Gyáva népnek nincs hazája

A kollégiumban,  ahol  diákkoromban  laktam,  volt  egy  lengyel  srác. Egy napon azt találta mondani valami kapcsán, hogy a magyar az egy gyáva nép.  Nem  szidalomból  mondta,  nem indulatból, hanem tárgyilagosan, szinte evidenciaképpen. Nyomban  felajánlottuk  neki,  hogy  megverjük.  Azt  felelte,  hogy rendben,  de  előbb  menjünk  le  a  presszóba, és beszéljük meg. Ott aztán elmagyarázta. Annyira, hogy nemcsak a verés maradt el persze (úgyis csak vicc volt), hanem sok tekintetben meg is győzött bennünket.

Pedig ez még jócskán a ”rendszerváltás” nevű búbánatos folyamat kezdete előtt történt…

Nem zajlik le valamirevaló ünnepség anélkül, hogy a szónok fel ne említse a magyar nép bátorságát. De a közvélekedésben is ott szerepel a nemzeti karakterjegyek között. A magyarok nyilaitól ments meg, a kereszténység védőbástyája, rebellis kurucok, satöbbi. Csupa olyasmi, amiről nincsenek közvetlen személyes tapasztalásaink.

Amikről viszont vannak, az mind az ellenkezőjére mutat. Lássuk be, amit mindannyian tudván tudunk: a mi életünkben a magyar nép sajnos nem akármilyen mértékű gyávaságot tanúsít. Sok évtizede. Kell bizonygatni?

Még nem volt egyetlen általános sztrájk sem! Általános sztrájk az, amikor nem egyik vagy másik ágazat sztrájkol aszerint, hogy mikor jut eszébe, vagy éppen szorítja a cipő, hanem az összes egyszerre, és megáll az ország. Azt a Hatalom nem tudja lerázni, nem tudja kidumálni, egyszerűen nem tud vele mit kezdeni. Ilyesmire nem volt képes a magyar nép.

Sőt most az aktuális Orbán-kormány idején egyáltalán nincsenek sztrájkok. Feltűnt már? Hörgés az van, panaszkodás, átkozódás, internetes szidalmazás otthonról a fotelből, de sztrájk nincs. Sőt tüntetések, felvonulások is csak kínkeservesen és felülről szervezettek történnek, mindegyik a szervezők által reméltnél sokkal kisebb létszámmal. Még az Egymillióan a sajtószabadságértnevű álságos, de mégiscsak magát közérdekűnek mutató tüntetés is Nyolcszázan a zsidó érdekekért című dzsemboriba fulladt. Pedig ott aztán volt pénz, apparátus, tapasztalat.

Az elmúlt huszon-valahány év alatt lényegében nem történt önálló  és öntudatos fellépés. A magyar nép is, az egyedi ember is alapvetően várt. Két dologra várt: a következő választásokra, abban a reményben, hogy elkergetődik az aktuális hatalmi banda, és jön helyette az, amelyik korábban volt elkergetődve. Pedig dehogyis volt elkergetődve egyik sem, lassan már feldereng mindenkinek. Nagyon lassan. A másik: mindenki folyamatosan arra vár, hogy más kaparja ki neki a gesztenyét. Nem egy bizonyos meghatározott valaki, nem is egy körvonalazott, megnevezhető csoport, hanem egyáltalán valaki. Lényeg, hogy más. Nem én, az egyén, hanem nélkülem valaki bárki más.

Ez nem is gyávaság, hanem sunyiság.

A felszíni magyarázatokat nagyjából mindenki tudja. Egzisztenciaféltés, a média különösen undorító agymosó szerepe, a Hatalom ravaszul kialakított oszd meg és uralkodj stratégiája, amiben az emberek egymás nyomorult pofáját köpködik, miközben kilopják a cihát a fejük alól.

Vannak azonban mélyebb okok is. Legtöbben a Kádár-kor örökségét látják benne. Gulyáskommunizmus, aminek a lényege, hogy zabáld tele magad, de egyébként kuss. Ehhez hozzáadódott a közügyek érdemi részéből való teljes kirekesztés, valamint a civil önszerveződések megsemmisítése.

Valóban, ez mind igaz. De nincs több ok?

Az általános önállótlanságnak és birkaságnak van marxista magyarázata is. Bizony ám! Igaz, manapság nemigen emlegetik, nem divat. Sokan talán nem is ismerik. Kár, mert mélyebbre nyúl. Nos, a kelet-európai, és benne a magyar mentalitás és gyávaság eszerint a 15-16. századra nyúlik vissza. A mezőgazdaság abban az időben jutott el a fejlettségnek azon szintjére, amikor a paraszt már tudott felesleget termelni, vagyis árut, és az értékesítéséből gazdagodni kezdhetett, önállóvá válni, kitörve jobbágyi személyes függéséből. Nyugat-Európában valóban meg is történt, és a parasztból gazda és tulajdonos lett, és kifejlődött, beleivódott az ennek megfelelő szemlélet, mentalitás, viselkedés. Kelet-Európában azonban nem így történt, a parasztfelkeléseket leverték, és a földesúr nem hagyta önállósulni a parasztot, hanem továbbra is elvett tőle mindent, és változatlanul ő kereskedett és gondolkodott helyette. Ez ivódott bele az összes társadalmi viszonyrendszerbe és egyáltalán a mindennapokba. Jobbágyi gondolkodásunk van!

Hogy mindez miképpen manifesztálódik (jelenik meg) arra rengeteg példát lehet hozni, most csak egyet említek: a „demokratikus” pártok, de még a Jobbik elitje is mihelyt pozícióba kerül, rögtön elkezdi magát Grófnak érezni, aszerint viselkedik, alanyi járandóságának érzi a hatalmát és a megszerzett magasabb életszínvonalát, nem érez elszámolási kötelezettséget a saját vakegér jobbágyai felé – és ami a lényeg: ezek a jobbágy-hangyácskák ezt el is fogadják! Közben kussolnak.

Gyávaság ez vagy butaság? Mind a kettő. De az eredménye a nem-cselekvés, ezért inkább mégiscsak gyávaság.

A végső következmény a totális lepusztulás, mert az ilyenképpen nekiszabadult Elit nem érez kontrollt maga fölött, és csakis a saját  érdekeit követi, akár hazaárulás és idegenek kiszolgálása árán is, az Ország Érdeke pedig csak egy szánalmas naivitássá süllyedt.

Van egy vicc. Megy a magyar és a szlovák a sivatagban. Jön az oroszlán. A magyar elkezd szaladni. A szlovák leül, és elkezd futócipőt húzni a lábára. – Bolond vagy? Azt hiszed, hogy gyorsabban futhatsz, mint az oroszlán? – kérdi a magyar. – Nekem nem az oroszlánnál, hanem nálad kell gyorsabbnak lennem – feleli a szlovák.

Ezért vagyunk mi a nyugati zsidó és nemzsidó ragadozók legelső zsákmánya. A gyávaságunk miatt, amiért nem nézünk a saját úgynevezett Elitünk körmére. Ki-ki a saját gazdájáéra. A fidesz-vakhívő a fideszesére, a maszopos a maszoposéra és persze mi is a mieinkre.

Maradt legalább ennyi bátorság?

Freca

Forrás: radicalpuzzle.blogspot.hu

Ki a gyáva? Ki a bátor hős?

Mottó: Ez aztán igazán bátor ló! Fejjel nekiment a falnak! -Dehogy bátor ez, csak vak.

A radicalpuzzle.blogspot.hu-n Freca billentyűiből pattant ki egy írás: Gyáva népnek nincs hazája. Mi is megjelentettük, annak ellenére, hogy számos megválaszolatlan, mi több, ellenkezést kiváltó kérdést vetett fel bennem.

Az írásban a szerző lengyel barátja elemzi a magyarok viselkedését és jut arra a végkövetkeztetésre, hogy a magyarok gyávák. A hajdani hősi nép, elgyávult. Ezt olvashatjuk:

„Amikről viszont vannak [közvetlen tapasztalatok], az mind az ellenkezőjére mutat. Lássuk be, amit mindannyian tudván tudunk: a mi életünkben a magyar nép sajnos nem akármilyen mértékű gyávaságot tanúsít. Sok évtizede. Kell bizonygatni?

Még nem volt egyetlen általános sztrájk sem! Általános sztrájk az, amikor nem egyik vagy másik ágazat sztrájkol aszerint, hogy mikor jut eszébe, vagy éppen szorítja a cipő, hanem az összes egyszerre, és megáll az ország. Azt a Hatalom nem tudja lerázni, nem tudja kidumálni, egyszerűen nem tud vele mit kezdeni. Ilyesmire nem volt képes a magyar nép.”

Mondjuk egy általános sztrájk kirobbanásához vagy hatalmas elégedetlenség, vagy tetemes szervező erő kell, nem pedig bátorság.

Ez még nem minden! Két bekezdéssel lejjebb meg még ez is olvasható:

„Az elmúlt huszon-valahány év alatt lényegében nem történt önálló és öntudatos fellépés. A magyar nép is, az egyedi ember is alapvetően várt. Két dologra várt: a következő választásokra, abban a reményben, hogy elkergetődik az aktuális hatalmi banda, és jön helyette az, amelyik korábban volt elkergetődve. Pedig dehogyis volt elkergetődve egyik sem, lassan már feldereng mindenkinek. Nagyon lassan. A másik: mindenki folyamatosan arra vár, hogy más kaparja ki neki a gesztenyét. Nem egy bizonyos meghatározott valaki, nem is egy körvonalazott, megnevezhető csoport, hanem egyáltalán valaki. Lényeg, hogy más. Nem én, az egyén, hanem nélkülem valaki bárkimás.

Ez nem is gyávaság, hanem sunyiság.”

Durva kritika! És itt állt meg az ütő a levegőben! Mit kér számon rajtunk Freca a lengyel kollégista cimborája szavaiba burkolva? Mi minden nem történt a gengszterváltás óta?

Az okokat keresve nem is a kádári rendből indul ki, hanem évszázadokra nyúl vissza:

„Az általános önállótlanságnak és birkaságnak van marxista magyarázata is. Bizony ám! Igaz, manapság nemigen emlegetik, nem divat. Sokan talán nem is ismerik. Kár, mert mélyebbre nyúl. Nos, a kelet-európai, és benne a magyar mentalitás és gyávaság eszerint a 15-16. századra nyúlik vissza. A mezőgazdaság abban az időben jutott el a fejlettségnek azon szintjére, amikor a paraszt már tudott felesleget termelni, vagyis árut, és az értékesítéséből gazdagodni kezdhetett, önállóvá válni, kitörve jobbágyi személyes függéséből. Nyugat-Európában valóban meg is történt, és a parasztból gazda és tulajdonos lett, és kifejlődött, beleivódott az ennek megfelelő szemlélet, mentalitás, viselkedés. Kelet-Európában azonban nem így történt, a parasztfelkeléseket leverték, és a földesúr nem hagyta önállósulni a parasztot, hanem továbbra is elvett tőle mindent, és változatlanul ő kereskedett és gondolkodott helyette. Ez ivódott bele az összes társadalmi viszonyrendszerbe és egyáltalán a mindennapokba. Jobbágyi gondolkodásunk van!”

Nahát, kiderül itt: a jobbágyi gondolkozás az ok! Mert ugye, egy ország életében a nemesek a meghatározóak, a jobbágy pedig szolgaként ott sündörög az ura mellett és lesi annak gondolatát, hogy végrehajtsa. Merthogy nincs tulajdonosi tudata? Szép kis marxista tétel! Csak kérdés, hogy igaz-e? Mert ugye, mióta jobbágyi társadalom van, azóta nem volt Rákóczi felkelés és szabadságharc, nem volt 1848-49-es szabadságharc és annak véres megtorlása, nem volt 1956-os felkelés, szabadságharc és annak még véresebb megtorlása, nem volt 2006, semmi, ami ne a gyávaság bélyegét erősítené.

A blogban aztán néhány olvasó véleményt is nyilvánított, amikor néztem, szám szerint 5. Idézem őket:

„Névtelen írta...

Hát, mindez félig igaz csak. Ha valaki megmondja, hogy hogyan lehetne 1millió, vagy akármennyi embert rávenni arra, hogy egyszerre kimenjenek az utcára, akkor hajrá.

De minden, ilyen jellegű szervezkedés, államellenes tevékenységnek minősül, és azonnal lekapcsolnak.

A sima, bejelentett tüntetésnek meg mi értelme van? Egy tüntetés, vagy sztrájk lényege pont az indulatban kellene hogy legyen, ami ugye akkor jön, ha én elégedetlen vagyok, és teli a tököm, szóval megyek, és ezért leordítom a fejed.

De hogy mondjam is meg előre, hogy ezt mikor, és hol fogom megtenni???? Naneeee! Tudjuk jól, hogy ez lófasz a palacsintába.

Névtelen írta...

Sajnos a legrosszabb indulattal sem tudok belekötni ebbe a cikkbe, mert minden sora igaz!!

Böczike

Karina írta...

2006-os év óta elment a kedvem a "bátorságtól"! Mi lett a magyarokat rugdósó, földre teperő, szemkilövető, a mi adóinkból élő, férgek sorsa? A főkolompos vigan él,nemzetközi utazási irodájában a cselekedetiért kapott kitüntetésével, a kitüntető pedig"ösztöndíjjal" külföldön múlatja napjait. A magyarok, meg ott vannak, ahol "nagy bátran" elindultak, "mint a mádé-i izraelita" sőt azóta már ki is engedték őket a kóterből. Hát kedvesem, én is bátorkodtam a "bátorsággal" kapcsolatban egy igaz történetet elmondani.

Gambit írta...

"Az elmúlt huszon-valahány év alatt lényegében nem történt önálló és öntudatos fellépés." - Na ezt most mint 2006-os tüntető kikérem magamnak...

"a földesúr nem hagyta önállósulni a parasztot, hanem továbbra is elvett tőle mindent" – Ha mindent elvettek volna tőle, akkor a paraszt éhen döglik, a földesúrnak meg nem maradt volna jobbágya, majd ő is éhen döglik. Ez így az a vegytiszta, hamuba sült, marxista baromság, ami alapján az oktatásban a mai napig megvezetik az embereket. A jobbágy egyházi és földesúri tizedet fizetett, plusz egy-két természetbeni kötelezettsége volt (pl.: a nemesi birtokon idénymunkát végezni), de alapvetően hazugság ez a "mindentelvettaszemétföldesúr" rizsa. Ez a képlet inkább a mai társadalmunkra igaz.

Az meg, hogy ki ki helyett gondolkodott meg kereskedett, nagyon szépen kiolvasható a korabeli és későbbi irodalmi művekből. Nem Marxot kell tanulmányozni, ha rá akarunk jönni, honnan származik a "józan paraszti ész" kifejezés... A földesúr egyébként is – tisztelet a kivételnek – a lehető legritkábban értett a gazdasághoz, arra ott volt az intéző, az ispán, meg a háztartás egyéb tagjai (a problémák valódi oka inkább ebben gyökeredzik, és áttételesen ugyan, de kapcsolódik a bátorság hiányához is).

Ha pedig már megint visszatértünk az elitkritikához, akkor azt kell mondanom, hogy nyilván van jogos része a dolognak. Nem mindegy, hogy egy vezető miként viselkedik, és az sem mindegy, hogy a követői hogy viselkednek adott esetben. De aki kiérdemelte a vezető pozíciót, rászolgált a hatalomra és tud is élni vele, az igenis jogosan várja el, hogy ezért mások (főleg az állítólagos szimpatizánsai) ezt elismerjék, értékeljék és ennek megfelelően kezeljék (mondjuk tiszteljék). Ez a meritokratikus társadalomfelfogás lényege, amikor érdemei szerint ítéltetik az ember, s nyilván ez alapján csúnyán meg is lehet bukni (a kérdés az, hogy ennek mik a következményei; a Jobbik esetében van következménye a dolognak, más pártok esetében nincs). Ennek a működéséhez viszont egységes mérce kell, ami semmiképp sem lehet egyenlő azzal, hogy "Ők a vezetők, ergo eleve lógatni való gazember az összes!", mert ez a francia, meg az őszirózsás forradalom mentalitása, az értelmetlen csőcselékattitűd...

A bátorságot pedig az elmúlt 60 év, plusz a második világháború kiölte a nemzetből. Aki tenni képes, bátor, hősies, példamutató... stb. volt, az vagy elesett a háborúban, vagy a hadifogságban halt meg,, vagy a komcsi tisztogatás áldozata lett, vagy elesett, ill. disszidált '56-ban. Itt egy gerince tört nép maradt, aki azt tanulta mindebből, hogyha nem ugat bele a "nagyok dolgába", akkor nem lesz túl nagy baja. Erre a demokráciásdi, meg a fogyasztói, egyénközpontú társadalom csak ráerősített.

A tettek legnagyobb gátja pedig manapság az egzisztenciaféltés, ami teljesen jogos és valós rettegésen alapul. Ha nyíltan vállalod a rendszerellenességet, véged, eltaposnak, mehetsz a híd alá, és onnan nincs aki talpra állít, senki nem megy utánad, hogy új megélhetést biztosítson neked. Manapság is megvan a B-listázás, manapság is a rendszerellenes, a hazafias elemek vannak indexen, csak most még kötelező foglalkoztatás sincs, mint a komcsi érában. Nincs az, hogy legalább kubikosnak elmehetsz, ha minden kötél szakad. Az életben maradással játszol, ha nyíltan vállalod a nézeteidet.

Ez nagyon is erős érv arra, hogy ne sztrájkolgasson, ne mozgolódjon senki (főleg úgy, hogy senki sem nélkülözhetetlen, mert mindenki munkájára legalább ezren ácsingóznak).

gondor4 írta...

Harmincnyolc évesen meghalt a barátnőm,a börtönben. Semmiségért vitték be akkoriban a rendőrök,"87-ben.Megtudtam, hogy betegen,bezárták egy levegőtlen cellába. És amikor kérte, az esti órákba, hogy nyissanak ablakot,a fegyőrök kiröhögték. Reggelre meghalt, tüdőembóliában. Engem nevezett meg hozzátartozójának, ami annyit jelent,hogy nekem adták ki a személyes dolgait, a Markóban. Amikor rákérdeztem a halála körülményeire, a rendőrtisztnél, közölte velem, jobban mondva vissza kérdezett, hogy fel akarom e nevelni a gyerekeimet? Volt más is... Nekem remegett a térdem, amikor kijöttem a Markóból... Gyáva vagyok? Embereket daráltak a Dunába, az apám azért maradt életben, mert az ávós rosszul számolt.. Gyávák vagyunk? Injekciókat fecskendeztek az előzetesbe, és aztán kiengedték, hogy az épületen kívül haljon meg, legtöbbjüket bányákba vitték, a családnak azt hazudták hogy elhunyt. Nemcsak mi vagyunk a zsidók zsákmánya, hanem az egész világ. Az igaz, hogy az elsők.. Mert elhitették az emberiséggel, hogy ők is emberek, pedig ez nem igaz. Csak hasonlítanak az emberi fajhoz. Ezt használják ki. Ötezer éve ölnek és üldöznek bennünket, már nincs hova menekülni..

Tudom, vannak, akik teljes egészében elfogadják Freca írását, ahogy Névtelen Böczike is. Olvashattuk föntebb, másoknak nem ez a véleménye és magam a többiek nézetét osztom. Itt akár abba is hagyhatnám a gondolatmenetet, hiszen a megjegyzést írók válasza meglehetősen áttekintő és tárgyilagos. Még sem teszem. Nézzünk kissé a gondok mélyére.

Mert mi is a bátorság? Vakon nekimenni fejjel a falnak? Vagy értelemmel kikerülni a bajt és nem fogadni el a túlerő kihívását? Ki a gyáva? Aki az őt ért támadást levezeti, az erőt kifogja és úgy védi meg magát, vagy csak az, aki pengét ránt és dulakodik életre-halálra? Gyáva-e az, aki nem veszi fel a kesztyűt akkor, amikor a kihívó ereje többszöröse az övének, fegyverrel felszerelt és vérben forgó szemmel keresi a gyilkos döfést, ütést, vagy eresztené beléd a golyószóró teljes tárját, miközben védtelenül állsz előtte? Hol kezdődik a gyáva megfutamodás és az életet védő önvédelmi kitérés? Hol a határ?

Éppen erről vitatkoztam mostanában egyik barátommal, aki ugyancsak a Freca írásának minden sorával egyetértett.

Mert mit kérnek tőlünk számon? Hogy puszta kézzel verekedjünk olyanokkal, akik kezében fegyver van és csak arra várnak, hogy támadjunk? Számon kérik a magyarokon a nekik föltételezett szkíta, hun, árpádi-magyar 'bátorságot', amikor Európa ostorát jelentették, amikor nyilaikkal, fegyvereikkel, fegyverforgatóik felkészültségével rettegésbe tartották a rablóvárak lovagjait, a nyugati katonai arisztokráciát? Helyes, volt ilyen korszak is a magyar társadalom életében. Csakhogy akik a katonai elitet alkották és a földművelő nép nem azonosak! Az egyik magyarul beszélt és hagyta ránk a csodálatos népdal-, mese- és rege világát, melyből éppen a fegyverforgatás heroizmusa hiányzik, míg a másik a krónikáinkból idézett harciasságot. Az egyik beszélt magyarul – még ha magát nem is nevezte így, egyáltalán meg sem nevezte, merthogy műveltsége mellérendelő volt, – a másik képviselte a sztyeppei lovas népek harciasságát és ugrott a véres kardra.

Nem ugyanaz! A harcias lovas katonanép mára már nem létezik. A modern fegyverek idején, amikor kilométerekről csak lepuffantják az ellent, vagy daysi-cutterrel egész térségek élővilágát megölik, a bátorság és a gyávaság egyébként is más megvilágításba kerül. Viszont akik az országban őslakosok voltak és ma is itt élnek, azok a különböző betelepültekkel felhígult földművesek utódai, a magyarok. Akik nem harciasok, akik nem mennek hódítani, akik a másik embert is embernek nézik és ha elesett, ha üldözött, befogadják maguk közé.

És akik, ha elszakad a cérna föllázadnak az őket fojtogató hatalom ellen, ahogy tették többször is történelmünk során.

Hogy a magyar ember nem viseli el, hogy valaki a feje felett uralkodjon, különösen nem a saját fajtájától, az viszont nem gyávaság. Hogy nem tud olyan szoros kötelékben összefogni, mint a nyakába telepedni szándékozó zsidóság, az is tény. De ez nem gyávaság! Mert ha a léte kerül veszélybe, akkor bizony lerázza a nyakáról az élősködéket. Mert a mellérendelő műveltsége ezt így kívánja meg! Vagy ha az nem megy mert a rátelepedő akkora fizikai erővel rendelkezik, aminek ellenállni szinte lehetetlen, akkor meg pusztul – de nem hódol be. Gyávaság? Aligha.

Több vitát is folytattam a radikálisokkal, akik a társadalmi gondok megoldását általában erőfitogtatásban, erőteljes föllépésben, harcos fellépésben látták. Aztán panaszkodtak, hogy nem áll mögéjük a tömeg. Itt is azt olvashatjuk, hogy 1 millió ember, ha egységesen lép fel, akkor az mekkora erő. Ez igaz!

Csakhogy ki veszi magának a fáradságot a népet gyávának tekintő  és ezt hangsúlyozó értelmiségiek közül, hogy oda ül közéjük  és megtanítja őket arra, hogy miként is kell megszerveződni? Melyikük vállalja, hogy nem úgy fogadják ott, mint a mindent megmondó, az isteni gazságot tolmácsoló prófétát? Merthogy a magyar gondolkozás nem vezéreket és prófétákat keres, gondjait maga oldja meg – feltéve, hogy meg van ehhez a tudása, felkészültsége.

Melyikük vállalja, hogy megtanítja a népet a testbeszéd  újra megértésére? Hogy meg tudják állapítani, ki és mikor hazudik nekik – merthogy az a testbeszédben kiabál? Ki vállalja, hogy megtanítja az embereket önálló döntésre? Hogy tényleg összeállhasson egy tömeges fellépés? Ki vállalja, hogy megszervezi, hogy mondjuk csütörtökön senki nem megy be a multikhoz vásárolni, aminek során megtapasztalhatja a nép az együttesség erejét? Ez semmiség, mégis hatékony – és még sem ebben gondolkodnak a megmondó emberek. Miért? Hol vagytok drága értelmiségi társaim, akiknek pl. ez is feladata lenne?

A világ legegyszerűbb dolga a népet gyávának tekinteni, mert nem akar fejjel nekimenni a falnak, amikor a magukat vezérnek képzelők ezt éppen időszerűnek látják.

Hány és hány idős embert fosztanak ki, vernek meg, kínoznak halálra a magukat felsőbbbrendűnek tekintő megélhetési bűnözők? A társadalom hozzáfogott önmaga megszervezéséhez és felálltak a gárdák – a hatalom meg őrjöngött. Fegyvertelenül mentek be a cigánytelepekre bemutatni: a nép még sem védtelen, garázdálkodásuknak vége! Gyávák? A legutóbbi gárdaavatást stikában rendezték meg. Látható volt a hatalom erőszakszerveinek felvonulása és kiszámítható volt, hogy mire készülnek. Gyávaság, hogy másutt rendezték meg és félrevezették a hatalmi őrülteket? Gyávaság? Nem! Nem mentek fejjel a falnak, gondolkoztak – többet ésszel, mint erővel – és megtartották az avatást.

Assisi Szent Ferenctől származik egy amulett szöveg. Valahogy így hangzik:

Uram! Adj erőt, hogy elviseljem, amit nem tudok megváltoztatni. 
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam azt, amit meg tudok változtatni. 
És adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.

A jelenlegi helyzetben az látszik, hogy a politizáló elit cserbenhagyta a népét, hatalmi erőkhöz igazodik, azok kedvében járva igyekszik a magyar népet rabszolga sorba keríteni. Nem igaz, hogy a ballib koalíció idején a nép ölbe tett kézzel várta, hogy valaki kikaparja neki a gesztenyét. A másik politikusi csoport igazi arcát akkor nem láthatták, hittek az ígéreteiknek, mert az előző 4 éves kormányzati idejük alatt annyit azért tettek, hogy hinni lehessen nekik.

Tévedés volt.

A választások előtt kik emelték fel a szavukat az ellen, hogy ez a csapat abszolút hatalomhoz jusson? Ki figyelmeztetett annak veszélyére? Az emberek bíztak abban, hogy szavukat állják  – és a ma kurjongatók nem figyelmeztették a választókat: ácsi! Ezt ne tegyétek! Ugyan szinte semmit sem ígértek, de a kétharmados abszolút hatalommal még azt sem hajtották végre. Ma már ez egyértelmű.

Gyávaság lenne a jóhiszemű bizalom? Kétlem.

Mára a helyzet már egészen más. Most vetődik fel a kérdés: tudunk-e ezen a helyzeten változtatni? Ha igen, hogyan? Vagy viselni kell ennek a következményeit?

Az utóbbi esetben a magyarok mellérendelő  válasza nem egy görögtűz, amikor mindent fölégetnek. 1956 sem ilyen volt. Akkor a létfeltételek váltak elviselhetetlenné és sokan úgy vettek részt benne: ha ez marad, elpusztulok. Akkor ha kell pusztuljak úgy, hogy közben tettem is valamit a változásért. Megkísérelték a változtatást erővel. Akkor. Volt hozzá bátorságuk, elérhetők voltak eszközök is, de a mértéktelen túlerő, a 'bátor' nyugati biztatók szeme előtt verte porba a kísérletet.

Ma is a kérdés kezd így megfogalmazódni. A válasz azonban már viseli az előző idők tapasztalatait: ha nem tudunk rajta változtatni, akkor inkább elpusztulunk, de a rabszolga sorsot nem vállaljuk. Különösen nem olyan brutális, embertelen barbár hódítók részéről, akik máris a nyakunkon ülnek, akik ma is tépik a szájukat, hogy bár ők legyőztek minket, mi még sem hódolunk be nekik – és ez Isten és Ember elleni vétek, amiért büntetnek is. Szerintük, az ő törvényeik szerint.

Itt a kérdés, a magyarokat gyávának tekintő  urak és hölgyek: ti mit tesztek annak érdekében, hogy a lassan elviselhetetlen helyzet megváltozzon? Szapuljátok a magyar embert, gyávának kiáltjátok ki? Szerintetek ennyi a részetekről elegendő? Aligha.

Tessék a társadalomszervezés élére állni. Tessék tanítani az embereket, hogy milyen helyzetben mit tehetnek és mit érdemes tenniük. De tessék tudomásul venni azt is, hogy a nép nem vak! Látja a falat! És ha nem megy fejjel neki, az nem gyávaság, hanem a 'többet ésszel, mint erővel' mondás érvényesítése.

Cser Ferenc (Nemenyi.net(

Balla József: Elgyávult-e a magyar?

„Mi mindent csak félig csináltunk!”Gömbös Gyula

Történelmünk elmúlt ezer évének kritikus szemlélője két vízválasztót, szinte minden történelmi sorsfordulónk, nemzeti tragédiánk kimenetelét meghatározó traumatikus élményt lát a magyarság életében.

Az első törést, megbicsaklást az István király által a magyarságra kényszerített - de már apja, Géza fejedelem idején is szorgalmazott -, idegen segítséggel, idegenek nyakunkba ültetésével véghezvitt, nyugat-római kereszténységre térítés és a feudális társadalom- és gazdaságszerkezetre, új, idegen kulturális mintára való áttérés jelentette. A térítésnek útjában volt az idegenek által érthetetlen és pogánynak tekintett több ezer éves örökségünk, melyet rovásírásunk adott tovább a szájhagyomány mellett. Utóbbi kopott, halványult, a másikat meg tűzbe vettették. Noha a folyamat több emberöltőt igényelt, természeténél, módszereinél fogva, mondhatni: bizonyos fokú „személyiségzavart”, önazonosságvesztést okozott a magyarság tömegeiben. S ez a „tömeg” túlnyomó többséggel a korábban szabad, de az új rendben röghöz kötötté váló paraszt volt.

S hogy mégsem tört meg a magyarság életereje több mint 800 éven át, az talán éppen neki, a föld népének köszönhető. Szabó Dezső írja róla: „Szinte azt merném mondani, hogy a magyar paraszt vallásában nem az Isten a legmagasabb fogalom, hanem a mindenek mögött álló titokzatos haragjával és jóságával paraszti végzetű őstermészet… A magyar paraszt földerős egészsége nem tudta bevenni a szenvedés vallását.” Hiába adtak neki új vallást, új jogrendet, hiába jöttek világába nyelvét, lelkét nem értő idegenek, hiába került röghöz kötött szolgaságba, jobbágyi alávetettségbe, nem roppant meg sem a magyar paraszt, sem a soraiból meg-megújuló magyarság. Ha meghajlott, az „a természet primitív erői közt élő, azokkal küzdő és kiegyező ember meghajlása a legyőzhetetlen világerők előtt.” Meggyengült a magyar, de mégis felülkerekedett történelmünk utóbbi ezer éve első, meghatározó traumáján.

Hogy mennyire nem roppant meg a magyarság életereje, annak bizonysága a magyar királyság európai rangja nagy királyaink idején, évszázados küzdelmeink tatár, török és Habsburg ellenében, Rákóczi, ’48 és ’56 szabadságharca, honvédjeink önfeláldozó küzdelmei két világháborúban… Mind-mind a magyar életerő bizonyságai. Mégis, ’48 levert szabadságharcát követően, de inkább a ’67-es kiegyezéssel egy olyan, közel másfélszáz éves folyamat indult el modern kori történelmünkben, aminek végpontján a jelent vizsgálva jogosan tolul fel a kérdés: elgyávult-e a magyar? Én éppen ebben, a kiegyezés megalkuvásával kezdődő, a történelmi földrengések ellenében is a nemzeti érdek maximális érvényesítése helyett félmegoldásokkal, kompromisszumokkal megelégedő, a jelen magyarjai túlnyomó többségére jellemző közönyben és gyávaságban végződő, ide s tova 150 évben látom bajaink okát, itt kell keresnünk a nemzet – elődeink s önmagunk hibáiból is következő – megrogyásának okait. S így értjük meg, így tanulunk Prohászka Ottokár intelméből: „nem az ő bűnük, hanem a mi hibánk”! E korszak végére szinte eltűnt a magyarság megújulását garantáló, egyedül a természet legyőzhetetlen világerőivel kiegyező, csak előtte meghajló magyar paraszti néplélek.

Míg az 1848 előtti, reformkori magyar lelket nem hagyta nyugodni, hogy „szerte nézett, s nem lelé Honját a hazában”, a Hon és haza, amit megálmodtak, amiért annyian meghaltak, a kiegyezést követő 50-60 évben apránként kicsúszott a magyarság kezéből. Történt ez jórészt a törpülő utódnemzedékek, történelmi vezető osztályunk önzése miatt, ami felvértezetlenül hagyta a magyarságot a 20. század létharcaiban. Ezzel kezdetét vette hosszú vajúdásunk – halódásunk? – folyamata, melynek jellemzője a világtörténelem leghitványabb hiénájának: a zsidóságnak a növekvő uralma a magyar életerő megroppantása céljából! Féja Géza írja a „nálunk lefolyt ’hőskorról’ riasztó képet” festő és a Féja által „Móricz Zsigmondig legnagyobb társadalmi regényírónknak” tartott Tolnai Lajosról: „a kiegyezés kora ellenállóerőnk feladásában, belső bástyáink lerombolásában kereste boldogulásunk útját. Tolnai tudta, hogy ellenállóerőnknek nemcsak nemzeti, de emberi szerepe is rendkívüli, mert ha gyengének bizonyul, akkor a nyugati életformák és eszmék itten kegyetlen eszközzé válnak gyarmatosító szándékok kezében.” (Lelkek párbeszéde, 88. old.)

1913-ban Kristálynézők c. könyvében így kiált fel Harsányi Kálmán: „Egy nemzetet ölnek, egy nemzet vére folyik, és nem ordít föl kínjában senki”. Kevesen ordítottak föl ahhoz, hogy egy újabb reformnemzedékké válhassanak, amely fermentuma lett volna a ’48-ban levert, majd „kiegyező” nemzet újjászületésének. Szabó Dezső sem látja másként e kort: „Kihalsz, csodálatos fajtám, dús kalászú, ősi álmú magyar paraszt, a valóságos Európából. Gróf, sváb, tót, zsidó marják szét maguknak a földedet… Kis pulya ló a történelem, csak törpéket bír el a hátán.” (Kiemelés: B. J.) Pedig ebből a történelmi, „ősi álmú” társadalmi osztályból születhetett volna újjá a nemzet! De, mint Szekfű Gyula írja, már a századfordulón, a vidéki vásár végeztével budapesti lapokat ment megvenni a magyar paraszt! Márpedig a zsidó sajtó vétójogot gyakorolt „minden nemzeti kezdemény dolgában” és a középosztály – legyen az hányadában olyannyira képlékeny, német ajkúról magyarra váltó… –, “valamint az ipari és paraszti népesség a harmadik nemzedékben kizárólag a hírlapokból meríté műveltségét s ehhez képest mindazt, mit bennük olvasott, megdönthetetlen nemzeti igazságnak tekintette.” (Három nemzedék)

Milyen mulasztásokat, hibákat, talán bűnöket követettek el dualizmuskori és későbbi történelmi, nemzeti osztályaink, ami lehetővé  tette szabadságunk fokozott mértékű korlátozását, a jelenben szinte megvonását egy ránk települő kisebbség által? (Trianon országvesztése, a 2. világháború utáni Európán belüli helyzetünk és sok más, e hibák vagy bűnök fényében vizsgálandó.) ’67 utáni történelmünkre nagymértékben igaz, hogy kevés kivételtől, rövidke időszakoktól eltekintve, a nemzet élén „csak törpéket bír el a hátán.” Törpéket, akik elfelejtik: a szabadságnak ára van! S megadni annak árát, az önzés, a megalkuvás, és hatalomféltés legyőzését jelenti. Egykori jobbjaink, mulasztásaikra gondolva, most önváddal forognak sírjukban. Ők még gátat vethettek volna a jövőtlenség mára vaskossá sűrűsödő félelmének! Már értik: „Egy nép halála akkor kezdődik, amikor feladja magát, mert céltalannak látja a jelent és még inkább a jövőt.” (Fiala Ferenc)

Ma a magyarban ott bujkál az aggodalom, a félelem még az erősben is és megnyomorítja a gyengét. De miért is fél s miért gyáva az ember? Miért fogyott el a magyarból a „szabadságért való vágyakozás” azon foka, ami legyőzi félelmét, ha sorsa megrekedt kerekén kell lendíteni? Persze tudom, csak 2006. október 26-ra kell gondolni, ugye? De elég ez féken, szolgaságban tartani milliókat? Hiszen ’56-ban golyószóróval, tankkal lőttek ránk! Körünkben a megalkuvásokból összeálló félelemnek a Rákosi-, Kádár- és Gyurcsány-érán túlnyúló gyökerei vannak. Mielőtt követnénk fonalát, nézzük a félelem lélektanát. Ebben nagy segítségünkre van nyelvünk még romlatlan ereje.

A szegről-végről földim, a decsi származású Czakó  Gábornak ragyogó meglátásai, ráérzései vannak Beavatás a magyar észjárásba c. könyvében. Innen idéznék az „egész emberről”! Hagyományos gondolkodásunkban a kettő nem két egyet jelent, hanem az egy töredékét, s mint ilyen, „rossz” szám - írja. Eckhart mestert idézi, ki szerint ’a kettő a létezéssel azonos Egyből származik.’ „Ilyenformán a meghasonlás száma. Anyanyelvünk pontosan ugyanezt állítja! Lásd: kettősség, kétkulacsos, kétszínű, kétes, kétséges, kétségtelen, kétely, kétségbeesés stb.” De haladjunk tovább a „meghasonlás”, önvesztés logikáját vizsgálva.

„Meghasonlásra, csonkaságra utal a kettő fogalmához kapcsolódó fél szavunk is, és bizonyítja, hogy az Egy töredéke: féllábú, félember, féligazság, féleszű, félkegyelmű, félhitű, féltudós, félművész, féltékenység, feles tinó, féloldalas, félrejár, -ért, -magyaráz,- vezet, félig-meddig. ’Útfélre vetett ország.’ Ami csak fél, legyen bor, tudás vagy ház, az nem az igazi”, írja Czakó Gábor. (115-116. old.)

Mikor fél az ember? Amikor nem „Egy”, amikor meghasonlik és kételyei vannak, amikor kétségbe esik. Amikor féligazságok félembere! Amikor nem tudja, mit jelent: igazság. De mi az, hogy igazság? „Az igazság szó alatt ez értendő: a közösség életéhez szükséges termékeny gondolat”. (Szabó Dezső) Nietzsche is azt látta igaznak, ami éltet! Habár nem feltétlenül gyáva, aki fél, hiszen pl. a biztos halállal való szembenézés pillanatait elviselni emberfeletti erőt kíván, de fél csaknem minden gyáva. És gyávasága köti meg kezét, ezért lesznek döntései, jó esetben félemberek féligazságai.

Nézzük csaknem 150 év tényeit! Maga a kiegyezés, mint tudjuk, sok sebtől vérző, a nemzetet több oldalon is kiszolgáltató félmegoldás volt, melynek megkötését ’67-ben már nem indokolhatta a szabadságharcot követő Bach-korszak megtorlásaitól való menekvés szándéka, ami persze megint csak félemberre utalna. Megelőzőleg, 1859-ben Bécs, ami akkor már a Rothschild bankház egyik székhelye, engedélyezi a zsidóknak bármiféle ipari, kereskedelmi tevékenység gyakorlását, és ezzel szabad utat nyit Magyarország gazdasági gyarmatosítása előtt akkor, „amikor a magyar és keresztény polgárság, kereskedőréteg, iparosság pénzügyileg földre van terítve a szabadságharc leverésének következményei által”, írja Marschalkó Lajos. A kiegyezést követően a „hatalmát és szociális kiváltságaikat féltő magyar sejkek pénzre éhes társadalma alázatos tisztelettel fogadja el az új bevándorolt kezéből az odalökött könyöradományokat.” (Kiemelés: B. J.) Mihamar egy különös, valójában 1944. október 15-ig tartó folyamat veszi kezdetét: „a kaftán és a díszmagyar szövetsége, a régi urak és a hódítók együttműködése.” Az úri murikban birtokát adósságba verő arisztokráciánk és a vidéki dzsentri „égi mannának tekinti a zsidót, a kezében levő pénzüzletet, mert… mindig ad hitelt.” (Országhódítók)

A szabadságharcban a nemzeti ellenállás anyagi terhét viselő  kis-, ill. középnemesség tönkremegy, mert anyagi tehetősség, hitelek hiányában nem tudja pótolni bérmunkával a felszabadított jobbágy munkáját. A zsidó bankoktól csak 30-40%-os kamatra kap kölcsönt!

A felszabadult jobbágy hiába jut földhöz, hitel és tanácsadás hiányban csak szegényedik, haldoklik, hogy majd évtizedekkel később milliós tömegekben vándoroljon ki Amerikába. Mindössze 13 év alatt (1875-1887) „eladósodás miatt összesen 808 295 birtok került eladás alá”, jórészük zsidó tulajdonba. (Marschalkó)

Az 1867-1914 közti időszakról írja Málnási Ödön, A magyar nemzet őszinte története c. könyvében:

„A tiszta liberalizmus kibontakozásának nem utolsó gátja a hatalmas tömegű kötött birtok. Ennek következtében a korszak végén 4189 nagybirtokosnak tulajdonában közel húszmillió hold terjedelmű föld van, az ország területének 40 százaléka, ezzel szemben közel másfél millió törpebirtokos az ország területének alig 6 százalékát mondhatja bizonytalan magáénak. A 10 holdon aluli birtokosokat, bérlőket és a mezőgazdasági munkásokat, cselédeket is hozzászámítva, az ország összes lakosságából 42 százalék agrárproletárt látunk.” A nemzetiségi területeken jobb volt a parasztság sorsa, mint a „nagybirtokkal és hitbizománnyal megterhelt magyar nyelvterület földműveseinek.” Nézzük a száraz statisztikát, ami mögött a Nyirő József, Wass Albert és nemzedékük legjobbjai által bemutatott szívszorító szegénységben, megaláztatásban, vérben és sárban vajúdó magyar paraszt néma küzdelme zajlik. Az 1. világháborút megelőzőleg a földnélküli parasztok aránya nemzetiségenként: szerbek - 36%, a tótok - 29%, románok - 27%, horvátok - 20%-a, míg a magyar földműveseknek 45%-a, azaz 2,4 millió lélek volt földnélküli!

Hasonló tendenciát látni az iparban. A korai kapitalizmusban tapasztalt erdeti, helybeli vállalkozók általi tőkefelhalmozás helyébe, ezen fejlődési szint átugrásával, a „nagymérvű tőkebeözönlés következtében a magyar ipar...egyszerre a nagybankok érdekkörében nagyüzemesül. Néhány nagyiparos család kivételével az önálló iparosok gazdaságilag elvéreznek.” Szembetűnő a hasonlóság a módszerváltás óta eltelt 22 év szocionista, álnemzeti kormányai globális, idegen érdekeket kiszolgáló gazdaságpolitikájával, mert már a XIX. század végére „az államhatalomnak olyan mérvű nagyüzempártolása” volt tapasztalható, „amely a liberalizmus nyugati hazáiban mindenkor ismeretlen volt.” (Málnási Ödön)

A kereskedelemben egymás után jutnak csődbe az évszázados hagyományokkal, kiépitett piacokkal rendelkező magyar és kassai német, valamint kolozsvári kalmárok. Nem a magyar hozzá nem értés, de a zsidó bankházak kamatpolitikája miatt jutott pl. a tönk szélére Debrecen nemes kalmár céhe, hiszen már az 1600-as években kereskedelmi nagyraktárai voltak a távoli Perzsiában és Konstantinápolyban. Magyar áruik, lábon terelt marhacsordák és más lábasjószágok Regensburg, sőt Németalföld piacain keltek el. Míg az ősi nemes magyar kalmár 6 százalékra és 3 hónapra kapja a hitelt, a „tegnap beszivárgott országhódító” 3 százalékra és 6 hónapra.

Arisztokráciánk, a többségi támogatást élvező Deák-párt részéről hiba, jövőnk elleni vétség volt belemenni a kiegyezés dualizmusába. (Kossuth az emigrációból a nemzet halálát látta benne.) A császári haderők sorozatos vereségei után – legutóbbi az 1866-os porosz-osztrák háborúban -, valószínűleg csak idő kérdése volt a magyar függetlenség kikényszerítése. A kiegyezéssel viszont a „nemzetiségek centrifugális törekvéseitől recsegő-ropogó monarchia, föderatív kiegyenlítődés helyett, múló értékű dualizmussal menti meg magát az idő előtti összeomlástól.” (Málnási Ödön) Egy, a Habsburg birodalom helyébe születő, a nemzetiségek föderatív államszövetségén belül a megerősödött Magyarország elnyerhette volna vágyott függetlenségét, a vegyes nemzetiségű területek megtartásával – alkalmanként autonóm státusuk megadásával.

Utaltunk a korabeli zsidó sajtó hatalmára, aminek – a magyar kulturális élet más kulcspozícióinak kisajátítása mellett - sikerült aláásni a nemzettudatot, ami a patkányforradalomhoz, ill. Trianonhoz egyengette az utat. Talán önmaga és osztálya, az úri Magyarország hatalmát féltette Tisza Kálmán, hogy nem látta egy Mikszáth igazát? Azt, hogy “nem az a nemzeti teendő többé: a zászlót kicsavarni a török kezéből, hanem az írótollat kicsavarni a zsidógyerek kezéből!” Hatalmukhoz ragaszkodó félemberek a nemzet kormánykerekénél, a “Mi itt egy szabad országban vagyunk” öngyikos jelszavával. (Tisza Kálmán) Jöttek is százezrével Galíciából és a haszid jövevényeknek, ha kellett, kijárt a vérgyilkosság miatti büntetlenség is! Rotschild és Tisza Kálmán garantálta. Utóbbi persze „nemzetféltésből”, ugye, mert nem lett volna meg a zsidó kölcsön? A zsarolással szembeni bátor kiállás helyett gyáva meghátrálás, amitől vérszemet kapott a zsidóság.

Ha van bűne a habzó szájú cionliberális körök  által elítélt Horthy-rendszernek, az éppen a Marschalkó által említett „kaftán és a díszmagyar szövetségének” továbbélése, a zsidóság hatalma megtörésétől való félelem, s nem az ellenük hozott törvények miatti. A numerus clausus és a zsidótörvények okát dr. Fejér Lajos, a zsidóság által máig agyonhallgatott zsidó gondolkodó egyértelművé teszi Zsidóság c. könyvében. (Gede Testvérek, 1999) Alábbi észrevételei részben vagy egészében igazak voltak a két háború közt vagy akár ma. „A ’kiválasztottság’ öntudata a zsidót fölébe helyezte az autochton népnek, akit nem érzett magával egyenrangúnak, s akit vagyonával együtt - tárgynak tekintett.” Mivel „a zsidóság nem szórványosan, egyedeiben, hanem egész tömegében, népi foglalkozásként űzte az uzsorát”, mondhatni: „a fizikai lét ilyen fenntartásának az ára: a nép (mármint a zsidóság – B. J.) erkölcsi érzékének pusztulása volt.” (29., 84., 97. oldalak)

Tagadhatatlan érdemei ellenére milyen mulasztások árán növelte a korábbi bajt a Horthy-éra? Az első világháború után Európa nagy részén elfogadottá válik a szociális állam eszméje. „Akié a föld, azé az ország” jelszóval földreformot hajtanának végre az újonnan teremtett környező államokban és odébb. Persze a románoknak, szerbeknek, cseheknek-szlovákoknak könnyű volt földet osztani! „Erdélyben 1.6 millió hold magyar nagybirtokot kisüzemesítenek. ’Mi az agrárreformot Erdély visszaromanizálására szántuk’, mondja tiszta faji öntudattal Goga Octavian. Csehszlovákiában átlag 16 holdas kisüzemeket létesítenek a magyar nagybirtokokból”, Jugoszláviában hasonló módon „hatalmas kisbirtok-határövezetet” hoznak létre. Összesen hétmillió hold magyar birtokot osztanak szét a kisantant államokban. Ezzel szemben a nálunk végrehajtott földreformnál 940 ezer hold földön, amiből a nagybirtok csak 650 ezret adott, 410 ezer egyénnek kellett osztoznia. „Ezidőszerint az egész Európában Magyarország vezet a latifundiumok arányával.” „A földreform a nagybirtok területi arányszámát csak 6%-kal változtatta meg, 36%-ról 30%-ra”, írja Málnási Ödön.

Még a ’30-as évek végén is „fajgermán importnak kiáltottak ki mindent, ami időszerűtlennek tartotta az egyház 900 000 holdnyi, zsidók által bérelt birtokát, az 1 100 000 holdnyi zsidó birtokot”, az ország 9 millió holdnyi földjéből. (Marschalkó Lajos: Kállay Miklós és kora.)

Mit, ha nem az ún. történelmi vezető osztály önzését, gyávaságát mutatja ez? Félelmüket egy olyan földreformtól, ami 3.7 millió agrárproletárt juttathatott volna a ’30-as években tisztességes megélhetéshez, szemben a lakosság 0.6%-kát kitevő nagybirtokos és nagytőkés réteggel, az ország 295 milliomosával. Persze itt a zsidó érdekbe is ütköztek volna. Amikor Adolf Hitler már útilaput köt lábuk alá, rablott, összeharácsolt vagyonuk visszafogásával. Ha merszük lett volna erre a korszak kormányainak, a kitoloncolt-kivándorló zsidóságból jóval kevesebb jött volna vissza még a vesztes háború után is. Valószínűleg az ’50-es és rákövetkező évek nemzeti középosztályát felszámoló bosszúra, ill. a magyar milliókat ellumposító tevékenységre is kisebb lehetőség adódott volna részükről. Lehet-e a zsidó pénzhatalomtól függésre mint mentségre hivatkozni, amikor a nemzetiszocializmus példát mutatott az ellenkezőjére?

Hogy nálunk a „kaftánnal való szövetség”  mennyire továbbélt, mutatják a gazdasági világválság dacára is vagyonukat növelő idegen bankok. „Magyarországon 1936. június 30-án az első három kúriába tartozó 21 nagybank vagyonállománya 2.097 millió pengő értéket képvisel”. (Ebből az alaptőke kb. ennek egytizede, 222 millió pengő.) Jellemző, hogy míg ebből a vagyontömegből a Rotschild csoport nagybankjainak részesedése 890 millió pengő, és a Wall Street-City vegyes érdekeltségei 680 milliós arányban vannak jelen, addig „az önálló magyar bakvagyon csak 138 millió pengőt képvisel”, megtoldva a magyar államkincstár 150 millió pengős érdekeltségeivel. A nagybankok erőviszonyain egyedül Gömbös Gyulának volt bátorsága változtatni a nemzet érdekeinek megfelelően. Mégis elmondható, hogy egy „Olyan államban, ahol a pénzintézetek összes vagyonának csak 7%-a mentes az idegen befolyástól, … öncélú gazdaságpolitikát, ipar-,kereskedelem- és főleg vámpolitikát eszközölni nem lehet”, írja Málnási Ödön.

Az olyannyira „közösségi szellemmel”  megáldott zsidóság - mármint saját fajtájuk fele - és balliberális cinkosaik nem a Horthy-éra valódi bűnén akadnak fenn, azon hogy késlekedett vagy csak felemás módon igyekezett megtörni a mindössze 5-6%-nyi zsidóság félévszázadon túlnyúló, magyarságellenes, gyarmati hatalmát, de a „numerus claususon”, a részben kijátszott zsidótörvényeken. Természetes számukra, hogy az 1938-as „A csonkamagyarországi zsidóság a statisztika tükrében”, dr. Kovács Alajos államtitkár, a m. kir. központi statisztikai hivatal ny. Elnöke által közölt adatokban az alábbiakat olvassuk: „a zsidóságnak a nemzeti vagyonban és a nemzeti jövedelemben való részesedését…ma (1938) hozzávetőleges számítással 20-25%ra kell becsülnünk”! Ugyanúgy, még a ’30-as évek elején-közepén is a 100 holdon felüli közép- és nagybirtokok csaknem egyötöd része, 19.4%-a van zsidó vagy zsidó származású tulajdonában, kezelésében. Az 1000 holdon felüli nagybérlők 42.0%-a, a 200-1000 holdas bérlőknek 38.4%-a, a 100-tól 200 holdig terjedő birtokokat bérlőinek pedig 13.0%-a zsidó. (Egyesült Keresztény Magyar Liga) - Sinka István elmond egyet, s mást a zsidó bérlőkről, pl. Makszi úrról, a “nagytermészetű emberről”, a Fekete bojtár vallomásaiban!

1935-ben 3.207 gyár tulajdonosainak 47.0%-a, Budapest háztulajdonosainak 26%-a zsidó – a bérházak jövedelmében viszont 45.7%-kal részesednek. (Dr. Matolcsy Mátyás szerint 1939-ben a budapesti “házak nyers bérjövedelme 237 millió pengőt tett, amelyből 162 millió pengő a zsidók zsebébe vándorolt.” – A zsidók útja) Véletlen-e, hogy az ún. önálló nyomdászoknak (tehát: tulajdonosoknak) 53.7%-a zsidó, a segédeknek viszont csak 13.5%-a? További pályák: az ügyvédeknek még mindig 49.2% a, az összes orvosoknak 1930-ban már csak 34.4%-a, a magánorvosi kar 54.5%-a, a hírlapíróknak 31.7%-a, a zeneművészeknek 28.9, az énekművészeknek 27.1%-a zsidó. Az íróknak 24.7, a színészeknek 24.1%-a izraelita, az állatorvosoknak (1920-ban még 41.3%), 1930-ban már csak 24.0%-a zsidó. S íme az elnemzetietlenitő zsidó „kultúra” színhelyei: az 1000-nél több ülőhellyel rendelkező 4 mozi közül 4, a 800- 1000 ülőhelyes 10 mozi közül 8 és a 600-800 ülőhelyes 24 mozi közül 21 van zsidó vezetés alatt, írja dr. Kovács Alajos.

Kell-e idézni kívülállót, pl. a svéd utazót, Valdemar Langletet? „A tény, hogy a valaha gazdag dunai országok olyannyira szegények, többek között a világháborúnak, az elfuserált békeszerződéseknek és utoljára, de nem utolsóként a zsidóknak tudható be, akik mindenre ráteszik a kezüket.” A birtokviszonyokat illetően: „az ország legnagyobb vidéki birtokai, hasonlóképpen a legnagyobb kereskedelmi és ipari vállalkozások zsidó ellenőrzés alatt állnak” – írja Langlet, Lóháton, Magyarországon át c. könyvében. (On Horsback through Hungary, 1935) „Elméletileg...a nagy bankok 6%-8%-os kamatra adnak kölcsönt. De valójában nem kölcsönöznek pénzt ezen a rátán. Csak azok kapnak kölcsönt, akik két számjegyű kamatot tudnak fizetni”. „A sajtó, amelyik csaknem minden országban hangot ad a közvéleménynek, el van hallgattatva... A szén árát önkényesen állapítják meg és nem elégszenek meg 40%-al, de legalább 1000%-os profitot kell csinálniuk.”

Kell-e folytatni újabb példákkal? A zsidóság hatszor magasabb átlagjövedelmével? Vagy a Magyarország egész szesziparát kezében tartó Fellnerékkel és másik 17 zsidó családdal? A szeszkartell 1938-as „antiszemita”! - államosításakor „egyszerre 500 százalékkal ugrik fel a szeszgyártásból befolyó állami jövedelem”… Na igen! Cionliberális köreink által mindezek felemlegetése: antiszemitizmus. Hát akkor legyünk antiszemiták!

“Mit mulasztott el az állam és a nemzeti társadalom, hogy a fejlődés ilyen irányban bekövetkezhetett?” - kérdi dr. Kovács Alajos. Ugyanis a zsidóság számának „csökkenése… egyáltalán nem jelenti vagyonuknak s ezzel a nemzet társadalmi és gazdasági életére, kultúrájára és erkölcsére gyakorolt befolyásuknak és hatalmuknak is a csökkenését.”

Nehéz cáfolni Málnási Ödön lesújtó summázatát: „A zsidókérdés megoldásához a magyar társadalom struktúráját kellett volna korszerűen megváltoztatni és a feudalizmus lebontásával, a kapitalizmusba való erős állami beavatkozással a régi mulasztásokat pótolni és ezzel együtt a zsidókérdést is végérvényesen megoldani”! Mert bizony ez végig ott tornyosult fölötte, vészesen!

Marschalkó Lajos írja: “a magyarság gyarmatosított sorsát az jellemzi legjobban, hogy 1937. és 1944. október 15. között teljesen a nemzeti kisebbség és nem a befogadó nemzeti többség igényeihez alkalmazkodott a magyar politika. Az Anschluss idején a budapesti Vár nem mer felelni Hitler gesztusára, és elfogadni a "nácik" kezéből az ezeréves nyugat-magyarországi területeket, mert vajon mit szólnának ehhez a londoni és párizsi Rotschildok és budapesti Chorinok?” (Országhódítók)

Ezúttal felesleges taglalni az ’50-es évek borzalmait, az ’56-ot követő megtorlást – már eleget tudunk róla, hogy ne alkudjunk! A kiegyezéssel kezdődő félmegoldások, kompromisszumok száz évre rá, Kádár gulyáskommunizmusa lekenyerező taktikája nyomán kezdtek beleivódni egy felforgatott, öntudatát, nemzeti középosztályát vesztett társadalom közgondolkodásába. A gulyáskommunizmus évtizedei készítették elő az utat a jelen közönye, önfeladása és gyávasága miatti zsákutcához. Ha volt rózsadombi paktum, ha nem, 1990 után egyre-másra valósultak meg a nemzeti megújulást keresztülhúzó, e név alatt elhírhedt pontok, az annyit tagadott Cion bölcsei jegyzőkönyveihez hasonlóan. S innen már a nemzeti jövőtlenség érzete, vaskossá sűrűsödő félelme senki földje fele botorkálunk. Többé már nem az egymást váltó hazaáruló kormányokat kell ostorozni. Közismert bűneik bosszúért kiáltanak, holott a megfizetés vágya egyre kevesebbekben él!

Miért, hogy egyre-másra morzsolódott le a magát nemzetinek valló  tömeg, és hagyta, hagyja szenvtelenül, hogy szinte ugyanazon néhány ezret vegzálja, püfölje, bilincselje az ÁVH? „Egy nép nem hivatkozhat örökké ’elnyomóira’ és ’árulóira’; minden népet elnyomtak és elárultak történelme során; egy nép, melynek jelleme és erkölcsi ereje van, idejében végez elnyomóival és árulóival. A magyar nem végzett velük, nyomorúságában inkább cinkosuk volt, ugyanakkor amikor áldozat is volt”, tolulnak fel lépten-nyomon Márai Sándor sorai. Vagy József Attiláé, aki azt írja, hogy felénk „a gyávaságot irtani” kell. A közöny juttatta a gyávaság és félelem stációjára a magyart?

Mielőtt az immár tömegeket átható, az ország és a magyarok saját maguk, valamint egymás iránti közönye, az önfeladás és elgyávulás példáit vennénk, nézzük, a Cser Ferenc szerint a magyarság életfelfogására, vérmérsékletére úgymond jellemző, azt meghatározó “mellérendelő” felfogást. Mit is jelent az és mire mentség – ha van ilyen? Cser Ferivel többször és régóta vannak vitáim az ügyben. Ő két, egymástól radikálisan különböző népből eredezteti a mai magyarságot. „Az egyik magyarul beszélt és hagyta ránk a csodálatos népdal-, mese- és rege világát, melyből éppen a fegyverforgatás heroizmusa hiányzik, míg a másik a krónikáinkból idézett harciasságot. Az egyik beszélt magyarul – még ha magát nem is nevezte így, egyáltalán meg sem nevezte, merthogy műveltsége mellérendelő volt – a másik képviselte a sztyeppei lovas népek harciasságát, és ugrott a véres kardra.

Nem ugyanaz! A harcias lovas katonanép mára már nem létezik. A modern fegyverek idején, amikor kilométerekről csak lepuffantják az ellent, vagy daysi-cutterrel egész térségek élővilágát megölik, a bátorság és a gyávaság egyébként is más megvilágításba kerül. Viszont akik az országban őslakosok voltak, és ma is itt élnek, azok a különböző betelepültekkel felhígult földművesek utódai, a magyarok.” (http://www.nemenyi.net/default.asp?SID=0&Cal=&AID=0&Direkt=104816)

Cser Feri a történelem egyik, valószínűleg jellemző törvényszerűségére hivatkozik, melynek értelmében mindig a hódító kisebbség  – ha az valóban kisebbség -, veszi át a meghódított nép nyelvét, kultúráját és feloldódik benne. Meglátásom szerint, a magyarság esetében ellentmond ennek valami, ill. bonyolultabb a kép. Mégpedig az, hogy a mai magyar nyelv és a hun, mongol, ujgur, kelta, szanszkrit, sumér, japán, latin, ógörög és bolgár nyelvek között – talán lehetne sorolni -, a nyelvészek szerint igen sok a hasonlóság. (Lásd Varga Csaba szópárhuzamait az említett nyelvekkel.)

Igen, a Kárpát-medencei ősnép nyelve és kultúrája biztosan kisugárzott messzi tájakra, több, e tájon hosszabb-rövidebb ideig metelepedő nép átvehetett belőle, de nem ért el ez a nyelvi hatás Mongólia és Kína vagy India északi vidékeire, ahol hunok, mongolok és ujgurok éltek, ill. élnek. Úgyszintén, ha más nyelvet beszéltek volna Árpád magyarjai, régészeink biztosan meglelték volna eltérő nyelvi emlékeiket! Mert ugye nem voltak írástudatlanok! Tehát az utolsó, Árpáddal betelepülő néphullámmal: visszatelepültek őseink és mint ilyenek: magyarul beszélők volt! Ettől még ütközhetett két vérmérséklet. Árpád magyarjaié, akik a biztosan hosszú “távollét” alatt, más természeti, megélhetési feltételek, a sztyeppe harcos népei közt – fennmaradásuk érdekében -, megtanulták: az “alárendelő” felfogást (is), és a helyben maradt magyaroké: a békés, hódítást, más népek leigázását kerülő “mellérendelés”. Minderről remélhetőleg hosszabban, talán egy, ezen írás nyomán is születő, a „magyar elgyávulás” kérdésében generált vita kapcsán. Ezúttal még csak a magyar, mint „mellérendelő” nép - akiből a „fegyverforgatás heroizmusa hiányzik” -, néhány további ellentmondására hívnám fel a figyelmet.

Ilyen volt-e eleink felfogása pl. Árpád-házi királyaink vagy Mátyás idején? Kétlem! Igen nagyszámú, ha úgy tetszik: hódító hadjáratot vezettek nagy királyaink. Hogy ezek java része, tanulva korábbi példákból, stratégiai támadás volt részükről, az éppen a Kárpát-medencei magyar beágyazottság, nagyhatalmaknak való kiszolgáltatottság miatt történt.

De vannak más, „mellérendelőnek” nevezhető népek, némelyek szomszédságunkban, pl. a lengyelek. Gondolom, ilyenek a finnek, litvánok vagy az írek is. Ismereteim szerint egyikükre sem voltak jellemzők a magyar királyaink idején nem ritka „hódító”, „alárendelőnek” is nevezhető hadjáratok!

De ezúttal nézzük csak kettejüket, a lengyeleket és a litvánokat, egy más szemszögből. Bosnyák Zoltán 1937-ben megjelent, Magyarország elzsidósodása c. könyve adatainak fényében érdekes és az általam írtakat sajnálatos módon megerősítő következtetést vonhatunk le. Nemzetközi összehasonlításban, a könyv statisztikai adatai szerint csak Lengyelországban (a lakosság 9%-a, számszerűleg: 2,845.000), Litvániában (6.5%, azaz 150.000) és Romániában (5.5%, 998.000) élt a nálunknál nagyobb arányban a zsidóság. A korabeli Magyarországon 450.000, azaz a lakosság 5%-a. Mégis nálunk, a zsidó lakosság legkisebb aránya mellett létezett a „kaftán és díszmagyar szövetsége” és még a zsidóüldözőnek kikiáltott időben is kezükben tartották Magyarország gazdasági, pénzügyi és kulturális élete irányítását! Náluk a zsidóság túlnyomó többsége a társadalom legalsó rétegeiben volt található és „nemzeti kisebbségnek van nyilvánítva, míg nálunk a hivatalos felfogás még az, hogy a zsidók magyarok, csak éppen zsidó vallásúak.” (Galánffy János dr., országgyűlési képviselő, 1937)

Bizony a fenti összehasonlításban könnyűnek találtatunk, akár  „mellérendelők” vagyunk, akár sem. Hogyhogy az úgyszintén  „mellérendelő” lengyel vagy litván nép nem hódolt be a zsidóságnak, nem hátrált meg, nem gyávult el velük szemben? Mégiscsak igaza van, „Gyáva népnek nincs hazája” c. cikkében „Frecának”, aki elmondja, egykori lengyel, kollégiumi diáktársukat előbb majd megverték, amikor azt mondta: „a magyar az egy gyáva nép” ,majd nem találtak ellenérvet a vádra. (Freca írása volt a vitaindító cikk, ami úgymond: kiprovokálta Cser Ferenc válaszát. http://www.nemenyi.net/default.asp?SID=9&AID=0&Direkt=104742) Ismertek a zsidóság körünkben való térnyerésének sajátságos körülményei ’48, ill. ’67 után, ami a lengyeleknél, románoknál vagy a litvánoknál nem állt fenn. Mégis! Én mást érzek, látok, az idézett forrásokhoz hasonlóan. És nemcsak a történelmi nemzeti vezető osztályok, de szinte egész népünk megalkuvását, lassú elgyávulását.

Bizony gyávaság ez, Feri! Igen, nem tudott még lazább „kötelékben sem összefogni, mint a nyakába”, nemcsak „telepedni szándékozó”, de: telepedett „zsidóság, az… tény.” Azt írod: „ha a léte kerül veszélybe” – a magyarnak -, “akkor bizony lerázza a nyakáról az élősködőket. Mert a mellérendelő műveltsége ezt így kívánja meg! Vagy ha az nem megy, mert a rátelepedő akkora fizikai erővel rendelkezik, aminek ellenállni szinte lehetetlen, akkor meg pusztul – de nem hódol be. Gyávaság? Aligha.” Ez igy nagyon hősiesnek hangzik, de a kegyezés utáni cirka 120 évben az ellenkezőjét láttuk - de pl. nem a lengyeleknél, ugye! Ez idő alatt a magyar pusztult, az utóbbi kb. 20-ban és a következő 50-ben meg: kipusztul. Hacsak…!

Ha nagy lépésekben végigfutunk az 1990 óta eltelt időszak nemzeti életünkben fontosnak tekinthető, az álságos demokrácia helyébe a magyar nép uralma megteremtéséhez, ha kicsivel is hozzájárulni képes eseményein, nem azt látjuk, amiről Cser Feri ír. Mire, ha nem gyávaságból következő megalkuvásra, félemberes hozzáállásra vall az ún. rendszerváltás? Antall József és annyi más, kétes, kompromittálódott személyiség hatalomra juttatása! Nem lehet mindent a „háttérerők” meg a szocionista, cionliberális erők beférkőzése rovására írni! S itt leginkább nemzeti értelmiségünket kell hibáztatni. Csak távirati módon: a 2002-es választást a szocialista-SZDSZ-es koalíció csalással nyeri meg. A vesztes Fidesz nem kéri a szavazatok újraszámlálását. Egyedül a Budaházy György és mások vezette radikális nemzetiek cselekszenek, újraszámlálást követelve, lezárva az Erzsébet hidat a forgalom elől. Cser Feri fele kérdésem a következő. Látta, hallotta az ország, mi történik. Ha a média hazudozott is, a hírt vitték - s ha nem, miért nem? De a kardinális kérdés: Egy ávó pincéket, Dunába darálást, kitelepítéseket, Recsket, bitófákon, puskacső előtt kiszenvedett hazafiak százait-ezreit látó, elszenvedő, két merőkanál gulyásrepetáért „János bácsizó” ország nem tudott annyira kiegyenesedni megaláztatásából, hogy tíz- és százezreket küld a „hídra”, ami szabadsága felé vihette volna végre?

És előre ugorva az időben, az általad is talán provokációnak tartott – mert „ők mindent ellenőrzésük alatt tartanak”, mint ’56-ban is, ugye? –, MTV-székház ostrom idején, hány meg hány busz, villamos és ki tudja még mi hozhatta volna a hatalommal végre leszámolni kész hazafiak ezreit az ország minden tájáról…? Ó, ha lettek volna ilyen hazafiak! Akik voltak, kevesen voltak, mert az eseményeket tévéjükön – mint „eksönfilmet” – néző magyarok birkanyája magára hagyta őket. Ez lenne a „mellérendelő” - de inkább kihaló, mert a létharcban, ha kell, vér árán jövőt nyerni gyáva - nép? Valaha tudta ezt! Cser Feri szemrehányást tesz az értelmiségnek, mert – mint írja – „Ki vállalja, hogy megtanítja az embereket önálló döntésre? Hogy tényleg összeállhasson egy tömeges fellépés?” Feri! Voltak eseményei az elmúlt két évtizednek, amikor egyszerűen gerinc, emberi, de mindenek előtt: magyar öntudat kellett, hogy az egyén ott legyen a sorsfordulót ígérő megmozdulásokon. Te magad írod: „a magyar gondolkozás nem vezéreket és prófétákat keres, gondjait maga oldja meg.” Nem oldotta meg, mert mára baj, mélységes baj van a magyar gondolkodással.

Újból és újból Prohászka Ottokár püspök intelme: „nem az ő bűnük, hanem a mi hibánk”. Erkölcsi, jellemhiba, kedves Feri! Nem tankok és tetőkön lapuló golyószórós ávósoktól körülvéve kellett volna tíz- és tízezreknek - akik még ugye emlékezhettek a 2002-es csalásra! -, kiállnia az eladósodás veszélyének kitett, télvíz idején traktorokkal a Parlament elé vonuló, napokig tüntető gazdák mellett. De ez a „más sorsa volt”, ugye? Most meg ezek a: talán „nemzetiek” küldik gyermeküket idegenbe, mert mulasztásaik, bűneik, gyávaságuk nyomán felsejlik a magyar jövőtlenség! A „Visegrádi Hármak” meg egyéb gittegyletekben fontoskodó Orbán Viktor egyetlen alkalommal sem kérette magához a román, szerb, szlovák vagy ukrajnai nagykövetet az államaikban folyó magyarellenes, beolvasztó politika miatt. Sőt! A jó munkáért pártja beszavazta Romániát az EU-ba. Talán nem a 150 éves megalkuvások sorába illik azoknak a kormányra szavazása – „nemzeti” szavazók által…-, akiknek vezére, 2006 okt. 23-án az Astoriánál, új-ávós és moszados pribékek gumilövedékei, gázbombái célpontjának hagyva híveit, elmenekült? Ha nem opportunista demagóg Orbán, a tömeg élére állt volna! De neki fontosabb szeme világa, mint nemzete!

Ha csak a karosszék- meg pincepörkölt-nemzetiek által a magyarnak tulajdonított szuperlatívuszok tizedével bírnánk, már rég elkergették volna ezt a félcigány, Soros-fészekaljból szalasztott, nemzeti kliséket durrogtató demagógot, akinek más elképzelése a magyarság sorsa „javítására” nincs, mint a nemzet összesereglett parazitái által felhalmozott adósság visszafizet(tet)ése! Hogy ebbe a nemzet beledöglik? Tűri Orbánt is meg sorsát is! Szinte végtelen a magyar önismeret hiányából fakadó zsákutcákba, kátyúkba és az egyre gyakoribb szakadék-közelbe juttató megvezetések példája. „A magyar végzet abban rejlik, hogy” minduntalan „abban bízunk, hogy intézkedik a Magyarok Istene és a történelem megvár minket, pedig az megy a maga útján (…) annyi és annyi derék erény mellett valami hiányzik belőlünk: a bátorság az önismeretre”, írta Féja Géza a két háború közt. Mit írna ma?

Csak pát napnyira vagyunk egy újabb évfordulótól. Az 56-ik. ’56-é! Engedünk-e belőle? Talán a „magyar név megint szép lesz…”? Lemossuk-e a gyalázatot, mibe eleink s önmagunk óvatlansága, önzése és gyávaság vitt bennünket…? Mert mára:

Jaj, mi … félemberek népévé  lettünk…

sátáni tervek kísérleti nyulává  vedlettünk,

forog sírjában Wass, Nyírő és József Attila,

náci itt mindenki, ha nem cionszolga…

Dögevők csicskása, világ szégyenfája,

halál éllovasa - ez lenne Turán  átka…?

Mindig csak nyelni, folyton szégyenkezni,

többé már sohasem visszaütni…?

- Árnyékok népének, magyarnak lenni!

…………………………………………………

Pedig, ha lenne újra mersze:

mily, de mily csudákat tenne,

csak bámulna a világ, leesne az álla,

sírva tudná meg a sátánfattya:

a magyar föld nem Új-Kazária!

- Ó, ha árnyéka helyett újra maga lenne,

még a Jóisten is benne gyönyörködne,

legszebb csillagának tenné az égre.

(Balla József, Az árnyékok népe)

De hogyan lenne „árnyéka helyett újra maga”, amikor vagy másfél évszázada reflexei – fellélegzésnyi szabadsága pillanataitól eltekintve -, csak félemberek félelem szülte félmegoldásait ismerik, amik a jelen mocsarába húzták? Vannak a történelemnek vissza nem térő pillanatai. Talán ilyen volt 2008. márc. 15. is, amikor emlékezve az ’56 ötvenedik évfordulóján történtekre meg a Gyurcsány-kormány újabb arroganciáján felháborodva újra utcai harcok voltak Budapesten. A hatalom messze nem volt oly szervezett, hogy kellő erejű nemzeti fellépéssel ne lehetett volna megbuktatni és elszámoltatni a Gyurcsány-klikket, a szocionista bűnözők százait. De a nemzeti radikalizmus megint magára maradt, a mindössze talán tizenötezer Blaha Lujza-téren tüntetővel és a pár ezressé fogyott utcai harcosokkal. A tüntetéstől távolmaradó gyávákat megszólítva mondta Budaházy Gyuri, hogy emberi dolog félni az ávósok gumibotjától, pofonjától, de a míg „a pofon nyoma el fog múlni, (…) a gyávaságnak a nyoma nem fog elmúlni a lelkükből soha”! S „ha a félelmüktől meg akarnak szabadulni, akkor gondolják el, milyen érzés lesz hetvenévesnek lenni, azoknak a ma harminc-negyven éveseknek, akik most nem mernek ideállni közénk.”

Mára a gyarmati lakosság ellenőrzésére Izraelben kiképzett, általuk irányított új-ÁVH felkészültsége miatt talán csak elszánt, több százezres nemzeti erőnek lenne esélye a győzelem kicsikarására. Hogyan? Nincs pontos válasz, de a szakadék szélén a menekülés legcélravezetőbb módjait kell megragadni. Tanuljunk a Magyar Gárda betiltása esetéből. Nem értem, hogyan értelmezheti Cser Feri ennyire félre az egykor nagy reményekkel induló, mára ellehetetlenített Gárda helyzetét! A következőket írja: „A társadalom hozzáfogott önmaga megszervezéséhez és felálltak a gárdák – a hatalom meg őrjöngött. Fegyvertelenül mentek be a cigánytelepekre bemutatni: a nép még sem védtelen, garázdálkodásuknak vége! Gyávák? A legutóbbi gárdaavatást stikában rendezték meg. Látható volt a hatalom erőszakszerveinek felvonulása és kiszámítható volt, hogy mire készülnek. Gyávaság, hogy másutt rendezték meg és félrevezették a hatalmi őrülteket? Gyávaság? Nem! Nem mentek fejjel a falnak, gondolkoztak – többet ésszel, mint erővel – és megtartották az avatást.”

Nem, Feri! Mára a Gárdát elszigetelték. Ha kellő számmal felvonulnának – ne adj Isten: Gárda-egyenruhában -, kommandósok teremnének ott mihamar és komoly pénz- vagy egyéb büntetést rónának ki Pintér meg Orbán ügyészei. A Gárda üresjáratban van, még magánterületen sem garantálható, hogy a droidok nem törnek rájuk. Ha kimennek valahová, a vérengzésétől menteni a magyart, a vasrudakkal, kaszával, macsétával felfegyverzett cigány előemberhordától szinte saját életüket kell félteni. Sajnos csaknem igaz, hogy fejjel kell nekimenniük a falnak! Nem az ő hibájukból, de a közönyös százezrek, a „nemzeti” milliókéi miatt. Az lett volna „ésszerű”, hogy a Magyar Gárdának fénykorában nem 6000-7000, de a cigánybűnözés fokát és a Pintér-pribékek cigánypártolását tekintve, legalább 50 ezer tagja van! Hiába volt „több ezer pártoló tag, több százezer támogató szerte a világban”, ha csak 7000 merte vállalni a „frontharcot”!

Mi tartotta vissza magyarok ezreit, tízezreit, hogy vállalják a Gárda-tagságot egy izraeli gyarmattá süllyesztett országban, ahol a több évszázada gyakorolt talmudi módszert: a társadalom söpredékét, csőcselékét használják ördögi terveik érdekében? Ahol az ÁVH-s rohamlegények nem a magyar adófizető pénzén finanszírozott bagzásuk miatt évtizedeken belül több millióssá duzzadó, már militarizálódó, vérengző cigánybűnöző hordákat, a fél évezreden túl is, önmaga választáséból a civilizált világ peremén élő, gyűjtögető, tolvajkodó megélhetését teknővájással, vályogvetéssel kiegészítő, nemrég még kannibalizmustól sem visszariadó, tetovált, zsinórban bűnöző cigányt, de a magyar önvédelemre szervezkedő Gárdát bilincselik, ütik. Egy olyan országban, ahol a tanár kollégák, a „pedagógustársadalom” nemzeti sztrájkok sorával kellene hogy tiltakozzon a késes cigányfattyak tanárverése, magyar diákok terrorizálása ellen, ahol 30 magyar színleli a buszon, hogy nem látja, nem hallja, hogy két-három bűzlő cigány előember kurvázza honfitársuk feleségét, barátnőjét, ahol szemük láttára rugdos a füstös fattyú - talán halálra – magyarokat a buszmegállóban vagy aluljáróban. Ahol egykor gazdag falvak szegényedtek el mára tolvajok seregélyrajai miatt, és kirabolt öregek rettegnek az éjszakai zajtól…! „Mint alvadt vérrögök, úgy hullanak eléd ezek a szavak…”, mégis, testvér, mi tartott téged távol a Gárda-tagságtól? Nem lehet közöny, csak a félelem!

Tán nem ezt diagnosztizálja mind, kinek fáj a magyar sors? Bogár László mondta nemrég egy interjúban, hogy “beteg állapotunk alapvető oka az, hogy hazugságban és félelemben élünk. Ez okozza az elmúlt 20 évben a társadalom lezüllését… A közgazdász szerint aki pedig fél, az kénytelen lesz félelemből újból hazudni. A hazugság pedig félelmet szül, a félelem pedig újabb hazugságokat. Ezt hívják öngerjesztő örvénylésnek. Ebből kellene kitörni.” (kapos.hu, 2011 május – Kiemelés: B. J.) Ez a félelem ólmosítja a lábakat. Mert ne feledjük: 5 vagy 10 ezer tüntető hazafit lehet antiszemitázni, szélsőségezni, 50 vagy 100 ezer esetében sem precedenst teremtő a nemzeti radikális erő, de 200 vagy 300 ezer rendszert változtathat! De ehhez bátorság kell.

Egy ilyen nemzeti radikális erő kiszabadítja a szerb börtönből a temerini fiúkat, eltörölteti a Benes-dekrétumokat, megadatja a Felvidék magyarjainak – csikorogjon mégannyira is a foga a sz@rházi Ficónak -, a magyar állampolgárságot, kárpótlást a meghurcolt Malina Hedvignek, kikényszeríti a székely-erdélyi autonómiát. Ledönti a hazaáruló Károlyi szobrát, a Gyulán felállítandó, ’48-ban magyarok ellen harcoló, Erdély elcsatolását szorgalmazó román püspök, Adrei Saguna szobrát vagy a Szabadság tér szovjet „felszabadítóinak” emlékművét… Kiszabadítja Budaházyt és Szaszkát, és vádlottak padjára ülteti a nemzet vagyonát széthordókat…! Nem flangálna ép bőrrel Tinesz meg a többi szemkilövő, csonttörő rendőrállat. Egy ilyen, egykori magára ébredt nemzeti radikális erő vádjaitól nem alhatna a gyáva, ujjal mutatna rájuk:

Nem szégyellitek a pofátok’?

Lám, egyre csak járt a szátok,

s most mindenütt kordont találtok,

itt minden kékbe-vörösbe alkonyult

- a Kossuth-terezés ehhez biz’ jó volt… -

hívtatok parlamenti heréket „tetemre”

- demokráciájuk kegyesen megengedte! -,

de seregnyi védett szuka és kurafi

rajtatok magát halálra nevette…

Lám, jó Budaházyt magára hagytátok

- nem szégyellitek a pofátok’? -,

de sorsotok hamar betelik,

holnap ugyanaz vár rátok!

Tűritek, hogy hazárd, kék-vörös ebek

egy országot bagóért árverezzenek,

s hogyan is lennétek Gárda tagok

- ó, ti a „szélsőségtől” tartózkodtok -,

ugye mégsem megy

az ember fejjel a falnak,

s mert gyávák vagytok:

a falak egyre magasabbak!

(Balla József)

Igen, kedves Feri, a falak egyre magasabbak, és nem lehet messze az idő, amikor sok méter magasan kanyarognak, felszabdalva a magyar földet, hogy védjék a zsidó országfoglalót a még ellenálló őslakos magyar hazafiak szórványos támadásaitól. Most kell cselekedni!

Kedves Feri! Ami a sorozatos megalkuvások grádicsain, az elgyávulás lépcsőin mára kikopott belőlünk, az a Móricz Zsigmond által a legjellegzetesebb magyar vonásnak tartott: „teremtő düh”. Nem a hőzöngő vitákban kifulladó, de az emberhez méltó  sorsot teremtő. Hogyan?

Bennem oly sokáig fuldoklott a szó, míg most, egy újabb sorsfordulót rejtő évforduló előtt fölhörögtem végtelennek tűnő  panaszom, véres fájdalmaink. Részemről legyen elég ennyi. Befejezésül, válaszként arra, hogy „hogyan hát?”, szóljon Wass Albert. Azt írja, hogy Erdély rengetegeiben ő még találkozott az ősök hagyatékát őrző „szent Öreggel”. Egyik regényében, fagyos-zimankós hegyeken át foglyokat terelnek a muszkák szibériai fogságba. S a hirtelen leereszkedő, talán a gondviselés küldte ködben felcsillan a menekvés reménye. Csak merni kell! Kilépni a sorból és futni… Jöhet a csattanó zaj és villámként lecsapó, mindent kioltó szörnyű fájdalom a tarkón… S mégis vannak, akik mernek! Mernek, mert mint pattanásig feszülő rugó, ott van idegszálaikban, kalapál fülükben az, ami évezredeken át megtartotta fajtájukat, a magyart. A szabadságvágy!

Mert: „Akiben a szabadságért való vágyakozás erősebb, mint a félelem, az megszabadul”, mondja Wass Albert szent Öregje, a régi, Istentől ránk hagyott, magyar bölcsesség talán utolsó őrzője Erdély hegyeiben. Van, aki bátortalan lépést tesz a szabadság fele, de visszafordul. S legtöbbjük neki sem indul, csak vonszolja magát végzete fele. „Kifogyott belőlük a bizodalom… a félelem erősebb bennük, mint az élet… Nem hisznek az életben… elveszették magukat. Mert bizony a megváltást kegyelemből adja ugyan az Úr, de csak annak, aki maga erejéből megdolgozik érte”, szól az utolsó táltos.

Évek óta motoszkál, zakatol fülemben a „szent Öreg” intelme. Mindennél inkább kifejezi a magyar tragédiát… De inkább a végzet, az emberi sors nyitottságát. Annak lehetőségét, hogy többé ne legyünk csak árnyékok foglya, sorsunk ne mindig más toldozza-foldozza! Hogy megállást parancsoljunk a magyar hálálmenetnek! Megállást a nemzet „Szibériája” fele vezető úton, ahol a kiéheztetés, agyondolgoztatás, magalázás és öntudatvesztés nyomán egyre kevesebb a túlélő. S ha van ilyen, az csonka és bávatag, a magyar életerő csak pislog majd benne s elhitetik vele a vesztünkre szerveződő erők, hogy a világ más tájain több lesz benne. Elfelejti, hogy csak nemzete, népe és kultúrája óvásában maradhat ember. Elfelejti a ’48-ban született Bartha Miklósnak, a Kazárföldön írójának üzenetét, hogy csak a „természeti törvények azon ellenállhatatlan erejével, mely a fajjelleget hozzáforrasztja az élethez és annak minden nagy értékéhez” maradhat magyar.

2012. okt. 21. (Kuruc.info)

Válasz Balla Józsefnek: Nem a gyávaság, hanem a tömegek számára felismerhetetlen ellenség a mi igazi bajunk

Balla József a magyarság feltételezett gyávaságának okait feltáró nagyszerű – és egyben megrázó – írása mellett nem mehetünk el szó nélkül. A szerző azt állítja, hogy az egykor világszerte harciasnak, rebellisnek, sőt hősiesnek ismert magyar nép a Galíciából beáramló zsidósággal szemben a megalkuvás, sőt az önfeladás útját választotta, és lényegében letette a fegyvert. A kérdés az, hogy vajon miért.

A magyar népet régebben sohasem tekintették gyávának. Árpád honfoglaló magyarjai, az Anjouk seregében vitézkedő, a tatárok, a török, a Habsburgok ellen halált megvető elszántsággal harcoló elődeink semmi esetre sem nevezhetők bátortalanoknak. Igaz, nagy költőink - közöttük Berzsenyi és Kölcsey - már a 19. század első felében nemzetünk fejére olvasták elkényelmesedését és elgyávulását. A magyarság Berzsenyi szerint „rút szibarita váz”, Kölcsey pedig saját kora magyarjait megvetésre méltó, a nagy elődökhöz méltatlan népségnek tartja. Csakhogy a magyarság „enyészete”, a „nemzethalál” felett borongó költőink szavaira alaposan rácáfoltak az 1848/49-es forradalom és szabadságharc csodálatos haditettei. Nemcsak Petőfi mutatott rá akkoriban a magyarok elképesztő hősiességére. És valóban nagyszerű teljesítmény volt, hogy egyedüliként, utolsóként, a végsőkig folytattuk a küzdelmet a hatalmas túlerővel szemben az „újra csendes” Európában.

De még az első világháborúban sem érte az a vád a magyar katonákat, hogy gyáván viselkedtek volna. Az első világháborút követő összeomlás és „patkánylázadás”  során tanúsított tehetetlenségünk elsődleges oka sem az volt, hogy nem mertünk szembeszállni a Károlyi köpönyege mögül előbújó bandával és a véres kezű kommunistákkal. Maguk a kortársak is inkább a nemzet „bénultságával”, „kimerülésével”, „megzavarodásával” magyarázták a 1918/19-ben bekövetkezett összeomlást és tragédiát. A második világháború folyamán akadtak ugyan aggodalomra okot adó jelenségek a hadseregben és a hátországban is, de azt korántsem lehet állítani, hogy a magyar katonaság teljes egészében csődöt mondott volna. A kommunista és liberális propaganda hazug állításaival szemben ugyanis katonáink döntő többsége híven teljesítette kötelességét, és az otthon maradottak legnagyobb részének is helyén volt a szíve és az esze. A megingások és bizonytalankodások döntő oka a zsidó propaganda következménye volt, amely kezdettől fogva azt hirdette, hogy a magyarság harca „értelmetlen”, a „háború megnyerhetetlen”, de egyébként is hazánk kormánya „rossz oldalon áll”, és a „demokratikus” és „humanista” nyugati hatalmakkal szemben a „tömeggyilkosságokat végrehajtó” „náci és fasiszta rezsimeket” támogatja. A magyar hősiesség és bátorság felejthetetlen példáját adták azok a magyar katonák, akik az utolsó leheletükig védelmezték Budapestet a bolsevista ármádiával szemben.

És aligha mondható gyávának a magyarság 1956-ban mutatott csodálatos teljesítménye alapján. Hiszen sok százezer ember vett részt a demonstrációkon, csatlakozott a különböző forradalmi szervezetekhez akkor, amikor roppant bizonytalannak tűnt a felkelés sikere, kudarc esetén pedig mindenkinek súlyos megtorlásokkal kellett számolnia. És micsoda elképesztő bátorság kellett az utcákon szembeszállni a szovjet tankokkal! Melyik kommunista megszállás alatt álló ország lakói robbantottak ki olyan hevességű forradalmat, mint a magyarok? Ami 1956-ban történt, az éppenséggel a magyar nép kivételes elszántságát és bátorságát bizonyítja.

Természetesen 1956 óta történt egy s más. A forradalom nyomán nagyon sok bátor ellenálló hagyta el az országot, és a kádári „gulyáskommunizmus” is tovább hajlította a magyarság gerincét. Sok igazság abban a vélekedésben, mely szerint 1956 a magyarság „utolsó nagy fellángolása” volt, azóta azonban az elénk szórt üveggyöngyökért „eladtuk a lelkünket az ördögnek”. Való igaz, rengeteg gyáva és gerinctelen ember él körülöttünk, aminek oka az önző, fogyasztói életszemlélet térnyerése, a vallásból táplálkozó közösségi, hősies életszemlélet szertefoszlása, a nemzeti érzés és összetartozás elleni évtizedek óta zajló agymosó kampány, a megalkuvó, gerinctelen magatartás jutalmazása a gyarmatosítók és kollaboránsaik részéről. Azonban hasonló jelenségek minden idegen megszállás alatt álló, gyarmati sorba süllyesztett országban előfordulnak. Vajon például a csehek, a lengyelek vagy a németek bátrabbak lennének nálunk? A cionista birodalom melyik alávetett népe lázadt fel fegyveresen az elnyomóival szemben? Mondhatnánk, a görögök huzamosabb ideje tartanak utcai megmozdulásokat, mint mi, azonban őket sokkal keményebb és váratlanabb csapás sújtotta a „nemzetközi pénzvilág” részéről, mint minket. De mennyivel bátrabbak nálunk a románok vagy a bolgárok? Egyik nép sem lázadt fel az ereje teljében lévő szovjet birodalom ellen (az 1989-es román „forradalom” idején a kommunizmus már az összeomlás küszöbén állt), és a románok is, a bolgárok is pisszenés nélkül tagozódtak be a cionista „új világrendbe”, és különösebb ellenállást sem tanúsítanak az őket is sanyargató karvalytőkével szemben. A szerbek kétségkívül bátran küzdöttek uralkodó szerepük megtartásáért a délszláv régióban, azonban ott is létezik egy meglehetősen erős „nyugatos” politikai tábor, mi több, az EU és a NATO felé is régóta kacsingatnak. Szerbia mindamellett valóban ellenállóbb a cionista törekvésekkel szemben, mint mondjuk hazánk, de egyrészt déli szomszédunknál nem él annyi „liberális”, mint nálunk, másrészt pedig az ortodox felekezet több védettséget biztosít a számukra, mint a cionista befolyás alá került katolicizmus és protestantizmus.

Miközben tehát Balla Józseffel együtt én magam is - úgy a mindennapi életben, mint a nagypolitikában - elképedve és undorodva tapasztalom a gerinctelenség, talpnyalás, behódolás, gyávaság ezernyi jelét, egyúttal szeretném leszögezni: más népek is gyávák. De mondhatnám úgy is, nem vagyunk mi sem gyávábbak másoknál. Valóban jó lenne, ha a gyermekeket több önfeláldozásra, bátorságra, sőt hősiességre nevelnék, és igazán hasznos lenne az egész nyugati civilizáció számára, ha a fogyasztói idiotizmus helyett a közösségi összetartást és a szolidaritást előtérbe helyező, keresztény és nemzeti alapokon álló világszemlélet határozná meg életünket. Csak hát mindaddig, amíg a cionista vezetésű globális nyugati birodalom létezik, az uralkodó életfelfogás nem fog megváltozni.

De még az a most sem csekély „bátorságadag” is elég lenne komoly történelmi változások előidézéséhez, amellyel a legtöbb nyugati nép – közöttük a magyar – rendelkezik. Ami azonban hiányzik, az nem más, mint a világban zajló valóságos folyamatok ismerete és megértése. Állítom, hogy sok, a saját vagy gyermekei jövőjéért, sőt a haza sorsáért aggódó, tettre kész ember van körülöttünk. Sokan közülük azonban oly mértékben félrevezetettek és agymosottak, hogy elképzelni sem tudják: a világ másképp is működhetne, és egyáltalán nem sorsszerű elrendelés az, hogy nekik éjt nappallá téve robotolniuk kell. Az események valóságos összefüggéseit pedig egyáltalán nem látják át, és sejtelmük sincsen arról, kik és milyen céloktól vezérelve hajtják őket a vágóhídra. A magyarság egyébként nem csak a „gyávaság” mértékét nézve nem áll rosszul a nemzetek képzeletbeli versenyében, hanem az „okosság” tekintetében sem, amit az is bizonyít, hogy ez idő szerint Európa egyik legerősebb „szélsőjobboldali” („antiszemita”, „rasszista”, „náci” stb.) pártja éppen nálunk található.

A magyarság tehát elsősorban nem a gyávasága miatt „tette le a fegyvert” (de remélhetően nem véglegesen) a zsidóság előtt, hanem azért, mert a nagy tömegek nem láttak át, és ma sem látnak át a megtévesztő praktikákon, a hol „szocialista”, hol „liberális” és „demokrata”, esetenként „keresztény” és „magyar”, de mindenképpen „modern” és „európai” szólamokon. (Adolf Hitler 1939. január 30-án a Reichstaghoz intézett beszédében nem véletlenül mondta a következőket: „Elmúltak azok az idők, amikor a nem zsidó népek védtelenek voltak a propaganda terén. A nemzetiszocialista Németországnak és a fasiszta Olaszországnak most vannak intézményei, amelyek szükség esetén képessé teszik őket arra, hogy az egész világot felvilágosítsák azon kérdés lényegéről, amellyel számos nép ösztönösen tisztában van, de nincs róla tudományos ismerete.”)

A magyarság legjobbjai nyílt sisakkal mindig is tudtak és mertek is harcolni. A csalás, a félrevezetés, a becsapás révén folytatott háborúzás azonban sohasem volt a kenyerük. De ha valami csoda folytán a nagy tömegek számára megmutatkozna a hazánkat is igába hajtó globális oligarchia és a hazai kollaboráns réteg valódi természete, és lelepleződnének aljas szándékaik, talán kevesebbet beszélnénk a „gyávaságról”.

Perge Ottó

Elgyávult-e a magyar, vagy "felismerhetetlen" számára ellensége? - Válasz Perge Ottónak

„Cselekedni kell, nemcsak nyilatkozni!” Dr. Bakay Kornél

Perge Ottó úgy véli az „Elgyávult-e a magyar?” c. írásomra adott válaszában, hogy „Nem a gyávaság, hanem a tömegek számára felismerhetetlen ellenség a mi igazi bajunk”. Véleményével, melyben tagadja a jelenkori magyarság túlnyomó többségére jellemző közöny és megalkuvás mögötti elgyávulást, nem, vagy csak igen kis mértékben értek egyet.

Korábbi írásomban modern kori, mintegy 150 éves történelmünk mozgatóit vizsgálva, bizonyságot szolgáltattam a nemzet soraiban terjedő megalkuvás és elgyávulás gyökereit illetően. A csaknem 1944 végéig tartó „kaftán és a díszmagyar szövetsége, a régi urak és a hódítók együttműködése” által épp a magyarság történelmi vezető osztálya, az arisztokrácia árulta el a nemzet ügyét. Ezúttal, summázva a korábban elmondottakat, idézném Gömbös Gyula (miniszterelnök 1932 és 1936 közt) visszaemlékezését egy Horthy Miklós kormányzóval való tárgyalásra, melyet Milotay István, Gömbös Gyula bizalmas barátja hagyott ránk.

„Főméltóságú uram – mondtam – a grófokkal, a papokkal és a nagy zsidókkal tiszta asztalt kell terítenünk. Az egyházi vagy világi nagybirtoknak éppen úgy engedniük kell, mint a zsidó nagyipari monopóliumoknak… de nem folytathattam tovább. A kormányzó szinte fenyegetően lépett elém: - Miket beszélsz? – kérdezte felindultan. – meg ne tudja Bethlen, min járatod az eszed. Magyarországot csak arisztokratikus alapon lehet kormányozni. Elég volt a földosztásból és az Ébredőkből - Erről tehát szó sem lehet…”

Hazánk, a Kárpát-medence természeti adottságainál fogva és történelmi okok miatt zömmel agrár ország volt, de épp a föld népe, a magyar parasztság tömegei ezeréves panaszát nem orvosolta a történelmi „politikai osztály”. Trianont követően, országépítő erényei dacára sem tudta elsajátítani a Horthy-éra a nemzetiszocializmus eszméjét, melyben valamennyi nemzetalkotó erő érdemeinek megfelelően van képviselve. Ezzel szemben megtűrte, mintegy hizlalta azt a fenevadat, azt a parazita magyarellenes réteget, melynek moszkovita tagjai ’45 után, több ezer éves talmudi bosszújuk által vezérelve, Sztálin cion-bolsevik hordája szuronyainak védelmében rögtön elfoglalták korábbi nemzetbomlasztó pozícióikat. A föld népe évszázados panasza ügyét meglovagolva üldözték, lehetetlenítették el (kulákozás, téeszesítés stb. által) és tették Rákosi, majd Kádár városi proletárjaivá a paraszti tömegeket. Mindkét esetben vagy aláásva vagy elapasztva a föld népének életerejét. A magyar parasztét, aki ha meghajlott valami előtt, az csak „a természet primitív erői közt élő, azokkal küzdő és kiegyező ember meghajlása a legyőzhetetlen világerők előtt.” (Szabó Dezső)

Parasztságunkat megtörték, a nemzeti értelmiséget likvidálták, megfélemlítették, elszigetelték. A környező, kommunista uralom alá került országokban sehol sem volt a népi-nemzeti szellem üldözése olyan véres, mint nálunk! A háború utáni megtorlás, az ’56-ot követő terror emlékei, a Kádár-korszak rém- és gaztettei, mint gránátszilánk a testben, úgy tokozódtak be a nemzeti pszichébe. A gulyáskommunizmusért cserébe megkövetelt konformitás történelmünk ezen csaknem 40 éve meghamisításával való együttélést jelentette.

A teremtés szándékával ellentétes, hogy az ember sorsának pusztán passzív elszenvedője legyen. A létének kihívásaira sikeresen, alkotó módon válaszoló egyén három legfontosabb ismérvének: a lelki, erkölcsi és szellemi szabadságot tartom. Ezen szabadság számára a legvégzetesebb dolog a folyamatos hazugságban élés elfogadása. Mert „Az igazság elhallgatása az egyedeket is megrontja, a népekre azonban kihatásaiban végzetes: ott, akkor és abban emel válaszfalakat elébe, s iktatja ki közösségtudatát, közösségvállalását, cselekvő együttérzését, ahol, amikor és amiben a legnagyobb szükség volna cselekvő közreműködésre” - kell idéznem újra Grandpierre K. Endrét.

És itt érkezünk el a pontra, ahol Perge Ottóval való vitám kezdődik. Anélkül, hogy megszabadulna az egyén, a magyar nép attól a lelki ballaszttól, amit beléfojtottak a diktatúra évtizedeiben, anélkül, hogy eltakarítaná 45 év szennyét, törmelékét és akadályait, hogy lehetett volna új életet kezdeni, új úton indulni el az ún. rendszerváltozáskor? Mint tudjuk, ez máig nem történt meg!

„Való igaz, rengeteg gyáva és gerinctelen ember él körülöttünk - írja Pege Ottó - , aminek oka az önző, fogyasztói életszemlélet térnyerése, a vallásból táplálkozó közösségi, hősies életszemlélet szertefoszlása, a nemzeti érzés és összetartozás elleni évtizedek óta zajló agymosó kampány, a megalkuvó, gerinctelen magatartás jutalmazása a gyarmatosítók és kollaboránsaik részéről. Azonban hasonló jelenségek minden idegen megszállás alatt álló, gyarmati sorba süllyesztett országban előfordulnak. Vajon például a csehek, a lengyelek vagy a németek bátrabbak lennének nálunk? A cionista birodalom melyik alávetett népe lázadt fel fegyveresen az elnyomóival szemben? Mondhatnánk, a görögök huzamosabb ideje tartanak utcai megmozdulásokat, mint mi, azonban őket sokkal keményebb és váratlanabb csapás sújtotta a „nemzetközi pénzvilág” részéről, mint minket. De mennyivel bátrabbak nálunk a románok vagy a bolgárok? Egyik nép sem lázadt fel az ereje teljében lévő szovjet birodalom ellen (az 1989-es román „forradalom” idején a kommunizmus már az összeomlás küszöbén állt), és a románok is, a bolgárok is pisszenés nélkül tagozódtak be a cionista „új világrendbe”, és különösebb ellenállást sem tanúsítanak az őket is sanyargató karvalytőkével szemben.”

Sajnos a példák, amiket Perge Ottó mentségünkre felhoz, rosszak. Miért? Azért mert nekünk százszor annyi elszámolni valónk volt és van a pártállami évtizedekben és azóta a magyarság rovására elkövetett bűnökért, mint a cseheknek, lengyeleknek, németeknek, horvátoknak, szerbeknek, bolgároknak vagy akár a románoknak! S mégis nem mi, de a csehek vezettek be már 1991-ben egy ún. átvilágítási és feddhetetlenségi törvényt, „amely következtében csak az maradhatott vezető beosztásban állami, közigazgatási, honvédségi szerveknél, cégeiknél, valamint a közszolgálati médiában és külkereskedelmi vállalatoknál, aki nem volt 1948 és 1989 között a nemzetbiztonsági testületek beosztott tagja, azokkal együttműködő ügynök, informátor, a népi milíciák tagja, illetve kommunista párt járási vagy ennél felsőbb szintű szerveinek tagja.” Valójában a törvény még ennél is tovább ment. A lengyeleknél, sok huzavona után, az átvilágítási folyamat eredménye egy, „2011 júniusának közepéig összesen 40 375 személy nevét” tartalmazó katalógus. Jóllehet “nem hozzák nyilvánosságra a dokumentumok tartalmát, csupán annak létéről és őrzési helyéről közölnek információt.” Németországban úgyszintén nyilvánosságra kerültek a volt állambiztonsági szervek munkatársainak nevei és ezek nem tölthetnek be fontos bizalmi állásokat. S noha a románokról, bolgárokról ez nem mondható el, ne hasonlítsuk már magunkat a románokhoz! - A bolgárok sem tehetnek róla, de sajnos ők is a Balkánon léteznek.

A csehek, lengyelek, németek, szlovákok, horvátok, görögök vagy a románok, bolgárok közül egynek sincs annyi oka lázadni, mint nekünk. Vagy magasabb az életszínvonaluk, egészségesebbek nálunk, jobb a közbiztonságuk vagy és ez a latban igen sokat nyomó szempont: sokkal erősebb a nemzettudatuk, kohéziójuk, közösségi érzésük, mégha szegényebbek is. Németországot kivéve sehol, sehol nincs hozzánk fogható elnemzetietlenités.

(Az országok gazdasági helyzetét, a vásárlóerőben kifejezett, egy főre eső nemzeti termék uniós - ill. azon kívüli európai - országonkénti változását jól mutatja ez a 2012. júniusi statisztika.)

Nem a fent említett szomszédos országokban lopták el a nemzeti vagyont és közben nem náluk lett az egy főre lebontott nemzeti adósság – a lengyelek ugye felét leíratták a rendszerváltáskor! – az egyik legmagasabb a világon! Míg a magyar mezőgazdaság, a kis- és középbirtok haldoklik vagy küszködik a fennmaradásért, a lengyelek, akik a miénknél eleve magasabb uniós agrártámogatást követeltek ki a csatlakozáskor, Európa egyik éléskamrájává válhatnak, holott nálunk vannak meg a legjobb talaj és klimatikus adottságok erre Európában!

Egyik fent említett nép sem él olyan hazugságban és „bűnös népnek” titulálva, mint mi – amely ellen egyik nemzetáruló kormányunk sem tesz semmit!

Egészségügyi állapotunk ismert, legalábbis a magyarok jó  része számára és nemzetközi összehasonlításban is. Önmagában ez is ok lenne a lázadásra… „A magyar nép Európa beteg nemzete - mondta dr. Horváth Szabolcs, a Magyarok VIII. Világkongresszusa keretében megtartott In vivo című konferencia társelnöke 2012 októberében. - „A szívkoszorúér-halálozás az európai átlag háromszorosát, az agyérbetegség három és félszeresét, a rosszindulatú daganat kétszeresét közelíti meg...A várható élettartam lerövidülését főleg az átszenvedett társadalmi (történelmi) folyamatok magyarázzák….A világon „az élettartam növekedését vagy csökkenését eldöntő határérték 1500 USD/fő/év.” „Magyarországon egy főre – írd és mondd – ennek mindössze – még kimondani is borzalmas! – 1/5-e, mintegy 300 USD jut… A legutóbbi népszámlálás szerint 100 házasságra 56 válás jut,…ugyanakkor minden harmadik gyermek házasságon kívül születik… Az elmúlt 50 év során egyre növekvő lemaradás figyelhető meg a hasonló nagyságú országokhoz képest 100 ezer lakosra jutó egyetemi hallgatók arányában: ma már csaknem háromszoros a különbség.”

Tehát nem vagyunk mi annyira „egy hajóban”, kedves Perge Ottó, a hivatkozott országokkal! Ne tudna erről sok millió magyar? S ne tudná csaknem ugyanennyi, kinek a műve ez, ki az „ellenség”? Ha más nem, hát éppen a soros kormány – ha tetszik: Soros-kormány -, a nemzetközi hatalom végrehajtója. Szemben az említett országokkal, nálunk a múlt bűneiért való elszámoltatás úgy néz ki, hogy élnek, virulnak, s kerülnek még kormányra is miniszterelnöknek a Horn Gyulák és élvezik sokan, vérgőzös aggyal, a hóhérmúltért kiérdemelt magas nyugdíjukat, a rózsadombi kényelmet! Nálunk az egykori ÁVH-s és rendőrségi vallató-, kínzó- és őrszobák véres falaira rávakoltak, és ettől minden olyan demokratikus lett! Nálunk, ahol sok-sok pofonnak kellett volna elcsattannia a „rendszerváltáskor”, fejlehajtva, dörmögve magában ment el a magyar az apját véresre verető párttitkár mellett, aki továbbra is a helyi potentát maradt.

Közöny? Fásultság vagy gyávaság? Melyik volt előbb? Pedig ugye az igaság elhallgatásával, a tétlenséggel: csak vonszoljuk, egyre inkább megfáradva, mint rab a béklyóra kötött vaskoloncot, a hazugságokat. Tétlenséggel, mert egyszer már példát kellett volna statuálni, pl. Biszku Bélával! A vén, szájaló hóhérral, akinek puszta lehelete is csak tovább fertőzi ezt a paránnyá zsugorodott, agyontépázott országot. Nem gyávaság talán, hogy mindössze talán néhány ezer jobbikos meg más, elszánt – mindig ugyanaz! – tüntet a háza előtt? Hogy ennyire „felismerhetetlen” lenne sok millió magyar számára a sok nyugdíjba vonult meg aktív ellenség?

És mindenek előtt a „tömegek számára felismerhetetlen ellenség” lenne a cionista zsidóság? – Vagy a némaságával cinkosává váló, nem cionista fajtársa is! – És felismerhetetlen lenne az élősködésével, szaporulatával, védettségével a magyar jövőt végképp aláásó cigány sáskahad? Az elsőnél maradva, nem lehet felismerni azokat, akikből száz éve minden 15 – a történész és kortárs Szekfű Gyula szerint, minden 10 – magyarra jutott egy? Azt, akit a múlt század elején Szabó Dezső még joggal lát „ős Talmud-bestiának”, „kit a még csak félig emberré vedlett ősember-ordasnak vízözön előtti babonái rángatnak”.

Nem lehet felismerni nálunk azt az ellenséget, amelyik csinált egy patkányforradalmat, s akik miatt elvesztettük az ország kétharmadát  és minden harmadik magyart; akik ’45 után Lenin és Sztálin cion-bolsevik börtönállama után a második legkegyetlenebb világot teremtették nálunk? – Igen, nem a cseheknél, lengyeleknél, németeknél, szlovákoknál, szerbeknél, románoknál – utóbbi háromnál persze kivéve, ha magyarról volt szó… - Nem lehet felismerni őket? Ó, a nagyapák, apák emlékei nem esnek ki a tudatból! És a képernyőn, a közéletben, mégha tudatlanok is, sokan beazonosítják ám az Aczél Endréket, Alföldieket, Bánókat, Konrádokat, Spirókat Betlen-Bettelheimeket – hát még ha ezek meg is szólalnak! Milliók tudják, kik hazudnak a tévében, tudják, ki az ellenség.

Felismerhetetlen-e a másik ellenség, amelyik annyi magyar életét tölti el rettegéssel? A másik „még csak félig emberré vedlett ősember-ordasa” a magyar tájnak? – A korábbi már jobban álcázza magát, mégha ugyanazon „ős Talmud-bestia” is, mint láthattuk pl. 1998-ban, Körmenden is! – Felismerhetetlen-e a cigányság füstös előemberhordája, amelyik letarolja maga körül a nemzedékek százaival teremtett kultúrát, életet? Agyon lehet-e hallgatni a bestiális „gádzsó”-gyilkolászásukat, a csicskáztatást…? Miért hogy éppen nálunk válik kezelhetetlenné a cigánybűnözés, a cigánykérdés?! Csaknem úgy, mint a kiegyezés utáni galíciai bevándorlás!

Hogy ne lenne felismerhető húsz magyar számára, hogy mit művel három retkes dúvad a buszmegállóban egy magyar asszonnyal, csak mert a „paraszt” nem adott nekik tüzet? Gondolja Perge Ottó, hogy a szerb, a román vagy a szlovák nem verné bele őket a betonba, ha látja: világos nappal, fővárosa villamosmegállójában rugdossa agyba-főbe három előember földre zuhant nemzettestvérét, aki mellesleg a gyöngébb nemből való? Akkor mi hiányzik belőlünk? (Talán az, amiről olykor megfeledkezünk Nagy-Magyarország befogadott nemzetiségeinek ellenünk fordulását fejtegetve. Igen, feltüzelték őket a pánszláv eszmék, de ha másért nem is, bizony a magyar arisztokrácia mohó, galíciai zsidó térnyeréssel szembeni tehetetlenségét látva, fokozódó gyanúval szemlélhették Monarchián belüli jövőjüket!)

Mi hiányzik a magyarok túlnyomó többségéből, ha nem merik kilökni a villamosból, buszból a nemzettestvérük – ha még ismerik e szót -, feleségét, barátnőjét gyalázó, kurvázó cigányt? Jobb nem látni, hallani? De akkor ne beszéljünk a „felismerhetetlen” ellenségről. Bátrabbak a tótok, románok, bolgárok, akik bizony nem egyszer móresre tanították a bűnöző cigányt? A tótok fallal választják el a cigánykolóniát lakótelepeiken, míg nálunk pokollá teszik a miskolci Avason, Pécsett és sok száz más helyen a magyar életét. Mi meg várjuk a patkányképű ex-maffiózótól, hogy megfékezze a cigánybűnözést, aminek létezését kormánya eleve tagadja! Ehelyett parancsba adja az oroszlános hímzésű mellények viselőinek zaklatását. De nem kellene, hogy így legyen ez. Bizony nem! „Miért nem tetszettek” belépni a Magyar Gárdába, hogy az – miként korábban is írtam -, egy 50-ezres népi erő és mozgalom legyen? Azt már nem lehet csak úgy betiltani. De most, ugye, a „falak egyre magasabbak”!

Pege Ottó szerint “Ami… hiányzik – a magyarból -, az nem más, mint a világban zajló valóságos folyamatok ismerete és megértése. Állítom, hogy sok, a saját vagy gyermekei jövőjéért, sőt a haza sorsáért aggódó, tettre kész ember van körülöttünk. Sokan közülük azonban oly mértékben félrevezetettek és agymosottak, hogy elképzelni sem tudják: a világ másképp is működhetne, és egyáltalán nem sorsszerű elrendelés az, hogy nekik éjt nappallá téve robotolniuk kell. Az események valóságos összefüggéseit pedig egyáltalán nem látják át, és sejtelmük sincsen arról, kik és milyen céloktól vezérelve hajtják őket a vágóhídra.”

A fentebb említett népek, szomszédjaink sem feltétlenül ismerik, értik jobban a „világban zajló valóságos folyamatokat”, mégis emberibb világban élnek, ha némelyik – lassan már alig lesz ilyen -, szegényebben is! És a „sok, a saját vagy gyermekei jövőjéért, sőt a haza sorsáért aggódó, tettre kész ember” közül, hány volt ott Biszku ház előtti tüntetésen, hogy kezdődjön el végre már a felelősségre vonás, hány volt ott korábban, 2002-ben az Erzsébet hídon, Budaházyval és a kevés bátorral, szavazat újraszámlálást követelve? Hány volt ott a tévé székház hazugságtornya ostrománál vagy a magyarverésre áldásukat adó trianoni utódállamok követségei előtt, számadásra a temerini fiúkért? Hányuk „mer” – ó, ezt nálunk idézőjelbe kell tenni! -, nyíltan jobbikos lenni? Ha valóban aggódnak gyermekeik jövőjéért, és nem akarják, hogy mind ők, mind a haza végleg elveszítse őket, akkor bizony egyenesebb derék kellene.

“A magyarság egyébként – írja Perge Ottó -, nem csak a „gyávaság” mértékét nézve nem áll rosszul a nemzetek képzeletbeli versenyében, hanem az „okosság” tekintetében sem, amit az is bizonyít, hogy ez idő szerint Európa egyik legerősebb „szélsőjobboldali” („antiszemita”, „rasszista”, „náci” stb.) pártja éppen nálunk található.” És mire megyünk vele, kedves Perge Ottó? Én nem mondom, hogy csak a Jobbik hibájából, mert ugyan egyfelől a “kétharmados” lakájkormány diktatúrájával szemben nem lehet parlamenti eszközökkel győzni a szavazatoknak 16,67%-át elnyerő pártnak. Másfelől viszont épp ezért kellene kivinni a politikát az utcára, de hogy ez ne mindig a már „megtért” pár ezret győzködje, az áldott, olyannyira nemzeti értelmiségünknek fel kellene adnia a saját kis váraikból való szimultán, de a másikról tudomást nem vevő „hadakozást”. Valójában: szélmalomharcot! Jó példa a nemzeti radikális szervezetek mostani, 56-ik ’56-os megemlékezései. Tucatnyi helyen, néhány száz vagy jó esetben néhány ezer részvevővel… - Mindez a jelenlegi helyzetben, az 56.-on!

Nincs, miért is lenne közös megemlékezésre minden, valóban nemzeti gondolkodású magyarnak, ahol a szívek fájdalmának, keservének érintésétől még szikrát vetne a tömegharag. - Ha maradt még bennünk kurázsi. - Akik megemlékeznek egyáltalán, azok olykor ezért-azért, mondvacsinált indokkal nem vállalják egymást. S tudják biz’ legtöbben, még a gyávábbja, mulyábbja is, ki az „ellenség”, de sokuk úgy véli: „nem szabad kimondani”, „még nincs itt az ideje”, „csak ártunk az ügynek”… Pedig, ha a hezitálók elgondolkodnának Szabó Dezső intelmén, hiszen már csupa halált látnak maguk körül! „Hazudd ki az antiszemitizmust a magyarból, és a halál leggyalázatosabb nemével hal meg.”

Nekünk ünnepelni kellene ’56-ot! Az egykori magyar szabadságszeretet örökké ragyogó példáját. Nekünk nemzeti ünnepünk kellene hogy legyen a kevés győztes honvédő háborúink legfényesebbje: Árpád 907. júl. 4-i győzelme az ellenünk felsereglett, százezres német-frank hadak felett. A nemzeti tudatú magyarnak ilyen nemzeti ünnepeken, erőpróbákon kellene edződni, felkészülni a mindenkori „ellenség” – és nekünk az utóbbi 150 évben szinte csak az jutott! – elleni harcra. Mi miért nem tudunk egy „Marsz Niepodległosci”-val - “Függetlenség Menetével” - ünnepelni, mint a lengyelek, akiknél nov. 11. a nemzeti radikális erők seregszemléje, amit csupán 2008 óta tartanak? Kezdetben, az 1918-ban elnyert lengyel függetlenség nemzeti ünnepén, mindössze néhány száz hazafi nézett farkasszemet a balliberális söpredékkel. Az elmúlt években táboruk sok ezerre duzzadt és meg-megfutamították az antifákat. A tavalyi felvonuláson a nemzeti radikálisok mellett már jelen voltak konzervatív, katolikus szervezetek, szakszervezetek és más jobboldali mozgalmak is, beleértve a futballszurkolókat, akik az EU-s elvárásoknak megfelelni igyekvő kormányuk intézkedéseinek elszenvedői közé tartoznak. Az idén, öt nap múlva, egyes jóslatok szerint akár százezren is lehetnek a Marsz Niepodległosci-n.

A tavalyi nemzeti megmozduláson kemény összecsapás volt a lengyel hazafiak és az útjukat álló rendőrök közt, “melynek egy másfél órás zavargás lett a végeredménye, vízágyúkkal, könnygázzal, gumilövedékekkel és hatalmas balhéval. A menet végül ellentétes irányba indult meg, és más útvonalon ért célba. Útközben a mellékutcákban voltak harcok a rendőrökkel, számos rendőrautó lett szétverve és az egyik kereskedelmi tévécsatorna műholdas közvetítőkocsija is a lángok martalékává vált.”(Idézetinnen.) Tehát „célba lehet érni”!

Ha csak a lengyel Függetlenség Menet példáját is vesszük, nem mondható-e, hogy igaza van az Elgyávult-e a magyar? c. írásomhoz hozzászóló Hunyady Horváth Tamás Illésnek? – Még ha nem is értek egyet minden sorával.

“2006-ban kimentünk harcolni, nem bizonyos emberekért, akik anno agyon promózták magukat, hanem magunkért, de sajnos a kinnlevő tömeg 70%-a jóformán csak a csőcselék volt, az odafutok a rendőrhöz, beintek neki, majd ha ne adj' Isten felém fut egy süni, akkor menekülök. Elborzongva néztem azt, hogy ez egyes embereknek tetszik, és egyes emberek szerint ez bátor cselekedet. Viszont bennem az van, hogy akkor többen voltunk, mint a rendőrök, ha lett volna bennünk erő és kitartás, akkor porrá zúzhattuk volna őket, de sajnos az integetésen kívül és a rongáláson kívül nem tapasztaltam azt hogy a magyar hazafi fiatalság lett volna annyira kitartó és bátor ahhoz, hogy ezt megtette volna. Bár később szintén csak azt láttam, hogy sebeinket nyalogatva ugatunk brutalitásról és elnyomásról, mi meg szent napot csináltunk egy egyszerű utcai megmozdulásból, és mostanra már meg is emlékezünk róla, miközben elfelejtjük, hogy volt egy Mohács, volt egy Nándorfehérvár, volt egy Eger, volt egy Sümeg, volt egy Drégely, ahol ősapáink nem ezt tették, hanem konfrontálódtak az ellenséggel.” Elgondolkodtató sorok.

A jelen ellumposodott tömegeire és a magát csak némi joggal is nemzetinek valló magyarra jellemző közöny és fásultság talán nem a „félemberes”, kompromisszumos választások nyomán születő kudarcélmény terméke? Milliók esetében a már korábbi gyávaságé, hogy őszintén szembenézzen az egyén helyzetével. Mert ha erre a cionliberális médiaködösítés és manipuláció miatt képtelen is a társadalom többsége, az internet korában, élete kilátástalanságát látva, több millió magyarra ez már nem jelmező. Műveltségük is predesztinálná őket a kritikára és az önkritikára: ha bátorságuk, egymás és önmaguk iránti őszinteségük megengedné!

Bizony, a palesztinokat leszámítva, a cionista birodalom alávett népei közt nekünk van legtöbb okunk lázadni. De hogy az egy új élet kezdete legyen, nem árt tudni „titkát”  - ha már nincs az többé benne a lélegzetvétel természetességével a magyar idegszálakban:

„Lázadni, új csapást vágni csakis tiszta hittel és széles, szabad emberséggel lehet…”! (Féja Géza)

Balla József 2012. november 6.

Asszonyok - Bródy Sándor feleségének története és írásai