A SZÉLMALOMHARCOS III. fejezet

Molnár Tamás életfilmje

Hirtelen elérkeznek a középiskolás évek. Nagyon szerényen élünk, a szüleim egyre többet veszekednek a pénz miatt. Apám néha késő este állít haza a munkából. A gazdasági mechanizmus éveiben gmk-t alakít, hogy anyagilag kicsit jobban fellélegezhessünk. Aztán egy este rendőrök lepik el a házat. A szomszédos garázsból rengeteg műszaki cikket elszállítanak. Később kiderül, hogy apám jóhiszeműen kiadja néhány haverjának az épületet. Az eljárás során - ötöd rendű vádlottként-, orgazdaság címén, néhány hónapra elítélik és lecsukják. Néhányszor felmegyünk hozzá beszélőre a fővárosi Gyorskocsi utcába. Hosszas várakozás, nyomasztó szürkeség, mindenhol ajtók, rácsok és lakatok. A büntetés és bezártság láthatóan nagyon megviseli az öreget. Szegény egész életében utálta a pénzt, de amikor kiszabadul, talán még jobban megveti a haszonelvűséget és az anyagiasságot. Amikor végre kiengedik, már türelmetlenül várom a vasútállomáson. Hazáig cipelem nehéz táskáját. Útközben nem mond semmit, csak némán megszorít és átölel. Aztán ez is elmúlik, keresztapám néhány év múlva véglegesen törölteti a priuszát.

Apám műszaki ember lévén makacsul ragaszkodik hozzá, hogy valamiféle tisztességes szakmát szerezzek. Anyám hiába könyörög - mivel inkább humán érdeklődésű könyvmoly vagyok-, apám hajthatatlan marad és beírat a szolnoki Vegyipari és Műszeripari Szakközépiskolába. Negyven ismeretlen fiúval kerülök egy osztályba. A bandavezéri státuszt itt is hamar elérem. Hamarosan Tömés lesz a becenevem, mert brahiból, gyurmaradírral teletömködöm az iskolai üvegvitrinek lakatjait. Először mást gyanúsítanak a szigorú tanárok, de aztán betyárbecsületből bevállalom és elviszem a balhét. Természetesen osztályfőnökit kapok és később egy jókora atyai pofont. A lakatokat persze meg kell vennem a zsebpénzemből. Nehezen indul az új életem. Már az első órán közöli velünk Compó nevű osztályfőnökünk: - Uraim! Nem mondom el többször! Ez itt középiskola, ahová nem kötelező bejárni. Kérem Önöket, holnaptól soha többé ne vegyenek fel rövidnadrágot, mindenkinek egyenköpenyben kell járnia! Vége a gyerekkornak! - Először borzasztó a rend, a magázás és a szigor, de végül gyorsan átlépünk a felnőtté válás első lépcsőfokán. Belevetjük magunkat a nagybetűs életbe!

A tanulás mellett, a 70-es évek lendületes korszaka, magával ragadó és sodró ritmusú. Tőszavakban talán így lehetne leírni az egész akkori életérzést: - Rockzene, bulik, hippik, ellenkultúra, pia, szex, autóstop, csavargás, farmer, hosszú haj, balhék. Ha rockzene bővebben, akkor Omega, Illés, Rolling Stones, Led Zeppelin, Deep Purple, Uriah Heep és King Crimson. A zenéhez hozzátartoznak a régi, macskaszemes „világvevő” rádiók, orsós Tesla és MK 21-es kazettás magnók, kihúzott antennás kis orosz Sokol és nagy, NDK-s Wef rádiók, a luxemburgi zenesáv és természetesen az üvöltő Teenaager party, Cseke Lászlóval a Szabad Európa Rádión. Ha bulik bővebben, akkor füstös kocsmázások és kólás presszózások, hajnalig tartó eszeveszett házibulik, konszolidált iskolai bálok, villogó diszkók és őrjöngő koncertek. Ha hippik bővebben, akkor nyeles fésű, kopott farmer, csöves gatya, csíkos- és kockásmintás trapéz nadrág, virágmintás rikító ing, vastagtalpú cipő, western csizma, fekete hosszú kabát, kócos haj és szakáll. Ha ellenkultúra bővebben, akkor Jack Kerouac, Allen Gingsberg, Jézus Krisztus szupersztár, Eper és vér, Száguldás a semmibe, Szelíd motorosok. Ha pia bővebben, akkor Kőbányai Világos, Kinizsi, Kocsis Irma, Kövidinka, Hubertusz, kevert, román cujka, szatmári szilva, valami Táncos nevű, borzalmasan édes vörösbor kólával, na és mindenféle egyéb fejfájós likőrök. Ha szex bővebben, akkor éjjel-nappal szeretkezés a csajokkal, mindenféle időben, helyen és pózban, akár a vadnyulak. Ha autóstop és csavargás bővebben, akkor folyamatos országjárás büdösen és szakadtan, sátorral és hátizsákkal, köztük külföldi utak: Prága, Varsó és Berlin. Ha farmer bővebben, akkor Levis, Super Rifle, Lee, Roy Rogers. Ha hosszú haj bővebben, akkor középen elválasztott, legalább gomba, leginkább vállig vagy seggig érő hajzuhatag. Ha balhék bővebben, akkor beszólások és verekedések, összetűzés korlátolt párt-mamelukokkal, KISZ-es ifjakkal, rendőrséggel, munkásőrséggel és katonai rendészettel. Ilyen zaklatott akkoriban az élet.

Abban az időben nagyon drágák a valódi, nyugatról beszerezhető – vagyis az országba becsempészett-, koptatott farmerek. Évente egyszer 700-800 forintot kicsikarok apámtól, amivel felutazom Budapestre, az „Ecseri” ócskapiacra. Itt mindenféle limlomot és régiséget lehet beszerezni a zugárusoktól, többek között minőségi nyugati csempészárut is. Hosszas válogatás és keresgélés után, legtöbbször itt akadok rá a farmerjaimra. Otthon aztán teleengedem a fürdőkádat és tégladarabbal hosszasan koptatom magamon a nadrágot. Szegény apám egyszer benyit hozzám, és szinte könnybe lábad a szeme, amikor megpillantja, hogyan teszem tönkre a félhavi fizetésén megvásárolt rongydarabot. Konzervatív emberként örökké hadakozik velem. Nemegyszer előre lefizeti a sarki fodrászokat, hogy vágják rövidebbre a hajamat, ám rendre alulmarad. Minden jó szándékú nevelése, határozott tiltása és akarata ellenére örök lázadó maradok.

Tombolt a nyár, amikor anyámék vállalati üdülésre, a Balatonra mennek pihenni. Engem is vár a zánkai tópart, de később követtem őket, mert szeretnék végre egy vagány és grandiózus házibulit megszervezni. Mivel tudom, hogy ez mekkora rendetlenséggel jár, az előző napokon becsomagolom az egész lakást műanyag fóliába. Éjszaka fehér festékkel nagy nyilakat pingálok az aszfaltra - a főúttól egészen a lakásunkig- azért, hogy másnap minden résztvevő gondtalanul odataláljon. Hamarosan megjelennek a rendőrök, keresik a titokzatos firkálót, persze mindent letagadok. Másnap éjszaka hatalmas bulit rendezek, közel százan dorbézolunk hajnalig. Ablakokon mászkálnak ki-be az emberek, sokan a padláson táncolnak vagy ülnek fenn a tetőcserepeken. Odabenn ordít a rockzene, meztelen lányok hasáról eszik a kajákat a pucérra vetkőzött vendégek. A másnapos reggelen, lebontjuk a fóliákat, és a sok szeméttel együtt minden árulkodó nyomot elégetünk az udvaron. Eltüntetjük a házibuli összes maradványát. A lakás teljesen tisztának és érintetlennek tűnik, a nyaralás végén mégis lelepleződöm. Anyám belép a szobákba és azonnal megpillantja a sarkokban éktelenkedő nagyméretű lukakat, vagyis a szögek helyét, amire a takarófólia volt felfüggesztve. Ezeket a „bűnjeleket” elfelejtettem begipszelni! Így bármennyire nagy rendet teremtek, a szomszédok feljelentéseit követően gyorsan lebukom.

Mivel már sok haveromnak van jogosítványa, éjszakánként titokban elkötjük a szülők autóit. Legtöbbször a főtéren lakó Bálint Endre apjának kocsija lesz az áldozat. Amikor elalszik a család, Endre a villámhárítón keresztül lemászik az emeletről. Csendben távolabbra toljuk a körlámpás szürke Zsigulit, majd elindulunk az éjszakai portyázásra. Hajnalig bejárjuk az ország északkeleti részeit, legtöbbször Egerben a Szépasszony völgyében landolunk. A bikavéres hajnalok után, Szolnokon gyorsan lemossuk a kocsit, teletankoljuk és visszaparkoljuk a helyére. Endre észrevétlenül ruhástól visszafekszik az ágyába, mintha misem történt volna, majd délig alszik az iskolapadban. Évekig nem bukunk le, ám egyszer, amikor az apja váratlanul megnézi a szervizkönyvet, erősen elcsodálkozik: - Hogyan mehetett ennyit, miközben állt. Későbbi barátom Bokros Peti apja is pórul jár. A szűk garázs végében lévő gerendára – irányzék gyanánt-, az öreg felkötöz egy fehér labdácskát. Éppen annyira szabadott beállnia, hogy a labda a szélvédőüvegnek koccanjon. Egyszer ellopjuk a kocsit, de nem vesszük észre, hogy a távolságjelző labdácska egy fél fordulattal közelebb kerül a falhoz, most a gerenda másik oldaláról csüng alá. Az öreg reggel elmegy, majd hamarosan hazajön. Beállás közben meredten nézi a labdát, aztán rutinosan, teljes erőből nekimegy a falnak. Csattanás, káromkodás, szétrongyolt kocsi, atyai pofon.

Ezekből az ártatlan éjszakai kirándulásokból később hatalmas tragédia kerekedik. Kedves, jólelkű barátunk Kovács Laci - aki egyébként autószerelőként dolgozik-, fillérekért vásárol egy öreg, ütött-kopott Zsigulit, amit teljesen felújít. Laci borzalmasan gyorsan és gyakorlat nélkül száguldozik, mindannyian félünk mellé beülni. Első éjszakai útjaink egyikén, már visszatérünk a ceglédi mulatozásból. Kocsi Misi barátom és én, valamiféle sorsszerűség elrendeltetése által, kiszálltunk a kocsiból. A többiek még elmennek a közeli Tószegre. Reggel értesültünk a borzalmas hírről, miszerint a falu határában kisodródnak és felborulnak barátaink. Laci a sofőr kizuhan az autóból, medencecsontján keresztül fordul meg a megpördülő súlyos jármű. A kiérkezett mentők már nem tudják megmenteni. Utasa Endre olyan súlyos fejsérülést szenved, hogy napokig kómában fekszik, később sikeresen meglékelik koponyáját. Harmadik társunk Iván is csúnyán összezúzza magát. Rettentően nyomaszt a baleset, a temetésre egyszerűen nem merek kimenni. A tragédiát nehezen tudom feldolgozni. Egy teljes hónapig megnémulok, nem beszélek senkivel, még a szüleimmel sem. A nyár végén aztán rászánom magam, hosszasan álldogálok szegény Laci sírhantjánál. Nehéz a végső búcsúzás. Életemben másodszor érint meg közelről a halál szele. Öt perccel a szörnyű baleset előtt szállok ki a száguldó koporsóból. Később lesz még néhány kisebb közúti balesetem, de szerencsésen mind megúszom. Úgy tűnik, hogy valamit rejteget számomra még az élet.

Szolnokot magunk között, „polpot” megye fővárosának csúfoljuk azért, mert éjjel-nappal igen sok egyenruhás katonatiszt és rendőr mászkál az utcákon. Mégis - talán éppen a túlzott rendészeti- és pártvonalasság miatt-, sok különösen furcsa és érdekes figura lakik akkoriban a városban. Itt él például „Gróf”, aki részeges katonatiszt apja elől menekülve, néhány évre elmegy dolgozni a pécsi uránbányába. Fiatal, kicsit bolondos, leszázalékolt hippi. Aztán Ricsi a dzsesszdobos, aki egy nemzetközi cirkusszal beutazza egész Európát. Aztán Tomi, akinek repülőtiszt apja titokban elköt egy Míg 16-os vadászrepülőt és alacsonyan - a Tisza vonala felett-, Jugoszlávián keresztül Olaszországba menekült. Aztán Burka Öcsi a nehézgépkezelő Krisztus, akinek apja egykor valamiféle megyei vérbíró lehetett. Ő remekül tud egyedi és különleges ruhákat varrni nekünk az öreg, ütött-kopott varrógépén. Esténként ülünk az üres, gyertyafényes szobájában és hajnalig Mahavishnu Orchestra-t, Billy Cobham-t, Cick Corea-t és Miles Davis-t hallgattunk. Valósággal szárnyalunk a varázslatos zenék hatására! Aztán vannak még különféle elvont figurák, akik katolikus teológiára menekülnek a katonaság és a kommunizmus elől, vagy felveszik és gyakorolják a buddhista vallás misztikus hitvilágát. Akkoriban találkozom egy másik furcsa fiatalemberrel is, aki – mint később kiderül-, jelentős hatással van további életemre és szellemi fejlődésemre. A Múzeum étterem fölött lakik, őt is Öcsinek hívják, két bottal járó fiatal, mozgássérült jogászként dolgozik. Vele igazi szellemi élmény és kihívás a társalgás. Elképesztően éles elmével, észrevétlenül oktat és tanít bennünket. Vele beszélem át először az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. Ő adja kezembe először a trianoni tragédiáról és az 1956-ról szóló könyveket. Hatására, egyre többet járok könyvtárba és olvasóterembe, lázasan keresem és kutatom az eltitkolt magyar történelmet.

A városi kalandok mellett, szeretem a nomád vízi életet, rutinos Tisza-túrázó vagyok. Orosz katonatisztektől vásárolt katonai gumicsónakokkal járjuk rendszeresen, a zegzugos és kanyargós Felső-Tisza vadregényes tájait. Akkoriban ősz felé jár már az idő, és mi többen versenyszerűen kajakozunk. Az edzéseket követően beülünk néhány fröccsre és zsíros kenyérre a part menti Regattába. Aztán persze - ahogy az lenni szokott-, kicsit többet iszunk a kelleténél. Ilyenkor hol a Kassai sörözőben, hol a Híd büfében kérünk ki még fél négyzetméternyi kisfröccsöt. Ezt az egy méter hosszú és fél méter széles, borospoharakba kitöltött fröccsmennyiséget iszogatjuk beszélgetés közben. Sokszor a belvárosi Tünde presszóba is betévedünk a jó élőzene, na meg a középkorú örömlányok látványa miatt. (Előrendelés alapján, itt Géza a dzsesszdobos hajtja fel a kurvákat!) Ezeket a baráti piálásokat legtöbbször aztán közösen fizetjük. Én egyrészt a heti ebédpénzemet áldozom fel a nemes ügy érdekében, másrészt a családi könyvtár értékesebb darabjait viszem be rendszeres gyakorisággal a helyi antikváriumba. (Szegény anyám sehogyan sem érti, miért nem gyarapodik a család könyvtára.) Azon az estén már eléggé elfáradunk, amikor a Tisza parti fasorok rejtekében valaki kitalálja, hogy itt lenne az ideje elénekelnünk a Székely himnuszt. Több se kell, teli torokból rázendítünk a hazafias dallamokra, mire hirtelen befordul felénk egy alattomosan portyázó rendőrautó. Elsőre jó ötletnek tűnik a környező fákra felmászni, és felszívódni a sűrű lombok között. Később már kevésbé tűnik annak, amikor a zseblámpás járőrök ránk bukkannak a magasban. - Iszogatunk, iszogatunk, aztán irredenta dalokat énekelgetünk az éjszakába? – kérdezi az egyik krumpliorrú törzsőrmester, majd komótosan megírja a feljelentést. Hazafelé menet vigyorogva rádöbbenek, hogy súlyosan belegázoltam a szocialista erkölcs kifertőtlenített mocsarába.

A Tisza-ligeti strandon minden ősszel fergeteges medencebál zárja a fürdési idényt. Azon az emlékezetes hétvégén, amikor éppen a tizennyolcadik születésnapomat ünnepelem, a szolnoki Integrál zenekar játszik, melynek egyik száma – Joe Cocker: Egy kis segítség barátaimtól -, hosszú évekre kedvenc dalom lesz. Jól kezdődik az esti szórakozás, de hamarosan elfogy a pénzünk és az italunk. Szomjasak vagyunk, ezért valaki kitalálja, hogy gyűjtsük össze a környéken eldobált sörösüvegeket és váltsuk ki a betétdíjakat a további piáláshoz. Minden rendben lenne, ha közben nem tör ki egy irdatlan nagy verekedés a leeresztett medencében. Akár egy Rejtő könyvben, úgy repkednek szerteszét a patinás pofonok. A káosz sehogyan sem akar elülni, ezért a gyors riasztást követően egyre több rendőr sereglik elő a félhomályból. Kezemben az üres üvegekkel, hirtelen feldühödött rendőrsorfallal találom szemben magamat. Az ideges rend-védelmisek sorfala között kell kimennie mindenkinek a medencéből, miközben a bevadult zsaruk, a kezükben suhogó „Kádár-kolbásszal” agyba-főbe vernek mindenkit. Átrohanok közöttük, de a sorfal végén megállít egy jókora fakabát és visszazavar, tegyem le a másik oldalon az összegyűjtött üvegjeimet. Így összesen háromszor kalapálnak el aznap este. Háromszor kapok a fejemre és hátamra jókora ütéseket, tiszta véraláfutásos lesz a derekam és a lapockám. Ez az én első - tizennyolc évesen kapott-, „megérdemelt” ajándékom a rendszertől. Az „átmulatott” éjszakai kaland után, Töce barátommal hazavánszorgunk és felfeszítjük apám garázsának vasajtaját. Nyöszörögve bemászunk az öreg kocsi üléseire és sajgó háttal, szótlanul forgolódunk. Bámulom a sötét semmit, nem tetszik a szocializmus. Cseppet sem örülök neki, de beavatott az élet. Végérvényesen felnőtté vernek a munkásmozgalmi pribékek.

Rendesen balhés gyerek vagyok. Nem szeretem ugyan az erőszakot, de sem az utcán, sem a táncparketten nem kerülöm ki a verekedéseket. Egy közeli grundcsata során, csúzlival meglövik az egyik szememet. Kórházba kerülök, mivel néhány hónapig semmit sem látok a jobb szememmel. Kérdőívet kapok a Vakok Intézetéből, már éppen félvaknak akarnak nyilvánítani, amikor váratlanul visszatér a látásom. Ekkoriban az egyik szürke hétköznapon katonai behívóm érkezik. Mivel már betöltöttem a tizennyolcadik életévemet, sorozáson kell megjelennem a szolnoki Járműjavító kultúrtermében. A hely egyébként ismerős, itt tartotta legutóbb fergeteges buliját Nagy Feró és a Beatrice. A babos kendős rajongókat alig tudják feloszlatni a rendőrök. Hajnalban ide, ebbe a romos épületbe terelik a leendő bakákat, majd levetkőztetve sorba állítanak bennünket. A sorozóbizottság hosszú asztal mögött ül, és árgus szemmel figyeli az esetlen, tétova és pucér fiúkat. A katonaorvos tüzetesen megvizsgál, majd megalázó procedúra keretében megfogdossa a nemi szervemet, aztán belenéz a fenekembe. A mellettem lévő fiú kajánul megszólal: - Aztán küldjön már nekem is egy fotót doktor úr! Érdekes módon senki sem röhögi halálra magát. Első körben – bármennyire csökkentlátású vagyok-, alkalmasnak találnak a honvédelemre, ezért papíron besoroznak lövésznek a legkeményebb harckocsizó dandárhoz. A látásom miatt - hosszas vizsgálatokat követően-, később azonban alkalmatlanná nyilvánítanak, és katonaadó megfizetésére köteleznek. Átfut rajtam egy kósza borzongás. Elszáll egy sötét felhő a fejem fölül.

A következő év tavaszán érettségizem. Vizsgám szempontjából az 1974-es év különös jelentőségű. Az akkori oktatási reform jóvoltából, mindössze választható érettségi tantárgyként kezelik a matematikát. Humán érdeklődésű fiatalemberként az első buktatót így szerencsésen elkerülöm. Minden simán megy, kivéve a műszaki tárgyakat. Anyagismeretből csúnyán megbukom, ezért később pótvizsgáznom kell a budapesti Móricz Zsigmond körtérnél található műszaki szakközépiskolában. Mindenki vígasztal, apám ekkor szembesül a tévedésével. A nyarat tankönyvek társaságában a Damjanich uszodában töltöm. Fekszem a zöld pázsiton és kevés sikerrel ugyan, de megpróbálok tanulni. Leginkább csinos bikinis csajokon tanulmányozom az anyagismeret és anyagfáradás kérdésköreit. A vizsga végül is sikerül, a blamát kijavítom. A felnőtté válásról - megkésve ugyan-, de hivatalos állami okmányt szerezek, érettségizett műszerész vagyok. Szép szakma, de baromira nem érdekel a mechanika. A munkakönyvemet 1974. július 16.-án állítják ki, aztán elindulok a nagybetűs élet kacskaringós útvesztőiben.

A vörös csillagos címer alatt, ez állt munkakönyvem első oldalán: „ A Magyar Népköztársaság társadalmi rendjének alapja a munka. Minden munkaképes polgárnak joga, kötelessége és becsületbeli ügye, hogy képességei szerint dolgozzék. A dolgozók munkájukkal, munkaversenyben való részvételükkel, a munkafegyelem fokozásával és a munkamódszerek tökéletesítésével a szocialista építés ügyét szolgálják.”

(folytatjuk)

Erdélyi János:

Magyar közmondások könyve

7619.
Rosz tanitótul tanulhatod, mit kelljen kerülni.

7620.
A ki tanit, tanul.

7621.
Nem lehet a tanítvány mindjárást mesterré.

7622.
Addig tanulj mig időd van.

7623.
Senki sem lehet tanu maga ügyében.

7624.
Mit ember ifjanta tanul, azt aggodtan is nehezen felejti. KV.

7625.
A mint tanulsz, ugy veszed hasznát.

7626.
Sokat tanult, kinek kedve a könyvekhez. KV.

7627.
Egy tanuvallásra fel is akasztanak.

7628.
Főzi a taplót.

7629.
Kvitt a tapló.
Mindennel tisztában vagyunk. E franczia szólásmódbul: jouer à quitte ou double, vagy: quitte on double (mindent játékra tenni).

7630.
Jól tapogat.

7631.
Ott is tapogatod, a hol nem fáj.

7632.
Nehéz ott a tapogatás, hol nem annyira viszket mint fáj.

7633.
Ugyan megnőtt taréja.

7634.
Taréjt emel. (1437.)
Taréjosan beszél. D.
Latin: Cristas erigit.

7635.
Tarkán kurtát cserélt. (1530.)

7636.
Minő a tartomány, olyan a szokása. KV.

7637.
Mi a tatár!
A tatár!
Meglepetésbeli csudálkozás.

7638.
Hajtson el a tatár.

7639.
Nem hajt a tatár. (7920.)

7640.
Szegény tatár!
Mondani szokták férfira, ki nem igen jó hirben álló aszonyt vesz feleségül, gunyos szánakozással. Kisfaludy K. "A bánkódó férj" czimü költeménye e közmondás értelméből van igen szépen kikerekítve.

7641.
Krimi tatár. ML.
Ez alatt kegyetlen embert ért mindig a magyar; p. a krimi tatár is megszánná.

7642.
Tatár fajta. Sz. (6751.)

7643.
Tatár étel, török táncz, magyar adta, ördög láncz.
Tatár étel azaz korbács, mennyiben ez kolbászhoz hasonló; török táncz, mennyiben talpon forog a táncz, a török pedig talpveréssel is büntet; magyar adta azaz szitok; ördög láncz azaz rabbilincs. Ez a négy összehozva átokkép mondatik.

7644.
Szalad mintha a tatár hajtaná.

7645.
Hire van mint a tatárjárásnak.

7646.
Tavaly, tavaly, az idén. (1110.)

7647.
Majd tavaly. (3678. 6814.)

7648.
Elmult mint a tavalyi hó.

7649.
Fej nélkül a tábor lelketlen sokaság.

7650.
Kitett magáért mint táczi kutya az uráért.

7651.
Tál fazékkal hamar összezördül.

7652.
Sok jó ehetik egy tálbul. (8026.)

7653.
Könnyebb a tálba aprítani mint keresni.

7654.
Első, utolsó a tálban.

7655.
Előbb a tálba, aztán a szájba.

7656.
Néha a támasz is megdől.

7657.
A táncz bolondnak való. M.

7658.
Nem illik étel előtt a táncz. KV.
Latin: Nemo saltat sobrius.

7659.
Nekem az rosz táncz volna. ML. (140.)

7660.
Szárazon járni a tánczot. (1109.)

7661.
Nem sokat hoz a táncz a konyhára.

7662.
Nehéz tánczot zsákban járni.

7663.
Eb fujja nótáját, kutya járja tánczát.

7664.
Ej hajh! tánczra táncz.
a) Három a táncz.

7665.
Robotban tánczol.

7666.
A mint vonják, ugy kell tánczolnunk. ML.

7667.
A ki tánczol, az fizet.

7668.
Könnyü annak tánczolni, kinek apja hegedült.

7669.
Tánczingerlő.
Azaz kezdő, rábeszélő, vagy épen bujtogató is.

7670.
Jó tánczos, rosz dolgos.

Mai ünnep           

2012. április 6.
Nagyböjt, Nagypéntek
A nap liturgikus színe: piros

"A szent húsvéti eseményben az Úr Krisztus megváltotta az embert, és tökéletes módon tisztelte Istent. Halálával legyőzte halálunkat, föltámadásával újjáteremtette az életet. Az Úr szenvedésének, halottaiból föltámadásának három napja ezért az egész egyházi év csúcspontja." (Római misekönyv)

Napi igehelyek

Iz 52,13 - 53,12

Íme, sikert arat szolgám, magasra emelkedik, magasztos és igen fenséges lesz. Amint sokan megborzadtak tőle, hisz olyan torz volt, nem emberi a külseje, alakja nem hasonló az emberek fiaihoz, úgy ámulatba ejt majd sok nemzetet, királyok fogják be előtte szájukat, mert olyat látnak, amiről nem beszéltek nekik, és olyat vesznek észre, amiről nem hallottak. ,,Ki hitt annak, amit hallottunk, és az Úr karja ki előtt nyilvánult meg? Úgy nőtt fel színe előtt, mint a hajtás, és mint a gyökér a szomjas földből; nem volt szép alakja, sem ékessége, hogy megnézzük őt, és nem volt olyan külseje, hogy kívánjuk őt. Megvetett volt, és utolsó az emberek között, fájdalmak férfia és betegség ismerője, aki elől elrejtettük arcunkat; megvetett volt, és nem becsültük őt. Pedig a mi betegségeinket ő viselte, és a mi fájdalmainkat ő hordozta; mi mégis megvertnek tekintettük, Istentől sújtottnak és megalázottnak. De őt a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze; a mi békességünkért érte fenyítés, és az ő sebe által gyógyultunk meg. Mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, mindenki a maga útjára tért; és az Úr őrá rakta mindnyájunk bűnét.'' Megkínozták, és ő alázatos volt, nem nyitotta ki száját; mint a bárány, melyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírói előtt elnémul, nem nyitotta ki száját. Sanyargatás és ítélet után vitték el; és sorsával ki törődik? Mert kivetették az élők földjéből, népem vétke miatt sújtották halálra. Istentelenek között adtak sírt neki, és gazdag mellett, amikor meghalt, bár nem követett el erőszakot, és nem volt álnokság a szájában. De az Úrnak úgy tetszett, hogy összetörje betegséggel. Ha odaadja engesztelő áldozatul életét, meglátja majd utódait, hosszúra nyújtja napjait; és az Úr tetszése az ő keze által teljesül. Lelkének gyötrelme után meglátja a világosságot, megelégedett lesz; tudásával szolgám igazzá tesz sokakat, és bűneiket ő hordozza. Ezért osztályrészül adok neki sokakat, és hatalmasokkal osztozik a zsákmányon, amiért halálra adta életét, és a bűnösök közé számították; pedig ő sokak vétkét viselte, és a bűnösökért közbenjár.

Zsid 4,14-16 5,7-9

Mivel tehát olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, tartsunk ki a hitvallás mellett. Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyöngeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűnt kivéve. Járuljunk ezért bizalommal a kegyelem trónja elé, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk az alkalmas időben való segítségre. Ő, testi mivoltának napjaiban imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatta annak, aki megszabadíthatta őt a haláltól; és meghallgatást is nyert hódolatáért. Bár Isten Fia volt, engedelmességet tanult abból, amit elszenvedett; és amikor eljutott a beteljesedéshez, örök üdvösség forrása lett mindazoknak, akik engedelmeskednek neki [Iz 45,17G].

Jn 18,1 - 19,42

Miután Jézus ezeket elmondta, kiment tanítványaival a Kedron patakon túlra, ahol volt egy kert; oda ment be ő és a tanítványai. Ismerte azt a helyet Júdás is, aki elárulta őt, mert Jézus gyakran járt oda tanítványaival. Júdás tehát, miután magához vett egy csapatot, s a főpapoktól és a farizeusoktól szolgákat, odament lámpásokkal, fáklyákkal és fegyverekkel. Jézus pedig, aki tudott mindent, ami várt rá, eléjük ment, és megkérdezte tőlük: ,,Kit kerestek?'' Azt felelték neki: ,,A Názáreti Jézust.'' Ő azt mondta nekik: ,,Én vagyok.'' Ott állt velük Júdás is, aki elárulta őt. Amikor azt mondta nekik: ,,Én vagyok'', meghátráltak és a földre estek. Erre ismét megkérdezte őket: ,,Kit kerestek?'' Azok pedig azt mondták: ,,A Názáreti Jézust.'' Jézus megismételte: ,,Mondtam nektek: Én vagyok! Ha tehát engem kerestek, hagyjátok ezeket elmenni!'' Be kellett teljesednie az igének, amelyet mondott: ,,Akiket nekem adtál, azok közül senkit sem vesztettem el.'' Mivel Simon Péternek volt egy kardja, kirántotta azt, lesújtott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét. A szolga neve Malkusz volt. Jézus erre azt mondta Péternek: ,,Tedd a hüvelyébe kardodat! Ne igyam ki a poharat, amelyet az Atya nekem adott?'' Ekkor a csapat, a parancsnok és a zsidók poroszlói elfogták Jézust, és megkötözték őt. Először Annáshoz vitték, ő ugyanis apósa volt Kaifásnak, aki főpap volt abban az esztendőben. Kaifás volt az, aki azt a tanácsot adta a zsidóknak: ,,Jobb, ha egy ember hal meg a népért''. Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, és bement Jézussal a főpap udvarába, Péter pedig az ajtón kívül állt. Kiment tehát az a másik tanítvány, aki ismerőse volt a főpapnak, szólt az ajtónálló szolgálónak, és bevezette Pétert. Akkor az ajtónálló szolgáló azt mondta Péternek: ,,Nem vagy te is ennek az embernek a tanítványai közül való?'' Ő azt felelte: ,,Nem vagyok!'' Ott álltak a szolgák és poroszlók, akik tüzet raktak, mert hideg volt, és melegedtek. Péter is ott állt velük, és melegedett. A főpap eközben tanítványairól és tanításáról kérdezte Jézust. Jézus azt felelte neki: ,,Én nyíltan beszéltem a világnak, mindig a zsinagógában tanítottam és a templomban, ahova a zsidók mindnyájan összegyűlnek, és titokban semmit sem mondtam. Miért kérdezel engem? Kérdezd azokat, akik hallották, mit beszéltem nekik. Íme, ők tudják, mit mondtam.'' Amikor ezeket mondta, az ott álló poroszlók egyike arculütötte Jézust, és így szólt: ,,Így felelsz a főpapnak?'' Jézus azt felelte neki: ,,Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha pedig jól, miért ütsz engem?'' Akkor Annás elküldte őt megkötözve Kaifás főpaphoz. Simon Péter pedig ott állt és melegedett. Valaki azt mondta neki: ,,Ugye te is az ő tanítványai közül való vagy?'' Ő azonban letagadta: ,,Nem vagyok!'' A főpap egyik szolgája, rokona annak, akinek Péter levágta a fülét, így szólt: ,,Nem téged láttalak vele a kertben?'' Péter pedig ismét tagadta, és nyomban megszólalt a kakas. Jézust Kaifástól a helytartóságra vezették. Kora reggel volt. Ők nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak, és megehessék a húsvéti bárányt. Ezért Pilátus ment ki hozzájuk, és megkérdezte: ,,Miféle vádat hoztok fel ez ellen az ember ellen?'' Azt felelték neki: ,,Ha nem volna gonosztevő, nem adtuk volna őt a kezedbe.'' Erre Pilátus azt mondta nekik: ,,Vegyétek át ti őt, és ítéljétek el a törvényetek szerint.'' A zsidók azt felelték neki: ,,Nekünk senkit sem szabad megölnünk.'' Ez azért történt, hogy beteljesedjék Jézus szava, amelyet mondott, jelezve, hogy milyen halállal fog meghalni. Ismét bement tehát Pilátus a helytartóságra, hivatta Jézust, és megkérdezte őt: ,,Te vagy-e a zsidók királya?'' Jézus azt felelte: ,,Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?'' Pilátus ezt válaszolta: ,,Hát zsidó vagyok én? Saját nemzeted és a főpapok adtak téged a kezembe. Mit tettél?'' Jézus azt felelte: ,,Az én országom nem ebből a világból való. Ha az én országom ebből a világból volna, szolgáim harcra kelnének, hogy a zsidók kezébe ne kerüljek. De az én országom nem innen való.'' Pilátus erre megkérdezte: ,,Tehát király vagy te?'' Jézus azt felelte: ,,Te mondod, hogy király vagyok. Arra születtem és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat a szavamra.'' Pilátus erre így szólt: ,,Mi az igazság?'' Majd e szavak után ismét kiment a zsidókhoz, és azt mondta nekik: ,,Én semmi vétket sem találok őbenne. Szokás pedig nálatok, hogy húsvétkor szabadon bocsássak nektek valakit. Akarjátok-e, hogy szabadon bocsássam nektek a zsidók királyát?'' Erre ismét így kiáltoztak: ,,Ne ezt, hanem Barabást!'' Barabás pedig rabló volt. Akkor Pilátus elfogatta Jézust és megostoroztatta. A katonák pedig koronát fontak tövisből, a fejére tették, és bíborszínű köpenyt adtak rá. Aztán eléje járultak, és azt mondogatták: ,,Üdvözlégy, zsidók királya!'' És arculverték őt. Pilátus újra kiment, és azt mondta nekik: ,,Íme, kihozom őt nektek, hogy megtudjátok, hogy semmi vétket sem találok benne.'' Akkor kijött Jézus, töviskoronával, bíborköpenyben. Ő pedig azt mondta nekik: ,,Íme, az ember!'' Amikor a főpapok és poroszlók meglátták, kiáltozni kezdtek: ,,Feszítsd meg, feszítsd meg!,, Pilátus így szólt: ,,Vegyétek át ti őt, és feszítsétek keresztre, mert én nem találok vétket benne.'' De a zsidók így szóltak: ,,Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát!'' Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, még jobban megijedt. Újra bement a helytartóságra, és megkérdezte Jézustól: ,,Honnan való vagy te?'' Jézus azonban nem adott neki feleletet. Ezért Pilátus azt mondta neki: ,,Nekem nem válaszolsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, és arra, hogy megfeszítselek?'' Jézus azt felelte: ,,Semmi hatalmad sem volna felettem, ha onnan felülről nem adatott volna neked. Ezért annak, aki engem kezedbe adott, nagyobb a bűne.'' Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy elbocsássa őt. De a zsidók így kiáltoztak: ,,Ha ezt elbocsátod, nem vagy a császár barátja! Mindaz, aki királlyá teszi magát, ellenszegül a császárnak.'' Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, kihozatta Jézust, és a bírói székbe ült azon a helyen, amelyet kövezett udvarnak neveznek, héberül meg Gabbatának. A húsvét készületnapja volt akkor, körülbelül hat óra. Így szólt a zsidókhoz: ,,Íme, a ti királyotok!'' De azok így kiáltoztak: ,,El vele, el vele, feszítsd meg őt!'' Pilátus megkérdezte tőlük: ,,A királyotokat feszítsem meg?'' A főpapok azt felelték: ,,Nincs királyunk, csak császárunk!'' Akkor aztán kezükbe adta őt, hogy feszítsék meg. Azok átvették Jézust. Ő pedig keresztjét hordozva kiment az úgynevezett Koponyahelyre, amelyet héberül Golgotának neveznek. Ott keresztre feszítették őt, és vele másik kettőt kétfelől, Jézust pedig középen. Pilátus egy feliratot is készíttetett, és a kereszt fölé helyeztette. Ez volt ráírva: ,,A Názáreti Jézus, a zsidók királya.'' Ezt a feliratot tehát sokan olvasták a zsidók közül, mert közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. Héberül, görögül és latinul volt írva. A zsidók főpapjai ezért arra kérték Pilátust: ,,Ne azt írd: A zsidók királya, hanem: Ez azt mondta: ,,A zsidók királya vagyok''!'' Pilátus azt felelte: ,,Amit írtam, azt megírtam!'' A katonák pedig, miután megfeszítették Jézust, fogták a ruháit, elosztották négy felé, minden katonának egy részt, azután fogták a köntöst is. A köntös varratlan volt, felülről egy darabban szőve. Ezért azt mondták egymásnak: ,,Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, kié legyen!'' Ez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás, amely így szól: ,,Elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek'' [Zsolt 22,19]. A katonák tehát ezt tették. Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége és Mária Magdolna. Amikor Jézus meglátta anyját és az ott álló tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: ,,Asszony, íme, a te fiad!'' Azután azt mondta a tanítványnak: ,,Íme, a te anyád!'' És attól az órától magához vette őt a tanítvány. Ezután Jézus, aki tudta, hogy már minden bevégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: ,,Szomjazom!'' Volt ott egy ecettel teli edény. Ezért ecettel telt szivacsot tűztek egy izsópra, és a szájához nyújtották. Amikor Jézus az ecetet megízlelte, azt mondta: ,,Beteljesedett!'' És fejét lehajtva kilehelte lelkét. A zsidók pedig, mivel készületnap volt, kérték Pilátust, hogy törjék meg lábszárcsontjaikat, és vegyék le őket, hogy a testek ne maradjanak ott a kereszten szombatra, mert az a szombat nagy nap volt. Odamentek tehát a katonák, és eltörték a lábszárát először az egyik vele együtt keresztrefeszítettnek, aztán a másiknak. Amikor azonban Jézushoz értek, mivel látták, hogy ő már meghalt, nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona lándzsával megnyitotta oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki. Aki ezt látta, tanúságot tett róla, és igaz az ő tanúsága. Ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert ezek azért történtek, hogy beteljesedjék az Írás: ,,Csontját ne törjék össze'' [Kiv 12,46; Zsolt 34,21]. Egy másik Írás pedig azt mondja: ,,Látni fogják azt, akit keresztülszúrtak'' [Zak 12,10]. Ezek után pedig az arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, de a zsidóktól való félelmében csak titokban, megkérte Pilátust, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. Elment tehát és levette a testet. Eljött Nikodémus is, aki először éjszaka ment hozzá, s mirha- és áloé-keveréket hozott, körülbelül száz fontot. Fogták tehát Jézus testét, és a fűszerekkel együtt gyolcsruhákba göngyölték, ahogy a zsidóknál temetni szokás. Azon a helyen, ahol felfeszítették őt, volt egy kert, és a kertben egy új sírbolt, amelyben még senki sem feküdt. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületnapja miatt oda helyezték Jézust.

MAGYAR FELTÁMADÁS

Az ÁLMOS KIRÁLY AKADÉMIA nagyelőadása

április 7-én, Húsvét szombatján d.u. 3 órától

a belvárosi Hazatérés Református Templom Színháztermében
cím: Budapest V. Szabadság tér 2.

15 órától
Táltosdob zeng

Kubínyi Tamás előadása a Regélő Fehér Táltos Dobcsapat közreműködésével


17 órától
Magyar Húsvét

Balczó András előadása



A belépés – mint minden ÁKA rendezvényre: ingyenes.

Balczó András ötszörös olimpiai bajnok, a nemzet lelkiismereteként csak akkor szólal meg, ha sorsfordító időket élünk. 2012 Húsvétján a keresztény gyökerek, az eredendő jézusi hit, a Magyar megmaradás és gyarapodás a legfontosabb üzenet akkor is, ha a világerők ennek ellenkezőjén mesterkednek. A tapasztalat a legmagasabb rendű tudás. A nemzedékek szétszakítottságának idején a megtartó üzenet a Kárpát-medencébe született 300 millió Magyar tudásából, és az azt közvetítő élő legenda személyes sorsából adódik.

Kubínyi Tamás előadásán a történelmi Magyarország XIX. és XX. századi meghasonlásának okait, az újrakezdés forrásait tárja fel. A hun ritmusok 3+3+2 és ennek különböző változatai ma is elevenen élnek a táltosdobos gyakorlatban. Idősb Bartók Béla, a nagyszentmiklósi földmíves oskola vezénylő tanára Kossuth feltétlen híveként összetűzésbe keveredett a környék kegyurával, gróf Nákó Kálmánnal, aki a Habsburgok segítségével gazdagodott meg nagyapja által a magyar szürkék nyugatra hajtásából. Kubínyi Tamás könyve a 12 tagú Magyar Médiaszolgálat kutatásain alapul, olyan tényekkel és adatokkal szolgál, amely a kutatókat és a szakintézeteket is meglepte. Ugyanakkor ez az első Bartók életrajz, amely a széles közönség számára élvezetes és sorsformáló. Az ÁLMOS KIRÁLY AKADÉMIA számos előadása megtekinthető www.youtube.com. Ez az egyetlen olyan távoktatási és szabadegyetemi rendszer, amely nem kereskedelmi okokból szerveződött, előadásain nem szed tandíjat, belépődíjat, vagy napidíjat.
http://www.kubinyitamas.hu/

Ahányan így együtt vagyunk, mind elmegyünk


Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.

/Weöres Sándor: Bolero/



Ezt a verset a szüleim kiírták a konyhában a falra. Ezt néztem óvodás koromtól, és ezzel éltem, hogy mind elmegyünk. Otthon sohase volt tabu a halál, számtalanszor beszéltünk róla és mondták, mind a ketten mondták, anyukám és apukám is, hogy meg fognak halni. Meghaltak.

Szégyellem, hogy írok, mert senkire nem tartozik a fájdalom, de mégis úgy érzem, hogy ez segít, mert anyukám, Kopp Mária ennek a közösségnek fontos tüneménye volt; és tartozom neki annyival, hogy én írjam meg az első nekrológját.

Anyukám Kopp Jenő művészettörténész, a Fővárosi Képtár igazgatója és Waigand Ilona művészettörténész első lánya volt. Ő volt az első gyermek, még hét testvére született. Ő volt a legidősebb, az első, és ezzel megkapta azt a felelősséget is, hogy példát kell mutatnia. Azt mondják, hogy már kiskorában tudósos volt: nagyon okos.

Az ötvenes években édesapja nem írta alá az egyházi iskolák bezárását követelő nyilatkozatot, ezért kirúgták az állásából. Majd egy ismerősük szólt, hogy rajta vannak a kitelepítési listán, ezért elmenekültek Surányba, az egyszobás nyaralójukba. Anyukám itt nőtt fel, a Duna mellett, kecskéket legeltetett, verseket írt, matematikaversenyeket nyert. Közben édesanyja franciára és művészettörténetre tanította, ahogy az összes többi gyerekét is.

Édesapja belerokkant abba, hogy elveszítette a munkahelyét, hiszen egy ostyakészítő anyuka fiaként nagyon nagy szó volt, hogy művészettörténeti diplomát szerzett, aztán Rómában ösztöndíjat kapott. Amikor pedig kinevezték a Fővárosi Képtár igazgatójának, elérte mindazt, amiről álmodott. Ekkor nézte ki magának a bálkirálynő – Budapest legszebb lánya – nagymamámat, aki 18 évvel fiatalabb volt ugyan, de mégis sikerült meghódítani a szívét. A nagypapa nem bírta elviselni a surányi száműzetést, depressziós lett és megvakult. Anyukám ekkor határozta el, hogy pszichiáter lesz: eldöntötte, hogy kikutatja, hogyan alakulhat ki lelki okokból testi megbetegedés.

Nem ismertem a nagyszüleimet, mert még akkor meghaltak, amikor kicsi voltam, de annyit mesélt róluk anyukám, hogy olyan, mintha ismertem volna őket. Meséléssel életre lehet kelteni valakit. Remélem.

Anyukám egyébként a világ legcsodálatosabb anyukája volt. Mindenki azt hiszi, hogy a munka mellett nem jutott ideje ránk, de ez nem igaz. Mindig ott volt mellettem, ha szükségem volt rá. Nagyon okosan tudott szeretni, igaziból. Amikor kicsi voltam, esténként olvasott, és én odabújtam hozzá. Ha rossz jegyeket hoztam, mindig biztatott, hogy nem ez számít, nagyapám is rossz volt matekból. Ha hazacipeltem a legfurcsább barátaimat, ő mindenkit komolyan vett. És dicsért, dicsért, dicsért. Apukámat, nővéremet, engem.

Nagy tudós volt az anyukám, csodálták őt itthon és külföldön. Szerteágazó kutatásai voltak: a boldogsághormonról írt tudományos dolgozatot, kidolgozott egy légzésterápiát a szorongás csökkentésére és felmérte az ország lelkiállapotát apukámmal közösen, és ez alapján javaslatokat tettek az ország testi-lelki egészségének javítására. Együtt alapították újra a rendszerváltás után a lakásunkon a Pázmány Péter Katolikus Egyetemet. Együtt indították a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalmat a kívánt gyermekek megszületése érdekében. Nem tudom leírni, hogy mennyi mindent szervezett és dolgozott. Lehetetlen. Mostanában azt kutatta, hogy mitől lehetünk boldogok, boldog házasok. Ő nagyon boldog házasságban élt, bár azt mondta, hogy a szerelem betegség és ő barátságból ment hozzá apukámhoz, de az ő kapcsolatuknál szenvedélyesebbet nehezen lehet elképzelni. Nő volt. Titok. Megfejthetetlen. Bár sokat szerepelt, de nagyon zárkózott volt. Apukám örökké meg akarta hódítani, de kicsit mindig meghódíthatatlan maradt. Fájdalmairól, kétségeiről csak nekünk beszélt. Volt egy titkos énje, a mi titkos anyukánk volt.

Fruzsikám! – mondta. Felszólító módban, mert mindig volt arra ötlete, hogy mit kellene csinálni. Most nem mondja és nem tudom. Agyondolgozta magát, mert adni akart és örült, hogy még az utcában dolgozó munkások is megköszönték neki, hogy mennyit segít.

Hétfőn este még beszéltünk, teljesen jól volt, aztán tegnap holtan találtam otthon. Itt lakunk egy házban, itt voltam felette, de nem tudtam, hogy baj van. Délután még a nővérem kislányával sétáltunk és róla beszélgettünk, hogy milyen okos. Anyukám úgy szervezte, hogy mi mind együtt lakunk, ők, a nővéremék és mi. Egy csoda így együtt élni, együtt ebédelni, átfutni egymáshoz tejfölért. Itt maradtunk egymásnak, nélküle.

Januárban lett 70 éves. Születésnapi ajándékból elutaztunk együtt a Szentföldre. Végigmentünk a keresztúton. Boldog volt és nagyon bánatos. Nem tudott apukám nélkül élni. Meg akart halni, mert vágyott apám után. Most együtt lehetnek. Mi meg együtt itt lent.

Ha végiggondolom, hogy mit várna tőlünk, lányaitól, akkor azt, hogy bizonyítsuk be, hogy elég erős a hitünk ahhoz, hogy elviseljük a halálát és, hogy mindig legyünk bátrak és tegyünk apukám, anyukám dicsőségére!

Skrabski Fruzsina

PETŐFI SÁNDOR

AZ ÉJ

Feküdjetek
Már le,
Emberek!
Vagy ha jártok,
Halkan
Lépjetek.

Lábujjhegyen
Lassan
Járjatok,
S durva zajt ne
Üssön
Ajkatok.

Tisztelni kell
A gyászt,
Mert az szent...
Éj, a gyászos
Ifjú,
Megjelent.

Kedvese volt,
És az
Meghala;
Azért gyászol,
Szegény
Éjszaka.

Csendesen a
Földre
Leborúl,
Hull a fűre
Könnye
Szomorún.

Most egyszerre
-Vajjon
Mi dolog? -
Búsan bár, de
Mégis
Mosolyog.

Im, sírjából
A hold
Feljöve:
Holt kedvese
Halvány
Szelleme.

Találkoznak
Édes
Keservvel,
Ölelkeznek
Kínos
Gyönyörrel.

És beszélnek...
De ki
Tudja, mit?
Amit senki
Nem sejt,
Nem gyanit.

Nem is volna
Ezt jó
Tudnotok,
Mert e beszéd
Örök
Nagy titok.

Csak az őrült
Hallja,
Amidőn
Rá a lázas
Rémes
Óra jön;

S a haldokló,
Ha már
Csak egy-két
Pókhálószál
Tartja
Életét;

Még egy hallja,
Még egy
Harmadik:
A költő, ha
Ébren
Álmodik,

A merengő
Költő
Érti még
Ama szellem-
Hangok
Rejtelmét,

De nem szólhat
Róla,
Ne kérdezd...
Elfelejti,
Mire
Fölébred.

Pest, 1847. december

OKATOOTÁIA

Van egy ország, úgy híják, hogy
Okatootáia;
Második szomszédja Kína,
Az első Ausztrália.

És ez, hogy Ausztr(ál)iának
Tőszomszédja, vajmi jó!
Nem lopózhatik be hozzá
A civilizáció.

Oh a tántoríthatatlan,
A dicső Ausztr(ál)ia!
Ő magát e gonosztól nem
Hagyja elcsábítnia.

Ő, noha már Kína is kezd
Mendegélni csendesen,
Ő még most is, mint a szikla,
Áll erősen egy helyen.

Áldd a a sorsot, áldd az istent,
Okatootáia,
Hogy Kínán is túl vagy még, hogy
Szomszédod Ausztr(ál)ia;

Boldog ország! mert bár érzi
A szükség sok nemeit:
Legalább egy, és a fő, a
Lelki-szükség nincsen itt.

Szerény állat itt a lélek,
Nem kér szénát, abrakot;
Mint szamár a gazt: zabálja
A kalendáriomot.

Aminek következtében
Nem nagy számmal lelhetők
A költők, müvészek és más
Kapa-kaszakerülők.

Az pedig, ki bolond fővel
Erre szánja el magát,
Csináltasson egy szép szekrényt
S zárja bele... a fogát.

Minthogy ezen mesterségnél
Fölösleges itt a fog;
Harapnia nem leszen mit,
Legfölebb csak nyelni fog.

Megvan itten az a szép is,
Hogy különvált s nem vegyes
A bagarja s a kutyabőr,
A paraszt és a nemes.

Kutyabőr! ez itt a fő-fő,
Becsben párja nincs neki,
És ezért sok úri ember
Saját testén viseli.

De habár rangjával kissé
Nagyra van az úri rend,
Nem mondhatni, hogy nem gondol
A köznéppel odalent:

"Nyisd ki markod, mind a kettőt,"
A paraszthoz ígyen szól,
"Nyisd ki markod, jóbarátom,
Nesze semmi, fogd meg jól."

Azzal vagdalkoznak némely
Nem t'om milyen emberek,
Hogy ez országban nyilvános
Épületek nincsenek.

Mit? Nyilvános épület nincs?
Hát az akasztófa mi?
S ezt bizony majd minden falu
Határában láthatni.

Oh e nemzet büszke nemzet,
Éppen erre tart sokat,
S ebben talán fölül is múl
Minden más országokat.

Virágozzál, dicső ország,
Nagyratermett náció,
S még soká ne háborgasson
A civilizáció!

Pest, 1847. december



MOSOLYOGJ RÁM!

Mosolyogj rám, édes feleségem!
Nincs virág a földön és az égen
Csillag, amely képviselhetné a
Kedvességben mosolygásodat.

Már ha rajta arcodon a felhő,
S fúvalom, mely elröpítse, nem jő:
Tedd szelíddé, aranyozd meg, kérlek,
Mosolyodnak hajnalával azt. -

Puszta télben a kert puszta fája
Milyen vággyal, mily ohajtva várja
A tavaszt, mely néki majd virító
Lombot ád és zengő madarat!

A vándor, ki messze-földön jára,
S éjjel ér be falva határára,
Várja, várja: mikor csillog rá már
Házából a nyájas mécsvilág?

S a beteg, ki bús ágyán az éji
Sötétséget hosszan, hosszan nézi
S egyedűl: mint várja epedőn a
Támadó nap első sugarát!

S a halottak, koporsóba zárva,
Miként várnak a föltámadásra!...
Oh, de hát én, én még mindezeknél
Jobban várom mosolygásodat.

Mosolyogj hát, én kérlek, hű férjed,
Akinek ha szíve könyvét érted,
Tudhatod, hogy benne mindenik sor
Egy élet, mely érted halni kész.

Tudhatod, hogy arcod tükre lelkem,
Éspedig nagyító tükre, melyben
Hosszu és mély tőrdöfés az, ami
Kis redő csak homlokod fölött.

Mosolyogj hát, üdvem alkotója!...
Ajkad, kezed, térded csókolója,
Álmaid hiven-virasztó őre,
Életednek árnya, férjed, kér.

Pest, 1847. december

Makovecz Benjámin: Papokrul

Meglepetés


Igazi meglepetést okozott Sándor atya, Budakalász nagyközség katolikus papja egy szép, májusi vasárnapon, egy kettős, afféle Szojuz-Apolló keresztelőn. Alig néhány perccel azután, hogy szükségtelen éllel rápirított egy nála jó harminc évvel idősebb asszonyságra, aki rosszkor, vagyis nem a liturgia megszabta minutumban talált felállni, könnyed természetességgel hozta tudomásunkra, hogy ha a megkeresztelendő kisleányt Évának hívják, védőszentje – mi sem lehet nyilvánvalóbb – Szent Éva lesz. A dolog rendjén is lenne, az Anyaszentegyháznak azonban – fájdalom – egyetlen Éva nevezetű szentje sincs. Nagy szerencse, hogy a másik házaspár, akik kisfiuknak a Levente nevet szánták, választottak védőszentet is a szerencsés Szent Máté személyében, tálcán kínálva eképpen a megoldást lelkészüknek, akinek nem kellett azon sebtiben egy Leventét is szanktifikálnia. Az ezt követő kenetteljes szövegből megtudhattuk, hogy a továbbiakban mihez kell tartanunk magunkat, ha jót akarunk, s az elviselhető hosszúságú szertartás végén következett az igazi nagy ajándék, a csattanó. Sándor atya ugyanis búcsúképpen arra kérte Istent, árasztaná áldását azokra, akik itt megjelentek és meg vannak keresztelve.

A szentek dicső seregének lendületes kezelése és alkalmi szaporítása miatt nem fakadtam volna írva, ez a mozzanat azonban meghaladta tűrőképességemet. – Szegény pára, ez még itt tart – mondtam feleségemnek, aki történetesen nem részesült a keresztség szentségében és meglepetten fordult felém. Úgy emlékszem, hangomban nem bujkált az Isten szolgájának kijáró tisztelet. – Itt tart. – II. János Pál, a szent életű pápa zsinagógákat, mecseteket, tán még szenespincéket is felkeresett; együtt misézett, parolázott, tárgyalt és átölelt, Budakalász nagyközség lelkésze azonban éberen őrködik, védi az igaz hitet, és elénk rajzol a maga képére és hasonlatosságára egy szűkkeblű, otromba és kirekesztő Istent, aki megtagadja áldását az Ő házába sereglő – vagyis az első és legfontosabb lépést megtevő – pogányoktól.

Mert nem addig van az.

Szerencse, hogy Isten nem Sándor atyától kérdezi meg, kire árassza áldását, és kire ne. Nem hagy nyugodni, s egyben mélységesen megnyugtat a gondolat, hogy a keresztség szentsége sem rajta múlott azon a derűs májusi vasárnapon. Isten a maga bölcs, gazdag és sugárzó jóságában a maga kedvére és szeretetéből fogadta egyházába Évát és Leventét. Akikből talán még szentek is lehetnek egyszer.

2008. június


*


Ad maiorem Dei gloriam

Jelenits István atya a ma reggeli Visszaszámlálás-ban azon a szép, télapós hangján szelíd és bölcs szavakkal beszélt arról, hogy a nyomorban élők és fagyoskodók megsegítése mily igazán dicséretes dolog. Helyeslően említette, hogy a nagy hidegben bizony megnyitották a hajléktalanok előtt a pályaudvarokat, és meggyőzően fejtette ki, hogy a templomokat viszont miért nem kell és miért nem is lehet megnyitni előttük. Higiéniáról beszélt, a mosakodási és ürítkezési lehetőség hiányáról (ez még csak álszentség és képmutatás), legfőképpen pedig arról, hogy a pályaudvarokon járók átmenetileg könnyen elfogadják a condrás vendégeskedést, a hívek imádkozását azonban bizony zavarná a szerencsétlenek jelenléte (ami viszont már nemcsak letisztult arcátlanság, de a lényeg tökéletes félreértése is). Elfelejtette, hogy e szegények befogadása maga az ima, nem vetette fel, hogy a hívek forró teát, ennivalót; használt, de tiszta ruhát, emberi szót és szeretetet – az Egyház legfőbb exportcikkét – vihetnének a mindezeket nélkülözőknek, s a dolog mindannyiukat Istenhez emelné közelebb még akkor is, ha talán csakugyan akadna egy-két paniperda, aki az oltár tövébe vizel. Nem mulasztott azonban el éles elmével javaslatot tenni másik megoldásra. Leleményesen és higiéniai szempontból is telitalálatként (valamint más kegyességével verve a csalánt) a mozik és színházak megnyitását javasolta – ó, hogy ez eddig senkinek sem jutott eszébe! Mi, ostobák csak arra gondoltunk, hogy nyisd meg a te ajtódat a te felebarátod előtt, hogy aki zörget, annak megnyittatik, meg hogy amit közülük eggyel tesztek, énvelem teszitek. Okosabbak lettünk, és megtudtunk valamit a mai magyar katolikus egyházról is. Köszönjük, István atya!

2010. január 31.

A SZÉLMALOMHARCOS II. fejezet

Molnár Tamás

A GYERMEKKOR 1955 - 1969

Rákosi Mátyás a nép bölcs vezére, élet-halál ura. Az ÁVH mindenhol lecsap a kommunizmus ellenségeire. Fojtogató terror, hideglelős félelem és mélyszegénység uralkodik az országban. Fekete, lefüggönyözött Pobedák járják az éjszakai utcákat. Reggelenként munkásmozgalmi dalokat üvölt a rádió. Szüleim albérletről albérletre vándorolnak, hajnalban kelnek és késő estig robotolnak. Reménytelenségbe, félelembe és szörnyű kínhalálba hullnak az emberek. Anyám meséli, hogy ez időtájban közel száz halottat mosdat le és öltöztetet fel a kórház intenzív osztályán. Aztán terhes lesz és elutazik Mezőtúrra szülni az ottani kicsinyke, de tiszta bábaképzőbe. A szolnoki kórházban nem mer maradni, mert éhes patkányok rohangálnak az újszülöttek között. A nyomorúságos albérlet, amelybe megérkezem, a romos szolnoki pályaudvar közelében áll. A környéken még sok lebombázott házmaradvány és bombatölcsér éktelenkedik, emlékeztetve a közeli háború borzalmaira. Anyám rendszeresen a Budapest felé vezető főútvonal vasúti felüljáróján tologatja a babakocsit. 1956 őszén földrengés rázza meg Magyarországot. Megremegnek a falak, elmozdulnak a bútorok, kilengenek a csillárok. Anyám felkap a gyerekágyból és kiszalad velem az udvarra. Aztán november 4.-én hajnalban ismét megmozdul a föld. Anyám gyorsan kirohant ismét az udvarra. Szemben az úton végeláthatatlan sorokban szovjet harckocsik dübörögnek Budapest irányába. Megszálló csapatok lánctalpai alatt reng a magyar föld. Anyám csak sír és sír, ahogyan ott tart a karjaiban.

Este apám lelkendezve siet haza, sztrájk miatt leállt a Járműjavító és az összes környező üzem. A munkások csapatokba verődve tárgyalják az eseményeket. A város utcáin itt-ott még látni lehet, az eldobált, fénykép nélküli, rongyosra tépett, vöröslő párttagkönyveket. Aztán lassan visszaáll a kikényszerített, gumibotos rend, ismét eljár dolgozni mindenki. Apám nővérének férjét keresztapámat, a forradalom napjaiban beválasztják a tiszaföldvári munkástanács vezetőségébe. Mint végzett jogász, gyújtó hangú beszédekben követeli a Rákosi-rezsim bűneinek a kivizsgálását és a felelősök elszámoltatását. Ezért később hosszabb időre internálják. Több száz elítélt társával együtt a kunszentmártoni szovjet repülőtér kifutópályáját betonoztatják velük az ÁVH-sok. Később sokszor anekdotázik ezen. Közös cellában vannak összezárva ismert arisztokraták, főpapok és vezető polgári értelmiségiek. Latinul beszélgetnek egymás között azért, hogy fogva tartóik ne értsék társalgásukat. Keresztapámnak egyébként nagyon sokat köszönhetek. Igen szigorú, puritán és rendszerető ember. Kezdetektől a saját fiaként nevel. Évekig nem kap álláslehetőséget, később sem dolgozhat ügyvédként, ügyészként vagy bíróként, mert a rendszer soha nem bocsájt meg és nem felejt. Mivel római jogban, polgári peres és a gazdasági ügyekben szinte verhetetlen jogtudósnak számít, idővel felveszik Szekszárd legnagyobb mezőgazdasági gépüzeméhez a Mezőgéphez, vezető vállalati jogtanácsosnak.

Már 1963-at írunk. Apám állást és szolgálati lakást kap a tiszafüredi erdészettől, ahol elkezdődik életem mindmáig felejthetetlenül szép, izgalmas és romantikus időszaka. A „puskás emberek” ezekben az időkben különösen zárt világban élnek. (1956 után a soproni erdészeti egyetemről egész osztályok menekülnek nyugatra.) A mi kicsinyke otthonunk is egy régi uradalom majorjából van kialakítva. A Holt-Tisza partján, suttogó nyárfaerdőkkel körülölelve, egy nagy kastély közvetlen szomszédságában töltöm legszebb gyermekkori éveimet. A kilométerekre lévő iskolába hol gyalogolunk, hol szekéren és szánkón visznek bennünket az erdészek. Nyaranta a közeli Tiszában horgászunk, fürdünk és csónakázunk. Naphosszat az erdészeti gyümölcsöskertben lopjuk a gyümölcsöt, gondtalanul csavargunk a környéken. A délutáni és éjszakai vadászatokra rendszeresen elvisz apám. Raposa Pista bácsi és később Mádai Laci bácsi az itteni erdészetvezetők. Szeretem ezeket a romantikus kirándulásokat, de a lövöldözést már nem. Látom a halott őzek tiszta barna tekintetét, mely látványtól örökre meggyűlölöm az értelmetlen öldöklést. Közel hozzánk a vízparton, egy rózsalugasokkal feldíszített öreg Halászcsárda áll, ahol esténként citerázik egy félkarú cigány. Odabenn a vízben, fából összetákolt, elkorhadt ugrótorony magasodik ki a tavirózsák közül. Egyik késő délután katonai teherautó gördül a partra, melyről orosz kiskatonák ugrálnak le. A tiszt vezényszavára levetkőznek, majd mindannyian vidáman beúsznak a roskatag fatoronyhoz, ami aztán a súlyuk alatt nagy robajjal összedől. Jappai maty! – kiabáljuk feléjük vihogva a vízpartról a ruszki káromkodást, aztán persze elszaladunk.

Itt tanulok meg úszni, a kátránnyal kikent tiszai ladikok között. Ahogyan a feketesulyom szúrós tüskéi elől kapkodom a lábaimat, egyszer csak lebegni kezdek a békanyálas víz felszínén. Először kapálódzva kutyázom, majd egyre jobban megy a mellúszás. A hínárokra vigyázni kell, de hamarosan egyedül átúszom a Holt-Tiszát! Tisztelem a vizet, de nem félek tőle. Ha fázunk a hideg folyóban, vacogva kifekszünk a forró homokba. A Holt-Tiszához kötődik első halál közeli élményem is. Télen belekorcsolyázom a saját magam által vágott lékbe, és majdnem a jégtáblák alá merülök. Kétségbeesetten kapaszkodó kezem között összetörik a síkos jég. Társaim botot nyújtanak felém, így tudok nagy nehezen kimenekülni a veszélyes helyzetből. A szomszéd lányok segítenek ugyan megszáradni, de mire hazaérek, rám fagy a nedves ruha. Anyám nem sejt semmit, de az átázott zoknimért megnyakal.

A Tisza szeszélyes folyam, egymást követik a tavaszi és nyári árhullámok. Amikor kiönt a zavaros áradat, az erdészek hatalmas katonai motorcsónakokban menekítik a fuldokló őzeket. A parton széles hálókat feszítenek ki, ezekkel fogdossák össze a menekülő apróbb vadakat. Apámmal egyszer tutajon töltöttünk néhány napot. A tiszai faúsztatók kunyhójában eszem életemben először ízletes varjúlevest. Abádszalókon látok először hatalmas, náddal lefedett jégvermet, amelyben a kifogott tiszai halakat raktározzák. Izgalmas és fantasztikus ez a titokzatos erdei és vízi élet. Olyan mindez, akár az ősi, elvarázsolt Édenkert. Egy nap azonban megtört fáradt emberek szállnak le a teherautókról, fakitermelési munkára osztják be őket a közeli erdőbe. Mint kiderül, politikai foglyok, akik kényszermunkára érkeztek. Az erdészek furcsa, megilletődött tisztelettel néznek ezekre az újdonsült „favágókra”. Sehogyan sem értem meghatottságukat. Azt sem tudom, mi az a kényszermunka.

Valóságos mesekönyvbe illő kalandok sokasága születik az akkori időkben. Nyáron kis árva őzgidákat nevelgetek, ősszel töklámpásokat faragok, muraközi lovak széles hátán tanulok lovagolni, miközben Kontra Feri és Buna Zsolti barátaimmal szerteszéjjel bandázunk a közeli erdős vidéken. Egyszer lezuhanok a magas körtefáról, de nem törik el egyetlen porcikám sem. Aztán fogadásból megülök egy vágtató birkát, amely kirohan velem a fél világból. Koszos, csapzott, de boldog és szabad „vademberek” vagyunk. Egy nyári éjszakán ismét vadászatról térünk hazafelé apámmal, s már fáradtam bóbiskolok az erdészeti terepjáró platóján. Hirtelen felriadok a nagy fényességre és hatalmas robbanásra. Éppen az abádszalóki csemetekert mellett haladunk, amikor becsapódik oda egy orosz vadászgép. Másnap kimegyünk a helyszínre. A földben akkora és olyan mély lyuk tátong, hogy felfakad belőle a sáros talajvíz. A gép szürke alumínium roncsait gyorsan elviszik, az emberi maradványokat zacskóba szedegetik össze az orosz kiskatonák. Rengeteg orosz lepi el a környéket, esténként hosszú konvojokban vonulnak a leponyvázott teherautók. Aztán egy távoli tavaszi napon történik egy másik furcsaság. Fáradtan fekszem a focipálya füvében, fáradtan és kábán bámulom a bárányfelhős kéklő eget. Odafenn a magasban egymást követik a csapatszállító katonai repülőgépek. Este apám – aki közben a dolgozók iskolájában elvégzi a technikumot-, szomorúan közöli, hogy azonnali behívót kapott. Előhúzza az ágy alatt tartott katonai felszerelését és korán reggel elbúcsúzik. Három hétig távol van tőlünk, miközben semmit sem tudtunk róla. Napokkal később a televízióból értesülünk, hogy a Varsói Szerződés „baráti” hadserege, a Csehszlovák állam „segítségére” sietett. Húsvét környékén aztán hazajön, fáradtan leroskad a székre és csak annyit mond: - Nagyon szégyellhetjük magunkat!

A gyermekkori kalandok azonban nem korlátozódnak Tiszafüredre. Mivel szüleim éjjel-nappal dolgoznak, így a szünetek jelentős részét a rokonoknál töltöm. Mezőtúron aránylag kevés időt bírok ki Szabó nagyanyám rideg, hideg és katonás viselkedése miatt. Itt legtöbb időmet az olvasás, a strandolás és a temetői séták teszik ki. Nagyon szeretek kószálni a temetőkben és olvasgatni a régi sírfeliratok misztikus üzeneteit. Jutka, anyám legkisebb testvére sokáig Budapesten lakik, majd férjével, Pap Ferivel, leköltöznek a nagyszülőkhöz. Feri igen olvasott és tájékozott fővárosi ember, később egy nagy családi veszekedés során tudom csak meg, hogy azért menekültek vidékre, mert Feri az úgynevezett Kék Ávónál szolgált, és 1956 után félt az emberek bosszújától. Igazából soha nem tudom meg az okát, de apám egyszer majdnem összeverekszik Ferivel. A mi családunkban soha senki nem volt párttag. Mivel kommunista barátaink és ismerőseink sem voltak, így furcsán kezdődik a viszonyom Ferivel. Miután sokat tudok beszélgetni vele az engem érdeklő kérdésekről, ezért később elfogadom. Beiratkozom a mezőtúri könyvtárba, és ottani nyaralásaim nagy részét olvasással töltöm.

Az iskolai szünetek jelentős részét leginkább Tiszaföldváron és Szekszárdon töltöm. A gyerekek általában az egyik nagyszülőhöz sokkal jobban vonzódnak, így vagyok ezzel magam is. Tiszaföldvár szeretetteljes meghittsége miatt, ez a hely az én igazi és békés otthonom. Nagymamám minden reggel hajnali fél négykor felkel és a virágoskert végében begyújtja a nyári konyha kormos tűzhelyét. Emlékszem, ahogyan a csendes félhomályban odaáll a nagy ovális szobai tükör elé, és szépen befonja derékig érő, gyönyörű, ezüstösen őszülő haját. Amikor felébredek, nagypapám beállít a napsütötte szobába, kezében egy féldecis pohárral, amiben málnaszörp van, koccint velem az egészségemre. Mire végre felkelek, már várt a cikóriakávé illata és a meleg reggeli házi sütemény, aztán irány a falusi strandfürdő. Nagymama nagyon vallásos, ezért esténként ott ülök vele a kéttornyú katolikus templom szúette padsoraiban. Áhítattal nézem a színes ólomüvegeken a magyar szenteket és a harcos hősöket, talán Szent László szigorú arca és tekintete ragad meg leginkább. Furcsa, meghitt, kicsinyke templom ez. A Titanic tragédiája során odaveszett, fiatal nászutas pár emlékének állította a homoki kastélyban élő egykori földesúr. A karácsonyi éjféli misék sugárzó hidegségét és a latinul lefojtatott szertartásokat nem kedvelem. Ebben a templomban vagyok első áldozó és bérmálkozó. Anyám legnagyobb megrökönyödésére, nagymama egyszer kifejti, hogy mennyire szeretné, ha felnőtt koromban majd pap lennék. Bevallom, hogy amikor beöltözöm a ministránsfiúk hófehér ruhájába, akkor engem is sokszor elfog a kísértés.

A rideg és hideg templommal ellentétben, nagyon szeretek házunk titokzatos padlásán csendben meghúzódni. Itt a rengeteg régiség és limlom között felfedezek, egy gyönyörű, első világháborús huszárcsatákat ábrázoló képeskönyvet. Lenyűgöznek a színpompás nyomatok és rézkarcok. Aztán egy reggelen nagymama eltüzeli a vastag kötetet, nehogy katona legyen belőlem. Az ötvenes évek nyomasztó félelme és szegénysége ott lebeg körülöttünk. Hetente egyszer, szép fehér vászonzacskóban, három kiló lisztet viszek át a közeli pékhez, aki délutánra megsüti a nagy, kerek és ropogós falusi veknit. Minden pénteki böjt alkalmával sózott zsíros tésztát vagy zöldséget eszünk, délután focizás közben cukrozott zsíros kenyeret majszolunk. Nagyapám piacozni jár a kertben megtermelt zöldséggel és gyümölccsel. A megkötős fecskenadrág és a kivágott orrú cipő hozzátartozik az akkori idők „divatjához”.

Egy nyári reggel fekete autó áll meg a ház előtt. Molnár Jánost keresik a Honvédelmi Minisztériumból. Azért jöttek, mert feltételezik, hogy a család birtokában van olyan katonai térkép, amit a fronton rajzolt nagyapám. Szerencsére nem jönnek be és nem tartanak házkutatást. Nagymama még aznap délután sietve ismét eltüzel valamit. Nyári szabadságuk jelentős részét, Földváron töltik keresztszüleim. Nyári délutánokon néha befutnak Keresztapám egykori rabtársai, akik izgalmas történeteket mesélnek, és csodás verseket szavalnak. Borozgatás közben sokszor elérzékenyülnek, érezhetően mindannyian nagyon nemzeti érzelmű emberek. Esténként közösen kártyázunk, régi családi históriákról mesélünk és anekdotázunk. Molnár nagyapámat akkoriban műtik a fővárosban. Rosszindulatú daganata miatt az orvosok néhány évet adnak neki, aztán kilencvenhét évig élt. Húsz évvel később, felfekvéses tüdőgyulladásban halt meg, miután elesik és rázuhan a bejárati kőkapu.

A szomszédban lakik Piroska néni és férje Gyula bácsi, aki – cigány származása ellenére-, egykor jómódú uradalmi számadóként és gazdatisztként kereste a kenyerét. A kertjükben különösen szép rózsalugas áll, itt beszélget esténként gyertyafény mellett nagymamám a barátnőjével. A ház viszont éppen úgy néz ki, akár egy elvarázsolt boszorkánytanya. A nyikorgó ajtók, a kormos falak és pókhálók között, megkopott intarziás bútorok és keleti szőnyegek hevernek szerte szét. A tükrös polcok roskadoznak az ezüst eszközöktől, a porcelánoktól és a metszett kristályüvegektől. A házban világító szemű kövér macskák sokasága lakik. A konyha repedezett kőpadlóját vastag rétegben beborítja a lerágott csirkecsont. Ide általában kicsit szorongva és féltemmel lépek be, de Piroska néni jósága, és a szekrény tetején celofánpapírba csomagolt káprázatos ízű, dióval ízesített birsalmasajt, gyorsan megnyugtat. Gyula bácsi fonja meg életem első igazi, bőrszíjból készült ostorát. Éjszaka néha ekhósszekeres vándorcigányok gyűlnek össze a kertjükben. Körül ülik a nagy tűzrakást és furcsa nyelvükön régi cigánynótákat énekelnek a gyümölcsfák ringatózó lombkoronája alatt.

A varázslatos nyarak gyorsan elrepülnek. Tiszaföldvár után legtöbbször vonattal Szekszárdra utazunk. Keresztapám régi vágású úriemberként, minden alkalommal elegáns, első osztályú kupékban vált helyjegyet. A zakatoló vonat ablakából nézzük a mezőkön menekülő vadakat. A csendes falusi esték után, itt egy teljesen más, nyüzsgő kisvárosi élet fogad. Keresztapám rögtön, már másnap reggel beírat a városi könyvtárba. Minden héten kötelezően el kell elolvasnom egy-két könyvet, amit aztán szigorúan kikérdez. Itt lesz egyik legkedvesebb magyar íróm Gárdonyi, szegény sorsú gyerekként itt eszem életemben először téliszalámit. Délutánonként rengeteget sétálunk. A Kálvária-hegy, a lankás löszfalak mögött megbúvó régi pincesorok és a Csöröge tó a legkedveltebb kirándulóhelyeim. Felfelé menet a főtér közelében a csillogó városi korzó, a fából épült régi főúri vadászkastély, aztán jött az ódon Óváros, a Garai szobor, a klasszicista Megyeháza, a barokk Szentháromság emlékmű, a zúgó hegyi patak vízesése. Távolabb a Babits-ház mellett ott sorakoznak a hangulatos régi időket felidéző sváb parasztházak. (A Babits ház avatójára elvisz Keresztapám, aki nagy tisztelője Illyés Gyulának. Büszke vagyok rá, hogy gyerekként bemutat a nagy írónak, akitől még dedikált könyvet is kapok.) A távoli séták során elérjük a hegy lábánál lévő török forrást. Tiszta vize tenyerembe csobog, a hegyoldalban a fehérre meszelt kápolna mellett, meseszerű színes stációk. Fenn a csúcson három viharvert kőkereszt. Krisztus kőből faragott arca, szenvedő tekintettel néz le az alkonyati városra.

A másik kacskaringós útvonal a cigányok lakta dohos barlanglakások között vezet fel a romantikus szőlőhegyre. A séta során rengeteg furcsa alakú löszbábut és elkorhadt szőlőgyökér „szobrot” lehet gyűjtögetni. Nyaranta itt lakik fenn pincéjében az öreg Gyimesi bácsi, aki közel kilencven évesen is fürgén mászik fára, és hihetetlenül nagy, finom és illatos őszibarackokat termeszt. A felesége hetente egyszer jön fel hozzá, tiszta fehérneműt hoz fonott kosarában. Sokszor beülünk a Kossuth relikviákkal feldíszített öreg, félhomályos pincéjébe. Mivel köztudomású róla, hogy évtizedek óta csak bort iszik, megkérdezem tőle. – Mikor ivott utoljára vizet Gyimesi bácsi? Az öreg hosszasan eltöpreng, majd némi zavarodottsággal így válaszol: - Talán az első háborúban történt. Meglőtték a lovamat és én nyitott szájjal beleestem a patakba. - A Csöröge tó – ami, azóta sajnos kiszáradt-, távolabb volt a várostól. Furcsa, selymesen lágy vize, és a homokos parton álló öreg romantikus tanya, mindmáig felejthetetlen emlékképem.

Általános iskolám első négy évét Tiszafüreden járom. A tanterem, amelyben tanulok olajos padlós, szénkályhával fűtött, sötét helység. Az ablakok alatti nagy üvegtégelyekben, spirituszba merített kibelezett hüllők tetemei néznek vissza rám. Sok cigány osztálytársam van, közöttük egy sánta, paralízises kislány, akit nagyon megsajnálok. A becsomagolt uzsonnámat általában nekiadom. Bejáratos vagyok a romos, kormos és zegzugos cigánytelepre. Egy téli napon, Halottak napját követően, osztálytársaimmal közösen gyertyát lopunk a közeli fagyos temetőből, amit aztán beviszünk a cigánysorra. Azonnal elkap az ősz vajda és büdös pipafüstöt eregetve szigorúan megfenyít. A cigányok nagyon félnek a haláltól és a szellemektől, ezért sűrű imádkozás közben, éjszaka visszavisszük a gyertyákat. Nagyon szégyellem magam, megfogadom, hogy soha többé nem lopok semmit sem.

Anyám az iskolai tiltás ellenére Tiszafüreden beírat hittanra, amit nagyon rossz néven vesz az iskolaigazgató. Azt mondja, választanunk kell, vagy kisdobos leszek, vagy azonnal ki kell iratkoznom a helyi iskolából. Anyám végül sírva, de enged a zsarolásnak. Később a felső osztályokat már Szolnokon végezem, apám műszaki vezetői állást kap a városi erdészetnél. A vidéki édenkert paradicsomi állapotai után, borzasztóan nehezen barátkozom meg az új, városszéli lakhelyünkkel. Lepusztult szolgálati lakásunk nagyon közel fekszik a vasútállomáshoz, ahol egész éjszaka a rendező-pályaudvar utasításait ordibálják mikrofonba. Álmatlanul forgolódom ágyamon és nem értem, hogy mit keresek egy ilyen szörnyű helyen. A romos ház körül vízzel teli büdös bombatölcsérek, távolabb gazos, nádas és undorítóan koszos vasúti töltések sorakoznak. A kivilágítatlan sínpályák túloldalán koszos kocsma, ahol mindennaposak a verekedések. Pocsolya, sár és büdös szénpor mindenütt. Azt hiszem vége a világnak, ennél csúfabb helyet el sem tudok képzelni. A szabad röptű vidéki kismadár, ronda városi kalitkába kerül.

Súlyos és hosszantartó betegségben, akkoriban halt meg szeretett Molnár nagymamám. Már alig bír járni, amikor utoljára találkozom vele. Alig szól hozzám, csak sírdogál és simogatja a fejemet, könnyek között búcsúzik el végleg tőlem. Késő este van már, amikor a tiszaföldvári házban haldoklik. Minden családtagot magához hívat elbúcsúzni, csak engem nem engednek odamenni hozzá. Magányosan állok a sötét udvaron. Anyám végig ott ül mellette. Aztán végre feltűnik az ajtóban és azt mondja, hogy a borzalmas fájdalmak ellenére, méltósággal és Istenbe vetett igaz hittel halt meg. Másnap az udvar végében, némán elégetjük a halottas ágyát és a ruháit. Sokáig nem fogom fel mi történt, sokáig nem találom a helyemet.

Új iskolámban, már az első nap összeverekszem két szolnoki fiúval, mert csúfolnak jellegzetesen alföldi tájszólásom miatt. A bunyóért egyből osztályfőnöki figyelmeztetést kapok. Később ők ketten, Fekete Bandi és Szalai Gyuri lesznek a legjobb barátaim. Az Abonyi utcai iskola tanulóévei gyorsan elröpülnek. Itt estem először reménytelen szerelembe Sokvári Tündével, a pedellus szeplős lányával. WC-n ülve írom és olvasom a kézzel körmölt szerelmes leveleket. Legkedvesebb pedagógusom Ligner tanár bácsi, aki földrajzot oktat. Minden reggel alumínium tejeskannával érkezik az iskolába, amiben bor van. Nagyon kedvel engem, minduntalan Izidornak szólít, én vagyok a szertárfelelős. Egyébként igen kemény ember, gyakori a pálcázás, a körmös és a pajeszhúzás. Apám is szigorú elveket vall. Ha elkövetek valamiféle iskolai csínytevést - ami persze rendre kitudódik-, azt ő is azonnal megtorolja. Minden iskolaév kezdetén velem együtt odajön az osztályfőnökömhöz és felhatalmazza: - Tanár Úr! Ha rossz lesz ez a büdös gyerek, nyugodtan vágja pofon, mintha a sajátja lenne! Ő egyébként szerencsére igen ritkán ver meg lapátméretű, csontos kezeivel. Bőven elég, ha szigorúan rám néz azokkal a nagy kék, vizenyős szemeivel, máris tudom, hol lakik a Jóisten!

Állandó nyüzsgéseimnek később meglesz az eredménye. Az iskola úttörő csapatkapitányának választanak, aminek persze nem különösebben örülnek szüleim. Közösségi emberként, elképesztő módon akarok és szeretek szervezkedni. Igazi bandavezér vagyok, a haverjaimmal együtt benne vagyok minden balhéba. Spárgával, boros dugóval és gombostűvel sokat pecázok a közeli vízzel telt kubikgödrökben, Kolláth Pistivel együtt focizok a réten és biciklizünk a környéken. Az Omega és a Rolling Stones a kedvenc zenekaraim. Mint rajongó, rendszeresen levelezek Adamis Anna szövegíróval. Zajlik az iskolai élet. Egy verekedés kapcsán rendőrök hallgatják ki a diákokat. Rengeteg bicska, bot és bokszer kerül elő a tanulóktól. Szerencsére nem derül ki, hogy otthon én öntöm ki ólomból a kézre húzható bokszereket. Máskor viszont nincs szerencsém. Egy tavaszi vasgyűjtés alkalmával, nyikorgó fatalicskát szerzek, és cimboráimmal együtt összeszedjük a környéken található háborús lőszereket. A pályaudvar háborús bombázása miatt, a környéken igen sok a robbanóanyag. Amikor nagy nehezen betoljuk az iskola udvarára a két félmázsás és rozsdás szárnyas aknát, mindenki visítozva és sikoltozva elmenekül. A tűzszerészek azonnal elszállítják és hatástalanítják a bombákat, én meg ismét iskolai megrovást kapok. Szegény anyám majdnem elájul, amikor megtudja a történteket. Első színpadi szereplésem is ezekre az időkre datálható. Megérkezik a városi úttörőházba Rodolfo, a híres bűvész, és a kivezényelt gyerekseregből – talán a piros pulóveremnek köszönhetően-, engem hív fel a színpadra. Hatalmas tapsot aratok, mialatt orromból csengő-bongó pénzdarabok hullnak a kezemben tartott mozsárba. A gyerekkori varázslat aztán tovább folytatódik!

(folytatjuk)

(A derék Buda Ferenc fényképe - deréktól felfelé...)

Buda Ferenc : Rend


Hazánk zúzott szívén a vér
hűlő patakban omlik, alvad.
Rőtcsillagos, komor, kövér
tankok teremtenek nyugalmat.

Törik a csend, szilánkja pattan,
füstölve száll a pillanatban.

Húsunk emésztő gyilkos hordák
minden erőnket megrabolták.

Kezünkben fegyver, s jóremény
csak halottaink hűlt szemén.

Minket meggyaláztak, megöltek,
hernyótalpak halomra törtek,
töltött ágyúcsövekkel vártak,
tízszeres vasgyűrűbe zártak,
bombáztak, lőttek, aprítottak,
fegyvert letenni szólítottak
hazug szavakkal, fenyegetve,
hivatkozván békére, rendre
de nekünk nem kell semmi rend,
ha tűz s terror teremti meg,
minékünk nem kell jóbarátság,
ha ágyúszóval magyarázzák,
minket nem győz meg érv, sem eszme
bombázva és szuronyt szegezve!

A véres, megfeszített Béke
lenéz a fegyverek csövére.

Hazánk zúzott szívén a vér
görcsös, sajgó csomókba alvad.
Rőtcsillagos, komor, kövér
tankok teremtenek nyugalmat.

*

A "Civil Akadémia" ápr. 1-i adása

Ötágú síp. E.a.: Szakolczay Lajos 47:03 perc

http://www.utolag.com/CivilAkademia0401.htm

*

KÁNYÁDI SÁNDOR:

KÉRDÉSEK

Feküdtél-e már késeken,

háltál-e jégen meztelen,

hagyott-e már úgy el a vér,

öntött-e már úgy el a vér,

hogy ne hallj, ne láss?

Borult-e rád már óceán,

nyelved volt-e már celofán,

robbant-e szét már szemgolyód,

mint a mélyvízbõl kifogott

halaké?

Voltál-e lábon égetett,

tépték-e ki a gyökered,

faragták-e a csontodat,

millió tonna súly alatt

nyögtél-e már?

Vertek-e földbe, mint karót,

rügyezett-e már két karod,

hullattál-e már lombokat,

voltál-e üresen maradt

fészek a fán?

http://nyerscsaba.atw.hu/

április
1. A JENŐ TÖRZS HOLLÓVÖLGYI ÍJÁSZVERSENYE
Nyers Csabánál: Budakalász, Holló u. 45. 10-18 óráig. Nevezés 11 óráig.
Nomád-Magyar visszacsapó íjakkal. Tel./Fax: (06)1/312-0542

http://huntv.info/cb/search_result.php?query=nyers+csaba&type=videos&submit=Search

Két beszélgetés a magyar történelemről, identitásról, sorsról és az írástudók hivatásáról stb.

PETŐFI SÁNDOR

PATÓ PÁL ÚR

Mint elátkozott királyfi
Túl az Óperencián,
Él magában falujában
Pató Pál úr mogorván.
Be más lenne itt az élet.
Ha egy ifjú feleség...
Közbevágott Pató Pál úr:
"Ej, ráérünk arra még!"

Roskadófélben van a ház,
Hámlik le a vakolat,
S a szél egy darab födéllel
Már tudj' isten hol szalad;
Javítsuk ki, mert maholnap
Pallásról néz be az ég...
Közbevágott Pató Pál úr:
"Ej, ráérünk arra még!"

Puszta a kert, e helyett a
Szántóföld szépen virít,
Termi bőven a pipacsnak
Mindenféle nemeit.
Mit henyél az a sok béres?
Mit henyélnek az ekék?
Közbevágott Pató Pál úr:
"Ej, ráérünk arra még!"

Hát a mente, hát a nadrág,
Úgy megritkult, olyan ó,
Hogy szunyoghálónak is már
Csak szükségből volna jó;
Híni kell csak a szabót, a
Posztó meg van véve rég...
Közbevágott Pató Pál úr:
"Ej, ráérünk arra még!"

Életét így tengi által;
Bár apái nékie
Mindent oly bőven hagyának,
Soha sincsen semmije.
De ez nem az ő hibája;
Ő magyarnak születék,
S hazájában ősi jelszó:
"Ej, ráérünk arra még!"

Pest, 1847. november

EGY APÁHOZ            

Mindent tevél, amit szabad
És amit nem szabad,
Hogy visszatartsd ellened
Szegűlt leányodat;
Bekeriték őt apai
Tekintélyednek falai,

S úgy volt ármányaid között,
Mint hálóban a hal,
És fenyegetted haragod
Gyilkos villámival...
És mégis elment gyermeked
Az ifjuval, kit szeret.

Mi volt forrása tetteid
Sötét folyóinak?
Tán a szülői aggalom
A jövendő miatt?
Ez volt a szép palást, amely
Rút önzésed takarta el.

Árúnak tartád gyermeked,
S rá alkuvál is már...
Szeretném tudni: mennyiért
Kérték s mi volt az ár?...
Vásárra vitted, tehetéd,
Mert hisz te adtad életét.

Te legalább ezt gondolod.
Hah, milyen lázitó,
Mily iszonyú tett volna ez,
Ha nem voln' olyan ó,
Ha minden istenadta nap
Meg nem történnék újolag.

Van embervásár, szinte van
Ott túl a tengeren,
De az adó-vevő fehér,
S az áru szerecsen,
Mig itt minálunk az apák
Magzatjaikat árulják.

Igy cselekvél te is... vagy mondd
Hazugnak szavamat,
Tégy tanuságot róla, hogy
Szeretted lyányodat,
Beszélj!... egy hangod sem lehet,
Mely megcáfolna engemet.

Midőn ármányod szétszakadt,
S leomlott minden gát,
S az ifju végre elvivé
Magával a leányt,
Annyit se' mondál nékiek:
Vajon lesz-e mit ennetek?

Levontad rólok kezedet,
Ugy távozának el,
Bár meggyőződésed vala,
Hogy első, akivel
Találkoznak, a nyomor lesz,
S majd el sem hagyja őket ez.

De szép hited, tisztelt apa,
Tudd meg, nem teljesűlt,
S ha tán a szükség egykoron
Reájok nehezűl,
Te lész utósó, akinek
Segélyeért könyörgenek.

S ők boldogok, (érdemlik is
Sok szenvedésökért!)
Oly véghetetlen boldogok,
Hogy hozzájok se' fér
A gyűlölség és a harag,
Hogy néked megbocsátanak;

S kivánják: légy boldog te is!...
De bár kivánjanak
Neked minden jót, hasztalan;
Mert ki elhagyja csak
Egy pillanatra gyermekét,
Örökre elhagyj' azt az ég.

Pest, 1847. november


ÁLLJ MEG, FELESÉGEM...

Állj meg, feleségem,
Mondok valamit,
Játsszuk el a multnak
Jelenéseit,
Mert illik dologhoz
Fogni végre már,
Isten drága napját
Egyre lopni kár.

Eddig csak henyéltünk,
Ennek vége lesz,
Mert ez a léleknek
Fásulást szerez.
Munka, tett az élet,
Tegyünk valamit,
Játsszuk el a multnak
Jelenéseit.

Képzeld, hogy leány vagy
Az a lyányka még,
Kivel ott a csendes
Kertben mulaték.
Itt a kályha lesz a
Nagy fa, mely alatt
Elmondám szerelmi
Vallomásomat.

Támaszkodjál hozzá,
S addsza kezedet,
És figyelj, elmondom
Szép beszédemet: -
"Nagysám, én nagysádat
Sze... sze... szeretem!
Nagysádé szerelmem,
Lelkem, életem!

Oh feleljen, nagysám,
Hogy viszontszeret!"
"Szeretlek, Sándorkám,
Bírod szívemet..."
Persze, hát hogy is ne,
Mondtad is te ezt!
Mily anakronizmus!
Mondd, hogy nem szeretsz,

Mint akkor mondád... "Én
Nem szeretem önt."
Nem szeretsz, galambom?
Szépen köszönöm.
Pár hónapja csak, hogy
Feleségem lett,
S ím nyiltan bevallja
Már, hogy nem szeret.

Hahh! - vagy úgy... ni most meg
Én feledtem el,
Hogy csak játszunk, hogy a
Multat játsszuk el.
Mennyi galibával
Jár ez a dolog!
Hagyjuk abba, jobb lesz,
Már fáradt vagyok.

Elfáradtam. Most már
Csak pihenhetek.
Űlj le itten, majd én
Melléd heverek,
S rád hajlok fejemmel,
Igy, kis angyalom...
Munka után milyen
Jó a nyugalom!

Pest, 1847. november

Fodor Sándor
Csipike



TARTALOM

CSIPIKE A GONOSZ TÖRPE
I. Csipike
II. Csipikében kétségek támadnak
III. Csipike elhatározza, hogy netovább
IV. Vadmalac, az Ebadta
V. Csipike, az erdő réme
VI. Hol van a Rettenetes Réz Úr?
VII. Ki az a Rettenetes Réz Úr?
VIII. Csipike, a mesemondó

CSIPIKE ÉS KUKUCSI
IX. Vendég a háznál
X. Példátlan felfordulás
XI. Kukucsi, a botfülű
XII. Győz az igazság!
XIII. Vigyázat, merülünk!
XIV. A rideg valóság
XV. Örvendezzünk!
XVI. A bánat és bú
XVII. Borzalom
XVIII. Mondd meg az igazat - s nem bánod meg!
XIX. Kukucsi kételkedik
XX. A legnagyobb varázsló

CSIPIKE, A BOLDOG ÓRIÁS
XXI. Rendkívüli világéjszaka
XXII. A góliátpor
XXIII. A mámor
XXIV. Csipike, a kiválasztott
XXV. Egyedül
XXVI. Rendkívüli világreggel
XXVII. A boldogító bizonyosság

CSIPIKE ÉS TIPETUPA
XXVIII. Nyugtalanság
XXIX. Ki is út - be is út
XXX. Kukucsi gondja
XXXI. Tipetupa
XXXII. Mogyoróharmat
XXXIII. A vőlegény
XXXIV. A búcsú
XXXV. A csábász
XXXVI. Győzött a szív
XXXVII. Boldogság - és nyugalom

CSIPIKE ÉS A GONOSZ OSTOBA
XXXVIII. Mivelhogy
XXXIX. A befőzés
XL. Száll az illat
XLI. A lelkiismeret
XLII. Lódarázs, a Gonosz Ostoba
XLIII. Őrgébics, a fegyverkovács
XLIV. Hová mennénk?
XLV. Életre - halálra!
XLVI. A lepetés
XLVII. Az ítélet

Utóhang

*

CSIPIKE A GONOSZ TÖRPE

I.
Csipike

Csipike az erdőben élt.

Akkora volt, mint a kisujjam, és gyöngyvirágot viselt a kalapján. Az Óriásnagy Bükkfa odújában lakott, és mindenki szerette. Olyan kedves, szorgalmas törpét, mint ő, nem látott még a világ.

Kora hajnalban kelt. Forrás vizében egykettő megmosdott, tornázott egy sort, nehogy elhízzék, azután frissen munkához látott. Ellenőrizte a virágokat, eléggé illatosak-e, letörölte a levelekről, szirmokról a szélhordta virágport, mert minek az oda, majd egy fűszállal megcsiklandozta Madár csőrét.

- Nótát kérünk!

Madár felébredt, és trillázni kezdett.

Madártól egyenesen a Korhadozóbelű Vén Fenyőfához ment. Ott laktak a Vadméhek.

- Ébresztő, atyafiak!

A méhecskék hálásan visszazümmögtek neki, és kirepültek, hogy mézet gyűjtsenek.

Mókusék már ébren voltak. Vén Fenyőfa alsó ágán tornázott az egész család. Csipike szakértelemmel nézte őket egy darabig, majd elégedetten bólintott, utána belopakodott Sünékhez, akik jóízűen szundítottak; nemrég tértek nyugovóra, mert éjjeli műszakban járták az erdőt. Csipike megigazgatta rajtuk a takarót, és máris iparkodott kifelé, hogy idejében elkergesse Vadmalacot, az Ebadtát, Légyölő Galóca mellől.

- Nehogy megedd, ebadtája, mert nem jóízű, és ha mégis felfalod, majd nézheted magad utána! Figyeld csak meg az elrettentő példát!

Csipike néhány szürke legyet irányított Légyölő Galócára, hadd lássa Vadmalac, hogy nem a levegőbe beszél. Csakhogy Vadmalac, az Ebadta, másnap reggel is ott üldögélt Légyölő Galóca mellett. És harmadnap is. Mindennap. Csipike már erősen csóválta a fejét.

- Azt hiszem, Vadmalac, hogy példátlanul buta vagy - fakadt ki a türelmes Csipike, aki már azt sem tudta, honnan szerezzen elrettentő példát. Alig maradt már a környéken vállalkozó kedvű szürke légy.

Minekutána Vadmalac, az Ebadta elrettent a példától, és otthagyta a mérges gombát, Csipike kigyalogolt az Erdei Tisztásra, ahol Kukucsi, a Botfülű, más néven Vakond Gazda gondoskodott a friss túrásokról. Csipike megszámlálta a legújabb halmocskákat, megvizsgálta, elég porhanyósak-e, majd Vöröshangyához ment, az időjárásjelentés végett. Vöröshangyáék jelezték a legpontosabban, hogy aznapra száraz idő várható-e vagy felhőátvonulás, néhány helyen futó esővel; náluk alig időzött Csipike - zavarta őt, hogy nem tudta megkülönböztetni egymástól Vöröshangyáékat. Valamennyit egyformának látta.

Reggelre ennyi elég is volt.

Csipike Nyúlhoz indult, Bokor felé.

- Csak semmi riadalom! - kiáltotta, amint megpillantotta Bokrot. - Én vagyok, Csipike! Mehetünk reggelizni.

Együtt sétáltak vissza az Óriásnagy Bükkfához, ahol már várta őket Madár. Legtöbbször madársóskát reggeliztek édesgyökérrel, amit Vadmalac, az Ebadta volt szíves kitúrni nekik önkéntes munkával a sziklaodúból. Nyomatékul még elcsemegéztek két-három borókamagot, utána szusszantak egyet. Megállapodtak abban, hogy mi lesz az ebéd, és Csipike visszament az Erdőbe. Még ki kellett jelölnie Harkály Mesternek a kopogtatásra alkalmas fákat. Ez hosszadalmas munka volt. Csipikének arra sem jutott ideje, hogy közben becsülettel megtízóraizzék. Siettében lábon állva kapott be két szem epret, majd szerénységre intette Szarvasbikát. Megmagyarázta neki, hogy amiért valakinek olyan példátlanul nagy szarva van, azért még nem kell annyira felvágni, mert az nem szép. Példaképpen elmondta, hogy ismer olyanokat, akiknek legalább akkora szarvuk van, mint Szarvasbikának, mégis hallgatnak vele, mert szerények. Nem nevezte meg őket, nehogy irigységet támasszon Szarvasbikában. Szarvasbika megköszönte a lelki tanácsot, és egész nap sokkal szerényebben legelészett. Ezzel nagyjából el is telt a délelőtt. Csipike indulhatott vissza Nyúlhoz.

- Ne félj, mert én vagyok! - kiáltotta, amikor Bokor közelébe ért. Az ilyen előzetes figyelmeztetésre nagy szükség volt, mert ha Nyúl éppen bóbiskolásból riad fel, ijedtében úgy eliramodhatik, hogy szegény Csipike estig kódoroghat utána.

Nyúllal együtt ismét elballagott az Óriásnagy Bükkfához, ahol Madár már terített asztallal várta őket. Rendszerint tavalyi mogyoróból, csipkebogyóból, sárgarépából és vadcseresznyéből lehetett válogatni. Utána Csipike szundított egyet, mert a törpenép így szokott a friss levegőn. Amikor felébredt, Csigabiga már várta új házának tervrajzával. Addig nem fogott hozzá az építkezéshez, amíg Csipike jóvá nem hagyta a tervet. Az új terv semmiben sem különbözött ugyan az előbbitől, Csipike mégis figyelmesen áttanulmányozta: mit lehessen tudni, hátha valami hiba csúszott a számításokba. Végül bólintott, és Csigabiga megkönnyebbült sóhajjal látott munkához.

Késő délutánra járt, amikor Csipike leballagott a patak partjára: ilyenkor indulnak lepkevadászatra Pisztrángék, és irányítani kell a viziforgalmat, nehogy egymásnak menjenek a nagy összevissza cikázásban. Felkapaszkodott a Nagy Kőre, onnan mutogatta, merre szabad az út, merre több a lepke. Még így is előfordult néha, hogy egy-egy kövérebb molypillére kettő is felugrott - persze egyik sem tudta elkapni. Ilyenkor Csipike jót nevetett:

- Látjátok, ha nem figyeltek rám?

Mire Pisztrángék jóllaktak, Csipike megéhezett. Elsétált a Korhadozóbelű Vén Fenyőhöz.

- Hogy ment a munka, atyafiak?

Vadméhek megköszönték a szíves érdeklődést, és három csepp friss mézet cseppentettek egy bükkfalevélre: legyen szíves, kóstolja meg, minőségi szempontból jó-e a mai hozam?

Jó volt. Kitűnő. Hanem igyekezni kellett, nehogy Madár elszomszédolja az időt és elfelejtse kellőképpen búcsúztatni a napot. Azután az alkonyati szúnyogzümmögésről gondoskodott Csipike, és felébresztette Bagoly doktort, legyen szíves, induljon betegeihez. Az erdő népe ugyanis nappal mindenfelé szertekóricál, még a betegje is, ezért Bagoly doktor - akárcsak Sünék - kénytelen éjszakai váltásban dolgozni. Egyébként Sünékhez is be kellett kukkantania, hogy figyelmeztesse: mielőtt elindulnának, hagyják rendben a lakást, mert ugye milyen jó, ha munka után kellemes, rendes otthon várja őket. Mire jól bealkonyult - Csipike, megfelelő figyelmeztetés után - megjelent Nyúlnál. Rendszerint édes vackor volt a vacsora. Nyúl hiába magyarázta Csipikének, hogy ne hámozza, mert a héjában van a vitamin. Madár ráadásul egy-egy szem málnával, szederrel kedveskedett Csipikének.

Ezután a kedves törpécske szép álmokat kívánt Nyúlnak és Madárnak, meghagyta nekik, takarózzanak jól be, az odújába bújt, tett-vett egy kicsit és lefeküdt.

Nagyjából így teltek Csipike napjai, kivéve a téli hónapokat, amelyeket végigaludt. Ha esős idő járta, behúzódott a Nagy Keserűlapi alá, és gyönyörűséges mesékkel szórakoztatta Madarat és Nyulat. Vasárnaponkint, ha kirándulók járták az erdőt, kevesebbet mutatkozott, de nem bánta, mert Madár finom morzsákat hordott neki a kirándulók elemózsiájából.

Egyetlen dolog bántotta Csipikét - egy kicsit. Szeretett volna - valamivel, bár egy fél ujjnyival - nagyobb lenni. Minden este megméretkezett, ami az Erdőben nagy szó, mert fű, fa, bokor mindig nő, azokhoz hiába mérné magát, centimétere pedig nem volt. Egy régi leomlott vadászlaknál talált egy kilincset, azt szederindára kötözte, és Nyúl segítségével hazavonszolta. Nagy üggyel-bajjal becipelte odújába, és a falnak támasztotta. Arra gondolt, hogy a kilincs nem nő, és hozzá mérte magát nap mint nap. Sajnos azonban növekedést nem észlelt, amiért is kezdett haragudni a kilincsre. Titokban azzal gyanúsítgatta meg, hogy alattomos kilincs létére növekedni kezdett, csak azért, hogy őt bosszantsa. Ha emiatt nagyon elszomorodott, Madár és Nyúl vigasztalta meg.

- Egyet se búsulj, Csipike. Igaz, hogy kicsi vagy, de daliás.

- Ez nálam megvan - bólintott elégedetten Csipike. Az alakjára roppant kényes volt.

Nem is lett volna semmi baj, ha a véletlen össze nem hozza Kecskebékával.

forrás és folytatás:  http://mek.niif.hu/02500/02507/02507.htm