Kiengesztelődés

a zsidóság és kereszténység között?

Majd ha visszavonják a Talmud keresztényellenes kitételeit!

2014. május 07.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

A jelek szerint megint megy a porhintés. Amint a Mazsihisz honlapján olvassuk, május 21-én az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség kezdeményezésére két rabbi, egy katolikus püspök és egy protestáns lelkész ül le egymással, hogy „segítse a párbeszédet a zsidóság és a kereszténység között, és segítse a kiengesztelődést a társadalomban”. Érdekes. A két rabbi közül az egyik korábban még úgy nyilatkozott, hogy a zsidóságnak nincsen szüksége a kereszténységre. Akkor most hogyan is van ez?

Még mielőtt Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbija, Radnóti Zoltán neológ rabbi, Székely János esztergomi-budapesti segédpüspök és Lackner Pál evangélikus tábori püspök e „beszélgető est”-en bármit is nyilatkoznának a két fél közötti együttélés „gyümölcsöző lehetőségeit kutatva” – ráadásul a jezsuiták budapesti lelkiségi és kulturális központjaként tekintett „Párbeszéd Házá”-ban! –, nem állhatjuk meg, hogy ne tegyünk fel néhány kérdést.

Először is azt, hogy mégis miféle kiengesztelődésről van szó, amikor az egyik fél – Köves Slomó – korábban már számtalanszor félreérthetetlenül jelezte, hogy a zsidóságnak nincsen szüksége a kereszténységre?

Nincs bizony, hiszen ott van a Talmud. Amelyről Huber Lipót (1861-1946), a jeles kalocsai kanonok, biblikus teológiai tanár művében (A Talmud, különös tekintettel az Újszövetségre (1897)ezt olvassuk:

„A Talmud alapelve, hogy csak Izrael, mint kiválasztott nép, kedves az Isten előtt, s hogy tulajdonképpen csak ez bír létjogosultsággal; a többi népek, mint Istentől elrugaszkodott pogány sereg, megvetendők s csak annyiban tűrendők, amennyiben Izraelnek meghódolnak. Minthogy pedig az igaz Isten helyett annak teremtményeit, vagy kezeik alkotását imádták, a Talmud őket, mint bálványozókat, az emberi méltóság magaslatáról lebukottaknak tekinti s nem egyszer az ész nélküli állathoz, baromhoz hasonlítja.”

Huber hosszú évtizedeket áldozott a zsidóság és a kereszténység viszonyának tüzetes tanulmányozására, így megtanult héberül is, éspedig irodalmi szinten. Ennek során megállapította, hogy bár vannak a Talmudban kétségtelenül építő szövegek, de zömében mégis „a sötétség több és erősebb, mint a világosság”, amiért is nem véletlenül került rá valaha a katolikus egyházi tanítóhivatal által tiltott könyvek jegyzékére (Index librorum prohibitorum).

Mindmáig nélkülözhetetlen alapművében (Újkori és modern zsidók Jézus Krisztusról és a kereszténységről (1933), Zsidóság és kereszténység Krisztustól a középkor végéig (1936)) az ókortól a huszadik századig a zsidóság és a kereszténység viszonyát meghatározó irodalmi emlékeket egybegyűjtve jutott a kettő összeegyeztethetetlenségét megállapító következtetésekre. Világosan tisztázta benne a Talmud szerepét a zsidó életben és viszonyát Krisztus hitéhez: 

„Ortodox zsidók előtt a Talmud, amelyet a Biblia mellett a legfontosabb és legszentebb könyvnek tartanak, a legnagyobb tisztelet tárgya, sőt nem hiányoznak közöttük, akik ezt még manap is mint a bölcsesség és legtisztább etikai kincsesbányáját magasztalják, s majdnem a tévmentesség trónjára helyezik. Keresztények között azonban alig akad a Talmudnak magasztalója, hanem annál több az ellensége, akik a Talmudot teszik felelőssé mindazért a bajért és bűnért, amit valahol zsidó elkövet. S ha ez az állítás némileg túlzás is, mégis sok esik a Talmud teherlapjára. 

Tagadhatatlan, hogy a Talmud megmételyezte az ószövetségi erkölcstant és jogtant, amennyiben más-más követendő elvei vannak a zsidóval és a nem zsidóval szemben, s így erkölcstanában és jogtanában sok a kivetnivaló, sok az, ami éppenséggel nem egyeztethető meg a keresztény morálissal. De nemcsak etikája és jogtana, hanem általában egész szelleme és világfelfogása is homlokegyenest ellenkezik az evangéliummal, a kereszténységgel, amelynek valláserkölcsi és társadalmi alapelveivel a Talmudot soha nem lehet összhangba hozni, minthogya Talmud nem az evangéliumi általános felebaráti szeretet, hanem a zsidó és nem zsidó közötti legélesebb ellentétet, Izrael örök érvényűnek képzelt kiválasztottságát hirdeti, hittana pedig valóságos torzképe az ószövetségi kinyilatkoztatásnak. Egészen sajátos módon elhomályosította az Istenről, az angyalokról, a rossz szellemekről, a lélekről, a bűnről, a túlvilági életről és más hasonló dolgokról szóló tanokat, amit pedig a názáreti Jézus Krisztusról és anyjáról, a Boldogságos Szent Szűzről mond (fattyú, döglött kutya, ganéj stb.), az egyenesen égbekiáltó blaszfémia.”

Ebből levonta aztán a következtetést:

„A kereszténység, mint olyan, nem köszön a Talmudnak semmit, hisz a Bibliát háttérbe szorító, a mózesi törvényt szellemétől megfosztó, a messiási profétizmust teljesen elhomályosító s a messiási eszmét politikai utópiává torzító Talmud tartotta és tartja vissza Izraelt a kereszténységtől és zárja be előtte az Isten országát. A Talmud annyira belopta magát Izrael lelkébe, hogy tanulmányozását sokkal fontosabbnak és érdemszerzőbbnek tartja, mint a Biblia tanulmányozását. Ebben lelki magyarázatát az is, hogy a keresztény elvek, a keresztény szellem még általánosságban sem tudott érvényesülni az ortodox zsidóságban.”

Ezek után aligha kérdés tehát, miféle kiengesztelődés lehetséges? Egyáltalán mit tekint a négy beszélgetőpartner annak? A hagyományos keresztény felfogás (amint a jezsuita Bangha Béla(1880-1940) által jegyzett Katolikus Lexikon ban (1931) olvassuk) e fogalomról ugyanis ezt tartja:

„Az okozott sérelem jóvátétele vagy az erre irányuló szándék nyilvánítása. Előbbinek inkább elégtétel a neve. Az elégtételnyújtás szándékának nyilvánítása bizonyos fokig szintén alkalmas a sérelem jóvátételére, akkor is, ha nem maga a vétkes nyújtja, magában véve azonban nem elegendő a bűn megbocsátásának kieszközlésére.” 

Kérdés, hogy a Talmud által okozott sérelmek jóvátétele vajh meddig késik? Mert az ugye nem lehet kérdés, legalábbis, ha levesszük a szemellenzőt, hogy e sérelmek száma aligha kevesebb, mint ahány parancsolatot adott a Teremtő az Ószövetségben. Aminek felismeréséhez ráadásul nem is feltétlenül szükséges mondjuk közgazdasági diploma. Untig elég a józan paraszti ész is. Ilyetén egy egyszerű pénzügyi tisztviselő, bizonyos Csopják Attila (1853–1934) 1919-ben megjelent dolgozatában (A magyar zsidóság sok és nagy bűne) fel is sorolta őket. Eszerint a zsidóság

1. Elhagyta eredendő vallását, a mozaizmust.
2. Lelkiismeretlenül űzte az uzsorát.
3. Az országot tönkretevő kocsmárosok 90%-át adta.
4. A kétes gazdálkodású pénzintézetek legalább 60%-át képezte.
5. Kezében tartotta a közvetítő kereskedelmet.
6. Nagyvállalkozói tömege kiszipolyozta a közmunkásokat.
7. A nagy földbérleteket a nép elől elvette, és megtartotta magának.
8. Erkölcstelenségekhez szoktatta saját gyermekeit is.
9. Megkaparintotta és elvtelenné tette a sajtót.
10. Rabbijai nem nevelték gyermekeit sem tisztességes munkára.

Sapienti sat. Mindennek tudatában érdeklődéssel várjuk a május 21-i beszélgető estet. Legyünk ez egyszer optimisták, hátha még csoda történik, és az érintettek visszavonják a Talmud keresztényellenes kitételeit!

Huber Lipót: A Talmud -

Különös tekintettel az Újszövetségre I. rész

http://www.betiltva.com/files/huber_a_talmud1.php

Teleki László

2006. május 10.

A drámaíró politikus

(1811-1861)

1811. február 11-én Pesten született, erdélyi arisztokrata családban. Apja, III. Teleki László Somogy helyettes főispánja, a hétszemélyes tábla bírája volt s írással is foglalkozott, féltestvére, a történész József az Akadémia elnöke lett. Ő a sárospataki református kollégiumban, majd a pesti egyetemen tanult, és itt tett ügyvédi vizsgát. 1831-ben a Helytartótanács, 1832-ben a Magyar Udvari Kancellária fogalmazója lett. 1833-ban a berlini egyetemen képezte magát, majd bejárta Európát, találkozott Victor Hugóval is , aki későb hatott drámájára. 1837-től Fogaras vidékének képviselője Erdélyben, 1836-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett, 1844-ben választották tiszteleti taggá. Ifjúkori irodalmi becsvágyának terméke római tárgyú A kegyenc című tragédiája, s egy Szent Istvánról szóló dráma vázlata.

Később érdeklődése a politika felé fordult, a főrendiház tagjaként az ellenzék vezérszónoka lett az 1840-es, 1843-44-es és 1847-48-as országgyűléseken, szorosan együttműködött Kossuthtal. 1844-ben a Védegylet alelnöke, 1845-től a Nemzeti Kör, 1847-től az Ellenzéki Kör elnöke volt. Részt vett Deák Ellenzéki Nyilatkozata megfogalmazásában, ez közteherviselést, népképviseletet, törvény előtti egyenlőséget követelt, továbbá az ősiség eltörlését, kötelező örökváltságot kárpótlással, perszonáluniót Ausztriával és felelős magyar kormányt.

A forradalom kitörése után a Batthyányi-kormány baloldali ellenzékeként bírálta annak felemás politikáját, elítélte az olasz forradalom elleni segítségnyújtást. Ennek következménye is lehetett, hogy 1848 augusztusában a tőle szabadulni akaró Batthyányi párizsi követnek nevezte ki, de a francia kormány - bár személyét elfogadta -, osztrák nyomásra nem akkreditálta. Teleki kapcsolatokat épített ki francia radikális politikusokkal, a párizsi román és cseh emigrációval, lengyel tisztek magyarországi működését segítette elő, megpróbálta oszlatni a Nyugat tájékozatlanságát hazánkkal kapcsolatban s fegyvereket szerzett a szabadságharcnak. 1849 májusában Magyarország föderatív átalakítását javasolta Kossuthnak, egyenjogúságot követelve a nem magyar népeknek. A harcok idején és a vereség után is publicistaként küzdött hazájáért: Magyarország a civilizált emberiségért című írása 1848-ban franciául, angolul és németül, Az orosz intervenció 1849-ben németül jelent meg.

1851-ben az osztrák bíróság távollétében halálra ítélte, s jelképesen végre is hajtották az ítéletet. Teleki ekkor főleg Svájcban működött, s bár számos kérdésben nem értett egyet Kossuthtal, őt tekintette a magyar ügy vezetőjének, 1859-ben Klapkával hárman hozták létre a Magyar Nemzeti Igazgatóságot. Amikor 1860-ban Drezdában találkozott barátnőjével, az 1848-ban elözvegyült Orczy Istvánné bárónővel, a szász rendőrség lefogta s nagy nemzetközi felháborodást keltve kiadták Ausztriának.

Az új függetlenségi mozgalom gyenge idegzetű vezére

Miután Ferenc József ígéretet zsarolt ki tőle, hogy tartózkodik a politikától, nem hagyja el az országot és megszakítja kapcsolatait az emigrációval, a császár megkegyelmezett neki s szabadon engedték. 1861-ben az uralkodó meghívta a felsőházba, ezzel Teleki vállalását lejártnak tekintette, s az abonyi kerületben lett képviselő. Az általa vezetett és többségben lévő, 1848-as jogalapon álló Határozati Párt Deák Felirati Pártjánál nyomatékosabban és merevebben követelte a 48-as politikai állapotok helyreállítását. Álláspontjuk elvetette a békülés lehetőségét s szakításhoz vezethetett volna az udvarral.

Országszerte őt tekintették az új függetlenségi mozgalom vezérének, ő azonban kétségek között vergődött. Bár arra soha nem tett ígéretet, hogy lemond meggyőződéséről és hazafias törekvéseiről, külföldi lapok szószegéssel vádolták. Az is gyötörte, hogy működéséhez sokan olyan reményeket fűznek, amelyek teljesítésére nem érezte képesnek magát, s nyomasztotta a rá háruló erkölcsi felelősség súlya. Teleki érezte, hogy saját pártja többsége sem követi 49-es elveken nyugvó elképzeléseit a nemzetiségi kérdésben és a polgári demokrácia terén, inkább a kiegyezés felé hajlik, a párt vezetése a kifárasztására játszott.

Teleki gyenge idegzetű, zaklatott ember volt, a felirati vita előtti napon összeroppant és öngyilkos lett. Másnapra tervezett beszédének fogalmazványa vádakkal illeti a dinasztiát. Érezhető belőle, hogy nem volt hajlandó megtenni azt, amit pártja vezetősége várt tőle: Deák felirati javaslatának módosításokkal való elfogadását. Szabad György Miért halt meg Teleki László? című kismonográfiája a merényletet kizárja, de állítja: útban volt saját pártjának is s belehajszolták őt az öngyilkosságba. (A vizsgálat során készített fotók az elsők a magyar kriminalisztika történetében.)

Teleki írói munkásságának legmaradandóbb művét, A kegyencet 1841-ben mutatták be. A történelmi forrásokon alapuló darab a politika és az erkölcs viszonyát taglalja, egy személybe sűrítve két római történeti alak emberi-politikusi dilemmáját. A drámát Illyés Gyula átdolgozása tette előadhatóbbá, ő Teleki alakját A különc című drámájában is felidézte.

A tragikus sorsú politikus nevét viseli az 1999-ben Budapesten a Külügyi Intézet és Közép-Európa Intézet összevonásával létrehozott Teleki László Intézet, amely a magyar külpolitikát és szomszédság-politikát, a nemzetiségi kapcsolatokat elemzi.

(Múlt-kor/MTI-Panoráma, Sajtóadatbank)

Teleki László: Kegyenc

SZOMORÚJÁTÉK ÖT FELVONÁSBAN

1841

- deinde ut magis magisque lapsi sint, tum ire coeperint praecipites: donec ad haec tempora, quibus nec vitia nostra, nec remedia pati possumus perventum est.[1]

Tit. Liv.


- abundantes voluptates desiderium per luxum atque libidinem pereundi perdendique omnia invexere.[2]

Tit. Liv.


Mit kívántam e munkámban fösteni, mi legyen azon fő eszme, melyt az egész színműn keresztül ügyekeztem - mert ha kitűzött célomat nem vétettem volna egészen el, úgy az olvasó fölvilágosító jegyzetek nélkül is érteni fogna, ha pedig elvétettem, s színdarabom maga magának nem elég megfejtés, úgy - szerencsétlen teremtő, én! - csak silány holttetemet tudék alkotni, melynek semminemű bármi mesterségesen összeszőtt előszó sem fog soha lelket adhatni. Azért szándékomrul semmit; csupán kis időszaki megjegyzést. - Ha a jelen föstvény sem a virágzó, sem a hanyatló római világ felöli fogalmakkal meg nem egyez, arra kérem olvasóimat, legyenek, mielőtt kárhoztató ítéletet mondanának ki, tekintettel arra, hogy a történet, melyt munkámnak alapjául vettem föl, oly korszakbeli, melyben keresztyénség, római s barbár szokások egybevegyültiből egészen külön társasági rendszer s jellem született, melyt sem egészen rómainak, sem egészen keresztyénnek nem mondhatni.


SZEMÉLYEK

III. VALENTINIAN cézár
AET, római nyugatbiralmi patric s fővezér
GAUDENT, fia
BOETH, az őrség főnöke
PETRON MAXIM
AVIEN, TRIGET, BASIL, CAJUS, szenátorok
FULGENT, quaestor
PALLAD, Maxim fia, cézárné udvarnoka
HERACLES, eunuch
SIDON, égiptusi jós
VIGIL, OREST, Aet párthívei
CAUSTIN, JULIAN, AVENAR, MARC, udvaroncok
EUDOXIA, cézárné
PLACIDIA, leánya
JULIA, Maxim hitvese
Szenátorok, udvaroncok, őrség, nép.

Időszak: 5. évszázad közepe.
Hely: Róma.

________

Jegyzetek

1. Azután hogyan indult bomlásnak és hogyan süllyedt mind mélyebbre; amíg el nem jutottunk a mi korunkig, amikor már sem a bűneinket, sem azok orvoslását nem tudjuk elviselni.

2. Amíg a túlhajtott élvezetvágy be nem csempészte annak az óhaját, hogy tönkremenjünk magunk is, és tönkretegyünk mindent körülöttünk.


http://mek.niif.hu/05900/05908/index.phtml

_______________________________________

TELEKI LÁSZLÓ
(1811-1861)

Teleki László vagy negyedszázadon keresztül politikai történelmünk főalakjai közé tartozott, írott életművének legnagyobbik része politikai elmélkedés és vitairat, publicisztikánk történetének fontos fejezete. Szépirodalommal csak ifjúkorában kísérletezett, és érett, irodalmilag jelentékeny, vagyis az irodalomtörténetre tartozó műve mindössze egy van: a Kegyenc című dráma. Ez azonban az egész magyar drámatörténet alighanem legvitatottabb, legproblematikusabb értékű műve, amelyet egyesek értékrendben a Bánk bán mellé, sőt olykor a Bánk bán elé állítottak (elég alaptalanul), mások értéktelen kontár munkának ítélték (még alaptalanabbul), jelentőségét korszakmeghatározónak is, jelentéktelennek is mondották; hatását túl is becsülték, alá is becsülték. Kevés olyan szakszerűen tárgyilagos bírálója volt, mint Vörösmarty, aki a dráma könyv alakban való megjelenése után részletes elemzéssel mutatott rá irodalmi erényeire és dramaturgiai hibáira. A többi kritikusa általában vagy sommásan lelkesedett érte, vagy ugyanilyen sommásan elvetette. Az mindenesetre érdekes és figyelemre méltó, hogy általában a reakciós politikai beállítottságúak (mint Szász Károly, majd Rákosi Jenő) utasították el mindenestül, és még a mi századunkban is olyan drámákhoz nagyon jól értő és politikailag a haladó polgársághoz tartozó szakemberek, mint Alexander Bernát és Hevesi Sándor taglalták a Kegyenc értékeit. Nyilvánvaló, hogy a művet sehogyan sem tudták elválasztani alkotójának politikai egyéniségétől. Teleki László pedig történelmi múltunk legvonzóbb emberi egyéniségei közé tartozik, aki forradalmibb szellemű volt Kossuth Lajosnál is, haladóbb szellemű nemzeti forradalmunk és szabadságharcunk, majd az erre következő emigrációs mozgalom egész vezérkaránál; rejtelmes halálát pedig minden haladó magyar nemzeti tragédiaként élte át. És kétségtelen hatásának nyomon követésekor azt sem szabad elfelejteni, hogy Teleki Kegyence adta a témát és a személyeket a mi korunkban Illyés Gyula azonos című tragédiájához, ez pedig felszabadulás utáni drámairodalmunk egyik legjobb - ha nem éppen a legjobb - történelmi drámája. (Illyés egyébként tragédiát írt magáról a szerzőről, Teleki Lászlóról is A különc címen.) Amikor tehát évszázadok magyar íróinak arcképvázlatait igyekszünk egymás mellé rakni, okvetlenül szembe kell néznünk Teleki Lászlóval is, még ha szépirodalmi életműve nem is több, mint ez az egyetlen és ennyire különbözőképpen megítélt dráma.

A széki gróf Teleki család nemcsak Erdély legelőkelőbb arisztokratacsaládjai közé tartozott, amely évszázadokon át adott vezető államférfiakat Erdélynek és Magyarországnak a hajdani Teleki Mihálytól - aki politikai eszméinek és terveinek elenyészésekor önpusztító szándékkal rohant bele az ellenség fegyvereibe - egészen a mi századunkban élt Teleki Pálig, aki csalódva osztályában, nem vállalta a közös becstelenséget, és miniszterelnökként 1941-ben főbe lőtte magát. Soraikból azonban számos író, tudós, kultúrpolitikus is származott. A nagy műveltség, a közügyek iránti izgatott érdeklődés, az ismeretek és gondolatok megfogalmazásának szándéka nemzedékről nemzedékre öröklődött náluk. Emlékiratírók, könyvtáralapítók, történészek, földrajztudósok követték egymást a családban. Teleki László apja, az idősb Teleki László Bessenyei nyomán felvilágosodott szellemű drámákat szerzett, öröm- és gyászalkalmakra írt költeményeivel pedig józan középhelyet foglalt el ortológusok és új szavakat gyártó neológusok között. Fiainak jó nevelést és művelődési lehetőséget biztosított. Így azután Teleki László, aki Pesten kezdte egyetemi éveit, diákként bejárhatta Nyugat-Európát, tanulhatott jogot, történelmet és irodalmat Európa legjobb egyetemein. Végül is Berlinben szerzett diplomát, és mint jogban, filozófiában, ókori és modern történelemben jártas, az ókori és különböző nemzeti irodalmakat jól ismerő fiatalember érkezett haza. S ezután is ismételten megfordult külföldön, nemcsak a korszerű politikai törekvéseket, nemcsak a világdivattá erősödő romantikát, de a legjelentékenyebb politikusokat és költőket is megismerhette. Az egyik útján összebarátkozott Victor Hugóval, aki meglepetten ismerte fel a magyar fiatalember rendkívüli műveltségét és jártasságát az ő műveiben is. Telekit pedig nemcsak a költő-drámaíró bűvölte el, hanem az ekkor már lelkesen forradalmi szellemű publicista is. Nem kétséges, hogy Teleki közvetlenül Hugótól tanulta a romantikus dráma stílusát, szerkesztő módszerét és politikai célzatosságát. De a Kegyencre közvetlenül nem az egyik vagy másik Hugo-dráma hatott.

Még a Lucrezia Borgia és A király mulat züllött közéleti-udvari képe is csak áttételesen befolyásolta a fiatal írót, amikor ókori díszletek között hazai intrikákra és hazai konkrét politikai eseményekre célzott. Teleki jól ismerte a kor egész francia romantikus drámairodalmát, és ha végiggondoljuk a Kegyenc cselekményvonalát, hőse ellentmondásos jellemét és főleg erkölcsi mondanivalóját, akkor nagyon is valószínűnek kell tartanunk, hogy a legközvetlenebb hatást Musset Lorenzaccio című tragédiájától kapta. Musset hőse az, aki lángoló zsarnokellenességével és indokolt személyes bosszúvágyával az uralkodó kegyencévé hízelgi be magát, hogy elpusztíthassa a zsarnokot. De az eszközök meggyalázzák a célt, Lorenzaccio ugyanúgy részese lesz a zsarnok bűneinek, mint Telekinél Petronius Maximus a császárénak. És amikor a bosszú beteljesedik, a bosszuló már elvesztette hozzá erkölcsi jogosultságát. Amikor a Kegyenc 1841-ben megjelent, és hamarosan felhangzott a színpadon is, a közönség a túlzásokkal teljes, igazi vadromantikus drámában készséggel vette tudomásul a lélektani képtelenségeket, az események vérgőzösségét, hiszen a körkép egy uralkodó osztály teljes züllöttségét ábrázolta, az uralkodó gonoszságáról vallott, a tirádák a liberalizmus eszméit fejezték ki, és a célzások egyértelműen utaltak az akkor közelmúltban lejátszódott Lovassy- és Kossuth-perekre. A cenzúra pedig vagy nem értette meg az ókori történetbe rejtett, illetve alig rejtett napi politikai mondanivalót, vagy talán tekintetbe vette, hogy a szerző mégiscsak gróf, aki kimondhat olyasmit is, ami tilos egy plebejusnak, sőt egy köznemesnek is.

Teleki nem olyan rutinos drámaszerkesztő, mint kortársai közül az ez időben ugyancsak Victor Hugo-típusú drámákat író Szigligeti, de mondanivalója mélyebb és haladóbb, mint a színpad ügyes mesteréé. Nyelvezete messze elmarad barátja, irodalmi pártfogója és kritikusa, Vörösmartyé mögött. De múltidézése aktuálisabb és forradalmibb, mint a nagy költőé, a hazai romantika vezéréé. Teleki drámájának igazi fő értéke a cselekménytől néha egészen elváló politikai publicisztika.

Teleki ugyanis mindenekelőtt politikus volt, ennek az egyetlen szépirodalmi művének is politika a főcélja. Többi írásában közvetlenül politizált. És életét betöltötte a haladás szolgálata. Előbb a főrendi ellenzék vezére, a Védegylet alelnöke, az Ellenzéki Kör elnöke. 1848-ban indulatosan bírálja a Batthyány-kormány határozatlan politikáját. Már 1849-ben követeli a nemzetiségek teljes egyenjogúságát. Majd őt nevezik ki a forradalmi kormány párizsi követének. (Talán azért is, hogy távol legyen - kényelmetlenül következetesebb forradalmár, mint a szabadságharc politikai és katonai vezérkara.) A bukás híre külföldön éri, az osztrák bíróság távollétében halálra ítéli, nevét bitófára szögezik. Az emigrációban ő az egyik tagja a Magyar Nemzeti Igazgatóságnak, bár Kossuthtal nemegyszer vitába száll a programok megszövegezésében. Országról országra jár a magyar ügy érdekében, reméli, hogy az osztrák-olasz-francia háború alkalmat ad a haza felszabadítására. Egy ilyen agitációs útján Drezdában a Béccsel éppen jó viszonyban levő szász kormány elfogatja, és kiadja Ausztriának. Hónapokig börtönben ül, majd váratlanul Bécsbe viszik, a császár elé. Ferenc József kegyelmet ad neki, és becsületszavát veszi, hogy hazamegy Magyarországra, és többé nem politizál. Ennek hírére Kossuth árulónak mondja, aminek híre eljut hozzá, és elkeseríti. 1861-ben azután összehívják az országgyűlést, és Teleki, mint főrend, császári meghívót kap. Úgy tekinti, hogy ezzel Ferenc József felmentette becsületszava alól, hiszen ő maga hívja a politikai testületbe. Ott azonban azonnal a szélső ellenzék vezére lesz, szembefordul Deák kiegyezést előkészítő politikájával. Ismeri Deák Ferenc elgondolását, közli, hogy vitába száll vele, és a függetlenségi küzdelem lankadatlan folytatását fogja követelni. - És a vita kezdete előtti estén főbe lövi magát.

Több mint száz éve találgatják öngyilkosságának lélektani rugóit. Ötvenéves volt, erőteljes férfi, képességeinek delelőjén, lankadatlan és rettenthetetlen harcosa a szabadságnak, egyenlőségnek, demokráciának, az ország egyik legtiszteltebb embere. Aligha megfelelő indok, hogy Kossuth egyszer árulónak mondotta, hiszen Deákkal szemben most éppen Kossuth álláspontját akarta képviselni. Mások szerint kiábrándult a nemzet vezetőiből, a külföldiekből, a hazaiakból is. Azt is mondották, hogy megoldhatatlan ellentmondásba került becsületszava és ellenzéki politikája. De még olyanok is akadtak, akik azt suttogták, hogy nem is lett öngyilkos, hanem egy Bécsből irányított kéz lelőtte. És még ma sem mondhatjuk, hogy több mint száz év után ez már mindegy. Mert talán némileg másképpen folytatódik a magyar történelem, ha annak a végül is céljavesztett országgyűlésnek két legtisztább elméjű, két legbecsületesebb, két legszélesebb látókörű vezéralakja lefolytathatja azt a nagy vitát, amelyre készültek.

Így csak rejtély maradt, így csak egy vonzó emberi arcél emléke maradt, és egy dráma maradt, amelyről többet vitatkoztak, mint egész irodalmunk bármely más művéről.

Illyés Gyula

1.

Kegyenc
Dráma három részben
Teleki László eszméi nyomán
1963

A Bánk bán, Az ember tragédiája, a Kegyenc, ez volt a magyar földre ért Thespis hármasfogata. A Kegyenc nem jutott föl a siker csillagútjára. Nem támadt táltosi varázslója. Rangot kapott, tapsot soha.

Szerkezetében, jellemábrázolásában, nyelvezetében volt a hiba; drámáról szólva ez annyi, mintha élő emberről azt mondják, hogy épp csak siketnéma, vak és béna. A szívét dicsérték csupán, már az első bemutató másnapján: az első bukás másnapján.

Ez nem kis dolog. A tehetetlen testben valóban hatalmas szív dobog. Az életképtelennek mondott mű ma is él s kísért; szinte vádol, a meg nem váltott lélek módján.

Egészében az alkotást már első pártfogója, Vörösmarty is elhibázottnak, puszta ígéretnek tartotta. A vélemény később sem változott.

„Egy irtóztató, embertelen ötlet az egész tragédia”, írja róla egy későbbi – beajánló – előszóban Rákosi Jenő; elismeri, hogy „egy rendkívül éles, szellemes elme, egy fanatikusan becsületes lélek és egy erős képzelőerő munkája”, de ilyen szavakat ejt róla: „eleitől végig kezdő, majdnem dilettáns író dolgozik előttünk… mondhatni titáni erővel birkózik a lehetetlenségekkel, amelyeknek varázsa behálózta. Hihetetlenül kemény, nehézkes, esetlen a nyelve is: II. kötet 273. o.az ő számára Csokonai, Kisfaludy,
Vörösmarty nem énekelt… Azt kell hinnem, nem volt írói tehetség oly értelemben, hogy az írás művészet.”

Bajos ellentmondani. A darab a fölújításokon is megbukott. Jött a szokásos dramaturgiai beavatkozás a maga szépészeti, majd sebészeti eszközeivel. Az elsőt 1927-ben – egy újabb lelkes, túl lelkes pártfogója – Hevesi Sándor, a másodikat 1941-ben már a darab szerkezetéhez is hozzányúló Galamb Sándor végezte. Hasztalan.

De – s mert – irodalmunkban, helyesebben irodalomtörténetünkben az alkotás már szervesen benne volt. Azoknak a klasszikus műveknek élén állt, amelyekből mindenki vizsgázik, de amelyeket olvasási szomjtól hajtva vajmi kevesen emelnek le a polcról.

Írója meg történelmünknek lett kitörölhetetlen alakja. Teleki László nevéhez, ez a szólás, két tragédia fűződik. Az egyiket, a sikertelent, megírta, a másikat, amellyel a világ bámulatát s egy nemzet örök tiszteletét vívta ki, megélte. Kossuthnak párizsi követe, majd a magyar légió idején triumvirtársa volt. Ezért 1860 decemberében az osztrák kormány tőrbe ejtette, halálos dilemma elé állította, öngyilkosságba szorította.

Van tehát egy közismert alkotásunk, amely igazában nem végez funkciót. Megtanulunk egy irodalomtörténeti nagy adatot, amelyhez nem fűződik élmény. Van egy mozdonyunk, amely helyben jár, egy lámpánk, amelynek üvege nem ereszti át a fényt.

Mert a mai olvasó is azt érzi, hogy az erő is, a világosság is benne van ebben a műben. S ott van mellette a feledhetetlen férfi, az igazi hős, akinek mégis ez a huszon II. kötet 274. o.öt-huszonhat éves fővel megírt
munkája nyitotta meg az utat a halhatatlanságba! Aki ennek a tragédiának eszméit követve érte el a maga életének megrázó „végkifejletét”.

Hogy tegyük hatékonnyá, hogy szabadítsuk föl azt a – mondhatni: időzített – szellemi erőt, amelyet egy rendkívüli, de még tapasztalatlan litterary gentleman ebbe a különös munkába ágyalt? Amelyet semmiféle kegyeletes bábáskodás nem tudott világra segíteni?

A kegyeletről némileg a magam módján vélekedem.

Molière magyar kiadásakor a Kénytelen házasság régi fordításait is át kellett néznem. Mind fogyatékos volt, de Kazinczyé ízes volt, noha ez is elképesztően „szabad” és túldagasztott. A francia szöveg céltudatos; egyszerű lett volna tehát újrafordítani. De szépen egymás mellé tettem az eredeti szöveget, s Kazinczy csaknem önálló alkotásul írt mondat-bozótosát, s ennek ízes szavaiból és fordulataiból kiválogattam a Molière-eredetűt. Jó egy hetem ment rá, de megnézhető, érdemes volt-e. Egyik leghitelesebb fordításunk; olyan üdítően óillatú, olyan bájosan antedatált, mintha egy saját – sose volt – molière-i korunkban eredetinek íródott volna.

A teljes Shakespeare készítése szintén úgy indult, hogy a Lear-t is, a Coriolanus-t is újra kell fordítani; bármily gyönyörűen zengenek Vörösmarty és Petőfi jambusaival, meg-megcsikorog bennük a nem is kevés félreértés, pontatlanság, leiterjakab. De megint csak: mi a nagyobb kegyetlenség: kidobni őket a használatból, vagy elvégezni rajtuk azt a restaurálást, amit a festmény-remekeknél mindenki természetesnek tart? Az utóbbi mellett kardoskodtam, s örülök, hogy eredménnyel. Határt kell te II. kötet 275. o.remtenünk, hogy legyen végre fordításirodalmunk múltjának is – kezdete. Vörösmarty
kürthangját, ahol megbicsaklik, Szabó Lőrinc segíti át tapintatosan, észrevétlenül, s ez a társulás mindkettőt emeli.

Hogy a Kegyenc színen maradjon, illetve színre jusson még tovább kellett mennünk a kegyeletnek, a múlt szolgálatának magam választotta útján, ezt éreztem. Elejétől végig újraírtam a darabot. A százhúsz lapnyi szövegből először meghagytam, pusztán ízelítőül, nyolcat. Erről is lemondtam. Ha Kazinczynál a szavakat, itt a lényeget kellett átmentenem, az eszmét; a szívet. A darabnak, amely az olvasó előtt fekszik, nincs több köze az eredeti Kegyenc-hez, mint a Faust-nak a Faust-legendához, a rengeteg Oidipusznak, Tristannak, Jeanne d’Arcnak előző változataikhoz, illetve ősi történetmagvukhoz.

Így véltem – és így tudtam – legjobban Teleki Lászlót szolgálni. A darab cselekményét ő maga is a római történelemből, azaz Gibbon híres könyvéből vette. Egy gondolatot akart kifejezni általa. Azt, meddig lehet szolgálni egy abszolút monarchát, aki nem a közt szolgálja. Akinek nem az ember, hanem csak egy ember – saját maga – az eszménye.

Erről az izzó témáról én is kezdtem, még a Hitler–Mussolini-féle „vezéri elv” mezőtüzének közeledtekor, egy könyvdrámát – egy mozdíthatatlan darabot – Tolsztoj szellemében, vagyis a legszebb hiedelmek jegyében (Tű foka címmel). Az idők rettenetesen igazoltak és megcáfoltak; a „tárgy”-at ma is eleven-égő voltában érzem.

Ezért mertem nemcsak Teleki mondanivalóját, de magát Maximust és Valentinianust is annyira megmoder II. kötet 276. o.nizálni, hogy tollamból természetesen folytak a legmaibb szavak; még az is, hogy
„vízvezetékszerelő”.

Van, persze, egy jogi kérdés: mit vállalhat mindebből Teleki László?

Ahogy Kazinczy és Vörösmarty esetében az átdolgozás nem sértette az ő munkájukat – mert hisz azt bárki bármikor előveheti –, szentül hiszem, a témának ez az újjágyúrása Teleki munkáját is csak előnyhöz juttatja. Ha csak a két változat egybevetése végett olvassák el – elolvassák, elgondolkodnak rajta, s van-e ennél fontosabb egy mű számára?

Így térhet vissza az életbe – így hathat újra – maga az író is. Most volt a centenáriuma: 1861. május 9-én lőtte át a szívét, fejezte be a megélt tragédiáját.

2.

Különc
Dráma két részben
1963

„Egy félbeszakított hivatás minden hű kebelre nézve nem egyéb egy kettémetszett életnél.”

Teleki László, 1861. március 9.
Heves megye közönségéhez


A Kegyenc bevezetőjének eredetileg volt még néhány záró mondata. Az író, elhaladtában a Szervita térnek azon a sarkán, ahol az ostrom alatt megsemmisült Teleki-palota állt, fölnéz az esti égbe, s találgatja, hová kellene helyeznie a magasban, a sötétedő semmiben azt a szobát, melyben Maximus tragédiájának megírója a maga nem megírt, hanem megélt tragédiáját egy pisztolylövéssel befejezte. A megilletődött utód kivallja, hogy a Kegyenc „átmentése” után oly elevenen él képzeletében Teleki László „csak megélt” tragédiája is, hogy annak papírravetésébe, bárki felszólítására bármikor szintén belefogna.

Szép megtiszteltetés ért, ha nem is azonnal. A fölajánlkozásra, mely újságban jelenvén meg, nem különbözött a szolgálatuk kínáló bejárónők apróhirdetésétől, kitüntető választ kaptam. Történettudósainak egy kis csoportja atájt foglalkozott Teleki László válogatott beszédeinek s leveleinek közrebocsátásával, az öngyilkosság közvetlen s közvetett okainak föltárásával. Meghívtak értekezletükre, vitájukra. Beavattak munkájukba, a még csak tervezettbe is. Egyikük Teleki életrajzán dolgozott. Új és új szempontokat kaptam, rengeteg új anyag birtokába jutottam.

Az én munkámat, a darab megírását ez tetemesen meg nehezítette, s úgy tetszett, elhalasztatja.
„Történelmi dráma szerzőjének tökéletesen meg kell tanulnia a kort, amelyről ír, s aztán tökéletesen el kell felednie” – tanácsolta egy kitünő barátom, aki újra s újra eltilt attól, hogy nevét leírjam, bár hálás nyugtázásul csak. Teleki koráról s életkörülményeiről már megvolt az a távlatom, amely szükséges ahhoz, hogy a részletek és esetlegességek fölött messzibb szállva, a tekintet a lényeget keresse. Munkámat mégsem kellett elhalasztanom. A történészek fölfogása alig tért el az én fölfogásomtól, s ahol eltért, ott is segítségemre lett; az új adatok pedig szinte sarkalltak, hogy én se legyek tétlen a munkában, járuljak én is hozzá ahhoz, hogy Teleki László emléke méltó helyére jusson.

A történelmi tragédiák a színpadon nem a történelem küzdelmeitől lesznek tragédiák. A lélekétől. Való az, hogy egy Kolumbusról szóló dráma „korfestéséhez” például a nézőtérnek három szó is elég. India, Izabella, Santa-Maria. Julius Cézárhoz akár kettő: Rubicon, Brutus.

Ott, ahol a nézőtér ismeri, hogy így mondjam, már az utcáról a hőst.

Történelmi dráma szerzőjének más a helyzete Magyarországon, mint azokban az országokban, ahol ez a műfaj kifejlődött, egyértelmű közösségi érzet talajából. A magyar dráma aránylagos elmaradottságának okai közt nem az utolsó volt ennek az egyértelmű közösségi-nemzeti érzésnek hiánya. A nézőtér itt nem ért három szóból; nem érti a hősöket; hisz saját sorsáról sincs közösségi tudata. Itt az írónak kell mintegy ezt is szolgáltatnia.

De – ismétlem – ha nem drámahősnek választom Teleki Lászlót, akkor is szívesen vállalom, hogy ismertetem sorsát, igyekszem fényt irányítani rendkívüli személyiségére.

Teleki László neve a magyar átlagműveltségűek számára csaknem az, ami a Kegyenc neve. Csöng, de üresen. „Valami író” – mondja az iskolátvégzett. Ám visszhang – valami műnek az emléke – erre sem jő. „Igen, mert aztán politikus lett.” De mit tett mint politikus? A visszhang most is elmarad. A legjobbak is csak a végzetes pisztolydörrenést hallják.

Széchenyi is maga felé fordítva húzott meg egy rettenetes ravaszt, s bukott le a mélybe, de micsoda rivaldáról, micsoda szerepvivés, mondhatnánk: micsoda látványosság után. Teleki László élete hozzá képest homályban folyt; – innen, az utókorból tekintve. Nincsenek művei, mint Széchenyinek, sem gesztusai, mint Kossuthnak. Példája mégis azokéval vetekszik, alakja azok mellé emelkedik. Minél jobban megismerjük, annál inkább fölfelé nézünk rá.

Teleki László nem az erdélyi, nem a katolikus Teleki családból származik; a Pest megyeiből, a reformátusból. Neveltetése a korabeli főúri ifjaké. Tízéves fővel – 1811-ben született – naplóját már három nyelven írja. Aztán utazik, éveket tölt külföldön. Többet látva, több serkentést kapva, mint hasonlón formálódó társai. Nagyobb az összehasonlítási alapja. Ő Magyarországot is jól ismeri. Apja előzően a sárospataki kollégiumba is járatta, együtt mégpedig a közrendű diákokkal.

Ez az apa – akár Széchenyié s Eötvösé – nem minden II. kötet 385. o.napi ember. Rajong a művészetekért, de kerüli a művészkedő föltűnést. Az Akadémiát voltaképpen – mindmáig észrevétlenül, eltakarva a fiatal huszártiszt szép mutatványától – ő hívta életre; a család óriási értékű, több tízezer darabból álló könyvtára lett annak az igazi, szellemi s anyagi fundamentuma. Ez a puritán és bőkezű, játékos és kötelességtudó apa korán halt meg. Makulátlan, örök példaképül a fiainak, különösképpen az ifjabbiknak.

A magyar főnemesség műveltségi otthona akkor Bécs. E Telekieké – szinte még a Rákócziak hagyományaként – Párizs. A fiatal Teleki Lászlónak ez a város lesz a feledhetetlen, a még puha anyagú lelket örökre megformáló élmények színtere. Itt fonódnak a nagy barátságai. Gazdag, szép, szellemes. Bejáratos az udvarhoz is, Lajos Fülöp asztalánál ebédel. Ő az a legendás magyar – Jókai sem hagyta ki a galériájából –, aki egy vita során, a magyar nyelv szép zöngése védelmében a francia király szalonjában elszaval magyarul és diadalmasan, egy Vörösmarty-verset. Társai nem csekély kisebbrendűségi érzéssel járják nyugatot. Ő egyenrangúan érez és vitáz.

Vagyis, míg a többiek afféle kémúton járnak, ő otthonos – kint is. Az eszmékben is rögtön otthonos. Victor Hugóval, a fiatal romantikus írókkal jár karöltve, s amikor azok megindulnak majd s a maguk módján „rohannak a forradalomba”, egyenes úton, természetesen tart velük. Akkor is, amikor a kötelességtudás s az a bizonyos „szép mulatság”, Pestre szólítja.

Nem itt a helye elmondani Teleki László magyarországi fejlődését. Vannak burokban születettek. S vannak, akik egy életen át járnak valamiféle végzet adta burokban. A fiatal mágnás, az ellenzék ünnepelt, félelmes elmeélű szónoka itthon – Táncsics társaságába is jár. De miért is ne. Táncsics gondolatai, a „szociális kérdések” ottkünn, a Nyomorultak majdani írójának körében lelkes beszédtémák, régóta a szabadságeszmék tartozékai. Eljő végre a tettek ideje: 1848 márciusa. A hónap végén naplójában Széchenyi ifjabb pályatársát – akinek különben ő volt nem is oly rég hazai eszményképe – eszelősnek, jakobinusnak nevezi.

Máig nem fejeződött be közös belenyugvással 48 pöre. Szép volt a kard-ki-kard, sőt talán elkerülhetetlen, de ha mégis, ha az előrelátók is szerepet kapnak…

A pörnek Kossuthnál is súlyosabb baloldali koronatanúja Teleki. Ő épp ezért szélső forradalmár, mert félelmesen előre lát. Oly messzire, ameddig még 67-ben sem hatoltak el a szemek. Az olasz katonai vitán teljesen az az álláspontja, ami Petőfié, szemben Kossuthtal, Vörösmartyval. De olyat mond, amitől a magyar hegypártiak is összetekinthettek: „Meggyőződésem szerint, ha Horvátország – mint egész összes nép érdekeit szem előtt tartva – Magyarországtól külön akar válni – akaratát respektálom.” Nemzedékünk utó-okossága: ha a magyar szabadságharc vezetői 48 nyarán látják s intézik úgy a nemzetiségek s az alsóbb néposztályok ügyét, mint 49 nyarán, a tavaszi hadjárat meghozza a fontosabb győzelmet is, a politikait.

Teleki László mindezt már 48 nyarán úgy látta, ahogy a legjobbak is csak a századfordulón.

1848 augusztusában még a Batthyányi-kormány, mint a független ország követét, Párizsba küldi. Van vélemény, amely szerint részben azért, hogy a nagyon is független szellemű bírálót eltávolítsa. De hisz az tán még nehezebb frontszakasz volt akkor, s ki győzhette ott a harcot, ha nem ő?

Ez titkos munka lett, mert hisz a nyugati kormányok nem ismerték el a magyart. Ekkor kezdődik Teleki különös pályája. Egy közszereplő, akinek nem lehet nyilvánossága.

Képességeit, melyekkel rendkívüli eredményeket ér el, voltaképpen a bukás után fejti ki, már kettős homályban. Ő szervezi meg Kossuth kiszabadítását Törökországból. Megállítja Kossuth ellenfeleit a bomlasztó vádaskodásban, meg Kossuthot egyeduralmi hajlamában. Szívósságával oly tekintélyt szerez a magyar névnek, hogy Párizs és Piemont osztrákellenes szövetségébe bevéteti harmadiknak Magyarországot; személyes megbeszélésre viszi Kossuthot Napóleonhoz; a diplomácia nemzetközi sakktábláján ő Bécs legveszélyesebb ellenfele. S úgy, hogy minderről jóformán csak a bécsi titkosrendőrség tud.

A besúgás eszközeivel tették ártalmatlanná. Életének nagy szerelme Magyarországon élt. Ennek levelezését, útjait is figyelték. Kiengedték Szászországba, s szót értettek a szász kormánnyal, ha az asszony nyomában Teleki is bemegy a „semleges” országba: elfogják, kiszolgáltatják az Ausztriában régóta halálra ítélt férfit.

Nem végezték ki, Bécsnek ekkor erre már nem volt ereje. Arra sem, hogy fogva tartsa. A császár – azzal a föltétellel, hogy nem politizál ellene – ideiglenesen szabadon bocsátotta. Majd – újabb
tőrvetéssel – módot adott neki, hogy mégis visszatérjen a közéletbe; ha úgy tér vissza, ahogy a többi – főnemes társa.

Mintegy tíz heti időre nyitott teret nyilvános kilépéshez Telekinek a történelem. A két oldalról is áradó gyanú sugárzásában rendkívülire szánja magát: él a császár adta lehetőséggel; – történelmi lehetőséggé akarja átalakítani. A színpadi világítástechnika ismeri azt a zöldesbarna sugárzást, amely úgy emel ki, hogy bemocskol. Teleki puszta lényéből viszont annyi jó fény árad, hogy egy pillanat alatt elűzi az árnyakat, győztesen ragyog. Győztesen már a győzelem előtt. Két hónap alatt a történelem nevezetes spirálvonalában oda viszi az országot, ahol az 1848 nyárvégén állt; akkor, amikor ő külföldre ment.

Megteremt, csaknem egymagában egy forradalmi helyzetet.

Itt indul meg az oly megrázó s fölemelő tragédia. Egy személy – mégoly rendkívüli, oly elragadó: oly magával sodró, mint ő – nem csinálhat forradalmat. Az milliók dolga, egy-egy osztály irányításával.

A 48-as magyar forradalmat a polgári-nemesi középrétegek indították meg, magukhoz szakítva a nemzeti függetlenségre törő főnemesség egy részét is, erjedésbe hozva a kisbirtokos parasztságot, a földtelen zsellérséget. Az 1850-es évektől fogva Európa-szerte gazdasági föllendülés mutatkozik, s vet gátat a forradalmi mozgalmaknak. A nevezetes Enrichissez-vous korszak kezdete ez. A 60-as évek magyar középrétegeit, a forradalom egykori hordozóit is megérinti, sokban megváltoztatja az idő. A változást legjobban a két szélen haladók mutatják: az arisz II. kötet 389. o.tokraták és a nincstelenek. A főurak mint
politikusok békétlenek: nincs szerepük; mint gazdasági emberek rendet, „békét” akarnak: így nincs piac. A parasztság – amelyre a reakció nem hozta vissza a jobbágyi terheket – kettéoszlott. A földdel rendelkezők módosodnak. A földtelenek és a tengődők egy táborban látják a megfékezésükre kirendelt osztrák zsandárságot és akiket az ellenükben oltalmaz: főurat, nemest, sőt gazdag parasztot. Ki-ki a maga közeli célját látja s az törvényszerű. S ez a törvényszerűség ugyanakkor a legnagyobb zűrzavar; a közös cél ködbe vész. Haza? Hangzik, egyre hangzik, egyre sűrűbben. Egyre kongóbban.

Telekit szent kristályburok övezi: 49-es tiszta eszméi. De ez a burok nem védi; nem tartósítja valami szép, de vak hiedelemben. Teleki mindent világosan lát. Lent van valamiféle tengerfenéken, de búvársisakján az üveg minden helyzetben pontos képet szolgáltat; sőt, mintha-mintha nagyítana is.

Ő maga érzi legvilágosabban tragédiája kifejlését. Úgy nevelték, s ő maga is úgy nevelte magát, hogy mint osztályának tagja kötelességet teljesítsen. Együtt mégpedig, összjátékban szinte, osztálya többi tagjával; akiktől természetesen – a legelemibb becsületérzés alapján – várja el ugyanazt.

S azok kilépnek ebből a játékból. Illetve – öntudatlanul vagy tudatosan – hazug komédiát akarnak csinálni belőle.

Teleki egyedül marad. Képessége akkora, hogy a forradalmat meg tudná indítani. De előtte is világos, hogy így a forradalom kudarcba fúlna, vagy kalandorok eszköze lenne. Így is, úgy is vérfürdő;
épp a jóhiszeműek újabb százezres pusztulása.

Ezt nem vállalta. De azt sem, hogy életútját megváltoztassa.

A többit tudjuk. Az a tíz-egynéhány hét, amit Teleki a nyilvánosság színpadán kap, eseményeivel, feszültségével, gyors lezajlásával önmagában olyan sűrű, hogy a történetírás is drámainak nevezi. Egy hős – egy egyedüli lény – beöltözik az igazság színeibe, s úgy harcol, hogy elbukva is győz.

Miértünk.

„Kiesett az időből” – mondhatná rá a hamar-fogalmazó jellemzés. Nem; kiszállt, előre repült a maga idejéből.

Ezt próbáltam ábrázolni az itt következő lapokon. Ha van a szó eredendő értelmében „társadalmi” dráma, műfajilag ez az. Egy ember úgy birkózik a társadalom erőivel, hogy jó működésre akarja bírni őket. Vagyis nem a maga személyes érvényesüléséért küzd, mint a századforduló „társadalmi” drámáinak hősei. A társadalomért.

Jó tíz éve, hogy magam elé tűztem drámasorozatban ábrázolni az új fogalmú hazafiság nagy magyar példáit. A jelen bemutatása előtt, mintegy annak bevezetőjeképp e példák évei: 1514, 1849, 1945 és egy sorsfordító pont a múlt század második feléből. Ezt a pontot most már véglegesen 1861-re helyezném. Ez volt a vízválasztó. A szabadságharc – nagy reménységeivel s utólehetőségeivel – ekkor zárul le. Ami utána kezdődik, annyira más világ az előző kor igaz embereinek, akár a halnak a levegő. E vízválasztó csúcsára – díszül is, tájékozódásul is – Teleki László alakját találtam a legszebbnek.


Az itt következő lapokon bővebb a szöveg, mint ahogy a színpad irama megkívánná. A történeti háttér, a jellemek festése végett történt. Amit a közönség értesültsége fölöslegessé tesz, elhagyható.
II. kötet 392. o.Személyek
TELEKI LÁSZLÓ
ORCZY ISTVÁNNÉ
KARLOVITZ
CRENNEVILLE
VAY
özvegy BATTHYÁNY LAJOSNÉ
FERENC JÓZSEF
TISZA KÁLMÁN
PODMANICZKY FRIGYES
MÁRTON

http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=-1&docId=890&secId=83126&qdcId=

3&libraryId=-1&filter=Illy%C3%A9s+Gyula&limit=1000&pageSet=1

JAPÁN KÖZMONDÁSOK
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Aki három napra előrelát, az háromezer évvel gazdagabb.

A fürdő barát a legjobb barát.

Adj vitorlát a tehetségednek.

Ahol előny van, hátrány is van.

Egyetlen pénztárca sincs annyira tele, hogy visszaszerezze az elveszett étvágyat.

A lehullott virág hátrahagyja illatát.

Az ember saját keble a legjobb erszény, hogy benne cipelje bajait.

Jobb a nevelés a születésnél.

A tehén gyakran nem üt a származására.

A fivérek és a nővérek az idegenek előfutárai.

A férfi addig vadászik a nőre, mígnem a nő elejti.

Mikor idős vagy, engedelmeskedj a gyerekeidnek.

A gyerekek a szegény ember kincsei.

Szidott gyerekek nem félnek a rosszallástól.

Gyűlölt gyerekek nem félnek a világtól.

Nagy az az ember, aki nem veszíti el gyermeke szeretetét.

A halott hallgat.

A könnyen szerzett pénz gyorsan elfolyik.

A világítótorony lábánál sötét van.

Az új gyékényen is van piszok.

Csak a felét hidd el annak, amit hallasz.

Elég, ha említed s ott terem árnyéka.

Falura menve, tégy úgy, mint a parasztok.

Földrengés, mennydörgés, tűz és apa.

Hidegszívű asszony az, ki mindenkire mosolyog.

Holnap már más szelek fújnak.

Jobb egyszer látni, mint százszor hallani.

Jobb ma ötven, mint holnap száz.

Legyen bár rongyokban, a szíve brokát.

Lustaság ellen nincs orvosság.

Még estében is felvesz valamit a földről.

Ne mondd soha: ráér holnap.

Nem hordhatsz egyszerre két pár papucsot.

Reggel még rózsás arc, estére sápadt csontok.

A szake a legjobb gyógyszer.

A majom is leesik a fáról.

A szem a szív tükre.

Síró arcra egy darázs.

A bolondon áldás van.

A tengeri rák akkora lyukat fúr, amelyikbe éppen belefér.

Addig hajlítsd a fát, amíg még fiatal.

A falnak füle van, a szobaválasztó papírfalnak szeme.

Tíz ember, tíz szín. (Ahány ház, annyi szokás.)

Ajándék miatt ne bánkódj.

A kövön is megél három évig.

A körte- és szilvafának nem kell szólnia, az ösvény magától odavisz alá.

A dinnye indáján nem terem padlizsán.

A buta utólag jön rá.

A hatvan éves tanonckodása.

A kis dolgok nagy dolgok.

A szorgalmasok között nincs szegény.

Felfuvalkodottság jár a bukás előtt.

Aki megátkoz valakit, ásson két gödröt.

Aki nem bújik be az oroszlán barlangjába, az nem szerezhet oroszlánkölyköt.

Ha hibáztál, ne mulaszd el kijavítani.

A sietés veszteséggel jár.

Akinek a száját megégette a forró leves, az a nyers halat is fújja.

A holnapi száz helyett, ma ötvenet.

Éjszaka, távolról, az ernyő alá bújva (minden lány egyforma).

Az éhes kutya nem fél a bottól.

Vizsgáld meg a pajzs mindkét oldalát.

Évek és hónapok nem várják meg az embert.

Az idő pénzzé változik.

Öreg is, fiatal is bizonytalan.

Kis tűből nagy botot csinál.

A szake kimutatja igazi természetünket.

A tigris torkából menekülve a sárkány barlangjába jutni.

Ahol élvezet van, van szenvedés is.

Tetőt húzni a tető fölé.

Falun menj a falusiak után.

Az üres gyomor számára nincsen rossz ízű étel.

A béka arcába vizet. (Falra borsót)

A tanulásnál jobb a gyakorlat.

A bolond és a gyerek őszinte.

A vége a fontos.

Békében se feledd a háborút.

Öregség ellen, halál ellen nincs orvosság.

A tolvajban is van becsület.

Az asszony esze az orra hegyéig ér.

Inkább egy agyonmosott ruhát, mint egy kölcsönkértet.

Iszik, mind egy tehén, eszik, mint egy ló.

Ha győz, akkor "nemzeti hadsereg", ha veszít, akkor "lázadó banda".

A megszólás is elmúlik 75 nap után.

A távoli vadkacsánál jobb a kéznél lévő veréb.

Macskával őriztetni a szárított halat.

Egy kő, két madár.

Aki két nyulat kerget, egyet sem fog meg.

A hegyifű magja kicsi, mégis csípősen erős.

A könnyelmű ígéretet hamar elfelejtik.

A parázsló ágat könnyű meggyújtani.

Kutya és majom viszonya. (Kutya macska barátság.)

Ha sietsz, menj kerülőúton.

Az ég hálója nagyszemű, de így sem csúszik át rajta semmi.

Amikor lustálkodik a kisember, rosszat tesz.

Ma mások baja, holnap az enyém.

Ami másnak fáj, azt három évig is el lehet viselni.

A kutya töri magát, de a sólyom viszi el a zsákmányt.

A saját fejedről hajtsd el a legyet.

Holnap majd a holnapi szél fúj.

A jó alkalmat nem szabad elszalasztani.

Csak a csuhától senki sem lesz apát. (osó = buddhista rendfőnök)

A vesztes nyer.

A béka gyereke is béka.

Ha valakit megszólunk, megmutatkozik az árnyéka.

Amely istenhez nincs közöd, az nem büntet.

Ha az úr úr, akkor a szolga szolga.

Az ördögben is megbújik egy buddha.

Amit hárman tudnak, tudja az egész világ.

Ahol nincs tűz, ott füst sincsen.

Ha beszélsz, fázik az ajkad az őszi szélben.

Saját maga készítette miszó (=szójapaszta). (Öndicséret büdös.)

A pokol ítélete is a pénzen múlik.

A gyerek, akit nem szerettek, az életen átküzdi magát.

Saját rizsföldjére vezeti a vizet.

Az el nem vetett mag nem kel ki.

Az ismerős bonc nem kiváló.

Ha sok a kormányos, a hajó felmegy a hegyre.

Egyedül szumózik.

Az ingadozó gyöngét dologra fogják.

A por is, ha összehordják, heggyé válik.

Ha nagy a nyomás, jön a felfordulás.

A hajnalkavirág csak egyetlen reggel álomszép.

A most érkezett ember húsz napig (jól dolgozik).

Lop, amikor tűzvész van.

Tanulni eszesség nélkül olyan, mint egy szamár hátát megrakni könyvekkel.

Aki a riksában ül és aki húzza, egyforma emberek.

A boldogság ritkán társa az üres gyomornak.

Ha valakinek nincs tűje, mit kezdjen a cérnával.

A jóllakott száj hamar megfeledkezik a jótevőről.

Mezőn nem lehet megtanulni úszni.

Ha a tyúk kukorékolna a kakas helyett, akkor nem lenne rend a baromfiudvarban.

Kagylóhéjjal nem lehet kimerni az óceánt.

A hideg rizst és teát el lehet viselni, de a hideg pillantást és szavakat nem.

Savanyú képpel nem lehet boltot nyitni.

A jó tábornoknak nincsenek gyenge katonái.

Ha megszomjaztál, túl késő arra gondolni, hogy kutat áss.

Mindennek várni kell a sorára... a barack a második hónapban, a krizantém a kilencedikben virágzik.

A hazugságnak nem lába, hanem botrányos szárnya van.

Ha valaki aranyat lop, börtönbe zárják. Ha valaki földet lop, kikiáltja magát királynak.

A leprások mások köznapi sebeit irigylik.

Gyógyításhoz végy orvosságot, táplálkozáshoz jó levest, boldog élethez pedig szakét.

Hiába teszed a kígyót bambuszcsőbe, nem tudsz változtatni tekergőzési szokásain.

Nézz másfelé, ha egy lány rádmosolyog a teaházból.

Gyakran a leggonoszabbak ismerik a szentélyhez vezető legrövidebb utat.

Aki hétszer elesik, nyolcadszorra áll fel.

Ha mindennap sütne a nap, ki ne kívánná az esőt?

Szegény az, aki nem tudja, mikor elég.

A szegénységből a gazdagságba nehéz út vezet, de nagyon könnyű visszajutni.

Ha bozótban kotorászol, felverheted a kígyót.

Aki jól fizet, az mindenki pénztárcáján uralkodik.

Ne azt az aranyat nézegesd, amit nyertél - inkább arra gondolj, mit veszthettél volna.

A második szóval kezdődik az összetűzés.

Ha két ember veszekszik, még a kutyáik is civakodnak.

A bánat egy viszkető pont, mely a vakarással még nehezebben elviselhetővé válik.

A legnagyobb esők a leglyukasabb házra zúdulnak.

Adj neki tanácsot. Ha nem hallgat rád, hadd tanítsa meg a balsorsa.

A szerelem nem tesz különbséget a paraszt és a császár között.

Aki szeret, annak egy száz mérföldes út is csak egy mérföldnek tűnik.

Abban a házban, ahol egész nap szól a samiszen, ott nem lesz rizs a kamrában.

Annak, aki mindig a vasárnapi kimonóját viseli, nincs ünnepi ruhája.

Csípj magadba, és tudni fogod, hogyan éreznek mások.

A bölcs ember mellkasa titkok sírköve.

Az ember türelemzsákját gyakran laza csomó köti össze.

Egy mérföld is hosszú annak, aki fáradt.

Egyetlen köszönet a mennybe juttathat.

Azok, akik lóháton utaznak semmit sem tudnak arról, milyen nehéz ugyanaz gyalogszerrel.

Ha a virágszirom lehullott a fáról, már nem térhet vissza rá.

Ha valaki tűzhelyében ropog a tűz, a vendégek véget nem érően fognak érkezni.

Ne jósolj annak, aki távolabb lát nálad.

A hangyának néhány csepp eső is özönvizet jelent.

A legnagyobb kígyó nem retteg a sastól.

A buta ember egy hüvelyknyire, a lusta két hüvelyknyire és a bolond szélesre tárva hagyja nyitva az ajtót.

Vakarj meg engem és én megvakarlak téged.

A legnagyobb művészet az elrejtés művészete.

Amit az ember szeretne elrejteni, hamar napfényre kerül.

Rejtsd el elveidet, kincseidet és utazásaidat.

A túl sok udvariaskodás udvariatlanság.

Egy daru hangja töbet ér ezer veréb csiripelésénél.

Jobb kristálynak, akár töröttnek lenni, mint cserépnek a háztetőn.

A nappal és az éjszaka nem vár senkire.

A reggeli napsütés nem tart ki egész nap.

Add meg az ördögnek, ami jár.

Akik meghalnak, szegények mind.

Minden vita "Igenből" és "Nemből" indul.

Nincs vita ellenfél nélkül.

Két vitatkozó közül a hevesebbnek nincs igaza.

Az orvos azt az embert kezeli, aki nem hal meg.

Jó eszméhez nem kell csoda.

Ha kutyának mész, legalább nagy ház kutyája legyél.

A kutya három napnyi kedvességre három évig emlékszik, a macska háromévi kedvességet három nap alatt elfelejt.

Az emberi lét szélben libegő gyertyaláng.

Értelem a beszélgetés fűszere.

A szaké a legjobb orvosság és a legrosszabb méreg.

Szaké nélkül a legszebb cseresznyevirágzás is silány látnivaló.

A bölcs harmóniában él másokkal, még ha azok véleménye eltérő is, a bolond az azonos véleményen lévőkkel sincs harmóniában.

A gyermekek felnőnek, még szülők nélkül is.

A fájdalom az öröm magja.

Az udvariasság eltúlzása már hízelgés.

Tanulni gondolkodás nélkül sötétséget, gondolkodni tanulás nélkül veszélyt jelent.

Ha megérinti a szerelem, a szerelmes úgy indul neki száz mérföldnek, mintha csak egy volna.

Még a tízezer láb magas gát is összeomolhat egy hangyafúrástól.

Nincs jobb tükör a régi barátnál.

Először az ember veszi az italt, aztán az ital veszi az italt, legvégén az ital veszi az embert.

Úgy szól a dob, amint ütik.

A néma férfi mindent megtart.

Jobb a gombóc a cseresznyevirágzásnál.

A falaknak fülük, a palackoknak szájuk van.

Könnyebb másokat megszólni, mint a megszólást magunkra tűzni.

Keletről a gyökér - nyugatról a gyümölcs.

Japán
Abe Kóbó: A negyedik jégkorszak PDF 
Abe Kóbó: A piros selyemgubó
Akutagava Rjúnoszuke (1892-1927)
Balogh Pál: A gó
Béky Gellért: „Ábel" Japánban
Clavell, James: A sógun
Clavell, James. Gajdzsin
Enomiya-Lassalle, Hugo M.: Zen (Marghescu Sándor fordítása)
Felvinczi Takács Zoltán: Kínai és japán képek
Felvinczi Takács Zoltán: Hangok a Távol-Keletről
Felvinczi Takács Zoltán: Ismét Japán
Hearn, Lafcadio (1850-1904)
Hidasi Judit: Értékválság és értékváltás Japánban
Hidasi Judit: Na és, hogy tetszik Japán?
Hidasi Judit: Vissza Japánba
Ihara Szaikaku: Minden bérlők leggazdagabbja (Miklós Pál fordítása)
Inoue Jaszusi: Utazás a Fudaraku-paradicsomba
Iszei történetek - Ise monogatari
Jamakava Szógen: József Attila és a megvilágosodás
Jamamoto Cunetomo: Hagakure – A szamurájok kódexe
Japán költészet
Japán közmondások
Joshida Kenkó: Az időűzés terítéke
Kaiko Takesi: Ószakai éjszakák
Katona Gyula Y. - Simon Beáta: Beszámolók Japánról
Kavabata Jaszunari: A gyönyörű Japán és én (Nobel-beszéd)
Kicsi Sándor András: A régi japán és kínai szépségideálról
Kiliti Joruto: Japán nagy személyiségei
Kitagava Utamaro: Párnadal
Koestler, Arthur: A lótusz és a robot Második rész: Japán
Kúnos Ignác: A mosolygó Japán
Laczkó Zsuzsa - Radnai Tamás: Paprikáskrumpli evőpálcikával
Lassú Zsuzsa: A bushido
Lux Éva: Időtlen idő: a zen
Macuo Basó: Százhetven haiku (Fodor Ákos fordításai)
Macutani Mijoko: Levelek Tokióból (Székács Anna fordítása)
Mecsi Beatrix: Japánok az Amerikai Egyesült Államokban
Mécs Alajos: Az ismeretlen Japán
Merton, Thomas: A zen és a falánk madarak (Erős László Antal fordítása)
Misima Jukio (1925-1970)
Mori Ógai: A vadlúd (Göncz Árpád, Hürkecz István, Teleki Erzsébet fordítása)
Murakami Haruki: A tv-s emberek (M. Nagy Miklós fordítása) 
Nacume Szószeki: A kapu (Kolumbán Mózes fordítása)
Nacume Szószeki: A Kölyök (Vihar Judit fordítása) 
Nacume Szószeki: Macska vagyok (Erdős György fordítása) 
Nádai Pál: Japán ízlés
Nagai Isaburo: Tolsztoj és a buddhizmus (Braun Róbert fordítása)
Nagy Balázs: Martin Heidegger filozófiájának japán recepciója
Nagy Balázs: A többrétegű vallási mintázat kifejlődése Japánban
Nemeshegyi Péter jezsuita szerzetes Japánban
Nemes Ödön: Hogyan dolgozik egy japán misszionárius?
Némethy Andrea: Szemere Attila hagyatéka - A japán út emlékei
Norinaga Akira: A legszebb virágok (Baron Péter fordítása)
Okakura Kakudzó: Teáskönyv (Nemes Ágnes fordítása)
Pakurár Gyöngyvér: A gésák nevelése
Pogácsás Emese: Sushi
P. Papp Zoltán: Szumó-birkózás
Raucat, Thomas: Tiszteletreméltó kirándulás (Fóti József Lajos fordítása) 
Sengai (1750-1837) zen tusfestményei
Soós Sándor: Sinran (1173-1262) 
Szatmáry Károly: Csillagászati konferencián Kyotóban
Szei Sónagon: Párnakönyv
Szepesi Attila a japán metszetekről
Taketori monogatari (Máté Zoltán és Buda Ferenc fordítása) 
Takigucsi Jaszuhiko: Harakiri (Erdős György fordítása)
Terebess Gábor: Egy csésze tea Isszával
Terebess Gábor: A japán kert
Terebess Gábor: A japán raku és amerikai reneszánsza
Terebess Gábor: A zen meditáció pszichofiziológiája
Tóth-Vásárhelyi Réka cikkei
Tsushima Michihito: A japánok és a vallás (Nagy Balázs fordítása)
Vereb Katalin: A japán ruházkodás története
Vereb Katalin: Japán étkezési edények
Vihar Judit: A japán irodalom rövid története (PDF)
Zeami Motokiyo: A nó kilenc fokozata

Világ-Panoráma // 2014-04-11 Világ-panoráma

- See more at: http://www.echotv.hu/vilag-panorama-2014-04-11-vilag-panorama#sthash.3LYc4gKc.dpuf

http://www.echotv.hu/vilag-panorama-2014-04-11-vilag-panorama

Salvador Dali & Pink Floyd - High Hopes (The Division Bell)

https://www.youtube.com/watch?v=70SHnqGft8A

I. ZSOLTÁR

1
Azki nem jár hitlenek tanácsán,
És meg nem áll az bűnösök után,
Az csúfolóknak nem ül ő székökben:
De gyönyörködik az Úr törvényében,
És arra gondja mind éjjel-nappal,
Ez illy ember nagy bódog bizonnyal.

2
Mert ő ollyan, mint az jó termőfa,
Melly az víz mellett vagyon plántálva,
Ő idejében meghozza gyümölcsét,
És el nem szokta hullatni levelét,
Ekképpen azmit ez ember végez,
Minden dolgában megyen jó véghez.

3
De nem ígyen vadnak az gonoszak,
Hanem mint az apró por és polyvák,
Mellyek az széltűl széjjelragadtatnak,
Így az ítéletben meg nem állhatnak
Az gonoszak, és kik bűnben élnek,
Az igazak közt helyet nem lelnek.

4
Mert az Isten esmeri utokat
Az igazaknak érti dolgokat,
Azért mindörökké ők megmaradnak:
De azkik csak az gonoszságban járnak,
Azoknak nyilván mind elvész utok,
Mert Istennek nem kell az ő dolgok.

1
Miért zúgolódnak az pogányok?
Mit forgatnak ő bolond elméjekben?
Az földi népeknek mi szándékok?
Csak hiában valót űznek szívekben.
Ez világi királyok egyben gyűlnek,
Az fejedelmek tanácsot tartnak,
Az Isten ellen erős kötést tésznek,
És az ő Krisztusára támadnak.

2
Nagy fönnyen mondják: Mit késünk ezzel?
Jer, szaggassuk el ezeknek kötelit,
És minden igájokat rontsuk el,
Ne viseljünk többé rajtunk effélit.
De az Úr Isten az magas mennyekben
Csak neveti dolgokat azoknak,
Csúfolja őket, ülvén szent székiben,
Kinek ezek semmit nem árthatnak.

3
És végre hogy megindol haragja,
Kemén' beszéddel kezd szólni azoknak,
Rettenetesképpen megriasztja,
Ki miatt teljességgel elbággyadnak.
Hogy mertek, úgymond, ez ellen zúgódni?
Azkit én kentem az királyságra,
És királyi pálcát én adtam néki,
Az én szent hegyemre, az Sionra.

4
Mond ez királság: Ím kihirdetem
Az ő tanácsát és szent dekrétomát;
Az fölséges Úr mondá énnékem,
Én fiam vagy, ma szültelek, fiamat.
Kérjed éntőlem az sok pogányokat,
Kiket örökségül néked adok,
Föld kerekségin sok tartományokat
Mindenütt én tenéked ajánlok.

5
Rontsd meg őket te nagy hatalmoddal,
Mint az földből égetett cserépedént,
És az te királyi vaspálcáddal
Verd öszve, és törd apró pozdorjánként.
Azért fejedelmek, bírák, királyok,
Ezekből tanóságot vegyetek,
És magatokat jól meggondoljátok,
Kik ez földön regnáltok, itéltek.

6
Szolgáljatok ez hatalmos Úrnak,
Igaz félelemmel, jámbor élettel,
Örvendezzetek ő nagy voltának,
De ezek is legyenek rettegéssel.
Csókoljátok ez néktek küldött fiat,
Hogy erőssen meg ne haragudjék,
El ne múlassátok parancsolatját,
Mert szörnyűképpen el kell vesznetek.

7
Mert gyakorta, hogy ingyen sem vélnéd,
Mint az sebes tűz, fölgerjed haragja.
Te azért teljes szívvel elhiggyed:
Boldog az, ki magát ez Úrra bízza.

Szenci Molnár Albert

összes költeménye

Tartalom