Petri György: A Dunánál

Szép nagy folyam ez, több rokonomat belelőtték,
úsztak lótetemek, hullák ’44-ben,
szovjet hadiszállítmányok később.
Jött azután Bős–Nagymaros, így aztán
elúszott a Duna is.
Kedves Attila, Duna nincs már.
Hol vagyunk már attól,
hogy dinnyehéj: a szar úszik, durva ipari szenny.
A Te Dunád már nincs. Gyorsforgalmi út.
Nem lehet, nem érdemes már odamenni.

Dunaalmás sincs már,
ahol oly sokat ültünk
Mayával a „Zúgónál”
– ez egy hajdanvolt
vízi malom környéke –, ahol
(ésszerű mértékben!)
duzzasztották a vizet.
Dölyfös weekend-falu lett.
Újgazdagok lepték el. Úri rablók.
Csupán a temető! Az még
olyan, amilyen volt.
És még mindig ott van
Csokonai Lillájának a sírja.*

*(Hacsak el nem lopták
temető-fosztogatók.
A sírkőrablás mára ún.
húzóágazat lett.)

A múlt századi szép álmok:
Duna-konföderáció! Értelmesek voltak.
Éppen ezért elvetendőek. Térségünkben
soha nem tengett túl a racionalitás.
Ésszerű megbékélésre semmi remény.
Hosszú távon fognak vegetálni, növekvő
nyomor közepette, a nemzeti tébolydák.
De azért...! Én azt mondom, hogy NEM.
Hagyjunk már végre föl a reménnyel.
Lehet élni hit és perspektíva nélkül.
Már Horatius is megmondta: „Carpe diem!”
Vagyis éljünk egyik napról a másikra.
Jövő nincs.

Nekik a holocaust, nekünk Trianon fájdalma feledhetetlen

2014. április 28.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Tizenkettedszer masíroztak fővárosunkban tegnap az „Élet Meneté”-n. S ez alkalommal sem maradtak el a megszokott toposzok: mi, magyarok, bűnösök vagyunk kiirtásukért. Minderről Benedek István, a jeles elmeorvos juthat méltán eszünkbe. Nem lehet velük öt mondatot sem váltani anélkül, hogy ajkukról a zsidó sérelem fordulat ne hangzana el. De, jó magyar szokás szerint, ilyenkor valahogy soha sincsen a bársonyszékben éppen ülők közül, aki figyelmeztetné őket: ahonnan enni kapunk, oda nem piszkítunk.

Igaz persze, miért is figyelmeztetnék őket, hiszen úgysem hederítenének reá. Márpedig elmeorvosok a megmondhatói, hová vezet az akár vélt, akár valóságos traumáink állandó felgöngyölgetése, ráadásul úgy, hogy azokért mindig mindenhol csak másokat okolunk.

Benedek professzor örök álmát alussza, mi pedig arról álmodhattunk legfeljebb, hogy egyszer fordul a kocka, és felhagynak az őket befogadók állandó kioktatásából, imamalomszerű megleckéztetéséből. Mert akár hiszik, akár nem, egyre nagyobb erre az igény. 

Mert elképesztő, fővárosunk szívében mi minden hangozhat el ilyenkor részükről. Nincs az a muníció, amit ne sajnálnának a szüntelen reneszánszozásukat lehetővé tevők befeketítésére. Így tegnap közvetítették Simon Peresz izraeli államelnök aznapi üzenetét:

„A holokauszt fájdalma felejthetetlen, és nem is szabad elfelejtenünk, ezért leckeként kell felhasználnunk a fiatalabb generációk számára, hogy óvakodjanak beengedni az antiszemitizmust, a gyűlöletet, a rasszizmust az életükben.”

De elhangzott olyasmi is a részéről, amit kár, hogy éppen köreiken belül nem tartanak meg valahogy: „Izrael igyekezett Magyarországgal új kapcsolatokat kialakítani, hogy olyan földet alakítsanak ki, ahol nem ölhetnek meg senkit, és senkit nem érhet inzultus.”

Kérdés, kívánsága történetesen mireánk, magyarokra is vonatkozott-e vajon? Merthogy erre nem adott feleletet. Mint ahogyan a többi aznapi megszólaló sem. Sőt 
Éli Rubinstein, a kanadai Élet Menete szervezet nemzetközi igazgatója kijelentette:

„Annak az országnak a földjén állok, amely szüleim és mások feltétlen szeretetét gyilkos gyűlölettel viszonozta.” Gordon Gábor, az Élet Menete Magyarország Alapítvány elnöke pedig, hogy „1944-ben megpróbálták a teljes zsidóságot elpusztítani, de ez nem sikerült”.

Végül Ilan Mor, Izrael magyarországi nagykövete is megszokott formáját hozta. Nem felejtett el aggódni most sem a Jobbik előretörése miatt, hiszen e pártnak „neonáci programja van” ugyebár, ezért aztán minél többeknek kell eljönniük az ilyen menetekre.

Minél többeknek, mert csupán az így megvalósuló összefogás az, ami „megakadályozhatja a holokauszt megismétlődését”, tette hozzá. Az ember egyszerűen tényleg nem tudja, sírjon, vagy nevessen ekkora ostobaság olvastán. Vagy éppenséggel elmeorvosért kiáltson.

Jó, hogy mindezt Benedek professzor nem érte meg. Akit élete végén megkeserítettek a már akkor is ugyanígy vádaskodók. Hányszor elmondta: nekünk Trianon fájdalma feledhetetlen. Kéretik ezt végre tudomásul venniük nekik is.

A Síp utcában megint kirekesztettségükről panaszkodnak

2014. április 26.
ifj.Tompó László - Hunhír.info

Ha valaki netán azt hitte volna, hogy Zoltai Gusztávnak a Mazsihisz éléről való távozásával régmúlttá vált a hazai zsidóság vezető körének örökös önsajnáltatása, állandó harckészültsége befogadói ellen, téved. Április 24-én a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében Heisler András Mazsihisz-elnök megint csak arról panaszkodott, hogy beteg társadalmunk, ha az övéi „jajgatnak, vagy kiabálnak, ha bezárkóznak, vagy emigrálnak”.

Az ember, legalábbis józan paraszti ésszel, azt hihetné, hogy a befogadottak hálásak befogadóinak. Ez azonban úgy tűnik, a társadalmak egy bizonyos minoritása esetében valahogy sehogyan sem működik, éspedig nemcsak nálunk. De talán nálunk a legkevésbé. 

Mert mást se hallunk, mennyire antiszemiták vagyunk. Nos, ha valakik csak tervezgetik valakik kiűzését, netán kiirtását, de nem teszik meg, azokkal ugyebár az élet szentségét mégoly tisztelő római büntetőjog sem tud mit kezdeni. Hangsúlyozandó, az európai műveltség alapjához hozzátartozó római jog. Ám az eszerint nem mindenkinél norma.

De lássuk végre, mindezt kinek apropóján írjuk! A nevezettek honlapján április 24-én öles című hírcikk hirdeti elnökük sirámát: „Mi, zsidók ma aggódunk, problémát érzékelünk.” Konkrét részleteket persze ezúttal nem közölt. De idézzünk kissé részletesebben az e napon nem máshol, mint éppen a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében általa elmondottakból!

„Mi, zsidók ma aggódunk, problémát érzékelünk. Az ország vezetői által sokszor szépen megfogalmazott gondolatok és nyilatkozatok melletti tettekből ugyanis nem mindig érezzük, hogy mindnyájan tanultunk volna a történelemből.”

Óriási! Miközben talán nincs az a statisztikai apparátus, amely felmérné, csak fővárosunkban milyen mértékű reneszánszozásuk az év úgyszólván minden napján, még panaszkodnak! Merthogy úgy gondolják, ők olyanok, mint egy kémiai kísérletben a lakmuszpapír. Heislert idézzük ismét:

„A magyar tudomány e gyönyörű várában, hazánk egyik legpatinásabb épületében a magyarországi zsidóság világi vezetőjeként, egy vallási kisebbség öntudatos tagjaként egy rövid gondolatot szeretnék Önökkel megosztani. Természettudósok megfigyelték, hogy a természetes vizeinkben élő sok száz halfaj közül egyesek viselkedése képes a természetes vizek állapotát mutatni. Mozgásuk, színük és a vízben való elhelyezkedésük megfigyelésével pontos következtetéseket lehet levonni arról, hogy az életterüket alkotó csermely, patak, vagy folyó aktuálisan milyen tisztaságú. E halfajok a természettudósoknak képesek jelezni, ha a vízbe olaj, vegyszer jutott, vagy ha az éltető forrás bármi mással szennyeződött.

Bizonyos jelenségek érzékelésének rendkívüli jelentősége lehet, de nem csak a természettudományban, hanem a társadalomtudomány területén is. A világ minden táján, így hazánkban is – úgy gondolom – a kisebbségek azok a társadalmi csoportok, amelyek a leghatékonyabban képesek érzékelni a társadalom mindenkori állapotát. Amennyiben közérzetük nem jó, ha félelmeik vannak, ha gyűlöletet érzékelnek vagy elhagyják szülőhazájukat, akkor ez a társadalom betegségét jelzi.

Ha a romák úgy érzik, hogy lépten-nyomon kirekesztéssel találkoznak, a melegek a kiközösítéstől félnek, ha a zsidó közösség tagjai erősödő antiszemitizmust éreznek, akkor ez a kisebbségi szenzor – nem lebecsülve a tudományos felmérések és szociológiai tanulmányok jelentőségét, de e kisebbségi szenzor pontosan jelzi, ha valami nincs a társadalomban rendben. Ezért aztán a fejlett demokráciákban, a bölcsen gondolkozó és dolgozó kormányok mindig különös figyelemmel követik a nemzeti, vagy vallási kisebbségek közérzetét, reakcióit. Ha jajgatnak, vagy kiabálnak, ha bezárkóznak, vagy emigrálnak, az nem kizárólag az ő problémáikat, hanem az össztársadalom fel nem tárt fekélyeit jelzik.

Mi, zsidók ma aggódunk, problémát érzékelünk. Az ország vezetői által sokszor szépen megfogalmazott gondolatok és nyilatkozatok melletti tettekből ugyanis nem mindig érezzük, hogy mindnyájan tanultunk volna a történelemből. A Magyar Tudományos Akadémia mai konferenciája, az előadó tudósok meggyőző névsora azonban azzal biztat bennünket, hogy a történelem tanulásának folyamatában ma, az egykor volt Roosevelt téren, a mai Széchenyi téren képesek leszünk előrelépni.”

Ezt is megértük tehát. Ők a mi lelkiismeretünk. Valamennyien lakmuszpapírok, bokréták kalapunkon. Amiért viszont valahogy mégsem vagyunk eléggé hálásak. Sőt nemhogy eléggé. Semennyire sem! Mert ha csak annyit mondunk például, hogy a Rotschild-ház a történelemben nem feltétlenül volt tiszta kezű, már antiszemiták vagyunk. Vagy annak szerintük való szinonimáikként fasiszták, nácik, nyilasok. 

Persze hiába is érvelnénk nekik, ez mitől antiszemitizmus. Ha ugyanis azt mondjuk, Gyurcsány Ferenc egy pápai proli, akkor magyarellenesek vagyunk? Valahogy tényleg túlontúl nehéz ott a Síp utca táján eligazodni. Főleg, ha a múltat a jelennel vetjük egybe, ha ennek részeként netánSzekfű Gyula történész műve (Három nemzedék és ami utána következik, 1935) kerül kezünkbe. Amelyben ezt olvassuk:

„Jászi találóan mondja, hogy „az ember azt a benyomást nyerte, mintha ennek az országnak 90 %-a zsidó volna, nem pedig a népességnek egy elenyésző töredéke”.”.

Igen, a polgári-demokrata Jászi (Jakubovics) Oszkárról van szó, aki ezt visszaemlékezéseiben(Magyar kálvária, magyar föltámadás, 1920) publikálta. 

Ez volt tehát már a huszadik század elején is a helyzet nálunk. És ma? Miközben továbbra is reneszánszoznak, a Síp utcában megint kirekesztettségükről panaszkodnak. Úgy látszik tehát, ottan nem személycserére, hanem ideológiacserére lenne szükség. Amíg egyszer tényleg el nem szakad a cérna.

Nem ártana,

ha a cionista „beütésű” hangadók

figyelembe vennék a tényeket

Charles Baudelaire: Az albatrosz

Olykor matrózi nép, kit ily csiny kedvre hangol,
Albatroszt ejt rabúl, vizek nagy madarát,
Mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,
Míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

Alig teszik le a fedélzet padlatára, 
A kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,
Leejti kétfelé fehér szárnyát az árva
S mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.

Szárnyán kalandra szállt, - most sántit suta félsszel,
Még tegnap szép csoda, ma rút s röhejre készt,
Csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,
Egy másik sántikál: hé, így röpűlsz te, nézd!

A költő is ilyen, e légi princnek párja,
Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,
De itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja
S megbotlik óriás két szárnyán, hogyha lép.

Ford.: Tóth Árpád

Hogy lássuk,

egyáltalán mi minden van már meg,

és azután ki-ki keresse a lakóhelyén is...

Hangoskönyvek listája

Kérdőjelek

II. János Pál szentté avatása kapcsán

II. János Pál ma történt szentté avatása kapcsán kérdőjelek vetődnek fel, ugyanis egyesek, nem is kevesen, nehezményezik, mennyire elhanyagolta a Trianonban elrabolt területeinken élő véreink magyar papokkal való ellátását. Mások viszont egyéb, de nem kevésbé fontos okok miatt tesznek fel kérdőjeleket.

Egyre többen kérdezik ugyanis, hol vannak már vén kontinensünk azon korai, amikor még valóban minden igaz keresztény által tisztelteket avatott szentekké a mindenkori szentatya, Krisztus földi helytartója? Amint a mindmáig időtálló, Bangha Béla jezsuita által szerkesztett, 1931 és 1934 között megjelent Katolikus Lexikonban Bőthy Lajos egri teológiai tanár írta, a szentté avatás a pápának az az ünnepélyes, csalatkozhatatlan kijelentése, amellyel valakiről megállapítja, hogy a megdicsőültek között van, s tiszteletét az Egyház számára előírja. Olyanokról, akikből életükkel, tanításukkal mind az öt világrészen Krisztus katonái váltak. 

A III. Sándor pontifikátusáig (1159-1181) a hit hősei püspököknek, onnantól a Szentatyának fenntartott jegyzékbe vétele (kanonizációja) valóban minden igaz keresztény óhaját kifejezte. Olyanok lettek szentek, akik szüzekként, vértanúkként vagy egyházdoktorokként, netán világi uralkodókként kiérdemelték a hit hőse (defensor fidei) címet, egészen XII. Piusz regnálásig (1939-1958). Aki múlt századunk egyik legnagyobb elméjét, X. Piuszt méltán avatta szentté. Azt a Szent Péter-utódot, aki már a század elején könyörtelenül szembeszállt a korunkat oly jellemző teológiai és etikai relativizmussal, a modernista világnézettel.

Mert nézzünk csak szét szerte a mai világban! Az olyan fogalmak, mint a rend, becsület,
erkölcs, hazaszeretet, csaknem teljesen kiveszőfélben vannak. Hát még a vallásosság! Amikor is hovatovább az egykor oly keresztény Európában több mecset épül évente, mint egykor valaha összesen. Amikor ráadásul az eleink fogalmaiban Roma aeternaként, örök Rómaként élő apostolfejedelmi székhelyen XII. Piusz pápa óta olyanok ülnek, akik egyáltalán nem lépnek fel határozottan a hitellenes életszemléletből következő deviáns magatartásformák elterjedése ellen, sőt lassan létezésüket majdhogynem maguktól értetődőnek tartják. 

Arról, hogy e téren közülük a jelenlegi napról napra hány téglát bont le a kereszténység várából, vaskos tanulmányban sem számolhatnánk be eléggé lelkiismeretes pontossággal. De ezzel nincs egyedül. Ugyanis elmondható ez elődei közül különösen is éppen II. János Pálról. Aki működése alatt (1978-2005) mindent tőle telhetőt elkövetett, hogy elvizenyősítse atyái hitét. A II. Vatikáni Zsinat (1961-1965) Marcel Lefebvre francia érsek és papi közössége által megannyiszor teljes joggal kárhoztatott, a teológiai és etikai relativizmussal, a modernista világnézettel kiegyező szemléletét II. János Pál ugyanis magáénak vallotta.

Mindennek jobb megérése érdekében idézzünk a Lefebvre érsek által alapított Szent X. Piusz Papi testvériség egyik képviselője, Franz Schmidberger atya egyik, még 1989-ben a németországi Mainzban az Actio spes unica mozgalom meghívására A II. Vatikáni Zsinat időzített bombáicímmel megtartott előadásából! Ebben elmondta, hogy e zsinaton a nem keresztény vallásokról szóló dekrétum (Nostra aetate) minő képtelenségeket tett magáévá, például a zsidósággal kapcsolatos passzusaiban, melyekből kiderül, mennyire hamis a zsidóság és a kereszténység közötti antagonisztikus ellentét relatívvá tétele.

Az egész Ószövetséget Isten a Messiás előkészítésére rendelte. Különleges módon kiválasztott egy népet a többi közül, és megajándékozta kinyilatkoztatásával, törvényével és ígéretével, amely szerint belőle fog támadni az eljövendő Megváltó. És amikor ez a Megváltó fellépett, tulajdon népe vetette el. Tulajdonába jőve, de övéi őt be nem fogadák. (Jn 1, 11.) Krisztus kereszthalálával meghasadt a templom függönye, az Ószövetség eltöröltetett, és a Megváltó átdöfött oldalából megszületett a minden népet, kultúrát, fajt és szociális különbséget felölelő Egyház, a katolikus. - fogalmazott Schmidberger atya. 

És levonta a következtetést: Ezáltal azonban napjaink zsidói nemcsak hogy nem idősebb testvéreink a hitben, mint ahogy azt a pápa 1986-os római zsinagóga-látogatásán kijelentette, hanem inkább bűnrészesek az istengyilkosságban mindaddig, amíg Krisztus istenségének megvallása és a keresztség által el nem határolják magukat őseik bűnétől. Ezzel szemben a II: Vatikáni zsinat azt állítja, hogy Krisztus szenvedésének eseményeit nem lehet sem minden akkor élt zsidónak megkülönböztetés nélkül, sem pedig a mai zsidóknak rovására írni. Majd felteszi a kérdést, e zsinati tézisek miképpen egyeztethetők össze a katolicizmussal?

Aligha, ugyebár. Mint ahogyan fogalmazott, szomorúan látjuk, hogy a pápa egy zsidó zsinagógába megy. Szomorúan látjuk, hogy II. János Pál pápa a különböző világvallásokat Assisibe hívja közös imára a békéért. Melyik istenhez fognak egyáltalán imádkozni? A hinduizmus és a buddhizmus istenségeihez, akiknek nincsenek is személyes isteneik, akiknek istenségei magával a teremtéssel azonosak? Vagy Allahhoz, aki éles ellentétben áll az élő Szentháromsággal?A mi Istenünk, kedves barátaim, a megfeszített és feltámadt Jézus, a háromszemélyű Isten. Nem ismerünk semmilyen más istent. Bizony nem!

Mert II. János Pál úgyszólván mindenkit a keblére ölelt, de legkevésbé azokat, akik keresztény hitükhöz csorbítatlanul hűek kívántak maradni. Akik nem kértek a különféle vallások keveredéséből, az úgynevezett ökumenizmusból. Akik nem akartak frigyet sem a judaizmussal, sem az iszlámmal, sem a protestantizmussal. Akik, lett légyen bármennyire is kétségbeejtő a keresztény világ saját önfeladásosságából következő jelene, a kard és kereszt egységét hirdetik. Akik, Schmidberger páter akkori szavait idézve, tudják, hol az igazi béke:

Ott, ahol Urunk Jézus Krisztus trónol, ahol Ő kormányoz, ahol a lelkeket mennyországává tette, ahol a családok, az iskolák, a kórházak, a munkahelyek, a bíróságok, a parlamentek Őt barátként és a ház uraként meghívták és befogadták, ott uralkodik Krisztus békéje Krisztus országában, pax Christi in regno Christi. Máshol hiába keressük a békét. Az Istennel való kiengesztelődés békéjén kívül ma is érvényes, talán még inkább, mint valaha, Jeremiás próféta szava: így szólnak: Békesség, békesség! Holott nincsen békesség! (Jer 6,14). Ilyetén aligha lehet viszont már kérdés, miért merülnek fel kérdőjelek teológiai és világnézeti vonatkozásokban is II. János Pál szentté avatása kapcsán?

De szép is lenne, ha megérhetnénk már végre-valahára, hogy inkább olyanokat avatnak szentekké, pláne a pápák közül, mint aminő volt például a mai világ elkorcsosulását előre megjövendölő, ellene mindvégig küzdő XIII. Leó, XI. és XII. Piusz. Vagy ha már rólunk, magyarokról van szó, egy Prohászka Ottokárt, Bangha Bélát, Tóth Tihamért, Uzdóczy-Zadravecz Istvánt, Mindszenty Józsefet vagy Márton Áront.

Siklósi András
II. János Pál fölmutatta az élő Istent


Ezt a tanulmányt 2005-ben, röviddel a Szentatya halála után fogalmaztam. Igyekeztem mindvégig tárgyilagos maradni, s a pápát erényeivel és hibáival együtt megragadni. Elsősorban persze az vezérelt, hogy az egyetemességen túl a magyar nemzet szempontjából közelítsem meg életútját. Napjaink egyházakról, kereszténységről, vallásokról fellángoló vitái helyénvalóvá tették, hogy ezekhez egyfajta adalékkal szolgáljak én is, már amennyire témám megengedte. Újraolvasva írásomat, úgy gondolom, hogy semmit sem veszített aktualitásából; sőt, a pár nap múlva esedékes (2011-05-01-én) boldoggá avatási szertartás különösen aláhúzza és időszerűvé teszi. A végén mégis megtoldottam egy fejezettel, melyben az általános egyházképen túl néhány mondattal a mostani pápa tevékenységét értékelem, összehasonlítva közvetlen elődje pályafutásával.

Mottó:

1. „Nem magunk mögött az Üdvözítő keresztjével, hanem az Üdvözítő mögött a saját keresztünkkel.” (Cyprian Norwid)

2. „A hit s a haza szeretetét kell fölébresztenünk, e kettőben kell a boldogulás reményét keresnünk.” (Prohászka Ottokár)

A régi latin közmondás eredetileg így szól: „Halottakról csak az igazat.”. Később ezt elferdítették a következőképpen: „Halottakról vagy jót, vagy semmit.”. Óriási a különbség! Utóbbit nyilván olyan esetekre találták ki, amikor az elhunyt(ak) élete nem volt makulátlan, s ezért nem kívánták holtában megszégyeníteni hibái és bűnei felhánytorgatásával. Azaz nem az igazságra, hanem csak a jóra és szépre akartak emlékezni. Számomra ez a megalkuvó szemlélet elfogadhatatlan, így az öröklétbe távozott pápáról írandó elemzésemben is megpróbálok a tényekhez ragaszkodni, még akkor is, ha ezzel esetleg ünneprontó leszek. Egyébként is úgy gondolom, hogy senki nem tökéletes, még a szentek sem. Egy kiváló, nagy formátumú ember jelentősége nem kisebbedik attól, ha néhány tévedésére, mulasztására, melléfogására is rámutatunk. Dicshimnuszt tehát senki ne várjon tőlem, viszont ahol indokolt, nem fukarkodom majd az elismeréssel. Ahogy Zrínyi Miklós fohászkodott Istenhez, úgy kiáltok én is: „Adj pennámnak erőt, úgy írhassak, mint volt!”. 

1.) Karol Wojtyla életútjának állomásai

A világsajtóban sokféle jelzőt aggattak rá: „a béke és a remény pápája”, „a legek és rekordok pápája”, „a fiatalok pápája”, „az imádkozó pápa”, „a zarándok pápa”, „az ökomenikus kiengesztelődés pápája”, „a konzervatív, keményfejű pápa” stb. Mindben van némi igazság, azonban egyik sem fejezi ki tökéletesen az egyéniségét. Szerintem életművének lényege abban áll, hogy Jézus hiteles követője volt, aki az egész emberiségnek (származástól, vallástól függetlenül) – személyes példájával – fölmutatta az élő Istent. Határozottságával, rátermettségével, bölcs és türelmes kitartásával méltóvá vált a bizalomra, mely magas tisztségébe helyezte. Közvetlenségével, őszinte emberszeretetével, elmélyült hitével meghódította a tömegeket, s valószínűleg a XX. század legismertebb, legnépszerűbb vezetője volt, miáltal utódainak is alaposan föladta a leckét. Nem az én feladatom megítélni, hogy szent volt-e valóban, az viszont nem kétséges, hogy rövidesen boldoggá, majd szentté avatják, azaz felvételt nyer az egyház kiválasztottainak sorába.

A Krakkó közelében, Wadowicében, Galícia Lengyelországhoz tartozó részén (ahol kb. 30 % zsidó élt!) született 1920. május 18-án, egy katonatiszt s egy tanárnő fiaként. Édesanyját s bátyját hamar elvesztette, s így egyedül apja nevelte, aki a II. világháború alatt (1943-ban) szintén meghalt. 9 évesen volt elsőáldozó, 18 éves korában bérmálkozott. Az elemi iskolát s a gimnáziumot szülővárosában végezte, majd a krakkói Jagelló Egyetemen tanult filozófiát. Játékos, pajkos természetű, értelmes gyermek volt, aki különösen szeretett sportolni (focizni, síelni) és kirándulni, barangolni a hegyi erdőkben. A náci megszállás alatt bezárták az egyetemet, ezért néhány évig egy kőbányában, majd egy vegyi üzemben dolgozott, hogy megélhetését biztosítsa. Erősen vonzódott a színházhoz, titokban részt vett a „Rapszodikus Színház” társulatának tevékenységében, ugyanakkor álnéven verseket is írt. Papi tanulmányait is illegálisan kezdte meg 1942-ben, az Adam Sapieha érsek által vezetett szemináriumban, aki mindvégig nagy pártfogója, szellemi mentora maradt. (A legendás bíboros-hercegprímással, Stefan Wyszynskivel Wojtyla sohasem jutott bensőségesebb viszonyba, de nyílt vitára, ellenségeskedésre nem került sor közöttük.) A háború után folytatta tanulmányait az újból megnyitott krakkói szemináriumban, ill. a Jagelló Egyetem teológiai szakán. 1946-ban szentelték pappá, majd rögtön Rómába küldték, ahol doktori címet szerzett, s közben bejárta Itáliát, Franciaországot s a Benelux államokat. 1948-tól visszakerült szülőföldjére, ahol megkezdte szolgálatát Krakkó több parókiáján. Tovább ismerkedett a filozófiával, majd a krakkói s a lublini egyetemen a teológia s az etika professzora lett. 1962-től (már püspökként) aktívan részt vett a II. Vatikáni Zsinat ülésszakain, s annak szellemét magáévá tette. 1964-ben VI. Pál kinevezte Krakkó érsek-metropolitájává. 1967-ben (szokatlanul fiatalon) bíborossá kreálták, így hazája katolikus egyházának második legfőbb méltósága lett. Munkáját segítő missziónak tekintette, a szolgálatra s az igehirdetésre helyezve a hangsúlyt. Érseksége alatt minta-egyházmegyét szervezett, közvetlen kapcsolatot tartott papjaival és híveivel. Látogatta a túrázó fiatalokat, meghívások nyomán bejárta a fél világot, részt vett a római szinódusokon, fogadta külföldi bíboros társait; közben hadakozott a bolsevista pártbürokráciával, és fáradhatatlanul írta újságcikkeit, ideológiai tanulmányait, szépirodalmi opusait. A lengyel egyház különleges szerepet töltött be a diktatúrában; tele voltak a templomok, egyre nőtt a papi hivatások száma, s eredményesen küzdött a hitet romboló ateizmussal, materializmussal szemben.

XII. Piusz, XXIII. János, VI. Pál, majd I János Pál (Albino Luciani) rövid uralkodása után, az 1978. október 16-i pápaválasztó konklávé nyolcadik fordulójában, nagy meglepetésre elsöprő többséggel (111-ből állítólag 99 szavazattal) az 58 esztendős Wojtylát emelték a pápai trónra, Szent Péter 264. utódjaként, aki a II. János Pál nevet vette fel közvetlen elődje iránti tiszteletből. Igen nagy elszántsággal fogott küldetése megvalósításához, s hamarosan kilépett a Vatikán dohos falai közül. Ablakot nyitott a világra, számos újítást vezetett be, támogatta az elnyomottak és kifosztottak szabadságküzdelmeit, jó pásztorként megkezdte a szekularizációval (elvilágiasodás) szembeni újraevangelizáló tevékenységét, ugyanakkor szívósan ragaszkodott egyháza 2 évezredes valláserkölcsi hagyományaihoz s a zsinati reformokhoz.

Közel 27 éves pápasága alatt 144-szer kereste fel Olaszország településeit, 104 utazást tett a világ 140 országába; ebből 43-szor járt Európában (8-szor Lengyelországban), 42-szer Afrikában, 4-szer Észak-, 17-szer Közép- és 11-szer Dél-Amerikában, 17-szer Ázsiában, 6-szor pedig Óceániában, de nem tehette lábát kínai és orosz földre; 1340 boldogot és 475 szentet avatott (kevesebb tán több lett volna!); kb. 1500 állam- és kormányfőt, ill. egyéb fontos személyt fogadott (pl. Andrej Gromikó, Jimmy Carter, II. Erzsébet, Lech Walesa, Ronald Reagen, Jasszer Arafat, Mihail Gorbacsov, Wojczek Jaruzelski, Jichak Rabin, Mohammad Khatami, Fidel Castro stb., ill. Antall József, Horn Gyula, Orbán Viktor, Gyurcsány Ferenc); mintegy 18 millió ember vett részt szerdai audienciáin; 14 enciklikát, 13 apostoli buzdítást, számos körlevelet bocsátott ki, kb. 10 ezer beszédet mondott, s 201 bíborost kent fel; 455 év óta ő volt az első nem olasz pápa, s a harmadik leghosszabb időt töltötte hivatalában; elsőként kért bocsánatot (Istentől s az érintettektől), a Szentszék nevében, a katolikusok által a múltban elkövetett bűnökért, elsőként látogatott el egy zsinagógába s egy mohamedán mecsetbe; diplomáciai kapcsolatot létesített Magyarországgal (1997-ben államközi szerződést is kötött velünk), a Szovjetunióval és Izraellel; rehabilitálta Galileit, s Giordano Bruno máglyahalála fölött sajnálkozását fejezte ki – ennyit ízelítőül a száraz statisztikákból.

Kb. 20 merényletet kíséreltek meg ellene, melyek közül a legsúlyosabbat 1981. május 15-én (pápasága 3. évében) a török Mehmet Ali Agca követte el (mindmáig tisztázatlan háttérrel), akit 1983-ban börtönében felkeresett, majd megbocsátott neki. A Szentatya kis híján belehalt sérüléseibe, megmenekülését az isteni gondviselésnek és (a fatimai) Szűz Mária közbenjárásának tulajdonította, akihez különös gyengédséggel ragaszkodott már korábban is. Tömör jelmondata: Totus Tuus (egészen a Tied) is erre utal, bár Jézusra is vonatkoztatható. Heroikus munkája közben mindig szakított időt az imádkozásra s a rózsafüzér elmondására, valamint olykor sportolásra is.

Egészsége fokozatosan romlott; 1992-ben vastagbeléből daganatot távolítottak el, 1995-ben csípőműtétet hajtottak végre rajta, majd combnyaktörést szenvedett, s az utolsó 8-10 évben mindinkább elhatalmasodott rajta a Parkinson-kór. Hihetetlen önuralommal viselte fájdalmait, s amennyire fizikuma engedte, zokszó nélkül igyekezett ellátni kötelességeit. Ekkor már sokan a lemondására célozgattak, s a sajtóban megindult a találgatás lehetséges utódjáról, noha nem állt szándékában visszavonulni. (A tömegkommunikáció egyébként sem bánt vele kesztyűs kézzel; rendkívül durva, otromba stílusban támadták egész pályafutása során. Csupán a halála és temetése kapcsán váltottak hangnemet a média bértollnokai, de azóta ismét felerősödtek a rosszindulatú „bírálatok”.) 2005 tavaszán (85 évesen) beteljesült sorsa: légzési nehézségei gyógyítására gégemetszést alkalmaztak, ám átmeneti javulás után vírusos vérmérgezést kapott, szív- és keringési elégtelenség lépett fel, amin már a leggondosabb ápolással sem bírtak segíteni. Az utolsó kenet (a betegek szentsége) felvétele után, április 2-án visszaadta lelkét a Teremtőjének. Isten akaratában megnyugodva, csöndes békességben halt meg. Első pápai szózatában arra biztatta testvéreit, hogy „Ne féljetek, nyissátok meg a szíveteket Krisztus előtt!”. Utolsó üzenete pedig az volt az érte virrasztó és imádkozó millióknak: „Legyetek derűsek, mint én!”. A Szent Péter-bazilikában ravatalozták fel, ahol két napig búcsúztak tőle a magas rangú és egyszerű emberek százezrei. 8-án szentmise keretében kísérték végső útjára, a bazilika pápai kriptájába. Ilyen temetést még nem látott a világ! Csak a helyszínen vagy 4 millióan szorongtak, a tévéken keresztül pedig az összes kontinensen nézték a ceremóniát. II. János Pál sírja valószínűleg zarándokhely lesz, pláne ha oltárra emelik.

2.) II. János Pál szellemi-lelki öröksége


A pápa úgyszólván eszköztelenül, csupán roppant erkölcsi tekintélyére és saját képességeire támaszkodva, valamint Istenre hagyatkozva érte el, hogy megkerülhetetlen világpolitikai tényezővé vált, s el is követett minden tőle telhetőt az igazságosság, a szabadság, az esélyegyenlőség, az emberi jogok, az egyetemes béke érvényesítése érdekében. Mindig a kitaszítottak, az üldözöttek, a védtelen szegények oldalán állt; ellenezte a háborúkat, a terrorizmust, s nem rajta múlt, hogy békéltető kísérletei többnyire kudarcot vallottak (pl. balkáni mészárlások, USA-Afganisztán, USA-Irak, Izrael-Palesztina, afrikai törzsi villongások stb.). Komoly szerepe volt a bolsevizmus megbuktatásában, pl. a lengyel Szolidaritás nélküle biztosan összeomlott volna; de nem osztom azok véleményét, akik túlzott jelentőséget tulajdonítanak neki bizonyos változások kapcsán, hiszen egy fecske nem csinál nyarat, s a hajnal sem azért jön el, mert a kakas kukorékol. Amennyire egyértelmű szembenállása a marxista ideológiával s a kommunista rezsimekkel, annyira felemás a kapitalizmushoz s a globalizmushoz való viszonya. Elítélte ugyan a társadalmi visszásságokat, a gyarmatosítást, egyes népcsoportok vagy országok leigázását, de kínos gonddal kerülte a lényeg kibontását, vagyis hogy a két látszólag ellenséges tábor tulajdonképpen azonos gyökerű (mondhatnám: tejtestvérek!), mert mindkettő ugyanannak a szabadkőműves-zsidó világuralmi maffiának az édes gyermeke.

A zsidókérdéssel egyébként is nagyon óvatosan bánt (hogy „szalonképes” maradhasson!), ami manapság talán érthető is valamelyest (bár nem helyeselhető!); azonban olyan lépéseket is tett, melyek abszolút fölöslegesek, akár hazafias, akár katolikus alapokról indulva. Néhány konkrét adalék ehhez: megerősítette a zsinat gyalázatos határozatát arról, hogy a zsidók nem vétkesek Jézus keresztre feszítésében (hát akkor ki, talán a bantu négerek??); a zsidókat a keresztények idősebb testvéreinek nevezte (testvérük ám az ördög!!); bevezette és elterjesztette a zsidókereszténység (judeo-krisztianizmus) káros fogalmát, ami általános megütközést keltett, ráadásul fából vaskarika; az összes becsületes hívőt megalázva bocsánatot kért a zsidók elleni (nem létező!) katolikus bűnökért, míg azok sohasem meaculpáznak a keresztények rovására elkövetett disznóságaikért; ellátogatott a római zsinagógába (vajon egy ortodox rabbi mikor teszi hivatalos tiszteletét egy felszentelt templomban?) és Auschwitzba, sőt e koncentrációs táborból később a zsidók tiltakozására eltávolíttatta a lengyel karmelita apácák keresztjét (noha ugyanott szép számmal lengyel ellenállók és papok, valamint más népek nem zsidó fiai is elpusztultak), s ezért Jozef Glemp bíborossal is vitába keveredett; megírta „Levél egy zsidó barátomhoz” c. „épületes” esszéjét (melyet magyarul is kiadtak) stb. Tarthatatlan az az álláspontja is, hogy valamennyi európai ország (köztük hazánk) EU-hoz történő csatlakozását szorgalmazta, hiszen az EU maga is a sátáni globalizálók egyik fedőszerve.

A hibák sorolása helyett álljunk meg egy pillanatra, s világítsuk meg a pápa cselekedeteinek mozgató rugóit. Amikor I. János Pált (a „mosolygó pápát”) megválasztották, azonnal nekifogott, hogy rendet tegyen az elkanászodott Vatikánban, pl. kivegye a pénzügyeket a kikeresztelkedett zsidók kezéből, eltávolítsa a bomlasztó szabadkőműves elemeket stb.; 33 nap múltán ezért meggyilkolták. II. János Pál elődje iránti rokonszenvből választotta nevét, s munkáját is folytatni kívánta, persze jóval körültekintőbben. De a farkasok még ezt sem viselték el, ezért dördültek el Agca lövései. Az ügyeletes hírmagyarázók szerint a KGB állt a paraván mögött, mivel a bolsik nem tűrték a pápa aktivizálódását. Ez tetszetős indoklás, azonban az oroszoknak nem állt érdekében a „mártírcsinálás”, bármennyire utálták is őt; kézenfekvőbb, hogy a szálakat a Moszad mozgatta, esetleg a CIA bevonásával, hogy megvédje a zsidók vatikáni érdekeit. A Szentatya tanult a „balesetből”, s utána mintha kicserélték volna, végleg felhagyott a további próbálkozásokkal, sőt megtette az említett filoszemita gesztusait. Szomorú dolog ez, de a helyében ki mert volna bátrabb lenni, ha az életével játszik? Így már talán érthető, hogy II. János Pál nem feszíthette tovább a húrt, hiszen akkor egész küldetése veszélybe jut. Ezzel a meg nem kezdett tisztogatás máris befejeződött (megint a kaftánosok jártak jól!), viszont más területeken kibontakozhatott a pápa igazi nagysága.

Szépirodalmi írásai felejthetők. A verseléshez nem volt sok tehetsége, hiányzott belőle a lírai véna. Túlbeszélte a dolgokat, s valamiféle misztikus ködbe (biblikus utalásokba) burkolta. Színművei (pl. „Az aranyműves boltja”) sem jók, amolyan „papírízű” tandrámák, banális „tanulságokkal”. Általában jellemző rá a vallásos túlfűtöttség, ami béklyóba veri az alkotói szenvedélyt és szabadságot. Egyéb munkái közül a filozófiai-etikai-teológiai tanulmányok már többet nyomnak a latban (pl. „Szeretet és felelősség”, „Ajándék és titok”, „A tudósok és művészek feladatai”); legkiválóbbak pedig az enciklikái [pl. „Redemptor hominis” (Az ember Megváltója), „Redemptoris Mater” (A Megváltó édesanyja), „Centesimus annus” (a Rerum novarum 100. évfordulóján), „Veritatis splendor” (Az igazság fénye), „Fides et ratio” (Hit és értelem harmóniája)], az apostoli buzdításai [pl. „Familiaris consortio” (A család lelkipásztori kérdései)], egyes diplomáciai levelei és beszédei, valamint a közérdekű kérdésekre adott válaszai (pl. „Átlépni a remény küszöbén”) és elmélkedései. Ezek többnyire könnyen emészthetőek, bonyolultságukban is egyszerűek, mély gondolatiságot, szilárd erkölcsiséget tükröznek, s felvilágosító hatásuk sem elhanyagolható. Persze nem valószínű, hogy valamennyit egyedül írta, de ez semmit se von le az értékükből.

Talán nem fölösleges, ha néhány kedvemre való passzusát most ide idézem, közös okulásunkra:

„Az igazság és a szabadság vagy egymásba fonódnak, vagy mindketten elpusztulnak.”

„Nem szabad megengedni a könnyű népszerűségre való törekvést, ha népszerűtlen az igaz tanítás. Tudnunk kell, melyik a nagyobb teher: az Igazság akkor is, ha nagyon igényes, vagy pedig az Igazság látszata, amely az erkölcsi korrektségnek csupán illúzióját adja.”

„A hit hasznosságának lényege az a tény, hogy általa az ember megvalósítja a racionális természetéből adódó Jót. Istennek válaszolva valósítja meg, eleget téve kötelességének. Ez nemcsak Istennel, hanem saját magával szemben is kötelessége.”

„Csakis az Isten adhatja meg az embernek az üdvösséget, de elvárja együttműködését. Az ember Istennel együtt ’teremti’ a világot, és ’teremti meg’ az üdvösségét.”

„Az ember úgy talál önmagára a legteljesebben, ha ajándékul adja önmagát. Ez a szeretet krisztusi parancsának a legteljesebb magvalósítása, egyben pedig az emberről a legteljesebb igazság. Ha nem fogadjuk el, hogy önmagunkat ajándékul adjuk, akkor az egoista szabadság veszélye merül fel.”

Végül néhány magvas gondolat a fiataloknak a Népstadionban mondott beszédéből (1991. aug. 19-én):

„Ne várjátok azt, hogy mások gondoskodjanak rólatok. Legyetek vállalkozó szelleműek és nagylelkűek. Házatok akkor lesz igazán a tiétek, ha magatok építitek. Ha holnap visszagondoltok mai fáradságos törekvéseitekre, akkor még nagyobb örömötöket találjátok majd benne.

Legyetek erősek! De mit is jelent erősnek lenni? Legyőzni a gonoszt, akármilyen formában jelentkezik is. Rossz például, ha hiányzik az, amire szükségünk volna, rossz a betegség és a fájdalom, rossz minden merénylet az emberi élet és személy ellen. Még súlyosabb rossz a közöny, az igazságtalanság, az önzés, de mindeneknél rosszabb Isten elutasítása. Egyszóval rossz a bűn, amely körülöttünk eluralkodik, rengeteg szenvedést okoz, sőt bensőnket is eltöltheti, rossz irányba alakítva viselkedésünket. Ha tehát helyes az, hogy elkötelezzük magunkat a gonosz elleni küzdelemre mind egyéni életünkben, mind a társadalomban, akkor a hívőknek elsősorban a bűnt kell legyőzniük, Isten segítségével ellenállva minden alattomos csábításnak.

Legyetek ’tiszták, hősök, szentek’ (ahogyan gyakran éneklitek a templomban), és legyetek azon, hogy Isten megmenthesse hazátokat a ti nagylelkű erőfeszítésetek segítségével. Bízzátok rá magatokat Krisztus irányítására, hogy meglássátok, hogyan tudjátok teljesen megvalósítani önmagatokat. Készüljetek föl arra, hogy egészséges és boldog családok megteremtői legyetek, olyanoké, amelyekben a nyílt párbeszéd és a kölcsönös megértés békéjének légköre uralkodik.”

A Szentatya mindig az élet pártján állt, soha nem engedett a „halál kultúrájának”, vagyis a neoliberalizmus s a kozmopolitizmus tévtanainak. Szerinte minden rossz, ami az élet fogantatását és kibontakoztatását gátolja, ill. szembehelyezkedik a természeti és isteni törvényekkel. Ennél fogva kategorikusan elvetette az abortuszt („Egy nemzetnek, mely megöli saját gyermekeit, nincs jövője!”), az eutanáziát (az önkéntes halált), a fogamzásgátlás összes formáját, a klónozást (génmanipulációt), a vadházasságot (együttélést), a homoszexualitást és egyéb perverziókat, továbbá a papok nősülését s a nők pappá szentelését stb. Ugyanakkor hitbeli kérdésekben sem ismert tréfát, lásd például a marxista beütésű „felszabadítás teológiájának” és vezéregyéniségének, a salvadori Oscar Romero érseknek a megbélyegzését (pedig ő vértanú lett!!); a szakadár Hans Küng svéd teológus, a perui Gustavo Guiterrez s a brazil Leonardo Boff eltiltását a tanítástól; vagy a francia ultrakonzervatív Marcel Lefebvre érsek kiátkozását (aki egyebek közt szembeszállt a liberális zsinati reformokkal, helyenként jogosan!). Viszont kiállt az Isten, haza, család „szentháromsága” mellett, a női egyenjogúságért, a vallásszabadságért, a keresztények egységéért (ökumenia), a nagy vallások (pl. kereszténység, iszlám, buddhizmus, hinduizmus stb.) kölcsönös toleranciájáért, hogy csak a legfontosabb törekvéseit említsem. A fenti merevségével ellentétben, a közéletben s a média világában meglepően rugalmasan mozgott; szeretett például rögtönözni, s mindenkit az anyanyelvén megszólítani (kitűnő nyelvérzéke volt!), szívesen vett részt a fiatalok bohóságaiban (ének, tánc, játék); felismerte a technikai fejlődés szükségszerűségét (pl. számítógép, internet) s az információk fontosságát, de figyelmeztetett visszásságaikra is.

II. János Pál a kezdete volt egy hitbéli reneszánsznak; hatalmas bölcsességet, szelídséget, morális tartást és életerőt sugárzott, minden ember szívét megérintette. Lengyel hazafi volt, de egyetemes ember is, aki összekötötte az eget a földdel, aki egész életével, betegségével, szenvedéseivel, sőt még halálával is a rábízott feladatot szolgálta: hogy az Üdvözítő útján járva elvezesse népét Isten országába. Tele volt megértéssel, megbocsátással, jósággal; sokan szerették őt, de kevesen követték. Nem támadott különösebben senkit és semmit, de megerősítette az egyház védelmi bástyáit, s egy megújulni képes világot hagyott maga mögött. Istenáldotta vezető, diadalmas pápa, valóban Krisztus földi helytartója volt! 

3.) Kapcsolata a magyarsággal

Sajnos a Vatikán (akkor még csak pápaság Rómában) és Magyarország viszonya a múltban sem volt felhőtlen. Említhetném pl. a keresztes háborúkat, melyekbe érdekeink dacára rángattak bennünket, ráadásul anyagi támogatás nélkül. Aztán, amikor a kereszténység védelmében vívtuk élethalálharcainkat a tatár és török hódítókkal szemben, a pápák nemhogy nem segítettek, hanem utóbb még alattomosan hátba is szúrták a magyarságot, mivel Velencével s Franciaországgal együtt titokban szövetkeztek a Török Birodalommal, úgymond a germánok ellen, valójában persze a mi rovásunkra. Az alvilági Habsburg-dinasztia hungáriai térfoglalását is készséggel kiszolgálták, elvégre ők „megbízható katolikusok” voltak.(Ezek után nem csoda a protestantizmus gyors elterjedése hazánk bizonyos részein, hiszen akkoriban ez a nemzet megmaradását jelentette, az idegenség elleni „vallási fegyvert”.) Az 1848-49-es szabadságharcunk leverését és megtorlását, majd a trianoni fölszabdalásunkat is zokszó nélkül jóváhagyta a Vatikán, amiként 46 éves ruszki megszállásunkat is. Olyan „apróságokról” már nem is beszélek, mint Prohászka Ottokár püspök indexre tétele, vagy a mártír Mindszenty József hercegprímás sunyi leváltása, s helyette Lékai László elvtárs kinevezése, vagy a vakolók közé tartozó Agostino Casaroli államtitkár folytonos kártételei. Korántsem teljes a lista, bővíthetnénk még napestig, de ízelítőnek ennyi is elég. Persze II. János Pál nem felelős elődei viselkedéséért, azonban az ő tetteit sem foglalhatjuk éppen aranykeretbe. Vajon miért?

A pápa először 1991 augusztusában repült hazánkba, ahol 5 nap alatt meglátogatta Budapestet, Esztergomot, Pécset, Szombathelyt, Máriapócsot és Debrecent, s találkozott egyházi, politikai és kulturális vezetőkkel, részt vett a Szent István napi ünnepségen, valamint több szabadtéri misét is celebrált nagy tömegek előtt. Ittlétekor a fél ország szeretete és megbecsülése övezte, sőt a Kárpát-medence minden tájékáról özönlöttek a látására honfitársaink. Személyisége, apostoli igehirdetése, bátorítása pozitívan hatott a nemzet vérkeringésére, s utána néhány hónapig a vallási élet is felpezsdülni látszott. A második villámlátogatása 1996 szeptemberében már kevésbé volt sikeres. Csupán 2 napot töltött nálunk a millecentenárium (1100 év telt el a „honfoglalás” óta), valamint a pannonhalmi bencés apátság 1000 éves fennállásának alkalmából. A többnyire zártkörű megbeszéléseken, fogadásokon és megemlékezéseken kívül mindössze Győrben misézett egyet a közönségnek, amivel nem kényeztetett el bennünket. No de sebaj, ettől még mindenkire süt az Isten napja. Az eb másutt van elhantolva…

A Magyar Katolikus Püspöki Kar összes tagját már II. János Pál nevezte ki. Legkapitálisabb baklövése a kifejezetten magyarellenes Paskai László elvtárs bíborossá avatása. S miután birkatürelemmel kiböjtöltük őexcellenciája „áldásos” regnálását, fölkent a helyébe egy másik zsidót, Erdő Pétert! Ez már nem lehet véletlen! Aztán szentté avatta Árpádházi Kingát, boldoggá Batthyány Strattmann Lászlót, Romzsa Tódort és Apor Vilmost (eddig rendben van – mondaná a székely), de a gyűlölt Habsburg-házból származó IV. Károlyt is, akinek annyi köze volt hozzánk, mint hajdúnak a harangöntéshez (finoman fogalmazva!). Ugyanakkor Prohászka, Mindszenty vagy Márton Áron püspök évtizedek óta hiába vár a sorára. Aztán itt van a szegény csángók ügye. Hosszú ideje alázatosan könyörögtek, hogy hadd legyenek magyar papjaik, s a szentmiséket anyanyelvükön hallgathassák. Akár a falra hányt borsó! Felvidéki és kárpátaljai magyar testvéreink is hiába kérték a pápát, hogy nevezzen ki magyar püspököt számukra, mert nem bírják már a keresztény szellemiséggel is ellenkező tót, ill. ukrán klérus soviniszta elnyomását. Ez sem hatotta meg Őszentségét. Aki egyébként Romániába is ellátogatott a szőrös talpú ortodox pópákkal barátkozni, de erdélyi magyar katolikus híveit cserbenhagyta, amin még a híresen jámbor Tempfli József püspök is megbotránkozott. (Utólag persze megint „megmagyarázták”, hogy az oláh hatalom nem engedélyezte Csíksomlyó, Gyulafehérvár vagy Kolozsvár érintését, de akkor mi a fenének ment el a pápa Canossát járni?) És a leghelyrehozhatatlanabb vétke az új magyarországi egyházmegyék kialakítása (ebben persze a saját püspökeink is elvetették a sulykot!), amivel transzcendentális szinten is szentesítette a trianoni rablóbéke gúnyhatárait. Erre nincs bocsánat! Néhány távoli áldás, üdvözlő levél vagy audiencia nem gyógyítja be vérző sebeinket. A példák további szaporítása helyett megállapítom, hogy II. János Pál sajnos sok vonatkozásban mostohán bánt velünk (meglehet, szándéka ellenére), s nem voltunk igazán édes gyermekei. Pedig a hagyományos lengyel-magyar barátság jegyében elvárható lett volna, hogy különleges megbecsülésben részesítsen minket; számunkra azonban „szláv pápa” maradt, aki inkább húz az övéihez (tótok, ukránok, rácok, horvátok, oláhok, csehek stb.), s bennünket csupán aprópénzzel fizet ki.

A pontos, objektív „látlelethez” persze az is hozzátartozik, hogy a mi kákabélű, posztbolsi-internacion(al)ista élősködőink sem kényeztették el a Szentatyát. Gondoljunk csak a „Cápalátogatás” c. förmedvényre, valamint Eörsi István, Petri György hasonszőrű irományaira, Kóserné Kovács Magda becsületsértő kijelentésére (a Vatikán „lenyúlja” a fél világot!) és egyéb övön aluli ütésekre, mocskolódásokra (Heti Hentes, se Élet se Irodalom stb.). Vagy a magnós templomi megfigyelésekre, „adatgyűjtésekre”, a Regnum Marianum keresztjének elfűrészelésére, a keresztények kiirtására uszító rádiószózatokra, az egyházi iskolák támogatásának megvonására, Gyurcsány vatikáni ámokfutására, egyszóval a totális keresztényüldözésre. (S még volt bőr a pofájukon e címeres zsiványoknak a temetés előtt ájtatoskodni, megrendülést színlelni, országos gyászt elrendelni, magasztalást imitálni! Pfuj!) Lehet, hogy ezek zöméről mit sem tudott a pápa, de ha ismerte is a helyzetünket, „bosszúállást” nem feltételezhetünk róla, ahhoz túlságosan nemes jellem volt. Tekintsük tehát az egészet szomorú véletlennek (vis majornak), s nyeljük le a tőle eredő sérelmeinket. De azért a csalódásainkat valakinek végre ki kellett mondani! Az ítélkezést pedig bízzuk rá Istenre. 

4.) Az új pápa és az egyház jövője

Igen gyorsan, már a 4. forduló után felszállt a fehér füst („Habemus Papam!”), mivel a Sixtus-kápolnában a 115 tagú konklávé (a 80 évnél fiatalabb bíborosok), április 19-én este a szükséges arányban megszavazta Péter székének 265. örökösét, a 78 éves német (bajor) Joseph Ratzinger kardinális személyében; aki a XVI. Benedek nevet vette fel, nyilván Európa védőszentje, az ókori Nursiai Szent Benedek, ill. XV. Benedek iránti tiszteletből (meg tán azért is, mert II. János Pál gigászi műve aligha folytatható hasonló módon és eszközökkel, III. János Pál néven). Emberi oldaláról nem sokat tudunk még (komoly „szakmai” fölkészültségéről magyarul is kiadott könyvei árulkodnak, pl. az „Isten és a világ”, „A föld sója”, „Beszélgetés a hitről”, „A liturgia szelleme”, „A Katolikus Egyház Katekizmusa” stb.), de a jelek szerint kiválasztása helyes döntés volt, s mi is bizalmat előlegezhetünk neki. Ratzinger egy Passau melletti kisvárosban született 1927-ben. A II. világháború legvégén behívták katonának a légvédelemhez (Hitlerjugend). 1946-51-ig filozófiát és teológiát tanult, majd pappá szentelték, és doktori fokozatot szerzett. 1954-től a freisingi, a bonni, a münsteri s a regensburgi egyetemeken tanított alapvető hittant, teológiát és dogmatikát 1977-ig, amikor münchen-freisingi érsekké, s fél éven belül bíborossá avatták. A II. Vatikáni Zsinaton teológiai tanácsadó volt, majd II. János Pál a Hittani Kongregáció (a régi Szent Inkvizíció, mely az egyház tanításainak tisztaságát óvja az eretnekségektől, a beszennyeződéstől s a felhígulástól) prefektusává nevezte ki, s ezzel elődje legszorosabb munkatársa, segítője lett. Folyamatosan Rómában él, tehát kitűnően ismeri az egyház ügyeit, feladatait, szervezetét. Briliáns elme, aki vagy 10 nyelven is beszél. Idős koránál fogva gyökeres változtatásokra aligha képes, inkább a folytonosság, az értékőrzés pápája lesz. Számunkra előnyös lehet, hogy közép-európai származása révén üzembiztosan eligazodik a térség problémáiban. Úgy hírlik, hogy az elhunyt pápával szemben EU-szkeptikus, s elválik, hogy a zsidókhoz miként viszonyul majd; egyebekben elődjéhez hasonló nézeteket vall (pl. egyetemes békevágy, újraevangelizálás, a keresztény egység helyreállítása, erkölcsi és szociális kérdések fölvetése, életvédelem, a zsinati törekvések kiteljesítése stb.). Csendes, szerény, kiegyensúlyozott, ugyanakkor befolyásos ember, aki bizonyos dolgokban hajlíthatatlan (a bulvársajtó szerint „Isten rottweilere”). Ha bírja egészséggel, energiával, s megfelelően nyitott lesz a világra, méltó pápa válhat belőle. Mindenesetre roppant szétágazó hagyatékot s tömérdek kötelességet kell átvennie.

Az emberiség s az egyház állapota jobb is, rosszabb is annál, mint amikor II. János Pál trónra lépett. 27 év alatt sokat fejlődött a tudomány s a technika, ami kétségtelenül kényelmesebbé tette az életünket, de egyben kuszábbá, sivárabbá is. A globalizáció legalább annyi nyomorúságot, értékvesztést, egyéni és nemzeti tragédiát okoz, mint a kétpólusú rendszer (a hidegháború). Fogyatkozik a hit, a remény, az életkedv s a szolidaritás; mélyül a válság, terjed a gonoszság, halmozódnak a megoldhatatlan gondok; az egyház nem képes választ adni a kor kihívásaira, s belső bizonytalanságok is marcangolják. Európában s Észak-Amerikában krónikus népességfogyás van, másutt túlszaporodás. E két földrészen súlyos a paphiány, s erősödik a szekularizáció. Afrikát éhség, szomjúság, törzsi viszályok, fertőző betegségek (pl. AIDS, Ebola) gyötrik. Ázsia egyes tájain háborúk és vallási ellentétek dúlnak. Közép- és Dél-Amerikában nő a szegénység, és virágoznak a romboló szekták. A katolikusok közel 50 %-a az amerikai kontinenseken él, míg Európában már csak 26 %, Afrikában 13 %, Ázsiában 10 %, Óceániában 1 %; tehát a hit és a kultúra mostanra „elvénült bölcsője” is missziós területté válik.

Az egyház elsődleges küldetése továbbra is a szellemi-lelki irányítás, az üdvözülés útjának kikövezése, s Krisztus hatékony követése (lenne). Nem vállalhatja magára olyan terhek cipelését, ami a gazdaság és a politika dolga, mert akkor összeroppan, s identitása (azonosságtudata) is szétforgácsolódik. Viszont a híveken keresztül meg kell próbálnia együttműködni a világi szférákkal, s a hatalmaskodókat, önző harácsolókat a helyes ösvényre terelni, vagy legalább figyelmeztetni őket felelősségükre, s tarthatatlan viselkedésük apokaliptikus következményeire. A látható egyház nemcsak a klérusból áll, hanem a hívek közössége is. Adjunk nekik értelmes megbízatásokat, mielőtt végleg passzív közönybe süllyednek. A világ (az állam) s az egyház kölcsönösen feltételezik egymást, egyik sem lehet meg a másik nélkül. Vagy együtt boldogulnak, vagy együtt hullnak a Semmibe! 

5.) Kiegészítő megjegyzések az elmúlt 6 év tükrében 

Sajnos a Római Katolikus Egyház változatlanul mélyrepülésben van, templomai a nagyobb ünnepek (és a vasárnapok) kivételével konganak az ürességtől, s a mindennapokra alig hat valamelyest a klérus tanítása; melynek példamutatásáról egyáltalán nem beszélhetünk, visszásságairól és botrányairól viszont annál inkább. A legfőbb bajnak a közélettől való teljes visszahúzódást (s a „polkorrektségre”, „semlegességre” való törekvést) látom. A főpapság gyáva megalkuvásaival semmilyen eligazítást sem nyújt a híveknek általános lelki és anyagi nyomorúságukban, nem szól a kirívó társadalmi igazságtalanságok, a világi gaztettek ellen, s önnön szennyesét is elvtelenül takargatja. A szentmisék pedig többnyire közönséges „szolgáltatássá” degradálódtak, a liturgiában érthetetlenül túlteng az Ótestamentum az Újszövetség kárára, s módfelett eluralkodtak a II. Vatikáni Zsinat hagyományokat romboló eszméi is. Az alsó papság zöme hiába érzi a veszélyeket és tévutakat, pl. a rohamos elzsidósodást, állását vagy karrierjét féltve egyáltalán nem mer a jó irányba lépni, s kibúvónak használja „engedelmességi fogadalmát”. Persze arra tán senki sem gondol, hogy felszentelésekor elsősorban Jézusnak tett örök hűségesküt, nem elbitangolt, bűnös elöljáróinak. (Érdemes összevetni a keresztények – beleértve a protestáns felekezeteket is – kétségbeejtő tanácstalanságát és beteges nihilizmusát az iszlám erőtől duzzadó, vonzó antiglobalista harcosságával. Utóbbi vallás sokkal dinamikusabban tör előre vetélytársánál; nyilván azért is, mert határozottan befolyásolja, átitatja az élet összes szegmensét, s így biztos kapaszkodót kínál minden útkeresőnek. A verseny alighanem eldőlt, s már Európában is nő a muszlim befolyás, míg fordítva erre semmi sem utal; mindenütt a pozícióvesztés jellemző, ami részben a fehérek gyors elöregedésével, fogyatkozásával, erkölcsi züllésével is magyarázható.)

Ez a belső rothadás fokozottan tetten érhető a magyar katolikusoknál, ahol még a más országokban meglévő egészséges nacionalizmus (lásd lengyelek, tótok, csehek, horvátok, spanyolok!) s a többi pozitív vonás is teljesen hiányzik. Ennek perdöntő oka rendkívül egyszerű: nálunk ugyanaz a hazátlan, idegenszívű társaság vezeti az egyháza(ka)t is, mint a gazdaságot, a politikát, vagy a kultúrát. Ez a cionista „elit” szándékosan elmossa a morális határokat, nem áll ki semmilyen valódi érték mellett, nem törődik rabszolgásított nemzetünk szomorú vergődésével, s némi baksisért (júdáspénzért?) készséggel lepaktál a megszálló hatalom mohó lakájaival; ugyanakkor körmönfontan (körlevélben) elhatárolódik a magyar ébredéstől, ill. a sok évezredes magyar őstörténettől és ősvallástól, őrizvén egy olyan hitélet „tisztaságát”, ami tulajdonképpen régen elkorcsosult, vagy már nem is létezik.

Úgy vélem, XVI. Benedek jócskán alatta marad a II. János Pál által magasra helyezett mércének. Tömören fogalmazva: rendre megismétli vagy túlhaladja elődje hibáit, ellenben nem rendelkezik az ő karizmatikus erényeivel és tömegvonzásával. Hiányzik belőle Wojtyla derűje, barátságos mosolygása, közvetlensége; sőt megjelenése inkább komornak, zárkózottnak, titokzatosnak tűnik. (Rebesgetik, hogy zsidó vér is csordogál az ereiben, de erről még nem láttam hiteles dokumentumokat; ezért óvatos vagyok, hiszen ily’ módon bárkit könnyű besározni, míg fehérre mosni annál nehezebb.) Szorítkozzunk csupán a megtörtént eseményekre, az elhangzott nyilatkozatokra, s ragadjunk ki közülük néhány lényegesebbet. Pár hónappal pápai szolgálatának megkezdése után – amolyan fogadatlan prókátorként – elég otrombán és fölöslegesen megsértette a muszlim hívek millióit, vallásuk bírálatával, amiből elhúzódó, csúnya perpatvar kerekedett. (Kicsit több diplomáciai érzékkel ezt simán elkerülhette volna.) Később ő is ellátogatott a római zsinagógába (immár kötelező pápai program?), majd tiszteletét tette a jeruzsálemi Siratófalnál és a Jad Vasem Intézetben. Ám a világ önjelölt urainak még ez sem elég, mert időnként most is a szemére hányják, hogy fiatalon besorozott katonaként részt vett a Hitlerjugendben, valamint egyik könyvében elismerően méltatta XII. Piuszt, s boldoggá avatását is szorgalmazta; noha őt kifejezetten utálják Mózes ivadékai, mert szerintük nem tett meg minden elvárhatót a háborúban elhurcolt zsidók megmentéséért (ami egyébként ocsmány hazugság!). Aztán feloldotta a derék Richard Williamsont az „eretnekség” okán rá kimért büntetés alól, ám pechjére a püspök hamarosan kinyilvánította, hogy kellő bizonyítékok híján nem hisz a holokauszt-dogma éppen aktuális számmisztikájában, pláne a gázkamrák valahai létezésében. Erre nyomban felhördült a cionista söpredék, s hetedhét országra szóló vihart kavart (követelve Williamson kiközösítését és rangjától való megfosztását!), minek következtében szegény Benedek pápa – riadt nyúlként – nem győzött meaculpázni és kellőképpen elhatárolódni rémes beosztottjától, ahelyett, hogy ritka bátorságáért (már csak dacból is!) nyomban kitüntette volna.

A végére hagytam a csattanót. A közelmúltban megjelent Ratzinger „A Názáreti Jézus” című monográfiájának második kötete, melyben igen sajátos megállapításokra jutott. Részletesen kifejtette, hogy a zsidók kollektíve nem bűnösök a Megváltó keresztre feszítésében (noha mi németek, magyarok, keresztények az idők végezetéig mindnyájan felelősek vagyunk a zsidók holokausztjáért – legalábbis szerintük), hanem csupán a „templomi arisztokrácia” (hát ezek meg miféle szerzetek, netán a farizeusok, vagy a pénzváltók?); holott a Bibliában is le vagyon írva, hogy „vére rajtunk és fiainkon”, s ezt 2000 éven át így is hirdette a katolikus egyház, amit először a II. Vatikáni Zsinat „módosított”. (Áldja meg őket a „választott nép” Jehovája!) Persze „hízelgésként” a pápa simán lezsidózza Jézust és apostolait, sőt leszögezi, hogy az egész őskeresztény közösség is lényegében zsidókból állt. (Egy okkal több, hogy tömegesen kitérjünk a hitünkből, ilyen fantasztikus „új ismeretek”hallatán!) Egyébként Jézus Urunk arra is felszólította követőit, hogy térítsenek meg minden népet, ám a pápa szerint a zsidók ez alól is kivételt képeznek (mint a gyevi bíró!), mert őket majd „egészében” (nofene, csoportos üdvözülés, izraelitáknak külön kedvezménnyel?) váltja meg Isten, a „megfelelő időben” (vajon ez mikor jön el, az utolsó ítélet előtt vagy után?). Nem folytatom. Szánalmas az egész. Legjobb, ha a kályhától indulva újraírjuk a teljes dogmatikát, a hittankönyveket s a hamis(ított) teológiát. Kérjük meg a kaftánosokat, hogy 30 ezüstpénzért, talmudista rabbijaikkal készíttessék el ezeket nekünk (balga judeo-keresztényeknek), természetesen a saját szájízük szerint, hogy ne találhassanak bennük semmi kivetnivalót. Vagy még helyesebb, ha valamennyien azonnal áttérünk a már amúgyis kötelező holo-vallásra. Akkor legalább „idősebb testvéreinkkel” együtt mi is „egészében” (még szép, hogy nem földarabolva!) üdvözülhetünk, szigorúan a „megfelelő időben”. A zsidók persze most örömtáncot lejtenek ekkora megalázkodást, törleszkedést tapasztalva. „Fontos történelmi pillanatnak”, „hatalmas lépésnek” (akár a Holdra szállás – anno), „az antiszemitizmus teológiai elutasításának” minősítik Benedek pápa minősíthetetlen fércművét. (Tán még megérjük, hogy őt is szentté avatják valamelyik zsinagógában?)

Mivel fejétől bűzlik a hal, innen már nincs tovább. A kereszténységnek s ezen belül a katolicizmusnak ezennel befellegzett. Agóniája eltarthat még valameddig, de megmenteni már csak a mindenható Isten tudja (ha egyáltalán akarja). Ó, Jézusom, irgalmazz nekünk és hibbant papjainknak!

Álmos Király Televízió 2: Archívum

Folkrádió

A Folkrádió egy nonprofit internetes rádió, amely éjjel-nappal népzenét sugároz. A műsor túlnyomó részében a magyar nyelvterület népzenéjét játsszuk, de helyet kap a szomszédos területeken élő népek zenéje is.

Most éppen az alábbi összeállítást hallgathatod a Folkrádióban:

	Cím, előadó, gyűjtő	Település, táj
7:45	Hallgató és györkei verbunk Potta Géza, Jano Ferenc, Ádám Béla "Csinga", Badó Elemér,gy.: Árendás Péter, Hégli Dusán, Varsányi Ildikó	Abaújszina Cserehát
7:49	Táncolj kecske Sugalló Tánc-Zene-Kar	- Moldva
7:53	Annyi irigyem van nékem Timár Jánosné Csorba Anna, gy.: Újváry Lajos	Gyimesközéplok-Hidegség Gyimes
7:54	Esik eső, esik, nem akar elállni Galgamácsai gyerekek	Galgamácsa Galgavidék
7:55	Cigánykeserves, lassú (asztali), csárdás és cigánycsárdás Berki János, Csurkulya József, ifj. Koszorús Kálmán, Gondos Tibor,gy.: ifj. Koszorús Kálmán, Sinkó András	- Felső-Maros mente
8:11	Tavaszidő Méta együttes	- -
8:18	Lányom, kedves lányom, Fodor Katalina Balla Józsefné Molnár Mária	Gímes -
8:23	Csárdás Zerkula János, Szigony zenekar	Gyimesközéplok Gyimes
8:30	serény; csárdás Voivod János, Voivod Ödön, Mursa Vasile, Mursa Ioan, gy.: Kelemen László	- Dél-Mezőség
8:33	Dribna Samo Smetana, Peter Parniĉan, Alžbeta Lukáĉová, Peter Paškaj, Pavol Bako	Kijó -
8:36	Lányok vannak a toronyba, arany koszorúba Fazekas Mihály, gy.: Vikár László	Barslédec -
8:36	Be sok eső, be sok sár Csík zenekar	Bonchida Kis-Szamos melléke
8:41	învârtita deasă Lakatos Izidor, Barz Emil, Ciobanu Dorel, Kállai Gyula Róbert,gy.: Pávai István	- Almás mente
8:45	Vajdaszentiványi sebesforduló Téka együttes	Vajdaszentivány Felső-Maros mente
8:49	Szëgény fejem Uramhoz óhajt Batonya Józsefné Istóka Mária, gy.: Kiss Lajos	Haraszti Szlavónia
8:51	Kertünk alatt gödröt ásnak Berecz András, Mester László, Vizeli Balázs, Adorján István, Fekete Antal, Pénzes Géza	Ördöngösfüzes Észak-Mezőség
8:57	Ritka cigánytánc, szászka és összerázás Maneszes Márton, Botezán János, Vintila Endre, Kádár Sándorné Pap Erzsébet, Székely Andrásné Sós Erzsébet, gy.: Pávai István, Kallós Zoltán	Magyarszovát Belső-Mezőség
9:18	Ősz az idő Muzsikás együttes, Ökrös Csaba	- Kalotaszeg
9:26	Kostyál Anna háza felett Kostyál Péterné Fülöp Ágnes, gy.: Ág Tibor	Menyhe Zoborvidék
9:28	Magasan repül a daru Tényi Edit, Csalóka zenekar	- Mezőség
9:30	Katonakísérő Mezei Ferenc, Mezei Dénes, Mezei György, Mezei János, gy.: Kallós Zoltán, Sztanó Pál	Ördöngösfüzes Észak-Mezőség
9:34	Mogyoródi gyermekdalok Jakab Julianna, Kőhalmi Réka, Sass Zsófia, Pásztor Barna	Mogyoród -
9:35	Ez a falu, ez a falu Lázár Mihályné	Nyíradony Nyírség
9:37	Líra és futam Táltos együttes	- -
9:40	De-a-lungu (Purtata) Varga László "Balog" bandája, gy.: Bartha Z. Ágoston, Hrúz Dénes, Konkoly Elemér, Szánthó Zoltán	Erdőszombattelke Észak-Mezőség
9:44	Egy pár tánc Füzesen Pikó és bandája	Ördöngösfüzes Észak-Mezőség
teljes mai műsor » A címre kattintva részletesebb adatokat is megtudhatsz a felvételről. Az  ikon azt jelzi, hogy dalszöveget is találsz a felvétel adatlapján.

Fontosnak tartjuk a pontos tájékoztatást az elhangzó zenékről, az előadókról. Feltüntetjük az album adatait, eredeti, gyűjtött felvételek esetén a gyűjtő nevét, a gyűjtés adatait. AFolkrádió hangtárát folyamatosan bővítjük. Itt megtalálod az albumok és felvételek adatait, és azt is, hogy egy felvétel mikor kerül legközelebb adásba.

Ha szeretnél ebben segíteni, vagy felajánlanál jogtiszta felvételeket, népzenei albumokat a Folkrádiónak, jelentkezz az  Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse. címen! Kérjük, akkor is írj nekünk, ha hibás adatot fedezel föl!

Kellemes rádiózást kívánunk!

http://folkradio.hu/radio/