Mária Grácia Natália nővér, a XX. század nagy magyar látnoka és misztikusa Krisztustól 1939-ben a következő felkérést kapta: „Ha a fiú királynak van elismerve, illik, hogy a fiú anyja is azzá legyen. Ezért akarom és kívánom, hogy Szeplőtelen Anyámat az egész világ, mint Világ Győzelmes Királynőjét ismerje el. Ez az elismerés nyilvános legyen! Május elseje legyen Szeplőtelen Anyámnak, mint Világ Győzelmes Királynőjének szentelve. Ezt a napot az Egyház ünnepélyesen ülje meg!”
1940-ben pedig: „Miként a betlehemi istállóban elkezdődött a megváltás, úgy a magyar földön elkezdődik az én nagy munkám: a bűn megszüntetése, eltörlése a föld színéről, a lelkek megszentelése, a sátán legyőzése, és az én országomnak diadalmas uralma. Ez pedig annyiban fog sikerülni, amennyiben Szeplőtelen Anyámnak, mint a Világ Győzelmes Királynőjének megadják a nyilvános tiszteletet és elismerést.”
Aki Máriát történeti személyként kezeli, annak számára érthetetlen a fenti, ünneplésre szólító felhívás. Az ünnep ugyanis mindig több mint megemlékezés. Megemlékezéseken egyszervolt eseményekre, hajdan élt személyekre emlékezünk. Ünnepelni viszont nem a hajdanit, hanem az élőt, az elevent szoktuk. Nemcsak érzelmeinkkel, hanem értelmünkkel is. Kultusza az élőnek van. Mária ünnepeinkkor a bennünk élő, belőlünk sugárzó Máriát hívjuk és ünnepeljük. De miképpen élhet Ő még mindig bennünk?
Végtelenül egyszerűen. Bennünk élő emberi tulajdonságokon, hozzáállásainkon, viszonyainkon keresztül testesül meg. Ezt a tulajdonságcsomagot ma az informatika korában számítógépes nyelven olyan tömörített fájlnak, vagy tömörített mappának nevezhetjük, melynek felirata: Máriaság, még tömörebben: Mária. Amikor a csángók így köszönnek: „A Mária legyen veled!”, akkor ezt számunkra, civilizált magyarok számára ma már így kell lefordítani: „Élj a Máriasággal, kísérjen utadon!” Ha tömörítünk, azaz a lényegre, tehát nyelvünkből következően a lényre összpontosítunk, máris ott vagyunk a személynél, pontosabban ő van itt velünk. Nyugodtan mondhatjuk tehát: Mária legyen velünk!
De ki Ő valójában? Miféle megnyilvánulásunk az, amelyik kegyelemmel teljes, áldott, és nem árva, nem elhagyott, hanem maga az Úr van vele? És miféle gyümölcsöt terem? Bontsuk ki ezt a tömörített mappát, s nézzük meg, miféle magaviseleteket testesített, élt Ő meg oly magas szinten akkor, kétezer éve, hogy ezekért azóta is Őhozzá fohászkodunk?
Egyik tulajdonságunkat legtisztábban mindjárt a róla szóló evangéliumi híradások elején mutatta föl, amikor is az angyal hírére, miszerint még szűzen, házassága előtt gyermeket fog foganni, nem fogta el a félsz, noha ezért, ha kitudódik, a helybéli törvények szerint agyon is kövezhették volna. Nem fogta el a félsz, hanem az angyal magyarázata után a híradásra így válaszolt: „Legyen meg az ő akarata!”
Ezt az elfogadást, a Gondviselés iránti feltétlen ősbizalmat és jóhiszeműséget nevezzük Máriaságnak. Ez a ráhagyatkozás azonban nem tudatlanságból fakadt. Akkor ugyanis naivitásnak neveznénk. Az angyali üdvözlet témájú képeken Máriát mindig egy nyitott könyvvel ábrázolják, ily módon érzékeltetve, hogy Mária nyitott volt a másik emberre, a mások tapasztalatára. Nyitott volt a világra, érdekelte annak mikéntje, működése, tanult, vagyis okosította magát. Ezért is nevezzük Őt a litániában nagy okosságú Szent Szűznek. No ez az okos jóhiszeműség az, ami kivezet bennünket a szorult helyzetekből. Ma ezt hogyan nevezzük? Pozitív gondolkozásnak szoktuk nevezni, ez azonban eléggé pontatlan kifejezés, és valljuk be, bizony féleszű szemlélet lenne, hiszen hiányzik mellőle a probléma-érzékenység. Nevezzük inkább egységes szemléletnek, mely a gondok mellett meglátja a kivezető utat, illetve a jó utáni felszínes mohóság mellett meglátja annak hátulütőit, fonákját is.
Mi magyarok Őt nem Szent Máriáként, hanem Szűz Máriáként hívjuk. Pontos a megnevezés, hiszen az ő jóhiszeműsége az okossága mellett valóban szűzi tisztaságú, azaz érdek és hátsó gondolat nélküli. Még egyszer megismételve: szűzi tisztaságú, azaz érdek és hátsó gondolat nélküli. Ezt magunkban is megtapasztalhatjuk, hiszen a jóakarat számtalanszor szüli meg bennünk érdek és hátsó szándék nélkül, azaz szűzen a Jézusságot, a mások iránti önzetlen, tettekben megnyilvánuló jóságot. Ezért is lehetünk biztosak abban, hogy mai időszámításunk kezdetekor ez a legtisztább formában megtestesülve, Máriával és Jézussal is ugyanígy történt… Szükségtelen erre bizonyítékot keresni, hiszen ennek példáját és belátását ki-ki magában találja, avagy nem találja meg…
A Máriaságnak van még egy fontos jellemzője, ez pedig a szívbéli bátorság. Ő az angyalnak mondott bátor igenjével megtette az első lépést az életnek a halál fölött aratott győzelme felé. Ez az első lépés, ez a „már”, benne van Mária nevében. Ezért mások hibáztatása helyett a kérdés magunk felé inkább ez lehet: Vajon a megoldáshoz én már megtettem-e az első lépést? A gondok, bajok legyőzéséhez merítettem-e már magamnak szívbéli bátorságot?
A szív nemcsak a bátorság forrása. Máriáról írja Lukács, miután a pásztorok meglátogatták a betlehemi kisdedet: „Mária meg mind emlékezetébe véste szavaikat, és szívében gyakran elgondolkozott rajtuk.” Az indiánok hasonlóan intettek: „A fehér ember tévedésben van, mondták, mert a fejével gondolkodik, holott ezt a szívével kellene tennie.” Vagyis gondolkodnia az embernek csak a szívével, azzal együtt szabad. Első királyunk mintha gondjainkat, bajainkat előre látta volna. Minden bizonnyal látta is. Ugyanis majd’ ezer éve, hogy Szent István király Nagyboldogasszony napján ezt az országot, benne minden néppel s a Szent Koronával egyetemben Szűz Máriának ajánlotta. Vagyis Máriát királynőnkké avatta. Így Ő nemcsak Patrónánk, hanem bizony jóval több is: Reginánk. Eredetileg talán így is énekelhették, mint ahogy régi himnuszunkban ma már újra így is szólítjuk: „Boldogasszony Anyánk, Reginánk, Pátrónánk! Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk…”
A szentistváni felajánlás képi beszéde, üzenete az eddigiek alapján már könnyen kiolvasható. Első királyunk e tettével a női, befogadó jellegű emberi hozzáállások közül a Máriaságot, a legmagasabb szintre emelte, örök példaként ezt üzenve:
A megfontolt jóhiszeműség, a szívből jövő tisztaság vezéreljen bátran benneteket!
A sakkjátszmában a vezért királynőnek is hívjuk. Ő vezeti győzelemre csapatát. S ezzel elérkeztünk, bizonyára kitalálták: a Világ Győzelmes Királynőjéhez, s vele a magyarság küldetéséhez, az egész világra kiterjedő, azaz az egész világért történő engeszteléshez.
Jézus üzenete Natália nővéren keresztül számunkra: „Anyám országát egy „jelzővel” kívánom kitüntetni. Azzal, hogy nem csupán Mária országa, hanem Mária e n g e s z t e l ő országa legyen!”
Továbbá így kérlel: „A magyar engesztelésért hajlandó vagyok könyörülni az egész világon.” S hogy időben leessen a tantusz, még így figyelmeztet: „Ti vagytok a világ engesztelő országa. Éljetek ennek állandó tudatában!”
Az engesztelés: életjavítás áldozathozatallal. Életjavítás fokról fokra, lépésről lépésre, ahogyan a gyalog, a nép fia a „paraszt” halad a sakktáblán, lépésről lépésre, mezőről mezőre, mígnem célba ér. Ekkor erőfeszítései és az érte hozott tisztáldozatok szó szerint megkoronázódnak: a győzelem esélyét jelentősen megnövelő vezérré, királynővé átváltódhatnak. A gyalog hatodik lépése ez. Ötről hatra jutni tehát így lehet. A sakk ősi játék, nagy tanulságokkal. Nyelvünk őrzi ezt.
Még ősibb a természet évről évre lezajló nagy játéka, a tavasz küzdelme a tél ellen, az életért. Nem tanulságok nélkül zajlik ez a játék sem, mert nem díszletként, nem tanulságok nélkül teremtetett ez a világ. A tavasz ugyanis nem előzmények nélküli forradalommal, nem magától robban ki. Nem hirtelen hőhatás eredménye, a tavasz nem vet be atombombát a tél ellen. A kikelet megjelenését igen alapos, de nemigen látványos „szervező munka” előzi meg. A télnek dermesztő hidege napról napra, fokról fokra enged meg, ahogyan a karácsonykor újjászülető nap, a világ világossága, fokról fokra, napról napra feljebb araszol a maga égi pályáján, tavaszi győzelméig. A tél mélypontján a remény megszületését és a természet feltámadását a fagy megengedése, ahogyan a régiek mondták: az engesztelés hava és a tavaszelő magáldozata köti össze. Ugyanígy a Világ Világossága, az Igazság Napjának megszületését és húsvéti feltámadását áldozatos fáradozásai és engesztelő keresztáldozata köti össze. A Teremtő tehát nem természetfeletti, nem elvont, hanem szétosztotta, művébe rejtette el magát. Teremtő, és műve, a természet, szétválaszthatatlanok. A mű tehát vall alkotójáról. Kell, hogy valljon alkotójáról.
A tavaszi feltámadás nem egyszeri mutatvány, nem egyszeri áttörés, hanem az élet újratestesülése. Krisztus feltámadása sem mutatvány, hanem újratestesülés: testének, a húsnak magához vétele. Nyelvünk emiatt nevezi ezt az ünnepet Hús-vétnak. Nem egyszeri esemény, hiszen jézusságunk, azaz jóságos tevékenységünk a maga keresztre feszüléseiből is nap mint nap újra támad. Vagy ahogy a magyar szentolvasó tanítja: a magunk jézussága halottaiból, azaz hallottaiból, a süket fülekbe, kemény szívekbe temetett szóból is, nap mint nap feltámad, s az ige, mint Ige: újra életre kel.
E feltámadást koronázza meg a természet a legszebb hónappal, a májussal. A tavasszal feltámadt életet testesíti, gyökereiben megerősíti, továbbélteti, folytonossá teszi. A folytonos, meg nem szűnő élet: örök élet. Az örök élet diadal a halál fölött. Természetesen itt a Földön is, az ún. természetben is. A diadal koronával jár. Természetes az is tehát, hogy nemcsak az Életet, hanem annak szülőanyját, az Életre mondott Igent, az Élet iránti bizalmat és jóhiszeműséget, vagyis az Élet Anyját is korona illeti, hiszen így megismerve önmagunkat, már tudjuk, hogy valóban ő vezet át mindig a gondok tengerén. Valóban ő a Világ Győzelmes Királynője.
Úgy is mondhatjuk, hogy az élet föld alóli előretörése, sírból történő feltámadása férfi ügy, hiszen támadni a harctéren is többnyire férfiak szoktak. Ez Marsnak a históriája. Viszont a megfogant élet testesítése, az anyagi világban történő megjelenítése meg tipikusan női ügy: erről nyelvünkben az anya és anyag szavaink is tanúskodnak, csakúgy mint a latinban a mater és matéria közötti összefüggés. Ha ez a testesítés nem következik be, akkor a feltámadás sajnos nem lesz tartós. Gondoljunk csak az evangéliumi példára. Jairus leányának feltámasztása után Krisztus külön figyelmeztette a hozzátartozókat, hogy azonnal adjanak a kislánynak enni. Vagyis a testről, az anyagról se feledkezzenek meg.
Tehát május elsején, a húsvéti feltámadást követően nagyon is helyén van a Szeplőtelen Szűz, a Világ Királynőjének az ünnepe. Nemcsak a májusi litániák miatt.
Ideillő tulajdonságait az egyetemes és keresztény hagyomány, benne a keresztény természetismeret is számon tartja. Ezt jobb híján keresztény asztrológiának nevezzük. Igen, ilyen is létezett, egészen a magát felvilágosodásnak tituláló elsötétedésig. A középkorban asztrológiának nevezett természetismeret nem az ördög találmánya, hiszen a természetet nem az ördög teremtette.
Az intézményes képzésből viszont annál inkább ő tüntethette el, mivel ez, időráfordítását tekintve, egyedülálló módon alkalmas az ember erkölcsi nevelésére és nemesítésére, kötetekre rúgó elvont teológiai okfejtések helyett képi beszédekkel. Pontosan úgy, ahogyan Krisztus is tanított.
A kereszténység virágzásakor a külső természetet és a belső, emberi természetet a katedrán még nem választották el egymástól. Másképpen fogalmazva: nem volt még külön humán tudomány és külön természettudomány. A világot nem szeleteiben, megosztva, hanem egységében tanították.
Így a természet tizenkettes ritmusú évi körforgásának, vagyis a teremtett világ működésének, drámájának évről évre „megrendezett” erkölcsi tanulságait a Világ Világosságának vagy az Igazság Napjának is nevezett Jézus Krisztus földi megidézőjének, a fénynek, a sötétséggel való küzdelmén keresztül magyarázták. Ugyanis fény és sötétség nemcsak fizikai, de egyúttal erkölcsi minőségek is.
A természetnek, a fény megerősödésével járó tavaszi feltámadását követő testesedését a bika testes tulajdonságaival hozták párhuzamba. A bika nem kolibri módjára röpköd a világban, nem a költészet szárnyaló múzsáját idézték meg vele. Mivel négy lábával szilárdan a földön, a talajon áll, ezért gyakorlatias, földies tulajdonságok megidézésére, a tavaszi feltámadás után az élet gyakorlattá, folytonossá tételének érzékeltetésére alkalmas. A természet, a vegetáció is egyfajta nászát üli ekkor. Tehát a bikának, mint állatnak a tulajdonságcsomagja, a bikaság tömörített képi beszédként, számítógépes nyelven tömörített fájlformátumként, - mit ad Isten, éppen egybevág az esztendő ezen időszakának, állapotának jellegzetes tulajdonságaival. Ezért, és nem másért nevezték és nevezzük ma is a Bika – értsd: a bikaság – havának. Erre az analógiás, vagyis rokonító gondolkozásra pedig nem az ördög tanított bennünket, hanem az istenadta jobb agyféltekénk természetes, képi, információ-tömörítő képessége, kezdettől fogva. Az emberi műveltség kezdeteitől fogva.
Az esztendő forgószínpadának hónapjait, mint a Teremtő havonként változó színpadi díszleteit, a jelenet megértése végett, két-két színpadi szereplővel eleveníti meg a hagyomány. Ezeket mozgó, bolyongó, vagyis bolygó tulajdonságoknak, másképpen bolygó-istenségeknek nevezzük. Ez sem valamiféle ördögi találmánynak vagy ókori panteizmusnak a kereszténységbe történő becsempészése, hiszen ezek a vénuszi, marsikus, szaturnikus vagy éppen joviális ,jupiteri tulajdonságok ösztönszinten léteznek bennünk. iSTeN és öSZTöN szavaink összefüggenek. Nyelvünk mondja ezt, hiszen a hasonló csontvázzal, mássalhangzó vázzal bíró hangalakok általában rokon tartalommal is bírnak. Tehát sűrített emberi tulajdonság-csomagok megszemélyesítői a bolygó tulajdonságok is, mintha egy-egy hónap mappájának tartalmát nem ömlesztve, hanem csoportosítva, almappákon, alrendszereken keresztül kapnánk, éppen a jobb megértés végett. Így a Bika havának tömörített képi beszédét is két tulajdonságcsomaggal pontosítják: a Vénusszal és a Holddal. Ezt a középkori asztrológia úgy fogalmazza meg, hogy Vénusz a Bika havában otthon van, ugyanitt a Hold pedig erőben. Vagyis az esztendő forgószínpadán a Teremtő e hónap otthonléthez hasonló díszleteit vénuszi ”ízlés” szerint rendezi be, a cselekmény, a jeleneteket formáló erők viszont Hold-szerűek. Mit jelent a vénuszi tulajdonság csomag? Szeretet, szépség, isteni szerelem, harmóniára való törekvés. És a holdszerű tulajdonságok? Mindazzal rokon, amit a Hold által mozgósított vizek, így például az ár-apály jelenség megidéz. Az érzékeny víz az érzelmekkel és a lelki érzékenységgel analóg, hiszen egy vízfelszínre ejtett apró kis kavicstól is a víz, azonnal megrezdül. De a Hold nemcsak a felszíni vizeket, hanem a növényi és a női nedveket is mozgatja, és mozgósítja. Előbbi a vegetáció létalapja, utóbbi pedig a női tisztulással függ össze. A két ciklus egymással számszerűleg is egyezik. A szűz állapotot az áldott állapottal szemben éppen a holddal egyező ritmusú havi tisztulás mutatja.
Hogyan értelmezhetjük mindezt? Az élet tavaszi győzelméhez nem elég a Nap fénye, a mindeneket megvilágító értelem, az Igazság Napjának diadala. Éltető sókat, ízeket szállító víz is kell az élethez, amit a Nap fényét tükröző Hold mozgat. A Hold égi pályáján Máriára, ahogy a litániában nevezzük, az Igazság Tükörére utal. Vagyis a krisztusi fényes igazságnak az érzelemmel és érzékenységgel kell együtt hatnia, hiszen ezt teszi a „természet” is minden tavasszal. Na már most Máriát hogyan ábrázoljuk? Holdsarlón állva! Jelezve ezzel, hogy ő nemcsak szerető anya, hanem bizony szűz anya, azaz a tisztaság anyja is. Ha valaki figurálisan nem rajzol elég jól, vagy a figurális ábrázolás számára nincs elég hely, vagy a műfaj nem teszi lehetővé, akkor Mária alakját a holdsarló fölött a hajnalcsillaggal együtt idézzük meg. „Te hajnalcsillag vagy, éltünk tengerén…” – énekeljük, ezzel Vénusznak a hajnali megjelenésére utalunk, mely az éltető Napnak bekövetkező megjelenését hirdeti meg. Miként Mária is időben mintegy megelőlegezi az Igazság Napját, hogy tisztán, szűzen őt szülje meg.
Krisztus a Jelenések könyve végén így nevezi magát: „Én vagyok ama fényes, felkelő hajnali csillag…” Nap és Vénusz egy csomagban: mindeneket megvilágító igazság, szeretettel párosulva. Tehát a jézusság tulajdonságcsomagja nem a kíméletlen, hanem a szereteten keresztül megnyilvánuló igazság.
Összefüggéseiben gazdag és összetett, mégsem bonyolult rendszer ez. Ahogyan ez a Teremtő művétől el is „várható”.
Na már most mindezeket Mária Natália nővér nem tudhatta, ilyet az intézményes egyházban a „felvilágosodás” óta sajnos már nem tanítanak, hiszen akkor mi világiak is mindezeket az intézményes egyházon keresztül tanulnánk. Éppen ezért az előbbiekben részletezett ismeretek őt, Mária Natália nővért hitelesítik. A Világ Győzelmes Királynőjének ünnepére vonatkozó kérés ezért hiteles. Nem származhat mástól, mint a természet teremtőjétől. Miképpen az is Tőle származik, hogy nap és hold az égbolton pontosan egyforma átmérőjűek. A véletlen esélye ennek létrejöttére vajmi kevés. Nem szórakozásunkra rendezte Ő így, hanem okulásunkra. Hogyan is kérte? „Ha a fiú királynak van elismerve, illik, hogy a fiú anyja is azzá legyen.”
Hitelesíti a Krisztus által Natália nővéren keresztül által kért ünnepet az időzítése is. Május elseje mint a Szeplőtelen Szűznek, a Világ Győzelmes Királynőjének ünnepe a Bika havának éppen a Szűz dekanátusára, - dekádjára, tíz napos harmadára, harmadidőszakára esik, annak is a nyitányára. A harmadidőszakokkal egyes hónapok tulajdonságainak rokonságát, egymás közötti „komajárását” érzékeltették. Mint ahogy ez a rokonjárás az emberi társadalomban is benne van, a régiségben pedig a komajárás hagyomány volt. Valamely szerves társadalom nem a tőke mozgására, hanem a Teremtő által teremtett természeti mozgásokra épül. Különben hosszú távon nem marad fenn. Ezt itt most nem részletezzük, de megtanulható, sőt e természetismeret meg is tanulandó, a tanulságaival együtt ezért teremtetett.
Tehát a középkori egyház még tudta és tanította ezt, hiszen a szenteket még nem ad hoc jelleggel, nem hasraütésszerűen helyezték el a naptárban, hanem éppen évköri sajátosságaiknak megfelelően. Mint ahogy az evangélisták is képi megfelelőiket, jelölő állataikat, vagyis szemlélődő állapotaikat az állatövi tizenkettesből nyerték. A négy evangélium négyféle, mégis egymást kiegészítő szemszögből írja le az Úrnak, a téridő urának örömhírét. Ami helyén is van, hiszen még egy térbeli alakzatot sem lehet egyetlen nézőpontból hűen leírni. Hát még egy, a téridőben lejátszódó folyamatot! A négy evangélistát négyfajta lénnyel, négyféle állatövi jeggyel szokás a kezdetektől fogva megjeleníteni. Lukácsot például a bikával. Miért? Mert ő az, aki gyakorlatias szemszögből közelíti meg az örömhírt.
Natália nővér valószínűleg ezt sem tudhatta. Vagyis mind az ünnep, mind az időzítése hitelesíti őt. Már csak egy kérdésünk maradt: Miért nekünk szól, miért éppen ránk szabott ez a küldetés, az egész világért történő engesztelés? Az élet, az Emberi minőségű élet vágya: folytonos, azaz örök szeretne lenni. De miért éppen általunk? Mindez miért a mi örökségünk?
A választ nyelvünk mondja ki. Örök szavunk kettős jelentésű. Nézzünk utána, bármelyik nagyobb könyvtárban megtehetjük: a kihalt nyelveken kezdve, a szanszkrit, ógörög, latin, nyelven át a mai európai nyelvekig, de fellapozhatjuk még a tibeti, kínai, de akár a héber szótárt is. ( Indián és polinéz nyelvekre nem terjedt ki a vizsgálatom.) Keressük meg „örök” szavunknak idegen nyelvi megfelelőit. Csupa kétalakú megfelelőt kapunk. Tehát örök1 = örökség, és örök2 = halhatatlan. A keresett nyelveken csupa eltérő hangalakot találni, egyedül a magyar őrzi e két fogalom összetartozását.
Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy nyelvünk számontartja: a mi közös örökünk, vagyis örökségünk nem más, mint az örök élet, azaz a folytonos, meg nem szűnő élet. Másképpen: nyelvünk okán, és mivel nyelven gondolkozunk, ezért gondolkozásunk okán az élet folytonosságáért vagyunk felelősek. Hogy kicsoda? Merjük kimondani: mi magyarok. Nagy szavak, ez kétségtelen, azonban ez jelenleg éppen nem dicsőség, hanem teher, mégpedig a kereszt terhe. De nemcsak a magunké, hanem mindannyiunk keresztjének terhe. A „Népek Krisztusa Magyarország!” nemcsak a magáét, de a mások keresztjét is hordozza. Mintha címerünkben a kettős kereszt erre is utalna. József Atilla szavai csengenek itt vissza: „Kettős teher s kettős kincs, hogy szeretni kell.”
Ha ezeket megértjük és átérezzük, akkor megértjük történelmünket, pontosabban üdvtörténetünket is. Megértjük, miért hoztuk önfeláldozó harcainkat. Megértjük a Mátyás király halálával, s a mohácsi csatával lefejezett magyarság balsorsnak tűnő keresztútját Trianonig, s jelenkori, szabadságnak hazudott rabszolgaságáig. Megértjük, miért nem csatlakoztunk a látszólag győztesekhez, de annál inkább erkölcsi vesztesekhez. Megérthetjük, hogy az élet győzelme nem egy folytonos diadalmenet, nem azonos a lineáris fejlődéssel, hanem a csúcsra ért diadal, az azt követő önkéntes, másokért történő alászállás, majd önfeláldozó áldozathozatal, és az ebből fakadó törvényszerű feltámadás örök körforgásából áll.
Az idő nemcsak vonal mentén, hanem – bizonyos mértékben - ismétlődve is múlik. Ezt megszokottabban úgy fejezzük ki, hogy az idő nemcsak lineáris, hanem ciklikus jellegű is, úgy ahogy napjaink, éveink, vagy a műveltebb nemzedékek által számon tartott világévek is mutatják. Tehát az idő kanyarodó, ezért könyör adó természetű is.
Világossá válhat ezért számunkra, hogy a virágvasárnapi dicsőséges bevonulás, majd az önkéntes alászállás krisztusi példája nyomán a „királyságok királysága”, - ahogyan a középkori Magyarországot egy külhoni krónikás, az 1500-as évek közepének spanyol követe nevezte - ha emberségből példát akar adni, a dicsőség híres trónusáról alá kell szállnia, és a nála rosszabb helyzetben lévőkön könyörülnie kell.
Alászállni csak az tud, aki előtte odafönt volt. Aki Krisztus példája nyomán is tanított, törődött, gyógyított, s aki Dante intése ellenére: - „Ó boldog Magyarország, csak ne lennél olyan hiszékeny már!” -, ellenségeivel könyörületesen és kíméletesen bánt. Aki vérét ontotta nemcsak övéiért, hanem azért az Európáért is, amely őt Júdásként oly sokszor elárulta. Naphoz hasonlóan a maga delelőjén dicsőségben uralkodni az tud, aki népével együtt már hosszú nemzedékek óta olyan népmeséken és olyan műveltségben nevelkedett, amelyek nem a bosszúállásról, hanem az emberségen és áldozathozatalon keresztül bekövetkező feltámadásról és megdicsőülésről tanítanak. Aki nem hiszi, járjon utána. Kezdve a népmeséken, összehasonlítva más népek meséivel.
Népeket nem lehet egyik pillanatról a másikra emberségessé tenni. A valódi fejlődés, az ember fiából emberré válás lépcsőfokait nem lehet kettesével, hármasával venni. Az a krónikás híradás, miszerint első királyunk, Szent István az országot Jézus Krisztus igaz hitére térítette, meggyökeresedett Emberségre, mai szóhasználattal: már meglévő és működő kereszténységre utal, ahogyan ezt külhoni papkrónikások és a régészeti leletek egyaránt tanúsítják. Jézus Krisztus hite ugyanis a vasárnapi kereszténységnél jóval többet jelent. Nem kevesebbet, mint hogy ezt a világot, benne az emberiséget csak életjavítással és áldozathozatallal, az önkéntes lemondás és a feltétlen, akár az ellenségeinkért is meghozandó áldozat árán válthatjuk és tarthatjuk meg.
A magyar, is-is természetű nyelvéből, tehát gondolkodásából következően jóhiszemű mentalitású nép. Ha vezetőit elveszti, ha küzdelmeiben állandóan vezéráldozatot hajt végre, a fő nélkül maradt társadalomtest jóhiszeműsége - okosság híján - hiszékenységgé változik. Naivitása folytán ellenséges eszméknek és vezéreknek hódolva egy helyben topog, fogyatkozik és útján előre nem halad. Ahogy a köznyelv mondja: a gyalogbéka szintje alatt van. A gyalog azonban, mint láttuk, nem az, aminek látszik, hiszen lépésről lépésre haladva és célba érve - átváltódhat. A gyalog nem agyal, hanem mint valami gyalu, fokról fokra ledolgozza a fölösleget, a ránk rakódott gyalázatot. „Amit ránk kentek a századok, lemossuk a gyalázatot.” – forradalmi lendület helyett ezt csak így lehet. A csodát nem kívülről várva, hanem belülről kiindulva. „Csak általatok tudok segíteni rajtatok!” – mondja Mária Medjugoréből. „Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban!” – tanácsolja egy másik kultúrkörből Gandhi.
Ma a magyarságon tél van. Ha rajtunk, akkor az emberiség nagyobb részén is. Merünk-e hát hinni, - nem az önjelölt vezérekben, a politikában, – hanem a gyalogban, a nép fiában, a mindegyikünkben benne rejlő királynőben, a telet lebontó, lépésről lépésre haladó engesztelés példájában? Egyáltalán merünk-e hinni az Élet feltámadásában, benne a magyar feltámadásban és az Élet Királynőjének győzelmében? Merünk-e hinni a magyar engesztelésben? Engedelmesek leszünk-e a krisztusi kérésekhez, vagy pedig leszünk és maradunk szívünkben elnehezedettek, és a sötétség elöl folyton hátráló lúzerek? Ez a kérdés, ez a valódi választás. Nem a négyévenkénti, a halott urnák elé való járulás. Választanunk csak az Életet szabad, de azt nap, mint nap kell. Annak is nem a sötét alakváltozatát, a megítélést és a megszólást, hiszen szavainkkal teremtünk, - hanem a jó szóval s az imával való bánást, az Igével való mindennapi találkozást.
Mindennapi szavazásunkat, mindennapi jó választásunkat add meg nekünk ma. A szóval, imával és tettekkel történő áldozathozatalt másokért és a magunk napról napra történő életjavítását. Az engesztelést. Mivel is fejezhetnénk be hírközlésünket, mint az Élet Királynőjének Natália nővéren keresztül hozzánk intézett szavaival: „Engeszteljetek, mert csak így lesztek méltók a kegyelemre!”
És fiának, a Keresztes Győzőnek szavaival: „…a magyar, Anyámba vetett szent bizalommal, szent büszkeséggel hangoztassa: Győzni fogunk, Magyarország és a Világ Győzelmes Királynője által!”
"Isten, mivel irgalmasságot gyakorolt és az emberiséget fenntartotta, kijelentette, hogy tisztulnia kell a világnak, meg kell térnie a világnak." III./123.o.
"A gondoskodó az Atya..." III./129.o.
Jézus: "Amire a teremtménynek szüksége van, a mindennapi kenyérről és minden másról, arról az Atyám, az én mennyei Atyám gondoskodik. Az én feladatom a Megváltás. Én azért születtem meg a földön, hogy ne kelljen elkárhoznia egy léleknek sem. Az én feladatom a Megváltás." III./107.o.
"Neki csak az a fontos, hogy minden egyes lélek üdvözüljön. Nyeseget, hogy szépüljön a lélek. Hogy fáj neki, ha valaki elkárhozik!" III./129.o.
"...a Fiú az Üdvözítő." III./129.o.
"Magyar gyermekeim! Szeressétek egymást! Egymást ne bántsátok, se gondolattal, se szóval, se cselekedettel! Ne verjétek, ne öljétek, ne raboljátok egymást! Ne káromkodjatok! Ne akarjatok bűnösen meggazdagodni!" III./184.o.
"Ha kitarttok tanításom mellett, valóban tanítványaim vagytok, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket." (Jn 8, 31-32)
Mindenki látni fogja, hogy melyik bűnéért mit szenvedtem el. Mindenki a magáét fogja látni. Nincs az a látnok, akivel közöltem volna kínszenvedéseimet a maga teljességében." III./166.o.
Jézus kérte Natália nővért, hogy indítsanak engesztelő mozgalmat, melynek világméretűvé kell kiteljesednie és építsenek engesztelő kápolnát a Szent Anna réten. Natália nővér ígéretet kapott arra Jézustól, hogy ha ez bekövetkezik, akkor Magyarország mentesül a II. vh. dúlásától és borzalmaitól, illetve az engesztelő mozgalom révén az egész világban béke fog bekövetkezni. "Az Egyház készítsen nekem helyet, ahova kegyelmeimmel leszállhassak, hogy a bűnösöket megtérítsem, a bűnbánat és az engesztelés útjára vezessem." I./95.o.
"Anyám országát egy jelzővel kívánom kitüntetni. Azzal, hogy nem csupán Mária országa, hanem Mária engesztelő országa legyen." III./88.o.
"Fő az, hogy teremtményeim akaratomat megismerjék." II./15.o. és I. 54.o.
"Szeretném minden magyar ház kapujára arany betűkkel írni ezen szavakat: Magyarország tisztul, de nem pusztul!" I./103.o.
"Amelyik szándékra fogják mondani az imaórát, annak engesztelése mellett, azok a lelkek, akik ezt csinálják, azok is kegyelmet kapnak." II./66.o.
"Szeplőtelen Édesanyám számára az általam kijelölt helyen - a Normafánál - az engesztelő kápolnát ne építsék addig, amíg az egyház ellenségei uralma alatt él." II./70.o.
"Ne búsuljatok, az idő már igen közel van, hogy Szeplőtelen Édesanyám királynői Szívének örömére az engesztelő kápolna magyar földön felépüljön." II./71.o.
"...Budapest legszebb része lesz, olyan ragyogó szép lesz, hogy jönni fognak csodálni a világ minden részéből... Budapest legszebb és legszentebb része lesz a Szent Anna-rét a Világ Királynője Engesztelő Kápolnával." II./75-76.o.
"Akikre a munkát bíztam, teljes erővel dolgozzanak tovább, mert nagy, erős jövő vár Anyám országára, s általa az egész világ kegyelmet nyer." I./82.o.
"A magyar engesztelésért hajlandó vagyok könyörülni az egész világon." II./121.o. és III. 80.o.
"Nem a világ vége, hanem a bűnök vége, sok lélek kárhozatalának vége van közel! Közel van szavaim beteljesedésének ideje, hogy egy nyáj lesz és egy pásztor..." I./54.o
"Le tudom leplezni előttetek a hamis prófétákat és meg is fogom tenni. Ha nem tudnám megtenni, hol lenne az én szeretetem, világosságom és gondviselésem?" I./54.o
"....csakis az igazak engesztelése miatt tartom fönn a világot." I./54.o.
"Legyetek tehát bátrak, erősek, és ne féljetek, mert a bátortalanság, a félelem ellenségemnek titkos eszköze, amellyel romba szeretné dönteni kegyelmeim művét." III./59.o.
"Az emberek ítéletétől, véleményétől ne félj! Mert az emberek rendszerint emberi és nem isteni módon ítélnek. A nem helyes emberi ítélet előttem nem számít." III./69.o.
"A magyar, Anyámba vetett szent bizalommal, szent büszkeséggel hangoztassa: Győzni fogunk Magyarország és a Világ Győzelmes Királynője által." III./22.o.
"Amit én benned elérni akarok, azt el is érem. Még akkor is, ha kénytelen lennék örökre elpusztítani azokat, akik velem ellenkeznek." III./70.o.
"...amit általad elérni óhajtok, azt el is fogom érni, mert nincs nálam hatalmasabb, erősebb senki, sem a földön, sem a mennyben, sem az alvilágban." I./73.o.
"Magyarország lesz az új Betlehem, ahol az Isteni szeretet nagy kegyelmeket szül majd mind a lelkek, mind az egész világ számára."... III./74.o.
"Miként a betlehemi istállóban elkezdődött a megváltás, úgy magyar földön elkezdődik az én nagy munkám: a bűn megszüntetése, eltörlése a föld színéről, a lelkek megszentelése, a sátán legyőzése, és az én országomnak diadalmas uralma. Ez pedig -miként mondottam- annyiban fog sikerülni, amennyiben Szeplőtelen Anyámnak, mint a "Világ Győzelmes Királynőjének" megadják a nyilvános tiszteletet és elismerést." III./79.o.
"Jézus külön kegyelmet ígért azoknak, akik a Világ Királynője ügyén dolgozni fognak." I./77.o.
"Majd ha az én órám eljön, a szemek kinyílnak, a homályok megszűnnek. Akkor majd azok, akik velem egyesülve szenvednek, dolgoznak céljaim eléréséért, azok gyönyörködni fognak remekművemben, és mindörökre élvezik annak gyümölcseit." I./159.o.
"Ha bajban vagytok, imádkozzatok azokért, akik a bajt mozgatják. Kérjétek, Szeplőtelen Édesanyám födje be őket palástjával." II./124.o.
Szűz Mária: "A Szűzanyát a Szentháromság megbízta, hogy a bűnös világ jelenlegi korszakában mintegy második Megváltója legyen annak az emberiségnek, amelyiknek el kellett volna pusztulnia." III./123.o.
"Anyám, ezentúl a Te kezedbe helyezem Magyarországnak és a világnak jövendő sorsát. Te leszel mintegy második megváltója a vérbe és bűnbe merült világnak." I./56.o
"Amikor lenézett a földre, és látta a rengeteg bűnt, veszélyt, megrendülve elfordult, olyan rettenetes látvány volt. Összekulcsolt kézzel az Atyához fordult: - Irgalom! És ő elvállalta, ahogy Krisztus Urunk egyszer elvállalta, meghalt értünk, ő is elvállalta, hogy leszáll az emberek közé, hogy velünk együtt imádkozzon, engeszteljen. Elfogadta a kegyelmeket, és elvállalta, hogy leszáll, ahogy az ő Szentséges Fia is leszállt a mennyből a földre, az emberek megsegítésére. Hát ez volt a Gyászló Szűzanya." III./124.o.
"...Isten, a mi Atyánk, nagy dolgot cselekedett velem, amikor a világ királynői hatalmával felruházott, a bűnös világ megmentését királynői szent kezembe helyezte. Én, a Világ Győzelmes Királynője vagyok. A győzelem a kezemben van. Hatalmam a világ fölött kegyelem és áldás minden emberre, minden nemzetre." II./72.o.
"Ne féljetek! Imára összekulcsolt kezemben van a győzelem kegyelme." II./33.o.
"Ha imádkoztok, látni fogjátok, hogy a várt győzelmem hamarabb meghozza a világbékét, a földi Paradicsom örömeit, mint ahogy gondoljátok. Bizalom, végnélküli bizalom, gyermekeim!" III./201.o.
"Azon idő alatt, amíg a nagy csoda a világbékével megérkezik, az emberek nagy része megtér, bűnbánó lélekkel Istenhez menekül. Még azok közül is sokan megtérnek, hisznek Istenben, akik eddig még a létezését is tagadták. Ezen többletkegyelmet azért kapja az emberiség, mert a világ minden táján évek hosszú során át az engesztelő imának, engesztelő cselekedeteknek a felajánlását a mennyei Atya szívesen fogadja." II./84.o.
"Nem! Nem a gonosz fog győzni! Amikor majd tapsolva, kezét dörzsölve győzelmét hirdeti, akkor veszít, és az én Szeplőtelen Édesanyám győzni fog!" I./57.o
"A Szűz Anya sok kegyelmet kapott kiosztásra. ..... I./49.o.
A Szűz Anya visszatekintett és mondta: Nem, még nem maradhatok veletek, a helyem még nem kész, ezért visszatérek Fiamhoz a nektek megígért kegyelmekkel.... De ismét eljövök, ha a helyem elkészül..." I./49.o.
XII. Pius pápa: "Azt a tényt, hogy a Szentatya a magyar Natália nővér nyomán ajánlotta az emberiséget és az Egyházat Édesanyánknak, a Világ Királynőjének, az ő Szeplőtelen Szívének, világosan megőrizték a Prímási Levéltárban megmaradt vastag akták Esztergomban." II./120.o.
1942. december 8. Róma, Natália nővér égi közlései alapján: "XII. Pius pápa ünnepélyesen elismeri a Szűzanyát, mint "Anyánkat, a Világ Királynőjét"". III./25.o.
Natália nővér az engesztelő kápolnáról: "Nagyon megható volt belül a magyar korona. Abban a látomásban úgy láttam, hogy te jó Isten, csak nem fog lezuhanni az egész? Olyan volt, mintha a plafont a Szent Korona tartotta volna. Azt fogják gondolni, nem is igaz, hogy ilyen lehet a földön. Ilyen szépet csak az égben lehet elképzelni." II./76.o.
"Az az oltár! Csodálatos volt a Szűzanya is! Aki ránéz a Szűzanya fájdalmas arcára, látni fogja ennek a Magyarországnak az egész véres történetét. A Szűzanya fájdalmas arca lesz a könyv, ami beszél nekik. Mert bizony, ez a magyar nép rendkívül sokat szenvedett! A Szűzanya szent arcának fájdalma, arcvonása lesz az a könyv, amelyik kinyílik és beszélni fog beszéd nélkül a bűnbánó, imádkozó embernek." II/76.o
Papság: Biztosítalak titeket, kedves paptestvéreim, bármilyen nehéz dolog ellen harcoltok, tietek a győzelem, ha a harcot Szeplőtelen Édesanyámmal együtt vívjátok..." III./196.o.
"... mondta, hogy a nagy kegyelmi műnek sikere magyarországi papjaitól függ." III./74.o.
Tudatni akarom egyes feljebbvaló papjaimmal, ne álljanak ellen az engesztelési munkának, ne kételkedjenek irgalmas, leereszkedő szeretetemben, mert bizony már alig bírom Atyámnak igazságos, sújtó kezét fenntartani, hogy reátok le ne sújtson." I./89.o.
"...csak egy fejhajtástokba kerülne nektek, és az akadályok megszűnnének! Nemcsak titeket, hanem országtokat, és részben nemzeteket tudnék megmenteni!" I./147.o.
"Terveim vannak ezzel az országgal. Üzenem papjaimnak: Úgy az egyháziak, mint a világiak, tartsanak bűnbánatot és engeszteljenek, hogy bűneik miatt ne kelljen az országot végleges pusztulással büntetnem, mert kegyelmezni akarok." I./79.o.
Napjaink: "Ma is nagy szükség van arra, hogy a 15 millió magyarból mindenki összefogjon, aki felismerte a küldetés, a feladatok komolyságát. Mulasztásainkkal késleltetjük az országnak és a világnak ígért kegyelmek megérkezését, s a világbéke eljövetelét." II./143.o.
"...a magyarnak lelkébe vésve, tanítatlanul is ott van a szent kereszténység és a szent haza szeretete. Csak egy igaz szikra kell, és a magyar hazaszeretet lángja bevilágítja az egész világot." III./100.o.
Szent József Kiadó: ...' Vigyázni kell tehát, hogy mit olvasunk, és minek adunk hitelt..... Ami az újabb időket tekintve a kiadványokat illeti, ez a tovább adás a Natália nővér által vezetett szerzetesrend, ill. a Szent József Kiadó által történt 1990-től." III./41.o.
Idézetek: Szent József Kiadó, Natália nővér kötetek I-II-III, (Ecclesia könyvesbolt: Bp. V. Városház u.1.)
2009. márciusában a világ püspökeihez írt levelében Benedek pápa így fogalmazott: "E pillanatban történelmünk valódi problémája, hogy Isten eltűnőben van az emberiség látóhatáráról, és az Istentől fakadó fény halványulásával az emberiség irányvesztetté válik, aminek romboló hatása egyre nyilvánvalóbb." http://dominiummarianum.webs.com/keresztnymagyar.htm
LAST_UPDATED2
Mindszenty - egyháztisztulás
2014. május 05. hétfő, 05:33
Mindszenty bíboros
Kérjük imával szentté avatását! Ima: "Mennyei Atyánk, irántunk való szeretetedben add meg nekünk, hogy a Te nagyobb dicsőségedre, a katolikus Anyaszentegyház dicséretére, az egész világon a jó szándékú emberek örömére, Mindszenty bíboros szentté avatását mielőbb megérhessük. Gazdagítsd vele a magyar szentek sorát, hogy érdemeikért, Mária országa valóban Pannónia Sacra, Szent Magyarország legyen. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen. Miatyánk, Üdvözlégy, Dicsőség " II./189.o.
Halálának 39. évfordulóján gyújtsunk gyertyát, és emlékezzünk világszerte! 1975. május 6. Testét Mariazellben helyezték el. 1991. május 7.: Romlatlan testét az esztergomi érseki kriptában helyezték el. 2014. május 6.: Halálának 39 éves évfordulója
Mindszenty bíboros páratlan krisztusi tanúságtétele ...lehet az oka annak, hogy halála után teste, romlatlan épségben maradt... Mindszenty temetésekor Mariazellben P. Werenfried van Straaten premontrei atya, prédikációjában az elhunytat az egyháztörténelem óriás alakjának nevezte, és annak a reményének adott kifejezést, hogy "azok a jelek és csodák, amelyeket Isten egyháza megmentésére általa, Mindszenty bíboros által adni fog, hozzá fognak járulni ahhoz, hogy az Egyház hivatalosan is a szentek sorába iktathassa." A szentéletű hercegprímás testének romlatlan épsége is olyan csoda, amit Isten egyháza megmentésére adott, mégpedig üzenetben és látomásban előre megjövendölve. Az engesztelés szentjei
Natália nővér látomása - 1991 április 7. " ... Különálló kápolnája volt Mindszenty atyának. Fehér márványoszlopokon áll a felső asztalrész, amin miséznek. A teteje alatt ... látható volt Mindszenty atya a koporsóban. Amikor felszentelnek egy oltárt, beletesznek egy ereklyét. Itt az egész Mindszenty atyát láttam ereklyének. Tisztán kaptam. A kápolna Mindszenty prímás szent testének ereklyetartója. Nem sír. Ereklyetartó. Mindszenty atyának a pásztorbotja és a süvege is látható volt. Tudtam, hogy szent teste, mint aki él, olyan volt, nem olyan, mint aki meghalt. Az oszlopok gyönyörűek voltak - gyerekformájú angyalkák - azok tartották az ereklyetartót. Maga a kápolna szent hely lesz... Mindszenty atya szentté lesz avatva. És szentté avatásának könyvében benne lesz a Szűz Mária, a Világ Győzelmes Királynője rend is..." II./81.o.
- 1945. október elején Jézus látni engedte, mily nagy fokban hevíti az ő isteni szeretetének tüze Hercegprímás Urunk szívét, és mily rendkívüli erővel működik benne az Igazság Lelke. KINEK JÓ A KERESZTÉNY, HA MAGYAR?!
Életművének részletei: - 1946. január 25-én saját kezűleg írta Hermány Géza tervrajza alá: "A Világ Királynője nagy engesztelő mozgalomra főpásztori áldásomat adom." - 1946. augusztus 26-án Székesfehérváron a Szűzanyának, mint a Világ Királynőjének ajánlotta fel Magyarországot. - 1946. dec. 26-i körlevele szellemében: "Akarom az engesztelésnek ezt a szentélyét, mint az engesztelés évének maradandó emlékét..." III./92.o.
- 1947. május 8.: "Főpásztori óhajom, hogy a magyar engesztelésnek szentély épüljön." "Ez a kápolna úgy fog fennállni Magyarországon, mint Mindszenty atya hagyatéka." II./73.o.
- 1947. augusztus 15-én elhangzott beszédében megígérte: "Október 8-át, a Magyarok Nagyasszonyának ünnepét majd nyilvános ünneppé tesszük, vasárnaponként magunkra vállalt szentmisével és munkaszünettel üljük meg." - 1991. május 13. Natália nővéren keresztül üzent: "Az égben vagyok. A jó Isten részéről megkaptam mindent, hogy amit a földön nem tudtam megtenni, most megtehessem, csak kérjetek!" II./124.o.
Jézus: "Minden kéréstekkel forduljatok az én Mindszenty fiamhoz. Ő az égben abban a kegyelemben részesült, hogy a földkerekségen bárhol élő magyar testvérei tőle bármit kérnek, általam és Szeplőtelen Édesanyám által, ő minden kérésüket teljesíti. Mennyei Atyám azért tüntette őt ki ezzel a kegyelemmel, mert ő szíve rejtekén sokat szenvedett amiatt, hogy atyai szívének olyannyira kedves magyar gyermekeitől őt elzárták." II./188.o.
Mindszenty ígéretével azonosulva tegyünk mi is ígéretet Istennek, Nagyasszonyunknak, a Nemzet szent nagyjainak, személyes elődeinknek, testvéreinknek, utódainknak: "Mindenki ott tegye meg a magáét, ahova az élet állította. Teremtsünk keresztény hitre épülő egyházi közösséget! Legyen a családban gyermek Isten akarata szerint! Ez áldás és jövő, bármit mond a világ. A gyermek kapjon a családban, (...) iskolában (...) krisztusi hitet magyar nyelven, magyar öntudatot! Fiatalságunk lelkében tegyük izzóvá a magyar Ígéretföldjének megszerzését! (...) Amit e sorokkal lelketekre akarok kötni, ezért éltem, ezért élek és imádkozom itt és az örökkévalóságban." KINEK JÓ A KERESZTÉNY, HA MAGYAR?!
A Szent Anna réten, az engesztelő kápolna alapkövében elhelyezett Alapokmány szövege (ima): "Add, Uram, hogy ez a kápolna felépüljön teljes eredeti szépségében, és add meg nekünk, e kápolnához ide zarándokló magyar gyermekeidnek a bűnbánó lélek számára ígért kegyelmeket, hogy minden bűnös, ki e szent küszöböt átlépi, teljes valójában újjászülessék, és e krisztusi megújulásban köszönthesse Jézus és Mária megbocsátó Szívét. Add Uram, hogy kegyhellyé legyen ez a szent hajlék, és minden időkig hirdesse a Szeplőtelen Szűz mindent legyőző, sátántipró hatalmát. Add, hogy ezzel magyarságunk egészen betöltse a Te akaratod szerint engesztelő hivatását, s e kegyelemhely világszerte megsokszorozódjék, és a világ egyik sarkától a másikig árassza Jézus Szentséges Szívének és a Világ Királynője Szeplőtelen Szívének örök kegyelmeit. Szent Szűz! Elérkezett a Te órád! Csak egy szót szólj isteni Fiadnak, és megmenekül a világ, és benne a mi hazánk" II./15.o.
Egyházi levéltár:
A jelenlegi magyar főegyházmegye vezetése: A főegyházmegye főpásztora: Dr. Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek
A levéltári iratok jelentősége, melyek tartalmazzák:
- Natália nővér hagyatékát, melyben Jézus kérte a Szent Anna réten az engesztelő kápolna, a bazilika és a szerzetesek kolostorainak megépítését. Az iratok pontosan leírják az építendő kápolna helyét, méreteit, műszaki adatait.
Mindszenty akaratát és ígéretei közül a legfontosabbakat utódai nem vették figyelembe. Natália nővér halála után nem sokkal Paskai bíboros úr fogadta a nővér munkatársát, Fogas Annát, rendi utódát, Rita nővért és a rend jogi képviselőjét.
Ekkor szerzett tudomást a Prímási Levéltárban őrzött három Mindszenty-aktáról.
Dr.Beke Margit levéltárigazgató szerint ezt a három aktát (PL 2930/1947, 3437/1948, 7435/1948.) 1992-ben bekérették a budapesti Érseki Helynökségre és nem küldték vissza Esztergomba. Ezekből semmi nem került Mindszenty bíboros boldoggá avatási anyagába. A valódi változásért
- Mindszenty bíboros szentté avatási iratait, melyek az egyházi levéltárban vannak, ill. korábban ide kérették be.
"A Világ Királynője nagy engesztelő mozgalomban személy szerint különösen érintett Mindszenty József, Magyarország főpásztora....
Kiderülne, hogy Mindszenty bíboros Isten választott eszköze....Mindszenty bíborosnak az engesztelő mozgalomban vállalt szerepe felmérhetetlen jelentőségű.
A közlések égi eredetének felismerése és az Isten akaratával való együttműködés szükséges és érdemszerző volt hazánkra és az egész világra kihatóan.
Megértette, hogy elodázhatatlan az egyháztisztulás, tisztítás, hogy a világon igen sok bajnak a forrása az, hogy még mindig nem következett be az egyháztisztulás." III./91.o.
- Magyarország és a világ sorsára, jövőjére vonatkozó látomásokat és Jézus további üzeneteit.
"...és még sok minden másnak megvannak az egyházi levéltári dokumentumai. Ezeket már teljes és lehetséges mélységükben fel kellett volna tárniuk a "szabad" egyháztörténészeknek, meg kellett volna ismerniük a papoknak, püspököknek, mert nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy Magyarországnak megvan a maga küldetése, feladata és felelőssége úgy az ország, mint a világ sorsát illetően. S a magyarnak a küldetését be kell töltenie. A Prímási Levéltár aktái részletezik a tennivalókat." III./91.o.
Dietrich von Hildebrand, a világhírű német származású amerikai professzor a „Trojan Horse in the City of God” (A trójai faló Isten városában) című könyvében (Chicago, 1967.) megdöbbentően érzékletes képet rajzol a katolikus egyházba befurakodott, annak lényegétől idegen, hamis és ellenséges eszmékről, amelyek mintegy ötödik hadoszlopként belülről sorvasztják azt, kaput tárva a külső ellenség számára. Noha Jézus megígérte Egyházának, hogy „a pokol kapui nem vesznek erőt rajta” (Mt 16,18), aminek alapján a katolikus dogma szilárdan vallja, hogy a pápa tévedhetetlen, amikor az egész Egyház számára, mint legfőbb pásztor, hit és erkölcs dolgában és végérvényesen tanít, ez nem nyújt garanciát az ellen, hogy bizonyos teológiai könyvekben, és bizonyos egyházi személyek politikai és szervezési gyakorlatában ne rejtőzzön el az a bizonyos trójai faló…
Az Egyházba befurakodott ellenséges eszmék és gyakorlatok közül a legtöbb kárt a bolsevista eszme és gyakorlat okozta, aminek kártékony voltára XI. Piusz pápa is felhívta a figyelmet 1935-ben, a „Divini Redemptoris” kezdetű enciklikájában. Joggal állapította meg a harmincas évek elején Tóth Tihamér, hogy a világtörténelem legnagyobb tragédiája lenne a bolsevizmus diadala. Pedig akkor még csupán a vörös hatalomátvétellel kapcsolatos lenini, és a kolhozosítással kapcsolatos sztálini tömeggyilkosságok voltak ismeretesek. Ma, a katyni tömeggyilkosságok és a Gulágok rémtetteinek ismeretében, a Kelet-Európára Sztálin által Teheránban-Jaltában-Potsdamban ráerőszakolt rabszolgaság 45 esztendeje után, a 301. és 298. parcellában nyugvó magyar vértanúk sírjánál Tóth Tihamér szavai különösen igaznak tűnnek! Valóban, a világtörténelemben még nem volt politikai gyakorlat, ami annyi könnyet, vért, gyötrelmet és kárt okozott, mint 70 év alatt a bolsevizmus! És nincsen olyan eszme, ami annyira szöges ellentétben állna az Egyház teológiájával, mint az ateista bolsevizmus ideológiája! És mégis: a történelem nagy paradoxonjaként bizonyos egyházi személyek szervezési, ill. politikai koncepcióiban, és bizonyos teológiai eszmékben ott rejtőzködött, sőt még ma is ott rejtőzködik a sátáni bolsevizmus trójai falova…
A bolsevizmus és a katolikus Egyház kapcsolata nemcsak abban áll, hogy bizonyos gyakorlatok és tanok bolsevista részről beszivárogtak az Egyházba, belülről fertőzve és mételyezve azt. A kapcsolat kölcsönös: történelmi tény, hogy bizonyos bolsevista gyakorlatok egyházi ihletésűek, Lenin előtt évszázadokon keresztül széles körben elterjedt gyakorlatok voltak az Egyházon belül és Lenin tudatosan vette át, és alkalmazta saját céljaihoz azokat. Mik voltak ezek a gyakorlatok?
Loyolai Szent Ignác rendjének szervezete és a bolsevista diktatúra
A spanyol nemesi családból származó Loyolai Szent Ignác 1540-ben alapította meg szerzetesrendjét, a Jézus Társaságát. Ez a rend az addigi szerzetesrendektől merőben eltérő szervezeti felépítéssel rendelkezett.
A korábban alapított szerzetesrendekben az elöljárókat általában választották. A választás meghatározott időre szólt. Ugyanazt a személyt ugyanarra a posztra csak legfeljebb kétszer, vagy háromszor lehetett megválasztani. Ezért a rendi elöljárók személye sűrűn váltakozott. Ugyanez vonatkozott a legfőbb elöljáró személyére is.
A Loyolai Szent Ignác által életre hívott jezsuita rendben csak egyetlen személyt, a rend legfőbb elöljáróját, a generálist választják meg a rendtagok. A választás a generális élete végéig szól. Az összes többi elöljárói tisztséget a generális kinevezése útján töltik be. Ezért a jezsuita rend szervezeti felépítése megteremtette az Egyházon belül az egyszemélyes diktatórikus kormányzati forma prototípusát.
A generális által kinevezett elöljárók és a többi rendtagok a generálisnak teljes engedelmességgel tartoznak. Maga az engedelmesség nem ignáci találmány, hiszen az engedelmességi fogadalom az Egyház valamennyi rendjének közös sajátja. Az engedelmesség azonban a jezsuita rendben új jelentést nyer, amennyiben a jezsuita nemcsak a tett, hanem az értelem engedelmességére is kötelezve van. Más rendekben elég az, hogy az alattvaló maradéktalanul teljesíti elöljárója intézkedéseit, akár helyesli azokat, akár nem, a jezsuita azonban bensőleg, értelmileg is helyeselni tartozik elöljárója intézkedéseit.
A többi szerzetesrendnek szervezeti modellje a család. Ennek megfelelően az elöljáró szerepe a családfőhöz, az apához hasonló. A jezsuiták szervezeti modellje a hadsereg, s így az elöljáró szerepe is katonai parancsnoki jellegű.
Az Ignác által megkívánt „értelmi engedelmesség” és katonás fegyelem olyan embereket tételez fel, akiknek már nincs saját véleményük, saját akaratuk, ezek mintegy elhaltak benne. Ezért az Ignác által ideálisnak tekintett jezsuita olyan, mint a holttest (sicut cadaver), amellyel elöljárója azt tesz, amit akar. Szerinte az ideális szerzetesi beállítottság a közömbösség(indifferentia): az eszményi jezsuitának teljesen mindegy, hogy az elöljárója elhelyezi egy új rendtartományba, vagy sem, hogy egész életén át egyszerű lelkipásztori munkát végez, vagy egyetemi katedrán ül. Erre az indifferentiára, erre a lelki közömbösségre kell magát minden jezsuitának nevelnie.
Az egyszer megválasztott generális élete végéig generális, de az egyszerű rendtag soha sincs „bebiztosított” helyzetben. A rendnek csak kevés ünnepélyes fogadalmas tagja van, a többségük csak egyszerű, 3 évre szóló fogadalmat tesz, és ha az ignáci normák szerint nem felel meg, bármikor elbocsájtható a rendből. Ezzel Ignác azt kívánta elérni, hogy senki se érezze biztonságban magát, mindenki igyekezzék a maximumot kihozni önmagából.
A jezsuita vezetés − és maga a generális is − teljes körű információval akar rendelkezni a rendtagokról. Ennek érdekében minden újonc testvérnek van egy ú. n. kijelölt „őrangyala”, aki az ő megfigyelésére van ráállítva, és aki a figyelése eredményeiről, a tapasztalatairól az elöljárók felé beszámolási kötelezettséggel tartozik. A megfigyelt testvér természetesen nem tudja, hogy ki az ő figyelője. Persze a kijelölt „őrangyalnak” is van „őrangyala”, aki titokban ellenőrzi őt. A vezetés célja mindenkiről állandóan „naprakész” információval rendelkezni.
Minden jezsuitának személyi lapja, kartotékja van, amelyen a rendi vezetés rögzíti a vele kapcsolatos információkat. Élete során bárhová is legyen áthelyezve a jezsuita, kerüljön Afrikába, vagy a Távol-Keletre, ez a személyi lap, ill. dosszié mindenüvé elkíséri őt. A múltját mindenhová magával viszi, nem kezdhet „tiszta lapot” sehol, sohasem.
Amint látható, Loyolai Szent Ignác ezzel a szervezési koncepciójával az Egyházon belül az egyszemélyi diktatúrát, a besúgó-rendszert és a személyi kartotékok rendszerét hívta életbe. Mindezek egy olyan szerzetesrenden belül, amelyben egyébként a jézusi testvéri szeretet szelleme uralkodik, emberileg elviselhetők, főleg abban a tudatban, hogy az elöljárók − Ignác szavával élve − „Isten nagyobb dicsőségét” szolgálják, bár igen sok ember számára az ily módon megélt, ill. megszervezett szerzetesi élet idegenszerű. Ha azonban a vallásos közeg hiányzik, és az egyszemélyi diktatúra, a besúgórendszer és a személyi kartotékok rendszere ateista elvekkel párosul, és amikor nem szabad akarattal, önként veti alá magát az egyén az egyszemélyes diktatúrának, hanem milliókat kényszerítenek fegyveres erőszakkal ugyanerre, akkor már nem „Isten nagyobb dicsőségének” szolgálatáról, hanem a megvalósult földi pokolról van szó… Miként Ignác után 400 évvel a bolsevista diktatúrák esetében!
Loyolai Szent Ignác nem is álmodta, még kevésbé óhajtotta, hogy az ő koncepciója „a gonosz birodalmának” szolgáljon mintául egykoron. Az ő célja az ellenreformáció támogatása, az újonnan keletkezett protestantizmus hatékony leküzdése volt. Ignác személy szerint semmiképpen nem hibáztatható azért, hogy azokat az eszközöket, amelyeket ő a protestantizmus leküzdésére célszerűnek ítélt, valaki más 400 évvel később valamennyi vallás erőszakos kiirtása céljából használja majd fel. Pedig pontosan így történt.
II.
LENINI DIKTATÚRA ÉS KARTOTÉKRENDSZER
Lenin maga is bevallotta, hogy sokat tanulmányozta Loyolai Szent Ignác szabályzatát és rendjének szervezetét. A jezsuiták sikereit és világméretű vallási és politikai befolyását jól ismerte. A XIX. sz.-i marxizmustól jelentősen eltérő bolsevista célkitűzései Leninnek már megvoltak. Csupán azok megvalósítására szolgáló eszközökre volt szüksége. Akkor jött „kapóra” Leninnek Ignác, miként 100 évvel korábban Marxnak Hegel.
A bolsevizmus mindenütt, ahol hatalomra jutott, egyszemélyes diktatúrát hozott létre. Az ú. n. kollektív vezetés elve csupán spanyolfal volt a Párt mindenkori főtitkára, ill. első titkára számára. Nem hozott jelentős változást ebből a szempontból a XX. kongresszus sem. Ezt követően a „személyi kultusz” retorikája lehalkult, ám az egyszemélyes vezetés diktatórikus hatalma változatlan maradt. Ignác koncepciójának megfelelően a Párt legfőbb vezetőjét is választják. Ám amíg a jezsuitáknál ez valóban szabad, titkos választás, addig ez a bolsevista államokban csupán szemfényvesztés, hiszen a leendő diktátor feltétlenül az lesz, aki a legnagyobb fegyveres hatalommal rendelkezik. S miként a generális megválasztása után a jezsuita rendben nincs helye többé semmiféle demokráciának, ugyanúgy a bolsevista diktatúrától is idegen az igazi (nem névleges) többpártrendszer, és a parlamenti törvényhozás helyébe a diktatúra rendeleti kormányzása lép. Ahogy a generális hatalma életfogytiglani, ugyanúgy a bolsevik diktátoré, még akkor is, ha papíron csak meghatározott időre szól a megválasztása. Amíg a vörös diktátor kezében van a fegyveres hatalom, addig mindig újra meg újra meg fogják őt választani. A bolsevik diktátort puccsszerűen meg lehet buktatni (mint Hruscsovot), de lehetetlen demokratikus úton leváltani.
Ignác ellenvélemény és önálló akarat nélkülivé kívánta alattvalóit nevelni, Lenin a bolsevista állam rabszolgává kényszerített állampolgárait ideológiai sulykolás által akarta önálló, személyes véleményüktől megfosztani, és a terrorizált, megalázott, összetört személyiséget akarat nélküli bábokként kívánta saját céljai érdekében mozgatni. Ignác nevelni akart, Lenin kényszeríteni, de az elérendő eszmény mindkettőjüknél ugyanaz: az önálló gondolkodás, önálló akarat nélküli, vakon engedelmeskedő tömeg.
A jezsuita elöljárókhoz hasonlóan a bolsevista hatóságok is mindenkiről mindent tudni akarnak. Ezt a célt szolgálta a jezsuitáknál a már ismertetett „őrangyal-rendszer”, a bolsevista államban pedig a besúgó-hálózat. Azt lehetne persze mondani, hogy titkosszolgálata minden államnak van, tehát a titkosszolgálat nem bolsevista specialitás. Azonban a nem-bolsevista államokban a titkosszolgálat kizárólag az állam külső ellenségei (és azok belső ügynökei) ellen harcol, a bolsevista államban viszont jelentős szerepet játszik a belső elhárítás, amely a rendszer minden tényleges és lehetséges belső ellenzékét szemmel tartja (miként Ignác „őrangyal-rendszere” sem az Egyház ellenségeit, hanem a jezsuita rendtagokat tartotta megfigyelés alatt). A családi életre jellemző bizalom teljes hiánya, a totális gyanakvás, az örökös ellenőrzés, és szüntelen bizonyítani akarás az ateista állami környezetben neurotizált, ill. erkölcsileg gerinctörött embertömeget eredményez, amellyel ugyan a bolsevik diktatúra nem tud semmiféle heroikus tettet végrehajtani, de amely − legalábbis a bolsevista vezetők számításai szerint − nem veszélyezteti a zsarnoki uralmat.
A jezsuiták személyi kartotékjához hasonlóan a bolsevista állam is dossziékba gyűjti a besúgó-hálózat által szállított, és sokszorosan leellenőrzött információkat. S miként a jezsuitát elkíséri élete végéig az a dosszié, amely a róla összegyűjtött információkat tartalmazza, a bolsevista állam állampolgára sem menekül el múltja elől, ha átmegy az egyik bolsevista államból a másikba. A különböző bolsevista államok titkosszolgálatai éppen úgy sokszorosan együttműködnek, mint a jezsuita rend különböző rendtartományai: az egyik titkosszolgálat a másiknak készséggel kiszolgáltatja az egyes emberekről szerzett információkat.
A bolsevizmus csírái tehát − már 400 évvel Lenin előtt! − adva voltak a katolikus Egyházban, mégpedig a jezsuita rend szervezeti felépítésében, alattvaló-eszményében, és az alattvalók felé irányuló titkos ellenőrzési módszereiben.
A hatalomra jutott bolsevizmus igyekezett trójai falóként befurakodni az Egyházba. Ezt a tendenciát elsősorban 1945 után Magyarországon követhetjük nyomon.
III.
VOROSILOV BARÁTJA: BALOGH PÁTER
1944 októberében Szeged szovjet kézre került, Balogh István (korábbi nevén Bloch Izrael) szegedi plébános felajánlotta készséges együttműködését a Moszkvából Szegedre visszatelepült kommunistáknak. Később Vorosilov marsallal, a hírhedt „Szövetséges Ellenőrző Bizottság” elnökével is kapcsolatba lépett, sőt barátságot kötött. Mind Vorosilov, mind Balogh páter szívesen dicsekedett ezzel a barátsággal. Tény, hogy voltak hónapok, amikor úgyszólván naponta találkoztak, és hosszú órákat töltöttek együtt.
Az „Ideiglenes Nemzeti Kormánynak” Balogh István lett a miniszterelnökségi államtitkára. Ezt a kormányt formailag az „Ideiglenes Nemzetgyűlés” választotta meg 1944. december 22-én Debrecenben, ám a névsorát már három héttel korábban összeállította Molotov szovjet külügyminiszter. Miniszterelnökségi államtitkári beosztásban Balogh István egyike lett az 1945. január 20-i moszkvai fegyverszüneti szerződés aláíróinak. (Ez a szerződés a magyar közigazgatást a trianoni határokra parancsolta vissza, és kötelezte Magyarországot, hogy „jóvátétel” címén fizessen 7 év alatt a Szovjetuniónak 300 milliárd dollárt, Romániának, Csehszlovákiának és Jugoszláviának külön-külön 200-200 milliárd dollárt.)
„Baráti” beszélgetéseik során Balogh páter azt sugalmazta Vorosilovnak, hogy Magyarországon a Szovjet egyelőre hagyjon fel mindenfajta vallásellenes propagandával, illetve intézkedéssel. Vallásilag veszélytelennek mutatkozzék be a magyar nép előtt, és már az első napiparancsokban hangoztassa, hogy „az istentiszteletek megtartásának nincsen akadálya”, mert csakis így lehet biztosítani a zökkenőmentes átmenetet a későbbi bolsevista rendszerbe. Vorosilov a jó tanácsot megfogadta, és ezért 1945 elején számos, politikailag tapasztalatlan ember azt hitte, hogy a Szovjet gyökeresen szakított korábbi egyházüldöző politikájával. Mindenesetre Balogh István beszédeiben és újságcikkeiben ilyen képet festett a Szovjetunióról.
Az újdonsült miniszterelnökségi államtitkár nem maradt meg a propaganda vonalánál. Az új rendszer érdekében gyakorlati akciókba kezdett. Felkereste Horthy egykori miniszterelnökét, Bethlen István grófot, és hosszas beszélgetések során meggyőzte arról, hogy elő kell jönnie rejtekhelyéről, és a „haza érdekében” tárgyalnia kell Vorosilovval a „politikai kibontakozásról”. Bethlen végre ráállt erre. Vorosilov tárgyalás helyett letartóztatta, és a Szovjetunióba hurcoltatta. Ott halt meg fogolyként a volt magyar miniszterelnök 1947-ben.
Bethlen után Mindszenty József (akkor még veszprémi püspök) következett, őt is felkereste 1945 tavaszán Balogh páter. Azzal az ajánlattal fordult hozzá, hogy mondjon köszönetet „az Egyház iránt tanúsított jóindulatért” Sztálinnak és Vorosilovnak. Mindszenty azonban nemet mondott: nem volt hajlandó megköszönni az Apor püspök meggyilkolásában megnyilvánult „jóindulatot”.
Balogh páter következő „nagy akciójának” ideje 1950 nyarán jött el, amikor a bolsevista rendszer a szerzetesek elhurcolásával és internálásával igyekezett térdre kényszeríteni a főpásztorától megfosztott Egyházat. Mialatt a Püspöki Kar a szerzetesek megmentése érdekében tárgyalt Rákosival, Balogh István elkövette az egész magyar egyháztörténelem egyik legszégyenletesebb árulását: a tárgyaló püspököket hátba támadva katolikus papi békemozgalmat kezdett szervezni.
Ha a bolsevista diktatúrákban a szavak azt jelentenék, amit az emberek közt szokásos szóhasználat szerint jelenteniük kellene, semmi kifogásolnivaló nem lenne abban, hogy egy katolikus pap a béke híve. Azonban a bolsevista propagandában a szavak egészen mást jelentenek, mint a mindennapi életben. A „papi békemozgalom” a rendszerrel való együttműködésnek volt a fedőneve.
Balogh páter Horváth Richárd ciszterci szerzetes és Beresztóczy Miklós kanonok személyében találta meg a „papi békemozgalom” két vezető egyéniségét. Az előbbit féktelen becsvágya (és baloldali felfogása), az utóbbit az ÁVH újabb kínzásaitól való félelme tette alkalmassá erre a szerepre. (Beresztóczyt a Mindszenty-per idején letartóztatták, és a hírhedt Andrássy út 60-ban hónapokon át kínozták. Végül aláírta, hogy vállalja a besúgó szerepét, és ennek fejében szabadlábra helyezték.)
Horváth Richárd és Beresztóczy Miklós a jogi egyetem aulájában 1950 augusztusában bejelentette a „papi békemozgalom” megalakulását. Kijelentették, hogy ez a mozgalom biztosítja az Egyház és állam közti „megállapodást”, vagyis a kommunista rezsim diktátumai előtt teljes és feltétlen behódolást. Ezzel egyidejűleg elítélték Mindszenty hercegprímás politikáját, és a Vatikán „reakciós” magatartását.
Az első „békegyűlésen” az országban uralkodó terrorisztikus légkör ellenére nem sok pap jelent meg. Azok javarésze sem meggyőződésből ment el oda, hanem részben félelemből, részben politikai tájékozatlanságból. Az elhangzott szónoklatok − miként később is valamennyi „békegyűlésen” − üres kommunista propagandaszólamokból álltak. Nem is a tartalom volt a fontos. Azzal, hogy a Rákositól szorongatott püspököket hátba támadva létrejött a kommunisták trójai falova; a bolsevik rendszer elérte a célját.
A „papi békemozgalom” szellemi atyja „műve” létrejötte után visszavonult. A további politikai „aprómunkában” már nem volt rá szükség, és tudta jól, hogy ez a gyalázatos árulás óriási felháborodást fog kelteni itthon, és a Vatikán elítélése sem marad el. Mint aki jól végezte dolgát, kiszállt az általa elindított politikai lavinából, Horváth Richárdra és Beresztóczy Miklósra hagyva az ódiumot. Természetesen kommunista „barátai” jóváhagyták ezt a húzását. Még nagy terveik voltak az őket jól szolgáló áruló pappal. A bolsevisták számítása be is vált. Balogh páter megúszta felfüggesztéssel, amit később − kommunista nyomásra − a magyar püspökök hatályon kívül helyeztek.
Az 1950-1953 közti éveket viszonylag csendes vidéki plébánoskodással töltötte. Mihelyt Nagy Imre színre lépésével a politikai helyzet megváltozott, Balogh páter újra bekapcsolódott az egyházpolitikába. A budapesti domonkos templom plébánosa lett, és a kezdeti népszerűtlenségét azzal ellensúlyozta, hogy a fizikai munkára kényszerített domonkos atyákat havonta rendszeres összegekkel támogatta. Amíg (nyilván állami finanszírozásból) a jótékony tündér szerepét játszotta, kialakult róla a hívők körében az a vélemény, hogy ő valójában „a mi emberünk”. Csupán az Egyház érdekében keresi az állammal a kapcsolatot, de a szíve mindig az Egyházért dobog. Amikor néhány kisebb súlyú ügyben elérte, hogy az előzetes letartóztatásból szabadlábra helyezzék az „izgatással” vádoltakat, többen megerősödtek abban a meggyőződésükben, hogy ő az Egyház megmentésének kulcsembere.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc dicső napjaiban Balogh páter a háttérben maradt. Nem tett semmilyen politikai nyilatkozatot, a kivárás taktikáját alkalmazta. Nem tett kísérletet arra, hogy az időközben kiszabadult hercegprímással találkozzon. Tudta jól, hogy ettől a találkozástól nem sok jót remélhet…
A szabadságharc leverése után ismét eljött az ő ideje. A Váci utcai Angolkisasszonyok templomának igazgatója lett, és (egykori „érdemei” jutalmául) állami gépkocsin közlekedett, állami sofőr állt a rendelkezésére, és miniszterelnökségi államtitkári nyugdíjat folyósítottak a számára. Az „Opus Pacis” néven újjászerveződő papi békemozgalomban már nem volt rá szükség, hiszen abban a Kádárék által megzsarolt egész püspöki kar részt vett. Neki a kommunisták más szerepet szántak. Amikor különböző hullámokban (1961-ben, 1966-ban, majd a hetvenes évek elején) számos papot letartóztattak, Balogh páter dezinformációval, a letartóztatott papokról terjesztett rágalmakkal segítette Kádárék ördögi terveit. Az egyik „izgatásért” elítélt papról pl. azt terjesztette, hogy valójában közönséges tolvaj, egy „államellenes összeesküvőt” sikkasztással, egy másikat pedig homoszexualitással vádolt. Ehhez nem kell kommentár…
Az 1961-es tömeges letartóztatások idején az egyik lefogott egyházi személy édesanyja könnyek közt kérte a fia ügyében Balogh páter segítségét. S Balogh István akkor ezt válaszolta ennek a magyar édesanyának: „az Ön fia közönséges bűnöző, hiszen ebben a rendszerben csak bűnösök kerülnek börtönbe!” E sorok írója, amikor megdöbbenve hallotta ezt a feleletet, úgy érezte, hogy az egykor Vorosilovval barátkozó, majd a domonkos atyákat „segítő” áruló pap most mutatta meg életében először az igazi arcát!
„Érdemeit” a bolsevisták meghálálták: 1970. április 4-én magas állami kitüntetésben részesült. Ám a történelem, a magasabb jog és igazabb igazság kinyilvánítója más ítéletet hozott. A Balogh páter által „közönséges bűnözőknek” nevezett áldozatok java részét már rehabilitálták. Ma már mindenki számára világos, hogy az Egyház igazi érdekét nem a trójai faló szerepét játszó Balogh István, hanem a küldetéséhez mindhalálig hűséges Mindszenty József szolgálta!
IV.
LENIN KÉPE AZ ÉRSEKI PALOTÁBAN
Az Egyház térben és időben él. Az evangélium örök igazságait nem légüres térben, hanem konkrét történelmi szituációban, meghatározott szellemi áramlatok között hirdeti. Kétezer esztendős történelme során számos szellemi kihívásban volt része. Az I. század gnoszticizmusát, a IV. század arianizmusát, a XIII. század albi eretnekségét sikeresen leküzdötte, a két nagy görög filozófiai irányzatot, a platonizmust és az arisztoteliánizmust pedig a keresztény gondolatvilágba integrálta. A szellem fejlődése ugyanis az élőlények fejlődéséhez hasonló: ez a fejlődés mindig szerves. Egy szellemi irányzat csak olyan elemeket asszimilálhat, amelyek életfunkciói folytatásához alkalmasak, olyanokat sohasem, amelyek ezeket az életfunkciókat lerontják. Ha egy szellemi irányzat alapjai igazak, de a későbbi konklúziók során a tanításba az igazság mellett tévedés is vegyül, akkor ez a filozófia a kereszténységbe integrálható, mint ez történt a platonizmus és az arisztoteliánizmus esetében. Ha azonban egy filozófia téves alapelvekből indul ki, akkor az Egyház számára nincs más lehetőség, csak egy: fel kell venni a harcot azzal az irányzattal!
Ha van tanítás, amely alapelveit tekintve szemben áll az Egyház tanításával, úgy az ateista marxizmus-leninizmus, a bolsevizmus ideológiája az: tagadja Isten létét, az emberi lélek létét, az ember túlvilági létét, az akarat szabadságát; esküdt ellensége a családi életnek, szabad szerelmet (ill. „nyitott házasságot”) hirdet, tagadja a magántulajdont, és sárba tiporja azt, ami Isten után a legszentebb név: a haza nevét. Egy olyan filozófiával, amely hadat üzen az Isten-haza-család hármas értékének, a keresztény ember csak egyet tehet: harcol ellene minden lehetséges szellemi eszközzel!
Századunk hatvanas-hetvenes-nyolcvanas éveiben mégis akadtak az amerikai kontinensen olyan egyházi személyek, akik megkísérelték a lehetetlent, és össze akarták vegyíteni a tüzet a vízzel, a bolsevizmust a vallással. Azt hirdették, hogy ha az Egyház elébe megy a szociális probléma megoldásának, és ezen túlmenően együttműködik a kommunista forradalmi eszmékkel, akkor kifogja a szelet a vitorlából, és az eredetileg vallásellenes bolsevizmust megszelídíti, egyházellenes élét elveszi. A fő tévedésük ott volt, hogy nem vették észre: a bolsevizmus lényege nem a munkások kizsákmányolt helyzetének megszüntetése (ez csak taktikai demagógia, illetve politikai retorika), hanem a keresztény legfőbb értékek kategorikus elutasítása. Így aztán a bolsevizmus „megszelídítése” helyett trójai falovat építettek a bolsevizmus számára!
Helder Camara recifei érsek (Brazília) a bolsevizmussal való együttműködésben odáig ment, hogy az érseki palotájában lévő szobájában a falra Lenin-képet függesztett ki. Ezzel a bolsevizmus és a kereszténység összeegyeztethetőségét kívánta hangsúlyozni. Helder Camarát nem zavarták a bolsevizmus iszonyatos alapelvei és megdöbbentő gaztettei. Ő mindezt esetlegesnek vélte, mert úgy gondolta, hogy a bolsevizmus megreformálható… Pedig az egyházüldözés, a Gulágok, a koncepciós perek a kommunizmus lényegéből fakadnak. Egy bolsevik megtérhet, de akkor már nem bolsevik többé. A bolsevizmus, mint ilyen sohasem térhet meg, mert akkor már megszűnik bolsevizmus lenni.
Kétségtelen, hogy Helder Camara sokat tett a szegények szociális problémáinak megoldása érdekében. A baj az volt, hogy mindezt a kommunista eszmékre való hivatkozással tette. Az eredmény: Brazíliában a bolsevikok már nemcsak Marxra, Engelsre, Leninre, de Helder Camarára is hivatkozhatnak!
A Cardenal-fivérek (mindkettő katolikus pap) Nicaraguában Ortega rezsimjében miniszteri állást vállaltak, és ezzel a rezsimmel a legszorosabban együttműködtek. Ők is ki akarták fogni a szelet a vitorlából, de ehelyett a baloldali rezsim kollaboránsaivá váltak. „Aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók”… Pápai intézkedéssel mindkettőjüket felfüggesztették a papi működéstől, ők azonban ennek ellenére sem hagytak fel baloldali, a bolsevizmusnak szállást csináló politikájukkal…
A dél-amerikai ferences Leonardo Boff a „felszabadítási teológia” atyja. E teológia szerint „Jézus a szegények oldalára állt”. Ennek megfelelően az Egyháznak is a „szegények oldalára” kell állnia, ha kell, fegyveres erőszakot alkalmazva is. A szegényeket forradalmi úton fel kell szabadítani a gazdagok uralma alól. A Boff által létrehozott kisközösségi mozgalom is ezt a célt szolgálja.
Ezzel a tanítással Boff lényegében magáévá tette a történelmi materializmus szemléletét, amely szemlélet a mindenki számára örömhírt hirdető kereszténységgel összeegyeztethetetlen. Jézus nemcsak a szegényeké, hanem mindenkié. Jézus nem egy csoport mellé állt, hanem azt akarta, hogy a gazdagok is váljanak lelki szegényeké, és így ne legyen többé válaszfal az emberek közt. Jézus nem hirdetett forradalmi felszabadítást bolsevik módra, hanem az emberi tudat belső átalakításával kívánta elérni, megvalósítani Isten Országát!
Abban is téved Boff, hogy az evangéliumot csak akkor lehet hirdetni, ha már a szociális problémák megoldódtak. Az ember egyaránt rászorul mind a testi, mint a lelki táplálékra, ezért az evangelizálásnak és a nyomorenyhítésnek egymással párhuzamosan kell haladnia. Az Egyház elsődleges, Jézustól rendelt feladata az evangélium hirdetése, és az Egyház, mint ilyen csakis az evangéliumot hirdetve, annak tanításának erejében tud közreműködni a szociális problémák megoldásában. Eközben sohasem tehet magáévá istentelen, vallásellenes ideológiát, amint ezt Boff tette.
Tanítása miatt Boff a Hittani Kongregáció által figyelmeztetésben részesült. − Bármennyire nemes gondolat a szegények oldalára állni, amennyiben ez bolsevista frazeológiával, módszerekkel és eszközökkel történik, az eredmény nem a szegények sorsának jobbítása, hanem a sátáni bolsevizmus erősödése lesz!
Helder Camara, a Cardenalok és Leonardo Boff esetének tanulsága: a kereszténység csak az alapelveiben helyes filozófiákat „keresztelheti meg”, az alapelveiben hamis világfelfogást sohasem! A kereszténység „megkeresztelhette” Platont és Arisztotelészt, de az istentelen, sátáni bolsevizmust sohasem! A bolsevizmussal szemben csak egyféle magatartás lehetséges: a megalkuvás nélküli, szüntelen szellemi harc! A tüzet nem „megszelídíteni”, hanem kioltani kell!
V.
A KERESZT HARCA A VÖRÖS CSILLAGGAL
Bármennyire igaz, hogy egyes bolsevista gyakorlatokat az Egyháztól vett át Lenin, bármennyire is tény, hogy a bolsevizmus egyes áruló papok, illetve teológusok révén jelen volt, és jelen van ma is az Egyházban, az is letagadhatatlan és felemelő tény, hogy az elmúlt 55 esztendőben mindig voltak olyan egyházi személyek, akik megalkuvás nélkül, elszántan küzdöttek a bolsevizmus ellen!
XI. Pius Pápa 1935-ben a „Divini Redemptoris” kezdetű enciklikájában éles szavakkal bélyegezte meg a bolsevizmus ideológiáját és a Szovjetunióban megvalósult gyakorlatát. Rámutatott, hogy a bolsevizmus és a kereszténység sohasem köthet egymással elvi kompromisszumot, mert leglényegesebb alapelveikben eltérnek egymástól.
1938-ban, a budapesti Eucharisztikus Kongresszuson mondott beszédében Pacelli pápai legátus, a későbbi XII. Piusz pápa elítélte a bolsevizmust, mint rendkívül veszélyes jelenséget.
XII. Piusz pápa 1944 szeptemberében az egyik beszédében azt mondotta, hogy a régi világ romokban hever, új világ van épülőben. Ennek az új világnak most még nem ismerjük az építőit, de ismerjük építőköveit. Ezek az építőkövek: istenhit, erkölcs, hazaszeretet, család és magántulajdon. Ezekkel a szavakkal a pápa állást foglalt a felsorolt értékeket tagadó bolsevizmus ellen.
1956. november 4-én a Szovjetunió hadüzenet nélküli háborút indított a magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtására. A következő napokban, amikor Budapest utcáin még elszántan küzdöttek a tizenéves pesti srácok a szovjet tankok ellen, XII. Piusz pápa egymás után két pápai körlevélben, szenvedélyes szavakkal bélyegezte meg azt az „ázsiai vandál pusztítást”, amelyet a bolsevista hordák a bolsevizmus ellen harcoló magyar nép szent földjén véghezvittek. (A pápa e két körlevéllel szakított azzal a korábbi vatikáni gyakorlattal, amely szerint a pápa aktuális politikai eseményekhez nem szól hozzá.)
A II. Vatikáni Zsinaton Ottaviani bíboros, a Hittani Kongregáció akkori prefektusa már korán felismerte, hogy a zsinati szövegtervezetek az Egyház ellenségei által félremagyarázhatók. Elszánt harcot indított a szövegek pontosításáért. Bár nem minden javaslatát sikerült elfogadtatnia, annyit mindenesetre elért, hogy a zsinati atyák nem szavazták meg a Teilhard de Chardin gondolatait tükröző szövegtervezeteket.
Teilhard (jezsuita pap és paleontológus) sajátos világfejlődési elméletet dolgozott ki. E fejlődési elmélet szerint a világ egyre magasabb fejlődési fokon keresztül szükségképpen a „kozmikus Omega-pont”, azaz Krisztus felé halad. E szépen hangzó elmélet valójában a bolsevizmus szellemi szálláscsinálója, hiszen a bolsevisták által vallott történelmi materializmus szerint is szükségszerű a történelem fejlődése: a történelem szükségképpen a bolsevizmus irányába fejlődik. Ha a „bolsevizmus” helyébe behelyettesítjük Teilhard „kozmikus Omega-pontját”, rögtön szembeszökővé válik a hasonlóság: e szükségszerű fejlődés tanával a bolsevisták és Teilhard is elvetik a szabad akaratot, s ezzel együtt a rajta alapuló erkölcsi rendet is. Világon kívüli megváltóra sincs szükség így, sőt Teilhard − a bolsevistákhoz hasonlóan − még a világon kívüli Isten létét sem fogadja el, hiszen a „kozmikus Omega-pont” nem transzcendens létező, hanem a világ immanens része. Hiába nevezi Teilhard a maga „kozmikus Omega-pontját” Krisztusnak, ez csak egy szó, aminek semmi köze a Szentháromság második személyeként megtestesült történelmi Jézushoz!
Teilhard elleni sikeres harcával tehát Ottaviani bíboros valójában a bolsevizmus ellen küzdött.
A bolsevizmus ellen egy életen át küzdő Mindszenty alakja és történelmi jelentősége közismert, ezért itt róla bővebben nem kell szólnunk.
A Sátán és csatlósai kétezer év alatt mindent megtettek a Jézus által alapított Egyház elpusztításáért. E kétezer év alatt a legveszélyesebb ellenfél a bolsevizmus volt. Az Egyház mégis él, és élni fog az idők végezetéig, hiszen isteni alapítója megígérte: „A pokol kapui nem vesznek erőt rajta!” (Mt 16. 18).
Megjelent: Szent Korona 1991. máj.22.; máj. 29.; jún.19.; júl. 3.; és júl. 17.-i számaiban.
Levelek feküsznek előttem, férfiaktól, nőktől; levelek, amelyeknek írói arról panaszkodnak, hogy nem tudnak hinni, bármennyire szeretnének s bármennyire érzik a hit szükségét.
Egy egyetemi végzettségű férfiember pl. ezt írja: «Erősen vallásos nevelésben részesültem s a katolicizmust, mint aktív, pozitív erőt, mint szociális tényezőt, mint politikai rendszert, mint vallást roppantul nagyra becsülöm, sőt csodálom. Büszkén vallom magam katolikusnak s nem is tudnék más lenni. Szeretem a klérust, sok barátom van tagjai között. Magánéletemben a becsület útján járó, jóságra, emberszeretetre törekvő, dolgos ember vagyok. De nem vagyok hívő. Annak ellenére, amit elmondtam, nem hiszek Istenben, embernek érzem Krisztust s nem hiszek a lélekben sem. Nincs. Magam sem tudom, hogyan jutottam erre a nihilista meggyőződésre. De bármennyire igyekszem megtalálni magamban a hit parányát, nem találom. Szoktam olvasni a Magyar Kultúrát s tudom, hogy ha ily körülmények közt katolikusnak vallom magam, ez csak a Daudet és Action Française-féle pogány katolicizmus. De bennem ez az irány függetlenül fejlődött ki.»
«Mindezek után meglepőnek fogja találni, hogy templomba járok. Vasárnapi zenés misére. Imádkozom is, mert a Miatyánkot szép imádságnak tartom. Úrfelmutatáskor lehajtom fejemet s kezemmel a szokásos mozdulatot teszem, de csak azért, hogy senkit meg ne botránkoztassak.»
«Már most — itt következik a kérdésem — én szeretnék hinni. Tudom, a hit erős vándorbot. Irigylem azt a kis varrólányt, aki mellettem oly hirtelen térdel le, hogy nagyot koppan a térde, szinte attól tartok, meghasadt. Mi az oka atheizmusomnak? Olvasottságom, intelligenciám, tömérdek utazásom? Az, hogy ismerek majdnem minden vallást? Nem tudom. Szeretném, ha nem azt a választ adná, hogy járjak templomba minél többet s igyekezzem felébreszteni magamban a kritikátlan hit erős indulatát. Ez túlságosan egyszerű volna. Kitüntetve érezném magam, ha a Magyar Kultúrában találnék néhány sor választ.[1] Bár azt is meg tudnám érteni, ha levelemet válasz nélkül papírkosárba dobná…»
Két más levél egy hölgytől ered, aki e sorok írójának bazilikai lelkigyakorlatos előadásait hallgatta. A női lélek lángoló, érzelmesebb, szomorkodó vágyódása az elveszett hit után beszél ezekből a levelekből. A levél írója panaszkodik, hogy «sokan, ezerszám vagyunk ilyen lehulló falevelek az Egyház fájáról» s az Isten és az Anyaszentegyház mintha nem is törődnének velük, rövidesen napirendre térnek az ő elvesztésükön. Ő ugyan sokszor ment el a templom mellett azzal a nembánomsággal, hogy «mit törődöm a lelkemmel, csak különben menjen jól a dolgom», de nagy bajában azért még most is a templomba szalad végső segítségért, hogy megragadja «azt a bizonyos szalmaszálat». Elmondja, hogy a zárdában, ahova négy éven át járt, volt «egy exaltált ifjú apáca, aki midőn előkészített bennünket az intézetben végzett első áldozásra, arról a nagy lelki felszabadulásról, átváltozásról, Szentlélek által való megszállottságról, sőt illatról és az Ostyából kisugárzó fényről beszélt, amelyet ő áldozáskor lát és utána érez. Képzelhető, hogy ránk, a pubertás miatt is izgatott idegzetű, képzelgős gyermeklányokra sokkal nagyobb hatással volt ez a vizionárius apáca, mint a hittanárunk morálra és realitásra alapozott tanítása. Azon a bizonyos áldozáson azonban, akárhogy erőlködtem, nem sikerült meglátnom az Ostyából kisugárzó fényt és nem éreztem az illatot sem, sőt ami sokkal fontosabb lett volna, nem észleltem a felszabadulást sem; a tanulás éppoly lustán és nehezen ment, mint máskor s éppoly haszontalan, rendetlen voltam továbbra is, mint addig. Ez a csodaváró hit ma is megvan bennem, sőt ez az egyetlen formája a vallásosságomnak. Sajnos azonban, az ima nem segít meg soha; nemhogy csodát nem tett, de még csak önbizalmat és megnyugvást sem hozott». Pedig érzi, hogy csak a hit tehetné életerőssé, türelmessé, kitartóvá az élet szenvedései között. «Ó, ha én hinni tudnék!» írja szomorúan. De hát ő Krisztusban csak embert lát, egy zseniális, de idegbeteg bölcset, aki nem volt Isten fia, hanem a szent rajongók közül való.
Következő levelében bevallja, hogy a lelki kín már annyira vitte, hogy megpróbált — gyónni. Tíz év óta először. Tele reménységgel, várakozással szánta rá magát erre a lépésre, hátha sikerül ezen az úton legyőznie a kételyt s rálépnie a gyógyulás útjára. Egész nap készült a gyónásra s «Ignotus találó, bár nagyon triviális kifejezése szerint, alaposan kibelezte magát». «De amint a gyóntatószék elé kerültem, írja, mindjárt éreztem, hogy itt baj lesz». A gyóntató pap «legfeljebb 52 cm. kerületű, rosszformájú fejecskéjével» nem keltett benne semmi bizalmat. «Előttem meggyóntatott vagy 20 embert s utánam még többen voltak. Hát a gyónás bizony rosszul sikerült.» A jámbor papocska rövidesen végzett vele: «Úgy, úgy, édes leányom… öt Miatyánkot, amiért ilyen régen nem gyóntál… öt Miatyánkot a kételkedésért,… ötöt egyéb bűneidért… és hát ne tegyed többé, igyekezzél megjavulni» stb. és készen volt. «Hiszen nem vártam én, hogy majd a Freud-féle pszichoanalízis módszerével fogják a bűnöket kioperálni és tudatossá tenni az arra való hajlamosságot, esetleg két óráig foglalkozva velem s minden egyes lélekkel, főleg így, a húsvéti tömeggyóntatások idején… Csak az a bizonyos gépies mód, ahogy sorra veszik az embert és a házmesternék primitív lelki életét éppúgy intézik el, mint a magamfajták már összetettebb válságait, ez nagyon kiábrándító. És félek, százával vannak, akiket, mint engem is, egy-egy bazilikai beszéd vallási illúziókba ringat, de ha az ember az ilyen felbuzdulásában elmegy egy más templomba s meghallgat egy más papot vagy másnál próbál gyónni: vége! Nem tetszik neki, nem hiszi, unja. Mint ahogy nem tetszene neki Beethoven gyönyörű Kreuzer-szonátája, ha Hubay után B… mestertől hallaná előadni.»
Ezek a levelek bizony nagyon sok mai ember lelkivilágába engednek bepillantani. Nem mindenki zárkózik el a hit elől merő rosszakaratból, tompult érzéketlenségből a magasabb dolgok iránt, vagy pedig bűnös szenvedélyek tudatos dédelgetése miatt. Van, aki keres, van, aki sír az igazság után, aki hit nélkül is szeretne hinni, még a vallási gyakorlatokkal is megpróbálkozik… és mégsem ér célt, nem találja meg a világosságot és az erőt, megakad apróságokon, külsőségeken, megunja s hátat fordít a vallásnak!
Ez a probléma sokkal fontosabb, hogysem kézlegyintéssel szabad volna elintézni. Szülők, nevelők, hittanárok, lelkipásztorok s a katolikus mozgalmakban résztvevő világi apostolok jól teszik, ha megismerkednek azzal a sebbel, amely itt tátong, amely annyi jobb sorsra érdemes lelket tesz beteggé, fájdalmasan küszködővé s végül mégis «lehulló levéllé az Egyház fájáról».
Mit feleljünk ezeknek a beteg, de gyógyulásra sóvárgó lelkeknek? Hogyan bánjunk velük?
II.
Mindenekelőtt ne csodálkozzunk rajtuk s ne nyúljunk hozzájuk érdes, türelmetlen, villámszóró kézzel. Ezek az emberek nem mindig tehetnek róla, hogy a hitben ennyire legyengültek. Hatása alatt állnak a környezetnek, az irodalomnak, a vallásellenes propagandának, talán anélkül, hogy észrevennék. Találkozhattak az egyházi életben hibákkal és hiányokkal (mint a fenti levelek írója, akit az áldozásból a rajongó fiatal apáca naiv ügyetlenkedése, a gyónásból a pap gépiessége ábrándított ki), s ezek elkedvetlenítették őket. Találkozhattak a forma és a stílus tökéletlenségével, amely megzavarta őket s nem engedte észrevenniök, hogy a tökéletlen forma és kezdetleges stílus megett is ott rejtőzhetik a tárgyi igazság, amint a színvonalas forma, a szellemes irodalmi stílus megett is kiválóan meg tud bújni a tárgyi felületesség, sőt gyakran a hazugság és a megtévesztő szándék is.
A közölt levélrészletek csak úgy harsogják a komolyabb hitvédelmi képzés rendszeres nyújtásának szükségességét. Bizony nem elég ma a szentírást magyarázni, a pokollal fenyegetőzni, a parancsokat ismételgetni. Amikor a levegő tele van a hitetlenség bacilusaival, amikor a vallás ellenségei állandóan egész gondolat-tüzérséget mozgósítanak a hit ellen, amikor a sajtó, irodalom, színház, utca, társadalmi tónus csakúgy süvöltik a vallástalanságot, amikor hatalmas világszervezetek, szabadkőmívesség, szabadgondolkozás, szociálizmus egész fejlett haditechnikával sorakoznak fel a hit várainak megdöntésére a lelkekben, akkor a katolikus hitvédelemtanra sokkal nagyobb gondot kellene fordítani minden nevelő s lelkipásztori tényezőnek. Módot kell nyújtani arra, hogy ne csak az ellenvetések jussanak el a közönség szélesebb rétegeibe, hanem az ellenvetések cáfolata is és katolikusaink ne csak a hit pozitív tételeit ismerjék meg, hanem azt a tárgyilag megdönthetetlen logikai alapot is, amelyen a hit tételei végeredményben nyugszanak. Hiszen még legkatolikusabb családjaink tagjainál is, szerzetes intézetekben nevelkedett fiatalembereinknél és hölgyeinknél is rengeteg a vallási bizonytalanság, kiforratlanság, apológiai tájékozatlanság; a legjobb akaratú hívek lelkében is rengeteg téves eszme, balhiedelem, filozófiai, történelmi, természettudományi, erkölcsi előítélet fészkelheti be magát az ellentétes világszemléletű környezet és irodalom hatása alatt. Jaj, ha ezeket a tévítéleteket s hamis képzeteket állandó apologetikai munkával nem ellensúlyozzuk, ha művelt katolikusainkat rá nem neveljük arra, hogy kételyeiket el tudják oszlatni, a nehézségekre meg tudjanak felelni, a maguk számára s azok számára, akik ellenvetéseikkel hozzájuk fordulnak. A katolikus hitvédelemtanban minden kérdésre van válasz, minden nehézségre megoldás, minden ellenvetésre cáfolat; még pedig nemcsak formai, látszólagos, hanem teljességgel meggyőző és kielégítő. De mit ér, ha ezeket a válaszokat csak a szakemberek tudják, a művelt világiak nagy tömegének pedig néha fogalma sincs ezekről a megoldásokról, érvekről, bizonyítékokról![2]
Szükséges azonban az is, hogy akik a katolikus mozgalmakban benne állanak, főleg a nevelők, tanárok, lelkipásztorok, általában a vezető, művelt katolikusok, ne csak tudják az érveket, hanem értsenek azoknak megfelelő formában való előadásához is. A modern hitvédőnek nem elég tudósnak lennie, értenie kell a lélektanhoz s a nevelés művészetéhez is. Mit használ a legjobb argumentum, ha ügyetlenül, esetlenül, kellemetlenül adjuk elő; ha igazságunk tudatában dörgünk és dorongolunk, ahelyett, hogy szelíden megnyernénk s tapintatosan kezelnők a beteg, a segítségre szoruló lelkeket. A tartalom a fő, de a forma is fontos! Miért volt Prohászka Ottokárnak annyi sikere, holott tartalmilag semmit sem mondott mást, mint bármely más igehirdető? Mert a modern lelkek nyelvén mondta s mert végtelen szeretettel, tapintattal s tökéletes formaérzékkel fűszerezte a mondanivalóit. A mai kor gyermeke a stílus és forma tekintetében nagyon el van kényeztetve. Igaza van az egyik levélírónak, mikor arra utal, hogy a mai emberek «az eddig élvezett morfiumos, szeszes és feketekávés kábítószerek után hiába veszik a keresztény sajtó tejes bögréjét a kezükbe», s hogy a modern literatúra stílusához szokott olvasónak nagyon sokszor «feltétlen nívósüllyedés egyik-másik vallásos iratnak vagy lapnak a hangja». A tejes bögre feltétlenül egészségesebb, mint a morfium vagy a többi kábítószer, de az elkényeztetett olvasó megkívánja, hogyha már morfium helyett egészséges tejet akarnak neki adni, azt legalább adják szintén ízléses tálcán s formás csészében.
Viszont az ilyen megtévedett s tapogatózó lelkeknek is meg kell érteniök egyet-mást. Mindenekelőtt, hogy ne várják, míg a sült galamb a szájukba repül. Ne csak véletlenül, ötletszerűleg, egyszer-egyszer hallgassanak meg egy bazilikai beszédet vagy éppen egy Prohászkát (ha küld az Isten). Tessék komolyan is venni a vallási kérdéseket s szorgalmasan utánajárni az igazságnak. Tessék forgatni a katolikus hitvédelemtan termékeit; ha a «Katolikus Kultúrkönyvtár» kötetei nem felelnek meg, tessék elolvasni Prohászkát; ha ez sem felel meg, van még sok más. Tessék behatolni ezekbe a könyvekbe, ezekbe az érvelésekbe. Nem lesz könnyű olvasmány, az bizonyos; a hitvédelmi művek nem regények. Szöges figyelemmel, tanulmányozva kell olvasni ezeket, úgy ahogy az ember egy matematikai könyvet tanulmányoz. S ha azonnal nem látjuk be valamely okfejtés bizonyító voltát, ne türelmetlenkedjünk (a matematikában sem világos első olvasásra minden), hanem törjük kissé a fejünket rajta, esetleg kérdezzünk meg hozzáértő szakembert. A hit nagy dolog, megéri a komoly utánajárást. S a komoly utánajárás fokról-fokra, de kétségtelenül elvezet a vallási tisztánlátáshoz, a meggyőződéshez.
Főleg pedig ne vezettessük magunkat a modern logikátlanság divatja által. A modern ember nem szeret mélyen vizsgálódni, hanem csak érzelmek, hangulatok, látszatok s benyomások szerint indul. Ez bizony helytelen. A vallási igazság tételeit egyenkint kell vizsgálnunk, nem szabad egyszerre tíz felé kalandoznunk, ugrálnunk, a problémákat könnyedén összekevernünk, mindent egyszerre megoldani kívánnunk. Sajnos, mai neveltetésünk éppenséggel nem kedvez ennek a szigorúan logikus gondolkozásnak, a problémák egyenkint való, sorozatos megoldásának. De a neveltetésnek ezt a hibáját józan, kitartó, rendszeres elmélyüléssel ki lehet egyenlíteni.
Függetlenítenünk kell magunkat nevezetesen a hit ellenségeinek túlbecsülésétől is. A fenti levelek írónőjénél pl. szembeszökő az az öntudatlan részrehajlás, amellyel a vallásellenes irány embereit s eszményeit szörnyen komolyan veszi, míg a vallásos dolgokkal szemben a legmesszebbmenő gyanakvás és szkepszis álláspontjára helyezkedik. «Ignotust» (Veigelsberg Hugót) és Freudot szörnyű tekintélyként emlegeti, s eszébe sem jutna ezekre pl. ugyanazt a mértéket alkalmazni, amellyel a pap «rosszformájú» fejét kritizálja. Pedig nagyon könnyen meglehet, hogy az említett két izraelitának a fejalkata még sokkal kevésbé bizalomra gerjesztő, mint azé a szerencsétlen papé volt. Általában a levélírónő írásaiból, főleg egyes itt nem közölt részletekből, szinte kiabál a modern vallásellenes irodalom hatása; a Renan-féle iskola műszavai, a Zoláktól és Anatole France-októl eltanult gúny. Mégis csak nagyon igaza van az Egyháznak, amikor teológiailag képzetlen híveit a hitromboló írók műveinek olvasásától tiltja. Két okból van igaza. Először, mert a teológiailag képzetlen olvasó nincs és nem is lehet abban a helyzetben, hogy a vallás ellen összehordott, rafinált kifogásokra azonnal és magától meg tudjon felelni. Rombolni könnyű, építeni nehéz. Michelangelo Mózesét csákánnyal szétzúzni, Munkácsy Honfoglalását késsel összevagdosni: nem volna nagy művészei; de a szétvagdalt s összetördelt műremekei újból összeállítani: már csak kivételes tehetségnek s annak is csak nagy előtanulmányok után volna lehetséges. Itt is ugyanez történik: ha a teológiailag képzetlen ember kritikátlanul összeolvas mindent s könnyelműen megengedi, hogy lelkében a hit épületét ravasz rombolók csákánya halomra zúzza, maga pedig nem képes arra, hogy az összezúzott romhalmazból megint felépítse a hit templomát, magára vessen, ha hiába sírja vissza az egykor szép és pompás épületet. Másodszor pedig azért is ártalmasak ezek az olvasmányok, mert ahhoz a helytelen, egészségtelen és logikátlan módszerhez szoktatják az olvasót, amely érvek helyett a gúny fegyverével hadakozik. Gúnyolni könnyű, de a gúny nem érv. Szellemesen gúnyolódni, kétségtelen tehetség jele, de csak a romboló tehetségé. Azzal, hogy valamit ki lehet figurázni, még nem döntöttük meg a dolog értékét s belső igazságát. A legszentebb dolgon lehet gúnyolódni, az édesanyánkat is ki lehet viccelni, szatírát lehet írni Michelangelo kupolájáról vagy «Utolsó ítéletéről» is. Azért a kupola és az Utolsó ítélet nem vesztik el belső értéküket; de bizonyos, hogy aki a szatíra torzprizmájával szeme előtt nézi ezeket a remekműveket, torzul fogja látni őket maga is. A vallás tételeinek gúnyolódással való elintézése elsősorban a gúnyolódóra s követőire van káros visszahatással: cinikussá teszi. A cinikus pedig érzéketlen a komoly érvek, a tételek igazságtartalma iránt.
Ez a gúnyolódás a vallásellenes irodalmi háborúnak főfegyvere Voltaire óta. Ma is szorgalmasan használják az összes szabadgondolkozók, le egészen a Népszava tollforgatóiig. Műveletlen vagy félművelt emberre a gúny jobban is hat, mini minden tudományos cáfolati kísérlet. Mit fáradnának hát a vallásellenes propaganda apostolai gyötrelmes cáfolási kísérletekkel a kereszténységgel szemben, mikor a tömegeknél az olcsó szellemeskedés fegyverével sokkal hamarabb célt érnek. «Wer die Lacher hat, hat alle», mondja a német közmondás. Azonban a komoly és becsületes megbizonyosodásnak épp ezért a gúny nemcsak nem lehet eszköze, hanem ellenkezőleg, legméltatlanabb s belsőleg legértéktelenebb ellenszere, akadályozója.
A levélírónő pl. kesereg azon, hogy nem tud hinni Krisztusban, merthogy Krisztus csak egy «idegbeteg rajongó volt», egy «testileg-lelkileg meggyötört zsidó fiatalember». Csodálatos, hogy a hitetlen milyen vakon tud hinni! Hogyan tudja, honnan veszi az írónő, hogy Krisztus csakugyan «rajongó» volt, hogy «idegbeteg» volt és ( testileg-lelkileg meggyötört» ember? A kínszenvedésben természetesen meggyötörték, meg is ölték, de hogy életében idegbeteg s testi-lelki roncs lett volna: ugyan honnan veszi ezt? Lám, az ilyesmit minden tárgyi bizonyíték nélkül, sőt minden ellenkező tárgyi bizonyíték ellenére milyen könnyen elhiszi! Ha nem tudná, megsúgjuk neki, hogy ezt a regényt az «idegbeteg», «rajongó» Krisztusról, amint egyáltalán sok regényt Krisztusról, a Voltaire-Baur-Strauss-Renan iskola találta ki; de bizonyítékul nem is hoztak fel e kitalálások mellett semmit! Krisztus éppen az ellenkezője volt annak, amit rajongónak, idegbetegnek lehet nevezni. Olvassa csak az evangéliumot! Jézusnak minden szava, minden tette, egész viselkedése az abszolút nyugalom, a józanság, a biztosság és határozottság, az értelmi fölény és soha utol nem ért bölcsesség ámulatba ejtő tükrözete. Nincs ott szó se testi se lelki gyötrődöttségről; nem is árul el ilyen elgyötröttséget az evangéliumi Krisztus-alakon semmi, de éppenséggel semmi. Mondja, tisztelt úrhölgy, miért mondja és hiszi ön mégis így? Mert így olvasta, mert így kolportálták és szuggerálták bele önbe az olvasmányai, a Krisztus-tagadó regényköltészet, amelyekkel szemben ön a legcsekélyebb mértékben sem volt kritikus, hanem elhitte nekik minden érv és bizonyítási kísérlet nélkül! Ellenben azt a verőfényes, valósággal vakítóan szembeszökő tényt nem vette észre az evangéliumban, hogy ez a Jézus a legcsodálatosabb bölcsesség s a legbecsületesebb őszinteség együtt; aki tehát nem beszél esztelenségeket s nem ámítja a világot. Nem csal tehát és nem beszél félre akkor sem, amikor Önmagáról isteni mivoltát hangoztató kijelentéseket tesz, amikor százszorosán igazolja istenember voltát. «Én és az Atya egy vagyunk», «Én vagyok a feltámadás és az élet», «Fülöp, aki engem lát, az Atyát is látja», «Te vagy-e az élő Istennek fia? Te mondád, én vagyok» stb; az örök praeexistentia, a világbírói joghatóság, a mindentudás és mindenhatóság attribútumai, amelyeket magának tulajdonít, a csodákra és halott-támasztásokra való hivatkozás stb. stb.: mindez nem ejti legalábbis gondolkodóba? Mindez nincs oly komoly érv az ön szemében, mint a Renan-ok fantasztikus s bebizonyítatlan meséje az «idegbeteg fiatalemberről», a bájos zsidó rajongóról stb.? Nem veszi észre, hogy itt megint a cinizmus dolgozik, az érvekkel nem törődő, pusztán stilisztikai bravúrokkal hadakozó romantika? Amely belátván, hogy évszázadok tagadó, kibúvó hitetlenkedése hiába keresett komoly érveket Krisztus istensége ellen, megkísértette Jézust egyszerűen elképzelésekkel, ráfogásokkal, regényírással elintézni? S amely számít mások teológiai képzetlenségére, puszta benyomásokra reagáló dilettantizmusára, s félre akarja önt vezetni szólamokkal s elképzelésekkel ott, ahol ezeknek az elképzeléseknek minden realitás és minden tárgyi bizonyíték leghatározottabban ellene szól?
Csodálatos, a hitetlenség milyen hamar beéri a tagadás úgynevezett bizonyítékaival. Oly óriási kérdésekben, mint hogy van-e lélek, van-e Isten, ki volt Krisztus, megelégszik egy odavetett s tovább nem is igazolt megjegyzéssel, állítással. Valósággal megdöbbentő e téren az első helyen közölt levél. Nem hiszek Istenben, nem hiszek a lélekben. «Nincs.» Ezzel a röpke szóval a kérdés el van intézve. Szeretnénk valamit hallani arról is, miért nem hisz, miért nincs? Miért nem tartja meggyőzőknek az apologetika érveinek egész tárházát? S eleve biztosíthatjuk a levélírót, hogyha csak némileg is kritikusan vizsgálja a tagadás úgynevezett érveit, nagyhamar meginog a tagadás iránti bizalma is. Lehet, hogy azért még nem lesz azonnal hívő, de tagadó sem lesz. Mert higgyék el a derék töprengők: lehet, hogy hinni nehéz, de nem hinni, logikai alapon, megnyugtatóan, még sokkal nehezebb. A hitetlenség mint tagadás a legmerészebb hit. A hitetlenség mint kétely, mint ingadozás, mint határozatlanság még előbb érthető. Azonban a kételyt is le lehet győzni, az ingadozást és határozatlanságot is meg lehet szüntetni. Csak utána kell járni, tanulmányozni a hit érveit. Lehetetlen, hogy akkor sokáig kételkedő maradjon az ember.[3]
Az egyik levélíró hivatkozik arra is, hogy annyi komoly, tudós, elfogulatlan ember hitetlen. Hát ezek csak látnák tévedésüket, ha a hit csakugyan tudományosan igazolható volna! Nem, tisztelt levélíró, a dolog nem ilyen egyszerű. Már azért sem, mert a hitetlen tudósokkal és gondolkozókkal szemben ott vannak igen nagy számmal a hívő tudósok és hívő gondolkozók is. Még pedig éppen a legmagasabb, legértékesebb intellektusok között feltűnően vezetett mindig s vezet ma is a hívő elem. Azonkívül, hogy éppen a mai világban sok a hitetlen a képzett emberek közölt, ezen nem lehet csodálkozni, mert ennek nagyon szembeszökő külső okai vannak; nem a vallással kapcsolatos okok. A szervezett hitetlenség már vagy másfél század óta mindent elkövetett, hogyha magasabb oktatást s az irodalmat a vallás lerombolására használja fel s tervszerűen igyekezett kiszorítani a hívő tudósokat a felsőbb iskolákról és a tudományos intézmények vezetéséből. A közönség széles rétegeit pedig a keresztényellenes sajtó igyekezett a vallással szemben közömbössé, sőt ellenségessé, mindenesetre kételkedővé és sokszor cinikussá nevelni; sajnos, igen nagy eredménnyel. Aki a vallástalanság lélektani és történelmi okait közelebbről szemügyre veszi s megfontolja, mily hallatlan erőfeszítésekkel dolgozik a hitellenes irányzat a maga eszméinek terjesztésében, nem csodálhatja, ha oly sokan vannak, akik a hitetlenségnek esnek áldozatul. Ez azonban semmiképpen sem jelent érvet a hit ésszerűsége és tárgyi igazsága ellen.
Mindkét levélírót tehát s mindazokat, akik hasonló lelki helyzetben vannak, arra kérnők, tanulmányozzák a saját érdekükben nagy szeretettel s megértő, befogadó lélekkel a hit tudományos bizonyítékait, az apologetika érveit. Ez a tanulmányozás feltétlenül meg fogja hozni a kívánt eredményt: az elméleti meggyőződést. Ez ugyan még mindig nem lesz elég; ezenkívül még a kellő jóakarat s elszántság is kell, hogy a megismert igazságot bátran s következetesen kövessük. Isten majd megadja a kegyelmet azoknak, akik azt becsületes erőfeszítéssel és őszinte tanulékonysággal keresik. Olvassanak, elmélkedjenek, hatoljanak bele az apologetika ismeretébe, imádkozzanak s beszéljék meg nehézségeiket vagy kételyeiket valamely művelt, megértő s felvilágosítani tudó lelkipásztorral. Ez gyakran hamarabb vezet célhoz, mint a könyvek. S bízzanak Isten kegyelmében, a felülről jövő világosságban. «Nicht im Grübeln, nein! — im Beten wird die Offenbarung kommen». (Fr. W. Weber.)
[1] A Magyar Kultúrában mint tudományos folyóiratban szerkesztői üzenetek nincsenek. Ha a levél írója megírja lakáscímét, magánlevélben azonnal kapott volna feleletet. Szerk.
[2] Nemrég egy tanárember kételyeivel egy ismerős paphoz fordult. Ez így felelt neki: «Kérlek, az ember vagy hisz s akkor nincs szüksége észokokra, vagy nem hisz és akkor úgysem lehet meggyőzni.» Természetes, ez a válasz nem elégítette ki a kérdezőt. Az ilyen papot bizony vissza kellene küldeni a — teológiára!
[3] A Katolikus Kultúrkönyvtár négy első kötete minden fontosabb hitvédelmi kérdésre kimerítő választ ad. (Bpest, VIII. Horánszky-u. 20.)
1. A földrajzírók, Sossius Senecio, amikor ismereteiket meghaladó dolgokról esik szó, térképeik szélére ilyenféle megjegyzéseket írnak: "Ezen túl nincs más, csak víztelen sivatag, vadállatok tanyája", vagy: "rejtett agyagos föld", vagy "szkütha jégmező", vagy "jégpáncéllal borított tenger".
Párhuzamos életrajzok című művem írása közben én is így jutottam el addig az időpontig, ameddig a valószínű és a tényeken alapuló történetírás eljuthat. A régebbi időkről nyugodtan kijelenthetném én is, hogy ami rajtuk túl van, a csodáknak és a tragédiaírók regéinek világához tartozik, ahol semmi nem biztos és semmi nem bizonyítható be.
Mivel azonban Lükurgosznak, a törvényhozónak és Numa királynak az életrajzát már megírtam, helyesnek tartom, hogy Romulus életét is elmondjam, akinek korához történetírói munkámban egyébként is közel jutottam. Amikor ezen elmélkedtem, Aiszkhülosz jutott eszembe:
E férfihoz ki lenne fogható? Kit mérhetek hozzá? Ki érne föl vele?[1]
és természetesnek találtam, hogy a szép és dicső Athén megalapítóját, Thészeuszt állítsam szembe és hasonlítsam össze a legyőzhetetlen és nagy hírű Róma atyjával. Bárcsak kihámozhatnám a meséből azt, ami ésszerű benne, hogy a történeti valóság képét megragadhassam. De amikor a történelem makacsul ellenáll a hihetőségnek, és semmi valószerűt nem nyújt, kérem olvasóimat, fogadják megértő jóakarattal az őskori mondákat.
2. Thészeusz sok tekintetben valóban összehasonlítható Romulusszal. Bizonytalan és homályos származásuk miatt mindkettőjükről azt híresztelték, hogy istenek gyermekei,
mindketten daliák vagytok: ki-ki látta közöttünk,[2]
s a testi erő mindkettőjükben kiváló értelemmel párosult. Az egyik megalapította Rómát, a világ egyik leghíresebb városát, a másik pedig fővárossá tette Athént. Mindketten részt vettek nők elrablásában; egyikük sem kerülte el családja balszerencséjét, mindketten magukra haragították rokonaikat, életük végén mindketten elvesztették honfitársaik bizalmát - ha azt, ami nem látszik költői túlzásnak, igazságnak tekintjük.
3. Thészeusz atyai ágon Erekhtheuszig, sőt a legelső őslakókig, anyai ágon pedig Pelopszig vezette vissza származását. Pelopszot nem is annyira kincsei, mint inkább rengeteg gyermeke tette a Peloponnészosz leghatalmasabb királyává. Lányait a legkiválóbb férfiakhoz adta nőül, fiait pedig szétküldte, hogy uralkodjanak a peloponnészoszi városok felett. Egyik fia, Pittheusz, Thészeusz nagyatyja, alapította Troizén városkáját. Pittheuszt kora egyik legbölcsebb férfiának tartották. Bölcsessége sok tekintetben hasonlított Hésziodoszéhoz, aki főképp a Munkák és napok című művében található bölcs mondásoknak köszönheti hírnevét; ezeknek egyikét Pittheusznak tulajdonítják.
Ezt Arisztotelész, a bölcselő is megemlíti, Euripidész pedig a "tiszteletre méltó Pittheusz tanítványának" nevezi Hippolütoszt, ami szintén Pittheusz hírnevet bizonyítja.
Egykor Aigeusz fiúgyermek után vágyódott, és - mint mondják - azt a híres jóslatot kapta a Püthiától, hogy nem szabad asszonnyal hálnia, míg Athénba nem érkezik. Aigeusz nem értette meg világosan a jóslat értelmét; ezért amikor útban hazafelé megszállt egy éjszakára Troizénben, közölte Pittheusszal az istentől kapott jóslatot, amely így szólt:
Tömlődnek ki ne oldd kitüremlő lábait addig, míg csak Athénba nem érsz, népeknek nagy fejedelme!
Nem tudjuk, mire gondolt Pittheusz, de vagy rábeszélte Aigeuszt, hogy háljon Aithrával, vagy ravaszul úgy intézte. Aigeusz másnap megtudta, hogy Pittheusz király leányával aludt. Azt gyanította, hogy teherbe ejtette a leányt, fogott hát egy kardot meg egy pár sarut, és elrejtette őket egy kőszikla alatti üregbe, amelybe épp belefértek. Ezt egyedül csak Aithrával közölte, és meghagyta neki, hogy ha fia születik tőle, küldje el hozzá, mihelyt férfikorba jut, és már olyan erős, hogy fel tudja emelni a kősziklát, s ki tudja venni alóla az ott hagyott tárgyakat, de úgy, hogy mindenki előtt tartsa a dolgot titokban. Aigeusz ugyanis módfelett félt fivérének, Pallasznak fiaitól, akik életére törtek és megvetették, mert gyermektelen volt. A Pallasz-fiak, a Pallantidák ötvenen voltak, s valamennyiüket Pallasz nemzette. Ezután Aigeusz eltávozott.
4. Amikor Aithra megszülte gyermekét, némelyek szerint nyomban Thészeusznak[4] nevezte, az ismertetőjelek letétbe helyezéséről. Mások szerint azonban csak később kapta ezt a nevet a gyermek, amikor Aigeusz fiává fogadta. Pittheusz gondoskodott a gyermek neveléséről, és Konnidaszt rendelte melléje tanítónak. Konnidasz tiszteletére az athéniak mind a mai napig kost áldoznak egy nappal a Thészeusz-ünnepek előtt, s nagyobb tisztelettel emlékeznek meg róla, mint Szilaniónról vagy Parrhaszioszról, akik közül az előbbi Thészeusz szobrát mintázta, a másik pedig arcképét festette meg.
5. Akkor még szokásban volt, hogy az ifjak, amikor gyermekkoruk véget ért, ellátogattak Delphoiba, és áldozatot mutattak be az istennek első ízben levágott hajfürtjeikből. Thészeusz is elment Delphoiba; az egyik ottani helyet még most is Thészeiának nevezik. Hajából azonban csak a homlokára hulló fürtöket nyírta le, úgy, ahogy Homérosz mondja az abászokról; egyébként a hajnyírásnak ezt a módját thészeuszinak nevezték róla.
Először az abászok nyírták így a hajukat, de nem azért, mint némelyek hiszik, mert az araboktól tanulták, nem is vetélkedésből a müsziaiakkal, hanem mert jó verekedők voltak, és jól értettek a kézitusához, közelharchoz. Erről szól versében Arkhilokhosz is:
Nem feszül ott se sok íj, se parittyák nem sokasulnak, hogyha Arész viadalt szít csatasíkon; a kard végzi a sok sóhajt okozó viadalt: az eféle harcban oly isteniek mind ama legjelesebb dárdadobók, Euboia lakói...
Azért nyírták így a hajukat, hogy az ellenség bele ne kapaszkodhassék az üstökükbe. Bizonyosan erre gondolhatott a makedónok királya, Alexandrosz is, amikor megparancsolta hadvezéreinek, hogy borotváltassák simára a katonák állát: kézitusában ugyanis az ellenfél állát lehet a legkönnyebben megragadni.
6. Aithra sokáig titokban tartotta Thészeusz igazi származását, Pittheusz pedig elhíresztelte róla, hogy Poszeidón gyermeke. A troizéniek különösképpen tisztelték Poszeidónt; ő volt városuk védőistensége, neki áldozták gyümölcstermésük zsengéjét, és az ő háromágú szigonyát verték pénzükre is. Thészeusz erős, eszes, értelmes ifjúvá serdült. Aithra ekkor elvezette a sziklához; elbeszélte neki származásának igazi történetét, és felszólította, hogy vegye ki a szikla alól atyja ismertetőjeleit, és hajózzék el Athénba. Thészeusz nekifeszült a sziklának és könnyedén felemelte, de nem volt hajlandó hajón utazni Athénba, bár az lett volna a biztonságos, s arra kérte nagyatyja és anyja is. Abban az időben ugyanis nehéz volt a szárazföldön eljutni Athénba, mert az utat mindenhol rablók, útonállók zavarták és veszélyeztették.
Ez a kor olyan férfiakat szült, akiknek kézügyessége és gyorsasága már-már felülmúlta az emberi mértéket, a fáradtságot híréből sem ismerték; sajnos azonban ezeket a természeti adományokat nem fordították tisztességes és hasznos célokra. Erejüket vad és kegyetlen dolgokra használták gőgös örömükben; megrontottak és elpusztítottak mindent, ami kezük ügyébe esett. Úgy gondolták, hogy szeméremmel, igazságossággal, méltányossággal és emberiességgel semmi gondja az erőseknek: ezeket az erényeket csak azok magasztalják, akik maguk nem mernek igazságtalanságot elkövetni, és félnek az igazságtalanságtól. - Néhány gonosztevőt Héraklész vándorlásai közben elpusztított, mások elbújtak előle, és így megmenekültek, vagy pedig annyira hitványak voltak, hogy senki nem törődött velük. Amikor Héraklész szerencsétlen módon megölte Iphitoszt, Lüdiába ment, és hosszabb ideig Omphalénál szolgált; ezt a bűnhődést szabta magára bűnéért. Lüdiában ezekben az években béke és biztonság uralkodott, de Görögország más részein elharapózott a bűnözés, mivel senki nem volt, aki véget vessen neki.
Ezért volt veszélyes szárazföldön menni Athénba a Peloponnészoszról. Pittheusz azzal igyekezett rábeszélni Thészeuszt a tengeri utazásra, hogy részletesen elmesélte, milyenek az iszthmoszi útonállók, és hogyan bánnak a kezükbe kerülő utasokkal. Héraklész vitézi tetteinek híre titkon már régen lázba hozta Thészeuszt, és rengeteget gondolt a hősre. Áhítattal hallgatott minden róla szóló történetet, de különösképpen Héraklész hőstetteinek szemtanúira volt kíváncsi, vagy azokra, akik találkoztak vele, és tőle magától hallották, mit vitt véghez. Az ifjú Thészeusz nyilván ugyanolyan lelkiállapotban volt, mint sok évszázaddal később Themisztoklész, aki bevallotta, hogy Miltiadész Marathónnál aratott győzelme nem hagyta aludni. Thészeusz is bámulta Héraklész dicső tetteit, éjjelente róluk álmodott, nappal pedig sarkallta a vágy, hogy ő is hasonló tetteket hajtson végre.
7. Thészeuszt és Héraklészt közeli rokoni kapcsolat fűzte egymáshoz, mivel Héraklész és Thészeusz anyja másod-unokatestvérek voltak. Aithra ugyanis Pittheusz lánya volt, Alkméné Lüszidikéé, Pittheusz és Lüszidiké viszont Hippodameiától és Pelopsztól származó testvérek. Thészeusz éppen ezért nem viselhette volna el a szégyent, hogy Héraklész megtisztítja a szárazföldet és a tengert a gonosztevőktől, ő viszont gyalázatot hozva vélt atyjára, Poszeidónra, megfutamodik a nehézségek elől, és bevérezetlenül viszi az igazi apja elé az ismertetőjeleket, a sarut és a kardot. Nemesi születését hőstettekkel akarta bizonyítani. Azzal a szándékkal és elhatározással indult tehát útnak, hogy erőszakoskodni nem fog senkivel sem, de ha bántják, visszaüt.
8. Legelőször Periphétész állta útját Epidauriában. Periphétésznek buzogány volt a fegyvere, és ezért Korünétésznek - buzogányosnak - nevezték. Thészeusz harcra kelt vele és megölte, majd buzogányát magához vette, és le sem tette többé, akárcsak Héraklész az oroszlánbőrt. Héraklész az oroszlánbőrrel bizonyította, hogy milyen hatalmas fenevadat ölt meg, Thészeusz meg a buzogányt mutogatta mindenkinek azzal, hogy ez a fegyver gyengének bizonyult vele szemben, de az ő kezében legyőzhetetlen lesz.
Az Iszthmoszon Szinniszt ölte meg, a fenyőhajlítót, mégpedig éppen úgy, ahogy az szokta öldösni az utasembereket. Ezzel is bebizonyította, hogy a rátermettség fontosabb minden ügyességnél és gyakorlottságnál, hiszen ő ezt a foglalatosságot soha nem tanulta, és nem is gyakorolta. Szinnisznek volt egy szép, sudár termetű leánya, Periguné. A leány, amikor atyját megölték, elfutott és elrejtőzött. Thészeusz mindenfelé kereste, de Periguné elbújt egy tüskés bokorral, sással és vadspárgával sűrűn benőtt helyre. A leány gyermekes ártatlanságában a bokrokat kérte, rejtsék el, s megígérte, hogy ha megmentik, soha nem bántja, soha nem égeti el őket. De Thészeusz addig hívogatta Perigunét, addig fogadkozott, hogy jól bánik vele, és nem lesz semmi bántódása, míg a leány végre előjött. Együtt is hált vele, és Melanipposzt szülte neki. Thészeusz később Déioneuszhoz, az oikhalai Eurütosz fiához adta őt feleségül. Thészeusz fia, Melanipposz, Ióxosz atyja lett, és Orünotosszal együtt gyarmatot alapított Kariában. Ióxosz férfi- és nőutódai megőrizték emlékezetükben ezt a történetet: a vadspárgát és a tüskés bokrot mindig a legnagyobb tiszteletben tartották, és soha nem vetették tűzre.
9. A Phaiának nevezett krommüóni vad koca bősz fenevad volt, és nem valami közönséges vadállat. Küzdelmes és nehéz feladat volt elejteni. Thészeusz megszakította útját, és csak úgy mellékesen megölte az állatot - egyrészt, nehogy azt higgyék, hogy ő csak kényszerből hősködik, másrészt mert úgy gondolta, hogy a bátor férfiúnak nemcsak a gonosztevők ellen kell védekeznie, hanem a fenevadakkal is állnia kell a veszélyes harcot. Némelyek azonban azt állítják, hogy Phaia vérszomjas és kicsapongó életű rablónő volt, Krommüónban élt, erkölcstelen életmódja miatt nevezték Kocának, s hogy őt ölte meg Thészeusz.
10. Megara határvidékén Szkirónt ölte meg: letaszította egy szikláról. Sokan azt állítják, hogy Szkirón rabló volt, aki az arra haladó utasokat fosztogatta. Azt mondják, gőgösen és fennhéjázóan rájuk parancsolt, hogy mossák meg lábát, majd hatalmas rúgással a tengerbe lökte őket. A megarai történetírók cáfolják a mondának ezt a változatát, és ahogy Szimónidész mondja, "harcba szállnak az ősi időkkel". Szerintük Szkirón nem volt sem rabló, sem gonosztevő, hanem éppen ellenkezőleg, irtotta a rablókat, s az igaz és jó emberek társa és barátja volt. Akkoriban Aiakoszt tartották a legigazságosabb görögnek, Kükhreuszt, Szalamisz királyát istenként tisztelték Athénban, Péleusz és Telamón nemes jellemét pedig mindenki jól ismeri. Nos, Szkirón veje volt Kükhreusznak, apósa Aiakosznak s nagyatyja Péleusznak meg Telamónnak, akinek anyja, Endéisz, Szkirónnak és Khariklének volt a leánya. Elképzelhetetlennek tartják, hogy ilyen kiváló férfiak családi kapcsolatba léptek volna egy hírhedt rablóval, s hogy drága kincseket bíztak rá és fogadtak el tőle. Azt mondják, Thészeusz nem akkor ölte meg Szkirónt, midőn Troizénből Athénba ment, hanem később, amikor Dioklész királyt becsapta, és elfoglalta a megaraiak birtokában levő Eleusziszt. Ilyen ellentmondó történetek maradtak fenn ezekről a dolgokról.
11. Eleusziszban birkózásban legyőzte és megölte az arkadiai Kerküónt. Majd kissé továbbment, és Erineuszban Damasztészt - más néven: Prokrusztészt - pusztította el, belekényszerítve ágyába, éppúgy, ahogy az kényszerítette az utasembereket. Thészeusz Héraklészt utánozta: Héraklész is úgy végzett támadóival, ahogy azok akartak vele. Így áldozta fel Héraklész Busziriszt, ölte meg birkózásban Antaioszt, párviadalban Küknoszt, és így zúzta szét Termerosz fejét. Állítólag innen eredt a "termeroszi baj" szólásmondás. Termerosznak ugyanis az volt a szokása, hogy fejjel ment neki mindenkinek, akivel összetalálkozott, és úgy ölte meg. Ekképpen irtotta ki a gonosztevőket, és szolgáltatott igazságot Thészeusz is; mindenki saját bűnének megfelelően bűnhődött.
12. Továbbhaladva, Thészeusz a Képhiszosz folyóhoz érkezett, itt találkozott a Phütalosz nemzetség tagjaival. Útja során ezek voltak az elsők, akik végre barátként üdvözölték. Kérésére bemutatták a szokásos engesztelő áldozatot, hogy a kezéhez tapadt vértől megtisztuljon, majd megvendégelték otthonukban. Ez volt az első eset, hogy szívélyes fogadtatásra talált, amióta útnak indult.
Mint mondják, Kroniosz, vagy ahogyan most nevezik, Hekatombaión hónap nyolcadik napján érkezett Athénba. A városban ez idő tájt belső háborúk dúltak, és Aigeusz házát is igen zilált állapotban találta. A király a Korinthoszból száműzött Médeiával élt együtt, aki megígérte neki, hogy kigyógyítja magtalanságából. Médeia előbb ismerte fel Thészeuszt, mint Aigeusz, aki ekkor már öregember volt, és állandóan lázadástól rettegett. Médeia rávette Aigeuszt, hogy hívja meg az idegent asztalához, és itasson vele mérget. Thészeusz elment a lakomára, de nem akarta elárulni kilétét, azt szerette volna, ha atyja ismeri fel. Így aztán, amikor feltálalták a húsételt, Thészeusz kihúzta kardját, mintha azzal akarná a húst felszeletelni. Aigeusz nyomban felismerte a kardot. Feldöntötte a méreggel telt serleget, majd kérdéseket intézett fiához, és átölelte. Ezután összehívta a népet, és bemutatta Thészeuszt, akit a nép már csak vitézsége miatt is nagy örömmel üdvözölt. Azt mondják, hogy a méreggel telt serleg ott dőlt fel, és ott ömlött ki belőle a méreg, ahol most a körülkerített hely van az athéni Apollón Delphiniosz-szentélyben; itt állt ugyanis Aigeusz palotája. A templomtól keletre álló Hermész-szobrot ma is az "Aigeusz kapujánál lévő Hermésznek" nevezik.
13. Thészeusz megérkezése előtt Pallasz fiai, a Pallantidák abban reménykedtek, hogy Aigeusz gyermektelenül hal meg, és Athén trónja az övék lesz; ezért nehezen viselték el, hogy Aigeusz Thészeuszt tette örökösévé. Végre is már Aigeusz is csak fogadott fia Pandiónnak, és semmi köze az Erekhtheidákhoz, most meg Thészeusz, ez a jöttment idegen uralkodjék Athénban! Ezért hát háborút indítottak. Embereiket két részre osztották; az egyik csapat vezére Pallasz volt, ezek nyíltan vonultak a város ellen Szphéttosz irányából. A másik csapat lesben állva várakozott Gargéttosznál; kétoldali támadásra készültek. Volt egy hagnuszbeli hírnök, név szerint Leósz, aki elárulta Thészeusznak, hol állnak lesben a Pallantidák. Thészeusz meglepetésszerűen rajtuk ütött, és mindnyájukat megölte. Mikor ezt Pallasz emberei meghallották, szétszéledtek. Mint mondják, Palléné község lakói ettől az időtől kezdve nem házasodtak össze hagnuszbeliekkel, és hírnökük nem kiáltotta a szokásos Akuete leó! - vagyis: "Halljátok, emberek!" - szavakat, annyira gyűlöletesnek tartották Leósz árulását.
14. Thészeusz nem akart tétlenül maradni, meg aztán szerette volna a nép kegyét is elnyerni; ezért elindult a marathóni bika ellen, amely sok kárt okozott a Tetrapolisz néven ismert négy attikai városnak. A bikát megkötözte, és végighajtotta Athén utcáin, majd pedig feláldozta Apollón Delphiniosznak. Úgy látszik, van némi igazság a Hekaléról szóló történetben is, amely szerint Hekalé megvendégelte és házába fogadta Thészeuszt, amikor a bika ellen indult. A környező községek népei Zeusz Hekalosz tiszteletére rendszeresen megülték Hekalészia ünnepét, és megemlékeztek Hekaléról is, akit Hekalinának becézgettek, mivelhogy amúgy öregasszonyosan ő is becézte és simogatta a házába betérő ifjú Thészeuszt. Hekalé fogadalmat is tett Zeusznak, hogy áldozatot mutat be, ha Thészeusz épségben tér vissza, de Thészeusz visszatértét már nem érte meg. Ezért emlékeztek meg róla Thészeusz parancsára, hogy vendégszeretetét viszonozzák. Ezt a történetet Philokhorosz beszéli el.
15. Valamivel később megérkeztek Krétából az adóbehajtók, immár harmadszor. Minósz, mivel fiát, Androgeószt, álnokul meggyilkolták Attikában, szüntelen háborúskodással tette tönkre az emberek életét. Sújtotta a népet az isten is: éhínség, járvány tört ki, s kiszáradtak a folyók. Apollón ekkor kijelentette: engeszteljék ki Minószt, és egyezzenek meg vele, hogy az isten haragja és a bajok megszűnjenek. Így aztán az athéniak követeket küldtek Krétába, és megállapodtak, hogy kilencévenként hét fiút és ugyanannyi leányt küldenek adó fejében Krétába. Ebben a legtöbb történetíró egyetért. A monda legtragikusabb változata szerint a Krétába küldött ifjakat és leányokat a Minótaurosz a Labürinthoszban megölte, vagy legalábbis addig bolyongtak hasztalan keresve a kijáratot, amíg mind el nem pusztultak. Euripidész ezt mondja a Minótauroszról:
16. Philokhorosz szerint a krétaiak ezt tagadják. Szerintük a Labürinthosz börtön volt, és akit oda bezártak, nem tudott megszökni. Minósz versenyjátékokat rendezett Androgeósz emlékére, s az athéni ifjakat és leányokat, akiket addig a Labürinthoszban tartottak fogva, a győzteseknek adták jutalmul. Az első játékokon egy Taurosz nevű hatalmas hadvezér győzött. Ez a durva és embertelen férfiú keményen és kegyetlenül bánt az athéni fiatalokkal.
A bottiaiabeliek állama című művében maga Arisztotelész sem ad hitelt annak, hogy a fiatalokat Minósz ölte volna meg, szerinte ezek az emberek öregkorukig éltek Kréta szigetén szolgasorban. Egy alkalommal, amikor a krétaiak régi fogadalmukat beváltva Delphoiba küldték elsőszülötteiket, az áldozatul felajánlottak között ott voltak az athéni rabszolgák leszármazottai is. Ezek nem tudtak megélni Delphoiban, ezért hát áthajóztak Itáliába, és letelepedtek Iapügiában, majd onnan Thrakiába mentek, s őket nevezzük bottiaiabelieknek. Ezért éneklik a bottiaiabeli leányok bizonyos áldozati szertartások közben: "Menjünk Athénba!"
Ebből is kitűnik, milyen súlyos következményekkel jár, ha valaki olyan város gyűlöletét hívja ki maga ellen, ahol virágzik az ékesszólás és a költészet. Lám, Minószt is folyton ócsárolják és támadják az attikai színházakban. Az sem használ neki sokat, hogy Hésziodosz "a királyok királyának", Homérosz pedig "Zeusz bizalmasának" nevezi. Rengeteg szidalmat szórnak rá a tragédiaköltők a színpad deszkáiról; gonosz és erőszakos uralkodónak nevezik, de ugyanakkor királynak és törvényhozónak is, Rhadamanthüszt pedig bíróként és a minószi törvények őreként emlegetik.
17. Elérkezett a harmadik adófizetés ideje, és az apáknak át kellett engedniök felserdült fiaikat a sorsolásra. A nép köréből újból sokan hangosan zúgolódtak Aigeusz ellen, mondván, hogy ő az oka mindennek, egyedül ő mentesül a büntetés alól, s míg törvénytelen, jöttment fiának átjátssza a hatalmat, cseppet sem törődik vele, hogy őket megfosztják törvényes magzataiktól, és így gyermektelenül maradnak. Thészeuszt nagyon bántotta a dolog; helyt adott panaszuknak, s hogy közösséget vállaljon velük, a sorsolást meg sem várva, önként jelentkezett. Bátorságát mindenki csodálta és hazaszeretetét is magasztalták. Látta Aigeusz, hogy Thészeuszt nem tudja szándékától eltéríteni, kisorsolta hát a többi ifjút.
Hellanikosz azt állítja, hogy az athéniak nem sorshúzással döntöttek, hanem maga Minósz ment Athénba, és ő válogatta ki a fiúkat és lányokat, s elsőnek Thészeuszt választotta. Minósz kikötötte, hogy hajót az athéniaknak kell adniuk, és hogy a hajóra szálló fiatalok közül senki nem vihet magával fegyvert. Közölte velük azt is, hogy ha megölik a Minótauroszt, vége a büntetésnek.
Korábban nem volt remény a menekülésre, ezért fekete vitorlával jelezték, hogy a hajó a szerencsétlenségébe rohan. De most Thészeusz biztatgatta atyját, és váltig hangoztatta, hogy ő majd elbánik a Minótaurosszal. Adott hát Aigeusz fehér színű vitorlát is a hajó kormányosának, és meghagyta neki, hogy azt vonja fel visszatérőben, ha Thészeusz megmenekült; ellenkező esetben feketével jelezze a gyászt.
Szimónidész szerint Aigeusz nem fehér vitorlát adott a kormányosnak, hanem vöröset, "a sudár magyal tölgy virágának dús nedvével megfestve" - ezzel kellett volna Thészeusz megmenekülését jeleznie. Szimónidésztől tudjuk azt is, hogy a hajó kormányosa Phereklosz volt, Amarszüasz fia. Philokhorosz azt állítja, hogy Thészeusz Szalamiszból - Szkirosztól - kapta a haja kormányosát, Nauszithooszt, meg a másodkormányost, Phaiaxot is, mivel az athéniak akkor még nem értettek a hajózás mesterségéhez. A kisorsolt ifjak közt ott volt Meneszthész, Szkirosz egyik lányának fia is. Erről tanúskodik az az emlékmű, amelyet, mint mondják, Thészeusz állított Nauszithoosz és Phaiax tiszteletére Phaléronban, Szkirosz szentélye mellett; a Kübernésziát, a kormányosok ünnepét is az ő tiszteletükre szokták megrendezni.
18. Megtartották a sorsolást, Thészeusz a prütaneionból a Delphinionba vitte a kisorsoltakat, és bemutatta Apollónnak a könyörgők szent jelét, a szent olajfa ágát fehér gyapjúfonalba takarva. A szertartás után, Munükhión hónapjának hatodik napján, hajóra szálltak. Az athéniak ezen a napon mind a mai napig leányokat küldenek a Delphinionba, hogy engesztelő áldozatot mutassanak be Apollónnak. Mint mondják, a delphoi isten úgy rendelkezett, hogy Thészeusz Aphroditét válassza vezetőjének és kísérőjének az útra. Majd nőstény kecskét áldozott a tengerparton az istennőnek, de az hirtelen bakkecskévé változott. Így kapta Aphrodité az Epitragia nevet.
19. Thészeusz megérkezett Krétába, és Ariadné belészeretett, ahogy ezt oly sokan megírták és megénekelték. Ő adta neki a fonalat, s oktatta ki, miként juthat ki a Labürinthosz tekervényeiből. Thészeusz később megölte a Minótauroszt, és elhajózott Ariadnéval s az athéni ifjakkal. Phereküdész szerint kiverte a krétai hajók fenekét, s ezzel lehetetlenné tette, hogy üldözőbe vegyék. Démon szerint Minósz hadvezére Taurosz volt, aki a kikötőben esett el tengeri ütközetben, amikor Thészeusz elhajózott. Philokhorosz másként beszéli el az eseményeket: szerinte Minósz versenyjátékokat rendezett, és mindenki irigyen várta Taurosz győzelmét. Rossz természete miatt mindenki gyűlölte, és azt beszélték, hogy Pasziphaéval viszonya van. Így aztán, amikor Thészeusz engedélyt kért rá, hogy kiálljon vele, Minósz beleegyezett. Krétában nők is jelen lehettek a versenyeken; ott volt Ariadné is, akit Thészeusz látása azonnal lenyűgözött; csodálattal nézte, hogyan győzi le sorban ellenfeleit. Minósz különösen örült, hogy Thészeusz legyőzte a birkózásban Tauroszt és megalázta. Ezért visszaadta neki az ifjakat, és feloldotta Athént a további adófizetés alól.
Kleidémosz sajátosan és körülményesen mondja el a történteket. Szerinte általánosan elfogadott szabály volt a görögöknél, hogy egyetlen háromevezősoros hajó sem szállhat tengerre öt főnél nagyobb legénységgel. Ezt a szabályt csak Iaszón, az Argó parancsnoka szeghette meg, aki azért szállt hajóra, hogy megtisztítsa a tengert a kalózoktól. Amikor Daidalosz visszamenekült Krétából Athénba, Minósz a rendelkezések ellenére üldözésére indult hadihajóival, majd egy vihar Szicíliába sodorta, ahol meghalt. Minósz fia, Deukalión, ellensége volt az athéniaknak, követeket küldött hozzájuk, és követelte, hogy adják ki Daidaloszt, mert ha nem, megöli azokat az athéni fiatalokat, akiket túszként adtak át Minósznak. Thészeusz szelíd hangon válaszolt, de nem volt hajlandó kiszolgáltatni rokonát, Daidaloszt, Meropénak, Erekhtheusz leányának fiát. Ugyanakkor hajóhad építésébe kezdett. A hajók egy részét Attikában, a Thümaitadák községe közelében építtette, a főútvonaltól távol, más részét pedig Troizénben, Pittheusz felügyelete alatt; titokban akarta ugyanis tartani a dolgot.
Amikor elkészültek a hajók, Thészeusz tengerre szállt; magával vitte Daidaloszt és a krétai menekülteket, hogy az utat mutassák neki. A mit sem sejtő krétaiak barátságosan fogadták az athéniakat, Thészeusz pedig elfoglalta a kikötőt, majd titkon Knósszoszba sietett. A Labürinthosz kapui előtt összecsapott a krétaiakkal, Deukaliónt testőreivel együtt megölte. Kréta trónjára így Ariadné került. Thészeusz fegyverszünetet kötött vele, és visszakapta az athéni ifjakat, Athén és Kréta frigyre lépett, a krétaiak esküvel ígérték, hogy soha többé nem indítanak háborút.
20. Ariadnéról és ezekről az eseményekről sok, egymástól eltérő történet maradt fenn. Az egyik szerint Ariadné felakasztotta magát, amikor Thészeusz elhagyta; a másik azt állítja, hogy Naxosz szigetére hajózott, s ott Oinarosszal, Dionüszosz papjával élt együtt, mivel Thészeusz egy másik nőbe szeretett bele, és ő magára maradt.
Aigléért, Panopeusz lányáért ölte tüzes vágy.
A megarai Héreasz azt állítja, hogy Peiszisztratosz ezt a sort törölte Hésziodosz költeményéből, Homérosz viszont az Alvilágról szóló leírásába ezt a sort iktatta be:
Thészeuszt, Peirithooszt, szép sarjait isteneinknek,[6]
hogy ezzel az athéniak kedvét keresse. Mások azt állítják, hogy Ariadné még gyermekeket is szült Thészeusznak, Oinopiónt és Sztaphüloszt. A khioszi Ión is ezen az állásponton van, így emlékezik meg ugyanis szülővárosáról:
Mit Thészeusz-fi emelt egykoron, Oinopión.
Mindezekből a regeszerű történetekből a legszebbek úgyszólván közszájon forognak. Az amathuszi Paión egészen sajátos módon beszéli el Ariadné történetét. Szerinte egy vihar Küprosz partjaihoz sodorta Thészeuszt, s Ariadné, aki várandós állapotban volt, rettenetesen szenvedett a viharban hánykódó hajón, ezért kiszállt egyedül. Thészeusz eközben igyekezett hajóját megmenteni, de a vihar újra elsodorta a szárazföldről, ki a tengerre. A küproszi asszonyok gondjukba vették Ariadnét, és kétségbeesett magányában költött levelekkel vigasztalták, mintha Thészeusz írt volna neki. Részvétükkel enyhítettek kínjain, majd amikor meghalt anélkül, hogy gyermekét világra hozta volna, eltemették. Thészeusz később visszatért, és nagyon elszomorodott. Pénzt adott a város lakosainak, hogy Ariadnénak áldozzanak. Két szobrocskát is állíttatott, az egyiket ezüstből, a másikat bronzból. A Gorpiaiosz hónap második napján tartott áldozati ünnepen egy ifjú a földre veti magát, majd hangokkal és mozdulatokkal egy szülő nő vajúdási fájdalmait utánozza; Amathusz város lakói Ariadné-Aphrodité ligetének nevezik azt a helyet, ahol Ariadné sírját mutogatják.
Több naxoszi író különös módon beszéli el a történteket, hogy valójában két Minósz és két Ariadné volt: az idősebb Ariadné Dionüszoszhoz ment nőül Naxosz szigetén, s Sztaphüloszt és fivéreit szülte neki, a fiatalabbikat meg elrabolta Thészeusz, amikor pedig magára maradt, Naxosz szigetére ment, és magával vitte Korküné nevű dajkáját, akinek sírját mutogatni szokták. Ez a második Ariadné is a szigeten halt meg, de az emlékére rendezett ünnepség egészen más jellegű. Az idősebb Ariadné ünnepét víg mulatozással ülik meg, a fiatalabbét pedig gyásszal és szomorúsággal.
21. Thészeusz elhajózott Krétából és kikötött Délosz szigetén. Áldozatot mutatott be az istennek, és felajánlotta neki az Ariadnétól kapott Aphrodité-szobrocskát, majd eljárta az ifjakkal azt a körtáncot, amely még ma is szokásban van a délosziaknál. Ez a tánc a Labürinthosz zegzugos folyosóinak az ábrázolása bizonyos táncmozdulatokkal és - fordulatokkal. Dikaiarkhosz szerint a délosziak "darunak" nevezik ezt a táncfajtát. Thészeusz a Keratón-oltár körül járta el a táncot. Ezt az oltárt ökrök bal oldali szarvából illesztették össze. Állítólag versenyjátékokat is alapított Déloszban; a győztesek ekkor kaptak első ízben pálmaágat.
22. Már közel jártak Attika partjaihoz, de nagy örömükben Thészeusz is meg a kormányos is elfelejtette felvonni a fehér vitorlát, amellyel jelezniük kellett volna Aigeusznak, hogy megmenekültek. A király kétségbeesésében levetette magát a szikláról és meghalt. Thészeusz közben partra szállt, és bemutatta azokat az áldozatokat, amelyeket távozásakor fogadott az isteneknek Phaléronban, majd hírnököt küldött a városba, hogy jelentse megmenekülésüket. A hírnök sok emberrel találkozott, akik mind a király halálát gyászolták, de akadtak olyanok is, akik boldogságukban megkoszorúzták, annyira örültek az ifjak hazatérésének. A hírnök elfogadta a koszorúkat, és hírnöki pálcájára tűzte. Mikor visszatért a tengerpartra, látta, hogy Thészeusz még nem fejezte be az italáldozatot; félrevonult, nem akarta megzavarni a szertartást. Az áldozat után jelentette Aigeusz halálát. Erre Thészeusz és társai sírva siettek a városba. Innen van, hogy - állítólag - még ma is a hírnök pálcáját koszorúzzák meg az athéniak az Ószkhophoria - vagyis: fürthordás - ünnepén, nem pedig a hírnököt, és hogy a jelenlevők az italáldozat közben karban ezt kiáltozzák: "Eleleu! Iu! Iu!" A két kiáltás közül az első a győzelem feletti öröm, a második pedig a rémület és a zavar kifejezése.
Thészeusz apja temetése után váltotta be Apollónnak tett fogadalmát a Püanepszión hónap nyolcadik napján, mert ezen a napon tértek vissza épségben a városba. E napon azóta is hüvelyeseket főznek; a szokás állítólag onnan ered, hogy a megmenekült fiatalok összekeverték minden megmaradt élelmüket, megfőzték egy fazékban, majd pedig közösen elfogyasztották. Körülhordozzák az eiresziónét is - egy gyapjúfonállal körülkötözött olajágat -, ahogy akkor a könyörgés szent jelét nevezték. Vele együtt viszik a legkülönfélébb gyümölcsök zsengéjét is, ami annak a jelképe, hogy megszűnt a terméketlenség. Közben ezt éneklik:
Eireszióné, íme, fügét s dagadó kenyeret hoz, s mézet a csészében, s olajat, testünk megkenni, s bort is a serlegben, mely elaltat mámorítóan.
Néhány történetíró ezt a szokást a Héraklész-utódoktól származtatja, akiket az athéniak oltalomkeresők gyanánt fogadtak be és vendégeltek meg, de a legtöbben ugyanúgy írják le, mint én.
23. Azt a harmincevezős gályát, melyen Thészeusz a fiatalokkal Krétába hajózott és épségben hazatért, az athéniak egészen Phaléroni Démétriosz idejéig megőrizték. Az elkorhadt deszkákat és gerendákat időnként újakkal és erősekkel cserélték fel, így a bölcselők is ezzel a hajóval példálóznak, amikor a "növekvőről" vitatkoznak. Egy részük azt állítja, hogy a hajó ugyanaz maradt, más részük pedig, hogy megváltozott.
Még ma is ünneplik az Ószkhophoria ünnepét, amelyet Thészeusz alapított. Annak idején ugyanis nem vitte magával mind a kisorsolt szüzeket. Kiválasztott barátai közül két leányos külsejű, de férfias lelkű és bátor ifjút. Ezekkel forró fürdőket vétetett, nem engedte őket napfényre, bőrüket illatos kenőcsökkel kenette, hajukat nők módjára fésültette, szépítőszereket használtatott velük, s így külsejüket megváltoztatta. Arra is megtanította őket, hogyan utánozzák a leányokat beszédben, megjelenésben és járásban, hogy ne lehessen őket megkülönböztetni tőlük. Így vette be őket a szüzek közé anélkül, hogy a csalást bárki is észrevette volna. Hazatérésük után ő s a két ifjú ugyanolyan öltözékben haladt az ünnepi menetben, mint amilyenben még ma is viszik a szőlőágakat. Ezeket vagy a mítosz kedvéért viszik, hogy Dionüszosznak és Ariadnénak kedveskedjenek, vagy azért, mert Thészeuszék ősszel, szüret idején érkeztek haza. Ételvivő asszonyok is részt vesznek az ünnepi menetben és az áldozat bemutatásában; ők képviselik az anyákat, akik egykor gyermekeiknek vitték kedvenc ételeiket, és meséket mondanak az ünnep alkalmával, mert azok a régi anyák is meséket mondtak annak idején, hogy gyermekeiket bátorítsák és vidámítsák. Mindezt Démon beszéli el. Az athéniak szent ligetet is ajándékoztak Thészeusznak, és úgy rendelkeztek, hogy mindig is azok a családok fizessék az áldozati költségeket, amelyeknek akkoriban adózniuk kellett. A szertartásokat mindig a Phütalidák végezték, ezzel jutalmazta vendégszeretetüket Thészeusz.
24. Aigeusz halála után Thészeusz nagy és csodálatra méltó vállalkozásba kezdett; egyetlen városi közösségbe egyesítette az attikaiakat. Így lett egy várossá és egy néppé a szétszórt lakosság, amelyet eddig még közérdekű ügyekben is nehezen lehetett összehívni, s amelynek körében napirenden voltak a villongások és háborúk. Thészeusz községről községre, családról családra járva győzte meg az embereket. Az egyszerű, szegény embereknél kedvező fogadtatásra talált; a hatalmasoknak király nélküli államot és demokráciát ígért, amelyben ő csak hadvezér lenne és a törvények őrének szerepét töltené be, minden más tekintetben egyenlőség uralkodna. Egy részüket meg is győzte, a többiek pedig tartottak már-már félelmetessé váló hatalmától és vakmerőségétől, s úgy gondolták, jobb, ha önszántukból engedelmeskednek, mint ha kényszeríti őket. Feloszlatta hát a különálló prütaneionokat, tanácsházakat és hivatalokat. Majd közös prütaneiont és tanácsházát építtetett az egész népnek, ott, ahol a mostani város áll, és az államot Athénnak nevezte. Közös áldozatot rendelt el, a Panathénaiát, és bevezette a Metoikia ma is megtartott ünnepét, Hekatombaión hónap tizenhatodik napján. Ezután ígéretéhez híven megszüntette a királyságot, és hozzálátott az új alkotmány megteremtéséhez. Először is az istenekhez fordult. A delphoi jósdától a következő jóslatot kapta az új állam sorsáról:
Aigeidész, Pittheusz lányának magzata, Thészeusz! Sok nép sorsfonalát s mezsgyéjét tette le bévül városotokban atyám elrejtvén; ám te szivedben csak sose töprengj és ne szorongjál szertelenül, mert tengeri tajtékok tetején, fenn úszik a tömlő.
Később a Szibülla állítólag ugyanezt a sorsot jövendölte Athénnak:
Tömlőként bemerülsz, de lesüllyedned lehetetlen.
25. Szerette volna államát még nagyobbá tenni; magához hívott hát mindenkit, egyenlő jogokat ígérve a jövevényeknek. Állítólag tőle származik ez a mondás: "Jöjjetek ide, ti népek, mind!" Athént a népek államává akarta tenni. Azt azonban nem tűrte, hogy az összevissza beáramló sokaság megzavarja és feldúlja a demokráciát. Ezért először is nemesekre, földművesekre és kézművesekre osztotta az embereket. A nemesek végezték a vallási szertartásokat, ők töltötték be a hivatalokat, rájuk bízta a törvények magyarázatát, továbbá a szent és isteni dolgok értelmezését. Egyébként teljes jogegyenlőséget teremtett; a nemesek tekintélyükkel, a földművesek jövedelmükkel, a kézművesek sokaságukkal múlták felül a többieket. Hogy ő volt az első, aki hajlandóságot mutatott a tömegek iránt - ahogy Arisztotelész mondja -, és hogy ő szakított először az egyeduralommal, Homérosz is tanúsítja, aki a hajók felsorolásakor csak az athéniakat nevezi népnek.
Pénzt is veretett, egy ökör képével - talán a marathóni bika emlékére, de lehet az is, hogy Minósz hadvezérére gondolt, vagy egyszerűen, mert a földművelésre kívánta buzdítani a polgárokat. Mondják, hogy tőle származik a hekatomboion és adekaboion - tehát: száz, illetve tíz ökröt érő - kifejezés. Megarát véglegesen Athénhoz csatolta, s felállíttatta az Iszthmoszon azt a híres határjelző oszlopot, amelyre két jambikus trimetert vésetett. Az oszlop keleti oldalára ezt:
Ez itt nem Peloponnészosz, ámde Iónia,
a nyugatira pedig ezt:
Ez itten Peloponnészosz és nem Iónia.
A görögök Héraklész kezdeményezésére rendezték Zeusznak az olümpiai versenyeket. Ő, hogy Héraklészt utánozza, megalapította az iszthmoszi játékokat, Poszeidón tiszteletére. A Melikertész emlékére rendezett iszthmoszi játékokat éjszaka tartották, de ez inkább szertartás volt, nem pedig látványos népünnepély. Egyesek azt is mondják, hogy az iszthmoszi játékokat Szkirón emlékére alapította, hogy a rokongyilkosság bűnétől megtisztuljon. Szkirón ugyanis Kanéthosznak és Pittheusz leányának, Héniokhénak volt a fia. Mások azt vallják, hogy nem Szkirón volt a fiuk, hanem Szinnisz, és az ő tiszteletére alapította Thészeusz a versenyeket. Ugyanakkor egyezséget kötött a korinthosziakkal, hogy az iszthmoszi játékokra érkező athéniaknak annyi díszhelyet biztosítanak, amekkora helyet a hajó vitorlája beborít, amely az ünnepségre hozta őket. Ezeket a részleteket Hellanikosz és a halikarnasszoszi Andrón beszéli el.
26. Philokhorosz és más történetírók tanúsága szerint Thészeusz a Fekete-tenger partján is járt, amikor Héraklésszel együtt részt vett az amazónok elleni hadjáratban, és vitézségének jutalmaként megkapta Antiopét. A legtöbb történelmi forrásból azonban, így Phereküdész, Hellanikosz és Hérodórosz műveiből is az tűnik ki, hogy Thészeusz jóval később, Héraklész halála után egyedül vezette ezt a hadjáratot, s ejtette foglyul az amazónt, ami sokkal valószínűbbnek látszik. Egyetlen történelmi forrás sem említi ugyanis, hogy Thészeusz társai közül bárki is amazónokat ejtett volna foglyul. Bión azt állítja, hogy ez az egy is csalárd módon lett az övé. Az amazónok ugyanis nem idegenkedtek a férfiak társaságától, nem futottak el Thészeusz elől sem, amikor partot ért náluk, sőt ajándékokat küldtek neki. Thészeusz felhívta hajójára az ajándékot hozó amazónt, az felszállt, ő meg nyomban elhajózott vele.
Egy bizonyos Menekratész a bithüniai Nikaia város történetéről írott könyvében azt állítja, hogy Thészeusz hosszabb időt töltött országukban Antiopé társaságában. Seregében volt három athéni testvérifjú: Euneósz, Thoasz és Szoloeisz. Az utóbbi beleszeretett Antiopéba, de érzelmeit eltitkolta társai előtt, csak egyik barátjával közölte. Az beszélt is az ügyben Antiopéval, aki mereven elzárkózott a szerelem elől, de bölcsen és jóindulatúan fogadta a dolgot, és nem árulta el Thészeusznak. Megtudva ezt Szoloeisz, belevetette magát egy folyóba, és elpusztult. Amikor Thészeusz az ifjú szomorú sorsáról és annak okáról értesült, igen elszomorodott. Bánatában eszébe jutott egy püthiai jóslat. A Püthia ugyanis lelkére kötötte Delphoiban, hogy ha egyszer idegen földön szomorúság éri, alapítson várost, és hagyjon ott társai közül vezetőket. Így aztán a várost, amelyet alapított, az istenről Püthopolisznak, a közeli folyót pedig az ifjú emlékére Szoloeisznek nevezte. A város kormányzását a két fivérre és egy Hermosz nevű athéni nemes ifjúra bízta. A püthopolisziak Hermosz házának nevezték a város egyik épületét, de később ezt - a második szótag téves hangsúlyozása következtében - Hermész házának értették, és így az istent részesítették a hőst megillető tiszteletben.
27. Ez volt az oka az amazón háborúnak, amely semmiképpen sem lehetett jelentéktelen ügy vagy asszonyvállalkozás, hiszen ahhoz, hogy az amazónok a városban tábort üssenek és a Pnüx meg a Muszeion közelében harcoljanak, előbb el kellett foglalniuk a környező területeket és nyugodtan el kellett jutniuk a városig. Nehéz elhinni, hogy - mint Hellanikosz állítja - gyalog keltek át a befagyott kimmeriai Boszporoszon. Azt viszont, hogy a városban táboroztak, helynevek és az elesettek sírjai bizonyítják.
Sokáig haboztak mindkét oldalon; féltek a harctól. Thészeusz végül áldozatot mutatott be a Félelem istenének - így parancsolta egy jóslat -, és összecsapott az amazónokkal. A csata Boédromión havában volt, azon a napon, amelyen az athéniak mind mostanáig a Boédromia ünnepét ünneplik. Kleidémosz részletes elbeszélése szerint az amazónok a manapság Amazóneionnak nevezett helyig tolták előre balszárnyukat, a jobbszárny viszont egészen a Khrüsza melleti Pnüxig ért. Az athéniak a Muszeiontól kiindulva támadták meg az ellenség balszárnyát. Az elesettek sírjai, Khalkódón hérosz emlékműve mellett, a mostani peiraieuszi kapuhoz vezető úton találhatók. Az amazónok ezen a szárnyon megverték az athéniakat, és egészen az Eumeniszek szentélyéig visszaszorították őket. Az athéniak viszont a Palladion, az Ardéttosz és a Lükeion felől lecsaptak az amazónok jobbszárnyára, és vissza is verték őket egészen a táborukig. Sok amazón veszítette itt életét. Kleidémosz szerint a negyedik hónapban kötöttek békét Hippolüté közvetítésével; mert szerinte Thészeusz feleségének Hippolüté volt a neve és nem Antiopé.
Egy másik történet szerint a Thészeusz oldalán harcoló Hippolütét Molpadia ölte meg lándzsájával; az ő emlékére emelték az olümpiai szentélynél felállított oszlopot. Nem lehet csodálni, hogy a történelmi feljegyzések bizonytalanok, amikor ilyen régi eseményekről van szó. Azt is mondják, hogy Antiopé titokban Khalkisz városába vitette a sebesült amazónokat, és ott ápolta őket, továbbá, hogy többeket azon a helyen temettek el, amelyet ma Amazóneionnak neveznek. A háború békeszerződéssel ért véget, erről tanúskodik a Thészeion melletti hely neve: Orkómoszion, és az a máig fennmaradt ősi áldozat, amelyet az amazónoknak mutattak be a Thészeusz emlékére rendezett ünnepségek előtt.
Az amazónok sírját a megaraiak is mutogatják a piactérről a Rhusz nevű helyhez vezető úton, ahol a Rhomboeidész-emlékmű áll. Mondják, hogy Khairóneia környékén is estek el amazónok, és a régen Thermódónnak, most pedig Haimónnak nevezett folyócska mellett temették el őket. Erről a Démoszthenész életéről írt könyvemben már szóltam. Valószínűleg Thesszalián sem mentek keresztül baj nélkül az amazónok; sírjukat még ma is mutogatják Szkotussza és Künoszkephalai közelében.
28. Ezek a feljegyzésre méltó események az amazónokkal kapcsolatban. Az Amazónok felkelése című hősköltemény szerint, amelyet a Thészeisz szerzője írt, Antiopé és az amazónok a Phaidrával kötött házasság miatt indítottak hadat Thészeusz ellen, és Héraklész ölte meg őket. De ez csak mese és kitalálás. Igaz ugyan, hogy Thészeusz nőül vette Phaidrát, de csak Antiopé halála után. Antiopétól született Hippolütosz, akit Pindarosz Démophón néven ismer. Phaidra és Hippolütosz balsorsáról a történetírók is úgy írnak, mint a tragédiaköltők; valószínű tehát, hogy úgy is történt, ahogy mondják.
29. Vannak más - színpadon még sohasem játszott - történetek is Thészeusz házasságairól: mind becstelenül kezdődtek és szerencsétlenül végződtek. Mesélik, hogy erőszakkal elrabolt egy bizonyos Anaxó nevű troizéni nőt, és hogy erőszakot követett el Szinnisz és Kerküón leányain, miután az apákat megölte. Feleségül vette Periboiát, Aiax anyját, azután Phereboiát, majd pedig Iopét, Iphiklész leányát. Aztán szerelemre gyulladt Panopeusz leánya, Aiglé iránt és elhagyta Ariadnét, ami semmiképpen sem volt szép és illő cselekedet, mint fentebb már említettem. Mindezeken felül Helené elrablásával háborúba sodorta Attikát, s emiatt rá is száműzetés és halál várt, de ezt majd később beszélem el.
Bár az akkori idők legderekabbjai sok küzdelemben vettek részt, Hérodórosz úgy tudja, hogy Thészeusz - a lapithák és kentaurok harcát[7] kivéve - egyikben sem szerepelt. Mások szerint azonban elkísérte Iaszónt Kolkhiszba, és Meleagrosznak is segített a kalüdóni vadkan elejtésében; állítólag ekkor keletkezett a jól ismert mondás: "Csak Thészeusszal." Sok kiváló és vitézi tettet hajtott végre segítőtársak nélkül is, és ezért mondták róla: "Íme, egy új Héraklész." Segített Adrasztosznak is a Kadmeia alatt elesettek holttestének megszerzésében. És nem fegyverrel szerezte vissza a holttesteket - ahogy Euripidész írta tragédiájában -, hanem rábeszéléssel és megegyezéssel. Így írják a legtöbben. Philokhorosz hozzáteszi, hogy ez volt az első egyezség, amelyet a holttestek összeszedésére kötöttek, bár a Héraklészről írt könyvekben az áll, hogy ő adott ki először holttesteket az ellenségnek. A Thébai falai alatt elesett közkatonák sírjait Eleutheraiban mutogatják, a hadvezérekét pedig Eleusziszban; ezzel kedveskedett Thészeusz Adrasztosznak. Euripidész Oltalomkeresők című tragédiája ellentmond annak, amit Aiszkhülosz beszél el az Eleuszisziek-ben; ő pontosan ugyanazt mondja Thészeuszról, amit én beszéltem el.
30. Peirithoosszal való barátságának állítólag ez a története: Nagy híre volt Thészeusz erejének és bátorságának, és Peirithoosz szeretett volna meggyőződni róla. Fogta Thészeusz marháit és elhajtotta Marathónból. Amikor megtudta, hogy Thészeusz fegyveresen üldözőbe vette, nem futott el előle, hanem szembefordult vele. Megpillantva egymást, mindkettő megcsodálta a másik szépségét, bátorságát, és elálltak a harctól. Először Peirithoosz nyújtott kezet Thészeusznak, majd felszólította, hogy bíráskodjék felette marhái elhajtásának ügyében, s ő kész alávetni magát az ítéletnek. Thészeusz elengedte a bírságot, és kérte Peirithooszt, hogy legyenek barátok és szövetségesek; barátságukat esküvel pecsételték meg.
Amikor Peirithoosz nőül vette Déidameiát, meghívta Thészeuszt, hogy ismerje meg a lapithák országát, és legyen a vendégük. A lakomára a kentaurokat is meghívta, de ezek pimaszul és féktelenül viselkedtek, sőt részegségükben még a nőket sem kímélték. A lapithák védekezni kezdtek, és jó néhány kentaurt megöltek, a többieket pedig kidobták az országból. Thészeusz segített a lapitháknak a harcban. Hérodórosz azonban másként adja elő a történteket. Szerinte már folyt a kentaurok elleni háború, amikor Thészeusz a lapithák segítségére sietett, és akkor került először szemtől szembe Héraklésszel is. Thészeusz mindenáron fel akarta keresni Héraklészt Trakhiszban, ahol a hős éppen küzdelmeinek és bolyongásainak fáradalmait pihente ki; ez a találkozás a kölcsönös tisztelet és megbecsülés jegyében folyt le. - Több hitelt adhatunk azonban azoknak a történetíróknak, akik azt állítják, hogy a két hős több alkalommal is találkozott, s hogy Héraklészt Thészeusz közbenjárására avatták be az eleusziszi misztériumokba, miután elvégezte azokat a megelőző tisztulási szertartásokat, amelyekre bizonyos meggondolatlan cselekedetei miatt szükség volt.
31. Hellanikosz elbeszélése szerint Thészeusz már ötvenesztendős volt, amikor a kiskorú Helenét elrabolta. Egyesek, hogy e súlyos vád alól felmentsék, azt állítják, hogy Helenét valójában nem is ő, hanem Idasz és Lünkeusz rabolta el. Ezek aztán Thészeuszra rábízták a lányt, akit ő nem volt hajlandó a Dioszkuroszoknak kiszolgáltatni. Sőt állítólag maga az atya, Tündareusz bízta Thészeuszra Helenét, mert félt Enarophorosztól és Hippokoóntól, akik erőnek erejével akarták elrabolni a kislányt. De a legvalószínűbb, legbizonyítottabb történet a következő:
Thészeusz és Peirithoosz együtt ment Spártába. A lányt Artemisz Orthia templomából rabolták el, ahol éppen ünnepi táncot lejtett, majd megszöktek vele. Üldözőik csak Tegeáig követték őket. A továbbiakban nyugodtan keltek át a Peloponnészoszon. Közben megállapodtak, hogy sorsot vetnek: aki nyer, nőül veszi Helenét, és segít társának feleséget szerezni. A sorshúzás Thészeusznak, kedvezett. Thészeusz ezután anyja gondjaira bízta a házasságra még éretlen lánykát, Aphidnaiba vitte őket, és barátját, Aphidnoszt kérte meg, hogy vigyázzon a lányra, és tartsa titokban ottlétét a többiek előtt. Ezután viszontszolgálatképpen elkísérte Peirithooszt Épeiroszba, Aidóneusznak, a molosszoszok királyának leányáért. A király - aki feleségét Perszephonénak, leányát Korénak, házőrző kutyáját pedig Kerberosznak nevezte - úgy határozott, hogy leánya minden kérőjének meg kell küzdenie a kutyával, és az nyeri el a leány kezét, aki a kutyát legyőzi. De amikor megtudta, hogy Peirithoosz és társa nem kérni jöttek a lányt, hanem elrabolni, elfogatta őket. Peirithooszt széttépette a kutyával, Thészeuszt pedig fogolyként őriztette házában.
32. Eközben Menesztheusz, Peteósz fia, Orneusz unokája és Erekhtheusz dédunokája - azt mondják, ő volt az első demagóg, aki a tömegek kedvét kereste - izgató szavaival fellázította a tehetősebb athéniakat, akik már régóta nehezen viselték el Thészeusz uralmát, mert úgy érezték, hogy a nemeseket megfosztotta a királyi hatalomtól, és összezárta őket egyetlen városba, hogy mindnyájukat alattvalójává és szolgájává tegye. De felizgatta az egyszerű embereket is. Szabadságuk, úgymond, nem más, mint csalóka álom. Elveszítették hazájukat és szent hagyományaikat; a sok megértő és jóságos király helyett egyetlen zsarnokot kaptak, egy jöttment idegent. Menesztheusz tehát így mesterkedett, a kezdődő zendülésnek pedig komoly ösztönzést adott a Tündaridák háborúja; sokan nem tartják lehetetlennek, hogy maga Menesztheusz biztatta fel őket.
A Dioszkuroszok eleinte nem folyamodtak erőszakhoz, csak testvérhúgukat követelték. De amikor az athéniak kijelentették, hogy Helené nincs a városban, és nem is tudják, hol van, megkezdődött a harc. Akadémosz valahogyan megtudta, hogy Helenét titokban Aphidnaiban tartják, és ezt közölte a Tündaridákkal. Meg is becsülték őt ezért a Dioszkuroszok egész életében. És a lakedaimóniak - akik később oly sokszor pusztították Attika földjét - sem bántották soha az Akadémiát Akadémoszra emlékezve. Dikaiarkhosz viszont azt mondja, hogy két arkadiai ifjú, Ekhedémosz és Marathosz harcolt a Tündaridákkal együtt, az előbbiről nevezték el a mostani Akadémiát, Marathón pedig az utóbbiról kapta nevét, mert egy jóslatnak engedelmeskedve önként feláldozta magát a csata előtt.
A Dioszkuroszok ekkor Aphidnai ellen vonultak, megnyerték a csatát, és elfoglalták a várost. Állítólag ekkor esett el Szkirón fia, Alükosz, aki együtt harcolt a Tündaridákkal. A megarai helyet, ahol eltemették, Alükosznak nevezik róla. Héreasz azt állítja, hogy maga Thészeusz ölte meg Alükoszt Aphidnainál, és ennek bizonyságára idézi az alábbi verssorokat:
...kit Aphidnai nagy csatasíkján Thészeusz ölt le tusán ama szépfürtű Helenáért egykor...
Nem valószínű azonban, hogy Thészeusz jelen volt, amikor anyja fogságba esett, és a várost elfoglalták.
33. Aphidnai tehát elesett és az athéniak megrémültek. Menesztheusz ekkor rávette a népet, hogy nyissák meg a kapukat a Tündaridák előtt, és fogadják őket szeretettel, hiszen ők csak Thészeusz ellen viseltek háborút, aki erőszakosságával rá is szolgált erre, a többieknek jót és üdvöt hoznak. Tetteik valóban erről tanúskodtak; bár az egész várost hatalmukba kerítették, nem kértek mást, csak azt, hogy beavassák őket a misztériumokba, mondván, hogy nekik is van annyi közük a városhoz, mint Héraklésznek. Kérésüket teljesítették, de előbb Aphidnosz örökbe fogadta őket, akárcsak Püliosz Héraklészt. A Dioszkuroszokat isteneknek járó tisztelettel vették körül, és az Anakesz névvel tüntették ki; talán azért, hogy a harcot beszüntették, vagy talán mert vigyáztak rá, hogy senkit semmi bántódás ne érjen, pedig igen nagy hadsereg tartózkodott a város falain belül. Az anakósz ekhein[8] kifejezést olyanokra szokták alkalmazni, akik gondoskodnak valamiről, vagy őriznek valamit. Valószínűleg a királyokat is ezért hívják anaktesz-nek. Másik magyarázat szerint a csillagok felkeléséről hívják őket Anakesz-nek, mivel az anó - vagyis: "fent" - szót az attikaiak anekasz-nak, az anóthen-t - vagyis a "fentről"-t - pedig anekathen-nek mondják.
34. Aithra, Thészeusz anyja állítólag fogságba került, majd Spártába hurcolták, és innen ment Trójába, Helenével. Ezt Homérosz is megerősíti, mikor azt mondja, hogy Helené szolgálója lett:
Aithré, Pittheusz lánya, tehénszemü szép Klümenével.[9]
Mások nem tartják hitelesnek ezt a sort, és a Munükhoszról szóló mesét is elvetik. Munükhoszt állítólag Laodiké szülte titkon Démophónnak és Aithra segítette felnevelni Trójában. Furcsa és egészen más történetet mond el Aithráról IsztroszAttika története című művének tizenharmadik könyvében: állítólag Alexandroszt, akit Thesszaliában Parisznak neveznek, a Szperkheiosz folyó partján Akhilleusz és Patroklosz megtámadta és legyőzte, Hektor meg ugyanekkor elfoglalta és feldúlta Troizén városát, s az otthagyott Aithrát elhurcolta. Ez azonban merő képtelenség.
35. Héraklész vendégségben járt Aidóneusznál, a molosszoszok királyánál, s a király beszélgetés közben megemlítette neki Thészeusz és Peirithoosz esetét, hogy miért jöttek, és hogy mi történt, amikor rajtakapta őket. Héraklész mélységesen elszomorodott Peirithoosz dicstelen halálán és azon, hogy a másikra is ez a sors vár. Tudta, hogy Peirithooszon már nem segít a panasz, könyörögni kezdett hát Thészeuszért; tegye meg neki ezt a szívességet a király, adja ki Thészeuszt. Aidóneusz teljesítette Héraklész kérését, és szabadon bocsátotta Thészeuszt. A hős visszatért Athénba, ahol hívei még nem veszítették el minden hatalmukat. Hálából mindazokat a szent helyeket, amelyeket a város korábban neki adományozott, Héraklésznek szentelte, és Thészeionok helyett Hérakleionoknak nevezte őket, négy kivételével - így írja Philokhorosz. De amikor újra kézbe akarta ragadni a hatalmat és az államvezetést, lázadás és zavargás tört ki. Ekkor ébredt tudatára, hogy eddigi ellenségei most már nemcsak gyűlölik, de ráadásul meg is vetik. Ezenfelül a nép nagy része elkényeztetett gyermek módjára viselkedett, és ahelyett, hogy csendben, szó nélkül engedelmeskedett volna parancsainak, elvárta, hogy Thészeusz járjon a kedvében. Amikor megkísérelte, hogy erőszakhoz folyamodjék, a népvezérek izgatásával és pártviszályok veszélyével találta magát szemben. Elkeseredésében végül titkon elküldte gyermekeit Euboiába Elephénórhoz, Khalkódón fiához. Ezután megátkozta az athéniakat Gargéttoszban, azon a helyen, amelyet mind a mai napig Aratérionnak[10]neveznek, és elhajózott Szküroszba. Azt hitte, hogy ott barátokra talál; de különben is öröklött földbirtokai voltak a szigeten. Lükomédész volt abban az időben a szkürosziak királya, Thészeusz tehát hozzá fordult, hogy földjeit megkapja, mondván, hogy ott szeretne letelepedni. Egyesek azt állítják, hogy segítséget kért a királytól az athéniak ellen. Lükomédész - aki talán Thészeusz hírnevét irigyelte, de az is lehet, hogy Menesztheusznak akart kedvében járni - felvezette Thészeuszt a sziget legmagasabb hegycsúcsára, mintha földbirtokait akarná neki megmutatni, majd pedig letaszította a mélységbe, ahol Thészeusz halálát lelte. Mások szerint Thészeusz szokásos vacsora utáni sétája közben botlott meg és zuhant le a szikláról. Eleinte úgyszólván senki sem vett tudomást haláláról. Athénban Menesztheusz volt a király, Thészeusz fiai pedig magánszemélyekként harcoltak együtt Ilionban Elephénórral. Menesztheusz elesett Trójában, Thészeusz fiai hazatértek és visszaállították az atyai királyságot. Később az athéniak több okból is félistenként tisztelték Thészeuszt; ezek közt legemlítésreméltóbb az a történet, amely szerint Marathónnál a méd seregek ellen harcoló csapatok látni vélték, hogy Thészeusz szellemalakja teljes fegyverzetben rohamra vezeti őket a barbárok ellen.
36. A méd háborúk után, Phaidón arkhónsága idején[11] az athéniak jóslatot kértek Delphoiban. A Püthia meghagyta nekik, hogy vigyék haza Thészeusz csontjait, temessék el, és őrizzék illő tisztelettel. Nem volt könnyű a sírt megtalálni és a csontokat összeszedni, mert az ott lakó dolopszok különösen zárkózottak és vadak voltak. Kimón elfoglalta a szigetet, amint az életéről írt könyvemben már elbeszéltem, és becsületét tette fel rá, hogy megtalálja a sírt. Véletlenül megpillantott egy sast, amely egy halomszerű emelkedésen csőrével vagdosta és karmával kaparta a földet. Ezt isteni jeladásnak tekintette és ásatni kezdett a helyen. Hamarosan ráakadtak egy koporsóra, benne egy nagy termetű férfi csontjaira, mellette pedig bronzhegyű lándzsára és kardra. Amikor Kimón háromevezősoros hajóján hazavitte Thészeusz földi maradványait, az athéniak olyan ujjongó örömmel és pompával fogadták, mintha maga Thészeusz tért volna haza a városba. Ott fekszik Thészeusz a város közepén, a Gümnaszion közelében. Sírja a szökevény rabszolgáknak, a szegényeknek és a hatalom áldozatainak menedékhelye, hiszen Thészeusz egész életében védte és segítette a bajba jutottakat, és mindig megértéssel hallgatta meg a nehéz sorban élő emberek kéréseit.
A tiszteletére rendezett legfőbb áldozati ünnepet Püanepszión hónap nyolcadik napján tartják minden évben, minthogy ezen a napon érkezett vissza Krétából az ifjakkal. De minden hónap nyolcadik napján is megemlékeznek róla, vagy mert Hekatombaión hónap nyolcadik napján érkezett meg Troizénből Athénba, mint azt Diodórosztól, az útleírótól tudjuk, vagy mert ez a szám különösképpen megilleti őt, Poszeidón állítólagos fiát, mivel Poszeidónnak is a hónap nyolcadik napján áldoznak. Nyolc az első páros szám köbe és az első négyzet kétszerese, ezért különösképpen jelképezi Poszeidón rendíthetetlen és megingathatatlan hatalmát, akit Aszphaleiosznak[12] és Gaiéokhosznak[13] szoktak nevezni.
Megkergült világban élünk, mondanák eleink ma. Hiszen miközben évtizedeken át mást sem hallottunk lépten-nyomon, minthogy legfőbb érték a munka és a legértékesebb ember a munkás, bizony soha nem látott tömegek szoktak el a munka becsületétől és örömétől. Jóformán senki sem azt végezte, amihez értett, amit szeretett.
Ha volt égre kiáltó vétke ugyanis a Kádár-korszaknak, akkor az a proletár internacionalizmus és a történelmi materializmus maszlagján alapuló tudatirtás kiegészüléseként pont társadalmunknak az egyéni alkotó, teremtő munka lehetőségétől való megfosztása volt. Aligha szükséges ennek jeleit sorjáznunk. Elég, ha a régi falusi házsorokat felváltó lakótelepek betontengerére gondolunk.
Az ezekben felcseperedett tömegeknek már nem adatott meg őseink önfeledt öröme, az, hogy maguk vessenek, még ha csak egy kiskertben is. Ugyanígy mindazok, akik főiskolát, egyetemet végeztek, elszoktak az önálló döntéshozataloktól, gondolkodásteremtéstől. Az így „szocializálódottak” között fekete báránynak számított és számít természetesen ma is az, aki velük szemben autonóm életet próbál élni.
E gyakorta funkcionális analfabétákból álló (mégis szavazati joggal rendelkező!) embertömeg munkához való viszonya pontos érzékeltetésére álljon itt egy szociológiai esettanulmányba beillő részlet Szőcs Zoltán könyvéből (Memoártöredékek, 2012):
„Felvettem munkatársnak Tibikét, egy Erdélyből átöltözött csendes, szerény, érettségizett fiatalembert. Talán ha húszéves lehetett. Úgy gondoltam eléggé értelmes ahhoz, hogy segítsen a könyvelésben és eléggé kisportolt az állandó raktári rámoláshoz is. Ebben voltaképpen nem tévedtem, bár Tibikét valójában csak nagy jóindulattal, nyögvenyelősen lehetett volna „munkaerőnek” titulálni. Az etalonja lehetett volna e korszak fiataljainak. Jellemző volt erre a típusra a kötelességérzet teljes hiánya, az „ezért a pénzért?”, illetve a „megcsinálom majd, ha akarom” filozófia állandó hangoztatása, és a pimaszsággal határos gátlástalan elvárások. Egyik nap Tibike könyörögve megkér, engedjem el őt korábban, mert edzésre megy. Elengedem. Másnap már kérés nélkül, magától értetődően kezd el készülődni, hiszen egyszer már elengedtem, minek kéredzkedjen el mindennap? Így lesz nyolc órai munkaidejéből öt. Aztán nagyon figyelmesen – amúgy főnöki módra – tanulmányozni kezdi a szállítási ütemtervet és megállapítja, most úgy sem jön sehonnan áru, „rá nem lesz szükség”, szeretne elutazni két napra Erdélybe, netán Bécsbe. És elutazik. Egy év múltán ott tartunk, hogy én, a raktárvezető egyeztetem vele, hogy bent lesz-e hétfőn vagy kedden, mert szükségem van rá.”
Aligha szükséges ehhez ugyebár kommentár. Miként alighanem ahhoz sem, mit szóljunk a megannyi hangzatos kitüntetéshez. Legyen a névadó Kossuth, Széchenyi vagy pláne Táncsics. Ezeket – tisztelet a kevés kivételnek! – többnyire olyanok kapták, akik azokat inkább rendszerhűségükkel, mint valóban kiemelkedő teljesítményekkel „érdemelték” ki. És ma? Amikor ráadásul még ugye egy holocaustbohóc is kaphat Nobel-díjat?
A valóban kiemelkedő munka igazi örömét sohasem a rangos díjak, kitüntetések jelzik. Főleg, ha tudjuk, kik kinek adják őket. Éppen ezért mondhatjuk: az igazi teljesítményekért rendszerint nem járnak ilyenek. Ma azok, akik nem feltétlenül végzettségük, hanem munkájuk alapján valóban értelmiségiek, a társadalom perifériáján tengődnek. Nem megbecsülés, kirekesztés az osztályrészük. Éspedig a politikai paletta mindkét részéről.
Ők azok, akik örök optimistákként mégsem csüggednek el emiatt. Mert nekik még volt gyermekszobájuk. Ahol bizony még klasszikusokat olvastak. Akik szerények voltak, mint egykor például Giuseppe Sarto, Szent X. Piusz pápa, akiről azt mondták csodálói, hogy „Santo”. Szent. Amint meghallotta, kijavította: „Nem Santo, Sarto.” Mert ők még tudták a földi hívságok elől valósággal menekülő klasszikusunkkal, Arany Jánossal:
Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl; Hanem lerázván, ami benne földi, Egy éltető eszmévé fínomul, Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye, Amint időben, térben távozik; Melyhez tekint fel az utód erénye: Óhajt, remél, hisz és imádkozik.
Minden hazáért aggódó és ellenállásra kész hazafit várok szeretettel a május 1-én 18 órakor megtartandó elszámoltató és ellenállást hirdető tüntetésre, amelyet azért szerveztem, mert nem tűrhetjük, hogy egy tisztességtelen népszavazást követően tíz évvel ezelőtt az Európai Unióba történt kényszer-csatlakoztatásunk után éppen a tüntetés napján, május 1-én megnyílik a magyar termőföld megszerzésének lehetősége a külföldiek számára.
Kötelességünk a nemzetünkre kártékony 10 év mérlegének megvonása és a tiltakozás hazánknak az Európai Unió által is gerjesztett gyarmatosítása ellen. Hazánk egyértelműen vesztese a csatlakozásnak. Az elcsatolt magyar testvéreknek is romlott a helyzete.
Általános ellenállási mozgalomra van szükség a gyarmatosítás megszüntetése, a magyar termőföld külföldi kézbe kerülésnek megakadályozása érdekében és az ehhez szükséges kormányzati, törvényalkotási és civil szervezeti lépések megtétele érdekében az újabb trianoni tragédia megakadályozására.
Követeljük, hogy a 2014. május 6-án megalakuló új Országgyűlés elsők között, haladéktalanul döntsön az Alaptörvény módosításáról a külföldiek termőföldszerzése megakadályozása és hazánk EU tagságának megszüntetése érdekében tartandó népszavazás lehetővé tétele és a korábbi szabályok szerinti megtartása érdekében, továbbá a jelenlegi hazaáruló földtörvény hatályon kívül helyezéséről és a termőföldet hazai kézben tartó és egyúttal az oligarcháktól is megvédő Nemzeti földtörvény elfogadásáról.
Hazafias kötelesség, hogy ebben a sorsfordító időszakban a cselekvés útjára lépjünk és végre mozgalmi erővel gyakoroljuk a nemzeti ellenállás jogát a Szent Korona tulajdonának védelmében. Az eddigi eszközök nem bizonyultak elégségesnek, most a küzdelem új útjára kell térnünk!
A harci kedv fokozása érdekében kérlek Benneteket nézzétek meg Morvai Krisztinával közös felhívásunkat a magyar föld megvédésére!
A tüntetésen felszólaló barátok, harcostársak neve garancia arra, hogy megkerülhetetlen erejű szembesítésre és mozgósításra kerül sor. A tüntetés során a gyarmattartók részére a nemzeti ellenállási jog érvényesítését jelentő ultimátumot tartalmazó petíciót adunk át.
Mindenki hozzon még hét embert és a majálisozás után térjen velünk együtt az ellenállás útjára!
Honfitársi üdvözlettel: dr. Gaudi-Nagy Tamás országgyűlési képviselő, a Nemzeti Jogvédő Szolgálat ügyvezetője
Felhívjuk Magyarország felelős kormányát, hogy haladéktalanul, 2014. május 1-
e előtt kezdeményezze a földforgalmi törvény (2013: CXXII. tv.) módosítását, és
ugyanakkor Magyarország európai uniós csatlakozási szerződésének
újratárgyalását.
Felhívjuk a magyar parlamenti pártokat és a képviselőket, hogy követeljék
ezeket a lépéseket a magyar kormánytól. Kérünk minden magyar társadalmi
szervezetet és állampolgárt, hogy csatlakozzon felhívásunkhoz. Ezt az
Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.
címen tehetik meg.
2014. május 1-én esedékes a földforgalmi törvény (2013: CXXII. tv.) hatályba lépése.
A törvény előkészítése során és elfogadtatása óta szüntelenül szakmai és civil
szervezetek, állampolgárok és pártok folyamatos és kinyilvánított ellenállásába
ütközik. Ennek oka az, hogy a törvény rendelkezései merőben ellentétesek a magyar
nemzet rövid és hosszú távú érdekeivel.
A moratórium feloldása megnyitja a földpiacot a külföld előtt. A törvény, ahelyett
hogy ennek megsemmisítő következményeit elhárítaná, kiszolgáltatja a magyar
termőföldet és ezzel a magyar gazdaságot a külföldnek. Ezzel pedig, egyszer és
mindenkorra, önként feladjuk önrendelkezésünket, a magyar jövőt a szó minden
értelmében, ami megpecsételi az ország gyarmati sorsát.
Felelős magyar polgár ezt nem engedheti, felelős magyar kormány ezt nem
teheti.
A moratórium feloldása végveszélybe sodorja Magyarországot. A törvény hivatkozott
garanciái nem elegendőek a magyarnál jóval tőkeerősebb külföldi gazdálkodók és
pénzügyi befektetők visszatartására. A hazai jogintézmények nem akadályozhatják
meg földjeink külföldi felvásárlását, amint 25 éve nem állják útját a jogellenes
zsebszerződéseknek sem, amelyek miatt már közel egymillió hektár termőföld (a
teljes termőterület közel 20%-a) kerülhet külföldi kézbe.
A moratórium feloldásának megtagadását jogi, gazdasági és politikai érvek
támasztják alá.
Jogi érv
Az EU legfőbb vívmánya a tőke szabad áramlásának az érvényesítése. A földpiacon ezt
eleve megtörte az EU 15 tagjának tett engedmény, amely biztosítja, hogy az
államterületüket alkotó föld nem minősül tőkének, és az EU szavatolja a földtulajdon
szabályozására fennálló nemzeti önrendelkezésüket (EUMSZ 345. cikke). Magyarország
és a 2004-ben és később csatlakozó közép- és kelet-európai tagállamok terhére az egyes
csatlakozási szerződésekben a föld tőkének minősítése, ebből eredően pedig a szabad
földpiac kötelező megnyitásának a kikötése a közösségi jogba ütközik: sérti az általános
egyenlőség és a jogegyenlőség alapelvét, amely az uniós integráció pillére.
Magyarország javára az őt uniós tagállamként megillető jogegyenlőség - az államterületét
alkotó földre gyakorolható önrendelkezésnél - csak úgy állítható helyre, ha a kormány
kezdeményezi a csatlakozási szerződés földről szóló rendelkezéseinek a felülvizsgálatát.
Ennek alapján a hazai föld kikerülhet az EUMSZ 63. cikkének a hatálya alól, és a
jogalkotó a földtulajdonszerzés szabályait az ország történelmi hagyományai, saját
jogrendje alapján, az állampolgárok közérdekében határozhatja meg. A felülvizsgálat a
miatt is szükséges, mert a 10 éves földmoratórium megszüntetésének az indokai nem
állnak fenn, ezért Magyarországnak 2014 május 1- jén meg kell tagadnia a szabad földpiac
megnyitását.
Gazdasági érv
A 2004-ben és 2007-ben újonnan csatlakozó országok azért kaptak moratóriumot a
csatlakozás idején, mert a közép-európai és a nyugat-európai földárak és
jövedelemszintek közötti különbség túlságosan nagy volt. A vélelmezett gazdasági
felzárkózás reményében az EU átmeneti időt engedélyezett a külföldiek szabad
termőföldvásárlásának a kizárására, ez Magyarország esetében legfeljebb 10 év volt.
A várt felzárkózás azonban nem következett be, sőt, a gazdasági különbség
Magyarország és az EU között tátongóbb, mint valaha. A moratórium fenntartásának
gazdasági oka tehát még inkább fennáll, mint a csatlakozás idején.
A föld véges, az egész világon keresett erőforrás, amelynek értéke folyamatosan nő.
A föld tulajdonjoga a jövő gazdasági fejlődésének záloga. Kiadni a kezünkből ezt az
egyetlen megmaradt, legértékesebb erőforrásunkat gazdasági öngyilkossággal lenne
egyenlő.
A vidék, és ezzel együtt az ország megmaradásához és fejlődéséhez, az ország
élelmiszerbiztonságának fenntartásához feltétlenül szükséges, hogy hazai
tulajdonban, a helyi közösségek kezében legyenek a helyi természeti erőforrások, így
a termőföld és a víz.
Politikai érv
Az az ország, amely földjét külföldi kézbe adja, elveszíti szabadságát és
önrendelkezését. Magyarországot már területe kétharmadától megfosztotta a trianoni
békediktátum. Az anyaország területének elvesztése a magyarság teljes
felszámolásával lenne egyenértékű.
A nemzeti katasztrófa elkerülése érdekében felkérjük a jelenlegi és a megalakuló
Kormányt és Országgyűlést, hogy haladéktalanul tegye meg a következő
intézkedéseket:
1. Kezdeményezze az EU-s csatlakozási szerződés földről szóló
rendelkezéseinek a felülvizsgálatát annak érdekében, hogy a termőföld
kerüljön ki a szabad tőkeáramlás hatálya alól, és fennmaradjon a
külföldiek földvásárlási moratóriuma. A tárgyalások
kezdeményezésével egy időben Magyarország tagadja meg a
moratórium feloldását. Földet csak Magyarországon élő magyar
állampolgár szerezhessen.
2. Kezdeményezzen közép-európai szövetséget ennek a szempontnak a
közös képviselete érdekében az EU-val szemben, hiszen
érdekközösség áll fenn Kelet- és Közép-Európa országaival.
3. Alkossa meg a mezőgazdasági üzemtörvényt, amely minden
mezőgazdasági szereplő számára azonos mértékben szabja meg a
megszerezhető birtok méretét.
4. Alkosson a helyi földbizottságok jogállásáról rendelkező törvényt
annak biztosítására, hogy a helyi gazdatársadalomnak saját
önszerveződő gazdatanácsain keresztül legyen döntő szava a helyi
földek elosztásában. A települések birtokpolitikai ügyeiben csak az 5
éve ott élő, ott gazdálkodó természetes személyekből alakult
gazdatanácsoknak lehessen döntési és egyetértési joga.
Felhívjuk az országgyűlési pártokat és a kormányt, tegyék meg a fenti lépéseket.
Ebben, a nemzet puszta létét fenyegető helyzetben minden hazáját és családját féltő
magyarnak össze kell fognia.
Budapest, 2014. április 24.
Anya-Ország Alapítvány
Anyaföldvédelmi Kerekasztal
Asztmás és Allergiás Betegek Országos Szövetsége (ABOSZ)
Csoma-Szabadi Feles Gazdatanácsa
Első Tápszentmiklósi Gazdatanács
Építészet,!Művészet!Kévés!Stúdió!Galéria
Fejér Szövetség Mozgalom
Fejér MAG Egyesület
Gutorfölde Gazdatanácsa
Gazdatanácsok Szövetsége titkársága
Hegyvidéki Trianon Társaság
Kajászói Gazdatanács
Magyarok Világszövetsége Fejér Megyei Szervezete
Old Dohányfüstmentes Egyesület
ÖKOLAND Szövetség
Összefogás a Magyar Földért és Vidékért Egyesület
Pénzügyi Szervezetek Lakossági Figyelője (PSZLF)
Székesfehérvári Gazdatanács
Trianon Társaság Fejér Megye
Bálint Miklós Bendegúz, kertész
Babucs Éva
Babucs Zoltán
Bolya István, tanár
Dr. Boór Ferenc, egyetemi!tudományos!munkatárs,!gépészmérnök
Deák Lajos, őstermelő
Győri Tibor
Heltai Erzsébet
Hevesi Dénes Alpár
dr. Hossó Andrea, közgazdász
Jablonkai József
Josovits Edit
Kévés György, építészmérnök
Komáromi Orsolya
dr. Kovács László Béla, matematikus
Ladányi Katalin, tanító
Lakatos Katalin
Láng Péterné
Prof. Molnár Márta
Dr. Némethy Sándor, egyetemi docens
Rezes Molnár Hilda
Pós Péter
Pressing Józsefné
Sajó Victor, Fejér Szövetség elnöke
Szász József
Prof. Dr. Szécsi László
Takács Anasztázia
Takács Cintia
Takács Jácint
Tam János, matematikus
Tamási Béláné, könyvvizsgáló
Prof. Dr. Tanka Endre, jogász
Dr. Téglásy Imre, bioetikus
Vásári Lajos
LAST_UPDATED2
Ki volt Sajó Sándor
2011. június 28. kedd, 09:07
Ki volt Sajó Sándor Sajó Sándor – írja a költő válogatott verseit előszózó dr. Bartha Józes 1937-ben – embernek és költőnek egyformán nagy volt. Emberi alakja néhány évtized multával el fog halványulni, költői egyénisége szoborszerűen állandó marad az utókor előtt.” Mivel a Sajó Sándor-i költészetnapjainkra homályba merült, s az akadémiai irodalomtörténeti szintézis sommásan azt állapítja meg róla, hogy az ipolysági születésű poéta a korszak ”harmad- és negyedbeli epigonjai közé tartozott” (V. kötet 7.1.), úgy vélem, ideje szembenézni a Sajó-hagyaték ellentmondásos megítélésének kérdéskörével, vállalva a rajongóan magasztaló, illetőleg sommásan elutasító vélemények serpenyői között mozgó mérlegnyelvnek, egy friss, egy mai olvasat birtokában levő esztétikai értékítéletnek a feladatát is. Mielőtt azonban erre rátérnék, ismerkedjünk meg a költő tömör életrajzával! Sajó Sándor – Heringer János és Rossnagel Terézia fiaként – 1868. november 12-én született Ipolyságon. Családi nevét 1894-ben változtatta Sajóra; talán a Jókai Mór iránti tiszteletből, akinek egyik álneve éppen a Sajó volt. Származását tekintve nem volt tehát magyar; a verseiben szinte minden más témát és érzést legyőző, a sikertelenebb opuszaiban anakronisztikusan romantikus, a sikeresebb szövegeiben viszont szinte kozmikussá növesztett, prófétai indulatú magyarságtudat és nemzetszeretet talán éppen származásának a kompenzálásaképpen fogant meg benne. Forgács című versfüzérének egyik darabjában írja: Petőfi tót volt, - ej, no, nem baj, Magam is sült német vagyok, lám, Csak éppen a nyelvem meg lelkem magyar, S a nap is magyarul ragyog rám. Petőfi tót volt? – én is más vagyok? Örvendezz, árva népem? Vagyunk még magyarok… Középiskolát – Petőfi szellemét is magába szíva, amely előtt a Petőfi című sikerült versében tisztelgett – a selmecbányai evangélikus líceumban végezte; visszatér a város képe a Selmecbányában is. Hatodikus korától, még Heringer néven, gyakran tűnik föl az iskola önképzőköri rendezvényein; nyolcadikos korától ő az önképzőkör elnöke. Három év alatt című – zsengéket tartalmazó – versesfüzetét, összegyűjtött pénzükön, ötven példányban az osztálytársai adták ki 1886-ban. Tanulmányait Budapesten, a bölcsészkaron folytatta; majd 1891-1893 között a nyitrai polgári és középkereskedelmi iskolában tanított. Innen a Bács megyei, Újvidékhez közeli Újverbászra került gimnáziumi helyettes tanárnak; Verbász és Vidéke címmel lapalapítással is próbálkozott. Egyetemi tanulmányait 1895-ben fejezte be; magyar-latin szakos tanári oklevelet szerzett, s 1897-től Jászberényben működött mint főgimnáziumi tanár. 1903-ban Budapestre került, a Kőbányai László Gimnázium tanáraként. A korabeli lapokban nagy számban megjelent cikkei között pedagógiai tárgyúak is akadnak; s tudjuk róla, hogy főtitkára volt az Országos Középiskolai Tanáregyesületnek és elnöke a Magyar Tanárok Nemzeti Szövetségének. Önmagában e két tisztség nem jelent sokat: az oktatás intézményei, akárcsak az irodalmi életéi – a Petőfi Társaság (amelynek díját Sajó Sándor háromszor is elnyerte), a Kisfaludy Társaság (amelynek 1907-től költőnk is tagja volt), a Magyar Tudományos Akadémia (amely 1932-ben levelező tagjává választotta Sajót) – a mind politikailag, mind esztétikailag konzervatívnak minősülő szellemi erőknek, a szabolcskamihályoknak és herczegferenceknek az uralma alatt állottak – akkor, amikor már a Nyugat első, sőt második nemzedéke vívta szabadságharcát egy új, korszerű irodalomért, azt vallva, Adyval szólva, hogy ”kis nemzetnek még lélegzetet venni is radikálisan szabad...”
Az egyetemista Sajóra tanulmányai alatt Vörösmarty, Petőfi és Arany volt a legnagyobb hatással; remek iskola, kétségtelen, de: mutatis mutandis: a megváltoztatandók megváltoztatásával, hiszen nyilvánvaló, hogy (és innen ered, főként a korai Sajó Sándor-i költészet nagyobbik részének epigonjellege) a XX. század első harmadában a nagy újítók: Ady, Babits, Kosztolányi stílusforradalma után nem lehetett úgy verselni, mint a XIX. században. A modernebb költők közül Reviczky és Vajda hatott Sajóra: ódái közül az 1930-as Vajda János ma is eleven, bármely Vajda-emlékkönyvbe besorolható költemény; s jó érzékkel játszott rá Sajó Vajda híres Lutizán dalára az Új luzitán dalban is, amely az első világháború végén a magyar katonavérnek nem magyar érdekekért történő porba hullatását, a haza remélt jobb sorsának, szebb jövendőjének a sárba omlását siratja. A most említett költemények jótékony kivételek a Sajó-opuszban, s bár további kivételekre – ma is hatásos, eleven költeményekre – a továbbiakban is rámutatok, egy biztos: Sajó nem azonosítható André című allegóriájának a hősével, az új távlatokat birtokba vevő léghajóssal, a költő– Ikarosszal (még ha költeményét a Petőfi Társaság az ún. Vigyázó-díjjal jutalmazta is). Ha már az önarcképét keresem, találóbbnak érzem rá A veréb című költeményének önjellemzését: Könnyű szárnyúak, jó, csak menjetek! Én a verébről mondok éneket, S dicsérem ezt a kicsi madarat, Koldus, kopott, de hű és – itt marad (...) Szenvedve, sírva, ha így van megírva, Élünk-halunk a magyar ég alatt! E ”veréb-hang”, bár nem kelhet versenyre a kiművelt trillázással, népszerűségét onnan nyerte, hogy költőnk fejlődése során – a köznyelvi regiszter szavait, kifejezéseit használva – alkalmazkodott a közízléshez, s Trianon kapcsán a tematikai elvárásokhoz. Szerelmes versei, a vidéki életet, az ősi földet, a falusi életet idealizáló leíró versei stiláris-poétikai szempontból menthetetlenül avitt költőnek mutatják Sajót. Hol a népnemzeti romantika rontja le versei esztétikai hitelét, hol a könnyed verselőkészségét a szalonlíra szavaival, fordulataival, szófűzésével megterhelő modorosság, hol a dagályosság – ódáiban a honfibú, honfierény, honfiérzemény típusú stiláris avittság; vagy pedig az a vonás, melyet a korszak vezető konzervatív irodalomkritikusa, Pintér Jenő ”nemzetnevelő költőiség”-nek nevez, s amelyben mi ma már a patetikusságot, a retorikusságot és a didakticizmust látjuk. Sajó kezdetben készen kapott formákkal dolgozott, s a későbbiekben is csupán a korszerűségnek arra a fokára tudta felküzdeni magát, mint legjobb verseiben Mécs László vagy az erdélyi Reményik Sándor. Témaválasztása ugyancsak forrása lett korabeli hallatlan népszerűségének. Első négy verseskötete Három év alatt (Selmecbánya, 1886); Fiatal szívvel (Budapest, 1898); Útközben (Budapest, 1904) ; Gordonka (Budapest, 1910) után a Tegnaptól holnapig-ban (Budapest, 1920); a Magyar versekben (Budapest, 1922); a Muzsikaszóban (Budapest, 1925); a Gyertyalángban (Budapest, 1930); a Sajó Sándor Válogatott verseiben (Budapest, 1937) minden fontos verse a magyarságélmény és a Trianon-sokk körül forog. Magyarságszemlélete a szélsőbaloldali, a dualizmust elutasító eszmékből, a Negyvennyolcas Párt, a Sajó Sándor által jól ismert Apponyi Albert által 1903-ban alapított Nemzeti Párt, az 1904-től 1918-ig működő Függetlenségi Párt magyarságpolitikájából, a nagyközönség körében roppant népszerű ”kossuthizmusból” fakadt; Trianon után pedig az országcsonkolással, a három és fél millió magyar elvesztésével járó fájdalomnak lett már-már mániákusan önismétlő énekese. Magyarságélményének egyik vonulatát még Trianon előtt megfogalmazta. A Magyar lélek a maga ”ezeréves büszke őserejével” fellengzős költemény. Sikeresebbek viszont azok a költeményei, amelyekben valóságos nemzetkarakterológiát dolgoz ki. Ilyen a Petőfi-mottóval (”Magyar vagyok”) induló, még 1904-es Magyarnak születtem, amely tűnt századainkban nem annyira a valós-vélt régi dicsőséget fedezi föl, hanem az örök magyar mélabút, s amely a fájdalmak átérzése után csöndes fohászba fordul: Taníts meg, én Uram, milyennek kell lennem, Hogy igazabb, hívebb, jobb magyar legyek. Leghíresebb nemzetkarakterológiai költeménye – hol vagyunk még azoktól a nemzetkarakterológiai vitáktól, amelyekben Babits és Illyés is részt vett! -, mintegy az imént említett vers folytatása a Magyarnak lenni… című 1910-es opusza, amely a ”Magasba vágyva, tengni egyre – lent” oppozíció egész versen végigvonuló szerkezeti megoldásával érzelmileg rendkívül gazdag hatást vált ki mai olvasójából is. Ha egyversű költőnek tartanánk Sajót, neve mellé fémjelzésül – mint példának okáért Gyóni Géza esetében a Csak egy éjszakára című költeményt – ezt a szöveget választhatnánk. Nem ok nélkül szerepel a magyarságverseket tartalmazó Rendületlenül című antológiában is; de helyet kellett volna kapnia a Hét évszázad magyar versei régebbi és a legújabb kiadásában is. – Az utolsó magyar a magamagának prófétai magyarságtudatot kreáló Sajó látomásos elégiája. Pusztaszertől a költő koráig a nemzethalál ”látományai” vonulnak végig a versen: ”...haló szivembe átokként mered / A bűnös múltba elsüllyedt jövendő...” Mi e herderi (s a magyar költészet korábbi századaiból jól ismert) pesszimizmus oka? A Hajó című költeményében (1910) az Amerikába kitántorgott másfél millió magyart siratja; az Apró sírhalmokban (amely a Petőfi Társaság díjában részesült) a tömeges csecsemőhalál riasztja: Ez a sok hamvadt szív mind magyarul verne, Mind magyarul szólna a sok hűlt ajak, Bús kétségre jajdul a haza szerelme; Jaj, ha számunk egyszer végképp elapad! Sajó társadalombíráló hangja szólal meg A szabadság ünnepén című versében, amely a dualisztikus berendezkedéssel szemben a valódi és teljes magyar szabadságot idézi; s Bécset ostorozó hang csendül ki a Bocskai ének-ből, a Rosszkor születem-ből és az 1912-es (az MTA Farkas-Raskó jutalmával kitüntetett) Vagyunk még magyarok-ból is. A már említett Pintér Jenő szerint Sajó Sándor a magyar líra történetében az ”ódának, elégiának egyik legnagyobb mestere.” E típusú verseit ”nemzetnevelő költőiség járja át.” Nos, talán ez, a nevelő szándék a legnagyobb bajuk ezeknek a költeményeknek: sima verselésükön, csekély hírértékű szófűzésükön át- meg átüt a didaxis, az iskolás jelleg. Az eszményül választott ódahősök koruknak olyan alakjai, akik megelőzték korukat; ”avantgardista” mindahány. Sajó ezt ugyan érzékeli, maga azonban kísérletet sem tesz arra, hogy tárgyának költői megformálása tekintetében szintén újítóként lépjen föl. Verseskönyveiből kiolvasható a magyar történelem egész vonulata és arcképcsarnoka: Ezer év (a budapesti katolikus kör millenneumi ódapályázatának első díját nyerte el), Reviczky Gyula (halványra sikeredett költemény), Bessenyei (a Petőfi Társaság díját nyerte el a nyíregyházi szobor felavatásakor), Honvédek szobra, Ötven év (1848-49 évfordulója), Március 15-re, Petőfi, Rákóczi (a nagy fejedelem hamvai hazaszállításának alkalmából), Kossuth, Magyar zászló, A zilahi szobornál (Wesselényi Miklósról), Kisfaludy Károly ünnepére, Jókai, Kobzos ének Jókairól, Gróf Festetich György emlékezete (a Kisfaludy Társaság keszthelyi helikoni ünnepén), Vajda János, Madách ünnepén, Vörösmarty szelleméhez. E nagy versvonulatból, mint korábban említettem, a Sajó Sándor-i átlagszintet meghaladja a Petőfi és a Vajda János; ma is eleven a Madách ünnepén, amelyben a költő – nagyon ötletesen – a Tragédia színeit követően fölvázol egy nemzeti sebektől vérző ”trianoni” színt is, anélkül, hogy – mint azt a boldogult szocializmusban mondották – ”érintené s szomszéd népek érzékenységét” (hol itt az irredenta hangvétel?!) Még a Madách-versnél is felkavaróbb élményt nyújt a remekbe sikerült Vörösmarty szelleméhez, amelyben sok Vörösmarty-rájátszást, parafrázist, utalást felhasználva egymásba montázsolja két történelmi korszak: 1848/49 és a trianoni nemzetdarabolás apokalipszisét. Magyar apokalipszis... S már itt is vagyunk Sajó Sándor újabb, létszámra talán a legtöbb verset magában foglaló élményénél, magyarságverseinek 1919 utáni legjellegzetesebb csoportjánál, trianoni nemzetsirató költeményeinél. Pintér Jenő ”hétfájdalmas magyar énekek” névvel illeti ezt a versvonulatot, amelyet az irodalomtörténetek – mechanikusan egymástól véve át a minősítéseket – meglehetősen sommásan intéznek el. Az akadémiai irodalomtörténeti kézikönyv szerint Sajó a ”terület-visszaszerzésre buzdító alantas propaganda” terjesztője (VI. kötet, 162. 1.). A Magyar Életrajzi Lexikon szerint költőnk ”Mint szélsőséges nacionalista, irredenta költemények szerzője ismeretes” (1969). A Magyar irodalmi hagyományok szlovákiai lexikona szerint (1981) Sajó ”1918 után az irredentizmus képviselője volt.” Nos: Nem áll szándékunkban szerecsent mosdatni. Sajó, a Magyarnak lenni... költője, aki prófétai indulatú-hevületű fajszeretetet gerjesztett föl magában, valóban írt nyersen agitatív, bosszúra, revánsra felszólító, gyűlöletre gyűlölettel válaszoló irredenta verseket, újságszólam-szövegeket, frázispufogtató zengeményeket. Ilyenek például az És mégis, mégis hinni kell, a Fegyverbe, a Bosszú, a Trianon, a Trianoni dal, az Új Ábel stb. A Magyar ének 1919-ben című költeményében Nagy-Magyarországról szőtt álmokat, hiteltelen szólamokkal, hiszen az Antant katonai erő dolgában is kiszolgáltatottan gyöngévé tette a megcsonkított Magyarországot, s nem volt, nem lehetett reálpolitikai esélye annak, hogy ”Havas Kárpátoktól kéklő Adriáig/ Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar...” Nem, Sajó Sándor uram, nem: - mondatják velem a kisebbségi vox humanán nevelődött érvek: nem kell (nem kellett volna) nekünk sem a Lomnic, sem az Adria. Beértük volna azzal, ha a magyar békedelegációt vezető Apponyi Albert gróf beszédei értő fülekre, fogékony agyakra találnak, azzal, ha – Sopron mintájára – valamennyi erőszakosan elcsatolt országrész, tájegység részesülhetett volna a népakarat kinyilvánításának, a népszavazásnak, az önrendelkezési jognak a lehetőségében; ha Közép-Európa úgy áll össze új geopolitikai egységgé, hogy a lehetőségek szerint többé-kevésbé követi az etnikai határokat. Trianon: kegyetlen békediktátum, amelynek legnagyobb áldozata a magyarság volt és maradt mindmáig – s tartok tőle, marad is még sokáig, ha csak a győztesek végre nem hajtják magukban azt az erkölcsi revíziót, mely szerint van velünk szemben jóvátennivalójuk az erkölcs ítélőszéke előtt. Gordon Gabriel korabeli nyugati diplomata szerint Trianon a ”szabad rablás vásártere” volt – gondoljunk csak Magyarország Románia általi megszállására, 1919 augusztusától az év novemberéig; gondolunk csak a csehoszlovakizmus telhetetlen korridortervére. Bliss tábornok, Wilson elnök katonai szakértője mondta 1919. június 16-án: ”Az újszülött nemzeteknek, amelyeket mi hoztunk létre, már a bölcsőben karmaik vannak, és mielőtt járni tudnának, késekért ordítoznak, hogy átvághassák a szomszéd bölcsőben levő torkokat”: És még egy vélemény, az angol Frank Wanderlippé: ”Egyetlen fegyvert sem használtak olyan kegyetlenül a háborúban, mint a határvonalat meghúzó ceruzát Magyarországgal kapcsolatban”. Az említett vélemények tükrében lélektanilag és ”nemzetlélektanilag” talán érthető Sajó Sándor irredentizmusa. Ehhez azonban hozzátenném: Kosztolányi Dezső is megírta a maga ország- és nemzetsirató versét, Magyar költők sikolya Európa költőihez 1919-ben címmel – ám irrdenta felhangok nélkül. Sajó azonban nem volt Kosztolányi: nála a megrendítő sikoly helyett gyakran átkok, szitkok, faji szólamok csúsztak ki a ceruza alól. Ugyanakkor leszögezendő: nem is írt annyi bántóan irredenta verset, mint ahogy azt a róla szóló irodalomtörténeti kézikönyv és nyomában a lexikonszócikkek visszhangozzák. Nemzetsirató verseinek java része egyszerűen: magyarságvers, a jogtalanul elszenvedett kínok kiéneklése, szociálpszichológiai rögzítése. Ez a konzervatívnak nevezett költő az egykor a konzervatívok által dühödten támadott, magyartalannak bélyegzett Adyval, A szétszóródás előtt vízióját megálmodó Adyval is azonosulni tudott a nemzetvesztés fájdalmában: ”És én vagyok és nem ti vagytok/ Keservben Adyval rokon” – írta a Szomorú bizakodásban. Egyéb, eddig nem említett verseiben a nemzeti önostorozás, az önvád, a ”hervadó hit”, a ”dermedt öntudat”, az elégikus hangvétel szólal meg; mívesebbek ezek a költeményei, mint a nyersen ”trianozók” ; néhány közülük – például a Mohács után, a Budapest angol valcert lejtő úri társadalma ellen írott Farsang, a tárgyias-leíró allegória, A haldokló gallus, a ”Nem, nem soha!” irredenta jelszót magával a sírba vivő, kritikus-önkritikus A magyar holló, az önironikus, helyenként abszurd A vén bolond, amelyben Sajó a falu bolondjának szerepébe illeszkedve, a tragikumot tragikomikummá oldva siratja országát, népét s népsirató önmagát – Sajó legérettebb költeményei közé tartoznak. Nincs bántó irredenta éle az említetteknél valamivel halványabb verseknek sem: Így ballagunk a magyar úton, Riasztó, Bűnös magyar töredelme, Magyar ősz, Gyászmagyarok, Mi vagyok: ”Úton fetrengő, vérző szívdarab, / Mennél tiportabb, annál magyarabb”. Sajó Sándor – az eddigi jellemzésből talán nyilvánvaló is – féltő szeretettel csüngött szülőföldjén: a Felföldön, diákkorának városán, Selmecbányán, s szülővárosán, Ipolyságon és annak környékén. Petőfi ellen címmel írt egy ars poetica szerű verset – nem az Alföld, hanem a Felvidék szépségeit dicsérve -; ikerdarabja ennek a Felföld, címe alatt a megjegyzéssel: lásd Petőfinek Az Alföld című költeményét. Kár, hogy a felvidéki tájleíró témakör nem bontakozott ki lírájában. Esztétikailag egyetlen igazán sikeres darabja van ennek a témakörnek: A tarpataki völgyben című leíró költeménye, amelynek ott a helye a magyar költészet legszebb Tátra-versei között. Ez az opusza a Petőfi Társaság Vigyázó díjában részesült; a korabeli elismerés ellenére azonban olyannyira elfelejtődött, hogy nem került be Kovács Sándor Iván Vágy és emlékezet című kötetébe sem, holott annak egyik fejezete afféle irodalmi topográfiát készít számunkra ”Kárpát szent bércéről”. A diákkor városa a helyi színekben gazdag (s enyhén irredenta) Selmecbányában sejlik föl, illetőleg a kötetünkbe be nem sorolt A selmeci bíró című epikus versben jelenik meg, amelynek hőse az a Roessel Borbála, akiről Pongrácz Lajos Frankenburg Adolf Életképekjében az 1840-es évek elején prózai beszélyt ír, illetőleg akinek regényes élettörténetét Zichy Géza is megörökítette A leányvári boszorkány című verses beszélyében, 1881-ben. Drégelyt, az elhíresült honti végvárat Sajó három versében is megidézte (Drégelyi ének, A drégelyi várromon, Amerre én járok); ezek a versei kiegészítő olvasmányként szerepelhetnek a Szondi két apródjához – legalábbis az ipolysági iskolákban. Ipolysági vonatkozású versei közül érett szöveg az 1921-es, népdalos hangvételű Szülőföldem szép határa, amely a szülőtájtól való erőszakos elszakíttatáson búsong; hangulatos szöveg az 1923-as Harangszó az Ipoly partján, a gyermekkor idilli emlékeivel, ellenpontként az otthoni temető képével. Kedves verse lehet az ipolyságiaknak az 1924-es Izenés és az 1930-as Ipolyság, kéttornyú templomával, ”tövén kis város arculatjával”, s temetőjével, amelyről patrióta hűséggel vallotta az Izenésben Ipolyság költője: Az Ipoly-völgybe szálljon izenésem, Mind ezt hirdesse, aki arra jár, Úrnapja lesz! – e bús számüzetésen Szárnyát egy jobb kor bontogatja már, Mind tudja meg, ki most búban aggik, Az Isten jó és élőt nem temet, - Időm lejár, de nem halok meg addig, Míg meg nem látom szülőföldemet! Szeretett szülőföldjét Sajó Sándor azonban mégsem láthatta viszont. 1933. január 2-án a Budapesten élő költő szíve felmondta a szolgálatot. Verseskötetei mellett maradt utána számtalan cikk és értekezés, fél tucat dráma (a négy előadást megért Zrínyi György házassága s a színre sohasem került Két szerelem, a Réz István című háromfelvonásos parasztdráma, a Vihar című egyfelvonásos opera szövegkönyve és a Zrínyi Péter című történelmi dráma). Dolgozatai közül a helytörténészek ma is haszonnal forgathatják az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. Hont vármegye és Selmecbánya című leírást (1889). Sajó azonban mindenekelőtt lírájával szerzett magának hírt s nevet. Költői opuszára ma sincs teljes rálátásunk: utolsó kötete, az 1930-as Gyertyaláng után haláláig még közel félszáz költeményt írt; javarészük a Budapesti Hírlapban, a Budapesti Szemlében, néhányuk más folyóiratban, illetve újságban látott napvilágot. Összegyűjtésük bizonyára nem járna haszon nélkül. Bizonyítékul szolgálhatnának arra nézve – a költő monográfusával, Tóth Józseffel szólva -, hogy a konzervatív szellemiségű kismesterek között, ”A nemzeti klasszicizmus epigonjai között (...) méltán illeti Sajó Sándort az elsőknek járó elismerés és tisztelet”. Hont megye – a szomszédos Nógrádtól: Rimay János, Madách Imre, Mikszáth Kálmán szülőhelyétől eltérően – nem büszkélkedhet nagy írókkal, klasszikus értékű irodalmi teljesítményekkel. A regionális irodalomtudat kategóriájában azonban a kismesterek emlékét is fenn kell tartanunk; itt, e szlovenszkói végeken szükségét érezzük a több tucat magyarságverset író Sajó Sándor élesztésének is. A Babits, Kosztolányi által nagyrabecsült Négyessy László mondotta Sajó akadémiai levelező taggá választásakor: ”Akadémiánk mindig válogatós volt költőkkel szemben. A választással ebben az esetben is hangsúlyozta azt, hogy Téged kiemelkedő egyéniségnek ismer el a magyar költészet terén. Köteteidnek sorában igazi eredeti lírai tehetség szólalt meg. Magyar lelked a művészet varázsával szólalt meg nemcsak szorosan vett hazafias költészetedben, fájdalmasan időszerű irredenta dalaidban, továbbá ünnepi ódáidban, hanem tisztén személyi élményekből fakadó költeményeidben is. Jól esett élveznünk ezt a tartalomban, nyelvben, formában igazán magyaros költészetet, de nem tévesztett meg bennünket költészeted tartalmi magyarsága. Mi költészetedben a művészi értékeket helyeztük mindenek fölé, a tartalom és forma benső összhangját, a költészet zománcát, a nyelv muzsikáját. Te megmutattad azt, hogy a nyelv erőszakolása nélkül, keresett szimbolizmus nélkül is lehet a költői szónak új színt adni. Szóművészetedet iskolázta a stilisztikai tudatosság, melynek tartalmas tanulmányokban is bizonyságait adtad, úgy hogy erről az oldalról is a tudósok társaságába illesz. Te a magyar költői szólást tovább fejlesztetted a mellett, hogy meleg szívedből, költői érzésedből tápláltad a nemzeti lelket.” Ipolyság városa emléktáblát állíttatott lírikusunknak. Legyen kötetünk olyan kiadói tett, amelynek révén Sajó Sándor versei is visszatérnek közénk. Közénk, akik itt állunk a ”magyar ég alatt”, Vörösmartyval szólva: ”Megfogyva bár, de törve nem”, egy Sajó-verscímet idézve: Rendületlenül.
Utólag már sajnálom, hogy nem battyogtam ki múlt vasárnap legalább a Keleti pályaudvarig, búcsút intve a Budapesten lezajlott menetelgetők tovaröppenőinek. Mindez egy fotó láttán jutott eszembe, amin tucatnyi izraeli papírzászlót szorongató kéz látszott. Ez természetes lenne Tel-Avivban, de nem a mi országunkban. Legalábbis így gondolom, hiszen nekem eszembe sem jutna ott osztogatni magyar zászlókat, ám nem is tehetném, mert az országból is úgy kipenderítenének, hogy ihaj!
Viszont annyival nyilván „megtiszteltek” volna az élni nagyon is jól tudó, boldogan mosolygott, jól öltözött, többnyire túlsúllyal bírók, hogy némi(?) pénz reményében megajándékoztak volna engem is egy zászlócskával, ami udvarias mosoly kíséretében azonnal a táskám mélyén landolt volna. Legalábbis ott létemig, hiszen nem vagyok híve más nemzet által megbecsült zászlónak, ereklyéknek, egyéb szent dolgaiknak nyilvános elégetésében, széttaposásában, megcsúfolásában, kifigurázásában. Viszont ugyanezt várnám el másoktól, azon elv alapján, hogy ami nekem nem esne jól, azt nem követem el másokkal szemben.
Jó, persze tudom, nem egyforma nevelést kapunk. Velem korán megtaníttatták, hogy nem bőrszín, orr-, fülméret vagy vallás (további kitételek Alkotmányunkban olvashatók) alapján ítéljek meg embereket. Mindehhez anyám segített, amikor néha becipelt az egyik afrikai nagykövetségre, ahol gyerekkoromban dolgozott. Hogy az idő jobban teljék, egyszer a nálam fiatalabb fekete fiúcskának segítettem a teraszon, hogy el se essen a háromkerekűvel. Egy idő után helycserét ajánlottam neki, amit arrogánsan visszautasított. Az általam igazságtalannak vélt helyzetet egy pofonnal oldottam meg, ami kisebb diplomáciai konfliktust okozva anyám állásába került, abban az időben, amikor a B-listára vételtől rettegett mindenki. Otthon persze megkaptam a magamét, de hosszú ideig nem tudtam feldolgozni, hogy akik még nyelvünket sem beszélték rendesen, hogy mertek így viselkedni, a mi hazánkban. Hogy nem az igazságérzetemmel volt baj, igazolta egy követségi alkalmazott többszöri megjelenése lakásunkon, aki az akkoriban kincsnek számító déli gyümölcsökkel megpakolva érkezett, hatalmas markában összegyűjtött apró pénzt nyújtott át, zsebpénznek szánva, azt füllentvén, hogy ő csak a papírból készülteket szereti. Segített, mert nem akarta, hogy egyforma, rossz vélemény alakuljon ki róluk. Hónapokkal később, amikor egy puccs miatt hazarendelték őket, sírva búcsúzkodott, annyira megszerette hazánkat. Többé nem hallottam róla.
Ez az elfeledettnek hitt történet az 1990-es évek elején elevenedett fel bennem, amikor a Hősök terén én osztogattam ingyen a piros-fehér-zöld papírzászlócskákat. Boldogan tettem, örömmel fogadták. Mire kiértem a tömegből, még kettő maradt. Kissé elkülönülve, de hallótávolságon belül, ott állt két, fekete ruhás, morcos fiatalember. No, megörvendeztetem őket, gondoltam magamban. Ők azonban kezüket maguk elé kapva hőköltek hátra, így hárítván el maguktól a magyar zászlót. Megdöbbentem az udvariatlanságuktól. Ez felért egy arcul csapással. Nekünk egyértelmű volt, hogy a hirtelen jött szabadság, legalábbis amit sokan annak hittünk, reménnyel töltsön el bennünket. Ők másban reménykedtek. Többé nem láttam őket, de gondolatban nekik is búcsút intek. Örökre.
I.
