|
A SZÉLMALOMHARCOS XVI. fejezet |
 |
 |
 |
|
2012. május 07. hétfő, 14:57 |
|
A SZÉLMALOMHARCOS XVI. fejezet
Az emberhalászat éve 2004
Molnár Tamás életfilmje
A magyar politikai „elit” (oligarcha) mindinkább elsüllyed a saját maga által kreált mocskos mocsárban. A gengszerváltás történetében először fordul elő, hogy a kormányzati ciklus felénél csúfosan megbukik az ország miniszterelnöke Medgyessy Péter, a D-209-es hálózati ügynök. A jobboldali ellenzék változatlanul béna és teljesen enervált. (Orbán most éppen a foci EB-n élvezi a meccseket!) Az MDF látványosan szétforgácsolódik, a pártból kizárják Lezsák Sándor pártalapítót. Az év botránya kétségtelenül Kulcsár Attila ügye, ahol a milliárdos sikkasztásokba belekeverednek neves üzletemberek, politikusok és főrendőrök. Még felsorolni is kínos az évközi penetráns eseményeket: - Januárban fellángol a Tilos Rádió ügye (Barangó beszólása: - Kiirtanám az összes keresztényt!). Tavasszal jönnek a Kulcsár-vallomások: arab pénzszállítók szerepe, Gyurcsány és Tóth András főrendőr érintettsége, Forró Tamás ügynökmúltja. Aztán a bankárperek, vagyis a Kunos és Princz ügy bírósági szakasza és a felháborítóan enyhe ítéletek. (Jancsó Miklós filmrendező és több ismert liberális értelmiségi szimpátiatüntetése a tolvaj Kunos mellett!) Később kiderülnek Rácz Péter főúttörő ingatlan panamái, majd a Tankönyvkiadó szocialista lenyúlása.
Nyáron tetőzik a BAUMAG ügy, a simlis Demszky adriai villaépítése, Ron Werber izraeli kampánytanácsadó titkos MSZP-s küldetése. Később Szász Károly brutális megverése, a „mű-fasiszta” Bácsfi Dianna körüli álbalhék, a birkózó olimpikon Farkas Péter marihuána ültetvénye, majd jön a végső csattanó: Apró Piroska és Gyurcsány Ferenc cégbirodalmainak milliárdos állami támogatása. A nép bambán néz, mint a moziban! Az őrült pszichopata Fletó, ősszel átveszi a teljes irányítást és hatalmat az ország felett! Értetlenül állok az események előtt. Elképesztő számomra az, mi mindent meg lehet csinálni ezzel a becsapott, elbódított és butaságban tartott országgal. Mivel sokan azt hiszik, hogy Európában kolbászból van a kerítés, májusban önként és dalolva csatlakozunk a gyarmatosítás újabb stációjához. December elején jön a végső csapás. A kettős állampolgárságról szóló népszavazás kapcsán megadjuk magunknak a kegyelemdöfést, önerőből megtagadjuk határon túli nemzettestvéreinket. Azt gondolom, hogy innen már nincs lejjebb, pedig van! A közönyös tömegeket egyáltalán nem érdekli a tiszta JOBBIK morális üzenete és küzdelme.
A JOBBIK zászlóbontó kongresszusát követően felkeres bennünket Koltay Gábor rendező, mivel szeretne interjúsorozatot készíteni a mozgalom vezetőivel. Hatalmas reklámlehetőséget látunk Koltay önzetlen ajánlatában, ezért heteken keresztül a Szabad Tér Kiadó irodájában beszélgetünk emlékeinkről és jövőbeli céljainkról a rendezővel. A fiatal párt vezetőivel készült kötet bemutatójára január 14.-én kerül sor. A könyv címe „Adjatok egy jobbik világot”, mottója egy találó Ady idézet, a költő Ugrani már soha című verséből: „ Adjatok egy jobbik világot / S akkor talán másképpen látok, / De adjatok, de hamar.” Sűrű napok ezek, másnap Hontalanság címmel megjelenik saját kötetem is a könyvpiacon. Javarészt a Magyar Nemzetnek és a Nemzetőrnek írott publicisztikáim élénk vitákat váltanak ki a Fidesz frakciójában. Az „Amerikai pite” című írásom annyira megérinti Körömi Attila pécsi képviselőt, hogy hosszas, személyes hangú levelet intéz hozzám. Későbbi beszélgetéseink és lelkiismereti válsága kapcsán hamarosan kiül a FIDESZ frakcióból a független képviselők közé. Körömi ritkán kap felszólalási lehetőséget, de aztán minden alkalommal a JOBBIK álláspontját képviseli az országgyűlésben.
Ismét kampánykörútra, vagy ahogyan én nevezem: „emberhalászatra” indulok. Immár harmadszor veszem nyakamba az országot. A polgári körös és a sajtóklubos előadások után, most hetente többször a Jobbiknak kampányolok. Egy ütött-kopott piros Skodával, általában a Károli egyetemről indulok vidékre. Eleinte Kovács Dávid is elkísér, később javarészt egyedüli előadóként utazom. Kelet-magyarország szegényebb vidékein és az egykor erős MIÉP-bázisokon aránylag gyorsabban tudunk alapszervezeteket alakítani. Nyugat-magyarország polgári települései már erősen Fideszesek, itt nehéz az áttörés. Éjjel-nappal, esőben és hóban járom a kopott és füstös vidéki kultúrházakat, vendéglőket és kocsmákat. Sok kedves és kellemetlen emlékem van ezekről a hónapokról! Pécsen egyetemistáknak tartok előadást, amikor a hátsó sorokban feláll egy hallgató és megélhetési politikusnak nevez. A hirtelen jött képtelen vádra, semmit sem tudok válaszolni, szinte megnémulok a döbbenettől. Nem mondom el neki, hogy nincs állásom, nincs fizetésem, ingem szakadt, cipőm lukas és beázik. Csakúgy, mint több millió honfitársam, a „rendszerváltás” igazi vesztese vagyok. Nyilván senki sem értené meg, hogy miért járom ilyen elszántan az országot!
Április 24.-én, A farizeus unió címmel megrendezzük a IV. Visegrádi Disputát. Az előadók itt már szinte kivétel nélkül a JOBBIK szellemi holdudvarába tartoznak. A konfliktuskerülő és megalkuvó értelmiségiek ide már nem mernek eljönni. Helyzetértékelő beszédemet követően felszólal többek között Balczó András, Körömi Attila, Kovács Dávid és Nagy Ervin. Május elsején a Hajógyári-szigeten megrendezzük az első Jobbikos majálist. Itt hatalmas üstökben főzök, és sajtóklubos beszélgetésen veszek részt Vonával és Bikádi László református lelkésszel. A nyár kicsit csendesebben telik. A háttérből Szaszi és Előd gőzerővel szervezi a mozgalmat, világhálós szervezésben és internetes hálózatépítésben már ekkor jobbak vagyunk az összes többi pártnál. Hatalmas csalódásként élem meg, hogy két húzóemberünk már a legelső időkben kiesik a munkából. Vona Gabi családalapítási és egzisztenciális okokra hivatkozva hosszú időszakra eltűnik a JOBBIK életéből. A szakmai kabinetek felállítása - amely az ő feladata lett volna-, így teljesen összeomlik. Másik társunk Tasnádi András, elvi okokra hivatkozva adja fel a küzdelmet. Később tudjuk meg, hogy munkatársa lesz egy erősen liberális szellemiségű, kereskedelmi rádióadónak. A körülöttünk lévő sajtócsendben, az ellenséges MIÉP pergőtűzében, a FIDESZ halálos ölelésétől kisérve, bennem is csak a többiek fanatizmusa táplálja a reményt.
Különböző izgalmas és látványos akciókkal kísérletezünk, hogy kitörjünk a politikai elszigeteltségből. A tavaszi EP-választások során elvből nem indulunk ugyan, de meghökkentő és figyelemfelkeltő óriásplakátjaink nagy vihart kavarnak. (Plakátunk látványa: - Kék színű uniós dobozban, pártlogókkal díszített cigaretták sorakoznak. Felirata találó: - Mindegy melyiket szívod!) A Fideszhez közelálló nagy reklámcégek mindenhol akadályozzák közterületi megjelenésünket. Sajnálattal vesszük tudomásul, hogy az emberek többsége nem akarja megérteni euro-szkeptikus álláspontunkat. (A kampány során megjelenik egy Inconnu csoport által készített plakát is, amit Budaházy Gyuriék terjesztenek. Ebből hatalmas politikai és rendőrségi botrány kerekedik, hiszen a nemzetiszocialista és kommunista karszalagok mellett, ott az Unió szimbóluma is a parolázó kezeken. Lehet nemet is mondani! – üzeni a frappáns felirat.)
Mivel nem indultunk az országos választásokon, erőpróba gyanánt két jelöltet mégis elindítunk az őszi időközi önkormányzati választásokon. Nógrádban Franka Tibor - régi Pannon Rádiós újságíró-, Sopronban pedig egy helyi 22 éves fiatalember Kirkovits Balázs képvisel bennünket. Mivel társaim megbíznak a soproni kampány lebonyolításával, Balogh Andris társaságában hónapokig lejárok és szervezkedem a határ menti városban. Furcsa megtapasztalnom, hogy a Sajtóklub szereplésem és az Inconnu kiállításunk kapcsán egykor barátságosnak tűnő Molnár Ágnes (Fideszes kampányvezető), milyen gyűlölettel és megvetéssel fogadja jelenlétem. (A polgári párt helyi vezetőivel sajnos itt sem lehetséges semmiféle demokratikus együttműködés és párbeszéd!) A kampány során híres közéleti szereplők bevonásával előadássorozatot szervezek. Fellépnek barátaim és személyes ismerőseim, többek között Rácz Sándor, Patrubány Miklós, Koltay Gábor, Raffay Ernő, Kondor Katalin, Siklósi Beatrix és Somogyi Győző festőművész. (Melocco Miklós szobrászt is meghívom, de a Jobbiktól és a direkt pártpolitikától visszaretten!) Minden erőfeszítésünk ellenére, a hatalmas jobboldali ellenszél és a MIÉP indulása (Sárdy Barbara) miatt, a soproni megmérettetésen csúfosan elbukunk.
Az országjáró „emberhalászat” mellett, rám hárul a feladat, hogy látványos utcai akciókkal felhívjuk magunkra a figyelmet. Kulcsár Attila milliárdos sikkasztási ügye ekkoriban nagyon foglalkoztatja az embereket. Lehull a lepel, mindenki láthatja, hogy semmiféle különbség nincs a sötét alvilági és a kifehérített „felvilági” (politikusbűnözők) között. Miután Kulcsárt, a Britton székházban, luxuskörülmények között – állami közpénzen-, házi őrizetbe helyezik, eltervezek egy látványos utcai akciót. A Filmgyártól kölcsönzött csíkos rabruhákba beöltöztetünk két láncra vert statisztát, akik egy talicskányi (hamis) pénzt tolnak át a Képviselői Irodaház bejáratától a közeli Britton székház ajtajáig. Itt sajtótájékoztató keretében felavatjuk Magyarország első, közpénzen fenntartott luxusbörtönének emléktábláját. Természetese azonnal megjelennek és igazoltatnak a rendőrök. Hosszas vitát folytatok velük, hogy nem demonstrációt, hanem sajtótájékoztatót tartunk, amihez nem kell bejelentési engedély. Sehogyan sem akarják megérteni a helyzetet, ám váratlanul megérkezik a kormányőrség őrnagya, aki félrehív, és csak ennyit közöl: - Molnár úr! Megértem önöket, egykor MIÉP tag voltam. Mindannyian tudjuk, hogy a legnagyobb bűnözők nem itt, hanem odaát a Parlamentben ücsörögnek. A békesség kedvéért kérem, hogy legközelebb minden jogszabályi félreértés elkerülése végett, jelezzék előre szándékaikat. Az udvarias tiszt visszaadja irataimat, majd távozik. Hosszasan nézem távolodó alakját és elgondolkodom. Vajon milyen lehet egy tisztességes embernek bűnözőket szolgálni?
Közeledik az év vége. A nemzeti oldal szervezetei, pártjai és csoportjai, a keresztény egyházak és a határon túli magyar mozgalmak lázasan kampányolnak a kettős állampolgárság ügye mellett. Az országgyűlés gyávasága, megalkuvása és súlyos törvényi mulasztása miatt, az MVSZ összegyűjt 274 ezer támogató ajánlást és elindítja a népszavazási eljárást. A FIDESZ kezdetben a második kérdéskörre, a kórházak privatizációjának megakadályozására koncentrál, később kapcsolódik csak az állampolgársági kampányhoz. Az MDF a világszövetséggel szembeni rossz viszony miatt (Nem Boross Péter lett az MVSZ elnöke!), félszívvel kampányol. A szocialisták és a szadesz - Gyurcsánnyal és Kunczéval az élen-, hazaáruló módon viselkednek. A Jobbikban mindenki emberfeletti teljesítménnyel segíti az ügyet. Számítógépeket és szavazatszámláló apparátust biztosítunk a világszervezetnek. A várható siker reményében, a népszavazás napján, a Kossuth téren színpadot állít fel az MVSZ és tömeggyűlésre hívja az embereket.
Este van már, izgatottan várakozunk a hidegben. Az ünnepi műsorban - melynek moderátora Dobos Attila-, sok közéleti szereplő mellett, nekem is fel kell szólalnom. Egymást követik a színpadi produkciók, amikor váratlanul megérkezik a lesújtó végeredmény. Hatott az ellenkampány és a közéleti apátia, az ország lakosságának mindössze 37,5 százaléka ment el szavazni. Hiába győzött némi különbséggel az „IGEN” szavazat, mivel a részvételi arány nem érte el a 25 százalékot, érvénytelenné vált a többségi akarat. Szegény Dobos Attila kezdetben nem érti az eredményt, örömében ugrándozik és tapsikol a másfélmilliónyi igennel szavazó hallatán. Én elkeseredetten várakozom a függöny mögött Raksányi Gellérttel, a mindenki által szeretett népszerű színésszel, Kutyu bácsival. Mindketten majdnem sírunk a szégyentől és fájdalomtól. A teljesen összetört Raksányi után én következem. Rövid felszólalásomat követően előveszem a nálam lévő útlevelemet és nyilvánosan elégetem. Ezzel a látványos és szimbolikus gesztussal jelezni kívánom, hogy megtagadok és elutasítok minden hivatalos kapcsolatot ezzel az állammal, amely nem képes szeretettel keblére ölelni az erőszakkal elszakított nemzettestvéreit. Ezzel az aktussal megtagadom és visszautasítom szabad utazási jogaimat is. Jelképesen börtönbe zárom magam, akárcsak a határok túloldalán rekedt és most kiközösített honfitársainkat az itthoni közönyös magyarok. Még el sem hamvad füstölgő útlevelem, amikor mellém lép Diószegi Olga* művésznő és rövid beszédet követően reklámozni és árusítani kezdi közelgő koncertjének jegyeit. Teljesen ledöbbenek a jeleneten és csak ennyit mondok a mikrofonba: - Látjátok magyarok, ezek vagytok ti! Még temetni sem tudtok tisztességesen, hallgassátok csak a jegyüzéreket!
(folytatjuk)
*Itt nyilván tévedés van - talán Beregszászi Olgára gondol az író, s nem a nyolcvanas évek ellenzéki mozgalmának, s pl. az ún. Lánchidi csatának az egyik szereplőjére... |
|
LAST_UPDATED2 |
|
Életminőség és boldogság ABC – 31. |
|
|
|
|
2012. május 06. vasárnap, 13:47 |
|
BOLDOG(TALAN)OK ÉLETMINŐSÉGE
ÉGI/FÖLDI POKLA ÉS PARADICSOMA
SZABAD ÖTLETEK/IDÉZETEK/DOKUMENTUMOK
Ábrányi Emil
Él a magyar
Fessétek bár sötétre a jövőt,
Mondjátok, hogy már torkunkon a kés,
Beszéljetek közelgő, hosszú gyászról,
Mély sűlyedésről, biztos pusztulásról:
Engem nem ejt meg gyáva csüggedés!
Szentűl hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Többet ki küzdött és ki szenvedett?
Hiszen vértenger, temető a mult!
Vetettek rá halálos szolgaságot,
Irtották szörnyen... ámde a levágott
Törzsek helyén még szebb erdő virult.
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Ki a saját pártos dühét kiállta,
Annak nem árthat többé idegen!
Hányszor harsogták kárörömmel: Vége!
S csak arra szolgált m inden veresége,
Hogy még kitartóbb, még nagyobb legyen.
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Szükség van arra nemzetem, hogy élj!
Mert bár hibád sok s bűnöd sorja nagy,
Van egy erényed, mely fényt vet te rád,
S melyért az Isten mindent megbocsát -
Hogy a szabadság leghűbb véde vagy!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Ha minden nemzet fásultan lemond,
S a szent rajongás mindenütt kiég,
S a büszke jognak minden vára megdől:
A te szabads ág-szerető szivedtől
Új lángra gyúlad Európa még!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar örökre élni fog!
Bízom s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk,
Ki trónusán bírói széket űl!
És hogyha minden búra, bajra válik,
Romok között is hirdetem halálig,
Erős, nagy hittel, rendületlenűl:
Legyen bár sorsunk még oly mostoha,
Él a magyar s nem veszhet el soha!
*
Ornella Semino tanulmánya –
Őshonosak-e a magyarok a Kárpát-medencében?
Az utóbbi években széles körben terjed (bizonyos szerve- zetek hatásos propagandájával) az a nézet, hogy a magya- rok őshonosak a Kárpát-medencében. Ornella Semino tanulmányt írt erről, de ezt a szakemberek (genetikusok, antropológusok) nem szokták említeni, legfeljebb olyan laikusok mint Darai Lajos (filozófus), vagy az amúgy is sok „mese elemet” felvonultató Friedrich Klára – Szakács Gábor piramiskutató páros.
(…)
Konklúzió
Érthetetlen okból (illetve a magyarság identitását kikezdő és mindig összezavarni akaró erők logikája szerint-nagyon is érthető okból) a Honfoglalás, és azon belül a honfoglalást lezáró pozsonyi csata nem került az őt megillető helyre a magyar közgondolkodásban. Két tény is pontosan érzékelteti ezt az ellentmondásos helyzetet. Egyrészt a Honfoglalás, vagy a honfoglalást szimbolizáló pozsonyi csata nem állami ünnep. Holott nem ünnepelhetnénk még az államalapítást sem, ha a pozsonyi csatában nem véglegesítettük volna a helyünket Európában, a magyarok kiirtására érkező nyugati hadak ellenében. Másrészt a hét gyászmagyar, az augsburgi vereség híre messze elhomályosítja a pozsonyi csatáét. Pedig már Aventius, a középkori bajor krónikás is felismerte, hogy a pozsonyi csata jelentősége nem mérhető az augsburgiéhoz [6]. Az előbbi Közép-Európa sorsát évszázadokra eldöntő ütközet volt. Utóbbi egy kalandozó magyar seregrész veresége (a közel száz sikeres csata mellett).
Árpád művének a súlyát fémjelzi, hogy az első Árpád-házi király által alapított keresztény, magyar állam Közép-Európa vezetőhatalmává vált bő 500 évre, a mohácsi vereségig; és ezt a vezető szerepét a mongol támadás kivételével semmilyen katonai támadás nem tudta megingatni. Sőt, ma már a kínai és perzsa forrásokra támaszkodó legújabb kutatások alapján árnyaltabban fogalmaznak a történészek a muhi csatával és a tatárjárással elszenvedett vérveszteség kapcsán is [7].
A mamutvadász magyarokról és Kárpát-medencei őshonosságunkról szóló áltudományos tanok valójában a magyar államiság alapjait, és a magyar nemzet egyedi vonásait, történelmét és ősi legendáit kérdőjelezik meg. Megpróbálva elhomályosítani történelmünk legnagyobb valós alakjait és az ő tetteiket. Helyette homályos nevesincs „ősnépek”-ről sző meséket, fantazmákat és egy mindenki boldog, kis közép Európájáról benne a kárpát medencei (titokban mindig itt tengődő) őslakóiról vizionál.
Elég csak egy pillantást vetünk a környező országokban, vagy a távoli brit szigeteken zajló és lezajlott asszimilációs folyamatokra, hogy lássuk minden nép kulturális öröksége milyen törékeny. Azok a nemzetek, amelyek elfordulnak hagyományaiktól, és nem hallgatnak a józan ész szavára, könnyen felmorzsolódnak az évszázados küzdelmekben és még könnyebben a modern kor minden nemzeti karaktert egybemosó globalizmusában. A megmaradásunk egyik alapköve: Merjünk Magyarnak lenni!
Németh Endre
kulturtaj.hu
http://erdely.ma/multidezo.php?id=117490&cim=ornella_semino_tanulmanya_oshonosak_e_a_magyarok_a_karpat_medenceben
*
Anyák napját
a legtöbb országban májusban tartják,
nálunk május első vasárnapján ünnepeljük.
Anyák napja eredete
Az anyák megünneplésének története az ókori Görögországba nyúlik vissza. Akkoriban tavaszi ünnepségeket tartottak Rheának az istenek anyjának, és vele együtt az édesanyák tiszteletére. A történelem során később is voltak olyan ünnepek, amikor az anyákat is megköszöntötték.
Angliában az 1600-as években, a kereszténység elterjedésével, az ünnep vallási színezetet is kapott. Akkoriban a húsvétot követő negyedik vasárnapon, az anyák vasárnapján tartották az édesanyák ünnepét. A családjuktól messze dolgozó szolgálók szabadnapot kaptak, hogy hazamehessenek, és a napot édesanyjukkal tölthessék. A látogatás előtt külön erre a napra elkészítették az anyák sütijét, az édesanyák számára.
Az Egyesült Államokban először 1872-ben ünnepelték meg Bostonban az anyák napját, Julia Ward Howe segítségével.
1907-ben a philadelphiai Anna M. Jarvis próbálta az anyák napját nemzeti ünneppé nyilváníttatni. Az ünnepet május második vasárnapjára tűzte ki, elhunyt édesanyja emlékére. Rengeteg időt és energiát szánt arra, hogy az ünnepet előbb állami, majd nemzetközi ismertségűvé tegye. Jarvis a célját 1914-ben érte el, amikor Woodrow Wilson amerikai elnök a napot hivatalos ünneppé nyilvánította.
Sajnos azonban Anna Jarvis a népszerűsítésre fordított ideje miatt nem vette észre, hogy hamarosan az ünnepet „felkarolták" a virágkereskedők, üdvözlőlap-gyártók, cukorka- és ajándék-kereskedők, akik Európában is propagálni kezdték az Amerikában elterjedt ünnepet, amelynek hatására az gyorsan népszerűvé vált kontinensünkön is. Az eredeti elképzeléshez képest – az élő és elhunyt anyák tisztelete – az ünnep eltolódott az ajándékozás, Jarvis véleménye szerint pedig főképp a virágkereskedők hasznának növelése irányába. További élete során oly hevesen tiltakozott az ünnep üzletiesedése ellen, hogy még a törvénnyel is szembekerült egy vehemens tüntetése során. Élete végére megbánta tettét és nem akarta nevét Anyák Napjával kapcsolatba hozni.
Anyák napja a különböző kultúrájú országokban más-más dátumokra esik, természetesen a legtöbb májusban, azon belüli is május második hetében, mint például az Egyesült Államokban, Ausztriában, Olaszországban, Németországban. Ezen felül még május első vasárnapján, május 10-én, illetve 26-án, főként Európában, illetve Dél-Amerikában, valamint Angliában (Mother's Day) a nagyböjt negyedik vasárnapján.
tutilapok.hu
*
Mécs László: A királyfi három bánata
Amikor születtem nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.
A többiek láttak egy síró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.
Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer a földnek bennem kedve teljék.
Isten tudja honnan, palástot kerített,
aranyos palástot vállamra terített,
fejem fölé égszín mosolygást derített.
Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.
Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szíve ment előre követnek.
Amíg ő van, vígan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.
Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni.
A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki sem tudja majd, hogy királyfi voltam.
Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.
Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem így is kevés volna.
Hogyha a föld minden színmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.
*
Abortusz:
a magyar alkotmánnyal példálózik videójában az amerikai megmondóember
http://www.magyarkurir.hu/hirek/abortusz-magyar-alkotmannyal-peldalozik-videojaban-az-amerikai-megmondoember
*
Ünnepi döbbenet - A születés hetén
Az ötlet remek, az időzítés kiváló. Évek óta május első hete a születésé. Mindenki érintett.
http://weborvos.hu/hirek/unnepi_dobbenet_szuletes_heten/191392/
*
Tova menyen három árva…
magyar népdal
Tova menyen három árva,
Kérdi tőlük a Szűz Mária:
Hova mentek három árva?
Hova mentek három árva?
Álljatok meg három árva,
Adok néktek arany vesszőt.
Csapjátok meg a temetőt!
Csapjátok meg a temetőt!
Kelj föl, kelj föl édes anyánk.
Mer’ elszakadt a gyászgúnyánk.
Nem kelhetek édes fiam,
Elrothadtak az inaim.
Elrothadtak az inaim.
Két karjaim, s két lábaim.
A vérem is elároklott,
S a lelkem is elbúcsúzott.
Adja ide édesanyám,
A koporsójának kócsát,
Had’ zárjam ki koporsóját,
Csókoljam meg kezét, lábát.
Tova menyen egy menyecske,
Két orcája ki van festve.
A’llesz néktek mostohátok,
Aki fejért ad reátok.
Mikor fejért ad reátok,
Vérrel virágzik hátatok.
Mikor kenyért ad kezedbe,
Hull a könyved kebeledbe.
Tekerőpatak (Csík vármegye)
1907. Bartók Béla gyűjtése
*
A magyarság fogyásának okait ismertették Kolozsváron
A természetes fogyás, a vegyes házasságok, a nemzetiségváltás és a kitelepedés befolyásolja az erdélyi magyarság számának csökkenését – derül ki egy kiadványból, amelyet csütörtökön ismertettek Kolozsváron.
A teljes írás itt olvasható: http://www.kronika.ro/index.php?action=open&res=63120
*
Volt szeretőm
Volt szeretőm, tizenhárom,
tíz elhagyott, maradt három,
abból is elhagyott pár,
csak egyre maradtam már.
Ne nézz reám, ne nevess,
mert megtudják, hogy szeretsz!
Reám néztél, nevettél,
megtudták, hogy szerettél.
Ha én eztet tudtam volna,
hogy tavasszal nyílik rózsa,
nem volnék a senki rabja,
csak az én rózsám galambja.
ÖRDÖNGÖSFÜZES – Bercz András
*
Mintha évente egy kisváros eltűnne
A harmincéves nők közel fele, a harmincöt évesek közel negyede gyermektelen – a demográfusok nem kecsegtetnek minket túl sok jóval. Pongrácz Tiborné, a Népességtudományi Kutató Intézet igazgatóhelyettese szerint annak dacára, hogy az ENSZ optimistább képet jelez előre, 2050-re már csak nyolc-kilencmillióan leszünk.
A teljes írás itt olvasható: http://www.metropol.hu/itthon/cikk/881648
*
Egy csupornyi levessel –
Az éhség megjelenési formái Romániában
Az éhségnek szentelte legutóbbi mellékletét a Dilema Veche folyóirat. A megszólaltatott szerzők néhány meglepő oldaláról is bemutatják a jelenséget: azt, hogy miként használták politikai vagy büntetőeszközként az éheztetést, s azt is, hogy a Ceauşescu-rendszer gyakorlatilag a hiányos élelmiszerellátásnak is köszönhette a végét.
Bogdan Murgescu történészprofesszor szerint a régi agrár–demográfiai egyensúlyról az újra való áttérés Romániában alig a 20. században történt meg, de „régimódi” éhínség itt is akadt, legutóbb az 1946–47-es években, amikor a szárazság miatt a gabonatermelés 303 kilóra esett vissza lakosonként a korábbi 549 kilóról, amit az 1934–38-as évek átlagaként jegyeztek. Érdekes, hogy még a 300 kiló termés is elég lett volna a túléléshez, valamint vetőmag-tartaléknak, de az állatok számára takarmányként már nem, másrészt az éhínséget fokozta a társadalom szervezetlensége, az infláció erőssége és a szovjetek elkobzásai, ami oda vezetett, hogy nagy tömegek éheztek. Utóbb jelentősen megnőtt a mezőgazdasági termelés a kommunista Romániában, és a börtönöket meg a munkatáborokat kivéve az éhínség megszűnt.
És jött a diktatúra
A román társadalom végigjárta azt az utat, amelyet a Nyugat már egy évszázaddal azelőtt megtett, elegendő élelmet termelt, és az élelem már változatosságot is mutatott, vagyis a gabonafélék mellett megjelent az étrendben a hús, a zöldség, a gyümölcs. Az emberek előbb a korábban megszokott ételekből fogyasztottak többet, majd fokozatosan változatosabb lett az étrend és néha drágább.
Ezt a folyamatot törte meg Ceauşescu, aki mániákusan ragaszkodott a külföldi adósságok visszafizetéséhez, és oda jutottunk, hogy Románia az utolsó helyre került Európában a hús-, tejtermék- és cukorfogyasztásban, míg harmadik helyen álltunk a gabonafélék fogyasztásában, Albánia és Jugoszlávia mögött, vagyis százéves étkezési modellhez voltunk visszatérőben, amikor a rendszer megbukott.
Az éheztetés módszerei
A lap meginterjúvolta a 88 éves Nicolae Purcăreát, aki 1942 és 1964 között sínylődött politikai fogolyként Jilaván, Piteşti-en, Văcăreşti-en, a csatornánál, Peripraván, Nagyenyeden. Elmondása szerint az éhezés már nem fizikai, hanem pszichikai szinten történt. Bármennyire is tudtak uralkodni magukon nappal, éjszaka piláfhegyekről és gőzölgő csirkecombokról álmodtak. Erkölcsileg is züllesztette őket az éhezés, mondja, oda jutottak, hogy számolták, hány babszemmel többet kapott a társuk, véletlenül, a levesében. Húsz évet úgy élt le, hogy délben kapott egy csajka levest, ami egy ízetlen kotyvalék volt. Megerősítette, hogy Nagyenyeden az ’50-es években annyira kemény volt a politikaiak sorsa, hogy százával haltak éhen. Elsősorban az ínyencek pusztultak el, azok, akik nem tudtak, csak az étkekre gondolni, emlékezik Purcărea. Az éhségük fokozódott, és egy idő után apátiába zuhantak, elhúzódtak egy sarokba, és kezdtek csuklani, ami után pár órára bekövetkezett a halál.
Willmann Walter
Székely Hírmondó
*
Budapesten a Vadhattyúk írónője, Jung Chang
A pénteken Budapesten megnyílt Hay Fesztivál egyik sztárvendége Jung Chang kínai–brit írónő, aki a magyarul is megjelent Vadhattyúk című bestsellerjével lett világszerte ismert. Az MTI-nek adott interjúban a 21 évvel ezelőtt született könyvéről is beszélt.
A Vadhattyúk megírásában nagy szerepe volt az író édesanyjának, aki a három generáción átívelő, női sorsokat megjelenítő történet főszereplője egyben.
"Nagyon jól emlékszem, hogyan született meg a Vadhattyúk. Tíz évvel azután, hogy 1978-ban, Mao halála és a kínai nyitás után Nagy-Britanniába mentem, meglátogatott az édesanyám. Hat hónapig volt velem és hatvan órányi beszélgetést rögzítettem vele. Az édesanyám arra vágyott, hogy megértsem őt" – idézte fel az idén 60 éves írónő az MTI-nek. Chang szerint egész családja örömmel fogadta a könyv megjelenését, és a testvérei úgy érezték, jobban megértették édesanyjukat, miután elolvasták a könyvet. "Mindannyian közelebb kerültünk egymáshoz. A diktatúrában a családok vagy összeomlanak, sokakkal ez történt, vagy közelebb kerülnek egymáshoz. Velünk az utóbbi esett meg. Mindenki támogatott és elmesélte a történetét" – mondta az író. A ma 81 éves édesanya maga is járt már Magyarországon, mint ahogy az írónőnek is ez a harmadik látogatása nálunk a rendszerváltás óta. A magyar közönség könnyen azonosulhatott a Vadhattyúk történetével, amelyben az 1956-os magyar forradalom is említésre kerül. Chang ezzel kapcsolatban elmondta, hogy a magyar szabadságharc erős visszhangot keltett akkor Kínában. "Nagyon nagy dolog volt. Mao nagyon félt, hogy Kínában egy a magyarokéhoz hasonló forradalom törhet ki. Akkor kezdte az embereket arra kényszeríteni, hogy önkritikát gyakoroljanak" – hangsúlyozta.
Jung Chang arról is beszélt, hogy nem okozott gondot számára a Vadhattyúk történetének megírása során együtt megjeleníteni a történelmet a személyes tartalommal. "A kommunizmus alatt a személyes mindig egyben politikai is. A politika átszőtte az életünket. Úgy gondoltam, leírom a személyes történetünket és a történelmi háttér majd természetesen adja magát. Persze azért törekedtem arra, hogy történelmileg is pontos legyek" – emlékezett vissza. Megjegyezte, hogy nem történelemleckét akart adni, egy személyes történetet mondott el. Hozzátette: nagyon örül, hogy a könyv, amely Kínában még mindig tiltólistán van, ennyire kiállta az idő próbáját, és világszerte jól fogadták. Chang szerint a Vadhattyúk egyben egy nőknek szóló könyv is, amelynek egyik nagy ereje, hogy személyesen is megszólítja az olvasót. "Az olvasók úgy érezhetik, hogy azonos szituációban ők is így éreztek, cselekedtek volna" – szögezte le.
A Vadhattyúk világsiker lett, 1992-ben Angliában elnyerte az NCR díjat, majd 1993-ban az Év Könyve díját, több mint 30 nyelvre fordították le és csaknem 12 millió példány kelt el belőle világszerte. Magyarul 1994-ben jelent meg először az Európa Kiadó gondozásában, és a második kiadást is megérte.
Chang 1952-ben született a Szecsuán tartománybeli Jibin városában. Tizennégy éves korában rövid ideig vörösgárdista volt, később parasztként, "mezítlábas doktorként", öntőmunkásként és villanyszerelőként is dolgozott, mielőtt a Szecsuán Egyetem angol tanszékének tanársegédje lett. Innen jutott Nagy-Britanniába a Yorki Egyetem ösztöndíjasaként, ahol 1982-ben nyelvészetből kandidált, ezzel ő lett az első, aki a Kínai Népköztársaságból brit egyetemen doktorátust szerzett. Jelenleg is Londonban él férjével, Jon Halliday-jel, akivel együtt írta Mao Ce-tungról szóló életrajzi művét 2005-ben, mely szintén bestseller lett és magyar fordításban is megjelent. Jung Chang a budapesti Hay Fesztivál vendégeként péntek este részt vesz egy beszélgetésen John Kampfner brit újságíróval, ezen a világhírű regény megírása óta eltelt évtizedek alatt Kínában lezajlott változásokról esik szó. Az első budapesti Hay Fesztivál két napon át tart; az irodalmi és művészeti programsorozatnak több világhírű alkotó a vendége, köztük Bob Geldof ír rockzenész. A Hay Fesztivál Walesből indult 1988-ban és jelenleg a világ 15 nagyvárosában rendezik meg.
(MTI)
*
A Puzsér-faktor
Klebelsberg Karina jegyzete
Puzsér a Csillag születikben hétről hétre azokat a mondatokat fogalmazza meg, amelyek értékelő kritika híján a magyar ítészek puha tollaiból hiányoznak.
http://www.irodalmijelen.hu/node/13585
*
TÖBBGENERÁCIÓS MAGYAR ÖRÖKZÖLDEK
Retro 60-as évek
1:44:29
http://www.youtube.com/watch?v=ZfW0zJEuT1I&feature=related
+
Így sohasem vártam én
(Bencze Márta, 1966)
Így sohase' vártam én,
Így nem szerettem még.
A fák várnak így a tél után,
Mikor új rügyet bont ezer ág.
S így vár a csend születő szavakat.
Az érzés csak szépül,
Viharrá erősül a vágy.
Hidd el, így sohase' vártam én,
Így nem szerettem még.
A fák várnak így a tél után
Tavasz csókjára úgy, ahogy én.
Az érzés csak szépül,
Viharrá erősül a vágy.
Hidd el, így sohase' vártam én,
Így nem szerettem még.
A fák várnak így a tél után
Tavasz csókjára úgy, ahogy én.
Az arcom ég, nem vártam még
Így mást, de szép!
http://www.youtube.com/watch?v=7F8cORx0JCc&feature=related
+
...népszerűsitendő az újságot,
1966. februárjában, slágerlistát kezdtek publikálni
az Ifjúsági Magazinban.
Az első listát a monori József Attila gimnázium
akkori diákjai szavazatai alapján állították össze.
A lista 4-ik helyén Németh József állt ezzel a dallal:
Nem kell nékem nagyhercegnő
Nem kell nékem nagyhercegnő,
Monacóba nem utazom.
Megtalálom én a párom
itt, Pesten is, a körúton.
Megtetszik, s akkor nálam
nyert ügye van,
hogyha csinos, lehet csintalan.
Jól feszüljön rajt a blúza,
a szoknya, jaj, bő ne legyen,
És a lábán neccharisnya
simuljon ám oly kecsesen!
Csíkos, vagy csíktalan,
mindegy nekem, csak a lába
karcsú, formás legyen!
Megtetszik, s akkor nálam...
...karcsú, formás legyen!
Csak a lába formás legyen!
http://www.youtube.com/watch?v=GzHNJLj1w8o&feature=related
+
Balatoni Loreley
Balatoni Loreley, szőke tünemény
Bámul a világ! Amerre lépsz, követlek én.
Balatoni Loreley, gyönyörű leány,
Tűz a nap reád, te mész tovább oly könnyedén.
Bár látod azt, hogy néznek rád:
Nem érdekel! Vagy úgy teszel?
Nem számít néked, bárki is vár!
Már mondanám,
Hogy nézz reám!
Szerelmesen
Vagy kedvesen...
Látom rajtad én, néked szólni is kár!
Gonosz vagy te énvelem, szőke tünemény!
Mégsem hagylak el, amerre jársz, követlek én!
Bár látod azt, hogy néznek rád:
Nem érdekel! Vagy úgy teszel?
Nem számít néked, bárki is vár!
Már mondanám,
Hogy nézz reám!
Szerelmesen
Vagy kedvesen...
Látom rajtad én, néked szólni is kár!
Gonosz vagy te énvelem, szőke tünemény!
Mégsem hagylak el, amerre jársz, követlek én!
Balatoni Loreley, Loreley!
http://www.youtube.com/watch?v=57UwbqAtcuw&feature=related
+
Hulló levelek
Arcába mondtam, hogy nem szeretem,
Lestem, hogy erre majd mit mond nekem.
Gyötörtem, kínoztam szüntelenül,
Féltékeny voltam oly kegyetlenül.
Hazudtam néki, hogy más férfi vár,
Ha estére randevúnk volt.
Szerettem volna, ha könnyet ejt már,
De ő csak kacagva fölém hajolt,
Azt mondta: "szeretsz te engem,
Szíved enyém, érzem én."
S én ellöktem magamtól durván,
S ő döbbenten nézett reám.
A két szemét még most is látom,
Könny nélkül sírt, csak nézett vádlón.
Egy percig állt, sebzetten, bénán,
Nem szólt egy szót, csak elment némán.
Hervadt falevél hullt a fáról,
S elvitte őt az őszi szél,
Mégis minden este visszavárom,
Mert szívem csak őérte él.
Elmúlt a tavasz és elmúlt a nyár,
Szomorú szívem csak őreá vár.
Belátom, hibáztam! Megbántam én!
Él mégis bennem egy halvány remény,
Visszatér hozzám, ha eljön az ősz,
És rájön, hogy szeretem őt.
Szerelmünk emléke mindent legyőz,
S éppen úgy szeret majd, mint azelőtt.
Már érzem a csókját a számon
És látom a lágy mosolyát.
A vétkemet százszor is bánom,
És várom hívó szavát.
A két szemét még most is látom,...
...Mert szívem csak őérte él.
Lá-lá-lá-lá, m-m-m-m.
Mert az én szívem csak őérte él.
+
Csupa könny a szobám
Csupa könny a szobám, ha nem vagy nálam,
Csupa sóhaj a szám, mért nem vagy nálam?
Bár hallanám, hogy jönnek már az ismert léptek,
De csak jajgat a szél, s én árván félek.
Hűvösebb lett az éj, forróbb a vágyam,
Üt az óra, zenél az éjszakában.
Lenn az utcán villamos jár. És szürkén felszáll
Már a hajnali köd, s még nem vagy nálam. "
http://www.youtube.com/watch?v=GOc83mhAMXk&feature=relmfu
+
Fekete hajú kis gimnazista
Fekete hajú kis gimnazista voltál,
ott mentél át a házunk előtt az úton.
De sokszor néztelek, hallgattam léptedet,
amíg az első bálon én megismertelek.
Most mellettem ülsz sok év telt el azóta,
jöttél velem sok gondon és viharon át.
Hajadból néha már egy pár ezüst szál villan elő,
kell már egy kis pihenő ebéd után.
Drágám ne félj, ez nem jelent semmit szívem,
ameddig élsz, a régi kisdiák maradsz nekem.
Te megmutattad, hogy kell élni szépen ezt az életet,
A múló éveket vígan kacagtuk át,
Én úgy érzem, hogy nem csalódtál,
boldog voltál énvelem,
Tovább is így legyen
Kedves, öreg diák.
http://www.youtube.com/watch?v=RsJUQEMHQlc
+
Filmzenék
Bohóc dal
Az egyik ember gazdag, az övé minden kincs.
Van palotája, arany szobája, csak boldogsága nincs.
A másik ember boldog, az övé minden dal.
Vidám és lelkes, olyan szerelmes, és közben éhen hal.
Én nevetek ma mindenen, hiszen a könny nem érdekes.
Én nevetek, mert sírni már, tudom, régen nem érdemes.
Nem panaszkodom többé senkinek,
tán nincs is okom és mégis kinek.
Én nevetek, hisz úgysem értenéd a fájó szívemet.
http://www.youtube.com/ watch?v=gsRsRk3kkAg
+
http://www.youtube.com/watch?v=xg79iM0wXC8
+
Tanulj meg fiacskám komédiázni
Szegény, szegény
Apró legény
Ma este munkába állsz.
Mókázz, nevess,
Hogy pénzt keress!
Ha kell, a fejedre állsz!
Most még tiéd
Mező s a rét,
Most még van játékszered.
De este már
A munka vár,
Kezdődik az életed.
Ref.
Tanulj meg fiacskám komédiázni!
Tanulj meg kacagni, sírni, ha kell!
Tanulj a rosszhoz is jó képet vágni!
Magaddal törődj csak, más senkivel!
Ne higgy a barátnak, hű szeretőnek!
Ne higgy az eskünek! Ne higgy soha!
Tanulj meg fiacskám komédiázni,
Mert minden, minden csak komédia!
Nem voltam én
Mindig szegény,
Jó anyám gonddal nevelt.
Ágyam fölött
Ő őrködött
S altatódalt énekelt.
Múlt az idő
És jött a nő,
S én hittem neki bután.
Cirkuszban volt,
Ott lovagolt,
És én mentem a cirkusz után.
Ref.
Ő volt a fény
Éltem egén,
Miként egy oltári szent.
De jött egy más
Komédiás
S ő már a másikkal ment.
Jókedvű volt,
Rád nem gondolt.
Jó anyád cserben hagyott.
De jó apád
Vigyázz reád,
Ő lesz az őrangyalod.
Ref.
/span |
|
LAST_UPDATED2 |
|
Állt a fájdalommal terhes anya |
|
|
|
|
2012. május 06. vasárnap, 08:08 |
|
Stabat Mater
Stabat Mater dolorósa
Iuxta crucem lacrimósa
Dum pendébat Fílius
Cuius ánimam geméntem
Contristátam et doléntem
Pertransívit gládius
o quam tristis et afflícta
Fuit illa benedícta
Mater unigéniti!
Quæ moerébat et dolébat,
Pia Mater, dum vidébat
Nati pœnas íncliti
Quis est homo qui non fleret,
Matrem Christi si vidéret
In tanto supplício?
Quis non posset contristári,
Christi Matrem contemplári
Doléntem cum Fílio?
Pro peccátis suæ géntis
Vidit Iesum in torméntis,
Et flagéllis súbditum.
Vidit suum dulcem natum
Moriéndo desolátum
Dum emísit spíritum
Eia Mater, fons amóris
Me sentíre vim dolóris
Fac, ut tecum lúgeam
Fac, ut árdeat cor méum
In amándo Christum Deum
Ut sibi compláceam
Sancta Mater, istud agas,
Crúcifixi fige plagas
Cordi meo válide.
Tui nati vulneráti,
Tam dignáti pro me pati,
Pœnas mecum dívide.
Fac me tecum, pie, flere,
Crucifíxo condolére,
Donec ego víxero.
Iuxta crucem tecum stare,
Et me tibi sociáre
In planctu desídero
Virgo vírginum præclára,
Mihi iam non sis amára
Fac me tecum plángere
Fac, ut portem Christi mortem
Passiónis fac consórtem,
Et plagas recólere.
Fac me plagis vulnerári,
Fac me cruce inebriári,
Et cruóre Fílii
Flammis ne urar succénsus
Per Te, Virgo, sím defénsus
In dee iudícii
Christe, cum sit hinc exíre,
Dá per Matrem me veníre
Ad palmam victóriæ
Quando corpus moriétur,
Fac, ut ánimæ donétur
Paradísi glória. Amen.
*
Sík Sándor fordítása
Kis átalakítással ma ezt használják
a magyar keresztény egyházakban.
Áll a fájdalomnak anyja,
Kín az arcát könnybe vonja.
Úgy siratja szent Fiát.
Gyász a lelkét meggyötörte,
Kín és bánat összetörte,
Tőrnek éle járta át.
Ó mi nagy volt ama drága
Szűzanya szomorúsága,
Egyszülött szent magzatán!
Mennyit sírt és hogy kesergett,
Látván azt a nagy keservet,
Azt a nagy kínt szent Fián.
Ki ne sírna, melyik ember,
Hogyha ennyi gyötrelemben
Látja lankadozni őt?
Ki ne sírna Máriával,
Hogyha látja szent Fiával
Szenvedni a szent Szülőt!
Népét hogy megmossa szennytől,
Látta tenger gyötrelemtől
Roskadozni Jézusát.
Látta édes egy szülöttét,
Halálos nagy elepedtét,
Látta, hogy halálra vált.
Szeretetnek szent kútfője,
Add, a fájdalomnak tőre
Járjon át a lelkemen.
Hogy szívemben lángra kelne
Krisztusomnak szent szerelme.
Segíts neki tetszenem.
Esdek, hogy szívembe véssed,
Szűzanyám, nagy szenvedésed
S az Átvertnek sebeit.
Gyermekednek, a sebzettnek,
Ki miattam szenvedett meg,
Osszam meg gyötrelmeit.
Add meg, kérlek, hogy mig élek,
Együtt sirjak mindig véled
S azzal, ki a fán eped.
A keresztnél veled állni,
Gyászban veled eggyé válni:
Erre űz a szeretet.
Dicső szűze szent szűzeknek,
Hadd ízleljem kelyhedet meg:
Add nekem fájdalmaid:
Add tisztelnem, add viselnem,
S nem felednem:
holt Szerelmem Krisztusomnak kínjait.
Sebeivel sebesítsen,
Szent mámorba részegítsen
Buzgó vérével Fiad.
Hogy ne jussak ama tűzbe,
Védj meg engem, drága Szűz te,
Ha az ítélet riad.
Krisztusom, ha jő halálom,
Anyád szeme rám találjon,
És elhívjon engemet.
S hogyha testem porba tér meg,
Lelkem akkor a nagy égnek
Dicsőségét lelje meg.
*
Babits Mihály fordítása
Jacopo da Todi himnusza a fájdalmas anyáról
Állt az anya keservében
sírva a kereszt tövében,
melyen függött szent Fia,
kinek megtört s jajjal-tellett
lelkét kemény kardnak kellett
kínzón általjárnia.
Óh mily búsan, sujtva állt ott
amaz asszonyok-közt-áldott,
ki Téged szűlt, Egyszülött!
Mily nagy gyásza volt sírása
mikor látta szent Fiát a
szívtépő kínok között!
Van-e oly szem, mely nem sírna
Krisztus anyjával s e kínra
hidegen pillantana?
aki könnyek nélkül nézze,
hogy merűl a szenvedésbe
fia mellett az anya?
Látta Jézust, hogy fajtája
vétkéért mit vett magára
és korbáccsal vereték.
S látta édes fiát végül
haldokolni vigasz nélkül,
míg kiadta életét.
Kútja égi szeretetnek,
engedd éreznem sebednek
mérgét: hadd sírjak veled!
Engedd, hogy a szívem égjen
Krisztus isten szerelmében,
s ő szeressen engemet!
Óh szentséges anya, tedd meg,
a Keresztrefeszítettnek
nyomd szívembe sebeit!
Oszd meg, kérem, kínját vélem,
kinek érdem nélkül értem
tetszett annyit tűrni itt!
Jámborul hadd sírjak véled
és szenvedjek mígcsak élek
Avval, ki keresztre szállt!
Álljak a kereszt tövében!
Szívem szíved keservében
társad lenni úgy sovárg!
Szűzek szűze! Légy szívedben
hozzám jó és nem kegyetlen!
Oszd meg vélem könnyedet!
Add hogy sírván Krisztus sírján
sebeit szívembe írnám
s bánatodban részt vegyek!
Fiad sebe sebesítsen!
Szent keresztje részegítsen
és vérének itala.
hogy pokol tüzén ne égjek!
S az ítélet napján, kérlek,
te légy védőm, Szűzanya!
Ha majd el kell mennem innen,
engedj győzelemre mennem
anyád által, Krisztusom!
És ha testem meghal, adjad
hogy lelkem dicsőn fogadja
a pálmás paradicsom!
*
PERGOLESI - STABAT MATER
http://www.youtube.com/watch?v=rJhN93xscnw&feature=related
*
Hajnal Mátyás
Boldogasszony Szűz Máriának siralma
(1629)
Stabat mater dolorosa etc.
1. Álla az keserves Anya,
Keresztfánál siralmába,
Látván függnyi szent fiát.
2. Kinek megepedett szívét,
Töredelmes és bús lelkét
Hegyes tőr általjárta.
3. Oh, mely keseredett igyben,
Akkor vala gyötrelemben
Egyetlenegynek Anyja.
4. Ki sír vala és kínlódék,
Retteg vala és sínlódék
Szent Fiának nagy kínján.
5. S vajon van-é, ki ne sírna?
Krisztus Anyját hogyha látná?
Ily nagy keserűségben?
6. S ki tűrhetné, hogy ne szánná
Ez szent Anyát, hogyha látná
Fiával ily nagy kínban!
7. Az ő népének vétkéért
Látá Jézusnak gyötrelmét
És megostorozását.
8. Látá az ő édes fiát,
Holtszámban ő elhagyását,
Szent Lelke kiadását.
9. Oh, szűz, szeretetnek kútja,
Engedd, velem együtt nyújtsa
Szívem szívednek kínját.
10. Add, hogy szívem felgerjedjen,
Jézus szerelmétől égjen,
Hogy néki kedveskedjem.
11. Ó, szent Anya, ezt míveljed,
Megfeszültnek belém messed
Mélységesen sebeit.
12. Megsebesétett fiadnak,
Értem tűrnyi méltóztattnak
Kínját velem közöljed.
13. Engedd, veled hogy sírhassak,
Fölfeszültön jajgathassak,
Míg nyújtom életemet.
14. Kereszt alatt veled álljak,
Ottan társul fogadjalak,
Siralmomban kívánlak.
15. Az szüzeknek nemes szüze,
Ne válj itt sovány ízemre,
Add, hogy veled sírhassak.
16. Krisztus halálának kínját,
Kínszenvedésének súlyát,
Viselhessem sebeit.
17. Sebeivel sebesíts meg,
Keresztjével részegíts meg
Szent fiadnak kedvéért.
18. Felgerjesztett és gyullasztott,
Szűz, általad megtartatott
ítéletkor lehessek.
19. Krisztus kereszti őrizzen,
Szent halála elkészítsen,
Szent malasztja megtartson.
20. Midőn az test földdé lészen,
Add, az lélek bemehessen
Paradicsom fényében.
Asszonyunk Szűz Mária siralma
(1642)
Stabat mater, etc.
1. Álla a Szűz nagy fájdalva
A kereszt alatt, siratva
Rajta függő Szent Fiát.
2. Bánatokkal lelke tömve,
Gyötrelemtől szíve törve,
Érzi éles pallosát.
3. Oh, mely szomorú, s színetlen
Lőn az áldott Szűz, egyetlen
Egy Fiának fájdalmán.
4. Mely keservesen fájdalja,
Szent Fiának midőn látja
Kínját a Kálvárián!
5. Vallyon, s ki ne sirathatná
A Szent Anyát, midőn látná
Illy kemény fajdalmokban?
6. Ki tűrhetné, hogy ne szánná
Szűz Máriát, hogyha látná
Fiával ily kínokban?
7. Látta JESUS gyötrődését,
Ostor alatt szenvedését,
Nemzetének vétkeért.
8. Látta ő kegyes Magzatját,
Szörnyű kínra adatottját,
Meghalni az Emberért.
9. Oh, szép szeretet Szüléje
Adjad, hogy szívem ízlelje
Bánátidnak epéjét!
10. Add, hogy szívem felgerjedvén,
S Fiad szerelmében égvén,
Nyerhessem édes kedvét.
11. Oh, Szent Anya, ezt miveljed,
Hogy szívembe mélyen verjed
A Feszültnek szegeit.
12. Vérben úszó Szent Fiadnak,
S énérettem kínzatottnak,
Oszd meg velem sebeit.
13. Add, hogy veled könyvezhessek,
S megfeszültön keserghessek,
Míg e földön lakozom!
14. Hogy veled mind együtt álljak
A Keresztnél, s együtt sírjak,
Azt óhajtva kívánom.
15. Oh nemes Szűz, nekem kedvezz,
Tőled engem el ne rekessz,
Add, hogy veled sírhassak.
16. Add, hogy a Christus kínjában
S értem szenvedt halálában,
Veled egy részt bírhassak.
17. Add, sebétől sebesüljön,
Add, hogy lelkem részegüljön
Szent Fiad szerelmétől!
18. Hogy felgerjedt buzgóságban,
Legyek, oh Szűz, oltalmadban,
Ítélet félelmétől.
19. Őriztess Fiad jegyével,
És halála erejével;
S élhessek kegyelmében.
20. Midőn földé lészen testem,
Add, hogy bévétessék lelkem,
Paradicsom fényében.
Forrása: Martinkó András, Hanal Mátyás két Stabat mater fordítása = Régi magyar vers, szerk. Komlovszki Tibor, Bp., 1979, 257-259.
Martinkó András
Hajnal Mátyás két Stabat mater fordítása
1629-ben Bécsben jelent meg névtelenül egy kicsi, de (a kor szokása szerint) annál hosszabb című „aétatos" könyv; Az Jesus Szivét Szerető Sziveknek Aytatosagara Szives Kepékkel Ki Formáltatott. . . könyvechke . . . így kezdődik a címe, melyből ezúttal számunkra a befejező szakasz a legfontosabb: „Vannak az vége felé egynéhány régi és áétatos embereknek deákból magyar nyelvre fordétott hymnusok, melyeknek táblája és rendi ez könyvecskének végén találtatik." A címlapról megtudható az is, hogy: „Nyomtatott Bécsben Bickhes Mihály által M.DC.XXIX. esztendőben". A dedicatoria „Az Nemzetes és Nagyságos Gróf Bedeghi Nyári Christina Asszonynak, az Tekintetes és Nagyságos Gróf Galánthay Eszterhasi Miklós, Fraknó vára örökös Urának, Magyarországi Palatínusnak s szerelmes Hitves Társának . . ." szól 1629. január 1-i kelettel, Ferenczffy Lőrinc, „őfelségének [II. Ferdinándnak] udvari magyar secretariusa" tollából. Mellőzve most e bevezetésnek irodalomtörténetileg nem érdektelen részleteit, emeljük ki a névtelen (pap) szerző dedicatoriáját a már említett Eszterházy Miklósné Nyáry Krisztinához, melynek most a keltezése a leginformatívabb: „Költ Kismartonban, Boldogasszony Szűz Máriának, Magyarország Patronájának fogantatása (úgymint Karácson havának 8.) napján. M.DC. XXVIII esztendőben."
Mindebből (s a nem idézett részletekből) világos, hogy a könyvecske szerzője Eszterházy Miklós nádor kismartoni udvari lelkésze, hogy a munka az immár teljes virágzását élő ellenreformáció (s a vele összefonódó barokk stílus) szellemében és céljainak alárendelve született. A szerző — Hajnal Mátyás (1578—1644) — nem is énekszerzőként mutatkozik be, nem is éneknek (éneklésre) szánta az „egynéhány régi és... deákból magyar nyelvre fordétott hymnusokat", — hanem az elmélkedés célú könyvecske kiegészítő, az ájtatosságot szolgáló részének. (Nincs is egyetlen himnusz előtt sem „ad notam".) Ugyanúgy, ahogy ez a kódexirodalom himnuszfordításai esetében is érvényes.
Ezek között a hymnusok között szerepel a világhírű Stabat mater . . . kezdetű Mária-siralom fordítása is. Ez önmagában is érdemes tett, de a nyelvi-stiláris vizsgálódásnak azáltal szolgáltat különösen tanulságos példát, hogy a könyvecske 1642-ben második kiadásban is megjelent — az elmélkedő szövegek változatlanul hagyásával és egyik-másik hymnus, köztük a Stabat mater jelentős átdolgozásával. Már az első fordítás is érdemes tett volt — mondottam —, hiszen az új magyar katolikus énekköltészet maradandó értékeként — előbb mint magánájtatosságra szánt szöveg — rövidesen belekerül magyar vallásos, ájtatossági munkákba. Még nagyobb fontosságú tény azonban az, hogy a fordítás helyet kap az 1651-ben (Lőcsén) megjelent Cantus catholiciban (a latin eredetivel és kottával), tehát már éneklésre szánva, énekként. Feltűnő, hogy a Cantus catholici Hajnal 1629-i fordítását veszi át — bár úgy átalakítva, hogy a harmadik sort refrénszerűén megismételve, négysoros strófákat ad. A híres katolikus énekeskönyv révén Hajnal fordítása szinte folklorizálódott, de ez a Mária-ének mindig közelebb maradt az 1629-i, első, mint az 1642-i, második változathoz.
Nos, dolgozatunk célja éppen e két változat összevetése s a belőlük levonható nyelvi, stiláris, ízlésbeli, általában művészeti tanulságok értékelése és értelmezése.
*
De milyen is ez a két változat ? Hogyan, miért, milyen eredménnyel dolgozta át Hajnal első fordítását ? Módszertanilag azt az utat látjuk leginkább járhatónak, hogy versszakról versszakra haladva vetjük össze a két változatot egymással — előbb mindig az 1629-es változatot adva —, illetve mindkettőt a latin eredetivel. Majd a részletmegfigyelések után az eredmények rövid summáját adjuk.
Már a cím is mintegy fuvallatként érezteti a kétféle megközelítés különbözőségét:
PLANCTUS
B. MARIAE VIRGINIS Stabat mater dolorosa, etc. Boldog Asszony Szűz Máriának siralma
ASSZONYUNK SZŰZ MARIA SIRALMA
Stabat mater, etc.
Az első változat címe láthatólag valamilyen egyházi liturgikus szöveggyűjteményből (Mária-officiumból ? zsolozsma himnuszaiból ?) való, s annak szöveghez ragaszkodó, egy kissé esetlen fordítása. A második nem is uta] a liturgikus latin címre, és megfogalmazásában is gördülékenyebb, élve az Üdvözlégy (Ave Maria) szép magyar fordulatával: Sancta Maria = Asszonyunk Szűz Mária . . ., elhagyva a Beatae fordítását. Érdekes viszont, hogy mindkét változat felhasználja a B. Mariae Virginis kifejezésének az ,,Aszszony" szóval való megtoldását, ami egy kikutathatatlan régiségű magyar fordulat felhasználása még abból az időből, amikor az „asszony" jelentése közelebb állt a 'királynő', 'úrnő'-höz, mint a 'nő'-höz, 'némber'-hez.
Stabat Mater dolorosa,
juxta crucem lachrymosa,
Dum pendebat Filius.
Álla az keserves Anya,
Kereszt-fánál siralmába,
Látván függnyi szent fiát.
Álla a Szűz nagy fáj dalva
A' Kereszt-alatt, siratva
Rajta-függő Szent Fiát.
[Az elemzés strófánként halad. Egymás után a latin eredeti, utána Hajnal 1629-es majd 1642-es fordítás-verziója.]
A korábbi változat első, laikus pillantásra is hívebb fordítás, szinte szóról szóra van visszaadva (az utolsó sor „Dum pendebat" kifejezését kivéve). Mind alaktanát (az keserves, siralmába, függnyi), mind szókincsét (keserves), mind ortográfiáját tekintve, egy korábbi nyelvállapotot tükröz, esetleg egy meglevő fordítást követ. Rudimentális hűségében mindazonáltal megrázóan visszhangozza a középkori szöveg tényt leszögező, statikus állapotban, folyamatos imperfectumban szemlélő, egyszerű, érzékletes, konkrét, láttató, képi realizmusát.
A későbbi változat több figyelemre méltó újítást hoz. Ezek közt legfontosabb talán az, hogy a latin nominális statikusságát két ízben is megmozgatja (lacrimosa—siratva), ráadásul először egy „neológ" igével, s egy nyomatékosító szóval (nagy) az érzelmet még fokozni is akarja. A dolorosa megfelelője így lesz: nagy fájdalva. Nem kevésbé érdekes az eredeti lineáris szerkesztésnek egy logikus enjembement-nal „emeletessé", architekturálissá bontása. A latin (és lényegében az 1629-i változat) és az 1642-i szintaktikai megoldása ilyen strófaépítést eredményez:
A szimmetriaelv a két strófában szemmel láthatóan egészen más. Az enjambement-ról külön is kell szólni. Nem tudjuk ugyan, a Hajnal kezében levő latin eredeti központozása milyen volt, de föltétlenül olyan, mely a sorokat tekintette egy szintaktikai egységnek, a (3 soros) strófákat egy periódusnak, a sorok végén tehát írásjel (legtöbbször vessző), a strófák végén pedig pont van. Az első változat hűségesen követi ezt a vers-, illetve strófamondattant, az 1642-i azonban ismételten — a 40 első és második sorokban összesen 16-szor! — áthágja. (A strófák 3. sorában azonban ez is mindenütt írásjelet tesz.) Alig lehetne ennél a — látszólag jelentéktelen — ténynél beszédesebbet találni arra, hogy Hajnal M. második fordításakor hogyan szakad el a mozgás, a szintaktikai szabadság, az átívelő mondatképzés irányában az eredeti és saját első fordításának verstanilag, ritmikailag kötött mondattanától. Szerencsésen-e, avagy nem — ezt alább igyekszünk eldönteni.
De már itt, az első strófa kapcsán meg kell jegyezni egy további jellemző különbséget. Azt ugyan Hajnal már az első változat fordításakor felismerte, hogy a himnusz (siralom) 8 | 8 | 7 szótagú sorokból áll, és hogy a 8-asok egymással rímelnek. Meglepő viszont, hogy nem ismerte fel a két egymást követő háromsoros strófa összetartozását, s ezen belül a 3. és 6. sorok egyberímelését (aab j ccb) . Valamivel jobban felismerte az egyes soroknak 4 | 4-es, illetve 4|3-as osztatát — de már itt az első strófában is látszik, hogy mindkét változatban túl is teszi magát rajta. Pl. I. Álla az kejserves Anya, II. A' Kereszt-a|latt, siratva stb. Nagy merészség lenne határozottan kimondani : Hajnal nem tudta-e mindenkor a latin következetes sormetszetét követni, avagy még a régebbi magyar nyomatékos verselés ütemezési dallama csengett a fülében, mely szerint az imént idézett két sor így is osztható: ,,Álla az | keserves Anya", illetve:,,A' Kereszt-alatt | siratva" stb. (Vö. Ómagyar Mária-siralom.) A két változatban (1:11) a „hibás" sormetszetek aránya: a 40 nyolcas sorban 12:10, a 20 hetesben 10:6. Ebből talán mégis arra lehetne következtetni, hogy a sormetszet, különösben az 1629-i változatban nem volt Hajnal számára releváns tényező — esetleg azért, mert már az első változat is dallamra készült (noha nem éneklés szándékával). A II. változat kétségkívül nagyobb poétikai s verstani jártasságra mutat, sokkal inkább költeménynek készült, innen a sormetszetek valamivel következetesebb alkalmazása.
Visszatérve az első versszakhoz, az már itt is megállapítható, hogy az I. változat a nominális statikusság megbontásában legfeljebb az oksági viszonyig megy el („Látván fügnyi. . ."), a II. viszont egy cselekvő (siratva) s a cselekvő igékkel képi-festői, látvány-funkciót teljesít ( „Rajta-függő . . ."). Talán a tablószerű látványigény miatt lesz az I. — helyes — „Keresztfától" formájából (juxta Crucem) a Il.-ban: ,,A' Kereszt-alatt".
Cujus animam gementem,
contristantem, et dolentem,
Pertransivit gladius.
Kinek meg epedett szivét,
Töredelmes és bús lelkét,
Hegyes-tör által járta.
Bánatokkal lelke tömve,
Gyötrelemtől szive törve,
Érzi éles pallosát.
A költeménynek nincs talán olyan versszaka, melyben az új ízlés igénye oly messzire (s oly kevés vallási, emocionális és esztétikai haszonnal) vetette volna Hajnal Mátyást az eredetitől s az első változattól. A választékos irodalmiaskodás, finomkodó és érzékletes összebékítetlen keverése (melyből már az első versszak is adott ízelítőt), az eredetitől való eredetieskedő elszakadás hajszolása odavezet, hogy a három sor alig több (korszerűnek: manieristának vélt) parafrázisnál. Az eredetinek (és a szép I. változatnak) egyetlen szó — animam, mint tárgyeset — köré felsorakoztatott gyengédfájdalmas, folyamatos igenévi jelzőiből hatásosabbnak vélt (mert véghez vitt, véghez ért-jutott, eredményében, állapotában cselekvést-történést sugalló) határozói igenevek lesznek, két alanyú, mondatértékű szelvényekre, rétegekre feltöredezve az egyetlen mondatot, amikor már nem is tudni: mi minek „Érzi éles pallosát". Pallosát . . . hogy eldobta a szép bibliai „fájdalom tőre" jelképet a barokk-feudális „pallos" kedvéért ! Kár volna azonban elhallgatni a transzformációból származó nagyobb dramatizáló, megelevenítő erőt. A nominálisból verbálisra váltó nyelvezet ezúttal is megmozgatja a szemléletet, bár ennek az az ára, hogy a nagy konkrétságú, „tranzitív" 'animam . . . petransivit gladius' helyébe — a paralelizmust meghagyva — egy intranzitív szerkezet lép.
Bár a latin egy tárgya (animam) helyébe az I. is kettőt iktat be (szívétlelkét), de meghagyja őket tárgyesetnek, s nem töri meg a (mindkettőre érvényes) vonatkozás linearitását — s ugyanakkor vonzat-szemantikai kettősségét. Amikor a fordító leírja az elvont animam helyébe a konkrét szívét, ehhez nem járulhat (akkor) a gemens jelző, ezért alkalmaz egy más („meg epedett") jelzőt, s tér vissza az animam-hoz immár hozzá illő jelzők kíséretében. Fontos itt a megepedett szó: milyen konkrét tartalmassággal idézi fel egykori nyelvünk elveszett szépségeit, az ekkor még szintén tartalmasabb bií(s) társaságában! (,,Buol oszuk, epedek": ÓMS). Az epe szótőre visszamenő eped ugyan már a XVII. században is 'sorvad, beteg, testi vagy lelki bajban emésztődik' jelentéssel bír, tehát már átment bizonyos absztrakción, de a „bútól [= szenvedéstől, fájdalomtól] emésztett szív" még mindig testileg valóságos sugallatokat hordoz. Akárcsak a töredelmes szó, melyben ott él még a 'tör', 'megtör' (s nem a 'megbánó') jelentés. Az is aligha lehet vitás, hogy a tárgyiasabb „Hegyes-tör által járta" igazabb fordítása a „Pertransivit gladius"-nak, mint a perszonifikált szívről mondva: „Érzi éles pallosát". Nem azért igazabb, mert hűbb, hanem mert a bibliai és a költői gondolat, szemlélet igazabb tolmácsolása. (A tőrnek, illetve pallosnak a hegyes, illetve éles jelzővel való ellátása viszont, úgy tűnik, magyar vallásos terminológiai hagyomány, nem Hajnal jóérzékű differenciálása.) Világos az is, hogy az „éles pallos" már tiszta metafora, hiszen a szívet átjárni csak a hegyes tőr tudja, az éles pallos vág, elmetsz. A (tőr) „áltál járta" és (valaki) „érzi" cseréről is elismerhetünk annyit, hogy kétségtelenül modernebb az érző ember élményével helyettesíteni a jelképi tárgy végzetszerű cselekvését.
0 quam tristis, et afflicta,
fűit illa benedicta,
Mater Unigeniti.
Oh mely keseredett igyben,
Akkor vala gyötrelemben
Eggyetlen egynek Annya.
Oh, mely szomorú, 's szinetlen
Lön az áldott Szűz, Eggyetlen
Eggy Fiának fájdalmán.
Nehéz eldönteni: melyik változatnak nyújtsuk a pálmát. A latin eredeti egyszerű, kisded szépségét egyik sem tudja sugallni. Az I.-nek legfőbb értéke, hogy ügyesen alkalmazza a régi magyar poétika egyik kedvelt paralelizmus-forma ját: a közölést (a közös ige a: vala), viszont talán már a XVII. sz. elején sem volt eléggé költői a „keseredett igy" kifejezés, az Unigeniti fordítása pedig — bár bizonyosan régi formula (vö. ÓMS: Eggyen igy fiodum") — nem lehetett közkeletű, s az „Eggyetlen egynek Annya" mindenestül nem lehetett érthető. (Az unigenitus mai fordítása csak Molnár Albertnél kerül elő.) A statikusságra való hajlamot érdekesen jelzi a fűitnak vala-v&l való fordítása, holott a latin (s a II. változat) világosan mondja, hogy Mária „szomorú és megtört lett" — s nem volt.
Az 1642-es fordítás szépen indul: nagyszerűen adja vissza az első sor két hullámát, a fűit tartalmát — egészen az „áldott" szóig. (A szinetlen szó sem lehetett zavaró, mert bár a NySz 'decolor', 'farblos' fordítást ad, a példák azt mutatják, hogy sokszor 'kietlen, élettelen, érzéketlen, megtört' jelentésben használták. A 2. sorba betoldott Szűz viszont költőileg (nem teológiailag) leront egy fontos információt: a latin ti. „Mater Unigeniti"-ről beszél, ahogy az egész költemény is a „Mater dolorosa"-ró\ szól: az anya fájdalmáról. Ennek helyébe a Szűz alkalmazása nem tekinthető sikeresnek. És bár jellemző és beszédes megoldás, nem nevezhető szerencsésnek a latin (s az I. változat) fájdalmat, állapotot leíró megállapításait egy okkal, okhatározóval megtoldani, bővíteni, méghozzá a fájdalmat mintegy átruházni az „Eggyetlen Eggy Fiá"-ra, holott — ismétlem — itt Mária fájdalmáról van szó, s nem arról, hogy az Anya a Fia fájdalma miatt volt „szomorú és megtört". De: már eddig is láthattuk, hogyan vált át a II. változat az objektivitás szférájából az emberhez kötő szubjektivitásba . . . Aztán szép, szép az enjambement, de azért az „Eggyetlen / Eggy . . ." átlábalása mégis esetlen. Mindehhez az is hozzájárult, hogy Hajnal kezében egy rossz interpunkciójú szöveg lehetett, mely elválasztotta a benedicta jelzőt a Mater jelzett szótól.
Quae moerebat, et dolebat,
Et tremebat cum videbat
Nati poenas inclyti.
Ki sir vala és kínlódok
Retteg vala és sínlődék
Szent Fiának nagy kínnyán.
Mely keservesen fájdallya,
Szent Fiának midőn láttya
Kínnyát a Calvarián!
Az első változat nagyszerűen adja vissza (sőt valami népi dalösztönnel még korrigálja, teljessé is teszi) a latin gótikus szimmetriáját; e szerkezetből:
Quis est homo, qui non fleret,
Christi Matrem si videret,
In tanto supplicio ?
S' vallyon vané ki ne sírna?
CHRISTUS Annyát hogy ha látná?
Illy nagy keserűségben?
Vallyon, 's ki ne sirathatná
A' Szent Anyát, midőn látná
Illy kemény fajdalmokban ?
Az I.-ről alig kell valamit mondani. Rusztikus hűségében, már-már rímtelen prózaiságában (sírna — látná) megrendítően emberi, — még ha az eredetinek oly dísztelenül alkalmazott „homo" szavát nem fordítja is. — A II. nyilván ezen a rusztikus humanizmuson akar „emelni", amikor helyébe egy tudósabb s előkelőbb humanizmust léptet. A coniunctivus potentialis — mely a latinban egyszerű grammatikai forma — itt meglágyított szemantikai tartalom lesz: fleret = sirathatnék. De ugyanakkor, az igét tranzitívvá téve, a sírás magánvalóságának erejét fel is oldja azzal, hogy a sírás és látás két külön mozzanatát egy összefogó ívvel egyaránt az Anyára vonatkoztatja, holott az eredetiben (és az I. változatban) az ember sir és/mert Krisztus Anyja gyötrődik-lcinlódik. A külön szemléleteknek, viszonyításoknak ez az egybefogása — ez esetben az igazi aspektus transzformációjával — egyike az új stílus, új versépítés legjellemzőbb s legfontosabb jegyeinek. Valahogy így:
A grammatikai-szemantikai ellágyításnak egy további példája a tényszerűségében megrázó, gazdag szépségű „Krisztus Anyját" kifejezésnek ,,A Szent Anyát"-tal való helyettesítése. Más szóval: elvonatkoztatása, dekonkretizálása és verbalizálása. A „Krisztus Anyja" egy isten-emberi kapcsolatot fejez ki, a „Szent Anya" — csupán egy liturgikus terminus. És végül az In tanto supplicio fordítása. Az I. föltétlenül egy ősibb s szintetikus, szinesztéziásan metonimikus fordulat: ti. inkább a „tantus" fordítása, semmint a supplicium jelzője, a keserűség (~keserv, bánat, fájdalom) pedig még ma is őrzi az ízérzet szemantikai lenyomatát. A Il.-ban a kemény — megmaradva bár a metonímia területén — a fajdalmok (többes szám!) jelzőjévé lesz, s mindezzel jelzi az újabb analitikus felbontó szintagmaszerkesztést éppen úgy, mint az absztraháló szemléletet (keserűség helyett fájdalmak) és a fokozást, a Kraftausdruckoksá, (kemény) kedvelő új tendenciát. Egyben e tendencia poétikai funkcionalizmusát is; a „kemény fájdalmak" — minden érzelmi, hangulati, affektív jelessége ellenére is — sokkal inkább szó, nyelv, forma, és sokkal inkább sugalló, mint jelentő funkcióval.
Quis non posset contristari,
Pia Matrem contemplari,
Dolentem cum Filio ?
S' ki tűrhetné hogy ne szánná
Ez szent Anyát hogy ha látná
Fiával illy nagy kinban!
Ki tűrhetné, hogy ne szánná
Szűz Máriát, hogy-ha látná
Fiával ily kinokban ?
Bár ez a versszak változott legkevesebbet a két fordításban, két lényeges körülményre rá kell mutatnunk. Az I. megőrzi a súlyos információjú Anya--Fia korrelációt, a II. — az imént látott poétikai funkció, előkelő lágyság és konvencionalitás jegyében — szinte tartalmatlanná degradálja, amikor a „Fia" mellé ,,Szüz Máriát" (s nem a „szent Anyát") állítja. A 3. sorban mindkét változat visszatér az 5. versszak ,,in supplicio" fordításához („illy nagy kinban" ~ „ily kinokban"), pedig e sor tartalmi, metrikai súlypontja a cum Filio kifejezés. Ez itt hangsúlytalanná laposodik, s a dolentem lesz hangsúlyos (mint az 5. strófában).
Az első sor nyelvi változatlanságának meghagyása azt látszik megerősíteni, hogy a tűrné korábbi jelentése: 'tudná megállni, magát megtartóztatni, visszatartani' — a XVII. század egész folyamán még elő volt. Az első sor érdekességéhez tartozik még, hogy az eredeti, a szemlélőre koncentráló intranzitív nézőpont (contristari), mely már az előző versszakban is olyan szép oppozícióba került a második sor tranzitív igéjének tárgyra irányuló nézőpontjával (fleret ~ videret), ezúttal már az első változatban is a felszínesebb tárgyi vonatkoztatásba olvad bele két, egyaránt tranzitív ige alkalmazásával (szánná — látná). Részben ezért is tartozik ez a versszak a kevésbé sikerültek közé. A II. tovább folytatja a konvencionálisabb fordulatok alkalmazását: a Piám Matrem-et a „Szűz Máriát" kifejezéssel fordítva. (Az I. „szent Anyát" fordulata igazibb fordítás.)
Meglepő, hogy az eredetinek „Quis . . ." kezdetű kérdő-felkiáltó paralelizmusát (Quis est homo . . . ~ Quis non posset . . .) egyik változat sem tudja visszaadni.
Pro peccatis suae gentis,
Vidit JESUM in tormentis,
Et flagellis subditum.
Az ö Népének Vétkéért
Látá JESUSnak gyötrelmét
Es meg ostorozását.
Látta JESUS gyötrődését,
Ostor-alatt szenvedését,
Nemzetének vétkeért.
Lássuk előbb az azonos megoldásokat. A JESUM in tormentis szerkezetet mindkét változat egy kevésbé hatásos birtokos szerkezetté alakítja át, s a 3. sor értelmező participiumát mindkettő főnevesíti. Kétségtelen, hogy ebben a latin és magyar nyelv sajátos lehetőségei is szerepet játszottak, mindazonáltal a főnévi birtokos kapcsolat kevésbé szoros, mint a (határozói vagy értelmezői) jelző.
E közös megoldásokban is van azonban árulkodó különbség. A gyötrelem és gyötrődés közül az első nemcsak régibb, hanem (akkor) nagyobb mértékben hordozta a megkínzatás fizikai-testi jelentéselemét. A gyötrődés már némiképp a lelki szenvedés felé vezet át (visszaható-gyakorító igéből van képezve). A flagellis subditum megfelelőjeként az L-ben a régi, bibliásan egyszerű, népi megostorozás áll, a II. viszont láttató szándékkal kiemeli a sM&(ditum) elemet, s egyszerre, érezhetően új, szokatlan, egyéni képzéssel egy vizuális információra nyit kilátást: ,,Ostor-alatt szenvedését". Jegyezzük meg még, hogy Hajnal M. ezúttal is az 1642-es változatban tesz csak különbséget az egyes latin igeidők fordítása során. A vidit előbb: látá, később: látta, nyilván az utóbbi a helyes.
E két változat legfőbb különbsége az eredeti információnak a II. változatban végrehajtott átstrukturalizálása. A „Pro peccatis suae gentis" — melyben a gens humana: az emberi nem(zet), az emberiség vétkeiről (elsősorban az eredeti bűnről) van szó; az I. változatban a „suae gentis" = Az ő Népének [= a zsidóságnak] fordítás félreértés — az eredetiben viszonylag hangsúlytalan információ: legalábbis a fizikai megkínoztatáshoz képest. Nos, az 1642-es fordítás, nyilván teológiai (s nem poétikai) megfontolásból erre a mozzanatra helyezi a strófa hangsúlyát azzal, hogy azt a 3. sorba veti, sőt felcseréli az egész versszak információlogikáját. A latinhoz s az I. változathoz viszonyítva az átrendezés formája ez:
Vidit suum dulcem natum,
Morientem desolatum,
Dum emisit spiritum.
Látá az ö édes fiát,
Hólt-számban ö el-hagyását,
Szent Lelke ki-adását.
Látta ö kegyes Magzattyát,
Szörnyű kinra adatottyát,
Meghalni az Emberért.
A rendkívül beszédes, az illusztrálásra szinte egymagában is elégség es versszakból lássuk megint a közös sikereket és kudarcokat. Csak a teljess ég kedvéért említem meg, hogy a latinnak szép etimologikus ellentétével: natum — morientem egyik változat sem tud megbirkózni. (Akár a fia, akár a magzattya helyett jobb lenne a szülötte.) Sokkal fontosabb a nagyon is lényeges funkciójú dum (midőn, mialatt) mellőzése, pedig itt egy időmozz anatról van szó, arról a pillanatról, amikor a „natus"-ból „moriens", sőt „mortus" lesz. (A Biblia csodálatosan, két „snittben" vetíti fel: „Lehajtá fejét s kiadá lelkét": Ő, az Isten, aki az Anya és a költő számára e pillanatban „csak" egyszerű dulcis natus: édes szülött, édes gyermek, kedves fiú.)
E „hiányosságok" ellenére mindkét változat remek találatokkal is dolgozik. A suum dulcem natum ~ az ő édes fiát megfeleltetés (I.-ben) egyszerűen megmásíthatatlan. Tündéri közvetlenségű, családias szépsége ragyogó bizonyítéka annak, hogy a franciskánus gótikus misztika nem eltávolít, nem kontúrtalanít: ellenkezőleg, közelhoz, földivé tesz, humanizál. A II. változat derekasan őriz valamit ebből a népi családiasságból, amikor a natum megfelelője a Magzattyát lesz, a kegyes jelző azonban (még ha a szó jelentése itt 'kedves' is) kevesebb, teológikusabb és absztraktabb, mint az „édes". Ugyancsak az L-ben a Morientem desolatum-nak Holt-számban ő elhagyását fordítása, a főnevesítéssel együtt is, bravúros megoldás. A II. itt — noha morfológiailag hűbb fordítás akar lenni — messze elmarad az első változat mögött. Valójában csak ismétlése a már többször elhangzott supplicium, tormentum szemléleteknek, semmit nem ad vissza a halálban elhagyott (vö. „Én istenem, én istenem, miért hagytál el engem?") emberisten megrázó tragédiájának emberségéből. Helyette egy rutin fordulattal él, mely csupán szavakkal akarja a megrázó hatást elérni. Ugyanaz a verbális felajzottság ez, mely minden romantikus fogantatású írásművészetre érvényes, tehát a barokkra is. A 3. sorban az eddig bravúros I. változat nagyot esik, ez elsősorban a szintetizáló, párhuzamosító (tehát régebbi) főnevesítés számlájára írandó. Itt az eredetiben történés van — s nem is akármilyen: emisit spiritum —, s ezt ezúttal nem lehet egy főnévvel helyettesíteni ! A II. változat költőileg nagyot lobban, és egyénít: Látta az Anya az ő isten-ember Magzatját „Meghalni az Emberért". Hatalmas gondolat — egy saját költeményben, de itt teljesen stílustalan. Mert a gondolat teológiailag és költőileg ugyan magasra van emelve, de érzelemlogikájában nagy melléfogás. A latin planctusban ugyanis nem az a fő közlés, hogy az isten-ember miért, kikért hal meg, hanem: hogyan, ti. desolatum, és hogy meghalt: kiadá lelkét, embermódra, mint „dulcis natus". Es az Anya csak ezt látta — hogy az Emberért-e, azt nem látta, nem is érdekelte. Az sem érdekelte, hogy a megváltás pillanata érkezett el, őt csak haldokló édes szülöttének elhagyatottsága „fajdalja". Ezt a jelenetet a II. változat úgy emeli meg, hogy — prédikáció lesz belőle. Nem érdektelen, hogy a latin eredeti történésmozzanatait és állapotfokozatait (mely oly bámulatosan széppé teszi ezt a versszakot) — Hajnal mindkét fordításban egyetlen igére fűzi, tárgyi vonzatokká formálván a külön képeket: moriens — desolatus — emisit spiritum. Az I. változat ezúttal is egyszerűbb, tisztább (bár a tulajdonságot, állapotot s történést egyaránt nomen actionis-szal fordítja):
A II. igyekszik a latin szintaktikai struktúráját megtartani: — még a 3. sor verbális tartalmát is formailag jól adja vissza igenévvel, de ez főnévi igenév, melyből éppen az időfaktor hiányzik, csak a tényfaktor marad — és ez itt megbocsáthatatlanul kevés. Azzal pedig, hogy ezt a sort is a, Látta vezérigéhez csatolja, — lerontja e sornak, mint más alanyú, tehát cselekvőjű külön kijelentésnek erejét. (Egy rövid megjegyzés: az I. változat 3. sorában semmi mesterkedéssel nem lehet a 4|3 sorosztatot feltalálni.)
Eja Mater fons amoris,
Me sentire vim doloris
Fac, ut tecum lugeam.
Oh szűz, szeretetnek kúttya,
Engedd velem eggyütt nyuycha
Szivem szivednek kínnyát.
Oh szép szeretet Szüléje
Agyad, hogy szivem izlellye
Bánátidnak epéjét.
Az eredeti latin költeményben itt fordulat áll be: az eddigi „külső , „objektív" leírás helyébe a szubjektív résztvétel, résztkívánás lép. Most már valóban himnusz, ájtatosságra való ima lesz belőle. A hátralevő 12 versszakban hétszer kerül elő a „Fac, ut . . ." szerkezet, egyszer az „istud ágas". Ahol egyik sincs, a versszak ott tulajdonképpen kifejtése, parafrázisa az előző versszak „Fac, ut . . ."-jának. Am ez a részvétkívánás nem ötletszerűen kerül ismét és ismét elő: egyszer összefoglalásként a versszak végén, máskor könyörgésként vagy ritmikai lélegzetvételként a strófa elején. Ha a strófa három sorát mintegy három kottavonalnak képzeljük el, a „Fac, ut . . ." intonálás (illetve felütés, ezt jelzem u jellel) a következőképpen helyezkedik el:
Érdemes most, előre tekintve, megnézni, hogy ebből a világos szerkezetű érzelmi intencionális struktúramenetből mi van meg Hajnal két fordításában.
Az I. változat a 15. versszakig majdnem pontosan követi a „ritmust", ott azonban 4 versszakon át az értelmező-kifejtő könyörgés-imádság kerül előtérbe, s csak az utolsó, 20. versszak zökken vissza a képletbe. A II. változat sokkal pontosabban követi a képletet, mindössze a 19. versszak tér el, de — talán kárpótlásul ? — a 17. strófában kétszer van meg a felhívó „ictus". Ez is eggyel több bizonyíték arra, hogy az 1640-es években Hajnal Mátyás mennyire tudatosabban (ha nem is mindig szerencsésebben) figyel oda a műfordítás formai, technikai problémáira is.
De térjünk vissza 9. versszakunkhoz. Az I. hű marad eddigi gyakorlatához, vagyis lehetőleg a szöveghez is. Igaz: a ravasz latin szerkezettel — melyben a „Fac"-nak van egy műveltető (Me sentire . . .) és egy conjunctivusos, mellékmondatos bővítménye — nem tud megbirkózni, de végül ügyesen kivágja magát, még ha a nyújt igének (ma már elavult) komplex jelentésével is. Ez az ige — mely majd a 13. versszakban újra előkerül — korábban olyasmit is jelentett, hogy 'valamit megél, elvisel, elszenved, végigvisz', s így már Hajnal megoldása („Engedd, hogy szíved velem együtt szenvedje a kínját") nagyon is sikeresnek tekinthető. Sőt, a fordító még meg is toldja egy szép figura etymologicával: „Szivem szivednek kínnyát" — így ha a fordítás versnek nem különösen szép is, gondolatilag méltó az eredetihez. — Nem úgy a második változat. Itt Hajnal egyre jobban elveszti a féket, egyre inkább függetleníti magát az eredetitől, melynek hovatovább csupán parafrázisát adja. Ezúttal már vitathatatlanul egyrészt a dekonkretizáló s díszítő funkció (fons amoris = szép szeretet Szüléje), másrészt az ál-merész barokk képiség és perszonif ikáció jegyében: Me sentire vim doloris I Fac... = hogy szivem ízlelje \ Bánátidnak epéjét. Bizonyos azonban, hogy e metaforikus lázban, az allegorikus gondolkodás e bizarrságában, melyben egymás mellé kerülnek különböző érzéklési területek, átvitt és konkrét jelentések, ha van is benne egyrészt rikító mesterkéltség, van egy jó adag valódi költői teremtő talentum is.
Fac, ut ardeat cor meum,
In amando Christum DEUM,
Ut sibi compleceam.
Add hogy szivem fel gerjedgyen,
JESUS szerelmétől égjen,
Hogy néki kedveskedgyem.
Add, hogy szivem fel-gerjedvén
'S Fiad szerelmében égvén,
Nyerhessem édes kedvét.
Egyre jobban kirajzolódik az I. és II. változatban jelentkező művészi magatartás. Az I.-ben határozottan egy korábbi, népiesebb, nemzetibb ars poetica érvényesül, melynek számára szinte természetes az eredetihez való hívebb alkalmazkodás, amikor pedig mégis eltér, az említett ars poetica jegyében tér el. Ezúttal az a legjellemzőbb, hogy a 2. sornak szervesen az első mellékmondathoz tartozó ok-, illetve állapothatározói igeneves szerkezetét felbontja, s funkcióját kiiktatva, a vezérigére (Add, hogy . . .) egy hármas paralelizmust épít rá. Az eredeti &éílépcsős szubordinált szintaktikája (vezérige — tárgyi-következményes mellékmondat ok-, illetve állapothatározóval — célhatározói-következményes mellékmondat) helyébe így egy Mromlépcsős — egyenrangúan alárendelt — szerkezet alakul: vezérige és három tárgyi mellékmondat (a 3.-ban némi célhatározói értelem is van). Eredetileg kb. így fest:
A II. változat gyökeres átalakítást hajt végre: mind az első mellékmondatot, mind az ok-, állapothatározói igenevet egyenrangú igenévvé formálja, s csupán a 3. sor marad meg mellékmondati rangban, közvetlenül a vezérigéhez kapcsolódva („Add, hogy . . . Nyerhessem édes kedvét"). Tehát a szív felgerjedése is csupán állapot, s nem cél, illetve következmény.
Ez utóbbiban megint csak a korstílusra oly jellemző „ívesítés" történik, az utolsó (s egyetlen) mellékmondat mintegy kupolaként épül rá a két igenévi szerkezetre. Az eredetiben, illetve az I.-ben az építkezés még erősen román stílusú:
a II.-ban egyszerre barokkos lesz:
Ezen fundamentális különbségek mellett vannak kevésbé lényeges, de nem kevésbé érdekes különbségek is. Az I. „szerelmétől", s a II. „szerelmében" világosan jelzi az ok-, ill. állapothatározó iránti vonzódást. Az állapot oldottabb, irracionálisabb s líraibb, mint az ok: a szemlélőben lévén, szubjektívebb, azonosulóbb is, mint a mindig külsőbb, racionálisabb, objektívabb ok. (Az állapot-, illetve okalapú szemléletet érdemes lenne egyszer a különféle stílusirányokban statisztikailag is felmérni.) A líraibb álláspontot jelzi a Il.-ban Jesus-nak Fiad-dal való behelyettesítése is. A Christum DEUM tényszerűen mond ki valamit, a Fiad szemantikai atmoszférája — s nemcsak a birtokos rag miatt — lírailag kisajátítóbb.
Ugyancsak érdekes az „Ut sibi complaceam" kétféle fordítása is. Az első változat — Hogy néki kedveskeggyem — bennem a népi udvarló költészet tónusát idézi fel, a Nyerhessem édes kedvét viszont felbontott, finomkodó hangulatiságával, beleillenek akár Gyöngyösinek olykor a rokokót előző keesességébe.
Sancta Mater istud ágas,
Crucifixi fige plagas,
Cordi meo valide.
O Szent Anya ezt mivellyed
Meg feszültnek belém messed
Mélységesen sebeit.
Oh Szent Anya, ezt mivellyed
Hogy szivembe mélyen verjed
A' Feszültnek szegeit.
Az I. változatról nincs különösebb mondanivaló. Hűen és szépen követi az eredetit — minden bravúr nélkül. Hacsak nem számítjuk mégis tehetségre valló megoldásnak a valide hűtlen-hű fordítását ezzel: Mélységesen. — A II. viszont kitapinthatóan fordul a manierista-barokk naturalizmus, a konkrétvizuális borzalom felé. A „sebek"-ből (plagas) szegek lesznek, azokat kell a szívébe „mélyen beverni". A ,,Crucifixus"-nak „Feszült"-tel való fordítása is, ismereteim szerint, kevésbé köznyelvi, mint a Megfeszült, illetve Megfeszített.
Tui nati vulnerati,
Tam dignati pro me pati,
Poenas mecum divide.
Meg sebesétett fiadnak,
Értem türnyi méltóztattnak
Kínnyát velem közöljed.
Vérben-úszó Szent Fiadnak,
'S én-érettem kinzatottnak.
Oszd-meg velem sebeit.
A participiumok révén rendkívül tömör latin eredetivel az I. változat nem tud megbirkózni — mivel elsődleges szempontja a tartalmi hűség. Különösen a „Tam dignati pro me pati" állítja nehéz — talán megoldhatatlan — feladat elé. A „türnyi" mindenképpen kevesebb, mint a pati. A közöl azonban „divide" megfelelőjeként — ekkor — nem esetlenség.
A másik változat számára a latin eredeti szinte már csak ürügy, nyers vázlat, melyre egyre dúsabb színekkel rakja rá egyre burjánzóbb affektív s vizuális szókincsét. A szelíd vulneratus így lesz elborzasztóan vérben úszó. A 2. sor nem bajlódik az első változatban zátonyra futott „Tam dignati..." kifejezésnek különben lényeges információjával, csak fusson a vers a konkrét—absztrakt, képi—direkt jelentések bár diszharmonikus, de mégis erőteljesen kavargó hullámain. Ennek a szándéknak esik áldozatul a poenas = kínnyát helyes megfelelés a megosztani nehezen lehetséges sebeit érdekében. Ahogy az előző versszakban túlzás volt a plagas: szegeit megfeleltetés, itt is (ügyetlenül) felfokozott a poenas = sebeit fordítás. (De talán Hajnal mégsem akarja elvetni a seb szót, s itt mintegy pótlásul alkalmazza.)
Fac me vere tecum flere,
Crucifixo condolere,
Donec ego vixero.
Engedd veled hogy sirhassak,
Föl feszülttön jaygathassak,
Mig nyuytom életemet.
Add, hogyveled könyvezhessek,
'S meg-feszültön keserghessek,
Mig e' földön lakozom.
Az I. újra egy régibb nyelvi és stiláris világot képvisel — hibáival s erényeivel is. Az 1. sor például a maga egyszerű hétköznapiságában is igaz, hű, szép. Nincs lényeges hiba a 2. sorban sem, legfeljebb az különös, hogy a 11. versszak „Megfeszült"-jét itt nem akarja, ismételni, s „Fölfeszült"-et mond. (De a II. változatban — helyesen — visszatér hozzá.) A 3. sor is kedvesen, rusztikusán egyszerű fordítása a „Donec ego vixero"-nak.
A Il.-ban legfeltűnőbb ennek a hétköznapian egyszerűnek elvetése, hogy egy választékosabb, irodalmiasabb s „érzékenyebb" nyelvi világba lépjen. Most már nem sír, hanem könyvezik, a kedves „jajgat"-ból „keserg" lesz. Annál szebb a 3. sor, mely egyszerű, népi vallásos szépségében az eredetit is felülmúlja. A „Mig e' földön lakozom" egyike a fordítás telitalálatainak. (Az 1. sor belső rímének: vére — flere visszaadását aligha jogosan várnánk el.)
Juxta Crucem tecum stare,
Te libenter sociare,
In planctu desidero.
Kereszt alatt veled állyak,
Ottan társul fogadgyalak,
Siralmomban kívánlak.
Hogy veled mind-eggyütt állyak
A Keresztnél, s eggyütt sirjak,
Azt óhajtva kívánom.
Az 1629-es fordítás — az 1. sor hű, igaz egyszerűségét kivéve — meglehetősen félrefordítás. Ennek oka pedig bizonyára az előtte levő latin szöveg mechanikus sorvégi interpunkciója. Az In planctu ti. a sociare vonzata, a desidero pedig a két előző infinitivusos szerkezet vezérigéje. így a „Siralmomban kivánlak"-nak nincs értelme. Ahogy meghamisítja a „társulás" irányát is, úgy mondva, hogy ő kívánja társul fogadni a „keserves anyát", holott valójában társul szegődni akar.
Az 1642-es fordítás megerősíti azt, amit már korábban is érintettünk. A barokk vers(elés) már nem tud megférni a szintaktikai és ritmikai egységek monoton szervezetében, ki akar, és ki is tör belőle, az érzelem s a gondolat túlcsap a sorvég gátjain, átcsap a következő sorba, s így köt össze széttagolt, darabos elemeket:
Hogy veled mind-eggyütt állyak
A keresztnél. . .
Másrészt az elemeket — a korábbi lineáris helyett — másféle egységekbe szervezi. Nem hamisítja meg a mondanivalót, de megváltoztatja a struktúráját. Itt például az in planctu szót felhozza a 2. sorba: ,,s eggyütt sirjak" (ezzel az első sort is hozzászervezi, vagy ezt szervezi ahhoz: „eggyütt álljak"), a „libenter"-t pedig egy szinonim fokozó szóként a 3. sorba helyezi: „óhajtva kívánom". A versszak sikerültségének egyik kulcsa éppen az, hogy régi és új egyaránt benne van, de az új döntőbb súlyával. A strófazáró vezérigére (desidero) szép hullámokban, megmozgatva fűzi rá a bővítményeket (az infinitivusokból conjunctivusokat csinálva), törés, zökkenés nélkül mozgatja, bővíti meg, rendezi át a latin vers szintaktikai és poétikai struktúráját.
Virgo Virginum praeclara.
Mihi jam non sis amara,
Fac me tecum plangere.
Ah Szüzeknek Nemes Szüze,
Ne válly itt sovány izemre,
Add hogy veled sirhassak.
Oh nemes Szűz, nekem kedvezz,
Tőled engem el ne rekeszsz:
Add, hogy veled sirhassak.
Kezdjük most talán a II. változattal, első rátekintésre is világos ugyanis, hogy benne csak az az igazán sikerült, ami változatlanul került át az I.-ből: a 3. sor. Hol siklott ki ez az 1642-es változat? Ott, hogy a 2. sor (Mihi jam non sis amara) latinjának naiv kifejezésmódját vagy nem érti, vagy nem találja meg a magyar megfelelőjét. Ez a sor magyarul kb. azt mondja: Ne légy hozzám ily keserű (kegyetlen, rideg), hogy ti. nem részeltetsz szenvedésedben. A II. változat ennek választékos, finomkodó körülírására, elvont részletezésére másfél sort szentel (,,. . . nekem kedvezz, / Tőled engem el ne rekeszsz"), ami poétikailag önmagában nem is lenne rossz, csak éppen a szépítgető bővítés, terjengősség miatt — erőtlenné, körmönfonttá, stílustalanul hűtlenné vált, ráadásul még fel is kellett áldozni a latin 1. sorának elkoptathatatlanul szép figura etymologicáját (Virgo Virginum . . .) — amit az I. változat még oly remek egyenrangúsággal ad vissza: „Ah Szüzeknek Nemes Szüze" —, s ez áldozatért semmi költői értéket nem kapunk.
Hogy az első kidolgozásban ez a versszak nem vált a fordítás egyik gyöngyszemévé, annak nemcsak az említett latin fordulat (2. sor) az oka, hanem a nyelvfejlődés is. Az „ízére válik" ugyanis egykor — sokkal tágabb használati körben — kb. azt jelentette, mint az „ínyére van", azaz: tetszik neki, kedvező, kegyes a számára. De már ez is tagadásos-rövidült forma, mert lehetett valaki-valami valakinek jó vagy rossz (és még sokféle más) izére, amikor a jelzőtől függően azt is jelenthette: nem tetszik neki, kedvezőtlennek, kellemetlennek találja. Ezzel azonban a „sovány ízére válik" kifejezés még mindig nem érthető. Ehhez meg kell nézni a sovány szót is. Bár ennek fő jelentése mindig a 'sivár, terméketlen, száraz' volt, vannak példák, melyek a szónak a savanyú szóval való rokonságára utalnak, egyként a só ^ sav gyökérre menvén vissza. A Nyelvtörténeti Szótárból veszem az ilyen példákat: „Az souan vizet jeles izű borrá változtatta"; „souány ember: safeitudo non inest illi". A „savanyú"-tói a „keserű"'-ig jelentéstanilag egyenes út vezet. „Sovány ízére van" tehát azt jelentette még a XVII. század elején is: savanyú, illetve keserű (nem tetsző, kedvezőtlen) érzéssel van valaki iránt. És ekkor már Hajnal fordítása telitalálat — lenne, ha ez a szólás (talán már az ő életében) nem vált volna a nyelvi ízlés „savanyú ízére", nem vált volna elavulttá.
Pac, ut portem Christi mortem,
Passionis eius sortem,
Et plagas recolere.
CHRISTUS halálának kinnyát,
Kínszenvedésének sullyát,
Viselhessem sebeit.
Add, hogy a' Krisztus kinnyában
'S értem szenvedt halálában,
Veled egy részt bírhassak.
A Stabat maternek ez talán a legskolasztikusabb s grammatikailag is a legbonyolultabb építésű strófája. (Ti. az infinitivus ezúttal egy laza gondolati paralelizmussal követi — snem megelőzi — a conjunctivusokat.) Hajnal az I. változatban még érezhető kedvvel igyekszik megbirkózni a latin tartalmi és formai problémáival. Mindkét téren leegyszerűsíti a latin skolasztikusságát. Ami a formát illeti, itt egyszerűen kiiktatja a Fac + a) ut: conj. ~ b) inf. kettősséget, s mindkét függő szerkezetet egy ható-igés felszólító móddal fogja össze, „közöli" — ügyesen („Viselhessem . . ."). Ezzel kapcsolatos, illetve ennek előfeltétele, hogy mellőzi az elvontabb recolere (itt kb. 'újból átélni') igét, s a magyar gondolkodásnak ismerősebb portare ('visel, elvisel, hord') igéhez rendel mindent. Am hogy ezt megtehesse, a skolasztikus tartalmat is helyettesíti vagy kiegészíti egy, a portare igéhez illőbb s a magyar gondolkodásmóddal, szemantikai rendszerrel rokonabb szerkezettel. Tehát:
mortem — halálának kínját
Passionis sortem — Kínszenvedésének súlyát.
Van persze ebben némi feszesség és csikorgás, de alapjában véve nem rossz megoldás.
A későbbi változat egész más utat követ. Ez a „Pac . . . portare . . . sortem" gerincre épít (jellemzően: egy absztrakt-képes szerkezetre), s azt így értelmezi: „Add, hogy ... egy részt bírhassak..." Ez a centralizálás, amivel (akárcsak az első változat) egy ige alá akarja vonni a három szinonim értelmű bővítményt (halál, kínszenvedés, sebek), vagyis újból a típusú építkezést akarja megvalósítani, ez a központosítás most szétveti a strófa tartalmi struktúráját. A latin eredetiben sehol sincs szó „egy (azon) rész"-ről, sem arról, hogy „Veled", ahogy nincs szó „értem szenvedi halál"-ról sem. Mindez fölöslegesen bonyolítja s egyben degradálja is a mondanivalót, még ha lírailag a személyhez (Veled, értem) jobban köti és szubjektiválja is. Az még nem volna nagy baj, hogy a halál és a passió (kín) sorrendjét felcseréli, a 3. sorba kerülő, egyazon részt kérő igei szerkezetet még erősíti is, ha hozzá a mors áll közelebb. Bántóbban hat az, hogy a latin (és az I. változat) csökkenő súlyú hármas értékrendjével — mors—passió—plaga — szemben itt egy emelkedő, de csak kettős sorrend látható: kín—halál. Világos, hogy Hajnal a részletező, értelmező gótikus struktúra helyébe ezúttal is az emelő, fokozó barokk szerkezetet szeretné állítani, de közben az egész szerkezetet dekorációs szerepű, mellékes mozzanatokkal gyengíti meg, az eredeti, a valódi monolitikus súlyok pedig elkallódnak.
Ezúttal sem kérhetjük számon a portem—mortem belső rímmel való próbálkozást. Az viszont a fordító mentségére szolgál, hogy az általa használt latin szöveg központozásából feltehetőleg nem derül ki, hogy a „Passionis eius sortem" a portem bővítménye, tárgya-e, vagy a recolere-é. (A Raby által közölt szöveg szerint csak a mortem után van vessző, ezek szerint a 2—3. sor egyaránt a recolere alá tartozik.)
Fac me plagis vulnerari.
Cruce hac inebriari.
Ob amorem filii.
Sebeivel sebesích meg
Keresztyével részegíts meg
Szent fiadnak kedvéért.
Add, Sebétől sebesüllyön,
Add, hogy Lelkem részegüllyön
Szent Fiad szerelmétől.
A látszólag átlátszó szintaxisú latin szöveg közelebbről megnézve a határozók bonyolult hálózatát, vonzatrendszerét tartalmazza. Nehezíti a dolgot nemcsak a Hajnal használta latinnak (már ismételten emlegetett) feltehetően felületes interpunkciója, hanem talán már az eredetinek elmosódottsága is. A Raby által közölt szövegben — itt — egyáltalán nincs központozás, holott a többi versszakokban pontosan aprólékos. Innen a buktatók egész sora. Közülük kettő-három hozta zavarba Hajnalt. Az egyik: az „Ob amorem filii" vonatkozása, hogy ti. mindkét előző sorra vonatkozik-e, vagy csak a 2.-ra. Az I. változat — valószínűleg helyesen — mindkét sornak alárendeli ezt a határozói szerkezetet, a II., úgy látszik, csak a 2.nak. Ugyanakkor a „Szent fiadnak kedvéért" genitivus subjectivus aligha helyes fordítás, sokkal valószínűbb a genitivus objectivus értelmű „a fiú iránti szeretet [szerelem]-től[?] -ből[?] miatt[?]". Az ugyanis valószínű, hogy az ok-, illetve eredethatározó, s nem célhatározó („Szent fiadnak kedvéért"). Igaz, hogy így az 1 — 2. sorba még egy rokon határozó kerül (plagis, hac cruce), egy eszközhatározói értelmű elhatározó. Érdekes, hogyan kerüli meg a magyar szöveg két változata ezt a bonyodalmat. Az I. változat a 3. sorból célhatározót csinál, a II. pedig kiiktatja a „hac cruce" szerkezetet, ezáltal a „megrészegülés" oka (eszköze) csupán a fiú iránti szeretet. Ezzel egyidejűleg kiiktatja a „te—engem" (me) szintaktikai oszlopzatot, s a két mellékmondat közös alanya a „Lelkem" lesz, ez mutat vissza és előre. A linearitásnak, lineáris paralelizmusnak már ismételten látott megbontásával, transzformációjával találkozunk tehát ismét, a részelemeknek egy közös központ köré rendezésével, a tehernek egy tartó oszlopra szétosztó arányos statikájával. Az I. változat ezúttal is közelebb áll a latin eredeti struktúrájához: ügyesen helyettesítve a külön ,,fac" műveltető segédigét a magyar műveltető igeképzés lehetőségeivel; s egyben élve a tárgyas—tárgyatlan igeragozás informatív funkciójával: Fac me . . . vulnerari ~ Sebesíts meg. Ez a magyaros tömörítő megoldás az első két sort latin eredetije fölé emeli.
A II. változatnak is megvan azonban a maga „modernebb" szépsége. A paralelizmust nemcsak megőrzi, az „Add" megismétlésével teljesebbé, patetikusabbá, hatásosabbá is teszi. Másrészt a már említett transzformáló, statikailag központosító átrendezés folytán — megcsonkítva bár a logikai tartalmat — egy költői, poétikai funkciót helyez előtérbe. A két változat szerkezeti képlete végül is így viszonyul egymáshoz:
Az I. rusztikus szépsége s a II. sokirányú vonatkozásrendszerének, megmozgatott statikájának, bonyolult arányosságának szépsége közt nyilvánvaló a korszerű (barokk) igény kielégítésére irányuló törekvés.
Mindkét változatnak egyaránt erénye — a latinnal szemben — az 1. sor eredetijében bennfoglalt tartalmi-értelmi figura etymologicának (plagis vulnerari) morfológiai realizálása is: Sebeivel sebesíts meg, illetve Sebétől sebesüljön.
Inflammatus, et accensus,
Per te Virgo sim defensus.
In die Judicii.
Eel gerjesztett és gyulasztott,
Szűz, általad megtartatott
ítéletkor lehessek.
Hogy fel-gerjett buzgóságban,
Legyek, oh Szűz, oltalmadban,
ítélet félelmétől.
A viszonylag könnyű strófát az I. változat szinte XV. századi esetlenséggel fordítja — szóról szóra, sőt „mondattanról mondattanra". Még az első sor participiumait is meghagyja melléknévi alakban, holott funkciójukban nyilvánvalóan (állapot) határozók: „így (az irántad való szeretettől) fellángolva, felgyújtva . . ." Nemkülönben gyenge a defensus ~ megtartatott fordítás. A poézisnek a nyoma is alig fedezhető fel benne.
A későbbi változat a versszakot imádságra, „ájtatos" könyörgésre hangolja át — de nem tanulság nélkül. Az első sor két kedves, pleonasztikus szinonimáját egybevonja s kiegészíti, pietikusan elérzelmesíti a „buzgóságban" szóval. Ennek rendeli alá az eredetileg az imádkozó jelzőjéül, állapothatározójául szolgáló inflammatus és accensus szavakat. Más azonban, ha én vagyok szeretettől lángra gyúlva, és más, ha a buzgóságom lángol. . . Űt az absztrakció és képes gondolkodás felé. Szépen oldja meg a 2. sort — és elhalványítva, szószaporítóan dekoratíven a 3.-at. A rettentő erejű dies tartalmát („Dies irae, dies illa . . .") ugyan az I. sem fordítja, de a magában álló „ítéletkor" még mindig erőteljesebb, mint a látomásos többletre pályázó „ítélet félelme". Nem a félelem ellen kell a Szűz oltalma (még ha a félelem azt jelenti is: félni való, félelmetes dolog, iszonyat, rémség), hanem az ítélet (napja) ellen. Az I. változat atomizáltságával szemben azonban itt is sikeres az egész versszak egyetlen lendületre való felfűzése, a széttördelő logikai s ritmikai cövekek kirángatása a szabad folyás-futás érdekében.
Fac me Cruce custodiri.
Morte Christi praemuniri,
Confoveri gratia.
CHRISTUS kereszti őrizzen,
Szent halála el készichen
Szent Malasztya meg tarchon.
Őriztess Fiad Jegyével,
És halála erejével;
'S élhessek kegyelmében.
Ha választani kellene a két fordítás között, én inkább az I. felé hajlanék. Annak ellenére is, hogy a praemunire sokféle értelme közül nem éppen a legszerencsésebbet választotta. S annak ellenére, hogy — éppen fordítva, mint a 17. strófában — Hajnal most az első változatban veti át a hangsúlyt az énről a nyelvtani alanyokra. Ez azonban logikus következménye a szenvedő szerkezetnek — helyesen, ügyesen — cselekvővé változtatása során. Épségben megmaradt viszont a „Fac me . . ."-tői függő hármas paralelizmus: „Cruce custodiri — Morte . . . praemuniri — gratia confoveri." Ahhoz azonban nem elég gazdag Hajnal szókincse, hogy a latin passzív infinitivusok együgyűen kedves szinonim árnyalatait vissza tudja adni. Különösen a confovere meleg, gyöngéd atmoszféráját nem tudja sugallni. (A 2. versszak igenevének ügyetlen fordításáról már volt szó.) Nem látszik viszont tölteléknek a halál és a malaszt szavak elé tett szent jelző, sőt valami népi melegséget visz bele az eredeti csupasz főnevek már-már rideg tényközlő információjába.
A II. változat tipikusan képviseli a két fordítás közti egyéni, köz- és irodalmi nyelvi, valamint poétikai ízlésváltozást. Az emblematikus ízlésnek szinte kézzelfogható megnyilvánulása az, hogy a tartalmas Crux-hól Fiad Jegye (jelképe, szimbóluma) lesz. Választékosabb, irodalmibb forma, de szinte teljesen erejét vesztett. A 2. sor első tekintetre szép tömörítésnek látszik — ti. a custodiri és praemuniri igeneveket (a „Fac me" beolvasztásával) egyetlen igébe sűríti —, de közben a 2. sor nemcsak a verbális erejét veszti el egy főnevesítéssel, nemcsak egy liturgikusán üres, sablonos, csak dekoratív és poétikus funkciójú kifejezés („halál ereje") lép be a latin „Mors" hatásossága helyébe, hanem — és ez a legfontosabb — teljesen lerontja a hármas (igeneves) paralelizmust, sőt ezek aszindetonikus mellérendelését „És", ,,s" kötőszavakkal még jobban ellágyítja. Nem is beszélve a 3. sor alany- (következésképpen perspektíva-) változásáról („S élhessek") — mely az „Őriztess" (Te: engem) szemléleti pontnak éppen nem szerencsés elmozdítása. (Vö. az I. változat következetes: Alany—engem felépítését.) Azt azonban nem lehet elvitatni, hogy mégiscsak elmozdítás akar pnni. Valójában Hajnal itt is a pilléres szerkezetnek ugyanolyan ívesltését akarja véghez vinni, mint amilyenre az előzőkben annyi példát láttunk. Ezért fogja egybe az 1 — 2. sor igéjét (igenevét) s rendeli alá mind a Jegy-et, mind a halál erejét — majd külön ívet képez (az alanyváltással is) a 3. sorból: A tökéletesen megépített poétikai struktúra azonban ezúttal nem éri el a kívánt hatást.
Quando corpus morietur,
Fac, ut animae donetur,
Paradisi gloria.
Midőn az Test földé lészen,
Add az Lélek be mehessen
Paradichom fényében.
Midőn földé lészen Testem,
Add, hogy bé-vótessék Lelkem,
Paradichom fényében.
Ha van ,,szép hűtlenség", akkor mindkét változatnak különösen 1. sora az. Mennyivel emberibb, igazabb (s a későbbi Paradicsomnak előlegezett antonímiáját is tartalmazó) a corpus morietur: az Test földé lészen ~ földé lészen Testem fordítás ! Még az „ut animae donetur / Paradisi gloria" (hogy a lélek elnyerhesse / A Paradicsom dicsőségét) helyett is szívesebben látom a lelket, amint a föld sötét birodalmából („ez hamis világ tömlöcéből") belép a Paradicsom fényébe. Hajnal leleménye lenne? Alig hiszem, inkább valamely régi magyar nyelvű temetési szertartásból, „halotti beszédből" került ide. A fordításoknak a latin szöveghez való viszonyáról ezzel mindent el is mondtunk. Nagyon érdekes viszont, hogy az azonos nyelvi, szemléleti hagyományon belül is a két változat milyen jellemző jegyekkel válik el egymástól. Bár az is jellemző, hogy az I. ,,bemehessen"-je helyébe egy liturgikusabb, választékosabb „bevétessék" kerül, a legfontosabb azonban az, hogy az 1629-es fordítás hű marad a latin skolasztikus egyetemességéhez, az emberi nemet tekintő általánosságához: „az Test . . .", „az Lélek", — a későbbi ezt a viszonyt egy individuális „én— Te (Szűz Anya)" viszonnyá melegíti, humanizálja, én-centrikussá teszi. A középkor (vallásossága) számára inkább csak a test, a lélek realitás, a reneszánsz után az én testem, az én lelkem kerül a központba. A közös imádság, ájtatosság helyébe a magános, Istennel (a szentekkel) szemben való helyzet attitűdje lép. Ennek a helyzetnek, viszonynak szinte akaratlan megnyilvánulása a II. változat individualizált átalakítása.
*
Összefoglalás és tanulság.
Hangsúlyozni kell, hogy a Stabat mater nem éneknek készült, hanem verses imának (íteimgebet), ájtatossági szövegnek. Am mind az egyház, mind a laikus mozgalmak hamarosan rájönnek, hogy ez a szövegforma nagyon alkalmas olyasféle „kántálásra", zsoltár- vagy litániaszerű ritmikus felmondásra, mint az evangéliumok egyes részei, a zsoltárok, oratiók vagy a világi költészetben rigmusok, köszöntők, ráolvasások, siratok stb. Amikor a flagellánsok tömegben felmondták, nyilván ilyenféle dallammal adták elő. Meglepő dolog, hogy az olyan közlésekben is, melyek a szöveget nem versszerű tagolásban adják, az egyes felmondási egységeket egy kis függőleges vonallal választják el, s az így kialakult tagolás esetlegesen esik egybe a sor- és strófatagolással. Nyilván ez a nem versritmusú tagolás lehetősége is hozzájárult ahhoz, hogy Magyarországon is már a XV. században ott találjuk psalteriumban, graduáléban, sőt missaléban — bár többnyire nem a kötelező szövegek közt. A Lexikon für Theologie und Kirche szerint 1417-től szerepel egy Arezzóból való breviárium szerves részeként („nicht mehr Nachtrag und Zusatz").
De más is hozzájárult a himnusz rendkívüli népszerűségéhez — és ez a körülmény jogossá tesz Hajnal Mátyás esetében is bizonyos hipotéziseket: az ti., ami éppen nehezen nyitotta meg a Stabat mater előtt a liturgiás szöveggé válás útját. (Csak a Hétfájdalmú Szűz ünnepének kinyilvánítása — 1727 — óta szerepel a Missalébaa mint sequentia, a Breviáriumban mint hymnus.) A Stabat mater ugyanis a franciskánus népi vallásosság, a misztikamentes, rusztikus emberközel Krisztus- és Mária-szemlélet (és kifejezés) örök életű alkotása. A már idézett Lexikon für Theologie und Kirche szerint hatása, a Planctus ante nescia [volék sirolm tudotlan] mellett [!], döntő volt a későbbi (XIV—XV. századi) planctusőkva és flagelláns énekekre (1000. k.) . . . Ha mármost a Planctus ante nesciának 1300 körül már van — csodálatos — magyar fordítása, elképzelhetetlen, hogy a Stabat maternak ne lett volna Hajnal Mátyás előtt. Annál is inkább kellett, hogy legyen, mert ez a himnusz általában kedvelt volt minden laikus-népi, „eretnek" mozgalom körében — feltehetően a huszita mozgalomban is. Legalábbis elgondolkoztató, hogy első (latin nyelvű) feltűnése nálunk — még a XV. században — a Psalterium Gassoviensisben, tehát a kassai egyházmegye területén található meg, s másik két kézirata közül is egyik egy kassai Graduáléban, másik egy Bytica-i plébánia kéziratai között (1526 —1538). Egyáltalán úgy látszik, hogy a Stabat mater német és cseh föld felől jutott hazánkba — legalábbis ma ismert dallama is német eredetű.
Mindezt azért kellett elmondanom, mert kiirthatatlanul él bennem a gyanú, hogy amikor immár római, ellenreformáéi ós kezdeményezések hatására Hajnal M. — egyebek közt — a Stabat mater fordítását is közli „Az Jesus Szivét szerető Sziveknek ájtatosságára": egy korábbi fordítás lehetett előtte (vagy emlékezetében). Dallammal vagy anélkül? Erre szinte lehetetlenség felelni, de mivel a Cantus catholiciben (1651) a XVI. század második feléből származó német eredetű dallam van, Hajnal sem ismerhetett mást, — ha egyáltalán ismert valamilyet. Meglepő viszont, hogy amikor Szőllősi Benedek — szintén jezsuita — a Cantus catholicit összeállítja és kiadja (Nagyszombatban), Hajnalnak 1629-ben közzétett fordítását használja fel. Az szinte elképzelhetetlen, hogy Szőllősi ne tudott volna jezsuita társának újabb, „modernebb" fordításáról, — mért kötött ki mégis az első változatnál? Erre kétféle választ adhatunk. Az egyik az lenne, hogy a katolikus népi tömegeket az egyházi éneklésbe egyre inkább bevonó tendencia — helyes felismeréssel — szívesebben nyúlt a kissé bár archaikus, de népiesebb lenyomató, esetleg érthetetlen, de szakrális-emocionális hatású fordulatokkal élő énekszövegekhez. (Még a Cantus catholici későbbi kiadásaiban, pótlásaiban is meghökkentő — szép — archaikus szövegek találhatók, igen jelentős részük napjainkig fennmaradt — anélkül, hogy a hívek értelmileg is felfognák, mit énekelnek.) A másik válasz az lehetne, hogy Szőllősi Benedek tartotta magát a két (1560 és 1629) nagyszombati és az 1638-i esztergomi zsinat határozataihoz, melyek erőteljesen kiemelik, hogy lehetőleg csak régi múltra visszatekintő, a használat által szentesített (ritkábban: újonnan jóváhagyott) énekeket énekeljenek — „ne sub specie pietatis, Hungarus populus ... in errores inducatur", vagyis: nehogy új eretnek, protestáns énekek kerüljenek bele a katolikus énekkészletbe. Ez viszont azt jelenthetné, hogy talán a Hajnal előtti s az általa átdolgozott szöveg immár hagyományosan összekapcsolódott az adott dallammal, s Szőllősi ezt a hagyományt nem akarta megbolygatni.
Mindez esetleg támogatja azt a felfogásomat, hogy a Stabat mater első Hajnal-féle fordítása nem költői céllal, szándékkal készült — átdolgozás. Tehát nem teljesen új fordítás. Hogy is mondja könyvecskéje címlapján (— elég kétértelműén egyébként) ?: „egynéhány régi és . . . deákból magyar nyelvre fordétott hymnusok". Bár nem világos az „és" jelentése: az ti., hogy arról van-e szó: régi és régen magyarra fordított, vagy egyrészt régi, másrészt most, újonnan általa magyarra fordított himnuszok, — magam hajlandó vagyok úgy értelmezni, hogy a nem magyar eredetű „hymnusoknak" is ismerte Hajnal egy korábbi fordítását, s ezeket most egy kissé modernizálja. Alaposabb nyelvi elemzés könnyen kimutathatná; újnak (XVII. századinak) és réginek milyen különös és diszharmonikus nyelvi keveréke a legtöbb fordítás. Maga a Stabat mater is.
De talán másról és többről is van itt szó. A prózaíró és költő Hajnal fejlődésének, hivatástudatának fáziseltolódásáról. A költő Hajnal Mátyás hátrányára. A Jézus Szívéről szóló (prózaikus) elmélkedések és imádságok — akárcsak a cím, az ajánlás — ugyanis meglepő diszharmóniában állnak a ,,hymnusok"-kal. Amazok félreismerhetetlenül már a szövevényes, érzelem kavarta, duzzasztotta, ajzottan (és sokszor erőltetetten, túlcsigázottan) s egyben tudatosan — tehát inkább formájukban s nem valódi extázisból eredően — misztikus és festői—emblematikus, manierista—barokk kifejezésmódot tükröznek, a verses fordítások és átvételek viszont formájukban, stílusukban, nyelvükben, de tartalmukban, szemléletükben, emberi és vallásos költői magatartásukban egy régibb, koraibb világot — művészi világot is — tükröznek. Az 1620-as évek második felében Hajnal még nem költő (legalábbis versben nem), még nem ismeri fel, hogyan lehet az új stílust verses imádságokban, ájtatossági szövegekben alkalmazni. (Őt e téren a zsinati határozatok aligha befolyásolták, hiszen — mint ismételten mondottuk — nem éneknek vagy liturgikus szövegnek szánta könyvecskéje verses szövegeit.) Természetes gesztus tehát részéről, hogy visszanyúl oda, ahol a magyar katolikus „ének"-költészet megszakadt: a XV—XVI. századi hagyományokhoz. A leghíresebb középkori himnuszok fordítását (vagy átdolgozását?) adja, majd ezzel az anyaggal való eleven kapcsolata bizonyítékaként felveszi himnuszai közé Vásárhelyi Andrásnak 1508-ban írt (a Peer- és Thewrewk-kódex fenntartotta) Mária-himnuszát — rövidítve, a versszakokat felcserélve (1., 4., 2., 13., 3., 6., 9., 12. + egy hibrid versszak sorrendben) és alig felismerhetően megváltozott (megváltoztatott ?) alakban, s természetesen mellőzve az utolsó, a költeményt konkretizáló versszakot („Ezt szerzettek Pesthnek városában . . ."). A himnuszok összeválogatásának egyik érdekessége, hogy szerepel köztük Balassi Bálint Bocsásd meg, Úristen . . . kezdetű zsoltárfordítása, ilyen címen: Szent Dávidnak 75. zsoltára. Balassi Bá. Domine ne in furore tuo arguas me, &. c. A változtatások itt is elég számosak — s többnyire Balassi kárára —, de korántsem oly gyökeresek, mint Vásárhelyi András éneke esetében.
Most főleg a középkori, latinból fordított himnuszokra, még inkább a Stábot materre gondolva, megállapíthatjuk, hogy Hajnal ennek az anyagnak kiválasztásában (s esetleg újrafordításában) művészileg is alkalmazkodnspan style=/spani volt kénytelen egy korábbi nyelvezethez, szemlélethez, érzelemvilághoz, stílushoz, verseléshez stb. Mik a fő jellemzői ennek a művészi kifejezésmódnak, közelebbről a Stábat mater első fordítása nyelvi-stiláris világának? A részletes elemzés során tett összevetésből ilyesmiket emelhetnénk ki: régies, esetleg már el is avult szókincselemek, melyeknek legalapvetőbb sajátsága az, hogy benne konkrét és átvitt-metaforikus még szételemezhetetlen egységben, azonosságban van meg, de a konkrét utalás (referencia) elsőbbsége következtében rendkívül érzékletes nyelvezet ez, melyben a forma erősebben, szervesebben kötődik a ,,dolog"-hoz, mint annak tudati, általánosított képéhez: a jelentéshez. Mintha a forma közvetlenül „jelentené" a dolgot, mint ma is a hangfestő szavakban. Innen ered e nyelv költői felhasználásában a sajátságos monofónia, mely azonban éppen dologi vonatkozásának közvetlensége miatt rendkívül erőteljes, anyagi energiájú, s konkrét felidéző erejénél fogva megrázó hatású. A mondatszerkesztésben uralkodnak a nominális, statikus és lineáris szerkezetek. A versformát dalszerűség s általában népi ritmusok jellemzik, melyben az ütemnyomaték alakítja a metrumot. Ha eljut is ekkorra (a XVII. sz. elejére) a szótagszámlálásig, a sormetszetet vagy elhanyagolja, vagy a nyomatéknak rendeli alá. (Egyben-másban itt Balassit lehetne ellenvetni, ne feledjük azonban, hogy Balassi nyelve sem modernül polifon: az alkalmazott metaforák, képek valójában a népi, a vallásos és humanista költészet előregyártott elemei, nyelvi tömbjei, melyek szemantikai utalása általában egyvonalú.)
Ismételten elhangzott az előzőkben a „népi" jelző. A Stabat mater esetében is — már a latin eredetiben ! — felismerhető ez a jelleg. Verselésben, a szókincs puritánságában és konkrétságában, a mondatszerkesztésben és strófakialakításban éppen úgy, mint a szemléletben, az érzelemformában . . . A latin eredeti szerzőjének kérdését — egyelőre — félretéve, az bizonyos, hogy a Stabat mater a XIII. század második felében keletkezett, és a franciskánus „fratres minores" környezetben. Az alapító szent halála (1226) után valóságos forradalom indult meg a néptől egyre inkább elszakadó, arisztokratizálódó, vagyonra, világi hatalomra (és tudományra) irányuló egyházszervezésben. A franciskánusok (akik ugyan hamar megoszlanak) legnagyobb tette első virágkorukban, a XIII. században éppen az volt, hogy a papok egyházából a hívek egyházát akarták kiépítem. A szegények, az együgyűek, a lelki emberek evilági Krisztus-országát akarták megteremteni. Spiritualizmusuk gyökeresen eltér a skolasztika és a XIV. század filozófiai igényű, hogy úgy mondjam „szemantikai", verbális spiritualizmusától, de a misztika szélsőséges és racionálisan kidolgozott modelljeitől is; legfőbb tartalma a devotio, az alázatos és boldog áhitat, a Krisztussal, Máriával, a szentekkel való együttujjongás, együttérzés, valamint a testvérré-emberré fogadás személyes élménye — minden extázis, vízió s hangsúlyozott irracionális mozzanatok nélkül. Keresztény demokratizmus és humanizmus. E devotiónak egyik központi témája az emberként szenvedő Krisztus és a Szűz Anya passiója, még pontosabban: compassiófa: a passió résztkérő, együttérző átélése.
A két leginkább számbajöhető szerző, Szent Bonaventura (1221 — 1274) és Jacopone da Todi (1230 k. —1306), közül akármelyik bizonyulna egyszer a Stabat mater szerzőjének, mindegyik tökéletesen megfelelne az imént emlegetett franciskánus vallásosságnak — és e vallásosság művészi kifejezőjének. Különösen Bonaventura költészete emlékeztet megdöbben tően a Stabat mater nyelvi, formai, verstani jellegzetességeire. Igaz: az egy szerű család gyermeke később tudós lett és a rend egyetemes főnöke, igaz: költészetében egy árnyalatnyival erősebb a (platonista—augustianus alapú) emóció és a misztika, mint a mi planctusunkban, — de a passióban való egyesülésnek, a Megfeszítettnek és a Mater dolorosának egyszerű, rusztikus realizmussal való megfogalmazása központi témája volt. Jacopone da Todi, bár ő is a nagy rendalapító legalázatosabb, „legegyügyűbb" tanít ványai közé tartozott, harcosabb, szatirikusabb szellem, mint Bonaven tura. VIII. Bonifác világias terveinek esküdt ellenségeként a börtönt sem kerülte el, de ezzel is meg irodalmi-művészi új útjával is inkább előre, a XV. század felé mutat. Vallásos-humanista magatartása és ideológiája azon ban a franciskánus mozgalom legigazibb s legvonzóbb alakjai között jelöli ki helyét. 1596-ból [!] származó sírfelirata (Todiban), ha retrospektíven is, remekül eltalálja J. da Todi valóját: „Ossa beati Jacopone de Benedictis, tudertini, fratris ordinis minorum, qui stultus propter Christum nova mundum arte delusit, et coelum rapuit". . . . Stultus propter Christum: Krisztus együgyű szolgája, „bohóca" — valóban: már életében az ,,il giullare di Dio", „joculator Dei" elnevezést kapta —, aki az assisi Szent méltó utódaként (s umbriai lévén, földijeként is) az együgyű nép, a szegény ség és szeretet evangéliumának apostola (nagyobbrészt olaszul] írt!) . . . De mi az a „nova ars", amellyel „kinevette a világot?" Nem vagyok bizonyos az értelmezésben, de úgy vélem: 1596-ban már felismerték, hogy ez a — részben — vulgáris nyelvű keresztény (nem klasszicizáló!) humanizmus: a nemzeti nyelv kultusza s a népi humanista realizmus, mely emberközel nyelven, népi versformákban és humanizált — olykor naturalisztikusan közvetlen — képiséggel fogalmazza meg evilágról s a túlvilágról gondolatait, érzelmeit, szemléleteit.
*
Amikor Hajnal 1628 körül (lefordítva vagy lefordításra, illetve átdolgo zásra szánva) a Stabat maiért felveszi ,,hymnus"-ai közé, egyrészt követi, szükségből követi az ellenreformáció vallásgyakorlati igényét, de ugyan akkor másrészt művészileg aligha érezte magához közelállónak. A Stabat mater ugyanis — mint láttuk — klasszikusan egyszerű, átlátszó nyelvezetű és szerkezetű meg versformájú, népiesen naiv szemléletű alkotás, ám a manierizmusban már övig bent járó Hajnal aligha ilyennek képzelte el a korszerű költői remekművet.
Mindezt azonban keresztezi az a tény, hogy Hajnal M. jezsuita volt, jezsuita nevelést kapott — méghozzá az ellenreformáció leghevesebb éveiben. Művészi szempontból ez azt jelenti, hogy el kell vetnie a vallási szempontból közönyös, ha nem éppen ellenséges XVI. századbeli klasszicizmust (a reneszánszt), az antik „pogány" mintákat másolgató humanista irodalmat. Hajnal expressis verbis is kifejezi könyvecskéjében ezt a szakítást: „En lelkem, búlcsút végy mind Piátónak, mind Aristótelesnek bölcsességétől; búlcsuzzál, Cicerónak és Demostenesnek ékesszólásoktul és hajtsd meg füledet [„Én lelkem"? — M. A.] ennek a mennyei mesternek tanítására, ő legyen mind mestered, mind bölcsességed tenéked". Úgy jezsuita tehát, hogy hiányzik belőle a Loyolai lángoló racionalizmusa, hiányzik Pázmány széles körű tudása és gyilkos logikája, de még a hitvitázók durva, leleményes életszerűsége is. Hajnal egy főúri család udvari lelkésze, legszívesebben az érzékeny női lelkek épülésére, ájtatosságára ír könyvet, „melyből minden hív lélek megösmérheti mind az ő megigazulása előtt levő rút és veszedelmes, mind az után való szép és gyönyörűséges állapot ját ós együtt az egész niegígazulásnak is módját és folyását" (i. m. címlap). Szóval ebben a stílusban. Az is jezsuita mivoltára vall, hogy „Az Jesus szivét szerető sziveknek ájtatosságára" szánja könyvét: Jézus Szive, mint beszédes embléma a jezsuita ájtatoskodás egyik fő tematikája. A Mária-kultusz (legalábbis nálunk) csak a század második felében ível fel újra (bár Vásárhelyi András kedves, házias, patrióta Mária-képét nem tudja akkor sem életre kelteni).
Igen ám, de a jezsuita rendi szabályok legelseje mindenkor az engedelmesség s a pápa iránti föltétlen hűség volt. Ha pedig a pápa egyrészt a régi imák, himnuszok, énekek felélesztésével s liturgikus szöveggé emelésével akarja az elszakadt tömegeket az egyházhoz visszacsalogatni, másrészt ha e régi szövegek közt kiemelkedően új népszerűségre tesz szert a Stabat mater, akkor Hajnal, a derék, engedelmes jezsuita egyrészt összeszed egynéhány (14) „istenes és aétos hymnusok"-at, természetesen régieket, másrészt nem hagyhatja ki a Stabat matert ... E vonatkozásban különösen figyelemre méltó VIII. Orbán pápa (uraik. 1623 — 1644), aki (bár ő ítéltette el Galileit s fellépett Jansenius ellen is) ellenreformátori tevékenységében sok jelentős és korszerű tettel is megörökítette nevét. Többek között, a reformáció tanulságait levonva, a korszerűség s a barokk devotio (s Mária-kultusz) igényeinek megfelelően átdolgoztatta a római Missalét és a Breviáriumot. Dolgozatunk szempontjából még fontosabb, hogy megreformálta a Mária-Officiumokat, hivatalosan is beleiktatva sok, már amúgy is széltében ismert himnuszt, imát, éneket, evangéliumi részletet (az egyházi naptár sorrendjében). Hogy a Stabat matemak e darabok közé kellett tartoznia, arra sok-sok — egyelőre — közvetett bizonyítékunk van. Már VIII. Bonifác (1294 — 1303), Jacopone da Todinak e makacs és kíméletlen ellenfele — a szerzőt (ha az J. da Todi volt) nem is sejtve — búcsút engedélyezett (feltehetően az első szentév: 1300 nagy zarándoklatai alkalmából) „a fájdalmas Mária e siralmának" elmondásáért.30 Még ha a flagellánsok ós eretnek mozgalmak „diszkreditálták" is a planctust (1. előbb), csak (a régi) Magyarországból három kézirata ismeretes (erről is volt már szó), Német-, Angol- és Franciaországban is folyamatosan része volt az imádságos, ájtatossági könyveknek, a tridenti zsinatot (1545 — 1563) követő időkben pedig a legnépszerűbb középkori vallásos szövegek sorába emelkedett, mint ima-hymnus és mint ének is. Palestrina (1525 — 1594) kórusművet ír rá, példáját a beteg, halála (1736) előtt álló Pergolesi követi csodálatos megzenésítésével. Palestrina műve azért is fontos, mert azt Rómában, a nagypénteki szertartás keretében jóval VIII. Orbán Officium-reformja előtt már énekelték. így, ha Hajnal máshonnan nem is (ami ugyan valószínűtlen), valamely Rómában járt, tanult jezsuita társától hallhaspan style=span style=/spanfont-size: 12pt;tott róla. Még az sem lehetetlen, hogy ez az informátor a nála csak nyolc évvel idősebb Pázmány Péter volt, aki nemcsak II. Ferdinánd megbízásából és ügyében tárgyalt ismételten VIII. Orbánnal, hanem bizonyosra vehetően ismerte a pápa Missale-, Breviárium- és MáriaOfficium-reformjainak tervét és anyagát is.
Azt ugyan — a magyar közkönyvtárak anyagának állandó mozgása és egyéb okok miatt („kötés alatt van", ,,ki van kölcsönözve" stb.) — nem tudtam megállapítani: hogy nálunk melyik Mária-Officium tartalmazza már a Stabat matert, de egyrészt a feltalálható, külföldi és hazai nyomtatású későbbi officiumok szinte mindig hivatkoznak VIII. Orbán reformjára, még a XIX. században is. De talán az első az a cím- s fedőlap nélküli csonka példány (Akad. Kvtár Kézirattár), melynek keletkezését a XVII. sz. elejére teszik, s a befejező sorokból (afféle kolofonból) a címe ez lehetett: „Officium beaté marié virginis secundum usum Romanum cum missa eiusdem". Ez egyenesen azt mondja, hogy „noviter impressum". A Stabat mater a Liii/v lapon olvasható: „Devota contemplatio btae marié iuxta crucem filij sui lachrymantis". A szöveg nem versszerűen, hanem folyamatosan következik, a szövegben függőleges vonalak jelzik a sorvégeket, helyesebben: valamely elosztási, felbontási egységek végét.
De ennyi elég is annak illusztrálására, hogy a XVI. század vége, a XVII. század eleje valóban a Stabat mater reneszánszának ideje. Vagyis, hogy Hajnal Mátyás nem ötletszerűen választotta — a többivel együtt — ezt a régi himnuszt, hanem az ellenreformáció általános egyházpolitikájától kapott sugallatot.
Irodalom- és stílustörténeti szempontból azonban még fontosabb az, hogy a Jesus Szive . . . két kiadása közt eltelt, mindössze 13 év elég volt annak felismerésére, hogy mint költői alkotás, mint műfordítás (vagyis nem egyszerűen az ájtatosság gyakorlati célját szolgáló himnuszfordítás) a Stabat mater első fordítása — nem korszerű. Még Hajnal saját, egyéni prózájához képest sem. Bár a téma — a kereszt alatt szenvedő Szűz Anya és a szenvedés megosztása — a barokk ízlésnek és vallásos érzelemvilágnak nagyon is megfelelt (a Pietá-kultusz még nagyon eleven), a forma annál kevésbé. A román és gótikus stílus váltása idején született Stabat mater a maga rusztikus-naív formafegyelmével, dalszerűségével, mesterkéletlen, explicit szókészletével, a skolasztikához közeledő, racionálisan visszafogott, szabályozott misztikájával, naturalizmusában és egyszerűségében is szép poézisével valóságos ellentmondása volt annak a formai, stiláris, nyelvi eszménynek, melyet az európai s a magyar irodalom akkoriban követett. Mivel pedig Hajnal fordításának második változatát még kevésbé szánta egyházi éneknek, mint az elsőt, ellenkezőleg: fokozottabban költői teljesítményként fogta fel, elkerülhetetlen volt az első változat átdolgozása. De még ha eltekintünk is Hajnal nagyobb fokú költői ambícióitól s tudatos ságától, a gyakorlat, a magán ájtatossági gyakorlat célja is azt sugallhatta neki, talán nyilvánvalóvá tette számára, hogy egy új vallási ideológiát, az áhítat új formáit, egyáltalán egy új műveltségi, irodalmi, társadalmi köz szellemet—korszellemet, ízlést nem szolgálhat, nem tolmácsolhat régi kifejezésformákkal, régi költői, nyelvi, képi formarendszerrel. Az átdolgozás innen nézve is elkerülhetetlen volt.
*
Részletes elemzésünk során esetről esetre rámutattunk az 1642-i változat újításaira. Ezúttal csak az összefoglalásra szorítkozunk. A leginkább a múlt felé mutató szavakat, nyelvi fordulatokat Hajnal minden egyesesetben kiik tatja, s korabelivel helyettesíti. E helyettesítések során azonban többnyire fi nomkodó, érzékenykedő, konkrét etimológiai bázisukat s ezzel erejüket vesz tett szavak kerülnek a régiek helyére. Azt lehetne mondani: egy olyan verbali zálást hajt végre, melyben a szavak már csak a jelentésre s nem egyben a do logra is utalnak. Ám az első változatot meghaladóan utalnak egy emocionális tartalomra, különösen a csak affektivitást hordozó betoldások s a valósággal Kraftausdruckok révén. Hasonlóan beszédes az a beavatkozás, melynek során a nominális kifejezésrendszert igék (igenevek) alkalmazásával meg mozgatja, mintegy aktivizálja, meghullámozhatja. Nem kevésbé fontos eredménnyel jár a linearitás megbontása akár a mondatszerkezetről, akár a strófaszerkesztésről van szó. A mondatfolyamatosság s paralelizmusok megtörése (a mondatok megnyújtásával vagy dekoratív feltöltésével), az inverziók, az enjambement, a közölés modernebb formája — mindez a lineá ris, pilléres közlés monotóniájának, statikumának megmozgatását s egy ívekben, ívelésekben folyó archistrukturális közlésmódot eredményez. De már többé nem a beszéd s a kommunikatív nyelv törvényeinek elsődlegessé gével, hanem egy műköltői, tudatos poétika funkciójának jegyében. Azt jelenti ez, hogy a bonyolultabbá váló kifejezésmód nem a nyelvi ügyetlenség szimptómája, hanem a műköltő korszerű igénye. Az új szavak tartalmat lansága, dekonkretizálása vagy azt jelzi, hogy a szavaknak a dekoratív, affektív funkciója kerül előtérbe, vagy azt a fontosabbat, hogy kialakuló ban van a magyar polifon költői nyelv, melyben konkrét és átvitt, reális és metaforikus jelentés úgy él együtt, hogy már külön is él, külön szemantikai információrendszert is tartalmaz, de immár a metaforikus, képi felhang s általában a poétikus funkció elsőbbségével.
Nem mindenestül harmonikus még a költői nyelvnek ez a szemantikai átstrukturalizálása — sem Hajnalnál, sem a nála jelentősebb költőknél —, a nyelvinek és poétikusnak, átvitt-metaforikus és konkrét referenciának, naturalizmusnak, allegorikus-emblematikus és finomkodó, kecseskedő for máknak sokszor inkább kirívó keveredéséről, semmint polifon szintéziséről van szó, az emocionalitás is sokszor inkább csak verbális: nem hatásos, nem közölhető szótartalom, formalizmus, de azért egy mondat erejéig meg keli állapodnunk annál a fénynél, hogy — eddigi ismereteink és anyagunk alap ján — a XVII. század első felében történik meg a magyar költői nyelv második nagy fordulata (talán Rimayval kezdődik), mely Gyöngyösül, Amadén, Faludin át jut el Csokonaiig, Berzsenyiig és végre Vörösmartyig. (Petőfivel, Arannyal kezdődik a harmadik fordulat.) Ez a második fordulat mint min dig, ezúttal is törvényszerűen egy romantikus alapú művészi ízlésformához kapcsolódik, amit a XVII. században manierizmusnak, illetve barokknak nevezünk. A hasonló művészi korízlés egyik legfontosabb megnyilvánulása, realizálása, oka és következménye a nyelvteremtő tevékenység, a művészi nyelvnek egy más szintre való vitele és ott új funkciók szerinti újrarendsze rezése. A manierizmus, a barokk, mint általában minden nagy művészi irányzat persze több, mint csak formai vagy költői nyelvi modell. Világ nézet, tartalmi és funkció-rendszer, gondolkodás-, érzés-, sőt cselekvés forma is. Így történhetik meg, hogy a barokk Pázmány vagy Zrínyi nyelvi leg sokszor inkább a korábbi magyar irodalmi-költői nyelv összehasonlít hatatlan óriásai, egy több évszázados nyelvi fejlődés szintézisei, sok tekin tetben viszont szinte típusai a barokk embernek és művésznek.
Hajnal Mátyás persze nem teremtője, mégcsak nem is jelentős képviselője az említett fordulatnak. De könnyen desifrírozható szimptómája. Kevés írónak van két olyan „azonos" alkotása, amely közül az egyik a fordulat előtti, a másik a fordulat utáni, illetve közbeni állapotát mutatja a költői nyelvnek ós stílusnak. Egyben a maga fejlődésének is. Kétségtelen, hogy 1628 körül Hajnal inkább csak verselő, mint költő, a latin eredetiben sok mindent nem ismer fel, valóban inkább csak fordít, mint alkot. Persze később sem lett nagy költő, de érzékeny, fogékony volt az életében lefolyt művészi változások iránt, s meglepő plaszticitással tükrözi a korízléshez való alkalmazkodását. Tükrözi pedig nemcsak költői nyelvének, stílusának változásaiban, hanem az irodalmi-művészeti irányzatokat meghatározó komponensek néhány más vetületében is. így például a Stabat mater új változatának értelmezése sokkal teológiaibb, skolasztikusabb, mint az első változaté, mely a devotio és a compassio művészi determinációinak rend szerében fogant. Még fontosabb, hogy a Stabat mater (és az első változat) megragadó tárgyszerűsége, objektivitása helyébe az élményesítés, a szubjek tivizálás lép. Nem abban az értelemben, hogy jobban, igazabban, megrázób ban élné át és osztaná meg a Mater dolorosa szenvedéseit, hanem úgy, hogy költőként lép az egykori szerző helyébe, az én és az első személy ű ragok meg szaporításával valami egyetemest, általánost alkotó módon próbál egyéni művészi élménnyé kisajátítani. Messzire vezetne annak taglalása, mi ebben a művészi hozzáállásban az új, s mi a líraian örök, mindenkori.
Hajnal Mátyás azonban mégiscsak azzal adott valamit a magyar kultúrának, hogy fordítása énekszövegként belekerült a Cantus catholiciba, onnan az egyetemes magyar vallásos énekkultúrába (s későbbi fordítók alap szövege lett). Ebből a szempontból nézve az első fordításnak sokkal de sokkal nagyobb a jelentősége, mint a másodiknak. Ez a második fordítás szimptóma (de olyan sok van), alkotó műfordítás, költői mű (de nála különb ezer van). Amikor tehát Hajnal korszerű akar lenni, még nem is sejti, hogy a csak korszerű művészi alkotások tiszavirág életűek, eltemetődnek a korral. Ma már világosan látjuk, hogy — mint az egész irodalmi művészetben — ennek egy kis parcelláján: a katolikus ima- és énekköltészetben is a legnagyobb érdem, ha valami közösségit, egyetemest mond, illetve ha valami közösségi, egyetemes igényt elégít ki. Hajnal második, művészileg színvonalasabb és ízlésben korszerűbb fordításának korszerű értékei nem tudnak kárpótolni azokért a több évszázados értékekért, melyeket egy közösség a Stabat materba, belealkotott, s melyeknek magyar nyelven való tolmácsolása az első változatban azért maradandóbb, mert — tudva, nem tudva — Hajnal akkor ezeket az értékeket mentette át magyar nyelvre, a magyar kultúrának, a közösségi-népi vallási praxisnak. Mint verses fordítás az 1642-i változat mindent összevéve nyereséggel zárul, de mint énekszöveg eltávolodik az énekszöveg eléggé állandó eszményétől: túlságosan bonyolulttá, díszítette, az élő nyelv és az élő ének természetes tagolódásából, mozgásából kiszakítva, olyan mozgásformát kap, mely nem tud lépést tartani az ezrek és milliók száján felhangzó dallam (vers- és zenei dallam) „ajakmozgásával". Befejezésül ismét csak Szőllősi Benedek jó érzékét kell megdicsérnünk, aki a Cantus catholiciba, — a korábbi változat szövegét iktatta be.
*
Ómagyar Mária-siralom
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Az Ómagyar Mária-siralom egyike legkorábbi nyelvemlékeinknek, az első fennmaradt magyar nyelvű vers. A vers a 13. században íródott egy latin vers átköltéseként és a latin nyelvű Leuveni kódexben. 1922-ben fedezték fel abban az anyagban, amit a Leuveni Katolikus Egyetem vásárolt egy müncheni könyvkereskedésben a németek által az első világháborúban elpusztított könyvtári anyag pótlására. Az értékes kódex 1982-ben került a magyar állam tulajdonába.
Szövegemlékről van szó, amely régi magyar írással készült, az eredeti mű szerzője feltehetőleg egy domonkos rendi szerzetes, Gotfrid, aki a párizsi Szent Viktor ágostonos kanonokrendi apátság helyettes házfőnöke volt, és a 12. században élt.
Az Ómagyar Mária-siralom magyar költője jól megérezte, hogy a latin sorok két ritmikai egységre oszlanak, és végig kétütemű sorfajban írta meg a maga költeményét. A magyar hangsúlyos ütemben a hangsúlytalan szótagok száma ekkor még kötetlen volt, ez nagyobb szabadságot, változatosabb sorok létrehozását tette lehetővé.
„Legelső” versünkben már fejlett rímek, szép és tudatosan alkalmazott alliterációk voltak. Változatos a rímelhelyezés is: előfordulnak páros rímek ( a a b b ), félrímes megoldások ( x a x a ), és bokorrímek is ( a a a ).
A költeményben Mária, a keresztre feszített Jézus anyja egyes szám első személyben szólal meg. A legnagyobb szenvedést átélő, a fia kínhalálát szemlélő asszony tehetetlen kétségbeesésben vergődik. Hol önmaga nyomorult állapotát zokogja el, hol pedig – váltakozva a keserű jajongással – fiát szólítja meg anyai becézéssel, illetve a halált kérleli – önmagát ajánlva fel neki gyermeke helyett –, majd pedig Jézus kínzóihoz könyörög kegyelemért. A vers befejezésében feltör a tébolyult anyai sikoly: ha már nem mentheti meg egyetlen fiát, legalább osztozni akar vele a halálban.
Az Ómagyar Mária-siralom a Leuveni Kódex 134. lapjának hátulján található. A vers szövegének nagyobb része szabad szemmel alig olvasható, mert a pergamenről a folytonos használat miatt egyszerűen kikopott. Korábban az a nézet terjedt el, hogy mint érthetetlen nyelvű szöveget kidörzsölték, dörzsölésre utaló nyomok azonban valójában nincsenek.
Műfaja: siralom (planctus).
Szövege
Eredeti írásmód - Mai átírás - Mai magyar nyelven
1.
Volek Syrolm thudothlon
Syrolmol Sepedyk.
buol ozuk epedek
Volék sirolm tudotlon.
Sirolmol sepedik,
Búol oszuk, epedek.
Valék siralom tudatlan,
Most siralom sebez,
Bú gyötör, epeszt.
2.
WalaSth vylagumtul
Sydou fyodumtul
ezes urumetuul.
Választ világumtuul –
Zsidou, fiodumtuul
Ézes ürümemtüül.
Választ világomtól
Zsidó, fiamtól,
Édes örömemtől.
3.
O en e es urodu
eggen yg fyodum
Syrou aniath thekunched
buabeleul kyniuhhad.
Ó én ézes urodum,
Eggyen igy fiodum!
Sirou anyá teküncsed,
Búábeleül kinyuhhad!
Ó, én édes Uram,
Egyetlen egy fiam,
Síró anyát tekintsed,
bújából kivonjad!
4.
Scemem kunuel arad
en iunhum buol farad
the werud hullothya
en iunhum olelothya
Szemem künyüel árad,
Én junhum buol fárad.
Te vérüd hullottya
Én junhom olélottya.
Szememből könny árad,
Én jajom búval fárad,
Te véred hullása,
Én jajom alélása.
5.
Vylag uilaga
viragnak uiraga
keSeruen kynzathul
uoS cegegkel werethul
Világ világa,
Virágnak virága!
Keserüen kinzatul,
Vos szegekkel veretül.
Világ világa,
Virágnak virága,
Keservesen kínzatol,
Vas szegekkel veretel!
6.
Vh nequem en fyon
ezes mezuul
Scegenul ScepSegud
wirud hioll wyzeul
Uh nekem, én fiom,
Ézes mézüül!
Szegényül szépségüd,
Vírüd hioll viezül.
óh nekem, én fiam,
Édes, mézül,
Szegényül szépséged,
véred hull vízül!
7.
Syrolmom fuhazatum
therthetyk kyul
en iumhumnok bel bua
qui Sumha nym kyul hyul
Sirolmom, fuhászatum –
Tertetik kiül
Én junhumnok bel bua,
Ki sumha nim hiül
Siralmam, fohászom
megtörik kívül,
Jajom belső búja
Ki; soha nem enyhül.
8.
Wegh halal engumet
eggedum illen
maraggun urodum
kyth wylag felleyn
Végy halál engümet,
Eggyedüm íllyen,
Maraggyun urodum,
Kit világ féllyen!
Végy halál engemet,
Egyetlenem éljen,
Maradjon meg Uram,
Kit a világ féljen!
9.
O ygoz Symeonnok
bezzeg Scouuo ere
en erzem e buthuruth
kyt niha egyre.
Ó igoz Simeonnok
Bezzeg szovo ére;
Én érzem ez bútürűt,
Kit níha egíre.
Ó, az igaz Simeonnak
Biztos szava elért,
Én érzem e bú-tőrt,
Kit valaha igért.
10.
Tuled ualmun
de num ualallal
hul yg kynzaSSal
fyom halallal.
Tüüled válnum,
De nüm valállal,
Hul így kinzassál,
Fiom, halállal.
Ne váljak el tőled,
Életben maradva,
Mikor így kínoznak
Fiam, halálra!
11.
Sydou myth thef
turuentelen
fyom merth hol
byuntelen
Zsidou, mit tész,
Türvéntelen,
Fiom mert hol
Biüntelen.
Zsidó, mit tész
törvénytelen!
Fiam mert hal,
bűntelen!
12.
fugwa huztuzwa
wklel ue ketwe
ulud
Fugva, husztuzva,
Üklelve, ketve
Ülüd.
Fogva, húzkodva,
Öklelve, kötve
Ölöd !
13.
Kegug gethuk fyomnok
ne leg kegulm mogomnok
owog halal kynaal
anyath ezes fyaal
egembelu ullyetuk.
Kegyüggyetük fiomnok,
Ne légy kegyülm mogomnok,
Ovogy halál kináal,
Anyát ézes fiáal
Egyembelű üllyétük!
Kegyelmezzetek fiamnak,
Ne legyen kegyelem magamnak,
Avagy halál kínjával,
Anyát édes fiával
Egy emberként öljétek
_____________
Források
A magyar irodalom történetei,
szerk. Szegedy-Maszák Mihály, 2007. Internetes változat
Mezey László:
Leuveni jegyzetek az Ómagyar Mária-siralomról.
It, 1971. 366.
Martinkó András:
Az Ómagyar Mária-siralom hazai és európai tükörben,
Bp. 1988.
Horváth János:
A magyar irodalmi műveltség kezdetei,
Bp. 1931.
Jakubovich-Pais:
Ómagyar olvasókönyv, Pécs 1929.
Vizkelety András:
"Világ világa, virágnak virága..." :
Ómagyar Mária-siralom.
Egy emberként öljétek |
|
LAST_UPDATED2 |
|
A SZÉLMALOMHARCOS XV. fejezet |
|
|
|
|
2012. május 05. szombat, 15:27 |
|
A SZÉLMALOMHARCOS XV. fejezet
A Jobbik alakulásának éve 2003
Molnár Tamás életfilmje
Tovább folytatódik az őrült országjáró rohangálás. Az év folyamán, 120 helyen tartok előadást, vagyis minden harmadik napon fellépek valahol. Száguldjunk végig ezeken a zaklatott hónapokon: - Januárban Pécsen és Debrecenben mutatjuk be az Inconnu politikai plakát kiállítását. Februárban Siófokon, Ózdon és a budapesti Almássy-téri Szabadidőközpontban tartunk nagysikerű Sajtóklub esteket. A pasaréti polgári körös találkozón, már nyíltan kiállok a nemzeti radikalizmus ügye és képviselete mellett. Monoron Lovassal és TGYL-el közösen fergeteges lendületű és erőteljesen FIDESZ- kritikus az előadásunk. A hónap végén alkalmanként csatlakozik hozzánk Döbrentei Kornél költő is. Március elsején részt veszek a kecskeméti piarista gimnáziumban megrendezett polgári bálon, ahonnan nem sokkal előtte utálják ki a tanárok Kuncze Gábort, az egykori diákot. Gyöngyösön – a hiányzó Bayer váratlan beugrójaként-, nagy sikerű közös előadást tartok Vona Gáborral, aki kiváló szónoknak bizonyul. Áprilisban alkalmanként csatlakozik hozzánk Usztics Mátyás színművész, akivel együtt több alkalommal fellépek. Májusban a Hajógyári-szigeten és Győrben szerepel a Sajtóklub. Szarvason Toroczkai Lászlóval, Erzsébet-ligeten Vitay Sinkovits Andrással és Kovács Dáviddal szervezünk közös esteket. A hónap közepén újabb Visegrádi Disputát rendezünk, miközben a vándorkiállításunk Szegeden látható. Május 24.-én a polgári körök által szervezett pesthidegkúti majálison odalép hozzám Makray Katalin színésznő és megkér, hogy ne kritizáljam már férjének villámgyors politikai karrierjét, mert Pali (Schmitt) áldott jó ember, még a légynek sem tud ártani. Biztosan bennem van a hiba, sehogyan sem viselem a Kádár-korszak hirtelen konzervatívvá avanzsált kegyeltjeit!
Június elején Makóra kerül a kiállításunk. Júliusban már bejárom a Dél-dunántúli településeket a Jobbikos fiatalokkal, Tabon Rácz Sándor az előadópartnerem. Augusztus elején - Szalai Annamária meghívására-, a zalaegerszegi moziban látható a kiállításunk, majd a hónap közepén fellépek a Magyar Sziget rendezvénysorozatán. Szeptemberben egyre több előadásra elkísérnek a Jobbik fiatal vezetői. Dunakeszin Wittner Máriával tartok sikeres közönségtalálkozót. Szeptember 24.-én viszont megszakad a televíziós közszereplésem, Kövér László utasítására páros lábbal kirúgnak a Sajtóklubból. A hónap végén Sopronba kerül az Inconnu kiállítás, a Jobbik meghív előadónak a soltvadkerti ifjúsági táborába. Októberben már szinte csak egyedül, vagy Jobbikos fiatalokkal járom az országot. A „kézi-vezérelt” polgári köröknek „felülről” megtiltják, hogy meghívjanak a rendezvényeikre. Október 19.-én megrendezzük a III. Visegrádi Disputát, majd 24.-én a Jobbik alakuló kongresszusán megválasztanak a párt egyik alelnökének. Az év utolsó két hónapjában már, mint Jobbik tisztségviselő szervezem az új pártot és tovább járom az országot. Ebben az esztendőben rendezem sajtó alá a válogatott publicisztikáimat tartalmazó Hontalanság című kötetem, melynek címét Kertész Imre sorstalansága inspirálja.
Az év során tehát két újabb Visegrádi Disputát szervezünk. A II. találkozót május 10.-én rendezzük meg, ahol megnyitó beszédemet követően felszólal többek között Balipap Ferenc, Balogh Gyula, Borbély Zsolt Attila, Döbrentei Kornél, Hegedűs Tamás, Loppert Csaba, Lovas István, Molnár Balázs, Péter Attila, Rácz Sándor, Rozgonyi Ernő, Síklaky István, Sneé Péter, Szakács Gábor, Székelyhidi Ágoston, Tóth Gy. László, Usztics Mátyás és Varga Csaba. Ezt az értelmiségi összejövetelt – csakúgy, mint a következőt-, a nemzeti radikalizmus jövőképének stratégiai kialakítása jellemzi. Egyre jobban szükségét érezzük egy – az erőtlen Fidesztől markánsan jobbra álló-, nemzeti radikális mozgalom létrejöttének. A III. őszi találkozónk is ennek a politikai irányvonalnak a kialakításán munkálkodik. Egy héttel a JOBBIK kongresszusa előtt, megnyitóbeszédemben már nyíltan a magyar radikalizmus ügye mellett kampányolok! A visegrádi sportcsarnokban október 19.-én, a következő előadók tartanak nagysikerű előadásokat: - Andrási Attila, Berezvay Balázs, Borbély Zsolt Attila, Döbrentei Kornél, Drábik János, Gorka Sebestyén, Grandpierre Attila, (A nyár folyamán elhunyt Grandpierre K. Endre írását felolvassák!), Gyurkovics Tibor, Hegedűs Tamás, Hornyák Tibor, Kádár Péter, Lenhard Balázs, Lovas István, Nagy Ervin, Rozgics Mária, Síklaky István, Sípos Zoltán, Usztics Mátyás, Wittner Mária és Z. Kárpát Dániel. Ekkor már annyira szembekerülünk a Fidesz politikai irányvonalával, hogy a Sajtóklub tagjai közül már csak Lovas mer eljönni és fellépni a rendezvényen. Az értelmiségi találkozók vitaanyagát később mindkét esetben kiadja a KAIROSZ Kiadó.
Országjáró előadásaim során egyre hevesebben kritizálom a meglapuló és erőtlen parlamenti álellenzéket. A választási vereséget követően Orbán szinte teljesen eltűnik. Rendszerváltó radikalizmusommal megfontoltan ugyan, de részben egyetért Lovas Pista és Tóth Gy. Laci, akiket szintén zavar a kialakult álságos politikai status quo. Óvatosságuk persze érthető, hiszen anyagilag mindketten szorosan kötődnek a Fideszhez. (Rajtam kívül mindenkinek jól fizető politikai állása van. Lovas – csakúgy, mint Bayer-, főmunkatárs a Magyar Nemzetnél, TGYL pedig az általa utált és megvetett Schmidt Mária alapítványától kap némi apanázst!) A tavasz során Lovas bicskei otthonában találkozunk a Jobbikos vezérkarral, ahol Kovács Dávid egyénisége és felkészültsége igen jó személyes benyomást kelt bennem. Már ekkor elhatározom, hogy a Sajtóklub soron következő adásaiban népszerűsíteni fogom a bátor és fiatal radikálisokat. Hétről hétre furcsa ellensúlyként jelenek meg a képernyőn, Bayer és Bencsik szemforgató fideszes sikerpropagandájával szemben. Nem beszélünk ugyan erről, de a politikai és ideológiai ellentétek folyamatosan erősödnek közöttünk.
Május 9.-én a győri sportcsarnokban megrendezett Sajtóklub fellépésen szakad el a cérna véglegesen nálam. A teltházas előadás alatt, a szokásos cinikus és szarkasztikus módon faragjuk a Medgyessy-kormány - osztogató és fosztogató-, politikáját. Klubtársaim szokásosan fényezik a Fidesz alfelét, amikor Bayer minden eddigi nyál-határon túlmegy. Kijelenti, hogy mi sajtóklubosok valójában a Rongyos Gárda tagjai vagyunk, akiknek az a legfontosabb feladatunk, hogy utolsó leheletükig harcoljunk a Vezénylő Tábornokért, aki majd bölcs hadvezérként és stratégaként kijelöli számunkra a főcsapás irányát. Betelik nálam a pohár. Soha nem tudtam személyekért (különösen politikusokért) rajongani, „csak” eszmékért és elvekért! Mélységesen megbántottnak érezem magam. Minden egyéni érdeket és anyagi haszonszerzést félretéve, immár több évtizede küzdök a kommunizmus árnyai ellen, aztán jönnek a terepjáróval közlekedő, rózsadombi, „megmondó guruk” és további áldozatra szólítanak fel. Bayer - mint rongyos gárda tag-, még viccnek is rossz! Plebejus önérzetem, ezt már nem viseli el, nyíltszínen elküldöm Orbánt és a Bayer-féle udvari publicistákat a picsába! Az elnémuló tömeg előtt Bencsik még megpróbálja menteni a helyzetet, de az már menthetetlen.
A bennem feszülő indulatok hatására nem írok több cikket a Magyar Nemzetnek sem. A főpolgári pártlap helyett, sokkal szimpatikusabb a teljesen amatőr, de legalább őszinte Nemzetőr. Dobos Attila zeneszerzőt a választási kampány utolsó időszakából ismerem. A Tollas Tibortól átvett müncheni Nemzetőr friss példányait árulja a Dísz téri nagygyűlésen, de a narancsos rendezők elzavarják. Dobos egy jó szándékú civil, egy naiv fogorvos, aki a magyar politika szereplőit és aljasságait cseppet sem ismeri. Saját pénzéből fenntartott hetilapját folyamatosan támadja és ellehetetleníti a Fideszes háttérhatalom. Egy este sokáig beszélgetünk az autójában. Nagyon elkeseredett, fel akarja adni a harcot, de lebeszélem szándékáról. Hosszú hónapokig ingyen írok a lapjába, miközben új munkatársakat szervezek az újság életben tartásának érdekében. Hosszas szünet után, a Sajtóklub adásai közben átkerülnek a Budapest TV-hez. Lovas helyett, itt már Bencsik a moderátor, melynek hatására a műsor színes, szabad és kreatív karaktere látványosan beszűkül. Egyre kényelmetlenebbül érzem magam a politikai megmondó-ember és manipulátor szerepében!
Október közepének egyik adása aztán kiveri a Fideszes „vezérkarnál” a biztosítékot. Lovas nevetve megjegyzi: - Na, már megint jól belecsaptál a lecsóba! A következő héten, Bencsik félszegen félrehív a felvétel előtt és szinte bocsánatkérően közli velem, hogy Kövér László kérésére átmenetileg ki kell üljek a műsorból! Már vártam ezt a pillanatot. Hirtelen felindulásomban – bár nem szokásom a vulgáris beszéd-, ezt válaszolom neki: - Tudod Andráskám, hosszú évtizedek alatt számosan megpróbáltak már politikai szilencium alatt tartani azért, hogy fogjam be a pofámat, de ez még senkinek sem sikerült! Kövérnek meg azt üzenem, hogy kapja be a faszomat! Ezt szó szerint add át neki légy szíves! – aztán kisétálok az épületből. Átmegyek a stúdióval szemközti kocsmába és kérek egy korsó hideg sört. Jól esik fellélegezni, végre ismét szabadnak érezem magamat!
Egyre több időt töltök a Jobboldali Ifjúsági Közösség (JOBBIK) egyetemista fiataljai között. Felcsillan számomra egy új remény, a tiszta közélet megteremtésének szándéka. Ezek a srácok már az elmúlt év választási kampányában is önzetlenül sokat segítenek a konzervatív pártok jelöltjeinek. Aztán a 2002-es választási kudarc hatalmas kiábrándultságot és elkeseredést okoz a nemzeti érzelmű ifjúság köreiben. A fiatalok javarészt a MIÉP felől érkeznek, mérhetetlenül csalódnak a Gizi (Papolczy Gizella) által irányított Csurkában - a Zsírtáltosban-, ahogyan ők nevezik cinikusan az elaggott pártvezért. Az 1999-ben alakult Jobbik közösség tagjai nem tudnak belenyugodni a választási vereségbe, a MIÉP politikai szétforgácsolódásába és a FIDESZ langyos erőtlenségébe. Már a Visegrádi Disputák alkalmával feltűnnek kiváló szónoki és szervezői képességeikkel. Az akkori Jobbik javarészt a Károli Gáspár egyetem körül tömörül, agilis személyiségeik szinte teljesen elfoglalják a Hallgatói Önkormányzatok (HÖK) felsővezetői pozícióit. A politikai karantén érezhetően túl szűkös a számukra, ezért ismert és népszerű közéleti szereplőket keresnek mozgalmuk népszerűsítése érdekében. Lovas, TGYL és Usztics Mátyás számára szimpatikus a lendületes mozgalom, de ezer szállal kötődnek a Fideszhez. Bencsik kompromisszumot köt, miszerint mindössze addig támogatja a Jobbik szándékait, amíg az szembe nem kerül a Fidesszel. Nem vagyunk naivak, mindannyian tudjuk, hogy ez a konfrontáció elkerülhetetlen!
A Fidesszel való szembenállás már a tavasz folyamán megnyilvánul. Május első napjaiban – miután az Országgyűlés alázatosan elfogadja az EU-csatlakozás nemzetromboló feltételeit-, a fiatalok unió ellenes nagygyűlést szerveznek a budapesti Erzsébet téren. A több ezres tömeg előtt elmondott beszédekben - Balczó, Bencsik, Kovács, Rácz, Usztics és én-, külön-külön felhívjuk a figyelmet az elhamarkodott és rossz feltételekkel megkötött csatlakozás tragikus következményeire. Vendégként itt vannak velünk a lengyel EU-ellenes szervezetek képviselői. A kezdeti Jobbiknak különösen fontos a földvédelem, ennek érdekében agitálnak országszerte. Az országjárások és disputák során Kovács Dáviddal, Nagy Ervinnel és Vona Gáborral már tartok közös előadásokat, de a vezetőség többi tagját nem ismerem. Hosszas személyes beszélgetéseket követően, egy nyári napon meghívást kapok a Magyarok Házának egyik különtermébe, ahol pártalapítási szándékkal ülésezik a vezérkar. Igen megtisztelő a csatlakozásra invitáló felkérésük, ám mivel soha nem voltam párttag - és a pártpolitikát sem kedvelem-, kicsit aggódom.
A társaság vezetője Kovács Dávid megnyerő, kicsit papos és tanáros, de kétségtelenül karizmatikus személyiség. Személyes jó barátja Vona Gábor (Zaza) energikus, szuggesztív és határozott. Tasnádi András visszahúzódó és hezitáló, de mindemellett elemző alkat. Nagy Ervin esetlen és darabos, kicsit talán bumfordi, olyan igazi „vidéki” benyomását kelti. Az örökké cigarettázó Szabó Gábor (Szaszi) kiemelkedő munkabírású szervezőzseni hírében áll, míg Novák Előd indulatos, fékezhetetlen és kreatív ötletgazdaként jellemezhető. Velünk van még néhány megnyerő, csendes és mosolygós fiatalember, akik szintén égnek a tettvágytól. Rajtam kívül egyetlen idősebb tagja van a testületnek a volt MIÉP-es Balczó Zoltán személyében, aki csendes, visszafogott, meglehetősen merev és hivatalnok típus. Szellemében és jellemében teljesen az ellentétem, de a pártpolitika mocskos világában talán neki van a legnagyobb tapasztalata. Nézem a tiszta arcokat és tudom, hogy hamarosan elkezdődik életem újabb nagy kalandja és kihívása!
Lázas izgalommal készülünk az új párt zászlóbontó kongresszusára. Október 24.-én, a Fővárosi Művelődési Ház, zsúfolásig megtelt nagytermében egymást követik a felszólalók. Lovas és Usztics egy modern életérzésű, lendületes és fiatalos konzervatív párt szükségességéről beszél. Balczó az alapító nyilatkozat szellemiségét idézi fel, Vona keményen és határozottan meghirdeti a magyar radikalizmus ismételt feltámadását. Én az antikommunista ellenzék új kihívásairól, feladatiról és törekvéseiről beszélek. Legutolsó felszólalóként Kovács Dávid azt hangsúlyozza, hogy a Jobbik a mindenkori jobboldal lelkiismereteként kíván megjelenni a politikai palettán. Nagy tapssal jutalmazott felszólalásában külön kiemeli, hogy a Jobbik nem engedheti meg azt a káros törekvést, hogy a FIDESZ monopolizálja és kisajátítsa a jobboldaliság és a konzervativizmus hazai eszményét! Végül Pongrácz Gergely megható üzenetben köszönti a Pesti Srácok mai örököseit! A közönség soraiban közismert közéleti szereplők ülnek, itt van többek között TGYL, Rácz, Raffay, Koltay, valamint egykori MIÉP-es és MDF-es vezetőségi tagok. A Fideszes sajtó megpróbálja elbagatellizálni az eseményt, ám a néhány hét múlva megjelenő Századvég Alapítvány által mért közvélemény kutatási adatok, már két százalékpontra helyezik a frissen alakult párt ismertségét.
Közeledik az év vége. November elején tüntetést szervezünk a sajtószabadság védelmében, mivel az MTV - Baló György döntése alapján-, megszünteti a Siklósi Beatrix által jegyzett Éjjeli menedék közéleti műsorát. (Ebben az adásban én is többször szerepelek, ezért különösen bánt a balliberális cenzúra!) December 9.-én újabb demonstrációt szervezünk, ezúttal a Szabadság térre, az USA nagykövetség elé, amelyen tiltakozunk az ország iraki katonai szerepvállalása ellen. Vona Gáborral közös felszólalásomban kijelentem: - Megengedhetetlen, hogy magyar katonák közpénzen vegyenek részt egy leigázott ország további megszállásában! Az év végének legkiemelkedőbb eseménye azonban az országos keresztállítás, melynek során, 27 helyen állítunk nagyméretű kettős kereszteket az országban. Hiába az országos hírzárlat ellenünk, Novák Előd kreatív ötlete áttöri a csend és hallgatás égig érő falait! A karácsonyi várakozás meghitt pillanatát – nyilvánvaló politikai szándékkal-, mindenáron meg kívánja akadályozni a FIDESZ. Az V. kerületi keresztállítás során súlyosan összeszólalkozom Rogán Antallal, aki később meghátrál. Az Országházzal szemben felállítjuk a jelképet, melynek avatásán megjelenik Gyulay Endre szeged-csanádí megyéspüspök. (A kezdeti ellenkezés után. a debreceni és székesfehérvári Fideszes önkormányzat is engedélyezi a keresztény szimbólumok felállítását!) Közben gőzerővel építkezünk. A folyamatos országjárások eredményeképpen év végén már 30 alapszervezetünk működik. Állok az irodai térkép előtt, nézem a színes gombostűfejeket, a parányi Jobbikos szigeteket az országban. Sehogyan sem tudom elképzelni a sikeres jövőt, de nem adom fel. Mindent erre a lapra tettem fel, innen már nincs meghátrálás!
(folytatjuk)
p.s.: a VIII-XIV.-ig tartó fejezetek egyelőre a fentebb jelzett blogban találhatók
|
|
LAST_UPDATED2 |
|
Életminőség és boldogság ABC – 30. |
|
|
|
|
2012. május 04. péntek, 13:01 |
|
BOLDOG(TALAN)OK ÉLETMINŐSÉGE
ÉGI/FÖLDI POKLA ÉS PARADICSOMA
SZABAD ÖTLETEK/IDÉZETEK/DOKUMENTUMOK
Sértő Kálmán:
Hitetlen Tamás vallomása
Én nem vagyok csupán a költő,
Nép is vagyok, egy emberöltő,
Tanú és nagybizonyság arra,
Hogy rájár a rúd a magyarra...
Rájár a rúd a magyarra,
De csupán a poros pórra,
Kaszttá elítélt bús parasztra,
Rájár a rúd ma a magyarra...
Rájár a rúd ma minden pórra,
Szántóvetőre, aratóra,
Egész országot eltartóra,
Rájár a rúd ma minden pórra...
Én már Hitetlen Tamás lettem,
Ki urakban eddig sem hittem,
Most egy lépéssel tovább mentem,
Hitetlenségben hívő lettem...
Politika az nem kurucság,
Nem lelkiség és nem igazság,
"Úri huncutság", öncélúság,
Ordított délibábhazugság...
Igérnek itt az árva népnek,
A vadvirágok testvérének,
Én már Hitetlen Tamás lettem,
Nem látója az ébredésnek...
*
MH interjú Dr. Léhmann Györggyel
Léhmann György: Minden ügyvédnek azt kell tudomásul vennie, hogy az érték nem a bankrendszer meg az államháztartás, hanem emberek élete!
Évek óta gyűrűző problémát jelent Magyarországon a devizaalapú hitelezés ügye. A törlesztő részletek elszabadulása családok életét tette tönkre azzal, hogy elviselhetetlen mértékűvé nőtt. Egyre többen vesztik el lakásaikat napról napra, és jó néhány ügyvéd próbál megélni a bajbajutottakból. Léhmann György ügyvéd ugyanakkor ingyen segít. Azt mondja, amikor az emberek élete a tét, joggal várható el, hogy egy ügyvéd is hozzon áldozatot.
http://internetfigyelo.wordpress.com/2012/05/03/a-magyar-hirlap-interjuja-dr-lehmann-gyorggyel-a-riportalany-keresere-javitott/
*
Ivánovics Tünde - Fábri Géza:
Magyar népdalok
(2010, Szentendre)
Kerek a szőlő levele, kerek a szőlő levele.
Vártalak rózsám az este, vártalak rózsám az este.
Váratlan elmentél máshoz, váratlan elmentél máshoz.
Verjen meg a nap s a Mária, verjen meg a nap s a Mária!
Járjon hozzád az a madár, járjon hozzád az a madár,
Ki pántlikás kalapban jár, ki pántlikás kalapban jár!
Zöld pántlika könnyű gúnya, zöld pántlika könnyű gúnya,
Mert azt a szél könnyen fújja, mert azt a szél könnyen fújja.
Kerpa ruha nehéz gúnya, kerpa ruha nehéz gúnya,
Mert azt a bú földig nyomja, mert azt a bú földig nyomja.
Lehajlottak a zöld ágak, lehajlottak a zöld ágak.
Azok is éngem sajnálnak, azok is éngem sajnálnak
Ha folyóvíz vónék,
Bánatot sem tudnék,
Hegyek-vőgyek között
Zengedezve járnék.
Hegyek-vőgyek között
Zengedezve járnék,
Kaszáló részekre
Porondot hajtanék.
Stb.
http://www.youtube.com/watch?v=6tSwfK6oW9I
*
„Párhuzamos Kultúráért” díj Fábri Gézának
2001-ben a győri MEDIAWAVE Alapítvány kezdeményezte, hogy a „Ravaszdi Kerekasztal” szellemiségének folytatásaként díjazásban részesüljenek az olyan magyar és az országban fellépő, egyedi művészeti életpályával rendelkező személyiségek, kiknek civil és/vagy szuverén szellemisége sosem illeszkedett az épp aktuális vagy divatos kulturális irányzatokhoz, hanem saját, belső művészeti iránytűjük által kijelölt útjukat járják. Sokszor nehéz természetű, robbanékony, „nagy lelkű” vagy éppen a végtelenségig szelíd, alázatos, visszahúzódó, szinte észrevétlen személyiségekről van szó. Abban azért hasonlítanak egymásra, hogy kevéssé tudta befolyásolni/megtörni őket a környezet vagy a politika szándékos vagy szándéktalan átlaghoz szorító ereje. Az elismerés neve a „Párhuzamos Kultúráért” díj lett, amelyet 2001 óta kapnak meg az arra érdemesek a MEDIAWAVE Fesztivál keretében. Az idei „Párhuzamos Kultúráért 2012” díjjal az alábbi alkotók munkásságát ismerték el: Benkő Róbert jazzmuzsikus (Budapest), Kiss Béla képzőművész (Sepsiszentgyörgy), Wu Jiang képzőművész (Belső-Dél-Kína), Lubomir Puksa kulturális szervező (Léva), James Blood Ulmer jazzmuzsikus (USA), Grandpierre Attila csillagász, költő, muzsikus (Budapest), Fábri Géza, vajdasági származású népzenész (Szeged). Az indoklásban ez olvasható: „A kobzos, pengetős tanár Fábri Géza, a néhai Hívogató együttes alapító tagja, a vajdasági táncházmozgalom egyik elindítója, s így azon mozgalom születését segítette, amely a XX. század végének fiataljaihoz elhozta a néphagyomány megélésének lehetőségét. A moldvai csángók jellegzetes pengetős hangszerének, a koboznak konok mestere, a kobozmuzsika elismert kutatója és tolmácsolója”.
Vajdasag MA, 2012.05.02.
*
Bárcsak engem valaki megkérne
Bárcsak engem valaki megkérne
Bárcsak nekem selyem fátylat venne
Én nem bánnám mindennap megverne
Csak belőlem friss menyecske lenne
Bárcsak engem valaki valaki
Szőlőhegyre hívna ki hívna ki
Meginnám a jó borát jó borát
Elszeretném az urát az urát
Bárcsak engem valaki valaki
Hordó helyett fúrna ki fúrna ki
Nem mondanám én néki én néki
Nagy a fúró vegye ki vegye ki
előadó:
Kalamajka együttes, Papp Anikó, Papp Zsuzsanna
Ez és más szüreti pajzán dalok:
http://www.youtube.com/watch?v=9X6t5jrfc3E&feature=relmfu
*
Közelről: a tánc ezer arca
http://www.mr1-kossuth.hu/hirek/legfrissebbek/kozelrol-elozetes-a-tanc-ezer-arca.html
*
Régi magyar mulatságok
9. Az aratóünnep
Ne menj rózsám a tarlóra,
Gyenge vagy még a sarlóra.
Ha megvágod kis kezedet,
Ki süt nekem lágy kenyeret.
A közismert népdal figyelmeztetése a fiatalabb generáció számára semmitmondó, hisz e nemzedék már csak a gépi aratást ismeri. S ha esetleg a sarló, ez a rövid nyelű, félhold pengéjű vágószerszám nem is ismeretlen előtte, a fű és nem a gabona levágásához való eszköznek ítéli. Pedig valamikor csak ezt az eszközt használták az aratás-hoz.
Az aratósarló céljának megfelelően alakult ki. A nyúlt ívű pengét a nyél felőli részén fogak csipkézték. Így a gabonaszálakat nemcsak vágta, hanem fűrészelte is, amikor az arató, a gabona fölé hajolva, bal kezében marokra fogott gabonaszálakon a sarlót maga felé rántotta. A markában tartott gabonacsomót a tarló-ra dobta, amiket a marokszedők kévé-vé csomóztak. A sarló – amelyet eleink már a honfoglalás előtt ismertek – hajdan az asszonyok szerszáma volt, a sarlózás az ő munkájuk. A férfi a kévéket kötözte és gyűjtötte össze.
A kasza viszont férfi kezébe való szerszám, nagyobb erőt kívánt. A két kézre fogott hosszú nyél végére erősített, viszonylag egyenes penge közvetlen a föld felett vágta és rendre döntötte a szálakat. A XIV. században ismertük meg, mint a fűvágás, így a szénamunka eszközét. Aratáshoz legkorábban a XV. század végén használták. Aratótechnikája két típusban terjedt lassacskán tovább. Az egyik a szénamunka szerinti kötetlen gereblyéző, a másik a sarlózást követő kévéző aratás.
A kasza azonban a XVII. században is majd kizárólag a szénamunka eszköze volt, az aratásé inkább a sarló. Comenius „A látható világ” című művének 1669. évi kiadásában e munkát így határozta meg:
„Az arató learatja a megérett gabonát sarlóval, öszveszedegeti a markokat és kévéket köt.”
S ha a sarlós aratás nem is volt olyan nehéz fizikai munka, mint a kaszás, csak fárasztó volt, s bizony, pihenni kellett a déli verőn. Ahogyan Csokonai érzékelteti a „Déli aggodalom” című versében:
Felhágott már a nap a dél hév pontjára,
Egyenesen omlik lefelé sugára,
Küszködik a bágyadt levegőég s hevül;
Felfortyant az egész természet merevül.
A lankadt arató ledűl izzadt fővel,
Hogy majd dolgát kezdje megújult erővel.
De hogy a kaszás aratás még a XIX. század elején sem volt általánosan elterjedt, azt Nagyváthy János, mezőgazdasági szakirodalmunk egyik korai művelője bizonyítja. Az 1821-ben megjelent „Magyar gazdatiszt” című munkájában többek között ezt írja:
„Az Aratáshoz a Sarlók tovább is megtartassanak, és ujságonkapásból a Takarókaszák bé ne hozassanak, mert hozzájuk… mind erős Munkások kivánatnak; mégis a mi kövér és gazdag Termésünket nem birják rendre dönteni.”
Nagyváthy túlzott, de abban igaza volt, hogy a kaszálás lényegesen nagyobb erőt kívánt, mint a sarlózás. A sarlópártiak azonban főképpen azt kifogásolták, hogy a kasza kipergeti a szemet és gazosan hagyja a gabonát. Ami igaz. Viszont sokkal haladósabb vele a munka. Márpedig ez fontos szempont. – A kétféle módszer átváltásának mikéntjét jól szemlélteti az egyik Somogy megyei uradalomnak a részes aratók-kal kötött 1837. évi szerződése. A 2. pontja így hangzik:
„Hogy a takarítás annál könnyebben mennyen, meg engedtetik a sarlón kívül kaszával is, de a magnak való egyenessen sarlóval takaríttatni kivártatik. Azonban a le kaszált gabonának kévékbe való kötése rendesen meg tetetni rendeltetik.”
Az aratás természetesen a jobbágyok kötelessége volt. „Úr dolgában” végezték, az urbárium által megszabott időben és módon. Az úr gabonájához azonban gyakorta kevés volt a munkaerő, márcsak azért is, mert az úr és a jobbágy gabonája csak egy időben érett, és az utóbbi aratását sem lehetett elhanyagolni, hisz kilenced járt a termésből az úrnak. Valószínű, ez okozta azt, hogy bérmunkásokat, napszámosokat is, de leginkább részes arató-kat fogadtak föl, akik a bér fejében a termés meghatározott részét kapták. A bandagazda vezette őket. Hogy mikor keletkezett ez a szokás, nem tudjuk. Az azonban bizonyos, hogy a vármegyék a XVIII. század elejétől kezdve már limitálták az aratórész felső határát, területenként és korban változóan 5-13-ad rész között.
A napszámért vagy részért végzett aratásnál a bér mellett ételt is kaptak az aratók. Volt, ahol maguknak kellett azt elkészíteni, másutt főtt étel járt. De így vagy úgy, mindenképp jói tartották őket. S hogy miért, megírta Jókai „Az új földesúr” című, a Bach-korszakban játszódó regényében:
„Akik valaha gazdaságot láttak, tudják, micsoda mozgalmas időszak a takarítás; cseléd és gazda korán kel, későn fekszik; napszámost, részredolgozót nagyon megbecsülik.”
S hogy mi volt az utóbbiak munkafeltétele, arra is találhatunk itt példát:
„Széna, repce napszám; rozs, búza aratórész; a napszám ötven garas – egy meszely pálinka, két icce bor minden fejre, reggel szalonna, kenyér, délben főtt hús meg galuska vagy tokány; este kétféle, az egyik hús; ozsonnára füstölt hús vagy aludt tej; a kalaponk mellé meg egy csinált virág; ami meg rész, hát az minden kilencedik mérő a garmadából a miénk.”
Jókai egyébként regényében bemutatja napjaink módszerét: a gépi aratás-t is. A „pompás arató-kaszálógép” kudarca azonban kétségtelenül arról árulkodik, hogy Jókai nem lelkesedett az új módszerért.
És csupán ebben az időben, amikor tehát a legújabb aratótechnika hódító útjára indul, az 1860-as években kezdi kiszorítani a kasza az ősi sarlót, főleg a részesarató-rendszernek gyors elterjedésével. Jellemző az ez idő tájt keletkezett részes rigmus:
Jobb a kasza, mint a sarló,
Tisztább lesz igy majd a tarló.
Gyorsabb munka, több a bére,
Mehetünk hát más földére.
Viszont a föld népe rendkívül hagyománytisztelő. Így az is jellemző, amit Móricz Zsigmond írt „Életem regénye” című művében gyermekkorának, a XIX. század végének tiszaháti népi véleményéről:
[A tügyiek] már csak kaszával arattak, amit Isten elleni véteknek tartottak Csécsén, ott még sarlóztak és minden szálat párhuzamosan fektettek egymáshoz a kévében, hogy egy búzaszem ki ne hulljon.”
Ez a hagyománytisztelet s a szokás szívós, őstermészetű ereje adta tovább nemzedékről nemzedékre azt a rítust is, amelynek létéről és mivoltáról csak a XIX. század első éveitől kezdve van történeti bizonyságunk, de több okból feltételezhetjük, hogy sokszázados örökség.
Az aratóünnep-ről van szó. Forrásaink szerint akkor volt szokásos, amikor az aratók másnak a gabonáját takarították be, akár kalákában, akár napszámért, akár részes munkában. Amikor a gazda maga aratott a háza népével, nem ülték meg, tehát nem családi ünnep. E tényből következtetve valószínűnek látszik, hogy a feudalizmus korábbi időszakában is hasonló volt a helyzet. Csak akkor tartották meg, amikor a föld népe az úr gabonáját aratta. A mezőgazdaság e legfontosabb munkájának elvégzését: az „élet” betakarítását a föld népe ünnepélyesen jelentette be az úrnak, és a végzett munka örömére közös ünnepséget rendeztek, ami viszont patriarkális eredetre vall. Lehetséges tehát, hogy akkor alakult ki, amikor a patriarkálizmus még eleven valóság volt. – E ceremónia megismeréséhez azonban nem lesz haszontalan az aratást kísérő egész szokáskört felidézni.
Amikor „megroppant a gabona töve”, Péter-Pál, vagyis június 29-e után kezdődött meg az aratás. A gabona érettségétől függően természetesen tájanként változott az aratás időpontja. Sokszor július végén kezdődhetett csupán. De újhold napján nem fogtak hozzá, mert akkor beléjük vág a „ménkő”. Pénteki nap sem, mert akkor „léhás lenne a kalász”. S ha valamely ok miatt mégis e nap kellett kezdeni, már csütörtökön levágtak egy kévére valót. Ha pedig halott volt a faluban, megvárták, amíg eltemették.
Kora hajnalban kezdtek az aratáshoz. Többfelé előbb templomba mentek áldásért könyörögni, másutt a gabonaföldön imádkoztak kezdés előtt. Az asszonyok két gabonaszálat kötöttek a derekukra derékfájás ellen. Aztán az első sarlós vagy kaszás – a bandagazda – „Uram, segíts!” fohászkodással belevágott a gabonába, a többiek követték.
A sarlósok vagy kaszások mögött haladtak a marokszedők, kévébe gyűjtötték a levágott gabonát, és azt szalmakötéllel összekötözték. A kévékből pedig – vidékenként változóan 13-18 darabból – megrakták a kereszt-et, ezt a célszerű tároló alakot, amelynél egy, a kalászával felfelé hajtott kévére alapozva négy, kalásszal érintkező kéve formálta a keresztet, de több sorosan, a tetejét pedig egy középre tett, a kalászokat takaró kéve, az ún. „pap” fedte be. Ha két keresztet tettek a tarlón egymás mellé, az volt a kalangya, két kalangya pedig egymás mellett a kepe. S innen a részesaratók neve: „kepés”, ugyanis kepeszám szedték ki a részt.
A kaszás arató csöndben dolgozott, hisz munkája nehéz. A sarlózás „prücskörézőbb” munka volt, közben gyakran daloltak is. Mint ahogyan a kötélcsavarás, marokszedés, kévekötés, keperakás közben is nóta járta:
Kár a tiszta búzát lekaszálni,
Kár a barna kislányt korán férjhez adni.
Korán férjhez adják, megszelídül szépen,
Akár a dalos pacsirta fent a magas égen.
Megérett a búza, le kéne már vágni,
Ezt a barna kislányt férjhez kéne adni.
Peng a kasza, a búzát rendre vágja,
Ennek a szép barna lánynak én leszek a párja.
Vagy az a kép, amelyet Berzsenyi villant elénk „A Balaton” című versében:
Itt a sárga mező s kiterült láp terjed előnkbe,
Hol dús buzakalász tengere játszik,
S a barnult arató víg dal közt hosszu kepét rak.
A munkát gyakran fűszerezték tréfás, csípős mondásokkal. Ha pl. a kévekötöző legény kötele elszakadt, rögvest odaverselt a kötélcsavaró-nak:
Az én gatyám sárga pikét,
Jobb kötelet egy kicsikét!
S ha megesett, hogy valamelyik leány megvágta kezét a sarlóval, nyomban megkérdezték: „Kire gondoltál?” A többitől lemaradó aratóra társai kórusban rámondták: „Lapátnyelet készít, holnap sütni akar.” Amikor pedig délebéd után felkerekedtek, a fiatalabbak fürgén ugrottak fel, hogy az ülve maradó fiatalnak mondhassák: „Mi az, tán eke van az üllepeden?”
Amikor az úr először ment ki az aratókhoz, az aratóleányok szalmakötéllel vagy sebtében font kalászkoszorúval az úr derekát körülkötötték, és csak akkor engedték el, amikor pénzváltságot fizetett. De fizetett szíves-örömest, mert csak így „eresztett jól a búza”.
Mikor aztán az aratás végére jártak, egy marék gabonát vágatlan a tábla végén hagytak, hogy jövőre is jó legyen a termés, és a zivatar kárt ne tegyen a vetésben. A Rába vidékén e markot bogra kötötték, kalásszal lefelé, és azt mondták, hogy „Szent Péter lovának hagyják abrakul”.
Ügyeltek arra, hogy az aratást naplemente előtt jóval befejezzék. Amikor a bandagazda az utolsó kévét, amelynek felében a kalászokat ellenkezőleg fektették, ezt az ún. „Jézus kévéjét” feltette az utolsó kereszt tetejére, ledőlt annak tövébe, és köréje gyűltek az aratók. Aztán az ügyes kezű lányok gabonaszárakból és kalászokból megfonták az ún. aratókoszorút, és virágokkal, szalagokkal feldíszítették. Formája tájanként változott. Koszorú, korona alak mellett csigaház formájú, zsák, sokszor házikó vagy sátor alakú volt, némelykor férfi, női aratóbábu is lógott rajta. Gyakran olyan nagy volt, hogy két rúd kellett hozzá, a kisebbeket boton vitték, a koszorút, koronát azonban, nevéhez illően, a fejen. Mégpedig a legügyesebb legény vagy leány fejére került, de csak miután az utolsóként elkészült aratót lustasága miatt a földön meghempergették. – Ez inkább esővarázslási rítus volt, mint büntetés. – Aztán a koszorúvivő mögé felzárkóztak az aratók, élükön a bandagazdával. Aratószerszáma, holmicskája kinek-kinek a kezében, vállán. Majd a bandagazda szavára – „No, Isten segedelmével, atyafiak, induljunk!” – megindultak az úr, nagyobb uradalmakban az urat helyettesítő tiszttartó portája felé. A közeledő alkony csendjét felverte vidám nótázásuk:
Búza, búza, de szép tábla búza,
Kihajlik a nagykátai útra.
A szekcsői legények, ha aratják,
Szépen összepengetik a kaszát.
Árpa, árpa, de szép tábla árpa,
Közepében egy szép rezgő nyárfa.
Rezgő nyárfa, hajlik a levele,
Én is elhalok a szerelembe.
Erdélyben az volt a szokás, hogy a falun átvonuló menetet minden kapuban várták, és a koszorúvivőt ki-ki egy-egy kanna vízzel lelocsolta. Analógiás, esővarázsló cselekedet. Magyarhonban erre később és enyhébb formában került sor. Amikor a menet céljához ért, az úr az udvaron fogadta őket, s a koszorúvivőre vagy a koszorúra néhány csepp vizet fröcskölt. Aztán a bandagazda elmondta a mondókáját. Túl a Dunán pl. ily szavakkal:
„Ím végezete vagyon a munkának, kepében az élet. Isten gondján ember munkája becsülettel rendbe jött. Hát most már a felséges Teremtő adjon mindnyájunknak pihentető nyugodalmat.”
Pozsony megyében dallal köszöntötte az uraságot a bandagazda:
Fölvirradt a végző napja, végre valahára,
Behoztuk a szép koszorút gazduram házába.
Most már csapra azt a hordót, a fistes meg húzza,
Hiszen ezt a kis költséget behozza a búza.
Erre aztán a koszorút átadták az úrnőnek. Az úr ezalatt három pohárba bort töltött: egyet a bandagazdának, egyet a koszorúvivőnek, egyet magának. Koccintott velük, és illő szavakkal megköszönte a fáradozást.
Aztán az aratók muzsikaszó mellett elhelyezkedtek a terített hosszú asztalnál – amelyre az úr terítéke mellé tették a koszorút –, és megkezdték a hagyományos fogásokból álló vacsorát. A tálból mindig a bandagazda vagy a koszorúvivő vett elsőnek, aztán az úr, majd a többiek. Falatozás közben természetesen ittak is, de a felköszöntőkről sem feledkeztek meg. Így ugyancsak jókedvre derültek, mire befejezték a vacsorát.
Ekkor megkezdődött a tánc. Az úr nyitotta meg valamelyik marokszedő lánnyal, és a jól végzett munka örömével ropták tovább éjfélig.
*
Sose búsulj, úgyis késő
mind azt mondja ki nem tudja
hogy én nem búsulok soha
ezér nincsen olyan óra
hogy a könnyem ne hullana
iskolába nem járhattam
olvasni sem tanítottak
két szemedből kiolvasom
hogy szívedben bánat vagyon
sose búsulj úgyis késő
ami elmúlt vissza nem jő
Szék – Dűvő zenekar
*
White, Michael:
Machiavelli – egy félreértett ember
Alexandra Kiadó
Niccolo Machiavelli
(1469 május 3.–1527 június 20.)
Onagy Zoltán,
1513 karácsonyán fejezte be a nevéhez legszorosabban kötődő művét, A fejedelmet. Egyéb dolgozatai: Firenze története, Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvérõl, A háború mûvészete. A fejedelem 1532-ben jelent meg Rómában. Szinte azonnal felfigyelnek rá, ezt bizonyítja a tény, hogy a pápa már 1559-ben indexre tette. A kötet nem egy konkrét monarcha feladatait jelölte ki, hanem a modern uralkodó hatalomgyakorlásának általános elveit határozta meg, amelyek napjainkban is aktuálisak.
1513 karácsonyán fejezte be a nevéhez legszorosabban kötődő művét, A fejedelmet. Egyéb dolgozatai: Firenze története, Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvérõl, A háború mûvészete. A fejedelem 1532-ben jelent meg Rómában. Szinte azonnal felfigyelnek rá, ezt bizonyítja a tény, hogy a pápa már 1559-ben indexre tette. A kötet nem egy konkrét monarcha feladatait jelölte ki, hanem a modern uralkodó hatalomgyakorlásának általános elveit határozta meg, amelyek napjainkban is aktuálisak.
Machiavelli elképzeléseivel megújította a korabeli politikai gondolkodást: elválasztotta egymástól a morált és a politikát, viszont a politikai elméletet és gyakorlatot szerves egységgé tudta kovácsolni.
Okos ember mindig figyel, szeme akkor is nyitva, ha alszik, ismerve a környezetet, hátán is mellvért, agyrendszere civil számára követhetetlenül zsilipel, nincsenek tévedések. Okos ember nem ugrál, és nem esik el. Felszállunk a reneszánsz lineáris gyorsvonatába, teljesen mindegy, milyen pozícióból (oppozícióból), és száguldás közben a vártnál gyorsabban kiderül, a világ hatalom- és politikafilozófiája szinte semmit nem változott. Az életet a pénz, a hatalom, és a pénz és hatalom kettőse zsaroló machinációi mozgatják.
Ahhoz, hogy ez a bekezdés ne álljon árván, érdemes előbb kézbe venni A fejedelmet Machiavellitől. Könnyű, élvezetes olvasmány a tankönyv, csemege azoknak, akik akár egyetlen napot is töltöttek a miértek kibogozásával. Ebből áll a diplomata és életművész Machiavelli világa. White részletesen végiglapozza Machiavellit, és idézethálóval köti össze irodalmi, politikatörténeti munkáit az életvel. Az idézetek a Tűnődésekből, a Beszélgetésekből, A fejedelemből és A háború művészetéből (egyetlen életében megjelent könyve) valók.
Firenze rendszerváltásai. Akár így is nevezhetnénk az életrajzi kötetet. A Medici-kán kiszorul a hatalomból, éveken át háttérben és száműzetésben, majd újra a hatalomban. A hatalom gyakorlása azt jelenti bármilyen demokratikusnak nevezett köztársaságban, hogy az előző éra vezetőit partvonalon kívülre szorítani. Ezt történik – annak ellenére, hogy a Mediciek révén került előzőleg pozícióba – kormányfunkcióit azonnali hatállyal megszüntetik, minthogy vidéken él éppen, köröztetik, mint valami bűnözőt: „Aki csak ismerte vagy bújtatta, vagy tudta, hogy ki bújtatta Niccolót, Bernardo Machiavelli fiát, annak azt birtokelkobzás és lázadóvá nyilvánítás terhe mellett azonnal jelentenie kell.” összeesküvés vádjával letartóztatják. Megy a kínpadra. A szerencse azonban nem hagyja el. Meghal a regnáló pápa, helyette a bíborosok az egyik Medici-fiút választják meg. Firenze a nagy ünneplésben szabadon engedi az addig fel nem akasztott, összeesküvés vádjával letartóztatott foglyokat. Szabad ember. De lényegében száműzött. A hatalom nem tűrheti – egyik hatalom sem -, hogy olyan hivatalnokok szolgáljanak alatta, akik ismerik a régmúlt, a közelmúlt és a jelen összefüggéseit, akik tudják, ki merre tartott hajdan, merre tart most, és mit hirdet.
Ekkoriban fedezi fel az alkotás lélekmegőrző erejét. "Egyike annak a kevés dolognak, amelyben bízhat az örökké változó, kiszámíthatatlan világban, s amely hamarosan központi szerepet kap puszta túlélésében is." – írja White. Az állami hivatalnok, a zseniális diplomata, hadi szakértő és hazafi az államügyeket elméleti szaktanácsadásra cseréli. De nem találja a helyét. Aki uralkodókkal, királyokkal, pápákkal tárgyalt, annak nehéz beleszokni a vidéki kisbirtokos, a férj és boldog családapa szerepkörbe. Nappal a birtokot járja, madarászik, iszik a fogadóban, craccát játszik a molnárokkal, este ünneplőbe öltözik, írja A fejedelmet. "Egyfelől súlyos napi kérdésekkel foglalkozott, másfelől pedig emberi dolgok kötötték le: ivás, utcalányok hajkurászása és a szerencsejátékok. Hatalmas belső tartalékai voltak, de ezeket a világ nagyjelentőségű ügyeivel való foglalkozásra fordította, úgyhogy majdnem lehetetlen volt számára az, hogy a mindennapi élet dolgaival foglalatoskodjon. 44 éves ekkor.
„Tanulmányom által, bárcsak elolvasnák! az válna egyértelművé, hogy azon tizenöt év alatt, amíg az államművészetet tanulmányoztam, se nem aludtam, se nem bolondoztam.” E tekintetben Dantéhoz hasonlítja magát, aki kétszáz évvel korábban akkor írta meg az Isteni színjátékot, amikor száműzték ugyancsak Firenzéből. Volt idejük végiggondolni az addig megtapasztaltakat. Machiavelli szerencsés firenzei hazafi. A legjobb helyre sikerül születni a legjobb időben. Firenze a tizenötödik és a tizenhatodik században a világ szellemi és politikai életének központja. Nem beszélve a mindent eltartó és mozgató pénzről. A korszak („rinascitának” = újjászületés) manapság a történelemkönyvekben úgy szerepel, mint Európa legfényesebb időszaka. Az is szerencsének nevezhető, hogy Machiavelli születése, azaz 1469-et 25 békeév követte Európában. Ebben az időben a kultúra csaknem összes területe jelentős változáson ment keresztül. Elképesztő például, hogy 1471-ben, amikor az első nyomda megjelent Firenzében, mindössze harmincezer könyvről tud a szakirodalom, 1500-ban amikor Machiavelli a köztársaság külügyekért felelős un. második kancelláriájánál dolgozott, már mintegy nyolcmillió nyomtatott könyv van forgalomban. (Összehasonlításul: a korabeli Hunyadi Mátyás Corvinái 300 kötet.)
Nem árt megjegyezni, hogy Machiavelli – belátva, a Mediciek bocsánata nélkül sokra nem megy – A fejedelmet abból a szándékból írta, hogy bizonyítsa politikai rátermettségét a kezüket fél Európán rajta tartó család előtt. Hogy lássák, érti a dolgát akkor is, ha tizenkét évig ellenségeiket szolgálta. A hivatalnok gondolkodása ilyen: "hazámat szolgáltam", nem az ellenfeleiteket. De a Mediciek maga a hatalom. Materialista maffiacsalád, ugyanakkor szenteskedők és képmutatók. Szeretik magukat erkölcsi piedesztálon látni. Machiavelli közismert nézetei a szexről és a vallásról nem fér össze a magukról kialakított képpel. A dolog – hogy visszatérjen hatalmasokat szolgálni – nem jön össze.
A Machiavelli-életmű – ez vélhetőleg a Mediciek hatása - mindig a katolikus egyház tiltott könyvei között szerepelt. Gondolatai szemben álltak Szent Ágoston politikai tanításaival. Machiavelli kikezdte ugyanis az egyház skolasztikus filozófiáját. Hatalomelméleti fejtegetései megroppantják az "Istentő való" tantételt.
A Machiavelli által írt művek – ,mondja White - megalkotásának időpontját tekintve, alapvetően modern alkotások, és munkáinak semmi köze kora irodalmi hagyományához. Stílusában és előadásmódjában Machiavelli mindenütt radikális. Machiavelli reformer, újító zseni – bármihez nyúljon is – bizarr szexuális szokásaival, vallásellenességével, szabadosságaival együtt.
Onagy Zoltán
http://www.irodalmijelen.hu/node/899
+
Machiavelli, a kiszolgáltatott ember
El kell mondjam, hogyan kezdődött ez a szerelem, hogyan hálózott be a Szerelem, miként terítette rám hálóját és milyen is volt az; magad is rájössz, hogy ezt a virágok közé terített aranyhálót maga Vénusz szőtte, s oly puha és finom, hogy még egy érzéketlen szívet is meglágyítana, az enyémet pedig mindenképpen. Egy ideje már belegabalyodtam, lágy szálai megszilárdultak.
http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/2717
+
Machiavelli és a reneszánsz állam
Szerző: Paczolay Péter
A történetírás már a 19. század második felében megfogalmazta azt az azóta is általánosan elterjedt tételt, hogy a modern állam, továbbá a modern államfogalom, sőt maga az állam elnevezés is a reneszánsz Itáliában született meg. A reneszánsz történeti értékelését hosszú időre meghatározó Jacob Burckhardt múlt századi svájci történész szerint ”Firenze megérdemli, hogy a világ első modern államának neveztessék”. A modern államfogalom megszületését pedig hagyományosan a reneszánsz Firenze kiemelkedő politikai gondolkodójának, Machiavellinek tulajdonítják. Cikkünk ezen állítások jogosságát vizsgálja.
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/machiavelli_es_a_reneszansz_allam/
*
Tisza partján lakom
Tisza partján lakom,
Keress fel angyalom!
Csendes folyóvíznek
Csak zúgását hallom.
Ha folyóvíz volnék,
Bánatot nem tudnék,
Hegyek, völgyek között
Zengedezve járnék.
Két út van előttem,
Melyiken induljak?
Két szép szeretőm van,
Melyiktől búcsúzzak?
Ha egytől búcsúzom,
A más megharagszik,
Így hát az én szívem
Soha meg nem nyugszik.
Udvarom, udvarom,
Szép kerek udvarom,
Többé nem söpör ki
Az én gyenge karom.
Kászonimpér/Csík - Ferincz Adrienn
|
|
LAST_UPDATED2 |
|
2012. április 15. vasárnap, 13:08 |
|
PETŐFI SÁNDOR
VAN-E EGY MAROK FÖLD...
Van-e egy marok föld a magyar hazában,
Amelyet magyar vér meg nem áztatott?
Haj, de már nem látszik a nagy ősök vére,
Fiaik befesték ujra feketére
A földet, rákenték a gyalázatot!
S így hazugság itt az örök-igazság is,
Hogy az oroszlán nem szűlhet nyúlfiat;
Ti dicső apák, ti bajnok oroszlánok,
Ha ti a halálból most föltámadnátok,
És látnátok satnya maradéktokat!
S ez a faj dicsekszik őse érdemével,
Híres hajdanával úgy hetvenkedik...
Hát majd a jövendő fog-e dicsekedni
Mivelünk? vajon nem fogja emlegetni
Orcapirulással e kor gyermekit?
Erre semmi gondunk. Tengünk, mint az állat,
Megelégszünk azzal, hogy van kenyerünk,
Messze elmaradtunk a világ sorától,
Kitöröltek a nagy nemzetek sorából,
Élni nem tudunk és halni nem merünk.
Szégyen, szégyen! egykor mi valánk a sorsnak
Számadó könyvében a legelső szám.
S most leghátul állunk semmit nem jelentve...
Kik lábunk ölelték egykor térdepelve,
Most arcul csapkodnak... szégyen rád, hazám!
S jaj nekem, százszor jaj, hogy szülőm ellen kell
Kart emelnem, hogy megostorozzam őt,
Gyermek a szülőjét!... engem jobban éget
A seb, melyet rajta vágok; és nagy vétek,
Jól tudom, az ily tett ég és föld előtt.
S én ezek dacára sem fogok pihenni
Érezzek bár százszor több fájdalmakat,
S verjen meg bár engem a nagy isten érte...
Addig ostorozlak, nemzetem, mig végre
Földobog szíved, vagy szívem megszakad!
Pest, 1848. január
MIT CSINÁLSZ, MIT VARROGATSZ OTT?
Mit csinálsz, mit varrogatsz ott?
A ruhámat foltozgatod?
Rongyosan is jó az nékem,
Varrj inkább egy zászlót, feleségem!
Sejtek, sejtek én valamit,
A jóisten tudja, hogy mit,
De elég, hogy szól sejtésem,
Varrd meg azt a zászlót, feleségem!
Nem maradhat így sokáig,
Mi hogyan lesz, majd elválik,
Elválik a csatatéren,
Varrd meg azt a zászlót, feleségem!
Drága áru a szabadság,
Nem ingyen, de pénzen adják,
Drága pénzen, piros véren;
Varrd meg azt a zászlót, feleségem!
Ha ilyen szép kéz varrja meg,
A győzelem belészeret,
S mindig ott lesz közelében;
Varrd meg azt a zászlót, feleségem!
Pest, 1848. január
EGY EMLÉK A KÓRHÁZBAN
Moreau után franciából
E durva ágyon végvonaglásomban
Még szánakozó könnyeket lelek,
Mert a dicsőség és lángész illatja
Árasztja el e fájdalom-helyet.
Itt énekelt ő, itt imádkozott és
Halt meg, reményeinek özvegye,
S én ismétlem, számlálva szenvedésim:
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!
"Bátorság, költő!" így beszéltek hozzám,
"Gondunk leszen lantodra és reád."
Tennap mondák, s ma a vészben nekem csak
Az irgalom nyitá meg ajtaját.
Reszkess, gonoszság! végdalom megpendül,
S ha meghalok, rajtad lesz bélyege...
Ah, kiesik az írótoll kezembül:
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!
Ha hosszú sóhajtásaim után egy
Vigasztaló szó hangzanék nekem,
Ha volna itten egy baráti kéz, mely
Megmelegítné reszkető kezem!
De a barátok nem hallják keservem,
Estéjök lakomában foly ma le,
S nem veszik észre társok távollétét...
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!
Megátkozám én születésem napját;
De a természet olyan gyönyörű,
De minden este erdők illatával
Lebeg a szellő ablakom körűl.
Sétálni párosan virágos fűben,
Bent a fák közt merengve űlni le:
Oh mily boldogság, milyen szép az élet!...
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!
Pest, 1848. január |
|
LAST_UPDATED2 |
|
2012. április 13. péntek, 19:59 |
|
A SZÉLMALOMHARCOS VII. fejezet
A nagy utazás éve 1987
Molnár Tamás életfilmje
1987 elején az ország már felbolydult méhkas. Egyre inkább érezni a változások előszelét. Úgy döntünk, hogy január 28.-án, szerdán délután 17 órakor megrendezzük végre a rendhagyó Harcoló Város kiállítást, valamint a SZETA javára felajánlott árverést a Münnich Ferenc utcai lakásban. Délelőtt felrakjuk a pályázatra beérkezett negyvenegy műalkotást a falakra, majd az egész tárlatot lefilmezzük a Krassótóll kapott kamerával. Kora délután lehet már éppen pihentünk, amikor csöngettek. Az ajtóban nyomozók állnak, a ház és a környék dugig tele van egyenruhás és civil rendőrrel. Házkutatási paranccsal mindent felforgatnak, a falakról leszedik a képeket, jegyzőkönyvet készítenek az elkobzott tárgyakról és elmennek. Később visszajön egy esetlen rendőr, mert az én szobraimat véletlenül itt felejtik. Kicsit tanácstalanok vagyunk, aztán frappáns ötletünk támad. Negyvenegy példányban lesokszorosítjuk a házkutatási jegyzőkönyvet és kirakjuk a műtárgyak helyére. Igazi vizuális abszurd: - az 1956-os forradalomra emlékező, annak emléket állító kiállítás hűlt helyén, Bodrogi József r. százados aláírásával, az V. kerületi Rendőrkapitányság Igazgatásrendészeti Osztályának 53/1987. sz. határozata van kiállítva, (Zováth László és Barabás Istvánné hatósági tanúk előtt). Mint később kiderült, a hatóságok szemében a kiállítás ellenforradalminak, ideológiai és politikai diverziónak valamint belső ellenséges tevékenységnek minősült.
Az eseményre érkezők megdöbbenve nézik a csupasz falakat. A házigazdák nevében köszöntöm a mintegy százfőnyi látogatót, majd Radnóti Sándor esztéta megnyitja a furcsa kiállítást. Utána Solt Otília arról beszél, hogy a kiállítást követő aukció a szegényeket támogatta volna. Legvégül Pálinkás Robi felolvassa a rendőri akció okozta csalódott és elkeseredett hangú kiáltványt, amelyet a megnyitó előtt közösen fogalmazunk. Néhány hónappal később, április 6.-án a XIII. kerületi elsőfokú szabálysértési hatóság határozatot hoz sajtórendészeti, művészeti vétség (?), és tiltott adománygyűjtés elkövetése miatt. A csoport tagjai összesen 23.000.- forint pénzbüntetést kapnak, amely be nem fizetés esetén átváltható 200.- Ft/nap elzárásra. A rendőrség elrendeli továbbá a műtárgyak elkobzását és megsemmisítését. Természetesen azonnal fellebbezünk, bár tudjuk, hogy ebben a diktatúrában a jog eszközei erősen korlátozottak. Felvillan előttem a szürreális kép, a XX. század második felében festményeket égető rendőrökről.
A frissen kapott kamerával és jegyzetfüzetemmel egész nap a városban rohangálok. Felveszem a fontosabb társadalmi eseményeket, este híranyagokat készítek, mert éjfél körül Krassó hív telefonon, akinek naponta részletes beszámolót küldök a forrongó országról. Jól működik a rendszer, reggel már mindenről tud és tudósít a SZER és a BBC. Január végén Köpeczi összekülönbözik az Írószövetséggel, az írótársadalom egyre dühösebb. Pozsgay folyamatosan tágítja a közbeszédet, miközben Grósz egyre inkább fenyegetőzik. Június közepén Kis, Kőszeg és Solt – felrúgva a monori egyezséget-, hamarabb bejelenti és nyilvánosságra hozza a mélyreható politikai változásokra felszólító Társadalmi Szerződés vitaanyagát, melyben kijelentik „Kádárnak mennie kell!”. A népiek ezen a lépésen vérig sértődnek, Csurka levelet ír Vásárhelyinek, melyben lemondják a második monori összejövetelt. Ilyen feszült légkörben ül össze ősszel a Lakitelki találkozó, ahol a jelenlévő népiek előkészítik az MDF megalakulását, valamint sürgetik a kommunista párt és ország közötti mielőbbi párbeszédet. Válaszul elindul az Örley Kör szervezésében a „Jövőhajó”, ahol dunai hajókirándulások keretében fejti ki véleményét többek között Kis, TGM és Szabó Miklós. Az alkonyati fényben Bokrossal állunk a hajó tatján, közösen csodáljuk a gyönyörűen kivilágított budai várat. Egyszer csak csendesen megszólal barátom: - Milyen szép ez a megszállt város. Kár, hogy a kommunisták és ügynökeik itt vannak a nyakunkon!
Egyre erősebb társadalmi vita zajlik minden fórumon, egyre növekszik értelmiségi körökben a feszültség. A kibontakozó össznépi szervezkedésnek érezhetően mi, radikális antikommunista csoportok leszünk a kárvallottjai. A revizionisták és a népiek nem szenvednek el különösebb atrocitást, irányunkban viszont egyre nagyobb a hatósági agresszió. Március elején a Demokratát szerkesztő Nagy Jenőt hatalmas pénzbüntetéssel sújtják. Kényszerűségből fogadóórákat tart és szamizdatokat árul az óbudai Malom vendéglőben, majd később a Komjádi uszoda büféjében, ahol folyamatosan nyomozók zaklatják. Március 15.-e aránylag csendesen eltelik, elevenen él még mindenkiben az elmúlt évi brutalitás. Az utcákon kisebb tüntetések, elviszik Diószegi Olga aktivistát, mi egy szerény kiállítással emlékezünk Philipp Tibi lakásán. Áprilisban rendőri erőszaknak esik áldozatul az Égtájak között elnevezésű folyóirat szerkesztősége. Meghurcolják Bognár Mikolát, Talata Józsefet, Bartók Gyulát és Rusai Lászlót. Én eközben Nagy Jenő ABC Kiadója segítségével száz példányban kiadom a Szentháromság című abszurd drámáimat tartalmazó kötetemet. Művészeti szempontból jelentős az év, hiszen a Kassák centenárium keretében kiváló előadások és kiállítások vannak szerte a városban, ráadásul tavasszal Romhányi László vezetésével átadásra kerül a népligeti Jurta színház, az ellenzéki csoportok későbbi találkozóhelye. Itt alakul meg később az MDF, az SZDSZ, a FIDESZ, valamint többek között a POFOSZ és a MOP is. Mi szintén többször fellépünk, szerepelünk és kiállítunk a színházban.
Első, nagyobb tömeg előtti beszédemmel májusban debütálok. Tudomásunkra jut, hogy a kormányzat hamarosan Raoul Wallenberg szobrot avat a Hűvösvölgyi úton. Az ellenzéki csoportok közösen úgy határoznak, hogy ez az esemény jó alkalom a nemzetközi közvélemény előtti nyilvános bemutatkozásra, ezért mindenképpen felszólalnak ezen a megemlékezésen. Gadó György, a Salom folyóirat főszerkesztője megírja igen terjedelmes felszólalását, de mivel nem kizárólagosan zsidó belügyről van szó, felkérnek, hogy olvassam fel az ellenzéki csoportok közös memorandumát. Délután, vezető állami és pártemberek gyűrűjében felavatják a Varga Imre által jegyzett műalkotást. Amikor véget ért a hivatalos ünneplés, hirtelen odalépek a mikrofonhoz és elkezdem felolvasni az előre leírt szöveget. Teljes a tanácstalanság és a zűrzavar, a technikusok azonnal kikapcsolják a hangosítást. A pártemberek kocsiba pattannak és elhajtanak, viszont a javarészt idősebb emberekből álló tömeg szorosan körülvesz és bíztat, hogy ne féljek senkitől, bátran olvassam fel a beszédemet. Félek, remeg a papír a kezemben, de túljutok a nehezén. Érdekes módon a közelben lévő nyomozók sem bántanak. Utólag sokáig izgat a gondolat, hogy vajon miért éppen rám, a közismerten „ellenséges ellenzéki” antikommunistára esett a választás. Bokros az Inconnu képviseletében, néhány nap múlva közreműködőként részt vesz az Alternatív Cultural Center (ACC) által szervezett, Sztálin portrék és grafikák című nemzetközi kiállításon. Sztálin és Lenin Coca Cola reklámarcként sem mutat rosszul…
A rendszer három dátumtól fél leginkább: - Március 15.-től, június 16.-tól és október 23.-tól szabályszerűen rettegnek. A tavaszt idén kisebb balhékkal megúszták, most itt van a nyakukon ismét Nagy Imre kivégzésének dátuma. Mi ellenzékiek, TGM akkori lakásában találkoztunk, amely közvetlenül a Batthyány örökmécsesnél található. A lakást anyja kapta a párttól, mert bár állítólag vezető kommunista funkcionárius volt, Ceausescu elüldözte Romániából. A tüntetés előtt itt gyülekezünk. Nekem az lesz a feladatom, hogy fentről figyeljem az eseményeket, és ha bármi történik, azonnal jelentsem Krassón keresztül a külföldi hírügynökségeknek. A meghirdetett időpontban szép számmal gyülekezni kezdenek az emberek, lehetünk vagy ötvenen. Megjelenik Csoóri is, de furcsa mód nem jön közelebb, távolról a járdáról figyeli óvatosan az eseményeket.
Amikor az ellenzékiek kilépnek az utcára, hírtelen rengeteg rendőr és állambiztonsági lepi el a teret. Először Demszkyt ütik meg, majd a segítségére siető Orbánt vonszolják el. Kis János közbelép, de őt igazából nem bántják, csak taszigálják. A tömeg üvöltözik: - „Rendőrállam!”, „Éljen Nagy Imre!”. Néhányan virágot tesznek vagy dobnak az emlékmű talpazatára, majd rendőrök sorfala között elindul a tömeg a Televízió székháza felé. Itt Kis János mond rövid beszédet a lépcsőkön, majd hirtelen megjelennek a Grósz-huszároknak csúfolt rendőrmotorosok, akik durván belehajtanak az emberek közé, és brutálisan ütni-verni kezdik a legalább ezerfősre duzzadt tömeget. Látom, ahogyan Solt Otília elesik, még a földön is ütlegelik a rendőrök. Az oszlatást követően sokan a Vörösmarty térre vonulnak, ahol Mécs Imre tart kisebb beszédet. Én – akárcsak Pesty Laci a Fekete Doboz munkatársa-, mindent rögzítek, aztán rohanok haza és megcsörgettem Krassót. Gyorsan bediktálom az eseményeket, az esti órákban már mindent tud az itthoni és a nyugati közvélemény. Egy hónappal a brutális eseményt követően, Grósz interjút ad a Newsweek magazinnak, amelyben azt állítja, hogy azért oszlatták fel a tüntetést, mert az ellenzékiek fasiszta propagandát folytattak és megtámadták a rendőröket. Mi közleményben tiltakozunk és helyreigazítást követelünk az újságtól, amelyet végül közzétesznek. A sok tudósítás mellett egyáltalán nincs időm a művészetre, sőt még a családomra sem. Balhéból és kényszerűségből havonta írunk néhány izgalmas politikai levelet, amitől Grósz és a párt egyre idegesebb! Augusztus 23.-án, a szovjet-német megnemtámadási szerződés 48. évfordulóján például levelet küldünk a szovjet nagykövetség címére, melyben többekkel együtt követeljük a Balti államok függetlenségét. Máskor nyílt levélben köszönjük meg a SZER támogatását, és a második nyilvánosság megteremtése érdekében végzett több évtizedes munkáját.
Krassóval napi szinten beszélek, állandóan csábít bennünket Londonba. Amíg egy földi halandónak mindenféle hivatalos állami- és pártengedélyek kellenek, addig az ismert revizionista ellenzékiek, különböző meghívásokkal és ösztöndíjjakkal úgy jönnek-mennek át a határon, mint kés a vajban. Haraszti és Szilágyi most jött haza, Eörsi már kiutazott, Kis János is készül egy évre kiköltözni Amerikába. Miért ne mennénk mi is? A kalandvágy ellenállhatatlan erővel hajt az utazás felé, hiszen még sohasem voltam nyugaton. Apám középiskolás koromban elvitt néhány órára a Jugoszláv területen fekvő Szabadkára - ami óriási élményem-, de azóta még útlevéllel sem rendelkezem. Feleségem beleegyezésével – aki néhány hónapos kisfiunkkal itthon marad-, végül hárman indulunk útnak. Nincs sok bizodalmunk hozzá, hogy kiengednek, de Péterrel és Magdival szeptember elején mégis megkapjuk úti okmányainkat. Közben családommal el kell hagynom Somogyi Győző Rakparti albérletét, így az összes bútort átrámoljuk Philipp Tibi közeli lakásába. Az utazás előtt átmenetileg, így teljesen otthontalanná válunk. Akkoriban néha mi nyomtatjuk a Hírmondó borítóját, ezért nem meglepő, hogy Bokrosék Izabella utcai lakásába az utazás előtt hirtelen betoppan Demszky. Rövid beszélgetés során közli, azt üzenik az elvtársak - ha jót akarunk-, ne jöjjünk haza külföldről. Igazából meg sem lepődünk. Ismerjük Demszky maoista múltját és azt a történetet, amikor álláslehetőségért ácsingózott a belügynél. Fel sem vetődik bennünk az emigráció gondolata. Mi nem disszidálni akarunk, hanem sokkal inkább kapcsolatokat építeni megyünk Londonba. Felkeresni kinti barátainkat és rendhagyó módon megünnepelni a magyar forradalom évfordulóját.
Egy verőfényes szeptemberi napon, Péter libafos színű zöld Trabantjával elindulunk életünk egyik legnagyobb kalandjára. A határon elfog némi izgalom, de rövid várakozás után simán átjutunk. A legelső parkolóban megállunk és boldogan összeölelkezünk. Harminckettő évesen először próbálom felfogni, hogy szabad földön vagyok. Megilletődve nézzük a csodás tájat, a szép házakat és a gondtalan embereket. Itt tényleg minden más, még a fű is zöldebb, mint odaát. Első éjszaka Salzburgig pöfékelünk. Már éjszaka van, fáradtak vagyunk, gyanútlanul beesünk egy elegáns szállodába. A fürdőszoba kész IQ-teszt, alig tudom megnyitni a vízcsapot. Másnap megreggelizünk és távozáskor rádöbbenünk, hogy egész vagyont hagyunk itt. Jó, ha elvergődünk Münchenig. Este van már, mire megérkezünk. Önfeledten bámuljuk a hatalmas csillogó várost, néhányszor eltévedünk. Némi kerülő után, Lángh Júlia – Konrád volt felesége-, lakásán fogad bennünket néhány sohasem látott, szabad európás ismerősünk. Másnap az angolparkon keresztül besétálunk a rádióba. Feltűzöm kabátomra a látogató-kártyát és belépek a gyermekkoromban elképzelt misztikus épületbe. Odabenn a magyar osztály munkatársai örömmel fogadnak. Hírből régóta ismernek már bennünket, de megható az első személyes találkozás. Kasza beinvitál Büky Barnához és Ribánszky Lászlóhoz a rádió igazgatójához, ott vannak az amerikai vezetők is. Elbeszélgetünk a hazai helyzetről, majd megkérnek, adjunk egy részletes életrajzi interjút magunkról, melyet archiválnak a rádió számára. A meglepetés még csak ezután következik, közlik velünk, hogy itt van Krassó is Münchenben.
Másnap madarat lehet fogatni velem. Együtt kávézunk Lovas Pistával, Zsille Zolival és Gyurival, mindhárman szapulják a hazai revizionista ellenzéket. Lovas a tengerentúlról érkezett profi újságíró, akit éppen akkor forgat ki szinte minden vagyonából indián származású felesége. Zsille régi ellenzéki, a magyar szamizdat megteremtője, aki Bécsben működtetett egy hírszolgálatot, mielőtt idekerült Münchenbe. Odakinn az utcán feltámad a szél, hírtelen erősen havazik. Olyan az egész, mintha valamiféle különös, szürreális álmot látnék. Néhány napot töltünk itt, folyamatosan interjúkat adunk, hajnalig sörözünk és beszélgetünk. Közösen eltervezzük a londoni programot, hiszen éppen kinti tartózkodásunk idejére esik az 56-os forradalom újabb évfordulója. Krassó és Háy Ági hamarosan visszarepül Londonba, mi Párizsnak vesszük az útirányt. A francia fővárosban három csodálatos napot töltünk Konrád gyerekeinek a lakásában. Alig alszunk, szájtátva bolyongunk keresztül-kasul a színes forgatagban, a művész negyedekben és a múzeumokban. Aztán Normandia romantikus tájain keresztül elvergődünk a csatornáig és jókora viharban átkelünk a tengeren. A hatalmas hajón Magdi szédül és hány, mi Péterrel Johnnie Walker-t vedelünk. Éjfél körül szakadó esőben megtaláljuk Krassó Miklós egykori belvárosi lakását. Becsöngetünk, nyikorgó lépcsőkön felmászunk az emeletre és meghátrálunk. Gyuri már ezt a lakást is teljesen belakta. Régi tűzvész nyomai szerte-szét, a füstös, kormos szobákban óriási a rendetlenség. Fáradtan eltúrjuk a lomot, lefekszünk a földre, oda a kopott sokszorosítógép mellé, a sok könyv és írat közé aludni. Nézem szemközt a nagy lengyel Szolidaritás lobogót a falon és mély álomba merülök.
Másnapra konszolidálódik a helyzet. Észak-Londonban, sok ír lakó között, egy kedves utcácskában Bereznay Andrásnál találunk menedéket. (Őt a sok önzetlen segítség miatt, később tiszteletbeli Inconnu taggá választjuk!) Estefelé lemegyünk a közeli ír kocsmába. Amikor megtudják, hogy magyarok vagyunk, barátian ölelgetnek és itatnak. Igen furcsa jelenség errefelé, de Margaret Thatcher fővárosában, éjfélkor az ír himnusz éneklése közben perselyeznek és pénzt gyűjtenek az IRA-nak. Sok furcsa élményben van részünk itt tartózkodásunk alatt. Hamarosan kiderül, hogy Krassó nem csak a lakást, de Londont is teljesen belakta, vagyis mindent és mindenkit ismer, mindenhová bejáratos. Minden napra programok tucatjait szervezi nekünk. Megismertet a magyar emigráció tagjaival, fogadáson vacsorázunk a Magyar Házban. Bevisz a BBC-be, ahol a Siklós István vezette magyar osztály munkatársai folyamatosan interjúkat készítenek velünk. Vacsorát szervez angol konzervatív politikusokkal, majd végigvezettet bennünket a Lordok Házában. Bemutat egy liberális művészkörnek, színes papírsárkányokat eregetünk, elcibál TGM anglikán esküvőjére, aki akkor éppen konzervatív korszakát éli. Másnap megszervezi az Amnesty International vezetőivel való találkozást. Közben ellátogatunk két egyetemi városba, Oxfordba és Cambridge-be is. Szabadidőnkben lógunk a pubokban, bámuljuk a Covent Garden utcazenészeit, megcsodáljuk London fantasztikus nevezetességeit és persze művészkedünk is. Elkészítek egy művészeti albumot A hús mitológiája címmel. Már erősen fogytán a pénzünk - amit a SZER fizetett a müncheni interjúkért-, ezért Gyurihoz fordulunk segítségért. Ő azonnal telefont ragad, valakivel hosszasan üvöltözik angolul, majd közli: - Annyi marhaságra számolatlanul szórják a pénzt és nektek azért, mert nem szeretitek a kommunistákat, nem akarnak adni egy vasat sem. Felhívtam Soros titkárságát és kivertem belőlük ezer dollárt. Elég lesz?
Fellélegzünk. Siklós is támogat némi összeggel a BBC-nek adott híranyagokért, így nekiláthatunk 56-os bemutatkozásunk és emlékestünk megszervezéséhez. Az évforduló napjának délelőttjén a magyar emigráció tagjaival megkoszorúzzuk a londoni Szabadság emlékművet, ahol rövid beszédet mondok. Este a Meeting Hause-ban rendezünk 56-os grafikai kiállítás és telefonos konferenciabeszélgetést, az itthon ünneplő ellenzéki barátainkkal közösen. Krassó nem nyugszik, néhány nap múlva beszervez bennünket az éppen újjáalakuló angol munkáspárt kongresszusára. Aznap este egy zsúfolásig megtelt nagyteremben, lengyel és cseh ellenzékiek társaságában már fenn ülök a pulpituson, a frissen megválasztott fiatal pártvezető Tony Blair mellett. Más kelet-európai ellenzékiekkel együtt, rövid beszédet mondok a kommunizmus elleni küzdelemről, de nem igazán értem, hogy mit keresek én itt. Krassó megnyugtat: - Margaret Thatchert és a konzervatívokat nem igen érdekli a távoli Magyarország sorsa. Az itteni baloldal nem olyan, mint otthon, ezek is utálják az oroszokat és a kommunistákat, ráadásul legalább megértik, hogy miért harcolunk. – mondja nekihevülten. Este ráébredek, hogy Gyurinak ismét igaza van. Roger Scuton ismert politikai elemző a felsőház tagja, meghív bennünket vacsorázni a lakására, ami igen nagy szó egy kékvérű lord esetében. A saját kezűleg elkészített étel borzalmas, nálam különösen a birkafaggyúból és szilvalekvárból alkotott ősi angol mártás - általam csak „takonyszósznak” nevezett massza-, veri ki a biztosítékot. A vacsorát követően végre pálinkázunk, amikor betoppan Schöpflin György egyetemi tanár. Közte és házigazdánk között éles vita robban ki Kelet-Európa és a magyar ellenzék megítélése és szerepe miatt. Scruton nagy jövőt jósol az antikommunista radikalizmusnak, míg Schöpflin elitista, finnyás és szkeptikus.
Szinte egy pillanat alatt elrohan a Londonban eltöltött néhány hét. Közeledik karácsony, otthon már vár családom. Megbeszélem a feleségemmel, hogy Bécsben találkozunk. Péter és Magdi később jönnek vissza a reterát zöld Trabanttal. Aztán eljön a búcsú pillanata, Gyuri erősen agitál, hogy otthon vállaljak még aktívabb politikai szerepet. Nem akarja megérteni a kialakuló új közélettel szembeni mély ellenérzéseimet. Megígéri mindenesetre, ha a helyzet megengedi, azonnal hazatér Budapestre. Félek a repülőúttól, de elindulok hazafelé. Bécsben a repülőtéren már vár rám Blumgrund János bácsi, egykori 56-os menekült, aki zsidó származása ellenére nagy tisztelője Horthy Miklós Kormányzó Úrnak. Egy hétig nála lakunk feleségemmel. Napközben kirándulunk, járjuk a gyönyörű belvárost, esténként Horthy Miklós portugáliai száműzetésben írt életrajzi kötetét olvasom. Az osztrák főváros Kelet-Európa kapuja. Olyan, mintha otthon lennénk, a város telis tele van álcázott kelet-európai ügynökökkel. Már a másnapi séta alkalmával észreveszem, hogy szorosan követnek. Az itteniek közben szeretettel fogadnak. A Pázmánimban megismerem a magyar emigráció vezető tagjait. A Die Presse újságírója, Martos Péter interjút készít velem. Megkérdezi, hogy biztosan haza akarok-e menni, mert fél, hogy azonnal letartóztatnak. Megkérem, hogy szerezze már be nekem az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát, valamint az orosz-afgán háborúról készült fotódokumentum sorozatot, amit szeretnék otthon kiállítani.
Érzem, hogy baj lesz, de már vár Magyarország. Hosszasan búcsúzunk ismerőseinktől a pályaudvaron, majd a vonat lassan kigördül Budapest irányába. A határhoz közeledve legbelül sejtem, hogy utazásunk nem lesz zökkenőmentes. Alighogy átlépjük a határt, két vámtiszt tépi fel a kupé ajtaját. Az egyik egyenruhás, erősen ittas állapotban nekilát csomagjaink tüzetes átvizsgálásához. Rövid kutakodás után megtalálják, amit keresnek, majd kiküldik utastársainkat a peronra. Győrnél nyomozók szállnak fel a vonatra és végig őriznek Budapestig. Este van már, amikor bekísérnek a Keleti pályaudvar szürke és nyomasztó rendőrőrsére. Itt már állambiztonsági nyomozók várnak rám. Feleségemet rövid kihallgatás után elengedik, aki azonnal felhívja Kőszeget. Már félórája folyik a kihallgatásom, amikor beront egy újabb ideges nyomozó és közli a többiekkel, hogy a Szabad Európa Rádió folyamatosan beszámol őrizetbe vételem körülményeiről. Az eljárás során tiltakozom a rendőrségi zaklatásom miatt, külön sérelmezem a Magyarország által is aláírt emberjogi nyilatkozat és a fényképek elkobzását. A dühös nyomozókat az elmebaj kerülgeti, de éjfél után kettőkor kiengednek. Odakinn hideg, rideg a téli éjszaka. Borzongva körülnézek a főváros kihalt sötét utcáin és taxiba szállok. Hazáig követ két autó, hazaérkezem a kádári Magyarországra. Végre ismét családom körében ünnepelek, a szolnoki szenteste gyorsan eltelik. Másnap hajnalban csöngetnek. Két civil ruhás nyomozó áll a kapuban, azonnali hatállyal bevonják útlevelemet.
(folytatjuk) |
|
LAST_UPDATED2 |
|
2012. április 13. péntek, 06:08 |
 „Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és azt, hogy hogyan ismerték fel őt a kenyértöréskor. Amíg ezekről beszéltek, Jézus maga állt meg közöttük, és azt mondta nekik: »Békesség nektek!« Megrémültek és féltek, mert azt hitték, hogy szellemet látnak. De ő megkérdezte tőlük: »Miért rémültetek meg, és miért támad kétely szívetekben? Nézzétek meg a kezemet és lábamat, hogy valóban én vagyok! Tapintsatok meg, és lássátok, mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.« Ezt mondta, azután megmutatta nekik a kezét és a lábát. Mivel örömükben még mindig nem hittek, és csak csodálkoztak, azt mondta nekik: »Van itt valami ennivalótok?« Erre adtak neki egy darab sült halat. Elvette, és a szemük láttára evett belőle. Azután így szólt hozzájuk: »Ezek azok az igék, amelyeket elmondtam nektek, amikor még veletek voltam, hogy be kell teljesedni mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban.« Akkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat. Azt mondta nekik: »Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadni halottaiból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.«”
(Lk 24,35-48) |
|
LAST_UPDATED2 |
|
2012. április 12. csütörtök, 19:54 |
|
A SZÉLMALOMHARCOS VI. fejezet
INCONNU CSOPORT –
AZ ELLENSÉGES ELLENZÉK 1984 - 1989
Molnár Tamás életfilmje
A romantikus illegalitás éve 1984
Azon a télen, amikor véglegesen felköltözöm a fővárosba, Bokrossal napközben rézkarc nyomatokat sokszorosítunk azért, hogy legyen némi pénzünk kenyérre. Esténként antikommunista és rendszerellenes matricákat ragasztunk szerteszét a kihalt városban, közben segítünk nyomtatni, összerakni, szállítani és terjeszteni a különböző szamizdat kiadványokat. Ekkor rakjuk végre össze - egy eldugott magánlakásban-, a Beszélő lebukott 8. számának példányait. Ekkor adjuk ki Gyarmathy Katalin és Lévay Jenő segítségével az Inconnu csoport Retrospektív című képzőművészeti mappáját. Ekkor írom alá, a Kutyaszorítóban című könyve miatt elítélt Duray Miklós szabadon bocsájtását követelő petíciót. Május elején Krassóval megbeszéljük, hogy mindenképpen tiltakozunk a Los Angeles-i olimpia gyalázatos bojkottja ellen. Bokrossal több száz szellemes és figyelemfelkeltő öntapadós matricát készítünk, melyekkel aztán éjszaka teleragozgatjuk a város postaládáit és a metró szerelvényeit. Az akció közben, június 4.-én többen lebuknak közülünk a Blahánál. Az én szagmintámat is kutyával követik, de elvesztik a fonalat. A bukás miatt, nem tudjuk megszervezni a bojkott elleni tiltakozó nagygyűlést. Budapesti tartózkodásom első hónapjaiban viszont sikeresen újjászervezzük az időközben szétforgácsolódott csoportunkat. A Szolnokon maradt társaink helyére hamarosan három új tagot találunk. Bokros, aki időközben elvégzi a kirakatrendező szakiskolát, megismeri Serfőző Magdit – későbbi feleségét-, aki remek rajztudásával, kreatív ötleteivel és kiváló francia nyelvtudásával nagyban elősegíti a csapat munkáját. Rajta kívül hozzánk csapódik még a Szentesről származó, fékezhetetlen Pálinkás Szűcs Robi, a SZETA és az ellenzék egyik fiatal pártfogoltja, és a megfontolt Philipp Tibi, aki Krassó Gyuri közeli ismerőse.
Mielőtt továbblépek, szólnom kell néhány szót Krassóról, akivel nagyon gyorsan, igen közeli jó barátságba keveredem. Gyurival, legelső alkalommal a Batthyány téren találkozom. Loboncos ősz haja, a kezében csüngő csíkos szatyor – melyben természetesen örökké szamizdatokat hurcol-, a kedves raccsolás, a meleg tekintet, a barátságos mosoly, mind-mind szerethető lényéhez tartozik. Krassó az ötvenes évek elején, korengedménnyel belép a kommunista pártba. Akkoriban Csepelen dolgozik esztergályosként. Innen a Csepel Művekből - eszes munkásgyerekként-, érettségi nélkül felveszik a közgazdasági egyetemre. Diplomáját és doktorátusát csak jóval később, börtönévei után 1977-ben szerzi meg. 1955-ben kirúgják a pártból, 1956 októberének forradalomi forgataga egyenesen a rádió ostromához repíti, ahol fegyverrel harcol az ÁVH ellen. A forradalom bukását követően sokáig bujkál, majd koratavasszal szervezni kezdi a MUK-ot. Már városszerte körözi az ÁVH - melynek hatására bedobja pisztolyát és írógépét a Dunába-, de így is majdnem halálra ítélik. Női bíróknak köszönhetően, 1963-ban amnesztiával szabadul. 1982-ben megalakítja a Magyar Október Kiadót és illegális könyvkiadással és terjesztéssel foglalkozik. Többek között ő adja ki Orwell Állatfarmját, és Bill Lomax világhírű 56-os kötetét. Nyughatatlan, színes és vibráló egyénisége, valamint kőkemény rendszerellenes tevékenysége miatt, szinte folyamatos rendőri felügyelet alatt áll.
Első találkozásunk alkalmával azonnal felhív a lakására. Hatalmas rendetlenség, bevetetlen ágy, mosatlanhalmok és könyvhegyek. Imádja a cukrot, a nőket és a lóversenyt. A lehallgatások miatt általában suttogva beszél, mindenkit kávéval és teával kínál. Krassó imádni valóan bohém figura, „fogadóóráin” sorban várakoznak rá a város őrültjei. Itt találkozom a postás Bogád Antival, de itt futok össze az egzaltált Forgács Péterrel is, akinek akkoriban adja ki Ezra Pound (amerikai fasiszta költő) Cantók című verseskötetét. Krassó igazi éjszakai bagoly, délig fekszik a nagymellű grafikuslánnyal, Háy Ágival az ágyban, majd piros alsógatyában fogadja híveit. Egyszerűen képtelenség követni, hogyan szervezi az ellenzéki könyvkiadást és terjesztést. A túlvilágról Orwell valószínűleg misztikusan hat rá, hiszen 1984 nyarán ismét házkutatást tartanak nála, majd decemberben szigorú rendőri felügyelet alá (REF) helyezik. Ebből az alkalomból Bokrossal bemegyek a helyi postára, ahol kiválasztunk egy szép rézkarc táviratot, amely a Parlament épületét ábrázolja. A következő rövid üzenetet küldjük Krassónak: - REF alá helyezésed alkalmából, szívből gratulálunk! Inconnu csoport. A postáskisasszony nem akarja felvenni a sürgönyt, mert szerinte túlságosan „csúnya” a szövege. Harcolunk még a hivatalvezetővel, aztán mégis kézbesítik a gratulációt.
Itt kell megemlítenem másik példaképem, Rácz Sándor alakját is, akivel sokszor találkozom kicsinyke budai lakásában. Sanyi bácsi izsáki parasztfiúból lesz istenhívő és nyakas munkásember. 1956-ban a Beloiannisz gyár munkástanácsának vezetője, majd a novemberi sztrájkok kezdetén a Nagy-Budapesti Munkástanácsok elnöke. Többször tárgyal Kádárral és az oroszokkal, majd december 16.-án a Parlamentben alattomosan letartóztatják. Életfogytiglani börtönre ítélik, átéli a halálsor gyötrelmeit, majd az 1963-as amnesztia révén szabadul. Krassó által ismerem meg, akkoriban már magánlakásokban illegális előadásokat tart a forradalomról. Elképesztő hatású szónok, őszinteségével és hitelességével teljesen lenyűgözi hallgatóit. Szinte állandóan rendőrségi megfigyelés alatt áll. Az üldözések hatására egyszer még az elmegyógyintézetbe is bevonul, sokat beszélgetek vele a diliház folyosóján és kertjében. Számomra mindvégig ő marad a forradalom megtörhetetlen munkásvezetője. Antikommunista elvei és magatartása miatt – akárcsak Pákh Tibort-, a Beszélő kör és Demszky nemigen kedveli.
Az Inconnu csoport második felállása már jelzi a politika felé történő erőteljes elmozdulást. Azon az 1984-es tavaszon a lakóhelyváltás időszakában, leginkább kapcsolatokat építünk a különböző ellenzéki személyek és csoportok irányaiba. Személyesen megismerem a Beszélő szerkesztőit, Demszky Gábort és Hodosán Rózát és az általuk szerkesztett Hírmondó munkatársait, Nagy Jenőt és a Demokrata köré csoportosuló radikálisabb másként gondolkodókat. Solt Ottíliát és Nagy Andrást a SZETA alapítóit, Horváth Mihályt a Rakpart klub vezetőjét, Rajk Lászlót a hírhedt építészt, Kenedi Jánost a „szabadegyetemek” főszervezőjét. Sokat találkozom Vargha Jánossal a Duna Kör mindenesével, Kiszely Károly teológussal a katonai szolgálatmegtagadók hangadójával, és összefutok néha Csoóri Sándorral a népi írók egyik vezérével. 1984 kapcsán azonban még egy nevet meg kell említenem, akinek következetesen kemény antikommunizmusa követendő példa számomra. A republikánus Ronald Reagant ez év őszén választják meg az Egyesült Államok elnökének. Színrelépésével elkezdődik a hidegháborús végjátszma, a szovjet birodalom összeroppanása. Kár lenne tagadni, akkoriban még hiszek az amerikai álomban, igazi reagenista vagyok!
A vidéki élet egyszerű igazsága után, igen nehezen szokom meg, hogy az un. demokratikus ellenzék legtöbb közismert tagja olyan jólszituált, városi, baloldali kötődésű, zsidó értelmiségi, aki leginkább nem megdönteni, hanem sokkal inkább megreformálni kívánja a jelenlegi „emberarcú”-nak hazudott, „gulyás-kommunista” diktatúrát. Mivel engem soha nem érintett meg a baloldal eszmevilága, igen furcsa az egykori maoisták, trockisták, lukácsisták, az euro- és reform-kommunisták nyakatekert érveléseit hallgatnom. A börtönviselt Krassó, ha néha bedühödik rájuk, raccsolva csak ennyit sziszeg: - Piszkosz revizioniszták! Csaknem hasonló módon taszít a népi írók harmadikutas, Aczéllal lepaktáló, álszent és megalkuvó gyávasága is. Itt talán Csengey és Csurka számomra a kivétel. Hamar kiismerem az ellenzéken belül meghúzódó törésvonalakat. A népiek nyíltan tárgyalnak a hatalom képviselőivel, az urbánusok pedig személyes kapcsolataik révén, leginkább titokban. A mi kis művész csoportunk értelemszerűen az antikommunista, „ellenséges ellenzék” radikálisabb tagjaihoz és csoportjaihoz húzódik. Mi vagyunk az aczéli „tilt, tűr, támogat” besorolásból, az egyértelműen tiltott és üldözött kategória. Az elitista Beszélő kör, a gátlástalan, pénz- és hataloméhes Demszky, vagy Gadó a cionista hangadó, jóval távolabb áll tőlem és tőlünk, mint az 56-os veteránok, a Demokrata szerkesztői, a Republikánus Kör radikálisabb tagjai vagy a plebejus irányú és érzelmű Égtájak között szerkesztői. Kádár János egy évvel később, nevezetes beszédében, találóan szintén három részre osztja az ellenzéket: revizionistákra, nacionalistákra és a rendszer ellenségeire. Az Inconnu kezdettől fogva, nyilvánvalóan ez utóbbi besorolásba tartozik!
Kora tavasszal feleségem végre felköltözik hozzám. Első budapesti albérletünk Rajk László Lajos utcai panellakása. Miután nagy örömmel beköltözünk a hetedik emeleten lévő kétszobás üres lakásba, azonnal elhatározom, hogy Artéria Galéria néven létrehozom a csoport alternatív közösségi bázisát, egy lakásgalériát. Eközben egyre több repedés keletkezik a rendszeren, egyre-másra alakulnak az alternatív műhelyek. Szinte futva kerüljük meg naponta a várost, egymást érik a fontos események. FMK, Ráday klub, Bercsényi klub, Fészek klub, Írószövetség, Szkéné, Egyetemi Színpad, Kinizsi utca, Lajos utca, Liget galéria, Fekete Lyuk, Pecsa, szinte felsorolni is nehéz a dübörgő ellenkultúra helyszíneit. A nagy rohanás közben rengetek kiváló képzőművésszel is megismerkedünk, többek között Szemadám Gyurival, Swierkiewicz Robival, Koczog Andrissal, Lévay Jenővel, Tóth Gáborral, Perneczky Gézával, Prutkay Péterrel. Zrínyifalvi Gáborral, Vásárhelyi Antallal, majd később a szentendrei Vajda Lajos stúdió tagjaival. Ez év nyarán az Art Deco együttes mellett képviseljük magunkat a Pecsában, a Zörej című művészeti fesztiválon. Kedvenc alternatív zenekaraink az URH, a Kontroll, a Balaton, a VHK, a CPG és az Európa Kiadó.
A fórum és kultúra éve 1985
Következő év tavaszára már minden készen áll a galéria kezdéséhez. Az Artéria Galéria egy éven keresztül üzemel, különösen az őszi nemzetközi Kulturális Fórum időszakában válik szélesebb körben ismertté, amikor 850 diplomata és számtalan újságíró érkezik hazánkba. (Ennek az évnek a nyarán jön létre egyébként a monori értelmiségi találkozó, amely minden látszat ellenére nem tudja feloldani a népiek és az urbánusok között feszülő vitákat.) Ebben az időszakban rendhagyó kiállítások keretében bemutatjuk többek között Rajk László építészeti terveit és vázlatait, Háy Ágnes varázslatos grafikáit, Vörös Zsigmond mélyszegénységről készült megrendítő szociofotóit, Bokros Hiperteorizmus című grafikai sorozatát, és az afganisztáni háborúról készült fotódokumentumok anyagait. Egyedül nálunk láthatók továbbá a recski munkatábor szörnyű dokumentumai, az Amnesty International plakátjai. Molnár Imre segítségével, a brutális kegyetlenséggel meggyilkolt lengyel Popielusko atyáról szervezünk emlékestet. Levetítjük Vajda Vasember című remekművét, lengyel művészplakátokat mutatunk be. Kortárs művészek munkáiból aukciót és gyűjtést szervezünk a SZETA-nak, szamizdat kiállítást és vásárt üzemeltetünk, filmbemutatókat és politikai esteket rendezünk. Az Inconnu két rendhagyó és szürreális kiállításon képviseli magát: - Kinyilatkoztatás (A. Bakunyin emlékére), és Tüdítő címmel. Ez utóbbi akció során csatlakozik hozzánk Kovács (Kopács) Miklós, régi színházi munkatársam. Összesen harmincegy sikeres kiállítást, előadást és találkozót szervezünk ebben a kis magánlakásban, ahol néha százan szoronganak a falak között. Egyre több a külföldi újságíró, az ismeretlen érdeklődő és „természetesen” a besúgó körülöttünk. A Kulturális Fórum idején nem mernek erőszakosan hozzánk nyúlni. mert sok a külföldi diplomata és tudósító, így elmaradnak a házkutatások. Bokrost mindenesetre rövid időre ismét behívják a távoli „Bugyi-bázisra” katonának. Néhány napig nálunk bujkál, majd feladja magát. A házunkat és a környéket éjjel-nappal rendőrök figyelik.
A galéria programjának egyik kiemelt eseménye az 1956-os forradalomról szóló ünnepi összejövetel. Tudomásom szerint ez az első nyilvánosan meghirdetett megemlékezés a megtorlásokat követően. Számos neves személyiség jön el a megható ünnepségre. Itt van Maléter özvegye, Halda Alíz, eljön Rácz Sándor munkásvezető és Mécs Imre halálraítélt. A visszaemlékezések során nagyhatású beszédet mond Rácz, majd felszólal mellette Krassó is. Közben a házat estére teljesen körbeveszik a rendőrök. A hírre Mécs Imre – aki akkoriban mérnökként dolgozik-, gyorsan elsiet kedvesével, Magyar Fruzsinával, mert félti az állását. A többiek maradnak, bátran várják a házkutatást és igazoltatást. A razzia végül elmarad, ám közben éles vita bontakozik ki Maléter történelmi, politikai szerepéről és megítéléséről. Nyilvánvalóan sokunk számára kínos, hogy bizonyos alapvető kérdéseket illetően, még az 56-osok sem értenek mindenben egyet egymással. Másnap reggel egy nagy fekete kockakövet találok a bejárati ajtónk előtt, a lépcsőházunk össze van firkálva bennünket gyalázó feliratokkal. Éjszakánként ébren figyelek az ajtó mögül, hátha elkaphatom a tettest. Egyszer majdnem sikerül, de hosszas üldözés után az ismeretlen elmenekül. Szintén másnap délelőtt kapom a tragikus hírt, Bódy Gábor sikeres öngyilkosságot, harakirit követett el. Teljesen letörten és értetlenül állok a döbbenetes eset előtt. Akkor még nem tudható csak sejthető a zseniális rendező nyomasztó ügynökmúltja.
A harcoló város 1986
1986 talán még zűrösebb év az előzőeknél. Nem véletlenül mondja Kádár egy zárt KB ülésen, hogy ismét 1956-os helyzet van Magyarországon. Előző év tavaszán meghal Csernyenkó az elaggott pártfőtitkár, akit váratlanul Gorbacsov követ a párt szamárlétráján. A glasznoszty hatására, nálunk is egyre inkább kitüremkedik az a bizonyos elnyomott, szabad szellem a palackból. Az év elején Londonban, egy lakástűzben tragikus hirtelenséggel meghal Krassó emigrációban élő bátyja, a Lukács-tanítványként ismert Krassó Miklós. Gyuri a temetés kapcsán megkéri az útlevelét és miután váratlanul megkapja, kiutazik a temetésre. Nehéz szívvel búcsút veszünk egyik legjobb barátunktól. Utazását követően, elhagyatott lakását kalandos körülmények között kipakoljuk. Mentjük a sok értékes könyvet és dokumentumot, nehogy minden rendőrkézre kerüljön. Később megértjük Krassó döntését, amiért az ügy érdekében emigrációba vonul. Odakint hamarosan megalapítja a Magyar Október Tájékoztatószolgálatot – melynek sokat dolgozom-, és ellátja aktuális ellenzéki hírekkel a BBC és Szabad Európa magyar adásait. Február elején belekeveredem életem első nagyobb utcai balhéjába. Ott vagyok, amikor brutális kegyetlenséggel szétveri a rendőrség a Duna Kör bős-nagymarosi erőmű elleni békés sétáját. Egyre inkább tapintható lesz a rendszer görcsös félelme. Március idusára mindenki idegesen készülődik. A demokratikus ellenzék többségének ez ugyan egy megvetendő nacionalista ünnep – a maoista Demszky régebben még tüntetett is ellene-, de mi azért kinn vagyunk az utcákon a lelkesen hömpölygő tömeggel. A „Lánchídi csata” néven elhíresült eseményen, több száz békésen felvonuló diákot a hídon közrefognak és kegyetlenül elvernek az egyenruhás pribékek. Rengeteg embert bevisznek a fogdákba, sok diákot kirúgnak az iskolából. Hónapokig dühöng a kommunista terror. Csoportunk tagjai a híd két oldalán rekednek, a rakpartokon keresztül sikerül egérutat nyernünk az üldözőink elől, így megúsztuk az elzárást és a gumibotozást.
Az események egyre gyorsabban pörögnek. Május elsején kivonul a kivezényelt bamba tömeg. A pártvezetés hallgat, miközben a külföldi rádióadók már egyfolytában ontják a híreket a borzalmas csernobili tragédiáról. Már nem csak az urbánus ellenzékkel keménykedik a rendszer, hanem az írókat is egyre jobban püföli. Áll a bál az Írószövetségben és a JAK körül, Csurkát és Csoórit az írók beválasztják az elnökségbe, a Tiszatáj folyóiratot ideiglenesen betiltják Nagy Gáspár 56-ra emlékező sorai miatt. Júliusban eltávozik Donáth Ferenc, akinek temetésén mintha kibékülne az ellenzék. Titkosrendőrök gyűrűjében közös megemlékezést tart a sírnál Csoóri, Kis, Mécs és Dénes János. Akkoriban ismét újabb albérletbe költözünk. Festőművész ismerősünk Zrínyifalvi Gábor ösztöndíjjal hosszabb időre az Egyesült Államokba utazik, és óbudai házát ideadja megőrzésre. Nagyon örülünk a lehetőségnek, hiszen feleségemmel már várjuk első gyermekünket, Ádámot. Közeledik 1986 karácsonya, Teljesen megáll az élet, hatalmas hó mennyiség zúdul a lebénult városra. Alig van mit ennünk, nincs pénzünk még karácsonyfára sem telik, de boldogok vagyunk, mert itt van velünk újszülött kisfiunk. Délután van, korán szürkülik, amikor váratlanul becsenget az elázott postás. Meglepődünk, mert pénzes utalványt hoz címünkre. Érdeklődöm vajon ki küldte, mire egykedvűen felnéz füzetéből és így válaszol: - Kádár János küldött maguknak ötezer forintot. Mint később kiderült, a SZETA állt a váratlan adomány hátterében.
Ugorjunk vissza ismét az időben. Azon a nyáron Philipp Tibor, Münnich Ferenc utcai belvárosi lakásában van már a törzshelyünk, rendszeresen itt tervezgetjük a csoport jövőjét. Ezekben a hónapokban sokat segít nekünk Grawátsch Péter és Kapitány Éva is. Gőzerővel készülünk a forradalom, közelgő harminc éves évfordulójára. Szeretnénk rendhagyó módon ünnepelni. Kitaláljuk, hogy szervezzünk nemzetközi kiállítást az évforduló tiszteletére, A harcoló város / The Fighting City címmel, hiszen a politikai demonstrációk és beszédek mellől bántóan hiányzik a magyar forradalom képi, vizuális megjelenítése. Krassó hathatós segítségével a nemzetközi pályázat szövege - Timothy Garton-Ash, Danilo Kis, Susan Sontag és Konrád György védnöksége alatt-, 1986. augusztus 14.-én jelenik meg először a The New York Rewiew of Books-ban, majd az Irodalmi Újságban és a Demokratában. A felhívás szövegét – melyet aláírt még Nagy Jenő és Szilágyi Sándor is-, előzőleg már két rádióban is ismertetik. A SZER június 25.-én, a BBC két nappal később részletesen beszámol az eseményről. Szeptemberben közepén már postai úton beérkeznek az első kiállítási anyagok, da azokat a rendőrség azonnal lefoglalja és elkobozza. Szeptember 26.-án, nyomozók jönnek értem és bevisznek a Tímár utcai kapitányság épületébe. Kihallgatásommal egy időben Bokrost is előállítják.
Állambiztonsági tisztek jelenlétében nyíltan megfenyegetnek, amennyiben megrendezzük a kiállítást, akkor azonnali hatállyal kitiltanak Budapest területéről. Hatalmas teher nehezedik rám, hiszen éppen akkoriban születik meg kisfiam Ádám, az újszülöttel nincs hová és kihez elmennünk. Rövid töprengés után mégis úgy döntök, hogy nem hátrálunk, mindenképpen megrendezzük a tárlatot. A nemzetközi rádiók beolvassák az ellenünk folyó hatósági eljárások miatti tiltakozásunkat. Kérjük a művészeket, hogy világszerte tiltakozzanak a magyar külképviseleteken, és alkotásaikat ne postai úton, hanem lehetőleg személyesen juttassák el hozzánk. Akinek eltűnik a műalkotása, az forduljon panasszal egyenesen a magyar kormányhoz. Nem adjuk fel a küzdelmet, de a sok váratlan akadály miatt, sajnos nem tudjuk időben megvalósítani a kiállítást. A nemzetközi művésztársadalomhoz szóló felhívásunkat október 8.-án ismerteti a The Independent angol napilap.
Október 23.-án, körülbelül félszázan Nagy Jenő római parti lakásán ünneplünk, ahol hamarosan házkutatás és igazoltatás zavarja meg a méltó megemlékezést. Jenőtől sok szamizdatot elvisznek, sajtórendészeti vétség miatt, jelentős pénzbüntetésre ítélik. December első hetében nemzetközi 56-os konferencia zajlik Eörsi István író lakásán, aki néhány nap múlva Aczél hozzájárulásával nyugatra – ha jól tudom, Rómába - távozik. Eörsi ideges, láthatóan nem akar semmiféle balhét, nem akarja kockáztatni az útlevelét. Pákh Tibor bácsit, az öreg harcos antikommunistát nem is engedik mikrofon közelébe. Az eseményre meghívójuk ellenére nem jön el Csurka és Csoóri, helyettük felszólal Lezsák és Für. A sok emlékező közül, számomra Rácz Sanyi bácsié a leghitelesebb visszaemlékezés. December 8.-án megérkezik Magyarországra Mark Palmer, a reagani adminisztráció által kinevezett új amerikai nagykövet. Érkezése előtti napon váratlanul értesítenek, hogy beiktatása előtt mindenképpen szeretne velem találkozni.
Délután háromkor az elegáns belvárosi Kárpáti étteremben találkozunk. Meglepődöm, mert mindössze négyen vagyunk: Nagy Jenő, én, a követség kulturális attaséja, a színes bőrű Richard Baltimor, és az új nagykövet. Beszélgetésünk tájékozódó jellegű, az országban tapasztalható ellenzéki csoportok politikai elképzelései és tervei érdeklik leginkább a frissen kinevezett diplomatát, aki kifejezetten rosszarcú fickó. Reagannel ellentétben éppen úgy néz ki, mint az a vadnyugati gengszter, aki füstölgő fegyverrel a kezében, csizmájával belöki a kocsmaajtót. Beszélgetés közben többször is az elnökére gondolok, vajon miért küldte éppen ide ezt az embert, aki kampányának beszédírójaként szerzett ismertséget. Étkezésünket követően hamarosan búcsúzunk, a távolabbi asztalnál ülő öltönyös urak is mocorogni kezdenek. A magyarul jól beszélő Baltimor távozóban megkérdezi még, hogy miben tudna segíteni. Én pofátlanul sokszorosítógépet és videokamerát rendelek, amin meg sem lepődik. Néhány hónap múlva, egy tavaszi reggelen – akkor már Somogyi Győző grafikus Országház melletti műtermes lakásában lakunk-, betoppan hozzám Baltimor. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, személyesen elhozza számomra a megrendelt masinákat. – Krassó küldi! – közli mosolyogva.
(folytatjuk) |
|
LAST_UPDATED2 |
|
A zsarnok és a szolgalélek |
|
|
|
|
2012. április 12. csütörtök, 09:36 |
|
PETŐFI SÁNDOR
KINN A MÉNES, KINN A PUSZTÁN
Kinn a ménes, kinn a pusztán,
A betyárok országutján.
Benn a csikós a csárdában,
Iszik istenigazában.
Hadd igyék, ha kedve tartja,
Ha kiszáradott a torka,
Nem is csoda ily melegben,
Süt a nap eszeveszetten.
De ha beballag kend, bátya,
Iszogatni a csárdába,
Legyen gondja a ménesre,
Bízza kelmed jó kezekre.
Ott kinn hagyott három bojtárt,
Egy sem ér egy hajító fát,
Mind a három azzal mulat,
Hogy alszik a kalap alatt.
Hevernek a földön hanyatt,
Orcájok a kalap alatt,
Egyebökkel nem gondolnak,
Ha megpörköli is a nap.
Hát amott Kecskemét felől,
A homoktorlatok megől
Ki lépeget szép lassacskán
Egy szép sötétpej paripán?
Szép tüzes ló, de még rajta
A legény tüzesebb fajta,
Bátorság van a szemében,
Karikás-ostor kezében.
Csak jön, csak jön, halk lépést tart,
Egyszer a méneshez ugrat,
Kiszakít egy jó nagy falkát...
Kis-Kunság, most isten hozzád!
Fárad a nap, már alant jár,
Egyre nyargal még a betyár
És előtte a paripák,
Csattog-pattog a karikás.
Jön a csikós a csárdából,
Gyógyulóban mámorából,
A bojtárok ébredeznek,
Nagy híja van a ménesnek.
El az egész kerületbe
Ló-keresni, szedtevette!...
De hiszen kereshetik mán
Kit Szabadkán, kit Kikindán.
Pest, 1847. december
MÉG ALIG VOLT REGGEL...
Még alig volt reggel, már megint este van.
Még alig volt tavasz, már megint itt a tél.
Még alig, Juliskám, hogy megösmerkedtünk,
S már feleségem vagy, már rég azzá lettél.
Még alig, hogy játszánk apáink térdén, s már
Maholnap ott alszunk nagyapáink mellett...
Csak annyi az élet, mint futó felhőnek
Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet.
Pest, 1847. december
SZILVESZTER ÉJE 1847-BEN
1
Hej, vannnak ma számadások!
Háziasszony, házigazda,
Mit bevett és kiadott az
Év folytában, összeadja.
Vizsgálják a pénzes erszényt,
Mennyi volt benn s mennyi van még,
S törlik le a verítéket,
Mellyel azt a pénzt szerezték.
Feleségem, lásd, milyen jó,
Hogy minékünk nincsen pénzünk:
Nem piszkoljuk be kezünket,
S nem csorog a verítékünk.
Amazoknak a ládáik,
Minekünk szíveink telvék...
Az milyen szegény gazdagság!
Ez milyen gazdag szegénység!
2
Még csak egymagam valék
Tavaly ilyentájban,
Az idén már kettecskén
Vagyunk a szobában.
Furcsa lesz, ha már ez egy
Darabig majd így mén:
Esztendőre hármacskán,
Azután négyecskén.
3
De félre, félre a tréfával,
Hisz beteg mellett állunk;
Beteg, haldoklik az esztendő,
Ez a mi drága kedves jóbarátunk...
Fonjunk áldásból líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló fejét.
Ő adta össze kezeinket,
Válhatlanúl, örökre,
Ő szállitá föl lelkeinket
Nem ismert és nem sejtett örömekre...
Fonjunk áldásból líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló fejét.
Az a kevés bú, mit koronként
Szivünkre rácseppente,
Nem keseríté boldogságunk,
Sőt azt még sokkal édesebbé tette...
Fonjunk áldásból líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló fejét.
Haldoklik ő, már csak néhány halk
Szívdobbanás van hátra,
S az örök éj borúl e szemre,
Mely boldogságunk hajnalfényét látta...
Fonjunk áldásból líliomfüzért,
Megkoszorúzni haldokló fejét.
4
Az esztendőnek a halála
Oly ünnepélyes egy halál!
Ilyenkor minden jobb halandó
Elzárkozik, magába száll,
S nem hogy barátnak, hanem még az
Ellenségnek is megbocsát,
És ez valóban nagyszerű, szép;
De én is így tegyek-e hát?
Csak a zsarnok s a szolgalélek,
E kettő az én ellenem,
S én zsarnokoknak s rabszolgáknak
Bocsássak meg?... nem, sohasem!
Az isten ítélőszékénél,
Még ott sem mondok egyebet:
"Hogysem ezeknek megbocsássak,
Inkább elkárhozott legyek!"
Pest, 1847. december 31. |
|
LAST_UPDATED2 |
|
2012. április 12. csütörtök, 09:54 |
|
A SZÉLMALOMHARCOS V. fejezet
Molnár Tamás
INCONNU CSOPORT – POLITIKA ÉS MŰVÉSZET 1978 - 1984
A kezdet éve 1978
Most ugorjunk vissza több mint tíz évet az időben. Képzőművészeti tevékenységünk lelkes kitalálója, elindítója és motorja kétségtelenül Bokros Peter barátom. A szolnoki Komarov teremben megrendezésre kerülő első önálló tárlata kapcsán leszünk elválaszthatatlanul jó barátok, később sors- és „tettestársak”. Péter szülei a szolnoki művésztelepen élnek, - édesapja festőművész, édesanyja keramikus-, így ö már kora gyermekkorától aktív képzőművészeti tevékenységet folytat. Remekül rajzol, filmezik és fotózik. Első nagyobb szabású kiállításán komputergrafikával - mint a jövő egyik lehetséges képzőművészeti ágával- foglalkozik. Sorsunk és barátságunk hosszú évtizedekre megpecsételődik és összefonódik. A művésztelepen jön össze az a lelkes kis amatőr csapat, amely később az Inconnu csoport első felállását jelenti. (A jóval később nyilvánosságra kerülő ügynökjelentésekben csoportunkat „AMATŐRÖK” fedőnévvel illetik a hatóságok!) Itt, ebben a körben ismerkedem meg igazán Csécsei Mihállyal, Mészáros Bencével, Sípos Mihállyal és Morvai Ibolyával, akik az első években csatlakoznak hozzánk. Sokat beszélgetünk, vitatkozunk és olvasunk a modern nyugati filozófia és művészet irányzatairól. Kezdetekben az egzisztencializmus gondolatvilága mellett, leginkább a dadaizmus és a szürrealizmus gazdag látványvilága, sokszor egyéni és extrém kifejezésmódja ragad meg bennünket. Később csatlakozunk a Nyugat-európában kibontakozó új, cselekvő, akcióművészeti folyamatokhoz. Hazai művészeti példaképeink lesznek Bódy, Erdély, Galántai, Hajas, Najmányi és Szentjóby. Péter akkoriban már aktívan levelezik magyar és külföldi fiatal művészekkel. Személyesen bemutat Galántai Györgynek – a postai művészet (mail art) hazai atyjának, akinek akkoriban tiltják be balatonboglári kápolnatárlatait. Ezek a postai úton terjesztett műalkotások és kreatív üzenetek - azokban a szigorúan elzárt időkben-, színes szellemi és alkotói szabadságot jelentenek számunkra. Valami hasonló hálót építünk ki magunk körül, mint ma az internet. Így kerülünk először bele a világ avantgarde művészetének vérkeringésébe.
Mindannyian tudjuk, hogy a postai levél- és csomagforgalmat a belügyi hatóságok folyamatosan ellenőrzik. Különösen árgus szemmel figyelik a külföldi küldeményeket. A beérkező leveleket és csomagokat felbontják és tüzetesen átvizsgálják. Kezdetben egyszerű gőzöléses technikával hatoltak be a küldeményekbe, később már korszerű rétegröntgen berendezéseket is alkalmaznak. Rájövünk egy szellemes kiskapura, amellyel ideig-óráig át lehet verni a kíváncsiskodó hatóságokat. Az ötlet egyszerű, de hatásos: - A címzett helyére egy fiktív, nem létező személy nevét és adatait írjuk be, miközben a feladó rovatba kerül a valódi célszemély neve, akihez a küldeményt eljuttatni szándékozunk. A posta elviszi az adott címre, majd miután nem találja az illetőt, rábélyegzi a borítékra, hogy a címzett ismeretlen (Inconnu), és visszaküldi a feladónak a küldeményt. Ilyen vargabetűvel levelezünk sokáig. Mivel a posta, hivatalos nemzetközi nyelve francia, és az európai művészet központja akkoriban nem Berlin, hanem Párizs, így kézenfekvő a választás, legyünk mi is ismeretlen, azaz Inconnu művészcsoport.
Kezdetben annyira beleszeretünk ebbe a hóbortos műfajba, hogy mindenféle őrült küldeményt feladunk. Van ezek között illatos és büdös levél, teljesen átlátszó és fémlapból készített levél, könnyű toll és nehéz ólomlevél, különleges alakú levél, valamint miniatűr és óriási nagyságú küldemény is. A postások javára legyen mondva, szinte mindent kézbesítenek. Ráadásul szinte ingyen, hiszen címzettnek legtöbbször egy közeli állomást jelöltünk meg, míg a feladó rovatban a világ számos nagyvárosa szerepel. Miután kimerítjük a „levelezés-művészet” (mail art) szinte összes lehetőségét, illegális úton perforált bélyegpapírt szerezünk, és saját bélyegeket kezdünk nyomtatni és terjeszteni, ami egyébként akkoriban bűncselekménynek minősül. Ezeken a rendhagyó bélyegeken mindenféle polgárpukkasztó ábrák és szövegek szerepelnek, többek között stilizált nemi szervek, melyeket fel lehet nyalni a küldeményekre. Ennek a korszaknak a dokumentumai máig megtalálhatók Galántai György Artpool archívumában!
Az első hivatalos kiállításunk 1978. május elsejére datálódik, a csoport ekkor debütál a ceglédi majális keretében. A városi füves sportpályán felállított sátrunkban Bokros Peter tűzzománc képei és színes szita-nyomatai, Csécsei Mihály festett gipsz-szobrai és az én amorf, organikus grafikáim kerülnek bemutatásra. Teljesen meglepődünk a fogadtatáson, hiszen rendhagyó alkotásainkkal elsősorban provokálni kívánjuk a hideg virsli és meleg sör ünnepére kilátogatókat. A sikeren felbuzdulva ősszel meghívatjuk magunkat a Jászberényi Tanítóképző főiskolára, de azt addigra rendőrségi nyomásra betiltja az ottani iskolavezetés. Furcsa módon végül éppen Kerényi és Paál lesz az, aki a Szigligeti Színházba beenged bennünket egy rendhagyó színházi szilveszter kapcsán, ahol az aulában kiállíthatjuk műalkotásainkat.
A lázadozás éve 1979
Az alakulásunkat követő második évben megjelenik írásos periodikánk – Földalatti vonal címmel-, melyben kifejtjük a modern művészethez való viszonyunkat, és a műveinkkel kapcsolatos elméleti írásainkat. Ez a kezdetleges, ám provokatív kiadvány az évek során három számot ér meg, mielőtt hatóságilag végleg ellehetetlenítik és felszámolják. A kiadványokat írógépen legépeljük, majd nyomdai kapcsolataink révén, stencil-másolással száz példányban, titokban lesokszorosítjuk. A belügy természetesen azonnal felfigyel a városban terjedő szamizdatokra és kirúgatja munkahelyéről a nyomdászunkat, ellenünk pedig elkezdődik egy sajtórendészeti vétséggel kapcsolatos ügy titkos előkészítése. Ez év nyarán bekapcsolódunk a berekfürdői képzőművészeti alkotótábor munkájába, ahol szitanyomással képeslapokat, grafikákat és rendhagyó képregény újságot sokszorosítunk „Hard giccs magazin” címmel. A tábor főszervezője Tóth István népművelő, akivel régi barátságot ápolok. Általa ismerem meg az akkori karcagi irodalmi és képzőművészeti ellenzék néhány prominens képviselőjét. Itt találkozom és barátkozom össze Szujó Zoltánnal, a zseniális grafikussal, Kovács Karcsival, a benzinkutas bölcsésszel és Körmendi Lajos népi költő-íróval, aki a Nagykunság történelmének, néprajzának és irodalmának szakavatott ismerőjeként szerez hírnevet. Itt, ebben a táborban ismerkedünk össze Beke László művészettörténésszel is, akivel később sok terméketlen vitánk és összetűzésünk akad.
A botrányok éve 1980
A következő évben érdeklődésünk egyre inkább a filmkészítés felé irányul. A tavasz folyamán nagyon kezdetleges „Szuper 8-as” kamerával készítünk három filmet: „Káka utca 27”, In memoriam” és In signo” címmel. A három rövidfilm operatőre és vágója Bokros, a társaság többi tagja szereplő és ötletgazda. A szolnoki amatőr filmes szemlén bemutatásra kerülnek az alkotások, ahol egyedi vizuális látásmódjuk miatt, a zsűri különdíjban részesíti a szürreális és erősen társadalomkritikus rövidfilmeket. Ekkora már végleg elkötelezzük magunkat, az un. cselekvő művészetek (happening, performance, body art) irányzatai mellett. Kapcsolataink révén elérjük azt, hogy szeptember első napjaiban meghívnak a zánkai úttörővárosba, ahol a jászberényi tanítóképző főiskolai diákjai táboroznak. Az előadásból (performance) óriási botrány kerekedik. A helyi nagyszínpadra hatalmas átlátszó fóliát feszítünk, amelyre folyamatosan az emberi anatómia képeit vetítjük. Az előadás kezdetén – mintha véletlen technikai hiba lenne-, kihangosítva szidalmazzuk és provokáljuk a közönséget, majd a nézőtér padsorai felett egy mezítelen ember lépked fel a színpadra, aki ezután koreografált mozgássort követően összecsap ellenfelével, egy fekete ruhába öltözött fegyveres alakkal. A megkomponált harc és tusakodás után a gonosz legyőzi a jót, hatalmas hanghatás keretében lelövi a védtelen (meztelen) alakot, majd éles szikével kivágja a vetített felületről az emberi szerveket, és a szétroncsolt díszlet alá temeti a megölt tetemet. A minimális eszközöket alkalmazó, erősen szuggesztív fény- és hanghatásokkal kísért látvány olyan sokkoló erővel hat, hogy azon az éjszakán senki sem alszik. Kisebb nagyobb csoportokban egymással és velünk beszélgetnek a felajzott diákok az élet, a halál és a hatalom kérdéseiről. Másnap hajnalban szó szerint elmenekülnünk, mert az intézmény pártitkára kihívja ránk a rendőrséget.
A provokatív előadásnak gyorsan elterjed a híre. Hamarosan felkérés érkezezik hozzánk, miszerint tartsunk rendhagyó bemutatót a fővárosi Fiatal Művészek Klubjában (FMK), amely akkoriban komoly szálkának számít az aczéli kultúrpolitika szemében. A második előadásunkra 1980. január 17.-én este került sor. Itt is becsomagoljuk és „sterillé” tesszük a teret. Kötelek és vásznak segítségével bábukká bugyoláljuk a szereplőket, majd zsilettpengékkel levágjuk a kötéseket és burkokat, aztán saját meztelen testünkön is vérző sebeket ejtünk. Az előadás ideje alatt, hatalmas mennyiségű fehér lisztet fújunk a szereplőkre és a közönségre. A mindent elborító, kavargó fehérségen keresztül, aztán lassan átszivárog a vöröslő emberi vér. A minimális eszközökkel bemutatott előadás hatása itt is olyannyira drámaira sikeredik, hogy néhány napra rá, hosszabb időre betiltják a klub működését. A fővárosi akciót (happening) követően a megyei rendőrség gyorsan megakadályozza a kunszentmártoni fellépésünket. Titkos adatgyűjtés és nyomozás indul ellenünk. Kirívó módon megsértjük a szocialista erkölcsöt és morált.
Az Inconnu botrányos híre azonban egyre csak terjed az ellen-kulturális, alternatív művészeti berkekben. Az év tavaszán még egy bemutatót rendezünk az embertelen hatalom szürreális víziójáról Budapesten, a Képzőművészeti Szakközépiskolában. Ezen a harmadik helyszínen szintén felépítünk egy hófehér vásznakból kialakított teret, amelybe különböző magasságú posztamenseket helyezünk. Az állványokon lévő akváriumokban döglött halak láthatók, a berendezett tér falain csigák százai mászkálnak, a magasból vörös pókhálók csüngenek alá. (A különleges pókhálókészítő gépet a filmgyárból kölcsönözzük!) Az előadás kezdetén bezsúfoljuk a közönséget ebbe a zárt karanténba, majd vágóhídról vásárolt véres marhaszemekkel megdobáljuk őket. Testünket mézben és tollban megforgatjuk. Az akció végén felöntjük az akváriumokat megolvasztott viasszal, melybe lassan „belefagynak” a halak. Itt is botrány kerekedik, de a kreatív diákok azonnal veszik a lapot, teljesen világos számukra a rendszer szürreális hazugságainak és az eltiport szabadságnak a drasztikus képi megjelenítése. Az alternatív művészeti közeg lelkesedése ellenére szorul nyakunkon a hurok. A rendőrség egyre nagyobb apparátussal információkat gyűjt rólunk, egyre több körülöttünk a besúgó. Nyáron ismét ellátogatunk a berekfürdői táborba, ahol már nyíltan rendszerellenes képeslapokat és öntapadós matricákat nyomtatunk.
Az őrület éve 1981
Közben több mint egy év eltelik. A moziüzemi vállalatnál elkészített provokatív utcai plakátokkal és újabb művészeti szamizdatokkal idegesítjük a helyi hatóságokat. Esténként a művésztelepen elektronikus zenei kísérleteket folytatunk, melyeket aztán hangkazettán sokszorosítunk. Örömmel tapasztaljuk, hogy alkotásaink sokszorosításától különösen idegesek lesznek a párthivatal és a rendőrség emberei. A külvilág radikalizmusára, mi is egyre jobban radikalizálódunk, a csoporton belül megalakítjuk a „Politikai művészet” frakciót. Késő ősszel dr. Gerevich József pszichiáter hozzájárulásával és engedélyével megérkezik a következő felkérés: - Bemutatót tarthatunk a Fővárosi Pszichiátriai Intézet pincéjében. Ismét fellelkesülünk, inspirál az ötlet, hiszen igazi „őrültek” között talán még hitelesebben megmutathatjuk mi magunk is a kommunista külvilág őrületét. Nem gondolunk semmi rosszra, pedig akkoriban már elterjedt nálunk is – nem csak a Szovjetunióban-, a politikai ellenzék pszichiátriai kezelése.
Negyedik előadásunk helyszínét nagy műgonddal felépítjük. A hatalmas, koszos és penészes pince legnagyobb terméhez egy hosszú, labirintusszerű járaton keresztül lehet eljutni. A gyertyával megvilágított bemélyedések és folyosók rejtekében színpadi kosztümökbe beöltöztetett démonok és rémalakok koldulnak és zenélnek. A nagyteremben hatalmas, kék lángokkal égő jégtömbök gúlák magasodnak, mellettük fehér overallos munkások vasúti síneket darabolnak. A felcsapó kék lángok és a szétterülő szikraeső fényében, Verdi Requiem-jét énekli vonósnégyes kíséretében egy operaénekesnő. A falanszteri látvány, a szürreális élmény, sokkoló és lenyűgöző. A bemutatót Cserhalmi Györggyel együtt megtekinti egyik kedvenc filmrendezőnk Bódy Gábor is, akinek rendkívül tetszik a képi összhatás. Éjszaka van, már fáradtan pakolunk, amikor odajön hozzánk egy kedves öreg ápolt és csak ennyit mond: - Köszönök mindent. Jó tudni, hogy odakint még több az őrült, mint idebent!
A megfigyelések éve 1982
1982 februárjában, Galántai György felkérésére részt veszünk az országos postai művészeti kiállításon, az ismét megnyitott FMK kiállítótermeiben. Márciusban újabb botrányos kiállítás szerveződik az ifjúsági klubban, Magyarország a Tiéd lehet címmel. Ezen a tárlaton, nyíltan rendszerellenes grafikákkal és tárgyakkal szerepelünk. Én többek között egy vörös salakból kialakított, szögekkel átvert Magyarország szoborral jelentkezem. A kiállítást nyilvánvaló ellenzéki attitűdje miatt, néhány nap múlva betiltják. 1983. november első heteiben a budapesti Bercsényi Klubban vörös pókhálók dzsungelében állítjuk ki legújabb installációinkat. Mintha éreznénk a ragacsos „vörös polip” egyre erősödő szorítását.
Eközben Szolnokon már minden készen áll arra, hogy a hatóságok lecsapjanak csoportunkra. Teljes gőzzel beindul a rendőri gépezet. A városi művelődési osztály emberei, 1982. július 23.-án reggel, váratlan „helyiségellenőrzést” tartanak a művelődési központ szitanyomó műhelyében. Rövid kutatás után megtalálják az Inconnu csoport ott tárolt nyomtatott anyagait. (Újságokat, plakátokat, képeslapokat, matricákat és a stilizált nemi szerveket ábrázoló bélyegeket.) A megtalált tárgyakat azonnal elkobozzák, Tóth István népművelővel szemben fegyelmi eljárást kezdeményeznek. Engem behívnak a munkahelyemre, ahol Drávai Mária osztályvezető megfenyeget. Másnap behívatnak a Városi Művelődési Osztályra, ahol Nánási Mihály osztályvezető szintén fenyeget és közli, hogy gusztustalannak, a szocialista rendet és erkölcsöt sértőnek találja az anyagainkat, ezért azokat azonnali hatállyal elkobozza és megsemmisíti.
A konfrontáció éve 1983
Somogyi János salgótarjáni ügyvéd barátom tanácsára, tiltakozást nyújtok be az állítólagos köz-szemérem sértés miatt – hiszen senki sem láthatta az elzárt anyagokat-, majd polgári pert kezdeményezek a Városi Járásbíróságon a jogsértő eljárás ellen. A művelődési osztály válaszul feljelent a rendőrségen, közízlést sértő anyagok terjesztése és előállítása címén. Munkaadóm megkér, ha elállok a pertől, akkor nem rúgnak ki a munkahelyemről. Másnap nyomozók házkutatást tartanak a műteremben, ahol dolgozom. Természetesen nem vonulok vissza, így két nap múlva repülök a moziüzemi vállalattól. Debreceni Laci barátom bizalmasan közli. - Vigyázz magadra, mert a zsaruk rajtad vannak és lecsuknak! Kedves ügyvéd ismerősöm Tóta Áron szintén figyelmeztet: - Kötelességemnek tartom figyelmeztetni Önt Molnár Úr, hogy rendőrségi megfigyelés alatt áll, levelezését és baráti körét is megfigyelik! Látszólagos ürüggyel - útlevélkérelmi ügyben-, berendelik a rendőrök Menyhért László művészettörténész ismerősömet és kifaggatják, mit tud rólam. Körmendi Lajos költő barátomat is felkeresik és megfenyegetik, hogy lakásából - ahol albérletben lakom-, azonnali hatállyal tegyen ki, mert különben neki is baja esik. 1983. április 22.-én felutazom a fővárosba Illyés Gyula temetésére. A vonaton és a hatalmas temetői menetben már végig követnek. Az állambiztonság minden fronton támadásba lendül!
A különös per, amelynek keretében a művelődési osztállyal szemben felperes vagyok, 1983. június 10.-én kezdődik. Az eseményre pofátlanul száz darab meghívót nyomtatok, meghívom érdeklődő barátaimat és ismerőseimet. A bíró zárt tárgyalást rendel el, a folyosón rengeteg az érdeklődő és az ismeretlen civil ruhás nyomozó. Az eljáró bíró, Vargáné dr. Kovács Borbála a felek meghallgatása után a pert elnapolja. Közben a rendőrség dr. Fazekas Mária főhadnagy vezetésével, párhuzamosan elindítja a szabálysértési eljárást ellenem, közerkölcs megsértése miatt. Természetesen tovább folytatom harcomat én is, panaszt nyújtok be Köpeczi Béla Művelődési Miniszternek. Néhány héttel később két vizuális-szakértő elvtárs - Benkő Éva és Tóth János a Népművelési Intézet munkatársai-, megérkeznek a városba, és vizsgálódnak ügyemben. Velem is találkoznak, de az eljárást illetően semmi jóval nem biztatnak. Több mint egy év elteltével az eljárásokat végül megszüntetik, az alkotásokat mindörökre elkobozzák. Látszólag elveszítem a hatalommal szembeni első csatát, ám mégis megnyerem, hiszen esetem rámutat a szocialista jogalkotás álszent visszásságaira. A rendhagyó történetről ötven példányban könyvecskét készítek, Történések és dokumentumok címmel, melyet fondorlatos úton - Haraszti Miklós segítségével-, kijuttatok a Szabad Európa Rádióhoz. (Haraszti, aki a Darabbér című kötete miatt akkoriban már ismert ellenzéki, a rendőrségi eljárások során többször jár nálam Szolnokon!) 1983 telén, Kasza László műsorában részletesen elhangzik az egész mocskos történet. Az Inconnu csoporton belül megalakul a Botrányművészeti (BM) Frakció, amely már nyíltan felvállalja a hatóságokkal szembeni harcot és konfrontációt.
1983 késő őszén már sok csatán vagyunk túl, egyre edzettebbekké válunk a hatalommal szembeni ellenállásban. Tóth Pista elvisz magával a lakiteleki tanyára, ahol bemutat Lezsák Sándornak és az ott tartózkodó JAK-os íróknak, közöttük Csengey Dénesnek. Az est folyamán némi vita támad közöttünk, hiszen a jelenlévő fiatal írók többsége nem bízik a fővárosi, urbánus és elitista ellenzék radikalizmusában, sokkal inkább a lassúbb népi ellenállást tartja célravezetőbbnek. Látva a lengyelországi eseményeket, én ekkor már a nyílt konfrontáció híve vagyok. A mérsékeltebb véleményekkel szemben Csengey radikálisabb álláspontja áll hozzám a legközelebb. A SZER adásait hallgatva, Kasza László műsoraiból már ismerem a demokratikus ellenzék híresebb tagjait. Érdeklődve hallgatom a „Rajk-butik” bezárásáról szóló tudósításokat, a „második nyilvánosság” elleni fokozódó hatósági megtorlások eseményeit. Furcsa számomra, hogy még a „kis Rajkot” is üldözik, pedig Kádár a keresztapja. Somogyi János ismerősömön keresztül kapcsolatot keresek az ellenzék több ismert vezetőjéhez, így kapom meg Dalos György és Kőszeg Ferenc lakcímét és telefonszámát.
A rendszer ellenzéke 1983 - 1984
Első utam a Nyugati pályaudvar közelében lakó Daloshoz vezet. Résnyire tárul az ajtó, a sápadt Dalos teljesen ijedt és feldúlt hangon közli velem, hogy most kapta meg végre Nyugat-Berlinbe szóló útlevelét, menjek inkább Kőszeghez, nehogy látogatásommal lebuktassam. A beszari főellenzékit látva csalódásom mérhetetlen, de azért tovább indulok a belvárosi Párizsi udvarban lakó Kőszeghez. Vidéki, szegény és üldözött „proli-gyerekként” teljesen felfoghatatlan számomra az a könyvekkel és festményekkel telezsúfolt gazdag polgári miliő, ahol Kőszeg fogad. Sokáig nem tudom feldolgozni, hogyan élhet ilyen pazar körülmények között egy vérbeli ellenzéki, miközben családom és ismerőseim mind szegénységben és nélkülözésben nyomorognak. Végül is kölcsönös szimpátia alakul ki köztünk, Kőszeg ellát mindenféle jó tanácsokkal az ellenzéki létezéssel kapcsolatban, ő lesz később az egyik legfőbb ellenzéki mentorom. Már fővárosi felköltözésem előtt hetente találkozunk, idővel önként jelentkezem valamiféle illegális nyomdai vagy grafikai munkára. Az egyik ilyen beszélgetésünk során felmerül a lehetősége annak, miszerint Szolnokon szitanyomó technikával nyomtassuk ki a Beszélő nyolcas számának a borítóját, valamint mellékletként a Nagy Imre per négy halálra ítélt fővádlottjának az arcképét. A lehetséges veszélyeket, cseppet sem latolgatva, természetesen örömmel igent mondok a megtisztelő feladatra.
Közeledik a forradalom évfordulójának az időpontja. Késő ősszel megkapjuk a kész filmlemezeket, majd a művésztelepen Bokros Peti titokban elkészíti a sokszorosításhoz szükséges szitaszöveteket. Mivel feleségem szülei néhány napra kirándulni mennek a Mátrába, elhatározzuk, hogy a kilencedik emeleten lévő megüresedett lakásukban nyomtatjuk ki a tiltott anyagot. Megpróbáljuk maximálisan betartani az illegalitás szabályait, vigyázunk a legapróbb részletekre. Amikor egy munkafolyamatot elvégezünk, azonnal tovább állunk. Mindent eltakarítunk és felszámolunk magunk mögött. Hetekkel előtte, lassan és észrevétlenül összegyűjtjük a szükséges papírmennyiséget. Különböző helyeken, hátizsákokba pakolva elrejtjük a festéket és a hígítót. Aztán türelmesen várakozunk a kellő pillanatra.
Néhány nappal később, egy pénteki nap reggelén nekiláttunk a nyomtatásnak. Másnap estére a lakásban már szárad az újabb ezer darabos szitanyomat, amikor Péter visszarohant hozzánk a riasztó hírrel, a tömbház körül nyüzsögnek a rendőrök. Lebuktunk, valaki nyilván beköpött bennünket! Nem sok időnk marad a nyomatok eltüntetésére. A kompromittáló iratokat elégetem a WC-kagylóban. A szitákat és a festékeket gyorsan elrejtjük különböző emeleti tűzoltószekrényekben. A ragadós papírlapokat sietve összekapkodjuk két nagy bőröndbe, majd becsöngetek a szomszéd lakásba és megkérem a háziasszonyt, hogy vigyázzon már a csomagokra, mert hamarosan elutazunk. Péter felmegy a tetőre, és a harmadik háztömb liftjén keresztül észrevétlenül távozik. Talán tíz perc elteltével hangosan dörömbölnek a rendőrök. Legalább húszan berontanak a lakásba és mindent felforgatnak. Elhúzzák a bútorokat, feltekerik a szőnyegeket, felforgatják a fiókokat. Az ékszereket kipakolják az asztalra és megszámolják, nehogy rájuk fogjuk az esetleges eltűnésüket. A házkutatási engedélyt később hozzák meg, miután felkérem őket, a hivatalos írat bemutatására. Legalább egy órán keresztül kitartóan kutakodnak a hígító szagú és füstös lakásban, de semmit sem találnak. Vezetőjük Urbán István százados, láthatóan egyre idegesebb és ingerültebb, amikor váratlanul csengetnek. A szomszéd asszony áll az ajtóban és engem keres. Zavart mosollyal szabadkozik, hogy hamarosan el kell mennie a piacra és megkérdezi, mi legyen a nála hagyott csomagokkal. A váratlan hírre a rendőrök izzadt arca felderül. Végigfut rajtam az idegesség, aztán higgadtan odaszólok a meglepett Urbánnak és a nyomozóknak: - Uraim, lebuktam!
A fatális lebukást követően még az éjszaka hazarendelik feleségem szüleit az őszi üdülésről. Másnap reggel kihallgatásra várva, már korán benn ülök a kapitányságon. A folyosón találkozom Vörös Miklós nyomozóval, aki régi középiskolai ismerősöm, most elfordítja a tekintetét. Kihallgatásom során, Urbánon kívül, még két néma állambiztonsági tiszt is jelen van a szobában. Itallal és kávéval kínálnak, de nem fogadom el. Kapcsolataimról és tevékenységemről természetesen nem mondok semmit. Végighallgatom a sajtórendészeti vádpontokat, majd tiltakozom az eljárás ellen, sérelmezem a vélemény és sajtószabadság hatósági megsértését. Este felhívom telefonon Kőszeget. A SZER másnapi híreiben részletesen beszámol a történtekről. A rendőrség nem lankad, délelőtt beidézik az ismerőseimet és rokonaimat, délután házkutatást tartanak több helyszínen, köztük anyámnál és Magyar Fruzsina színházi dramaturgnál, aki segített nekünk a nyomtatás előkészítésében. Anyámat beviszik a nyomozók és kihallgatják, aki felháborodottan közli velük: - Maguk nevelték ezt a gyereket szocialista demokráciára, most ne rajtam kérjék számon, amit elrontottak! Több napot töltök a kapitányságon, végül sajtórendészeti vétség címén eljárást kezdeményeznek ellenem. A szitaszöveteket szerencsére nem találják meg! Egyik következő nap délelőttjén feleségemet is berendelik kihallgatásra. Szülei éppen akkor keresnek Varga Pista barátunktól bérelt, Bálvány utcai albérletünkben, amikor nem tartózkodunk otthon. Hosszasan csengetnek, majd miután neszezést hallanak odabentről, betekintenek a postaláda nyílásán. A lakás félhomályában, két ismeretlen férfi, létrán állva szereli a telefon elosztódobozát.
A városban állandóan követnek, az albérletünket lehallgatják, feleségem és a szüleimet vegzálják, munkát már sehol sem kapok. Lassan közeledik a hideg tél, körülöttünk egyre fagyosabb a levegő. Kiírják a szabálysértési eljárás tárgyalásának idejét. Végleg elbúcsúzom anyámtól és családomtól, elhagyom Szolnokot. 1984 februárjától, száműzött vadként már Budapesten lakom a Hűvösvölgyben, Bokros Peti és Serfőző Magdi parányi albérletében. Hamarosan utánam jön fiatal feleségem is, akit miattam megfigyelnek és eltanácsolnak a jászberényi tanítóképző nappali tagozatról. Tavasszal aztán megszületik a szabálysértési eljárás ítélete. Kőszeg leutazik velem Szolnokra és részletesen tudósítja a külföldi sajtót a történtekről. Jelentős pénzbírságot kapok, amit nem tudok és nem is akarok befizetni. A börtönbe vonulás napján összeszedem a holmimat és korán reggel jelentkezem a szolnoki Büntetés Végrehajtó Intézet portáján. A kapus értetlenül telefonál, majd komoran visszaadja a bevonulásra felszólító idézést. – Molnár úr, az ön büntetési tételét maradéktalanul kifizette a CGT francia szakszervezet! – mondja kicsit hitetlenkedve, miközben én is bosszankodom és csodálkozom. Jó viccnek tűnik, de nem tudom ki áll a befizetés valódi hátterében. Aztán nyomozóktól követve kisétálok a pályaudvarra és boldogan robogok vissza a fővárosba, ahol új tavaszok, új küzdelmek és új kalandok várnak még rám.
(folytatjuk) |
|
LAST_UPDATED2 |
|
2012. április 11. szerda, 09:09 |
|
A SZÉLMALOMHARCOS IV. fejezet
Molnár Tamás
ÚTKERESÉSEIM 1974 - 1989
Molnár Tamás életfilmje
Bár nem sok késztetésem van hozzá, megpróbálom becsülettel szolgálni a szocialista haza építésének „nemes” ügyét. Barátaim legtöbbjét felveszik főiskolára és egyetemre, sokan bevonulnak katonának. Kicsit egyedül maradok. A középiskolai tanulóévek szüneteiben, kötelező jelleggel már dolgozom a város ipari nagyüzemeiben. Nem maradnak túlságosan jó tapasztalataim ezekről a rövid nyári munkahelyekről. Mindenhol a személyzetis és a párttitkár dirigál, akik ráadásul nem értenek semmihez és nem csinálnak semmit. Az üzemekben legtöbbször egyfajta lázas látszattevékenység folyik. A szürke Kádár-érában minden olyan lent, mint fent! A kora reggeli kelés, a bezártság érzete és az értelmetlen tevékenység nem nyeri el igazán a tetszésemet. A munkakerülést viszont keményen büntetik, így nem sok választásom marad. Első munkahelyemet - kapcsolatai révén-, szegény anyám szerezi. Ezerkétszáz forintos fizetéssel, képesítés nélküli könyvtáros leszek a szolnoki Városi Központi Könyvtárban. Kezdeti életem talán legnyugodtabb helyszínén kiélhettem beteges szenvedélyemet, egész nap csak olvashatok. Olyan ez a csendes és békés hely, mint egy furcsa, könyvekkel telizsúfolt elfekvő. Alig esik be hozzám látogató, ezért egy év alatt szinte végigolvasom az egész poros könyvtári állományt. Mágikusan vonzanak a titokzatos kötetek. Munkaidőn túl, késő estig bennmaradok - és ha nem látja senki-, simogatom, lapozgatom és szagolgatom a könyveimet. A bürokratikus munkát, vagyis a katalogizálást és rendszerezést viszont nem kedvelem. A könyvek szabadságot sugallnak számomra, nem rendet. Kolléganőim – látván a könyvek iránti mérhetetlen rajongásomat-, beíratnak egy könyvtárosi tanfolyamra, amit néhány hónap alatt elvégezek. Sokáig úgy tűnik, hogy itt ragadok, ám belülről fűt a mozgalmasabb élet iránti kalandvágy, amely hamarosan elszólít.
Mivel munkaköröm kapcsán jól ismerem a városi népművelőket, egy állásüresedés kapcsán jelentkezem a városi művelődési központba, ahová felvesznek közművelődési előadónak. Érdekes és izgalmas, sok szervezéssel járó, ifjúsági kulturális területen kell dolgoznom. Innen rövid idő után elvisz magával egy régi tiszafüredi családi ismerősünk, az ottani művelődési házba, programszervezőnek. (Akkoriban nem sejtem ennek a gyors váltásnak az igazi okát, de később ez is kiderül. Anyám intézkedik a háttérben. Mivel szüleim titokban bonyolítják a válásukat, nem akarják, hogy a bírósági eljárás idején a közelükben legyek. Később - néhány hónap múlva-, amikor ismét visszatérek Szolnokra, apám már elköltözik otthonról.) Mivel ezek az intézmények akkor javarészt szakszervezeti (SZOT) kezelésben vannak, itt azonnal beíratnak egy több hónapos, munkásmozgalmi „SZOT- Akadémiára”. Budapestre. A Hűvösvölgyi útra kell hónapokig feljárnom, az ország minden részéből idevezényelt sok fafejű és vonalas szakszervezeti aktivistával egyetemben. Hosszú hajjal, szakadt farmerben és kopott hátizsákkal úgy nézek ki közöttük, mint egy távoli, eltévedt idegen. Az állandó utazgatások során, sokszor elgondolkodom a jövőmön. Tiszafüred már nem perspektíva számomra, már nem az a romantikus, álomszerű falucska, mint egykoron. Felnőttem, miközben körülöttem összezsugorodott az egykor csodálatos és varázslatos táj. Szomorúan tapasztalom, hogy sajnos nem nőnek égig az egykori mesés fák. Nagyot csalódom a lepusztult vidéki környezetben és - a folyamatos ingázásokat követően-, szinte elmenekülök gyermekkorom szeretett színhelyéről.
Szolnok vissza- és hazavár. A nyüzsgő népművelői állásom megmarad, gyorsan kineveznek a Komarov terem, vagyis a városi ifjúsági ház és park felelősének. (Komarov egyébként egy repülőbalesetben meghalt szovjet űrhajós, akiről az intézményt elnevezik!) Mivel ez egy „bizalmi állás”, többször behívatnak a városi pártbizottsághoz, ahol finoman, de igen határozottan felkérnek, hogy lépjek be a párt vagy a KISZ helyi szervezetébe. Mivel a családunk gyűlöli a kommunizmust és a kommunistákat, értelemszerűen valamilyen fondorlatos formában nekem is el kell utasítanom ezt a felkérést. Legtöbbször azzal hárítom el a kényelmetlen közeledést, hogy nem vagyok szellemileg és erkölcsileg elégé felkészülve a „megtisztelő” feladatra. Ezt persze nem lehet sokáig elhúzni, így kényszerűségből elvégezek egy „gyorstalpaló” középfokú marxista tanfolyamot, hátha békén hagynak. Ebben az időben már rendszeresen tanulmányozom a polgári konzervatív filozófiát. Kierkegaard, Heidegger, Jaspers, Sartre, Russel és a Bécsi Kör után, nagyon sekélyesnek és hiteltelennek tűnik a materialista tananyag. Ennek a tanfolyamnak köszönhetően később már nem macerálnak, így maradok pártonkívüli.
Közel három évig vagyok népművelő a Ságvári Endre művelődési központban. Nagyon kedvelem ezt a változatos és izgalmas munkakört. Akkoriban teljesedik ki országos szinteken a néptánc- és a klubmozgalom, akkoriban indulnak el országjárásra a magyar beat- és rockzene nagy együttesei és egyéniségei, akikkel munkám során személyesen találkozhatok és megismerkedhetek. Nyaranta, a Tisza parton lévő szabadtéri színpadon többek között fellép Komár Laci, Kovács Kati, a Mini, a Hungária, az Omega, a legendás Syrius, és az LGT. (Disszidálása előtti utolsó koncertjét nálunk dobolja végig Laux, az LGT dobosa!) A hidegebb hónapokban behúzódunk a Komarov terem falai közé. Itt fellép többek között Alfonzó a bűvész, Sándor Gyuri a humoralista, Dinnyés Jóska a vándorzenész, Cseh Tomi a melankolikus értelmiségi, vagy Kovács Gyula az őrült jazzdobos. Itt szervezem meg a város első jazz klubját, amiért többször beidéznek a pártbizottságra, mert imperialista, felforgató és dekadens művészetnek tartják ezeket a fantasztikus örömzenei estéket. A Komarov terem szép lassan kedvelt találkozóhelye lesz a város rendszeridegen, alternatív művészeinek. Sokaknak csípi a szemét, hogy az ellenkultúrának ez a kicsinyke szigete napról napra népszerűbb lesz! Itt ismerkedem meg későbbi felnőtt barátaimmal, közöttük munkatársammal a diszkós Debreczeni Lacival (Bubu) és a grafikus Bokros Petivel (Petya), akinek itt rendezzük meg élete első önálló kiállítását. Ebből a barátságból születik meg néhány év elteltével az Inconnu művészcsoport.
Ez a kulturális nyüzsgés és sokszínűség természetesen nem kerüli el a hatóságok figyelmét sem. Akkoriban minden rendezvény előtt és után, bejelentési és értékelési kötelezettsége van a művelődési intézménynek a rendőrség felé. A rendezvényekről jelentést kell írni, amelyben nem csupán a helyszínt, az időpontot, a fellépők nevét, a résztvevők létszámát kell pontosan rögzíteni, hanem az események hangulatát is. Ez utóbbi rovatot rendszerint üresen hagyom. Egy nyári délutánon bekopog egy szürke öltönyös és sápadt arcú ember az irodámba, talán Kovácsnak hívják. A rendőrségtől jön és nyomatékosan felhívja a figyelmemet arra, ne szabotáljam el a kötelező hangulatjelentést, mert ez nagyon fontos információ az állambiztonsági szervek számára. A fenyegető hangú beszélgetést követően, természetesen továbbra sem töltöm ki a nyomtatványt. E miatt néhány hét múlva behívnak a városi rendőrkapitányságra. Itt kiderült, hogy mindent tudnak rólam, barátaimról és a családomról. Kiderül, hogy jól ismerik a környezetemet, kivel töltöm a szabadidőmet, hová járok szórakozni és miről beszélgetek közeli ismerőseimmel. A nyomozó ismét utasít, hogy hivatali munkámnál fogva, minden héten írjak egy részletes jelentést a város fiataljainak viselkedéséről és gondolatairól, amit ők - vagyis a rendőrség-, a későbbiek folyamán majd természetesen honorálni fog. A felvetés megdöbbent, nem akarok semmilyen áron kommunista spicli és besúgó lenni!
Kábán, zavartan és megalázva térek vissza munkahelyemre. A kollégáimmal folytatott bizalmas beszélgetésekből később kiderül, hogy a pártonkívüli népművelők szinte mindegyikét megkeresték már ezzel az aljas ajánlattal. Azt is megtudom, hogy csak kevesen mernek ellentmondani a felkérésnek. Sok álmatlan éjszakámba kerül, amíg végül döntök: - változatlanul üresen hagyom azt az átkozott rovatot. Aztán hosszú csendes időszak következik. Már azt hiszem feledésbe merül az ügy, amikor megcsörren telefonom. Az arctalan, szürke öltönyös nyomozó, találkozót kér tőlem a Tisza part egyik ligetes, elhagyatott parkjában. A megbeszélt időben már várnak rám és beültetnek egy fekete Volgába. Hosszasan furikázunk a város határában, a rémülettől szinte azt sem tudom, hol vagyok. Az ajánlat egyszerű: - Az állambiztonsági szervek képességeim és kapcsolataim miatt ügynökmunkára szemeltek ki. Amennyiben elvállalom és aláírom a titkos megbízatást, még az ősszel felvételi nélkül bejuttatnak az egyetemre, amelyet segítségükkel elvégezhetek és később fontos társadalmi pozícióba kerülhetek. Néhány nap gondolkodási időt adnak a végleges válaszra, aztán szinte öntudatlanul kitántorogok az autóból. Egész éjszaka ébren forgolódom és gondolkodom. Nem merem még a szüleimmel sem megbeszélni ezt a drámai találkozást és felkérést. Érzem, hogy egész életemre és további sorsomra kiterjedő döntést kell meghoznom. Tudom, hogyha nemet mondok, akkor eljövendő életemben sikertelen, kívülálló és „rendszeridegen” maradok. Ha igent mondok, akkor meg egy életre megbélyegzett szarházi besúgó leszek, amit sehogyan sem tudnék épp ésszel elviselni. Eszembe jut családom, nagyszüleim és szüleim mérhetetlen szenvedése. Másnap, 1977. augusztus 31.-én, huszonkét évesen meghozom a végleges döntést. Indoklás nélkül, azonnali hatállyal beadom felmondásomat a munkahelyemen.
Végtelenül szomorú, levert és csalódott vagyok. Jogász keresztapámnak hetekkel később merem csak elmondani ezt a hihetetlen történetet. Ő az egykori börtönviselt, reakciós értelmiségi, sokáig hallgat, majd átölel. – Tamáskám! Nem könnyű szabadnak maradni. Meghoztad életed legnehezebb, de egyben legjobb döntését! Azon a korai őszön gyorsan munkát kell találnom. Váratlanul összefutok középiskolai osztálytársammal, Csészével, akiről tudom, hogy bátyja rendőr. Csésze versenyszerűen úszik és szülei belügyi kapcsolatai révén – egyfajta sportállás gyanánt-, megkapja gebinbe a bíróság melletti pinceborozó üzemeltetését. Mindenféle végzettség nélkül, néhány óra alatt felvesznek ide csaposnak, üzletvezető helyettesi beosztásba. Nyilván nem véletleneken múlott ez sem, de így legalább szem előtt tartanak, gondolhatták az ellenségeim. Hónapokkal később, egy hideg esti órán a szürke öltönyös nyomozó váratlanul felkeres. A pultnál kér két deci rizlinget és szinte szégyenlősen megkérdezi: - Ugye nem miattunk hagyta ott a munkahelyét? Megvetően ránézek, de nem szólok semmit, csak hátramegyek a penészes raktárba bort fejteni. Megszívom a hosszú csövet, aztán kiköpöm a számba tóduló savanyú, élesztős lőrét. Soha többé nem látom azt az átkozott embert. A bolsevik fantom, örökre eltűnik életemből. A belügy – ha benne volt a dologban-, anyagilag végül is jót tett velem. Soha nem kerestem még annyi pénzt, mint azokban a hónapokban. A vendégek hol azért itták a vizezett bort, mert pert nyertek a közeli bíróságon, hol azért, mert vesztettek. Esténként vendéglőkben vacsorázom, cigányokkal húzatom legkedvesebb nótáimat, köztük a Monty csárdást és a Pacsirtát. Szórom a pénzt, megpróbálom elfelejteni sikertelen beszervezésem rémes történetét.
Jön a tavasz és én nem találom a helyemet. Akár egy rendes vándormadár, ismét útra kerekedem. Heti rendszerességgel - vonattal és autóstoppal-, feljárok Budapestre ott tanuló barátaimhoz, Kocsi Misihez és Varga Lacihoz. Évekre kétlaki leszek. Hétvégéken éjjel-nappal csavarogunk a fővárosban, kocsmákról kocsmákra vándorolunk és beszélgetünk az élet nagy dolgairól. Megnézünk minden aktuális modern képzőművészeti kiállítást, minden izgalmas filmet, aztán éjszaka belopózzunk barátainkhoz aludni az egyetemi kollégiumokba vagy az albérletekbe. Bokros Peti ekkorra már jó cimborám, a lázadó ifjúság tagjaként, ő is keresi a helyét ebben a különös és furcsa világban. Somával együtt portásként dolgoznak a Tisza-ligeti motelben és kempingben. Mivel a Megyei Idegenforgalmi Hivatalban nem tudják, hogy ismerem a két lókötőt, gyanútlanul felvesznek melléjük harmadiknak. Éjszakánként itt aztán elszabadul a pokol. A takarítónők pótkulcsaival, egyéjszakás pároknak kiadjuk a szobákat, melyeket természetesen nem könyvelünk el, így a busás bevétel zsebbe megy. A rövid légyottok után gyorsan kitakarítunk, eltüntetjük a nyomokat és újra hasznosítjuk a terepet. Van olyan éjszaka, hogy tízszer cserélt gazdát egy kicsinyke szobácska. A taxisok egymást érik, külön fuvarban hozzák a kuncsaftokat, valamint az italt és a becsomagolt meleg ételt számunkra. Papíron üres ugyan a motel, de gyakorlatilag mindenhol kefélnek. Úgy üzemelünk, akár egy igazi Vöröslámpás ház, miközben közvetlenül mellettünk tanyázik a közlekedési rendőrség városi bázisa. A rendőrök persze semmit sem sejtenek az egészből. Néha váratlan ellenőrzést kapunk a központból, ilyenkor pucér párok ugrálnak ki az ablakokon és futnak eszeveszetten a közeli kiserdő irányába. Furcsa véletlen ugyan, de sohasem bukunk le. Megvéd bennünket az a csalfa kis szerelemisten.
Különös vendégeink is vannak azokban az időkben. Leginkább a Szovjetunióból érkező turistacsoportoktól félünk. Amint megérkeznek, beveszik magukat a szobájukba és keményen piálni kezdenek. Lényegében mindent megisznak, még az arcszeszt és a kölnivizet is! Másnap koszt, szemetet és üres üveghegyeket találunk utánuk. A legrosszabb viszont az, hogy belekakálnak a törülközőkbe és – mint aki jól végezte dolgát-, a csomagokat kirakják az ajtók elé. A kulturáltabbak megtalálják a WC-t, de mivel nem ismerik a helyes használatát, felállnak az ülőkére és összeszarják az egészet. Másnap induláskor külön cirkusz keretében kell mindenkit leszállítani a buszról és visszakérni a berendezési tárgyakat. Van, aki szétszedi az ágyat, amin aludt és felviszi magával a járműre. Gyorsan rájövünk, hogy addig nem adjuk vissza az útleveleket, amíg a sok ágynemű, törölköző és bútordarab vissza nem kerül a helyére. Szánakozva nézzük a sok kommunistává züllött szovjet vadembert.
Visszatérő vendégünk egy közismert diplomás férfi is, aki rendszeresen itt a motelben gyakorolja az általa kedvelt „kaki-szex”-et. Hatalmas borravalót fizet – a pénznek nincsen szaga-, majd bezárkózik. Másnap minden össze van kenve ürülékkel. Miután a takarítónők felmondással fenyegetőznek, véglegesen kiebrudaljuk a műintézményből. Egy őszi esős napon egyedül unatkozom a portán. Belép egy bőrig elázott biciklista és angolul szobát kér. Kiderül, hogy amerikai állampolgár, aki éppen világkörüli úton jár. Este mindannyian csodájára járunk és irigykedünk. Másnap hosszasan nézünk utána, amint elkerekezik. Képzeletben bejárjuk vele az egész világot. Az idegenekről egyébként itt is szigorú nyilvántartást kell vezetni, amit másnap felküldenek a budapesti állambiztonsági központba. Mivel nekem már rutinom van a hivatal szabotálásában - némi elégtétel érzése mellett-, folyamatosan meghamisítom az adatokat. Szép őszi este van már, amikor váratlanul felbukkan a recepciónál egy magas rangú rendőrtiszt. Megkér, hogy fáradjak ki vele az épület mögé beszélgetni. Természetesen rögtön kiver a hideg veríték, a lebukásomra gondolok, hiszen valutával is feketéztünk. (Tizenkét forint akkoriban a nyugatnémet márka!) A férfi azonban diszkrécióra kér és igen sok borravalót ad azért, hogy barátnőjével néhány lopott órát eltölthessen nálunk. Hónapokig tart a románc, az egyik legjobb vendégem. Mindent patyolat tisztán hagynak maguk után! Aztán ennek a munkahelynek is vége szakad. Az elszemtelenedő Bokrost és Somát páros lábbal kirúgják, nélkülük meg mit sem ér az egész élet.
A nagy szabadság és jólét után nehezen találom a helyemet. Szegény anyám ismét megpróbál munkahelyet szerezni. Közeli orvos ismerősünkön keresztül beajánl, az Áfor- hoz benzinkutasnak. Akkoriban a gázolajjegyekkel és egyéb üzemanyag-stiklikkel igen jól keresnek a kutasok, ezért nagyon nehéz bekerülni ebbe az „elit” munkakörbe. A cég vezetőjéhez állásinterjúra kell felmennem. Hosszasan beszélgettünk, kölcsönösen szimpatikusak vagyunk egymásnak. A nagyfőnök mindössze arra kér, vágassam le a vállig érő hosszú hajam és akkor azonnal munkába állhatok. Ennyiben maradunk. Egy hét múlva üzen, hogy vár az állás, de a hajam fontosabb számomra. Akkoriban egy hónapon belül két munkahelyet is változtatok. Tűzvédelmi ellenőrként, a megye vállalatainál tűzoltó készülékeket kell ellenőriznünk. Néhány napos próbaidős vagyok, amikor a személyügyi osztályon kiderült, hogy előzőleg vendéglátóztam és a borravaló miatt nyilván korrumpálható vagyok. Másnap indoklás nélkül kirúgnak. Szomorúan sétálgatok a belvárosban, amikor bepillantok egy nagy irodai ablakon. Odabenn, legalább félszáz nő rózsaszín csekkeket bélyegez. Gondolom ez nekem való hely, bejelentkezem. Másnap felvesznek a Társadalombiztosítási Intézet irodájába. Nem csalódom. Egyedüli férfiként ülök az ablaknál, bámulom a kinti napfényt és automatikusan stemplizem a csekkeket. A nők eközben teljesen elkényeztetnek, etetnek, itatnak és flörtölnek. A hivatalvezetőnek egy hét után elege van belőlem, mert teljesen felborul a szocialista munkamorál. Egyszerre legalább négy nőnek udvarolok, úgyhogy rövid úton kirúgnak. Ezeknek a gyors munkahelyi váltásoknak egy hatalmas előnye azért mégis akad: - a hivatali útvesztőkben elsikkad a katonaadóval kapcsolatos íratom. Hat hónapos fizetési levonás után, soha többé nem fizetek adót a Magyar Néphadseregnek. Végre teljesen felszabadulok!
A sok vargabetű és hányadtatás után a szerencse végre rám mosolyog, ismét művészet és kultúra közelébe kerülhetek. Üresedés van a Szigligeti Színház műszaki stábjánál, ahová érettségizett műszerészként azonnal felvesznek. Debreczeni Ottó az akkori fővilágosító kegyetlenül szigorú, de kiváló szakember hírében áll, „táblás” beosztásban hozzá kerülök világosítónak. A színházi technika a hetvenes évek közepén lett felújítva, melynek során a színpad új, nagyteljesítményű, memóriával rendelkező és beprogramozható vezérlőpultot kap. Innen lehet a színpadi világítási technikát irányítani. Reggeltől késő estig, az olvasópróbáktól az utolsó előadásig ott gubbasztok a gép mellett és végszavak alapján irányítom a fénytechnikát. A próbák során kívülről megtanulom, majd a rendezői utasítások alapján „lekottázom” - reflektorokra és színekre bontva-, az adott színdarabot. Felelősségteljes munka, nem lehet és nem szabad tévedni. Emlékszem egy kedves történetre: - Erősen felfáztam akkoriban és olyan gyógyszert írt fel az orvos, amitől indigókék színűt vizeltem Az egyik előadás szünetében kimegyek a teltházas piszoárba. Éppen pisilek, amikor az egyik vendég odapillant és hátrahőköl a kagylót elborító égszínkék látványtól. Kedvesen rámosolygok, és csak ennyit mondok: - Tudja uram, én vagyok itt a világosító! Első önálló munkámra egyébként máig emlékszem. Albee: Nem félünk a farkastól - című nagyszerű darabját a zseniális Paál István rendezi. Ezzel a pazar drámával debütálok a szolnoki színházban.
Különös varázslatú akkoriban ez a színház. Nem munkahely csupán, hanem sokkal inkább egy összeszokott művészközösség barátságos otthona. A kaposvári társulat után, talán a miénk akkoriban a második legerősebb vidéki teátrum. Miután a Székely Gábort követő Schwajda is összeveszik a kulturális pártvezetéssel és eltávolítják őket a társulat éléről, Kerényi Imre pártmegbízott rendezőt nevezi ki a kommunista párt újdonsült igazgatónak. A „jó fekvésű”, nagyképű és pökhendi Kerényi csapnivaló rendezőnek, de kiváló menedzsernek bizonyul. Új társulatába olyan arculatteremtő és nagyszerű fiatal rendezőket hív meg, mint Paál, Csiszár, Szurdi és Árkosi. Rettenetesen izgalmas velük együtt dolgozni. A társulat hasonlóan erős egyéniségekből áll, hogy csak néhány ismert nevet említsek: - Itt szerepel Tímár, Egri, Hollósi, Újlaki, Kézdy, Cibulás, Ivánka, Iványi, Halmányi, Galkó, Körtvélyessy. A tehetséges főiskolás kislány, Ljubimov nagy kedvence, Udvaros Dorottya is éppen ebben az 1978-as évben szerződik a színházhoz.
Székely és Schwajda erőszakos eltávolítását követően, a társulat érezhetően nem éppen kommunistabarát. A seggnyaló Kerényi megérkezésekor tapinthatóan vibrált a levegő. Udvardi János akkoriban a társulat párttitkára. Egy reggel megtalálták mindkettőjük fényképét belegyömöszölve az egyik mosdó WC-kagylójába. A Kerényi által rendezett, Tolsztoj: Legenda a lóról bemutatója után, Körtvélyessy majdnem megveri a frissen kinevezett igazgatót. A jobbnál jobb előadások mellett, folyamatosan áll a bál. Paál első rendezése a kegyetlenül kemény Albee dráma kicsapja a párt-bürokratáknál a biztosítékot. Aztán jön a hatalmas botrány, Mrozsek Tangója, ami már önmagában felért egy anarchista lázadással és rendszerkritikával. Később ráadásként Jarry Leláncolt Übü-je, már nyíltan szembeköpi az egész akkori hatalmat. Paál zseniális, kreatív és magányos anarchistaként folyamatosan ingerli az Aczél által irányított kultúrpolitikát. Ahogyan széles fekete kalapban, lovaglócsizmában, oldalán pisztollyal jár-kel, olyan anakronisztikus jelenség, akár Bakunyin a vadnyugaton. Mindemellett botrányos még Csiszár „sáros Machbet”-je, és a szobaszínházban bemutatott, Schwajda által rendezett Üzenet és Csoda című előadás, ami szintén komoly politikai hullámokat gerjeszt. A szolnoki színház akkoriban egy valódi ellen-kulturális központnak számít.
Azon a nyáron forgatják Sára Sándor, Nyolcvan huszár című filmjét. Ujlaki Dini és Halmágyi Sanyi szintén játszik a filmben. A forgatást követően – nagy feltűnést keltve-, gyönyörű huszármentében jelennek meg Szolnokon. Az egyik előadást követően, erősen spicces állapotban átmennek a szemközti Tisza Szálló éjszakai bárjába mulatozni, ahol beléjük köt egy ismeretlen látogató. Jó nagy verekedés támad a vitából, a két renitens huszár rendesen összetöri a berendezést. Napokig áll a bál a városban. A következő héten szabadnapos vagyok. Gondtalanul sétálgatok a főutcán, amikor igazoltatás céljából megállít egy fakabát. Andropov orosz pártfőtitkár ötlete alapján, nálunk is szigorítják az utcai alkoholfogyasztást és különösen üldözik a munkakerülést. Hosszú szőke hajjal és kopott farmerszereléssel nyilván én is deviáns munkakerülőnek tűnhetek. A rendőr szigorú tekintettel előveszi jegyzettömbjét, elkéri a személyi igazolványomat és megkérdezi: - Hol dolgozik? – A Szigligeti Színházban. – válaszolom. Mennyit keres? – Havi 3.600 forintot. – mondom kissé nyeglén, hozzászámolva a túlóráimat is. A fakabát idegesen összerándul az összeg hallatán, ami nyilván több, mint az ő fizetése. – Na, jöjjön velem, bekísérem a kapitányságra! – utasít, és én fegyelmezetten követem. A városi rendőrség kapujában egy fásult ügyeletes rendőrnő unatkozik. A zsaru odakísér hozzá és határozottan felszólít: - Forduljon meg és hajoljon le! – Igazából nem értettem a dolgot, de engedelmeskedve odatartom az ülepemet. Némi sugdolózás után az ajtónálló előveszi a kisollóját és szép komótosan levágja farmerem hátsó zsebéről az ott lapuló kicsinyke angol lobogót. Amikor felegyenesedem, a rendőr diadalmas arccal tekint rám: - Ez itt kérem szocializmus! Itt nincs helye semmiféle imperialista jelképnek! Nem vitatkozom, ennyiben maradunk.
A második színházi évadot követően kollégámmal, Kovács Mikivel közösen elhatározzuk, hogy szerencsét próbálunk a fővárosban. Mindketten leigazolunk világosítónak a Várszínházhoz. Hamarosan rájövünk azonban, hogy nem jól döntöttünk. Drága budai albérletben lakunk, éhezünk és fázunk, ráadásul a szolnoki összetartó és baráti alkotóközösséghez képest, ez a színház leginkább csupán egy szimpla munkahelynek tűnik. Előadások után mindenki gyorsan hazasiet, nem alakulnak ki baráti közösségek és tartalmas beszélgetések. Legemlékezetesebb darabom talán Vámos Miklós rendezésében Shakespeare, Vihar című színműve, Gábor Miklós főszereplésével. Itt ismerem meg a zseniális színészt, Andorai Pétert is. Szabadidőnkben filmforgatásokhoz szerződünk. Mi világosítjuk többek között Sándor Pál, Egyedül nem megy című filmjét, amit Ragályi Elemér fényképez. A Moulin Rouge előtti esti esős utcát kell egy hatalmas katonai reflektorral felülről kiderítenünk és bevilágítanunk. Éjfél körül, daru segítségével emelnek fel ötemeletnyi magasságba, ahol véletlenül kifordul kezemből a hatalmas reflektor. A tízezer wattos fehér fénycsóva becsapódik a szemközti ház ablakán és kifehéríti a hálószobát, amelyben békésen alszik egy idős házaspár. Azt a rémült arcot, amikor felébrednek és ijedten felülnek ágyukon, sohasem fogom elfelejteni. Szerintem biztosan ufo-nak gondoltak.
Első budapesti kiruccanásomba és kalandomba három hónap multán belebukom. Sem anyagilag, sem lelkileg nem tudom elviselni a hideg, rideg, és teljességgel idegen fővárosi környezetet, ezért gyorsan hazaköltözöm. Azon a télen alkalmi munkásként könyveket árulok az utcán és valamiféle meleg munkahelyről álmodozom. Aztán eljön a melegség: - Azon a télen ismerem meg és leszek őrülten szerelmes Kárpáti Kláriba, későbbi feleségembe. Bokros Peti barátom, aki akkoriban a Megyei Moziüzemi Vállalatnál dolgozik dekoratőrként, munkatársnak hív a cég műtermébe. A Komarov-ból és a tiszaligeti motelből már jól ismertük egymást. Tudja, hogy jól rajzolok, hiszen néhány hónappal korábban a Megyei Idegenforgalmi Hivatalnak készítettem reklámanyagokat. Mivel akkoriban az Inconnu művészcsoport miatt már hírhedtnek számítunk Szolnokon, nagyon meglepődöm, hogy Dajka Miklós igazgató azonnal felvesz ebbe a munkakörbe. Nyilván az is szerepet játszhat döntésében, hogy műtermünk közvetlen szomszédságában egy közismert városi spicli dolgozik, akit kirívó homoszexualitása miatt, egyszerűen csak „Buzi Karcsinak” nevezünk. A rendőrség számára itt legalább szem előtt maradunk.
A Bokrossal együtt eltöltött közel három év, alkotói szempontból igen kreatív és termékeny időszaka életemnek. Feladatul kapjuk a filmek vizuális népszerűsítését, ami utcai plakátok, szóróanyagok és nyomtatványok elkészítését jelenti. A város főterén felállított hatalmas üveges tárlókba aktuális filmplakátokat kell készítenünk, melyeken aztán kiélhetjük kísérletező, avantgarde hajlamunkat. Sorra készülnek figyelemfelkeltő, kirívó és botrányos reklámjaink. 1981. december 13.-án, Jaruzelski tábornok hadserege megszállja Lengyelországot. Statáriális hadbíróságok ítélkeznek az ellenzékiek felett, a Szolidaritás szakszervezeti mozgalom és elnöke Lech Walesa üldözött vad saját országában. Akkoriban egy lengyel film kapcsán több száz fekete napszemüveggel borítjuk be a filmes tablókat. A városi pártbizottság egyszer aztán megunja és betiltja ezeket a szemtelen, alternatív utcai kiállításokat. Az utolsó csepp a pohárban talán az a tablónk, mellyen a fürdőnadrágos és úszósapkás Lenin, összeölelkezik a meztelen Sztálinnal, miközben mindkettőjük csupasz bőrére érdemérmek sokasága van feltűzdelve. Egy kortárs orosz filmet akarunk népszerűsíteni, de nem jön be…
A céges műteremben javarészt saját alkotásainkat készítjük, művészeti kiadványainkat szerkesztjük, és baráti összejöveteleket tartunk. Rendszeres olvasói vagyunk a szamizdatoknak és az 1956-ról szóló irodalomnak. Nem csak a fővárosi ellenzék kiadványai jutnak el hozzánk, hanem a József Attila Kör (JAK) kiadványait és kéziratait, valamint a pártközpont és a külügy titkos C-újságjait is böngésszük. Nyilvánvaló, hogy „Buzi Karcsi” rendszeres mindent jelent rólunk a cégvezetésnek és a rendőrségnek. Egy reggelen azzal fogad kolléganőnk, hogy hajnalban házkutatást tartottak a munkahelyünkön, melynek során sok könyvet, műalkotást és szitanyomatot elvittek. Igazgatónk behívat és hosszas fejmosást követően kifejti, hogy legnagyobb jóakarata ellenére sem tud megvédeni bennünket, ha tovább folytatjuk alternatív művészeti és nyilvánvalóan ellenzéki tevékenységünket. Persze akkor már nem lehetett meghátrálni, egyre inkább belemerülünk a „Politikai művészet” bugyraiba. Minden módon és eszközzel fricskázzuk a hatalmat. Nyáron még brahiból, Bokrossal közösen felvételizünk a Képzőművészeti Főiskolára, ahol a felvételin mindenféle rendhagyó művészeti kísérletet elkövetünk, nehogy véletlenül felvegyenek. Bokros ősszel büntetésül besorozzák a Kalocsai Forradalmi Ezredhez, ahol folyamatosan szívatják. Csécsei Misit is elviszik és sokáig nem hallunk felőle semmit. Hosszú hónapokkal később - amikor először hazatér-, elmeséli nekünk beszervezésének drámai történetét. Miután hosszas fenyegetések hatására sem írja alá az együttműködési nyilatkozatot, elviszik egy székesfehérvári katonai bázisra és nagyon összeverik. Miután hazajön, és mindent őszintén elmond nekünk, ismét brutálisan megverik – még a fogait is kitörik-, de már nem kérnek tőle soha többé jelentést.
Nem kell sokáig várni rá - az 1978-ban alakult Inconnu csoport egyre vadabb művészeti és ellenzéki tevékenysége miatt-, mindkettőnket kirúgnak munkahelyünkről. Én, 1981 szeptemberében megnősülök (akárcsak egykor Kassák Lajos, elveszem életem szerelmét, Kárpáti Klárát) és rövid időre alkalmi munkát vállalok a szolnoki Cukorgyár ősz kampányában. Három műszakban dolgozom, émelyítően büdös vagyok, mert nyolcvan fokos hőségben, óriási gépeken barna cukormasszát, vagyis melaszt centrifugázom. Itt a cukorgyárban belekóstolok a valódi munkássors minden gyötrelmébe és keserűségébe. 1982-re elfogy a levegő, bezárul körülöttem minden kapu, így nem maradt más hátra, megpróbálok önálló életet kezdeni. Grafic néven reklám- és arculattervezéssel foglalkozó gmk-t alakítok. Az első hónapban van még némi munkám, de a rendőrség felkeresi a város összes intézményét és megtiltják mindenkinek, hogy munkakapcsolatot létesítsenek velem. Másfél évig még reménytelenül kínlódom, aztán feladom. Akkorra már megyei, később országos szintű kiállítási és munkavállalási tilalom van érvényben ellenem és ellenünk.
Azon kapom magam, hogy az „emberarcú szocializmus” üldözött ellensége vagyok. 1984 februárjában szakad a hó. Összepakolom néhány holmimat, elbúcsúzom síró feleségemtől és Bokrost követve, kényszerűségből elhagyom Szolnokot. Budapestre menekülök, ahová néhány hónap múlva követ feleségem, aki körül szintén megfogyatkozik a levegő. Miattam eltanácsolják a jászberényi Tanítóképző nappali tagozatáról. Mivel a fővárosban sem kapok hivatalosan állást és grafikusi megbízást, a sokszoros milliomos butikos Erdész Juci jóvoltából, évekig illegálisan angrózom egy rózsadombi ruhaipari gmk-nál. Bokrossal és Kapitány Lászlóval divatos ruhákat szabunk, varrunk és festünk, itt segédkezem. Itt látok először életemben nagyon-nagyon sok pénzt. Jucinak – akinek akkoriban állítólag már menő taxis vállalkozása van Rómában-, kihív a kocsijába és egy barna papírzacskóban megmutat ötmillió forintot. – Tudom, hogy nem érdekel a pénz, de ennyit még gondolom sohasem láttál! – mutatja büszkén a hétvége bevételét. Nézem az irdatlan pénzköteget, de nem érzek semmit, nem érint meg a pénz varázsa. Később ez a munkám is megszűnik. Az évtized végén már érezhető a politikai és gazdasági összeomlás. Sorra mennek tönkre az állami vállalatok. Nemzetközi kapcsolataim felhasználásával és Krassó Gyuri segítségével Index néven alternatív hírügynökséget létesítek. Külső munkatársként dolgozom több nyugati rádióadónak, közöttük a Szabad Európa Rádió és a BBC magyar osztályainak. Ebben a bujtatott, illegális állásban ér utol az 1989-es rendszerváltás. Naiv hittel azt gondolom, hogy új, igaz és reményteli világ kezdődik számomra. Hamarosan hatalmasat csalódom!
(folytatjuk) |
|
LAST_UPDATED2 |
|
|
