A Baumgarten-díj egyetlen posztumusz díjazottjáról, József Attiláról,

a síró Kosztolányiról és a szigorú Babitsról szól a következő Nyáry Krisztián darab.

Sorozat irodalmi díjakról - 5.rész:

„Ha kezdő költő volna Babits Mihály s ez volna az első könyve, akkor meg azt írnám, hogy néhány sora kétségtelenül tehetségre vall. De a könyv egésze mégis kétségessé teszi e tehetség kifejlődhetését. Sokat kell még tanulnia. Verseit pedig tartsa hét esztendeig az asztalfiában és ne adja ki barátai unszolására sem. Hogy hozzáértőkkel való érintkezése mégis legyen, egyik-egyik kísérletét be-beküldheti módjával valamilyen kisebb igényű lapnak.”

Ezeket a kíméletlen és igazságtalan sorokat József Attila írta 1930-ban a Nyugat vezető költőjének „Az istenek halnak az ember él”című kötetéről. A két zseni kölcsönösen lebecsülte egymás költészetét. A Babits által szerkesztett 1932-es Új Anthológiában, amely a fiatal magyar költőket mutatta be nagy terjedelemben, József Attila mindössze két versével szerepelt. "Minden versét olvastam, de kettőnél többet legjobb akarattal sem találtam" - mondta társaságban a szerkesztő. Így nem véletlen, hogy a 30-as évek szinte minden jelentős írója és költője kapott díjat a Babits által vezetett Baumgarten Alapítványtól, József Attila azonban hiába várta. 1933-ban kétségbeejtő anyagi helyzete miatt ugyan 300 pengős segélyt kért és kapott az alapítványtól, ez azonban látványosan szociális támogatás, és nem irodalmi elismerés volt. A mindkét költőhöz közel álló, költészetüket értő és tisztelő harmadik zseni, Kosztolányi Dezső ekkor határozta el, hogy véget vet az áldatlan helyzetnek. Ebben az időben a kuratórium tanácsadó testületének tagja volt, így javaslatát Babitsnak már csak hivatalból is meg kellett hallgatnia. Kosztolányi egy lapinterjúban is nyilatkozott róla, hogy szeretné, ha az 1935-ös évdíjat József Attila nyerné Medvetánc című kötetéért. Az alapítvány ülésén azonban Babits jelöltje, Fenyő László nyerte a díjat, s az 1000 pengős jutalmat is csak Kosztolányi erélyes fellépésnek köszönhetőn kaphatta meg József Attila. A díjkiosztás alkalmából, fél évtizeddel a Babits elleni kritika után, Kosztolányi közbenjárására a két költő végül szóba állt egymással. Egy hosszú beszélgetés után kézfogással álltak fel az asztaltól. Így aztán mindenki biztos volt benne, hogy 1935-ben József Attila kapja majd a régóta megérdemelt nagydíjat. A kuratórium ülése után a betegeskedő Kosztolányi is annak tudatában utazott el a tátrai gyógykezelésre, hogy a fiatal költőtárs elnyerte az anyagi gondjait megoldó elismerést. A végső döntés előtt nem sokkal azonban A Reggel című lapban megjelent József Attila „Én nem tudtam” című szonettje. A békejobbnak szánt verset hónapokkal korábban küldte el a lapnak, s ajánlásként - Kosztolányi javaslatára - a „Babits Mihálynak, hódolattal” sort írta fölé. A költőnek segíteni akaró lap szerkesztői úgy gondolták, a Baumgarten Alapítvány ülése megfelelő apropó a vers közlésére. Babits nehéz helyzetbe került: "Úgy érzem, éppen most nem adhatom ki a díjat József Attilának. Bizonyítékot szolgáltatnék önmagam ellen azok számára, akik állítják, hogy csak annak adok díjat, aki hódol nekem" - emlékezett később. Így a költőt kihúzta az évdíjasok közül, és újra csak jutalmazott lett. A döntés sokkolta a Tátrából visszatérő Kosztolányit, aki amikor megtudta, hogy pártfogoltja ismét nem kapott Baumgarten-díjat, sírva fakadt, és bejelentette távozását a tanácsadó testületből. József Attila, aki szintén biztos volt a díjban, dühös és elkeseredett volt. „Én már elintéztem magammal, - mondta Vágó Mártának. Nem elég, hogy az ország első költője vagyok? Még a díjat is megkapjam? Az már sok volna." A következő évben ismét ő volt a nagydíj jelöltje, de az összeült kuratórium már csak öngyilkosságának híréről értesült. Így lett József Attila a Baumgarten-díj történetének egyetlen posztumusz díjazottja."

Nyáry Krisztián

József Attila -

AZ ISTENEK HALNAK, AZ EMBER ÉL

Tárgyi kritikai tanulmány Babits Mihály verseskötetéről

Az ember azért ir verset, mert a szó szoros értelmében sürgős szüksége van reá. Fölidézi a tárgyak lelkét, vagy az együgyü népekről szóló tudomány polynéziai müszavával élvén tondi-ját s ez sikerül is annak, akinek mana-ja, vagyis varázsereje van. A költő tehát a tudomány álláspontja szerint is vajákos, táltos, bübájos. De minthogy a müalkotás bontatlan egész, valóságos egység, nyilvánvaló, hogy a költő a fölidézett több tárgynak egy bizonyos közös lelkét inditja mennynek a poklok ellen. Mert a szellemre az anyag poklai tátognak mindenünnen, ezek fölött kell, mint Madách mondja, „glóriával általlépnie”. Az anyag végtelen, határtalan. És noha minden egyes dologban rábukkanunk a lélekre, a dolgok egyetemének lelke mégis elsikkad előlünk. Hiszen a dolgok egyetemét nem szemlélhetjük közvetlenül, mint teszem azt, egy cseresznyefát, hanem legföljebb elmélkedhetünk róla. A szellem igy bele is veszne az anyag végtelenségébe, ha egyáltalában beletörődnék abba, hogy kivüle is legyen valami, ami határtalan. Ez az elme számára őrület volna, a képzelet számára képtelenség, a lélek számára - ne tessék mosolyogni - világhiány. De éppen emiatt az ész addig serénykedett, mignem fölfedezte az arisztoteleszi „végtelen regresszus lehetetlenségének” elvét. A képzelet addig csapongott kép után a képtelenségben, mig meg nem teremtette a mithoszokat. A lélek pedig e legnagyobb szükség okából átlényegül ihletté, amely a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető müegészet alkot. Müalkotáson kivül egészet soha nem szemlélünk. Az ihlet tehát a szellemnek az a minősitő ereje, amely az anyagot végessé teszi. Ezek szerint a mü közvetlen egyetemesség, vagy szem előtt tartva, hogy belsejében kimerithetetlen, határolt végtelenségnek is mondhatjuk.

Korunk kritikai áramlataira való tekintettel meg kell jegyeznem, hogy az ihlet lévén igy a legelső szellemi és anyaggyőző tiszta akarat, nem esik az erkölcstan stb. birodalmába. A müvet megalkotja és ezzel szerepe teljesedik, de tevékenysége különben sem társadalmi. Azonban természetes, hogy a kész müvek csoportja fölosztható erkölcsösökre és erkölcstelenekre, amint hogy az anyagi világ is fölosztható például áttetsző és át nem tetsző tárgyakra. A müvek önértékét azonban az efféle csoportositás nem érinti. Hangsulyoznom kell, hogy mindez csak a valóban értékes alkotásokra áll, - a többi sem nem erkölcsös, sem nem erkölcstelen, hanem közömbös szemét. Másszóval a költő csakis akkor szavahihető, ha jó verset ir.

Ezeket a megfontolandó gondolatokat előre kellett bocsátanom, mert Babits Mihálynak szóbanforgó verseit ugy körülajnározták, mintha a kritika kisdedek majálisa volna. Hetet-havat összecsapadékoltak Babits lelkéről, miegyebéről, anélkül hogy sugarat vetettek volna a varázserőre, amely a lelket fölidézi. Pedig lélekről aligha beszélhetünk, oly bántóan rossz versek kötege ez a könyv.

Hogy az aprólékon kezdjem, két marékkal tömi belénk a zagyvaságot:

Orditsatok szerelmet
vagy pénzt még inkább, báva szeretői
a Pénz sin-karja közt doromboló
fiktiv arannyal pereces világnak!

(Babylon egerei)

Ignotus után szabadon: akasszanak föl, ha értem, de nyelvünknek ennél rutabb, szutykosabb, tehetetlenebb és alantasabb mozdulatát még nem vettem fülembe. Holott a következő kétoldalas vers is igy megy elejétől végéig:

Szók deliriuma, nyügöző, nyüzsögő.
Játszanak, összefogóznak
benned,
cikáznak, tünnek,
bukfenceznek, s olykor megállnak fejen
s már mind megforgatod önkénytelen:
„Kultura!”
„A rut luk!”
Micsoda szimbolum!
Bum! Bum!

(Egyfajta kultura)

Ismeretes, hogy költők-irók szójátékkal szivesen szórakoznak. De hogy valaki ezt két oldalon komoly érdekü versben végigvigye oly izetlen szavu bölcselmi alapon, hogy „két véletlen szó nem ostobább, mint e világ vasakkal-füzött s gyilkos véletlene”, - arra példa csak azért nincsen, mert költőt ennyire még el nem hagyott a helikoni berkek honvágya. Nem érdekel Babits müvészi lelkiismerete, amelyet valószinüleg azzal csittit, hogy uttörő ott, ahová senki nem kivánkozik. De Babits Mihályt a köztudat formamüvészként emlegeti, nem tudni miért. Hiszen az irott forma tárgyi müvészete nem a mérték, ütem és rim kellékeinek kiállitásában, panorámájában, hanem a mü legbensőbb inditékai, mozzanatai helyzetének váltogatásában áll. Az első mozzanat uralmát fokozatosan átengedi a másodiknak s ez a harmadiknak. Majd az első mozzanat ujból kibontakozik, de gazdagabban és a szintén gazdagabban jelentkező második mozzanat mögé huzódik. És igy tovább, mindaddig, mig nem kész az irásmü, amikoris azt látjuk, hogy a motivumok tulajdonképpen átvették lassacskán egymás jelentését és jelentőségét, - a végire érvén már csak egyetlen egy mozzanat, motivum áll előttünk, ami nem más, mint maga a mü. Hasonlattal élvén, a formamüvész kézen fog egy ismeretlen tájon, egy ismeretlen hegy lábánál. Szallaguton vezet fölfelé, egyre szükülő körökben. Az első lépésre is tájat látunk. E tájra azonban a szallaguton fölfelé haladván észrevétlenül másik táj terül, hiszen közben északról keletnek, majd pedig délnek és nyugatnak megyünk. De igy visszajutunk ujra északra. Ekkor már föntebb vagyunk, de ugyanarra tágul szemünk, amire egy körrel lejjebb és mégis mást látunk. Most egyetlen pillantásra fölfogjuk mindazt, amit előbb északról és részben északkeletről meg északnyugatról szemléltünk. Fönn az ormon azután egyszerre nézhetünk a szelek minden iránya felé és ki-ki annyit lát, amennyi szeme van. A csupaszem utas egyetlen metszetlen kör közepén találja magát, egyivü éghajlat alatt. Csak maga az ösvény tünt el a növényzet között. Hát ez a formamüvészet. Kosztolányi igy irja a legszebb magyar prózát. De Babits Mihály ezekkel a versekkel formamüvész legyen? Még kellékei is rémségesek. (Ararat - madarat; komoly - agg a moly; ugatás és harangfoszlány foszlik el zajunkban osztán; stb.) A kellékes rendes ember, ha nem tolakodó. De itt ugy vagyunk vele, mint valami rim-ügynökkel, akit ha kidobunk az ajtón, bejön az ablakon, a példabeszédnek megfelelően. Hogy ez nem is fontos? Hát tele van képzavarral. A repülő bogár ráng. Helyes, de nála valami láthatatlan gummiszálon ráng. Holott gummiszálon nem rángana, hanem édesen emelkedne-sülyedne, hintás ritmusocskában, mint a búcsúbeli kis labdák. Aztán meg a lelke (Babitsé) a kedves csöpp füleinek labirintusában bujócskázik, - eszem a képzeletit. Még pedig abból a célból bujócskázik, hogy mérje, ám lehet, hogy más célból, de mindenesetre „mérve e végtelen véges kanyargás rózsaszin üreit” és „néha véletlen kicsuszik tangensben a halánték felett”. Ha már ily kigondolt kép előtt állunk, nézze meg jól a szemes olvasó szomszédja fülét és vegye fontolóra, vajjon annak rózsaszin üreiből vonhatunk-e a halántékhoz érintőt? Amely kicsuszik, tehát oly rendes érintőnek kellene lennie, aminő a parittyából kirepülő kőé. Ezt azonban Babits maga is tagadja, mert bár kicsuszik tangensben a halánték felett, mégis ezzel egyidejüleg „valami kék eret követ” a szegény lélek, amely nyilván kettészakad, hogy a zeg-zugos erecske meg az amugyis rosszul elgondolt érintők kivánalmának egyszerre megfeleljen. (Ketten, messze az ég alatt...) Ismét másutt vonatja szalad, mint bárka az özönben: két jármü menetét hasonlitja össze olyképpen, hogy ugy az egyik, mint a másik szaladásáról való képzetünk végleg elenyészik. (A huszéves Nyugat ünnepére.) Bus csavargó módján estig bukdosódik a buckán egyre lefelé. A buckán képtelenség késő estig egyre lefelé bukdosódni. Bukdosódni nem is lehet a buckán, azon legföljebb le- vagy elbukik az ember, egyszeriben. Ha a „bucka” buckás területet jelent, akkor sem egyre lefelé bukdosódunk, hanem föl-le. A buckának költői „halom” vagy „domb” értelme szóba sem jöhet, mert hiszen a bukdosódás oka itt maga a bucka. (Elég a kóstoló.)

Ugyanebben a végig zavaros versében:

Minden folyót vár a Styx.
Oh, megoldó biztos X!
De jaj neked, apadva s feledve
mint a pohár kiloccsantott alja,
lenni a földé vagy Istené!

A számtanban X-szel jelölik az ismeretlent. A második sor tehát értelmi utalás a számtanra. De itt is zavar van: az X nem megoldó, hanem megoldandó. A megoldó az, aki számit vele. De a zavartól eltekintve is hamisan hangzik: a költő mintha nem volna szavahihető. Oka ennek is formamüvészeti. Cseréljük csak föl az első két sort:

Oh, megoldó biztos X!
Minden folyót vár a Styx.

Miért hangzik igy jobbnak? A babitsi sorrendben az első sorban magyarázat áll, a másodikban pedig ujjongó felkiáltás. Holott is a hamisság nyilvánvaló: a valóság előbb kiált föl s csak utóbb, kitöréséért mintegy szégyenkezvén, teszi hozzá önmaga számára, hogy lelkesültsége nem tárgytalan, hanem a tények erejéből fakadó. Az igy második helyre kerülő sor éppen az X megoldásává válik.

A következő három sorral kapcsolatban mintha boszorkányság esne velünk. Az első pillanatra ugy látszik, minden rendben van, a szakasz a mondottaktól eltekintve értelmes. Közelebbről megvizsgálván azonban zavarba jön az ember, mert végzetes ellentmondásra lel az első két sor örömre bukkanó kitörése s a következők jajja között. Annál is inkább, mert ezt a jajt ellentétes kötőszó vezeti be. Irjuk csak ide az igy talált értelmet: Oh megoldó biztos X! De jaj neked, lenni a földé vagy Istené! Ám hátha mégsem áll itt fejetetejére az ész! És valóban előkerül az értelmes kapcsolat, az ördöngős rejtély nyitját leli, de hajh! mi lesz a müvészetből?! A három utolsó sor ugyanis ész szerint azt kell jelentse, hogy noha biztos a megoldás, mégis jaj abban az esetben, ha akár a földé, akár az Istené, apadtan s feledten lesz a költő. Vagyis a közbeeső, nyelvileg magyartalan, minősitő részeken van az értelmi hangsuly, ami mondattanilag abban jut kifejezésre, hogy az ige előtt állanak. A sorok ritmusa azonban egyenlő s belsőleg a fölcserélhetetlen végsor erejével zárulnak eggyé, az utolsó sor elején káplárkodó ige pedig a müvészi formában elfoglalt helyénél és hatalmánál fogva erős ráütést, iktust kap. Müvészileg nem birja meg, hogy különben sem magyar közlegényei nála fontosabbak legyenek, őrmesterré lépvén elő. A müvészi szerkezet teljes ellentmondásban van a mondat szerkezetével. Minthogy pedig a kötött beszéd fölött a müvészi forma országol, a mondattani tagozódás meglapul mögötte és értelme elvész szem elől. A tartalom hütlen elhagyás cimén perli a formát. És viszont, ahogy tetszik. De minthogy a házastársi életközösség fenn sem állott, nászról szó sincs, a házasság eleve érvénytelen, azaz müvészet nincsen.

Babitsnál a forma és a tartalom, a müvészi forma és a költői tartalom, ugy kerülik egymást, mint két hitvesgyilkos, akik egymásban Sherlock Holmesre gyanakszanak. A legjellemzőbb az, hogy költői mondandói mindig megtörnek a sorok végén (enjambement). Idegen sor közepéig hátrálnak, ott elhalnak, miután előbb hol nyegle, hol barbár sorvégek erőszakosságán szüzességüket elvesztették:

A csupasz fák csucsa mint tük hegye bök be
az égi flanellba:
Az Isten a földet hóba és ködökbe
puhán becsavarta,
hogy óvja azt a pár maradék plántáját,
amit az ember nem
irtott ki még, s amik a bus tavaszt várják
szabadon vagy kertben.

(Gondok kereplője)

Tessék megnézni az utolsó másfél sort és belátni, hogy ez a bottal esketett nász micsoda másfél üresfejü fattyat adott az életnek s micsoda másfél „müvészi formát” a magyarnak. Fattyat, mert a szakasz majdnem csecsemő-képzetet ád. De te jóságos ég! csecsemő, akiből tük merednek ki? No, próbáljunk jó szakaszt csinálni ebből a bölcselmi csendéletből, amely pedig a kötet legjobb szakaszainak egyike:

Az Isten a földet puhán becsavarta
égi flanellba,
ráfonta, kötötte havát, ködét,
hogy óvja azt a pár maradék plántáját,
amit az ember
nem irtott ki még.

Rossz ez igy is.

De „jó”-val jobb, hiszen legalább a szemetét kisöpörtük. A két utolsó sor igy kettőben nagyon vásárias, egynek pedig nehézkes volna s a többiektől eltérő stilusu. Más bajok is vannak, de akkor a vers belsejéhez kellene nyulnom, annál pedig gőgösebb vagyok. Tartalma ugyanis közhelyes, az eredeti benne csak a köd mint flanell.

Emlékszem, milyen édes hajcihőt kavart lelkemben, amikor megtudtam volt, hogy a hótakaró megóvja a földeket a kihüléstől. Hogy a köd is játszana ily szerepet a már hófödött tájon, az kétséges önmagában, de a versben amugyis megromlik. Addig ez is megáll, amig az Isten a földet ködbe, azaz flanellbe csavarja, tehát óvja, különben mért csavargatná be? Az óvás mozzanata a flanell-képzet kifejlése. Ugyanakkor azonban a hóréteg természettudományilag óvja a föld kérgét, valóságosan, a hó és a köd tehát az óváson belül egymásra acsarkodnak, ahelyett, hogy összeölelkeznének. Finom, Babits minden jobb versére jellemző stilustalanságot figyelhetünk meg itt. Azonfölül az emberek ellen áll az óvás, ami megint rendben volna, óvás és irtás kapcsolódnak, de flanellal óvni a kiirtó emberek ellen? Megint stilustalanság. Lehet, hogy a köd az emberek szeme ellen óv - de ez csak belemagyarázás volna, s a flanell ismét bajt okozna. Meg nem állhatom hát, hogy az egészet át ne irjam erre a mozzanatra a következőképpen:

Csupasz fák gémberedő ágát
puha gyolcs-ködbe csavarja, fedi:
az Isten megóvja világát;
az ember lelkét vaksággal veri.

A gyolcs egyenértékü a flanellal. Hogy az ember irtott és irt, azt fölösleges belevenni. Hiszen az Isten mindezt nem csinálná, ha az ember lelke nem volna a dolgokra veszedelmes - a költő szerint. Ez a négy sor sem tökéletes, de unom már és most különben is kritikus vagyok.

Ismétlem, az idézett szakasz a legjobbak közül való. Lesznek is, akik szerint szőrszálhasogató volnék. Dehát a tudomány - tessék rábólintani - szőrszálhasogatásból áll. Hol volna enélkül akár Szokratesz, akár Newton, akár Einstein, vagy pl. valamely történész? A mükritikus pedig költészettudós. S ha minden gyakorlati szakembertől, mérnöktől, katonától, szülésznőtől, péktől, borbélytól is szabatos, tiszta munkát követelünk, a költővel kivételt tegyünk? Hiszen a költő éppen az alkotó szellem tisztaságának nagymestere! Ha egy könyvelő a tartozikat és a követelt, a pénztárkönyvet és az árutételt, a mérleget és az előleget nemcsak lázálmaiban vétené össze, de mindig olyan munkát végezne, amilyen formamüvészetet Babits csinál, bizony minden szatócs kihajitaná.

Vannak esetek, amikor Babits szemmelláthatólag finom formai mutatványt tüz müsorra. Ilyenkor aztán vérfagyasztó dolgok derülnek ki. Egy helyt például Isten gyertyája ő s négy szakaszon át csupán a szakaszvégen visszatérő Isten szóval rimel össze. Finom ötletnek tartanám, ha müvészetben ötletnek egyáltalában volna valami értéke. Hát még ha szentségtöréssel párosul! Mert hivő alkotó szive és elméje minek tartsa azt az akarnok vakmerőséget, amely egy rokonszenves gondolat festett ablakait otromba forma féltégláival zuzza be. Ő Isten gyertyája s minthogy nem tud magáról tartalmasat mondani, ő az Isten nagy világ-szelek elé emelt, hős, vak, kicsi gyertyája. A hős, vak, kicsi - ejh! - szóra méltatlan. A nagy világ-szeleket látszólag érdemes volna vitorlámba fogni, mégsem teszem, hiszen még a hős, vak, kicsi gyertyát „sem tudták e nagy világ-szelek eloltani”. Bár erejük az van. T. i. a második szakaszból megtudjuk, hogy a láng már inog. Istenhez fordul hát Babits, megjegyezvén, hogy „tövig ég bölcs, szent, konokkezeidben”. Az olvasó azonban nem érti, hogy miért nem szólitja nevén azt a hindu istenséget, amelyhez fohászkodik. Hiszen itt nyilvánvalóan sokkezü istenségről van szó. De nagyon ügyetlen lehet, hiszen ezt a kicsi gyertyát több kézzel tartja a nagy világ-szelek elé. De ha csak a sorok közt ügyetlen, vagy félős, óvatos, akkor meg nem isten. És mi az, hogy bölcs, szent, konok? Vagy vagy. Dehát, ha egy istenség már gyertyát tart és Babitsot tartja gyertyának, akkor az olvasó maga is választhat a jelzők között, hiszen a konok helyénvaló, a bölcs pedig annál kevésbé. A bölcset tehát ezennel érvénytelenitem s igy, noha kerülő uton, mégis sikerül a bölcs és konok szavak tartalmának hatásköri összeütközését eltüntetnem. Még csak annyit, hogy ez a hindu istenség meggondolja magát s az olvasó tudta és beleegyezése nélkül helyzetet változtat, mert váratlanul már csak nagy tenyere tartja magasra a kicsi gyertyát. Valószinüleg, bár ez tudtunkra nem adatik, néhány csepp viasszal oda is fagyasztotta, mert hiszen a tenyér sik felület s a hős, vak, kicsi gyertya a nagy világ-szelekben különben lepottyanna róla.

Ennek a versnek az elemezése nem is mütét volt már, hanem hullaboncolás. De találunk itt olyanra is, amelyet illetni kényesebb, mert már világrajöttekor oszlásnak indult. Mit! indult? Ment, futott, rohant. Megérkezett. Révbe ért, amint az illik is a következő vizi stilushoz:

Hol év, perc, bor, barátság fölszakad,
engem különös gátak zsilipelnek
és hallgatok, mintha gondolatom
szédülne meredek hidján a nyelvnek:
de belül, lassan, fészken, titkosan
a szavak mégis gyülnek, gyülnek;
kiket rimek tollával tollazok,
hogy ki ne hüljenek, ha kirepülnek.
(Im az én tollas, késett tósztom).

(Az elmaradt tószt, Fenyő Miksának)

Nem érdekel, hogy a költőnek gátlásai vannak Fenyő Miksával szemben, inkább azon a leleményes nyári üdülésen felejtem sanda tekintetem, amely szerint a költő tollaz, különös gátaktól zsilipeltetve. De bah! mindegy, a szavak mégis gyülnek, gyülnek. Ugyanebből a versből pusztán az érdekesség kedvéért adom a következő Ady-ejtésü, bár gyönge sorokat:

„tudok a nemes mámor poharából
inni,
és tudok hinni
(amihez ma is kell a mámor.)
És poharam beszéde: csengés.”

Még a különben önmagukban jó részek is széthullanak. Az egyes szavak, kifejezések, sorok, szakaszok külön életre, ellenséges szabadságra törnek, mint valami kegyetlenségéről hirhedt fegyház fellázadt, félőrült fegyencei. Mert ime öt sor, Babits irásmüvészetének teteje, egy gyöngécske vers kellős közepén:

Prémes mezőkön, mint a füst, márványzik át a szél.
Nem füst az, csak a halkezüst
borzongás a Föld fürte közt,
mely elhal s ujra kél,
ahova csak az égi Est altató csókja ér.

Ez az öt sor majdnem remekirókhoz méltó. Ám a föntebb elemezett finom stilustalanságot itt is megfigyelhetjük: prémes mezőkön - szép, jó; mint a füst márványzik át a szél - nagyon szép, nagyon jó. A stilustalanság a prémes meg a márványzik egymást rontó voltában rejlik. Azonban ennek az öt sornak párját sehogyan sem lelem. Akadnak a könyvben egyes szép sorok (Próbálkozik a nagy harang a ködben, - melyet kásásan kavar a madár; vakarcs-poklok), de kétséges, hogy esik-e minden sürü oldalra egy. Égi kalácsba való, szüken mért mazsolaszemek ezek, valami undoritó kulimászban.

Hogyan lépett e primitiv Madonna
e volutás, barokk párkányra? Olyan
magas a párkány, hogy amint az évek
malma csikar, ki béna földön ülök,
romló szemem nem éri már a márvány
unt diszein tul ama boldog arcot.

Tessék csak nyugodtan elképzelni a költőt, amint béna földön ül és az évek malma csikarja! Ezen fölül pedig az a megjegyzésem, hogyha az évek malma nem is csikarná, akkor sem ülhetne béna földön. Ilyen szóösszetételt gondolati költészet stilusa nem tür meg. Ez a kapcsolat csak olyan költeményben szerepelhetne, amely a maga egészének minőségében is ezt a fogalom melletti tartalmat kihangsulyozó mondandót képviseli. Ebben az esetben a szavak nem mint a fogalmak hordozói jutnak levegőhöz, hanem a maguk csak szóbeli értékében. Az itéletalkotás távolról alig-alig neszelő logikummal kisér. Jelenlétét ugyszólván észre sem venni, de amennyiben a szavak logikai szempontból összemarakodnak, kitünik, hogy puszta létük mennyire fontos. De miért ez az egész eszelős cécó?

Mit keres ott a földön? Tán a rímet,
mint leejtett pléh-csörgőjét a gyermek,
keresi gyermekessen. A cselédek
kisöpörték? vagy ott csörög a táncban
perecnek kötve egy frivol bokára?
vagy legurult a terraszról a sárba?

(A Madonna fakirja)

Ezért! ezért az ocsmány ürességért, hogy a tartalmatlanságnak ez a pléh-csörgője kihallassék! Mert eltekintve attól, hogy minden szakasz üti a másikat, külön-külön is irtóztatóan üresek, mint valami dögszagu árok, amelyben még szennyviz sincsen, csak a nyirkosság emlékeztet rá. És mindenütt, mindenütt:

(állnak) a gatyás jegenyék,
őrnek, e nagy, marcona, délceg
strázsa-legények:
hogy elrémüljenek a Rémek.

Hogy elrémüljenek az olvasók. Ugyanitt:

félsz, mint piros-szemü, ravasz
hipnotizőrtől, hogy elaltat?
Lesed a holdat?
És remegsz, hogy mit hoz a Holnap?

(Miért lázadsz az Este ellen?)

Pedig itt is akad különálló, szép sor.

Akinek ilyen nyákos, üres odu a lelke, lehet-e formamüvész. Ady a forma fagyasztó ormain ökölrement Istennel, anyaggal, Kosztolányi fontos stratégiai magaslatokon siklik hótalpakon, üzi friss téli sportját; ritkán veszi elő a nagyágyut, de éppen az a Kosztolányi csodálatossága, hogy hólabdákkal is megvédi érzékeny hadászati pontjait az alaktalan és együttesében tartalmatlan anyag alattomos támadásai ellen. Még a vihar sem mer elébe lépni - maga csinál hát vihart, mint egy isten, pusztán azért, hogy arca a hempergésben kipiruljon. Juhász Gyula bérci váromladék fokán mereng, füzesekre és meleg alföldi tavakra - az ellenség mintha más tájakra vonulna előle. Babits szemétdombról pislog fölfelé, de nem is föl, hanem le, le, egyre lefelé. Ahol egyéni. Mert másrészt Babits formája, ahol az valóban forma, afféle gyári áru, kész öltöny, amely mindenkin s igy Babitson is jól áll. Csak a hozzáértő veszi észre, hogy a derék lötyög, vagy a szivarzseb félig a hóna alá esik, az ujj tulhosszu, a nyak pedig alacsony és eláll. Ady állatbőrökben járt. Nem szabta azokat semmiféle szabó - mégis mind királyi volt. És mielőtt meglátogatta volna istenét, mindig uj vadállatot ejtett el, ugy járult eléje. Juhász Gyula többnyire lomposnak látszik, de az értő tudja, hogy milyen értékes háziszőttes van rajta. Kosztolányi pedig elegáns, pompás, és nem kinosan, hanem fesztelenül, elképpesztő-természetesen. Annyira, hogy ugy jár köztünk, mint a meztelen gyerek a kavicsos tengerparton.

Az eddigiekből egy költészetbölcseleti formatan bontakozik ki nagy vonásokban. A mü nem is való a széptan (aesthetika) kezeügyébe - a lényeg nem az, hogy szép-e, vagy sem, hanem hogy valóban müalkotás-e? Pl. a polynéziai hadisten faszobra gyerekriasztóan ronda, de tökéletes mü. Az óriási szájon, fogakon, lapos, apró, kapzsi és bandzsa szemeken, hülyén ferde állon és az egész félrecsapott, vigyorogva rémitő ábrázaton minden porcikán, minden négyzetmilliméternyi helyen ott a müvész ujjanyoma. Más példák is vannak: Baudelaire, Villon, Rodin, Shakespeare, Móricz Zsigmond stb. A széptan tételei minden valóságos alakra vonatkoznak, tehát a müre is, azonban csak a mü lényegtelen tulajdonságára vetnek világot. T. i. a müforma magának az emberi ihletnek tárgyasult ereje, a valóság-alak pedig az isteni ihleté. Mármost ha tulmegyünk a fölületes tetszésen és nem azt vizsgáljuk, hogy ocsmány-e az édesanyánk bele, fönséges-e a téli vihar a Kárpátokban, hanem tökéletes-e, miféle forma ez, tehát mifajta szellem gyurta itt rettenthetetlenül az anyagot, - akkor valóságbölcseletet (metafizikát) csinálunk; és csinál naponta mindenki, bármennyire is szitkozódjanak ellene a bambák, az elme öngyilkosai. A valóságot elemezvén Istenhez jutunk, a münél az ihlethez, az észen kivül az egyetlenhez, ami az állattal szemben emberré tesz. A lelki kultura bizonyos fokán már nem is keltik bennünk a tárgyak sem a szép, sem a rut érzését. Gondoljunk csak a foltos-lompos festőkre, borotválatlan, kócos költőkre, Archimedeszre, Diogeneszre, sőt a lövészárkok tetves bakáira. Széptani itélet nem kritika, tárgyi értékelés, hanem az olvasó tájékoztatása affelől, hogy a mü miféle tetszés inditója lehet. Igy pl. az emlitett polynéziai hadisten szobrát nem ajánlhatom könnyen utálkozó, érzékeny lánykáknak, akik elájulnak disznóöléskor s a még fürösztetlen ujszülött láttán reszketve undorodnak. De a kolbászt megeszik s a szöszke babáért rajonganak, Baudelairere keresztet vetnek, Farkas Imrét pad alatt falják a kereskedelmiben. Égen és földön minden ami van, ád széptani (aesthetikai) élményt, de müélményt nem. A mü tetszésbeli hatása voltaképpen kettős: az anyagé és a szellemé. A müvész vagy derüs tájakon, vagy inkább rettegtető őserdőkben vezet s mi lélegzetfojtva követjük. Ady megy előre, megállás nélkül, komoran és annyira rettenthetetlenül, hogy elfelejtjük, hol is járunk. Nagy hatásának ez a titka: észre sem vesszük az ellenséges, rontó és mérges tájat, anyagot, annyira rajta felejtjük szemünket ezen a suhogó, ragyogó lelken. Kosztolányi kemény ingben, nevetgélve, cigarettázva, fölényesen vezet s ezért nem szeretik sokan, mert a legtöbben meg akarnak hatódni, holott a kisgyermek panaszai óta erre nem igen van alkalom. Pedig ez a magatartás a bámulatos. Ám akik ezt nem szeretik, azoknak ott van Juhász Gyula, aki maga is megilletődik és közben imákat mormol, de mégis megy, megy előre. Babitsnak ugyszólván anyaga sincsen. Ha van, megáll az erdő szélén s a fejét vakarja és hol peplonban, hol meg darócban próbálja széles taglejtésekkel elhitetni, hogy ojjé, ő már unja az egészet, annyit barangolt erre. De nem is kell szembesitenünk az igazi müvészettel, elég, ha keresztkérdéseket teszünk föl a mellverő verseknek, kiderül, hogy hazudnak, sohasem jártak az anyag rejtelmeinél. Amit tud, azt is azért tudja, mert néha az unatkozó anyag maga jött el hozzá, hogy leköpje.

Mondom, müalkotásnál harmadrendü az aesthetikai szépség, amit inkább tetszősségnek mondanék. Sohasem beszélünk csunya versről, csak rosszról, mért szólnánk hát szépről? Azonkivül is kettős a mü tetszőssége: - tetszik vagy nem tetszik az anyag és tetszik vagy nem tetszik a költői magatartás. Lehet eset (pl. Villonnál), amikor mind a kettő visszatetszést szül, a mü mégis érvényes értékü alkotás. Babits magatartása hol „szép”, hol rut, anyaga hol tetsző, hol visszatetsző. Van ugy is, hogy mind a kettő szép, azaz tetszetős, s ugy is, hogy az egyik undok, a másik ronda. Mindez persze kinek-kinek az izlése szerint. De a mindenkire egyformán érvényes értékü tárgyi müvésziségre csak az emlitett néhány sorban bukkanunk. Mindenesetre, hagyományainkhoz hiven ideirom, bár ez nem értékitélet, hanem közömbös ténymegállapitás, hogy a könyv nagyobbrészt visszatetszést kelt.

A lélektani szempont rokon a széptanival. Még a tárgyi elvü tetszettanok is a lélektan területén cövekelik ki fele birodalmuk határát. Mármost ha lélektanos ökör, avagy elaljasulóbb szellem volnék, valahogy igy kiáltottam volna el igazsága ellenére csaló, hamis, mert csalfán beállitott mondókámat. Természetesen a zárójeles részek nélkül:

Egy nagykulturáju költő áll előttünk. (A költő ember is, nemcsak alkotó. Ha hát a primitiv Madonna, volutás, barokk, Dante stb. szavak jelentésének fogalmi ismeretét föltételezzük, ami kötelező, akkor Babits, a költő mint ember, valóban müvelt. Csak Babits, a költő mint anyagformáló müveletlen.) Rezzenő, érzékeny lélek, Isten világ-szelektől riogatott gyertyája, amely az Ember magosra törő szándékainak ünnepére ég. (Hát persze.) Egyszerre tud durva és finom lenni - rekedt orditása és halk zsonogása egyként egy tiszta ember közelségét árulják el. (Természetesen. A legrosszabb verseket irja manapság, de azért tisztára ember.) Fájdalma az emberiség fájdalma, de babitsi nyilalásokkal, öröme a kultura s az emberiség legjobbjainak végzetes derüje, de Babits különös artisztikus mosolyával. (Szóról-szóra áll. Hogy Babits különös müvészisége, artisticuma micsoda, azt láttuk.) Nagyságára vall, hogy midőn immár az elmulás folyójának partján áll és elméjében a megoldó biztos X, a nagy Ismeretlen motoz, még akkor is azon mereng és jajdul kétségesen, hogy adott-e vajjon eleget, megmaradt-e talpig embernek, vagy kiloccsant-e a Nagy Pohárból? (Stb.)Lángját szégyen-szelek fujják. Arcátlan, beteg korunkban ő szégyenkezik mindenki helyett. (Ez nincs benne a versekben, de jól hangzik. Különben is ráfér Babitsra.) Egyszerü, ha egyszerüen akar szólni, raffinált, ha ugy kivánkozik, de mindig őszintén tárul. Félős még, de már lelke legrejtettebb titkait is elárulja. (Pl. hogy nagyon rossz költő)....... (Ide irjon bárki bármit, akármiről szóló, akármilyen tárgyu (csak nem szinházi) sajtókritikákból, beleértve a Nyugatot is, egészen addig, hogy:) Gyönyörü meglepetés ez a könyv mindazok kisded csapatának, akik hivőn kitartanak a tiszta müvészet s ami ezzel egyértelmü, az emberi kultura, a haladás mellett. (Szabadelvü lap.) Kétszeresen gyönyörü meglepetés nékünk, magyaroknak, akiket az igazságtalanságban csak kulturánk ereje támogat. (Klebelsberger-sajtó.) Gyönyörü meglepetés ez nékünk, akik a nyugatról ész nélkül, formátlanul behozott kultura sajátos, magyar jellegének kibontakozását várjuk. (Nemzeti radikális.) Bodóné másról beszél, mikor a bor árát kérik. Olvassuk csak össze az aláhuzott részeket!

Hát gyönyörü meglepetés, mondhatom.

Ha kezdő költő volna Babits Mihály s ez volna az első könyve, akkor meg azt irnám, hogy néhány sora kétségtelenül tehetségre vall. De a könyv egésze mégis kétségessé teszi e tehetség kifejlődhetését. Sokat kell még tanulnia. Verseit pedig tartsa hét esztendeig az asztalfiában és ne adja ki barátai unszolására sem. Hogy hozzáértőkkel való érintkezése mégis legyen, egyik-egyik kisérletét be-beküldheti módjával valamilyen kisebb igényü lapnak.

De elég a szóból. Az Istenek halnak, az ember él.

(1930)