lögyél, mint ez a cipó. A cipót később koldusnak adják. A gyermek egy tojást is kap, amelyet édesanyja otthon megfőz és egy csipetnyit a magzat szájába tesz, hogy hamarabb megtanuljon beszélni, az Urat dicsérni. Az egykori Istensegíts hívei a szentsír elé fektetett feszülethez piros tojást tettek. A húsvéti tojással összefüggő elnyerős játék a tojássütés, koccintás, kókányolás; Istensegítsen kosolás, a moldvai csángóknál csokkantás, Magyarózdon töröközés. Két tojást összeütnek, akié összetörik, veszít. A húsvéti sonkát sok helyen úgy eszik, hogy csontot nem törnek benne. Evése az algyőiek szerint megvédi az embert, hogy kígyó ne másszék a szájába ebéd utáni pihenőn, nyáron kint a földön. A tormának, hagymának, sónak ősi gonoszűző szerepe van, csakúgy, mint a fokhagymának. A szentelt sóból a gazdaasszony némely vidéken dagasztáskor a tésztába tesz; de e szentelményből az állatok eledelébe is kerül. Göcsejben, Sióagárdon a sonka egy darabka csontját a kémény füstjárójára szokták tenni, hogy a tűzvész távol maradjon. Lesenceújfaluban a rosszul termő fára akasztják ugyanezt. A sonkacsont velőjéből készítették a betegségről való kenőcsöt Homokmégy asszonyai. Vámosmiskén, Zalavégen, Búcsúszentlászlón egy szentelt piros tojást pohárban a tisztaszoba szekrényének tetejére tesznek. Versed sokácai húsvét napján egy megáldott piros tojást hozzátartozójuk sírjára visznek. Egy szentelt tojást a kútba dobtak régen a nagysimonyiak. Kisáron az első kihajtáskor tojáson át ment ki a portáról a jószág. A szentelt étel maradványait is megbecsülték. Cslccsekefalván a tüzes sebet megégetett szentelt morzsa füstjével orvosolták; nyáron pedig verébkár ellen hintették a gabonaföldekre. Máshol tűzbe vetették, hogy ne kerüljön oktalan állat szájába. Az istálló gerendájára kötözik a sonka csontját Csíkszentkirályon, hogy a szépasszonyok ne bogozzák össze a lovak farkát és sörényét. A szegedi tájon a szentelt tojáshéjat a kerti vetemények kapják meg és az aprójószággal etetik meg, van ahol a szőlő négy sarkába ássák: Húsvét a rokonság látogatásának, a haragosok fölkeresésének alkalmát is hozta. A kiben-kiben föltámadt Krisztus kért bocsánatot ilyenkor a másiktól, s ő volt a megbocsátó is. 

Molnár V. József

Lénárd Ödön - A jobb lator keresztútja

A Börtönpasztorációs Társaság egyik budapesti csoportjának kérésére 1996 őszén, a szokásos havi összejövetelen az egyik budapesti templomban elmondott keresztút. Nyomtatásban megjelent a Jobb Lator, a Magyar Börtönpasztorációs Társaság lapjának 1997 július--augusztusi számában.

Bevezetés

Egy rövid verssel kezdeném:

,,Ki nyitja meg aszú szemeimben a könnyek forrását,
hogy átsírjalak ti tenger napok, ti fáradt éjszakák.
Mert könnyek közt is mosolyogva sírnék Előtted,
ha érted esnék mindig, mivel csak hosszan gyötörnek.
Ha csak a sátán vágná körmeit belém
s nem lett volna mind testvér, kin felbuckóztam én.''

1. Jézust halálra ítélik

Ez is utal arra, hogy ítélni ne ítélj! Az evangéliumnak egyik legkevésbé megtartott parancsa, hogy ne ítéljetek! Az Úristen tudja, hogy mi lakik a szívünkben. Voltam együtt fiatal, elítélt gyerekkel, aki nyilas volt, mert elhitte, hogy azok egy jobb világot hoznak. Semmi köze nem volt semmi rosszhoz. Voltam együtt fiatal kommunistával, aki szintén azt hitte, hogy ezek is egy jobb világot hoznak, de őbenne semmi rossz nem volt. És van Szent Ágostonnak egy halhatatlan mondása: ,,Az Úristennek nagyon sok ellensége van a barátai között, és nagyon sok barátja van az ellenségei között!'' S nem az a fontos, hogy a másik ember -- akár a másik keresztény – akár én magam az Úristen barátjának, vagy ellenségének tartom magam, hanem hogy végül Ő kinek, minek fog tartani engem?



2. Jézus vállára veszi a keresztet

Az átlagember és az átlagkeresztény is olvassa az evangéliumot, hallgatja, elmélkedik rajta úgy, mint egy történeten. Hogy kétezer évvel ezelőtt volt valaki, aki Jézus volt, Megváltó volt, akit az Úristen küldött, s akit az emberek keresztre feszítettek. Olvassuk, mint egy tényt. És tény is, de csak ,,is''. A tény mögött legtöbbször nem látjuk meg a lelket. Azt gondoljuk, hogy Krisztust keresztre feszítették, mert az akkori római igazságszolgáltatás a keresztet használta fel az ítélet végrehajtására. És ez igaz is. De, hogy Krisztust keresztre feszítették, annak nem ez a végső, teljes oka. A végső, teljes ok az, hogy nekünk is -- újra és újra -- keresztre kell feszülnünk. Mindennapjaink, óráink keresztjére, hol kevesebbszer, hol többször különböző keresztjére, a világ nagy keresztjére, a mindennapok történeteinek a keresztjére, szomszédaink, embertársaink keresztjére, betegségeink és szenvedéseink, saját magunk összevissza személyiségének a keresztjére. Krisztus azért feszült rá a keresztre, azért vállalta el a keresztet, hogy példát adjon, hogy segítsen, hogy mindezt el lehet viselni és lehet rajta üdvözülni. Krisztus nem egyszerűen egy elvi keresztrefeszítést vállalt valamikor; nem egy gyakorlati keresztre feszítésen ment keresztül egyszer; Krisztus minden nap, minden percben, az egész földön keresztre feszül bennünk, mindnyájunkban, akik megértjük és szeretjük Őt. És ha nem feszülünk Vele együtt minden nap és minden órában, a magunk helyén és a magunk módján, akkor nem vagyunk az Övéi! Ahogy Péternek mondja, mikor Péter nem akarja, hogy megmossa a lábát: ha nem feszülsz velem minden pillanatban keresztre, nem tartozol hozzám.



3. Jézus először esik el a kereszt alatt

Krisztus elbukik és mi elbukunk Őbenne. És Ő elbukik mibennünk. Nem egyszerűen a Golgotán bukik el akár először, akár másodszor, harmadszor... pillanatonként bukik el bennünk. És ezt meg kell értenünk, hogyha hozzá tartozunk: nem tudunk Nélküle semmit sem csinálni. Lehet, hogy vétkezünk -- Ő nem vétkezik bennünk -- de magunkkal rántjuk abba az összevisszaságba, amit a bűn jelent bennünk. Abba az összevisszaságba, ami a lopás, a rablás, a házas hűtlenség, végső fokon a börtönbe magunkkal rántjuk és szenvedtetjük a mi bukásunkat Ővele. És akárhányszor kibeszéljük a bukásunkat! Börtönben voltam tanúja egy beszélgetésnek. Két rab veszekszik egymással valami miatt. Durván, erőszakosan. Én csak hallgattam. Egy harmadik szól a durvábbikhoz, hogy te, így azért mégse... És az úgy vág vissza: én őszinte ember vagyok, nekem ami a szívemen, az a számon... Még erényt csinál a bukásából, a bűnéből. Nem az a baj, hogy az van a száján, ami a szívében. Az a baj, ami a szívében van! Legyen a szívében minden rendben, és akkor rendben lesz a szájában is. Mert akárhányszor az elesésünk nem csak azt jelenti, hogy elkövettünk valamit; azt is jelenti, hogy megmagyarázzuk, amit elkövettünk. Hogy ártatlannak valljuk magunkat. Az a Krisztus, aki nem volt bűnös, nem hangoztatta az ártatlanságát!



4. Jézus anyjával találkozik

Jézus találkozik az Édesanyjával. És hány ember van a földön, aki sose találkozott az édesanyjával. Hány ember van, aki elpusztult, mielőtt szó lehetett volna arról, hogy az édesanyjával találkozzék. Hány ember van, aki megszületett ugyan, de az édesanyja, a szülei elvetették maguktól. Hány ember van, akit nem vetettek el, de a társadalom kirekesztette. És hány ember van, aki tönkrement a maga gyöngeségében. Az Úristen az embert a szüleivel gondolta el. És Krisztus még a halálba menve is találkozik az édesanyjával. És mindazok, akik itt a földön nem találkoztak, nem megfelelően találkoztak, hűtlenül találkoztak az édesanyjukkal, azoknak csak egy mentsváruk és egy lehetőségük van az életben, hogy a Golgotán, a maguk golgotáján találkozzanak mindnyájunk édesanyjával, a Szűzanyával és Rajta keresztül mindnyájunk Megváltójával, az Ő Fiával, Krisztussal, Aki Mária révén mindnyájunk testvére is.



5. Cirenei Simon segít Jézusnak

Van egy olyan keresztény legenda, hogy Cirenei Simon az első pillanatban egyáltalán nem lelkesedett a feladatért. Azért, hogy egy vadidegen és a látszat szerint halálraítélt bűnös helyett vigye a keresztet, hiszen semmi köze az egészhez. Aki munka után haza akar menni, enni, jóllakni és lepihenni. És csak Krisztus láttán, az arca láttán dolgozódik fel lassan öntudatlanul benne az egész helyzet, és lassan ő maga is beleáll az egészbe. Az őskeresztények a két fiát a legelső keresztények között tartották már számon. És az ember megkérdezhetné magától: voltál már egyáltalán az életben Cirenei Simon? Nem húzódsz-e félre kicsi és nagy dolgokban? Nem keresed-e -- csak egy vendégségben -- a legpuhább, legkényelmesebb széket azonnal? Egy tálban a legnagyobb húst? Egy italban a legízesebbet? Az egyszerű, hétköznapi dolgokban azt, ami nem terhes, ami a legkönnyebb, ami a legegyszerűbb, legmagátólértetődőbb?

Hány nemzedéken keresztül tanulhattuk meg mi már azt, hogy minek kell lennünk Krisztus mellett: Cirenei Simonnak!

És legalább, amikor szembenézünk ezzel az állomással, szálljon belénk az az elhatározás, hogy nem hogy terhet, nem hogy kifejezetten Krisztus terhét, de minden embertestvérünknek a terhét, gonoszoknak, általunk nem ismert rablóknak, bárkinek a terhét mi is ne hordozzuk, legalább lélekben, imádságban, szeretetben, odaadásban. Ha Krisztussal együtt nem is válthatjuk meg a világot, de Cirenei Simonnal együtt hordozhatjuk Krisztus keresztjét, és jaj nekünk, ha nem hordozzuk és azon keresztül nem vállaljuk Krisztus testvérségét.



6. Veronika megtörli Jézus arcát

Lehet, hogy valaki azt mondja magában: könnyű volt Cirenei Simonnak, földművelő, nagy, erős ember volt. De én öreg vagyok, én beteg vagyok, gyönge vagyok; én szorulnék segítségre, engem kellene hordoznotok, nemhogy én hordozzak bárkit, bármit, a világ terhét, mint ahogy Krisztus hordozta. És a Cirenei Simon után akkor jön Veronika, a gyönge asszony, aki pontosan ugyanúgy nem tudja a Földet a vállán vinni, mint a legendák Atlasza. De azt kell felismerni bennük, hogy a szerető segítség nem jelenti azt, hogy én föltétlenül mázsákat cipeljek a vállamon. Szeret az is, aki letörli azt a verejtékező arcot, amelyet a következő percben úgyis újra elönt a verejték. És ez mégis könnyebbség Neki. De zsebkendőmnek se kell lenni, hogy letöröljem! Oda se férhessek a tömegben! De ha megértő, szerető szemmel végigsimítom az arcát, a szem sugara többet ér, mint a kendő. És ha vak vagyok, és szemem sincs, csak az odagondolás, a másik nyomorúságának a szívemben hordozása is ér annyit, mint Veronika kendője. Ér annyit, mint Cirenei Simonnak a kereszthordozása. És ebben a világban különösen, amelyiket az jellemez, ,,kaparj kurta, neked is lesz''. Az a jellemző, hogy nem törődünk egymással, az a jellemző, hogy csak magamnak, csak magamnak, csak magamnak! Csak az én zsebembe, kezembe, házamba, udvaromba, bárhova. Észre sem veszem a másikat. Pedig ha csak a szemem sugarával tudnám végigsimítani a másik törődött arcát...!



7. Jézus másodszor esik el a kereszt súlya alatt

És ha csak kétszer esik el? Hatmilliárd ember él a földön, ha mindenki csak kétszer esik el, az még mindig csak 12 milliárd. És a bűneink ennél sokkal nagyobb áradata tölti el a földet. És nem is az dönti el, hogy elesünk vagy nem esünk, az dönti el, hogy ha elesünk, föl tudunk-e kelni. Hány van, aki fekve marad, aki megszokja a sarat és jól érzi magát a sárban, ami puha, dagad, ragad. Nem számolunk vele, hogy mindnyájan az Úristen irgalmából élünk. Éppen azért, mert annyiszor esünk el. Van, aki tudja ezt, van aki nem, de mindenképpen az Isten irgalmából élünk. És azért sem szabad elítélni, sem tovább beletaposni a sárba a másikat, sem elmenni mellette, mondani, hogy úgy sem számít, ez már elveszett ember. Lehet, hogy emberi szemmel elveszett, akkor is megélhet az Isten irgalmából. Lehet, hogy én emberi szemmel nem vagyok elveszett, de akkor is pontosan ugyanúgy az Úristen irgalmából élek, mint az a másik ember, akiről ítélkeztem. Mindnyájan az Úr irgalmából élünk minden elesésünk után és minden elesésünk dacára, akár tudjuk, akár nem, akár hisszük, akár nem, akár valljuk, akár nem, akár verjük a mellünket, hogy mi vigyázunk magunkra, akár verjük a mellünket azzal, hogy bocsáss meg nekünk, mert minden elesésünkből csak a Te irgalmad kelt föl bennünket.



8. Jézus Jeruzsálem asszonyaival találkozik

A Gyűjtőben történt 1948 karácsony estéjén. Az emberek sokszor gyorsan legyintenek azon, hogy jó, siránkozó asszonyok, nem megy tőlük a világ se előre, se hátra. Akkor az egyik ártatlan elítélt cellája úgy volt elhelyezve, hogy annak az ablaka a börtönfalon túl kinézett a börtön területén kívülre, ahol akkor egy olyan rekettyés, bokros, cserjés terület terült el. És ennek a férfinak az asszonya karácsonynak korán sötétedő délutánján kiment arra a cserjés helyre, elővett egy karácsonyfa-gyertyát, föltűzte az egyik bokorgally tetejére, meggyújtotta és odaállt mellé. A férje tudta, hogy ott lesz, és az ablakból nézte a gyertyát és mellette az asszonyát. A gyertya leégett. Akkor az asszony meggyújtotta a második gyertyát. A második is leégett. Meggyújtotta róla a harmadikat. Késő estig tartott ennek az asszonynak a virrasztása a férje mellett. Egészen addig, amíg valami gyanút nem fogott valaki az őrségben, a férje észrevette az ablakból, hogy mozognak a ház körül, és intett az asszonynak, és akkor az eltűnt onnan csendben. Mindig vannak jeruzsálemi asszonyok. Krisztus nem hiába viszi a keresztet. Mindig találkozik asszonyokkal, lelkekkel, akik részvéttel kísérik. Vigyázzunk rá, hogy köztük legyünk!



9. Jézus harmadszor esik el

Az emberek között van egy olyan szólás, hogy a hitetlen és a hívő között az a különbség, hogy a hitetlen bűnözik, a hívő, éppen azért, mert hívő, nem. Mindnyájan tudjuk önmagunkról, hogy ez nem áll. A hívőnek is vannak bűnei, a komoly, bensőséges hívőnek is vannak bűnei, és nem is egy és nem is kettő az élete folyamán, és mégis nagy különbség van a ténylegesen hitetlen és a valóban hívő között. Csak másutt van ez a különbség. Pontosan abban, hogy a hitetlen elköveti a bűnét és utána letagadja, vagy másra hárítja át, vagy megideologizálja. A hívő ember beismeri, rendezi az Úristen előtt és újra kezdi az életét. Krisztus háromszor esett el, jelképezve a mi összes eleséseinket. Ha mi csak háromszor esnénk el, ha csak harmincháromszor, ha csak háromszáz-harmincháromszor! Talán bántónak hangzik, de mégis igaz: nem az eleséseink számítanak. Az Úristen tudja, hogy elesünk, azért küldi a Megváltót. Azt is mondhatnánk, úgy is mondhatnánk, hogy nem az eleséseinket tartja számon, hanem a fölkeléseinket. Nem azt, hogy hányadszor hibázunk, esünk el, hanem a legutolsó elesés után, a tízmilliomodik elesés után is fölkelünk-e tízmillió-egyedszer? Fölkelünk-e mindig, ahogy Krisztus is fölkelt? A három jelképes szám a magyarban. De csak jelképes! Azt jelenti, hogy mindig föl kell kelni, nem lehet elkeseredni, nem lehet belenyugodni, nem lehet beleragadni semmibe, mindig föl kell kelni: börtönből, kétségbeesésből, lopásból, hazugságból, káromkodásból, verekedésből, bármiből. Mindig föl kell kelni, mindig föl kell kelni!



10. Jézust megfosztják ruháitól

A kinyilatkoztatásban is elhangzik, hogy semmit sem hoztunk erre a világra és semmit sem viszünk magunkkal. De ez az Isten terve. Ez más, mint ami itt történik, és ami végig a világtörténelemben történik. A világtörténelem a fosztogatás történelme. Van-e itt valaki ebben a teremben, egyetlenegy lélek is, akit az életútján soha semmitől meg nem fosztottak? És ha az elmúlt évtizedekben valakit nem fosztottak meg anyagiaktól, nem fosztottak meg lelkiektől, szellemiektől, de szerencsésebb korokban is, van-e a földnek olyan pontja, ahol nem abból áll az élet, hogy fosztogatnak? A történelem a fosztogatás története. Talán csak az a különbség, hogy akkor, amikor mi a ruháitól megfosztott Krisztus elé kerülünk, akkor a fosztogatók, vagy a kifosztottak csoportjába fogunk-e kerülni?



11. Jézust a keresztre szegezik

A keresztrefeszítés ténye is mutatja, hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy eljött a jószívű második Isteni Személy az Emberkrisztus képében és megváltotta a világot. Nem egyszerűen egy krisztusi eseményről van szó. Tetszik, nem tetszik, ott van az egész világ a keresztfán. Ott van a jobb lator, ott van a bal lator. Mind a kettő lator, mint mindnyájan, de az egyik legalább tudja és valahogy iparkodik kievickélni ebből. A másik vagy nem tudja, vagy tudja, de nem akarja, és nem iparkodik mindenképpen kievickélni belőle. Tőled függ, hogy lázadsz-e, vagy elfogadod. Úgy, ahogy Krisztus mondja a getszemáni kertben, hogy Atyám, ha lehetséges, múljék el ez a pohár, de ne az én akaratom legyen, hanem a Tied. Tudjuk-e a jobb lator oldalára állva mi is azt mondani, hogy ne az én akaratom legyen, hanem a Tied? Igaz, naponta újra és újra keresztre feszülünk a bűneink révén, keresztre feszülünk az egész világon. De ez a világ két részre oszlik Krisztus körül: a jobb lator oldalára és a bal lator oldalára. A rászorulók oldalára. Melyik oldalra fogunk állni?



12. Jézus meghal a kereszten

Régen, Krisztus korában kimondták a halálos ítéletet, ma sok helyen nincs halálos ítélet. Ahol van, országonként pár tucat, ha van. És emberek, földet átfogó egyesületek harcolnak azért, hogy még a fogalmát is töröljék el a halálos ítéletnek. Amellett ma a halálos ítéleteket nem mondják ki. Csinálják. Törvény és kimondás nélkül. Csak ebben a kis országban az elmúlt évtizedben 5 millió halálos ítéletet hajtottak végre, mielőtt az illető egyáltalán megszületett volna. Hát mennyit a világon? Hollandiában már végrehajtanak halálos ítéleteket -- kimondás nélkül -- öregeken, akik terhesek a fiatalok számára, mert zavarják szórakozásukat. És mennyit hajtanak végre a világon? Mennyit úgy, hogy az illető tud róla? És mennyit úgy, hogy az illető sem tud róla? Mennyi halálos ítéletet hajtanak végre hadseregek által egymás ellen? Akiknek a fegyvereket, -- esetleg mindkét félnek -- ugyanaz a gyár szállítja. Az egyiknek ilyen pénzért, a másiknak olyan pénzért. Nem kötéllel hajtják végre, nem főbelövéssel hajtják végre, de végrehajtják. És nem mozdul meg az embereknek a lelkiismerete. A második világháború után írta Mécs László azt a versét, amit azóta sem publikáltak, amelynek az első sora így hangzik, hogy meggyilkoltak 50 milliónyi embert és senki nem megy érte gyónni. Nahát azóta tudjuk, hogy többet gyilkoltak meg, mint 50 millió embert. De azóta sem megy érte, ment érte senki gyónni és a ki nem mondott, de végrehajtott halálos ítéleteket ma sem gyónja meg senki.



13. Jézust leveszik a keresztről, s anyja ölébe teszik

Az, hogy mindnyájan, naponta, óránként, újra és újra keresztre feszítjük Krisztust, csak úgy lehetséges, ha közben ismételten le is vesszük a keresztről. De hogyan veszed le a keresztről? Csöndben, a Golgota-járás tanulságait levonva, az életet újrakezdve. Ha a betegség keresztjétől, ha egy hűtlenné vált gyerek keresztjéről, ha a börtön keresztjéről, bármilyen keresztről vesszük le, tanulunk-e belőle? Amikor fölfeszítenek a keresztre, tudhatjuk, hogy le fognak venni. Minden keresztrefeszítettet le lehet venni. De hogyan? Értéktelen holttestként, vagy olyan drágaságként, olyan mégtöbbé váltként, mint ahogy Krisztus testét levették. Többek lettünk-e azáltal, hogyha már egyszer keresztre feszítettek, hogy levesznek bennünket, vagy nem? Az Úristen kegyelmének szeretetében, vagy a hozzátartozóink szeretetében, de levesznek. Azért vesznek le, mert remélik, hogy kincset vesznek le. Értéket, többélettet vesznek le.



14. Jézust sírba fektetik

Azt mondják, hogy a jeges Szibériában, a gulagok helyén, Sztálin 50 milliónyi kivégzettje pihen a fagyott földben. Ha a fizika nem változik meg, a világ végéig épségben maradnak, mert abban a mindig átfagyott földben nem pusztulnak el a testek. A halott teste sem pusztul el mindig. De amikor sírba kerül, akár Szibériában, akár másutt, biztos, hogy az ugyancsak sírba tett Krisztussal találkozik. A sírban együtt vagyunk Vele! Találkozunk vele, mellettem nyugszik. Hogy érzem magam, hogy érzi Ő magát énmellettem, hogyan találkozom az eltemetett Krisztussal akkor, amikor engem temetnek el? Mert az eltemetés típusos, átfogó jelensége az egész emberi nemnek, az egész történelemnek. Egyszer mindegyikünket el fognak temetni. És az eltemetett ember az eltemetett Krisztussal találkozik.



15. Legyőzheted a halált!

A két világháború között ebben a csonka országban még élt egy európai elit, amit ma már hiába keresünk. Egy szellemi, emberi elit. Ennek egyik határainkon túl is ismert tagja a képzőművésznek indult, aztán mégis régésszé és historikussá lett László Gyula. Nemrég jelent meg egy kötete, Ex Libris a címe, egy régész élete, amelyik csak apró karcolatokat hoz önmagától és másoktól az ő életében. Ezeket a karcolatokat azonban egy képsorozat illusztrálja, amely képsorozat az ő európai műveltségére és kereszténységére jellemző. Vagy húsz képből áll, ami végigkíséri az életét. És ezen a húsz képen mindenütt ott van valamilyen formában Veronika kendője. Amikor kisgyerekként alszik, elrepül fölötte az őrangyal és mintegy az álmát röpteti el a becsukott szemei előtt, ami Veronika kendőjén a keresztre feszített Krisztus arca. Amikor fiatal emberként ül a szobájában könyvek között, az ablak függönye: Veronika kendője. Amikor felnőttként átéli Budapest ostromát, a beszakadt háztető két oszlopa között, mint egy felakasztott rongy, ott van Veronika kendője. Mikor az édesapja kiterített holtteste fölött áll, ott is az édesapja angyala fekteti rá a szemfedőt az apára, ami Veronika kendője. És az utolsó kép -- hiszen László Gyula velem kb. egyidős, tehát tudatában van annak, hogy a halál felé megy, tudatában van annak, hogy az élet valójában mögötte van, úgyhogy a kép egyik oldalán megy ő, és vele szembe jön a halál. És ő saját arca elé tartja Veronika kendőjét. A szenvedő, a megváltó Krisztus arcát. Mert az embernek a saját arca: a bűneinek, a gyöngeségeinek, emberi törékenységének, lemaradásának, a halálnak az arca. Aki le akarja győzni a halált, aki föl akar állni, az a halál közeledtével csak Krisztus arcát tarthatja a saját arca előtt. Csak Krisztus arcával tudja legyőzni a halált! Egyedül Krisztus arca az, a megkínzott, bennünket megváltott Krisztus-arc az, ami védelem és várfal köztünk és a végső halál között.



Befejezés

Egy verssel fejezem még be ezt a keresztutat. A 129. zsoltárra írták.

Börtönmélyből
könyörögve kiáltok fel Hozzád,
hogy bírnám ki,
ha bűnöm itt is nyilvántartanád?
Irgalmad,
hajnalod irgalmát, ó, be várom,
mint kinn az őr,
ki topogva fázik az éjjeli váltáson.
Könyörület
csak Nálad van, de ott, ugye bőven,
kiáltok hát,
mélyeimbe egyre süllyedőben.

Forrás: A soproni Bokor Közösségek honlapja

Virag vasarnapi processiora*
Nótája, Egeknek fényes villámja

IDvöz légy drága Királyunk,
Edes szép Jesusunk:
Imé mindnyájan urallunk,
Kegyes Jesusunk.
Szent Szüz kérünk, Imádgy értünk.

Szenvedésednek helyére,
Pompával mégy mint a' mézre.

A' mikor Szamárra ültél,
Testünknek zablát vetettél.

Köntöst terítnek elödbe,
Hogy készüllyünk szent Nevedbe.

Pálma ágakkal becsülnek,
Példát elönkben emelnek.

Agakat tartván kezünkben,
Kereszt-fát tartunk elménkben.

Méltó ez szent napot ülnünk,
Igy szent Husvéthez készülnünk.

Mi mind áldunk dicsirettel,
Szent Atyáddal, Szent Lélekkel.

_________________________________

Nyomtatott kiadása:

Cantus catholici. Kassa 1674, 324–5. – Cím: VIRAG VASARNAPI PROCESSIORA. – Nótajelzés: Nótája, fol. 167. [ = Egeknek fényes villámja].
Szövege megtalálható még a következő XVIII. századi gyűjteményekben: Szoszna Demeter-ék. (1714–5, 215), Szakcsi kántorkönyv (1788–9, II, 96).
Körmeneti ének Virágvasárnapra, amikor Jézus Jeruzsálembe való ünnepélyes bevonulását ünnepli a liturgia, keleten pálmát, magyar földön barkát szentelve, körmenetben vonulva (Mt 21, 1–9). A szertartás szokásáról és a nyomában keletkezett népi hagyományokról ld. Bálint 1973, 194.skk. – A névtelen szerző a dallammintát a sorok beosztásának, szótagszámának és a refrénnek módosításával alkalmazta. Az 1. és 3. sort az előénekesek vagy a kántor, a 2. és 4–5. sort pedig a nép felelgetve énekelte; esetleg a 4–5. sort a kántor nyomán a nép megismételte. Vö. Gyertya szentelö Bóldog Aszszony napjára c. jz.
Versforma: 8–6–8–5–8 (a–b–a–b–c); a 2. és a 4–5. sor refrén; az 5. sor 4/4 osztású belső rímmel.
Dallama: RMDT II., 285. sz.
________________________________

Pilinszky János: Virágvasárnap
(részlet)

Jézus jeruzsálemi bevonulásáról János evangélistánál olvashatjuk a legjelentősebb beszámolót. Szereplői: a lelkes tanítványok serege, az út porába hulló pálmaágak, s az isteni teher alatt szelíden lépkedő „szamaracska”. S még valami: a kövek. Jézus még őket is bevonja az ujjongásba: ha nem a nép, hát ők, a „kövek kiáltanának!”.

Ki ünnepel itt? Mintha a teremtett világ egy-egy képviselője, a kő, a pálma s a szamaracska az egész nagy egyetemet képviselné a bevonulásban. S itt érdemes megemlítenünk, hogy növények és állatok milyen szokatlan hangsúllyal szerepelnek mindig az Evangéliumban, főképp a példabeszédekben. De nem a hasonlat, és nem is holmi megszemélyesítés emeli különleges megvilágításba őket, hanem nyilván a Teremtő és teremtmény közötti viszony csodálatos komolysága.

Amikor Jézus „dicsőségesen” bevonul Jeruzsálembe, erre a futó ünneplésre futotta a világ erejéből. Azután még az emlékét is elsodorja a pillanat, és belepi az út pora.

Az igazi, a tulajdonképpeni „megdicsőülés” még hátravan. Erről az Evangéliumnak talán legcsodálatosabban paradox mondatai következnek, közvetlenül a jeruzsálemi bevonulás után.

„Eljött az óra, hogy az Emberfia megdicsőíttessék. Bizony, bizony mondom nektek, ha csak a gabonaszem a földbe nem esik és meg nem hal, maga marad…” „Most az én lelkem megrendült. És mit mondjak? Atyám, szabadíts meg engem ezen órától! De hisz azért jöttem ez órára, Atyám, dicsőítsd meg nevedet!”

_________________________________

Mikes Kelemen: Törökországi levelek

(részlet)
112. levél, Rodostó, 8. aprilis 1735.

Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az Isten árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közüllünk a mi édes urunkot és atyánkot, három óra után reggel. Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálokot kell siratni. Az Isten mára halasztotta halálát urunknak azért, hogy megszentelje halálának áldozatját annak érdemével, aki ma megholt érettünk. Amicsoda életet élt, és amicsoda halála volt, hiszem, hogy megmondották nékie: ma velem lész a paradicsomban. Hullassuk bővséggel könyveinket, mert a keserűségnek ködje valóságoson reánk szállott. De ne azt a jó atyánkot sirassuk, mert őtet az Isten annyi szenvedési után a mennyei lakadalomban vitte, ahol a gyönyörűségnek és az örömnek pohárából itatja, hanem mi magunkot sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani, micsoda nagy sírás és keserűség vagyon itt miközöttünk még csak a legalábbvalón is. Ítéld el, ha lehet, micsoda állapotban írom ezt a levelet, de mivel tudom, hogy örömest kívánnád tudni, mint esett szegénynek halála, mind téntával, mind könyhullatásimmal leírom, ha szinte azáltal megszaporítom is keserűségemet.

Úgy tetszik, hogy az utolsó levelemet az elmúlt holnapnak 25-dik napján írtam vala. Azután szegény mind nagy bágyadtságokot érzett, igen keveset, de másként mindent a szokás szerént vitt végben, abban a gyengeségiben is az esztergájában dolgozott első aprilisig. Aznap pedig a hideg erősen jött reá, és annál inkább meggyengíttette. Másnap jobbacskán volt. Virágvasárnap a gyengeség miatt nem mehetett a templomban, hanem a közel való házból hallgatta a misét. A mise után amely pap odavitte neki a szentelt ágat, térden állva vette el kezéből, mondván, hogy talám több ágat nem fog venni. Hetfün jobbacskán volt, kedden hasonlóképpen, még a dohánt is megkívánta, és dohányzott. De azt csudálta mindenikünk benne, hogy ő semmit halála órájáig a háznál való rendben el nem mulatott, se meg nem engedte, hogy őérette valamit elmulassanak.

Holocaustszeánszozás?

Inkább saját vértanúinkra emlékezzünk!

Az úgynevezett „tanácsköztársaság” üdvhadserege tagjainak, a Lenin-fiúknak célja az volt, hogy eltöröljék nemzeti múltunkat és keresztény hitünket. Ez derül ki egyértelműen a százhúsz éve, 1894. április 16-án Tótszentmártonban született (és 1984. június 25-én Székesfehérváron elhunyt) kiváló egyháztörténészünk, Meszlényi Antal kanonok 1943-ban „Keresztény magyarságunk küldetésében” címmel megjelent művéből.

Mégis, minderről valahogy továbbra sem nagyon hallunk. 

„Azok szabadultak ránk a legkegyetlenebb megszállás alatt, kiknek a magyarsághoz és kereszténységhez vajmi kevés közük volt. Ajkukon a Harmadik Internacionálé hamis szólamai bömböltek, vörös lobogójuk a nemzetköziséget hirdette s megindult a harc a keresztény és nemzeti érzés ellen. Nagyrészt idegen faj uralkodott a magyarságon s ki akarta zsarolni mindabból, ami eddig a legszentebb volt, az Isten, a haza és a nemzet szent eszméiből. A harcmodort a későbbi népbiztos, Vágó-Weiss Béla már február 20-án így határozta meg: ne féljetek a vértől, vér nélkül nem lehet dolgozni, vér nélkül nincs terror és terror nélkül nincs diktatúra!”

Ilyetén az úgynevezett „tanácsköztársaság” üdvhadserege tagjainak, a Lenin-fiúknak legelső feladata az volt, hogy eltöröljék nemzeti múltunkat és keresztény hitünket, különösen is röplapjaik és tankönyveik által:

„Egyik sajtóorgánumuk, a Népszava március 28-i számában ekként tüzelt ellene: az egyház volt mindvégig fő cinkosa a rabszolgatartó kapitalizmusnak a maga szellemi fegyvereivel, lélekgyilkos tanításaival, ő vette kezébe az életnek induló gyermeklelkeket, hogy elnyomorítsa, tehetetlenné és terheltté tegye egész életre a kapitalisták kizsákmányoló törekvéseivel szemben. Elaltatták a nyomort, hogy ne lássa az ő dőzsölésüket, így neveltek évszázadokon át nemzedékeket a legsötétebb és legbódítóbb dogmákkal tömve és kötözve meg a gyermeklelket az iskolában és folytatva lélekgyilkos munkájukat a templomok prédikációs székein. Most a fülemelt proletárököl ebbe a sötét és nyomasztó éjszakába is belecsapott és elkergeti a gyermekek mellől a léleknyomorító fekete kísérteteket és fekete tanokat.”

Arra is reávilágít Meszlényi, hogy a milliószor ostorozott „papi hatalom” fő részének tekintett egyházi ingóságok elrablásán túl végső céljuk magának a vallásnak gyökerestől való kiirtása volt, főleg a gyermekekből. Ennek jeleként „a közoktatásügyi népbiztosság keretében és a vallásügyi minisztérium helyébe megalakult az úgynevezett likvidációs osztály, melynek vezetője Fáber Oszkár [hitehagyása előtt piarista novícius – Ifj. T. L.] lett, feladata pedig, hogy az Egyház ingó és ingatlan értékeit lefoglalja. Ebből elég, ha csupán annyit említünk meg, hogy négy és fél hónap alatt sikerült mintegy háromszáz katolikus intézményt felszámolni.”

Fáber Leninhez hasonlóan úgy vélte, a vallás csakhamar el fog tűnni és helyét a „természettudományos világnézet” fogja elfoglalni:

„Gyakorlatilag erre Fáber az egyik felsőbb leányiskolában a következőképp akart példát mutatni. Meglátogatta az egyik tanárnő történelmi óráját, akiről tudomást szerzett, hogy tárgyát keresztény és magyar szellemben tanítja. A tanárnő ebből Fáber előtt sem csinált titkot, sőt jelenlétében még nagyobb bátorsággal és nyíltsággal hirdette tanítványainak vallásos és hazafias meggyőződését. A népbiztos rákvörösen hallgatta végig az előadást s mikor az óra véget ért, így szólt hozzá: „Tudja-e elvtársnő, hogy nekem jogom van Önt ezért az előadásért a vésztörvényszék elé állítani? Mit fog akkor művelni?” A tanárnő erre így válaszolt: „Én akkor is az Ön megtéréséért fogok imádkozni!”. Íme a két ellentétes világnézet csattanós összeütközése a megrögzött, aposztata férfiú és a fiatal hitvalló nevelő között.”

Hangsúlyozza azonban, hogy „minél jobban hangzott a politikai fórumokon, hogy nincs Isten, minél hangosabban kiáltozták, hogy le a csuhásokkal, annál tömöttebbek lettek a templomok és látogatottabbak az istentiszteletek”, elvégre „meg lehetett gyalázni az Isten házait s megzavarni a körmeneteket, de az ilyesmi csak olaj lett a hit tüzére”. Különösen azáltal, hogy Krisztus szolgái ezalatt valóban vértanúi helytállásról tettek tanúbizonyságot.
Meszlényi 1919 „ötszáz magyar és keresztény vértanújá”-ból tizenegy katolikus pap mártíromságát ismerteti. Közülük alighanem az alábbi is elég annak érzékeltetésére, milyen gyűlölet vezérelte Isten s a Haza ellenségeit, ugyanakkor milyen állhatatosak maradtak papjaink.

„Lovászpatonán, mint egyebütt, amikor a nép értesült a tanácsköztársaság bukásáról, az ajkakon elemi erővel csendültek fel a Himnusz hangjai s az ifjúságnak első dolga volt, hogy a templom tornyára és az iskola ormára kitűzze a nemzeti lobogót. A vészhír hallatára a direktórium tagjai rémülten elmenekültek, de augusztus 4-én mindenki legnagyobb bámulatára ismét visszatértek. Nem egyedül jöttek, hanem a Pápáról kivezényelt huszonnyolc vöröskatona kíséretében. Hirtelenjében megjött a bátorságuk is és nagy garral hirdették, hogy a tanácsköztársaság erősebb Budapesten, mint azelőtt. A légből kapott hírre mindenki megrémült s még inkább, mikor megszólaltak a fegyverek s a védtelen lakosok közül nem egyet megsebesítettek. Ez történt éjszaka s mire meghajnalodott, garázda munkájukkal végeztek. Már indulóban voltak a faluból, mikor az egyik vöröskatonának eszébe jutott, hogy a plébániára is el kellene látogatni. Az elhatározást követte a tett s elindultak, mint mondogatták, a „csuhásért!” A plébánia elé érve sortüzet adtak le az épületre s ennek ablakai csörömpölve zúztak össze. Utána feltörték a zárt folyosó ajtaját és durva káromlások közt parancsolták ki a plébánost [Nagy Jenőt – Ifj. T. L.]. A megrémült ember kis türelmet kért, míg valami ruhadarabot ölt magára, de ezt be nem várva, belökték szobájának ajtaját s lövésre kész puskát szegeztek eléje. Ő önvédelemből elsütötte fegyverét, mire egészen közelről Major [helyesen Mayer – Ifj. T. L.] Lajos célba vette s tüdejét lőtte át a fiatal, harminchárom éves plébánosnak. Vérfagyasztó eljárásuk után elhagyták a plébánia udvarát. Utána hamarosan ott termett az egész falu népe, de a szerencsétlen áldozaton már nem lehetett segíteni, mert a lövés halálos volt. Annyi ideje még volt, hogy utolsó rendelkezéseit megtegye. Megható, hogy legértékesebb jószágát, egy pár növendék ökrét a templom kifestésére hagyta. Végrendeletének tollbamondása után ezekkel a végső szavakkal lehelte ki lelkét: »Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.«”

Mellesleg az iménti esetet Váry Albert koronaügyész-helyettes is ismertette könyvében (A vörös uralom áldozatai Magyarországon, 1922): eszerint 1919. augusztus 4-én a gyilkosságot Mayer Lajos vöröskatona, huszonnégy éves győri asztalossegéd hajtotta végre, és tettéért a veszprémi királyi törvényszék 1920. február 20-án halálra ítélte s kivégeztette. 

Holocaustszeánszozás ezek után? Inkább saját vértanúinkra emlékezzünk!

Tetrakontaoktaéderek

Ma reggel, ahogy átmentem egy kis zöldszagért újszegedre a fűzesbe, örvendetes találkozásom esett egy régi ismerősömmel, akihez harmincvalahány esztendeje nem volt szerencsém. Neki, szegénynek, most se volt se öröme, se szerencséje, amennyiben meglehetősen züllötten feküdt egy pad alatt, mind a negyvennyolc oldalán.

Nem móka ez, kérem szépen; a szóban forgó egyénnek a szó legszorosabb értelmében negyvennyolc oldala van, tehát nagyszerű városatya lenne belőle. (Hirtelenében nem jut eszembe sokoldalúbb foglalkozás, de úgy látom, a városatyák csakugyan mindenhez hozzászólnak. Bizonyosan azért, mert mindenhez értenek.) Éle is van vagy hetven, tehát lehetne színikritikus is. Sarka, gondolom, huszonhat van, tehát kész politikai talentum, mert minden helyzetben a sarkára tud állni. S ez a tömérdek képességű egyén mégse megy se városatyának, se színikritikusnak, se követnek, hanem beéri azzal, hogy testgyanánt szolgál a haza ifjúságának. No, nem kell rosszat gondolni így érettségis időben; csak olyan mértani testet értek, akin a kis diákok a kristály alakokat tanulmányozzák.

Az én ismeretségem is még diákkoromból való a tetrakontaoktaéderrel. Innen a gyűlölség is, amely harminckét esztendő után durva bosszút állatott velem a tetrán a világ minden kis diákjai nevében.

— Ó, gonosz, gonosz, gonosz! — döfködtem bele a botomat az ocsmány kéregpapírfigurába és addig tapostam a cipőm sarkával, míg nem maradt rajta mértani ábrázat.

Mert én is voltam valaha kis diák, én is tanultam test-eket szerkeszteni.

Ó, milyen öröm volt a nádtetejes házakban, mikor a szabályos jegecrendszer első alakjait összebarmoltuk, mink, nehézkezű szegényember-gyerekei!

— Mártony — állt ki estefelé a kisajtóba Puci takács, a homlokára tett okuláréval — oktajédert csinál a gyerek! — Mit szól ehhöz, Mártony?

Márton, az édesapám, nem szólt semmit e hívságos kérkedésre. Volt neki magának is elég ügye-baja — mert szűcsmester volt s abban az időben mifelénk még a szenátor is subában reprezentált — és soha nem avatkozott a gyerekei dolgába. Ha tanultunk, tanultunk, ha nem, nem — bizony mi értünk nem hajtogattak malacot a professzor urak udvarába.

Legföljebb én voltam a malac, mire elkészültem egy-egy testtel. De azért megcsináltam őket, ha nyakig belecsirizesedtem is az igyekezetbe. A hexaéder, az oktaéder, azikositetraéder, a pentagondodekaéder mind ott merészkedett már a kemencenyakon. Igazság szerint nem ott lett volna a helyük, de szegény anyám így könnyebben fölhívhatta rájuk a szomszédasszony figyelmét. Még most is hallom, ahogy mondja panasznak álorcázott szemérmes kevélységgel:

— Nézze már, Ágneskám, milyen bolondokat csináltatnak a szegény diákfiammal azok a kórságos profesztorok. Nagy ész kell ehhez, tudja, meg az a temérdek petróleum, mikor hajnalig is elkínlódik velük.

Hát még mikor a rettenetes tetrakontaoktaéder jött! A negyvennyolclapú, a hetvenélű, a huszonhatsarkú állat. A gyémánt kristályalakja! Ezzel a barommal nem boldogultam sehogyse. Összenyírbáltam a test vázának egy félmázsa kéregpapírt (most nem futná az árát egyhavi fizetésem), egy rizsma kékpapírt borítólapnak, kétannyi sárgát az éleknek — csak nem akart az szerves egésszé kögülni. Se ételem, se italom egy hétig; egyik éjszakám álmatlanabb, mint a másik; ha elaludtam, százmillió tetrakontaoktaéder százbillió csúcsa szurkált föl álmomból; sápadtan bolyongtam, mint a hazajáró lélek, s azt hiszem, fekete hajamban akkor jelentek meg az első ősz szálak. Hiába, a negyvennyolc lap csak nem gömbölyödött eggyé.

Mikor aztán semmi se segített, a legősibb metódushoz folyamodtam: a zálogos tehénéhez. Édesapám erre csakugyan tudomást vett rólam és a nyakam közé szedett egy frissen hasított szíjjal (bárányéból hasította, nem az én bőrömből), hogy legyen miért sírnom. Azután kérdezte meg: mi lelt.

— A tetrakontaoktaéder… — bömböltem keservesen.

Apám megint a kezébe vette a szíjat, mert nem szerette, ha csúnyákat mondanak. Sietve siettem a magyarázattal:

— Apám, nem tudom megcsinálni a negyvennyolcast …

Apámnak erre fölragyogott a mély árnyba bújt szeme. Micsoda? Negyvennyolcas? Az már beszéd! Az aztán iskola, ahol ilyent tanítanak! — S fölugrott verpánk mellől, kapta a görbe szabókést, fogta a kéregpapírt s egy kis félóra múlva olyan tetrakontaoktaédert kanyarított, hogy azt a Kohinoor is megkívánhatta magának.

Ki nem mondhatom, micsoda örömmel vittem az iskolába a nevezetes állatot. Először annak örültem, hogy nekem van, másodszor annak, hogy másnak nincs. Negyvenünk közül egy se tudta megcsinálni. Tanárom a szívére ölelt és genie-nek nevezett. (Persze enélkül, de g-vel.) Én ugyan zs-vel se tudtam volna, mi az, de így is nagyon tetszett a szó. Elhatároztam azonban, hogy jogos tulajdonosának, az apámnak nem adom át, mert megint megver, azt hiszi, csúfolódom.

A tetrakontaoktaéder elemeit ilyenformán egész az év végéig az én példányomon tanulmányozta az osztály. Exámen után szétbontottam a kis húgom kedvéért. S akkor derült ki, hogy nem is negyvennyolc oldala volt, hanem negyvenkilenc. Szegény apám szélső függetlenségi volt világéletében.

Így emlékezett Anglia a negyedszázados történelmi tragédiára

1989. április 15. mindig gyászbetűs napja lesz az angol labdarúgásnak: ma huszonöt éve a sheffieldi Hillsboroughban 96 szurkoló vesztette életét a Liverpool–Nottingham Forest FA-kupa-elődöntőn, 766-an pedig megsérültek a tömegkatasztrófában.

HIRDETÉS

Megemlékezés a 96 áldozatra (Fotó: Action Images)

 

A mai napig a Hillsborough Nagy-Britannia legnagyobb futballkatasztrófája, a tragédia következményei pedig alapjában változtatták meg a szigetországi labdarúgást – a stadionokból ezt követően tűntek el az állóhelyek és a kerítések. A tragédia utáni Taylor-jelentés a rendőrség felkészületlenségét és hibáit jelölte meg a katasztrófa fő okaként, a jelentését 2012-ben publikáló független vizsgálóbizottság pedig kimondta, a Liverpool-szurkolók semmiben nem voltak felelősek, a katasztrófát az elégtelen biztonsági intézkedések és a nem megfelelő rendőri munka idézte elő.

A hétvégén Anglia-szerte hétperces csúszással és gyászszünettel kezdődtek a mérkőzések (a Liverpool–Nottingham meccs a 6. percben szakadt félbe, minden pályán a 6. és a 7. perc között volt a megemlékezés). A Sheffield Wednesday átalakította stadionját a negyedszázados megemlékezésre: a Hillsborough kék székei közé 96 fehéret tettek be vörös rózsákkal, emlékül az elhunytaknak. A városi rivális Everton emléket emel a Goodison Parkban az életüket vesztett Liverpool-drukkereknek. Az anfieldi hivatalos emlékceremóniára 26 000 drukkert várnak, Brendan Rodgers, a Liverpool, és Roberto Martínez, az Everton menedzsere is szerepet kap.

Rendőr jön félbeszakítani a meccset a Hillsboroughban (Fotó: Action Images)

A szurkolók a pályára menekültek a pokollá vált szektorokból (Fotó: Action Images)

 

A szurkolók a pályára menekültek a pokollá vált szektorokból (Fotó: Action Images)

Emlék az Anfielden a tragédia után (Fotó: Action Images)

Ez pedig már a jelen: emlékezik az Everton és a Liverpool ificsapata (Fotó: Action Images)

Sálak az Anfielden: szerte Európából jöttek szurkolók emlékezni (Fotó: Action Images)

Liverpooli élőkép (Fotó: Action Images)

Fekete karszalag az Everton játékosán (Fotó: Action Images)

96 fehér szék a Hillsboroughban (Fotó: Action Images)

Hillsborough (1989–2014)

 

GYEREKDAL

KAPOSVÁRI CSIKY GERGELY SZÍNHÁZ

Móra Ferenc-Fábri Zoltán-Deres Péter: Hannibál tanár úr

Szinopszis

Olyan új magyar darab születését szeretnénk megsegíteni a 2012/2013-as évadban, mely egyszerre tud szólni a fiatal, sőt diákközönséghez, és közben megszólítja azokat is, akik számára legenda Fábri Zoltán nagyszerű filmje, és a főhős, Nyúl Béla története. A történet szót hangsúlyozni szeretnénk, mert vissza akarjuk adni annak rangját. Hiszünk a történetben. Legalábbis ha olyan remekül megírt, hatásos történettel találkozunk, mint a kis, szürke latintanár felemelkedése és bukása.

A történet

Nyúl Béla neve fogalommá vált. Mint ahogy a Hannibál tanár úr elnevezés is. Mindkettő leginkább Fábri Zoltán mára már klasszikussá vált filmje miatt, és kevésbé Móra Ferenc eredeti regénye (Hannibál feltámasztása) okán. A klasszikus művekkel sokszor esik meg, hogy eredeti jelentésük, rétegei elkopnak, és egyfajta átgondolatlan egyetértés, kanonizált elismerés veszi körül őket.
A történet főhőse Nyúl Béla (Hunyadkürti György), egy óbudai gimnázium latintanára oroszországi hadifogsága alatt egy templomi padláson olyan feljegyzéseket talált, amely szerint Hannibált egy forradalom bukatta meg. A szürke kis tanár ez alapján ír egy értekezést, élete főművét - mely természetesen senkit nem érdekel. Ám váratlanul üresedés támad az iskola évkönyvében, és Nyúl kollégát kérik fel, hogy pánikszerűen kitöltse az űrt, és publikálja tudományos dolgozatát. És a kisember a semmiből egyszercsak az érdeklődés középpontjába kerül, egy parlamenti interpellációban említik nevét, erre meglátogatja őt egy újságíró, a kollégák is befolyásos emberként tekintenek rá, sőt egyik éjjel - álmában - maga Hannibál látogatja meg, aki már maga sem emlékszik arra, hogy miként hunyt el... Inkább szivarozik a tanárral, és ostobaságokat beszél. Másnap jön a kijózanodás, és mi megláthatjuk, hogyan darálja be a hatalom a kicsi embert. Akkor is, most is, mindig is.

A rendező

„Húsz éve filmmel kezdtem el foglalkozni. Először csak tanultam róla, majd hamarosan tanítottam is középiskolában, még mielőtt bevezették volna ezt a tantárgyat. Főleg formanyelvi kérdésekről beszélgettünk a diákokkal, olvasni tanultuk a képeket. Volt egy állandó példám: Hannibál tanár úr Fábritól. Az, amikor Nyúl Béla elmegy a gyűlésre a film végen, és ott áll az amfiteátrum közepén egyedül. Távoli, rézsútos felső gépállás: fekete kis pont a nagy fehér háttérben. Nyúl Béla egyedül, tehetetlenül, kiszolgáltatottan. Majd közeli, alsó rézsútos: felbátorodva, lassan hőssé válva. Gyönyörűen plasztikus, egyszerű formanyelv. Kicsit talán már elavult is. De elfogadtuk, mert régi, klasszikus film: az, amiről szól és ahogyan, a régmúlthoz tartozik. Épp csak tanulni érdemes belőle. Aztán, amikor sok év után - e darabra készülve - újra megnéztem a filmet, megdöbbentem. A formanyelv olyan, amilyen: múltidejű. De a történet, a mondatok provokatívan aktuálisak, riasztóak. A kép kitágult. Nyúl Béla egyedül, tehetetlenül, kiszolgálatottan. Vele szemben ordas, szélsőséges csürhe...
Ezt a történetet ma elmesélni, a színház aktuális, csak jelenidejű megnyilvánulásában megragadni megkerülhetetlenül fontos. Épp csak mert tanulni érdemes belőle."

(Vidovszky György)

„Elvtársak és fajvédők cserélődnek, a butaság azonban örök. Én magam most már a butaság rajzát látom maradandónak Fábri filmjében. A buták csapatba verődnek, a buták szavalnak és ordítanak, a buták trappolva menetelnek, a buták botokat suhogtatnak, követ ragadnak. Nyúl Béla majdnem haláláig szembe szegül a csatárláncba verődött ostobasággal. „Ne haragudj, méltóságos uram, de amit megírtam, az az igazság, és én azt nem vonhatom vissza" - mondja esdekelve a segítségét felajánló Lófő Testvérnek..."

(Bikácsy Gergely)

NYÚL BÉLA ... Jóestét, Hannibál úr! Ez aztán a meglepetés!... Tessék, foglaljon helyet! Tessék... 

HANNIBÁL: Kedves itt magánál... egy kissé talán lakájosabb, mint ahogy a mi iskolamestereink lak- tak... Igaz, azok többnyire rabszolgák voltak... 

NYÚL BÉLA: Nagyon kapóra jött ám... Hogy meglátogatott. Őszintén szólva nem is számítottam rá. Mondja, felelne egy kérdésemre?

HANNIBÁL: A legnagyobb örömmel. 

NYÚL BÉLA: Lehet, hogy nem is szívesen emlékszik vissza rá, fájdalmas emlékeket kavarhat fel... Hogyan halt meg ön tulajdonképpen? 

HANNIBÁL: Oh... hö-hö-hö... Csakugyan meglepő kérdés, várjon csak, tanár úr... Milyen különös, nem emlékszem. Nagyon fontos volna magának? 

NYÚL BÉLA: Meglehetősen. Én tudniillik különféle írásos emlékek alapján, ne haragudjon, újszerűen értelmezem az ön halálát. Én kérem... szembeszálltam a világtörténelemmel. A nagybetűs világtörté- nelemmel, amit a kultuszminiszter úr őméltósága a középiskolák negyedik osztálya számára engedélyezett. És tessék elhinni, ez nálunk van olyan merész vállalkozás, mint kétszáz elefánttal átkelni az Alpeseken...

(részlet a műből)

http://www.csiky.hu/eloadas/eloadas/

HAnnibal_tanar_ur/page/szinopszis#.U0y4VlV_shM

Kapcsolódó írások

2013.03.22 11:26

Hannibál tanár úr - bemutató

Nyúl Béla neve fogalommá vált Fábri Zoltán klasszikus filmje óta. A Hannibál tanár úr című drámában a kisember felemelkedésének és bukásának történetét vitte színre a színház. - írja a kaposvármost.hu.

Ma este premier. Ez alkalomból olvashatnak részleteket Szemerédi Fanni Vidovszky György rendezővel készített interjújából, illetve megnézhetnek egy videó összeállítást, melyen a rendező, a címszereplő Hunyadkürti György, valamint Sarkadi Kiss János és Spindler Béla beszélnek a darabról.

2013.03.22 11:40

Vörös és fehér - Szent Benedek Pincészet

A ma esti premieren - szokásunkhoz híven - újabb borászat lesz színházunk vendége. A Hannibál tanár úr "pincészete" a tokajhegyaljaiSzent Benedek PIncészet lesz, közönségünk este tehát tállyai borokat kóstolhat meg a Vörös és fehér gasztro-kultúr sorozatunk alkalmából.

2013.03.25 12:53

Nyúl Béla a kaposvári deszkákon

A Hannibál tanár úr című előadásunk kapcsán beszélgettek a Korzóban Vidovszky György, rendező és Benkó Bence egyetemi hallgató, az előadás egyik szereplője a darabról és a készülő előadásról.

2013.04.15 14:20

Közönségtalálkozó - Hannibál tanár úr

E héten 17-én, a Hannibál tanár úr című előadásunk után minden kedves érdeklődőt szeretettel várunk egy közönségtalálkozóra, melyen az alkotókkal beszélgethetnek az előadásról és annak elkészültéről.