A számjelek és a számírás története

Alföldi Géza

Ha nálunk született volna...

Népszámlálás volt Betlehemben, - 
így szól a Karácsony története, - 
s akkor született meg egy istállóban 
az Úr egy Fia, - Mária Gyermeke...

Nem volt, ki szállást adjon nékik. 
Barmok lehelték rá a meleget. 
Nem volt egy pólyája, egyetlen takarója, 
Meséli a monda... Mert ott született!

De Cegléden, vagy Kecskeméten, 
a Hortobágyon ha született volna, 
az első Karácsony igaz történetéről 
így szólna ma a bibliai monda:

... Rozál épp az udvart seperte. 
János meg a jószágnak almozott. 
A kis Péterke az öreg kandúrral játszott. 
A Puli, az meg hátul kalandozott.

Akkor ért a ház elé József. 
Jó tejszagot lehelt a méla csönd. 
Mária, fáradtan, alig vonszolta magát 
S a kerítésen át József beköszönt.

Rozál fogadta hangos szóval: 
- Mi szél sodorta erre kendteket? - 
- Törvénybe mennénk. De beteg lett az asszony 
s pihenni kéne, mert - ránk esteledett.

Kerestünk födélt a korcsmában. 
De szállást a bérlője nem adott. 
Hej pedig az asszony az utolsóban van már, 
de hiába - nincs pénz, mert szegény vagyok...

Már istálló is elég lenne, 
Csak tető legyen már fejünk felett... - 
Rozál a seprűjét a falnak támasztotta, 
Bodri a kiskapuig settenkedett.

- Takarodsz vissza, beste lelke! 
Kerüljenek csak kietek bentébb! 
Talán egy ágy, az csak akad majd még a háznál. 
Hogy elfáradt, szegény!... Eszem a lelkét!...-

Szélesre tárta a kiskaput. 
Mária arca, mint viasz: sápadt. 
- Ne ugass már, Bodri!... Hát nem látod, hogy vendég?! 
Eredj csak, Péterke s szólj az apádnak!

Jöjjön csak, lelkem, segítek én... 
Támaszkodjék rám!... Óvatost lépjen!... 
Úgy-úgy, lelkem!... Kend meg csukja be csak a kaput, 
de siessen, oszt maga is segéljen!...-

János is sebten előkerült. 
Kemény keze még a villát fogta. 
- Utasok... Nincsen szállásuk... S beteg az asszony... 
Behívtam őket...- Mért ne tettek volna?

- Az asszonynak vess tiszta ágyat! 
Az ember meg a lócán elalhat. 
És valami enni is akad tán a háznál... 
Péter, egy kis borért, fiam, szaladj csak!...-

A Bodri is odasündörgött. 
Péter a butykossal máris kocog. 
S ameddig az asszony megvetette az ágyat, 
János kolbászt s egy köcsög tejet hozott.

Máriát már a fájdalom rázta. 
A párnák között csöndesen feküdt. 
S amíg az asszony terít, megnyugodva látja, 
Hogy János a szobába épen befűt.

A kemencében lángolt a tűz. 
Rozál az ágynál csendesen állt ott 
És lelkükre a tiszta ágy friss párna-szaga, 
Mint békesség, csendesen leszállott...

Kint az égen holdfény ragyogott. 
Házra, tájra ezüstszín-port hintett. 
S még nem volt éjfél, mikor a meleg szobában, 
ím, megszületett a régenvárt Kisded...

A szomszédságból akadt bölcső... 
Nagy Andráséktól csipkés kis paplan. 
S négy-öt asszony zsibongott a szomszéd szobában, 
a kis teknő körül szép kör-alakban...

Jaj de szép... s fiú!... Nézd csak, apjuk!... 
Ujjongott Rozál, míg óva mosta...

És ígyen született meg az Isten Gyermek... 
... Már... hogyha nálunk születhetett volna!...

1948. december 24.

*

Sajó Sándor
Magyar kereszt

Keresztet vitt az úr a Golgotára,
Azóta szép s jó mind e jelben él;
Az üdvösségnek szenvedés az ára:
Boldog, ki sír és sírva is remél;
Áldott tövében megváltó keresztnek
Csak Krisztust nézzed, ne a Golgotát,
S ha gyötrött vállad sajgó kínra reszket,
Ajkad-harapva némán menj tovább.

Avagy, ha hordod magyar sors keresztjét
S tudsz magyar lenni megtiportan is;
Érezd és hirdesd: ami nincs most, lesz még,
S verdesd a szárnyad lenn a porban is;
Erdély keserve szívedből sikongjon,
A Lomnic-csúcsról lengjen rád a gyász,
Viharzó vágyad zúgjon minden ormon:
Lesz kikelet még, lesz föltámadás!

Piruljon arcod, gyúljon rá a szégyen,
Kiáltson ajkad: hallja a világ!
És vájj sebedbe, csak hadd fájjon, égjen, -
A lélek él, ha nagy hit lengi át;
Ha hitet adott Isten a magyarnak,
Csorduljon ez mint dúslevű gerezd
S legyen sarkallód minden ősi parlag
És édes terhed a magyar kereszt...

A szent jel int és hív és vár a munka,
Az út nehéz s a cél oly messze még!
A meddő gyászt a balsors már megunta, -
Küzdj, szenvedj, fáradj, ifju nemzedék!
Bús ugarunknak lesz még aratása,
Csak törjed, túrjad, magyar ifjúság,
Hogy megzendíthesd új föltámadásra
A magyar élet büszke himnuszát!

"Magyarnak lenni annyit jelent, emberek - emelte föl a hangját Erőss Miklós -, mint kétszer annyit dolgozni, mint más. Okosabbnak lenni, jobbnak lenni, tisztességesebbnek lenni, mint más. Magyarnak lenni ezt jelenti bizony. Ezt tanoltam meg a császár kenyerén - fordult a fiához, aki ott állt mellette a lépcső alatt, nyurgán, egyenesen -, s most továbbadom neked, édes fiam, itt, embereink szeme láttára s füle hallatára, hogy okulásodra váljék, s eszerint nőjél emberré s magyarrá!"

Wass Albert: Kard és kasza (Mentor kiadás, 385. old.)

*

Kard és kasza

„Hont foglalni alkalmas a kard, s annak védelmezésében hasznos. Megtartani a hont azonban csak kaszával lehet. Kaszával, ekével, izzadságos, becsületes munkával. Hont veszejt, ki másra bízza a munkát.” "- Kétféle ember van ezen a világon,/…/ egyik karddal farag világot magának, a másik ekével. De a karddal faragott világot egy másik kard ledöntheti, s újjá faraghatja nagyon is gyorsan. Maradandót csupán az eke farag." (Részlet a regényből.)

Wass Albert e remekművében saját ősi nemzetségének állít emléket, elvezetve története szálait a közelmúltbeli Mezőség jelen idejéig, visszatérve mintegy a vasasszentgothárdi táj- és időkezdetekhez, az Istent-tudó látóemberi bölcsességhez.

Letöltés

http://hangos-konyv.blog.hu/2012/10/18/wass_albert_kard_es_kasza

*

WASS Albert

KARD ÉS KASZA

A századfordulót és főleg Trianont követően a magyar epikának az a vonulata, amely számot vetett a magyar sorskérdésekkel, illetve vállalkozott a "hol tévesztettünk utat?" lelkiismeret-vizsgálatára, vissza-visszatért Erdély etnikai arculata megváltozásának problémájához. Ez a látszatra demográfiai-nemzetiségi kérdéskör etikai problémává sűrűsödött az írók tollán, hiszen rendre fölvetődött az erdélyi birtokos osztály felelőssége: miért tűrte, sőt mi okból segítette, hogy a jóval olcsóbb munkaerőt képező román parasztság foglalja el a magyar földművesek helyét, melynek következtében néhány évszázad alatt a bevándorolt román ajkú népesség Erdély nagy területein többségbe került.
A magyar lakosság szórványosodása a legdrámaibb módon a Mezőségben ment végbe - ennek a problémakomplexumnak és tájnak a történelmi tablóját, hatalmas etikai-emberi freskóját alkotta meg Wass Albert. A kétkötetes regény két mezőségi falu: Bölényes és Miklósdomb (azaz Vasasszentgothárd és Cege) kora középkortól az 1950-es évek második feléig terjedő krónikája. 

Az első kötet (Krónikás írás) a Szent István halálát követő évtizedektől, a 11. század derekától hatalmas panorámaképben idézi föl a táj történelmét és nemzedékről nemzedékre változó népéletét, elsősorban a létküzdelmeket mutatva föl, főként azt, miképp szerzett hont kardjával a magyarság Erdélyországban. Ez a nagy ívű, az első világháborúig tartó történelmi tabló jószerivel csak bevezető, előtörténeti áttekintés a második kötethez (Szemtanúság), amelynek epikus anyaga nagyrészt már az író személyes élményein, történelmi és emberi tapasztalatain alapszik, ilyenformán a maga - a magyar és arisztokrata - tanúságtétele abban a morális "perben", amely az erdélyi magyar arisztokrácia felelősségét vizsgálja. És persze annak az eszmei mondandónak az igényes megjelenítése, hogy nem elegendő karddal megszerezni a hazát, de azt gondos és előrelátó munkával, szívós kitartással - azaz kaszával - meg is kell tartani! 

A feszesebb szerkezetű, valóban regény kompozíciójú rész is teljességérzetet kelt, de immár nem a történelmi sors teljességéét, hanem az emberi sorsét, hiszen fölvonultatja a mezőségi társadalom minden képviselőjét, jellemző rétegét és alakját: az arisztokratát, a hivatalnokot, a román pópát, a zsidó kereskedőt, az egyszerű embereket, románokat és magyarokat. E kötet cselekményének középpontjában Erőss Miklós gróf áll, akinek sorsát gyermekkorától az 1950-es években a románok börtönében elszenvedett haláláig követi nyomon Wass Albert - személyes formába sűrítve a kisebbségtörténelmet. 

Persze az író etikai vizsgálódása nem egyoldalú; nem csupán azt figyeli, hogy a kapzsi birtokosok önzése miatt románosodott el a Mezőség, vizsgálja a románság belső megosztottságát, az Óromániából érkezettek és az erdélyiek mentalitásbeli különbségét, a saját zsebre dolgozó, nagy hangú álhazafiak melldöngetését, a józan románok óvatosságát stb., és leginkább a korfordulók szeszélyének kiszolgáltatott ember magatartását. A második kötet az 1956-os magyarországi események következtében rosszabbodó helyzetű magyarság megmaradását kérő fohásszal zárul.

MEK

*

Czére Béla

Wass Albert: Kard és kasza

MENTOR KIADÓ, 1996

Tavaly év végén jelent meg Erdélyben, idén került be a magyarországi könyvterjesztésbe a nyugati magyar próza egyik legnagyobb formátumú mesterének, Wass Albertnek a regénye, a Kard és kasza. A kétkötetes, monumentális mű a Mezőség s azon belül a bölényesi (vasas-szentgotthárdi) és miklósdombi (cegei) Erőss, valójában persze Wass család több mint 900 évet átfogó története. A regény eredetileg 1974 és 1976 között jelent meg az Amerikai Magyar Szépmíves Céh kiadásában, ennek a fontos irodalmi műhelynek Wass Albert volt az alapítója. Az Erdélyi Szépmíves Céh köréhez tartozó Wass Albert már 1945 előtt is számos regényt publikált, legismertebb művéért, a Farkasveremért Baumgarten-díjat kapott, de markáns prózaírói tehetsége mégis a kényszerű emigrációban teljesedett ki: ’45 és ’51 között Nyugat-Németországban, majd Floridában, ahol 1952-től talált új hazára. Ebben a recenzióban nincs arra lehetőség, hogy a jelenleg 89 éves, már jó ideje hazatérni szándékozó író életművét ismertessem. Annyit mégis előrebocsátanék erről a hosszú életpályáról, hogy Wass Albert korszerű realizmusa a hatalmas élményanyag művészi kezelését illetően a képzelet és valóság határait egybemosó, a realitás fölött lebegő, a mitikus-babonás népi világban játszódó Tamási Áron-i novellisztikával, Nyírő József líraiságával és ugyanakkor a szikárabb, elemzőbb, intellektuálisabb erdélyi prózaíró-vonulattal, Kós Károly, Tabéry Géza, Molter Károly regényeivel egyaránt szoros rokonságot mutat. Wass Albert életműve a mindig érzéki anyagból kinőtt realizmus megújulni képes vitalitását bizonyítja. Csak a rendszerváltozás óta Magyarországon megjelent vagy a hazai irodalom vérkeringésébe Kanadából, Erdélyből bekerült regényeit említem meg: a floridai „újhazában” játszódó, de gyökereivel a 48–49-es szabadságharcba ereszkedő, szinte kalandregényszerűen pergő kisregényt, a Halálos köd – Holtember Partjánt (1990), az 1940-es bécsi döntés időszakát megjelenítő dokumentumművet (Jönnek!) és az Adjátok vissza a hegyeimet! című regényt (1992), amely a két világháború közötti erdélyi magyarság küzdelmét és elkeseredett utóvédharcát mutatja be döbbenetes drámai erővel; a mitikus-mesei elemekkel, varázslásokkal szövődő nagyregényt, a Funtinelli boszorkányt (1993) s az 1944-es erdélyi összeomlást meditatív módszerrel ábrázoló, a 20-as, 30-as évek transzszilvániai valóságával értelmező Ember az országút szélén (1993) című regényt.

A Kard és kasza különleges, rendhagyó vállalkozás a magyar prózairodalomban. Az első kötet, a Krónikás írás 1050-től 1917-ig dolgozza fel a bölényesi és miklósdombi Erőss család történetét, úgy, hogy a mezőségi családregény, az erdélyi föld megtartásáért vívott küzdelem krónikája – épp ezért – gyakorta érintkezik a magyar történelem sorsfordulataival. De nem mindig, hiszen Wass Albert krónikájának irányát az életet jelentő termőföld és az ember kapcsolata határozza meg, s így az Erőss család történetének csomópontjaival szőtt és a meghatározó egyéniségei köré komponált regény cselekménye csak akkor esik egybe a magyar história sorsfordulataival, korszakváltásaival, ha ezek a drámai változások az erdélyi föld és a mezőségi ember viszonylatában is jelentkeznek. A Kard és kasza második kötete, a Szemtanúság az első világháború kitörésétől ível egyetlen család három nemzedékének rajzán át az 1970-es évek végéig: más írói módszerrel, a transzszilvanizmus és a nacionalizmus, a ráció és a szenvedély, a rezignált önfeladás és a bölcs túlélés, a jövőnek utat nyitó okos kompromisszumkeresés és a megalkuvás nélküli harc pólusai között hatalmas erdélyi társadalmi képet festve. Míg a Kard és kasza első kötete, a Krónikás írás a kolozsvári Erdélyi Múzeum levéltári anyagából, a Wass család dokumentációjából, Szolnok-Doboka Vármegye Monographiájából és a marosvásárhelyi Teleki Téka gazdag anyagából kelti életre a mezőségi történelmet s annak szereplőit, a második kötetben, a Szemtanúságban részben önmaga, szülei és nagyszülei biográfiáját oltja bele a regény vérbő anyagába, persze úgy, hogy ugyanakkor ő, az író – a valós élettörténetével – kívül is legyen a cselekményen, és így szabadon formálhassa azt.

Az első Buzát – a Szent Lászlótól nemességet kapott Erőss család őse – 1050-ben telepedett le a Mezőségben, vagy ahogy akkoriban még nevezték, a Tóvidéken. A tavak, nádasok, mocsarak, szelíd dombok és ősbozótos erdők szűz és kietlen vidéke, az ember által még alig érintett táj szépsége mindig érzéki, anyagszerű poézissel csillámlik Wass Albert regényének lapjain. De ez a kietlen szépségű táj két kultúra, vallás, a keleti pusztákról hozott ősi istenhit és a nyugati kereszténység kemény harcának terepe is, s a pusztai birodalom népének katonai demokráciája, egyenlőségeszménye, a földet művelő ember természetes, igazságos birtoklásigénye ütközik itt bele kegyetlen erővel a királytól származó vagy a katolikus papság által szentesített feudális földtörvénybe. A Tóvidékkel „szomszédos” kolozsi barátok gyepűjénél ugyanis 1050-ben – s még vagy fél századig – véget ér a királyi-egyházi törvénykezés hatalma: „Átkozott föld, melyen csikasznál, bölénynél s mindennemű vízi szárnyasok rettentő sokadalmánál meg egynémely pogány bujkálkodónál egyéb nem lakik” – panaszkodik a papok krónikása. A Koppány horka jórészt kiirtott törzséből származó Buzát – szüleit is megölték Szent István német lovagjai – Aba Sámuel hadaival bekalandozta Itáliát, s aztán férfiereje teljében húzódott ki a régi magyar élet még megmaradt gyepűjére, hogy ott az állattartó, kazár törzsből származó szomszédaival szemben a földet művelve az élet magját, a búzát elvesse.

Természetközeli, egyszerű, dolgos, emberséges és igazságos világot bújtat ekkor még a Tóhát. Ha nem lenne erre groteszk a kifejezés, mai szóval azt mondanánk: valódi demokráciát. „A nap, a hold és a csillagok, az ég és a föld, a vizek, szelek, fák és füvek Öregistene” vigyáz a Tóhátban megbúvó magyari népre, amely a maga által elfoglalt birtokot elkerítve, a szomszédját tisztelve békében és harmóniában él önmagával, istenével és a földdel. Az élettárs sírig tartó kapcsolatot jelent: Buzát mindig a látómezején őrzi Virág arcát, akkor is, ha tőle távol vadászik éppen, s amikor meghal, Virág élete egy nap alatt hervad el, s követi a közös sírba urát, anélkül, hogy biológiai létébe önkezével beavatkozna. S ahogy telnek az évtizedek, a keresztény Isten arca homályos tükör lesz: benne a régit már nem, az újat pedig még csak elmosódva látja a mezőségi ember.

A magyarság nagy korszakváltását, a kereszténységre, a feudális államalapításra való áttérést soha nem elmélkedve, hanem a tóvidéki életanyag kemény metszeteivel bemutatva Wass Albert minden magyar írónál pontosabban ábrázol, talán csak Móricz, Kodolányi vésték ki ugyanilyen hitelesen – hegeli kifejezéssel – a „tézisnek”, a régi hitvilágnak, törvénynek nekifeszülő „antitézist”, amelyből hosszú ideig nem lesz bizony „szintézis”. S amikor később, vagy 150 esztendő múlva kezd végre kirajzolódni a mezőségi ember előtt ez a szintézis, akkor az írói ábrázolásnak a rendkívüli pontossága, hajlékonysága megmutatja az értékek kiürülésének folyamatát is a megváltozott világban, a szépség fonákját, amely azonban még mindig hordoz annyi értéket így, a könyörtelen idő által lecsupaszítva is, hogy segítségével meg lehet próbálni összerakni végre eredményesen, másképp a régi és az új mozaikjait.

Az első, drámai jelzés a Tóvidék számára a kunok betörése Szent László korában. A kunok végigtarolják a Tóvidéket is, megölik Buzát egyik fiát, Gyekét, az öreg Buzát többi fia pedig leöli a gyilkost és Gyeke elhurcolt s most már a kunokkal együtt mulatozó asszonyát, Ildikót is. Kegyetlen, ősi törvény ez a Mezőségbe is betört farkasvilágban. S nem véletlen, hogy ekkor találkozik a Tóvidék érintetlen, „pogány” törvényű élete és a királyi Magyarország léte. Szent Lászlót és seregét az egyik Buzát fiú leleménye és ereje menti meg a magyar hadra a hegyről bölénycsordát zúdítani akaró kunoktól, a megsemmisüléstől, ettől kezdve a Buzátok sorsa egybefonódik Magyarország sorsával, történelmével.

Keserű találkozást jelent ez kezdetben a Mezőség népére nézve. Mikor 1126-ban, II. István uralkodásának idején Erőss Miklós királyi adománylevéllel birtokba veszi Bölényest és Miklósdombot, akkor a földet hosszú ideje művelő rokonainak jogait semmibe veszi, az új birtokát véres erőszakkal foglalja el. A Tóvidék népe nem érti, hogy válhatnak a szabad magyarokból jobbágyok, miként lehetséges az, hogy a föld már nem azé, aki mindig is megművelte. Aki nem tud királyi, egyházi birtoklevelet szerezni, vagyis nem tudja jogilag szentesíteni azt, ami az övé volt mindig, az könyörtelenül lesüllyed a szolgasorba. Ordas világ ez, amelybe legfeljebb a kunok betörésének emléke, az állam-, vármegye-, hadseregszervezés kényszerének hallgatólagos elismerése visz be némi megértést az új világ iránt. Úgy tűnik, mégis, a Szent Korona tana feloldhatatlan konfliktusba kerül az emberléptékű világ törvényeivel, hiszen a Szent Korona-eszme szerint minden föld a koronáé, tehát a király tetszés szerint osztogathatja vagy veheti el. Wass Albert ábrázolásának pontossága épp abban rejlik, hogy írói rokonszenvével védi az ősit, az igazságosabbat, de világosan érzékelteti azt a határt, amelyet átlépve a hajdan még oly tiszta igazságok is eltorzulnak, kiürülnek, hamissá válnak, a történelmi igazság mérlege megbillen, az új históriai erőtér új erkölcsi törvényeket kényszerít ki. Egyértelművé válik ez akkor, amikor Erőss Miklós fia, Vid az ősi törvények szerint élő Omboz nemzetségből vesz magának feleséget, az időt több dimenzióban látó, varázsos szépségű „pogány” Mikoltot, s új asszonyát Mikolt bátyjai erőszakkal elszakítják tőle, megkínozva a húgukat is. Az ősi törvény itt az ember ellen fordul, annál is inkább, mert Vid a Szent István-i korszak utáni valódi szintézisteremtő egyéniség a Mezőségben: ő érti és értékeli a régi értékeket is, Mikolt bátyjain nem áll bosszút, s a két világ kibékülése, egymáshoz illeszkedése a Tóvidéken azt eredményezi, hogy most már együtt, közösen képesek fellépni az ellen, ami a sebtében-erőszakosan végrehajtott Szent István-i korszakváltás nyomán, az új eszme szennyes uszadékaként, az idegen lovagok vérgőzös hadával a magyarságra zúdult.

Még senki sem kísérelte meg Wass Alberten kívül így, több évszázados folyamatában ábrázolni a románság erdélyi térnyerését. A 17. század legelején Basta olyan kegyetlen mészárlást végzett a túlnyomórészt protestáns Erdélyben, amilyenre a tatárjárás óta nem volt példa. A Mezőség lakosságának csak a harmada maradt meg. Ekkor telepítenek be románokat nagy tömegben a Mezőségbe. Wass Albert rezignált iróniával szól az igénytelen és alázatos románokról, akiknek asszonyai már ekkor – vegyes házasságok esetén – a pópához sietnek titokban anyakönyvezésre, nehogy a görögkeleti templom falán látott „bunkós farkú, csóré ördögök” kergessék őket a „másvilágon”. A pópák leleményessége már a 17. századi Mezőségben is elképesztő, de a Horia–Closca-féle, 1784-es magyarirtásig senki sem figyel fel igazán az aggasztó jelekre. S mindez megismétlődik 1848–49-ben, az első világháború végén, a vasgárdista időszakban s 1944–45-ben.

A Kard és kasza második kötete, a Szemtanúság a szenvedés krónikája, a megalázott, megerőszakolt erdélyi föld regénye. És a védekezés, a túlélés regénye. A 17–18. századi közönynek és anyagiasságnak, majd a kiegyezés utáni időszak kellően meg nem emésztett, át nem gondolt szabadelvűségének talajából nőttek ki azok a dilemmák, amelyekkel a magyar politika igazán sohasem nézett szembe. A Szemtanúság három Erőss generációjából a nagyapa, Béla gróf sorsa példázza leginkább a kor teremtő szellemét és egyben elképesztő politikai vakságát is. A megyei főispán, képviselő Erőss Béla vasutat építtet, amely Dést, Szamosújvárt kapcsolja be az ország vérkeringésébe, ugyanakkor ez a gyakorlatias teremtő szellem, 1918 után a román kormány önkénye által összezsugorított mezőzáhi birtok megmentője csak liberális közhelyeket képes hangoztatni a történelmi Magyarország végóráiban. Az ő rovására írandó, hogy a bölényesi kastélyban látogatást tevő szegény rokon, a jegyző Erőss Dániel hiába fedi fel a járási román szervezkedés dokumentálható tényét 1917-ben, a főispán ahhoz a román származású főszolgabíróhoz utasítja, akit ő neveztetett ki, s aki az összeesküvés egyik feje, Erőss gróf többi „jó emberével”, a bölényesi birtok intézőjével és a helybeli pópával együtt. S ahol a pópa házában már régóta ott lapult az új községtábla, amelyen Bleniscu állt Bölényes helyett.

Azt lehet mondani, hogy nem a polgári radikálisba áthajló szabadelvű magyar politikán múlt, hogy a pópa házában dugdosott térkép – Nagy-Románia – nem tudott a Tiszáig terjedő valósággá válni, hiszen a nemzet önvédelmi reflexei kialudtak ebben az időben. A Szemtanúság főhőse, a gimnáziumi éveit Kolozsvárott 1919-ben megkezdő Erőss Miklós előtt nem volt a megváltozott történelmi helyzetben példa, életmodell: apja, a szintén összezsugorított bölényesi birtok ura az idegi eredetű szívbajába menekül a megpróbáltatások elől. Erőss Miklós számára döbbenetes élmény a kolozsvári érettségi, amelyen a román tanügyi bizottság tagjai megbuktatják azért, mert nem hajlandó kimondani azt, amit várnak tőle: Nagy-Romániában a magyarok idegenek. A fiatal diák tudatában ekkor érlelődik meg az elhatározás, amelyből a transzszilvanizmus termékeny és hajlékony eszmeisége s módszertana nő ki: megtanulni a román nyelvet, megismerni szokásaikat, törvényeiket, s mindezt az erdélyi magyarság javára fordítani. Bukarestben végez agráregyetemet, Elena királyné elit gárdaezredébe vonul be katonának: az erdélyi magyar arisztokrácia egy része árulónak tartja őt, pedig a román fővárosban szerzett ismeretségével megmenti a magyar népművészet érdekében szervezett bonchidai jótékonysági mulatságot, megvédi és továbbszervezi az összehangolt termelésre és közös értékesítésre alapított Erdélyi Gazdasági Egyesületet, képviselőként, a Magyar Párt színeiben harcol a Mezőségért, s az 1940-es bécsi döntés után a legnehezebb sorsot választja: a Romániához tartozó Záhon marad. Erőss Miklós gyakorlatias életfilozófiája a lehetőségek művészete a történelem által determinált lét szorításában, de Wass Albert pontos ábrázolása – mint a nagyregény egészében – itt is jelzi azokat a határokat, amelyeken túl a transzszilvanista életvitel bölcsessége és hasznossága már beleütközik a megváltozott valóságba, a vasgárdisták és az Antonescu-rezsim iszonyatos terrorjába. 1940 után az Erőss Miklós-i életút járhatatlanná válik a soviniszta gyűlölködés poklában. Vajon létezik-e egyáltalán megoldás az erdélyi magyarság számára? Az orosz hadifogságból hazatért Erőss Miklóst 1956-ban letartóztatják és megvakítják a románok. A vak ember húsz esztendő múlva fogalmazza meg ezt az egész életével megszenvedett választ. A magyarságnak vissza kell térnie az összetartozás, az egymás iránti megbocsátás és önzetlenség ősi törvényéhez, hiszen ezt a népet csak a sorsközösség átérzése tartotta meg évezredeken át, és tette erőssé a keleti pusztákon és a Kárpát-medencében. Egyszerű igazság ez, s csak körül kell nézni a szomszédos népek háza táján: ezt az ősi, megtartó törvényt ők nem felejtették el.

Önmagunkért is

Sebő Ferenc (Fotó: Perger László)

Sebő Ferenc Kossuth-díjas művész, a táncházmozgalom egyik vezéralakja, a Hagyományok Háza megalapítója, a Liszt Ferenc Zeneakadémia népzene tanszékének címzetes egyetemi tanára egyik zsűritagja volt a Fölszállott a páva című népzenei vetélkedőnek. A Duna Televízió produkciója nagy, egyesek talán azt mondanák, váratlan nézettséget hozott a csatornának. Hogy ennek mi a titka, azt próbáltuk felfejteni a Sebő-együttes vezetőjével.

Victor Hugo: Vidám élet

I.

Rablók! Csalók! Gazok! Hülyék! Rangbéli fajta!
Az ével asztala meg van terítve! Rajta!
Üljön le mindenik!
Igyatok, egyetek, urak! Rövid az élet.
E sok meghódított, e balga nép tiétek,
tiétek minden itt!

Az erdőt vágd ki! Vág a hasznot zsebre! Add el
az államot! tömlők s kutak vizét apaszd el!
A nagy idő betelt!
Orozd el könnyedén az utolsó garast is,
a földművestől és munkástól vedd el azt is,
élvezd az életet!
Dőzsölj, zabálj! Kacagj! Mulass a nagy tivornyán!
Most hal meg - úgy lehet - egy nyomorult a szalmán,
míg rásüvít a szél.
Az ember útra kél: koldul - remegve néz szét -,
az asszony éhezik. S a csöpp - sivár szegénység! -
tejet hiába kér.

II.

Kastélyok! Milliók! Udvar! Királyi pompa!
Én láttam Lille sötét pincéit egy napon s a
vigasztalan pokol
mélyén az árnyajkat: bókolnak erre-arra,
tört testük tagjait irgalmatlan csavarja
vasmarkával a kór.

Zöld méreg itt a lég: az embert fojtogatja.
A vak topog, tapint: a mellbajost itatja.
A víz tócsákban áll.
A húszéves: gyerek - de rá tíz évre már agg,
naponta érzi, hogy hatol belé s szivárog
csontjáig a halál.

Tűz nincs sosem. Nyirok árasztja el a pincét,
és látni itt alant, ó emberek, hol ínség
les rátok és lecsap:
homályos ablakok könnyeznek, és a rokka
előtt kísértetek dolgoznak imbolyogva
a tompa fény alatt.

Nyomor! A férfiak a nőt tűnődve nézik.
Az apa érzi: az erényt a szenvedés itt
béklyóba hogy veri,
s ha látja leányát sötéten visszatérni,
s kenyér van nála - ő csak nézi, s meg se kérdi:
Hol jártál? - nem meri.

Itt kétségbeesés fetreng, a vacka vásott,
itt tél a zsendülő új élet is, mi másutt
kápráztató s meleg.
Napfényben rózsaszál a szűz - árvácska este.
Itt vézna vázalak és féreg pőre teste
mocsokban hentereg.

Mélyebben, mint a mély csatornák, itt remegnek
az élet és a fény köréből száműzöttek,
megborzongó rajok.
Mikor beléptem, egy leány, anyókaforma,
rémült állat-szemét reám emelve mondta:
Húszesztendős vagyok!

A nyomorult anya a csöppnyi kisdedeknek
- mert nincsen ágya - ás egy vermet, ott remegnek,
mint fészekalj madár.
Ó jaj, ártatlanok! Galambnézésű gyermek!
A földre érkezik - s bölcső puhája helyett
ím, sírgödröt talál.

Pincék! Dohos falak! Halál tanyái vagytok!
Láttam - szemembe könny szökött - a ráncos aggot
végsőt vonaglani.
A riadt szemű lányt, hajával fedte testét,
a magzatot, ki holt anyjától mellet esd még,
ó Dante árnyai!

E tenger fájdalom forrása fényeteknek,
a csillogó vagyont ez ínség adja nektek,
ó büszke győztesek!
Hódítók! Itt bugyog alacsony boltívekből,
odúk falából és agyongyötört szívekből
pazar bőségetek!

A szörnyű gépezet forog, szorul csavarja:
a kincstár zsarnokul, kegyetlenül csavarja,
ocsmány, gonosz lidérc,
egy percre meg nem áll, s a századunkban élőt
úgy zúzza össze, mint sajtó alatt a szőlőt,
s aranyat ont a prés.

E kínzó gyötrelem s halálos szenvedések
ködéből, hol remény a párafogta lélek
tükrén sosem remeg,
e gonddal telt odúk, e keserű homály vak
mélyéről, hol apák s anyák komoran állnak,
tanácstalan sereg,

igen, ez iszonyú nyomorból kelnek útra
a súlyos milliók kápráztatón ragyogva,
s aranyesős menet,
a paloták felé vonulnak sorra, kúszva -
s ember-vér színezi e rózsakoszorúzta
jókedvű szörnyeket!

III.

Ó éden! fény! zene! Töltsetek az uraknak!
Az ünnep felragyog, szikrázik minden ablak,
s a fénylő asztalok.
Az éj kívül rekedt, az ajtókat becsukták,
az éhező szüzek gyalázata, az utcák
panasza kinn zokog.

Ti mind, akik ilyen kéjekben részesültök:
megfizetett pribék, népszónok, céda püspök,
bírák, bűnrészesek,
palotátok alatt nyomorgók nyája reszket!
Lázból, halálból és éhínségből születnek
a gyönyöreitek!

Saint-Cloud-ban szedi a margarétát s a jázmint,
langy szélben meztelen fehér vállal cicázik
a kegyencnő-sereg,
s a lakomán, ahol ezernyi gyertya lángol,
mind egy-egy csecsemőt eszik szép gyöngyfogával,
egy élő gyermeket!

De mit számít? Azért vagy császár, hercegasszony,
herceg vagy főpap, hogy örökös bú apasszon,
s ne szórakozz! Kacagj!
E könnyező, e bús, éhség gyötörte nép meg
legyen elégedett, hogy hallja nevetésed,
és látja táncodat!

Mit számít? Tömd zsebed és erszényed degeszre!
Troplong, Sibour, Baroche! Dalolj! Kupát kezedbe!
Ez kell még! Rajta hát!
Dúskáljatok, amíg a nép éhezve szenved,
s csapjatok ízibe e nagy nyomor felett egy
hatalmas lakomát!

IV.

Nép, eltipornak ők! Ó komor barikád! A
szünetlen ostromot gegnap szilárdan állta
vérmosta homlokod -
s most szertehullsz, amint bolond iramra gyúlva,
szikrázva, fényesen robognak rajtad újra
a kényes fogatok.

A Cézáré a pénz, s ó nép, tiéd az éhség!
Nem hitvány eb vagy-é, ki eltűröd verését,
s kullogsz urad mögött?
Övé a bíbor és a vásott rongy tiétek,
övé leányaid szépsége, bája - néked
marad a szégyenük!

Ó, szól majd valaki. A költészet valóság.
Az éjben valaki kiált. Kacagjatok hát,
jókedvű gyilkosok!
Megbosszul valaki, anyánk, Franciaország!
És meghasad az ég, s leszáll az ige hozzánk,
és öldökölni fog!

Ez a haramja-faj, rosszabb, mint ama régi,
könyörtelen, falánk fogakkal marja, tépi
ó nép, vérző húsod!
Gazok! Nincs szívük, ám arcuk helyette kettő.
Ej! - mondják - álmodik, felhők közt jár a költő!
Az égzengés is ott.

(Ford.:Lator László)

A Nyomorultak

Álmos Király Akadémia 47.:

Kubínyi Tamás: Beszélgetés cenzúra nélkül

Megjelenés ideje: 2012.12.16.

Bangha Béla SJ: Kell-e klasszikus műveltség?*

Fináczy Ernő, a Pázmány-egyetem ezidei rektora, a fenti kérdésről megszívlelésre méltó szavakat mondott az egyetemi év megnyitó ünnepélyén. Visszautasította, azt a merőben utilitarista megítélési alapot, amelyen ma az iskolai nevelés kérdését sokan eldönteni szeretnék. Nem, a középiskola nem puszta kereskedelmi tanfolyam, amelynél első szempont, hogy minél több, az életben közvetlenül alkalmazható tudásanyagot nyújtson. Középiskoláink első és lényeges feladata ma is az elmeképzés, a műveltség és a gondolkozási fegyelmezettségbe való bevezetés. Ennek pedig a klasszikus nyelvek és szerzők utolérhetetlen formai eszközei.

Rég ismert igazságok ezek, amint régi dolog az is, hogy a merőben utilitarista felfogás, a formai műveltségnek és értelemképzésnek értékeit nem ismerő, vagy el nem ismerő felületesség a klasszikus nevelési irányt nem érti meg s mindig támadni is fogja. „Mi haszna van az én fiamnak abból, hogy latinul vagy görögül tanul?” – lehet-e ennél a gyakran hallott kérdésnél laposabb, alacsonyabb színvonalú, a kérdés mibenlétét meg sem sejtő műveletlenség? Nem a latin nyelvért tanuljuk a latint, nem is a latin régiségtan megismeréséért, hanem mert a latin nyelv s a latin (és görög) klasszikus kultúra pótolhatatlan észfegyelmező, ízléscsiszoló, egyszóval formai művelődést nyújtó iskola. Ebben az iskolában gyökerezik – mondta Fináczy – egész kétezer éves európai műveltségünk s e gyökerek szálainak elvágása egyet jelentene a legmélyebb magyar kulturális élet folytonosságának elszakításával. Franciaország, Anglia s Németország valóban elég reális érzékkel bíró országok, mégsem szakítottak a klasszikus iskolával soha.

Ha mégis sokan eredménytelennek tartják középfokú klasszikái oktatásunkat s épp ezért az érte való küzdelemről lemondanak (Klebelsberg-féle reálgimnáziumok), ennek okát Fináczy helyesen látja meg a mai klasszikái oktatás módjának elégtelenségében. Ezt a megállapítását szintén teljes egészében alá kell írnunk. Sajnos, ahogy ma nálunk a klasszikus nyelveket a legtöbb helyen, főleg a nemszerzetesi iskolákban tanítják, igazán nem nyújt bizonyítékot a klasszikus oktatás hasznossága mellett. Ha a VIII. osztályban is csak folytonos szótárhasználattal, nyögve és ízetlenül csetlik-botlik a diák a még aránylag könnyű latin szövegen is, akkor valóban kárba veszett a 8 éves sok latin vesződés. Hány százaléka a mai középiskolai ifjúságnak jut el legalább a VIII-ban odáig, ahová a régi jezsuita és piarista iskolákban a diák 2-3 év alatt eljutott, hogy a latin és görög szerzőket valóban élvezni, belőlük egyenesen is ízlést tanulni tudjon? Vajmi csekély! De ebben a tanítás módja s további elemzésben a modern tanterv a hibás. Ez a tanterv a klasszikus hagyományoknak és a modern utilitarista és pozitivista módszereknek kompromisszumos, silány keveréke, amely természetesen nem képes teljes eredményekre vezetni.

Vissza kellene térni az újkor legklasszikusabb középiskolai nevelési módszerére, a régi jezsuita iskolák Ratio studiorum-ára, amelyet oly alaposan elrontott s elsekélyesített a Mária Terézia-kori felvilágosultak Ratio educationis-a. A klasszikus nyelvek ne legyenek egy tantárgy a másféltucat között, hanem legyenek hat éven át a tantárgy, az oktatás középpontja és gerince, és vezessenek át szerves kapcsolatban a bölcseletre, mint betetőzésre és befejezésre. S mivel erre az egészséges, sok külföldi országban ma is fennálló középiskolai oktatási módszerre ma csak a szerzetesi és kimondottan katolikus iskolák vannak felkészülve, szüntessék meg a hivatalos állami tantervnek, ennek a pozitivista-utilitarista-klasszikus szörnyszülöttnek kényszerét a mondott iskolákra.

Oly mélyen szántó szellemhez, mint Klebelsberg kultuszminiszter, méltó volna e bátor kezdeményezés. Tegyen kísérletet vele: hadd dolgozzanak ki a nm. püspöki kar vezetése alatt a szerzetesi s egyéb katolikus gimnáziumok önálló, a klasszikus jezsuitaiskolák típusához lényegben visszatérő középiskolai tantervet s tanítsanak aszerint. Egészen bizonyos, hogy már tíz év múlva olyan klasszikus középiskoláink lennének, amelyeknek csodájára járna a világ. Enélkül félünk, hogy minden újabb kísérletezés csak még mélyebbre süllyeszt a lejtőn s nem tudja meggátolni, hogy iskoláink a félműveltségnek, az emlékezet-túlterhelésnek, a mélyebb gondolkozásra való képtelenségnek, a zűrzavar kultuszának s az ízlés lecsökkenésének ne legyenek szomorú előmozdítói.

* Megjelent a Magyar Kultúra 1927. (XIV.) évf. II. kötetének 858-859. lapjain, B. B. jelzéssel.

CABRINI SZENT FRANCISKA apáca, alapítónő

Keresztény Magyarország Portál - Nap Szentje - 2012. December 22.  Nap szentje: CABRINI SZENT FRANCISKA apáca, alapítónő  Sant'Angelo Lodigiano, 1850. július 15. +Chicago, 1917. december 22.  A polgárháború után az Egyesült Államok számos nemzet fiainak otthonává vált. A nem angolul beszélők bevándorlása már az Atlanti- tengerpart gyarmatosításának idejében megkezdődött, a bevándorlók azonban többségükben Észak-Európából érkeztek. 1880-tól elsősorban a dél- és közép-európaiak áramlottak be. Ez a helyzet az USA katolikus egyházára is súlyos feladatokat rótt. Mivel ezek az új bevándorlók rendszerint csak alig, vagy egyáltalán nem tudtak angolul, saját anyanyelvükön kellett őket oktatni és gondozni. Az angolul beszélő többség nem törődve azzal, hogy legnagyobb részük hihetetlenül szegény, megvetette és kizsákmányolta őket.  A bevándorlók között talán az olaszok sorsa volt a legrosszabb. A németekkel szemben például szervezetlen csoportokban telepedtek le. Olasz papok és szerzetesek nem kísérték őket. Azért mentek Amerikába, hogy kiszabaduljanak abból a szegénységből és zűrzavarból, amelyben otthon Szicíliában, Nápolyban vagy Calabriában éltek; a nagyvárosok nyomornegyedeiben telepedtek le, ahol csak a legalacsonyabb rendű és a legrosszabbul fizetett munkákhoz juthattak hozzá. Soknak közülük nem is volt szándékában, hogy örökre ott maradjon. Nem akartak mást, csupán egy pár dollárt keresni, hogy kifizethessék adósságaikat, régi hazájukban egy darabka földet vásárolhassanak, és oda húzódhassanak vissza. Elég gyakran azonban még ebben a reménységükben is keservesen csalódtak.  Úgy tűnt, hogy még az Egyház is elhagyta őket. A püspökök jórészt ír születésűek voltak, és azon fáradoztak, hogy bebizonyítsák: a katolikusok is lehetnek jó, angol nyelvű amerikaiak; ezért ezek az újonnan érkezett idegenek kínosan érintették őket.  Hogy ebben a súlyos helyzetben segítséget nyújtson, 1889-ben Francesca Cabrini olasz nővérek egy kis csoportjával New York Citybe érkezett. XIII. Leó pápa (1878-1903) küldte őket.  Franciska egy tehetős lombard parasztcsalád leánya volt. Apját, Agostinót a faluban csak ,,nagy keresztény''-nek hívták. Tizenkét idősebb testvére közül csak néhányan maradtak életben, s őt magát is, mert koraszülött volt, mindjárt a születése után megkeresztelték. A család légköre mély keresztény áhítattal és felebaráti szeretettel átitatott volt.  Franciska kisgyermekkora óta arról álmodott, hogy távoli országok hithirdetője lesz. Ez a kívánság nem puszta kalandvágyból fakadt. Eredetileg Kínába kívánkozott, mivel azonban nem mehetett a Távol- Keletre, hosszú ideig úgy látszott, hogy egyáltalán nincs is szerzetesi hivatása. Ebben az időben Olaszországban még nem volt női missziós kongregáció. Gyenge egészsége miatt a meglevő szerzetek kétszer is elutasították felvételi kérelmét.  Tanulni kezdett, és megszerezte a néptanítói oklevelet. Úgy látszott, hogy tanítónő lesz egy faluban, amikor egyszer csak teljesen szokatlan módon mégis megbizonyosodott hivatásáról.  Antonia Tondini asszony és Teresa Galza 1857-ben Lodi egyházmegyéjének támogatásával Codogno városkában lányárvaházat nyitott. A két nő azonban alkalmatlannak bizonyult az árvaház vezetésére: elhanyagolták feladataikat és szüntelenül perlekedtek. A püspök, hogy felelősségük tudatára ébressze őket, megengedte, hogy fogadalmat tegyenek és szerzetesruhát öltsenek. Mivel magatartásukon nem változtattak és csak szégyent hoztak a szerzetes névre, Gelmini püspök és monsignore Serrati, a ház lelki vezetője 1874-ben Francesca Cabrinihez fordult, hogy teremtsen rendet a zűrzavarban. Ő, mivel értett hozzá, hogy megnyerje az árva gyermekek szeretetét és ragaszkodását, csakhamar olyan sikert ért el ápolásuk és nevelésük terén, hogy heten közülük később hozzá hasonlóan szerzetesi fogadalmat tettek. Miután mindkét ,,alapítót'' eltanácsolták a ,,Gondviselés házából'' amint az intézetet nevezték, csakhamar Cabrini anya lett a kicsi, de virágzó közösség feje. Konventet létesített Codognóban, és miután több társnőt talált a szomszédos falvakban, Milánóban megnyitott egy másik házat, ahol otthont rendezett be a tanítónő-növendékek számára.  Cabrini anyában az egészséges emberi értelem született zsenialitással és vállalkozó kedvvel párosult; ez tette lehetővé, hogy a meggondolatlanul alapított és rosszul vezetett ,,Gondviselés házát'' új kongregációvá alakítsa. Nem feledkezett meg missziós hivatásáról sem; felismerte, hogy az intézet csupán provinciális jellegű marad, ha nem sikerül házat alapítania Rómában. 1887-ben jelent meg az Örök Városban mindenféle ajánlás vagy kapcsolat és anyagi eszközök nélkül. Állhatatossága és céltudatossága végül megnyerte ügyének Róma bíboros vikáriusának, Lucio Maria Parocchinak a támogatását, aki azzal a feladattal bízta meg, hogy ne csak egy házat alapítson a városban, hanem kettőt: egy ,,szabad iskolát'' és egy óvodát.  Amikor a Jézus Szent Szíve missziós nővérek szabályzatát 1901-ben bemutatták XIII. Leó pápának, fellelkesült rajta, és azonnal meg is erősítette a kongregációt. Magánkihallgatása alkalmával azt tanácsolta Cabrini anyának, hogy inkább Amerikába menjen, mint Kínába. Abban az időben a piacenzai Giovanni Battista Scalabrini (1839-1905) püspök már hozzáfogott, hogy olasz papokat küldjön az USA-ba; a pápa figyelmét az olasz bevándorlók nyomorúságos helyzetére és a segítség halaszthatatlan voltára irányította. Scalabrini püspök korábban megkísérelte, hogy megnyerje Franciskát munkatársának. De Franciska csak a pápa ösztönzése után mutatott érdeklődést az iránt, ami később életének fő műve lett.  Már harminckilenc éves volt, amikor Corrigan érsek meghívására megérkezett New Yorkba. Meg kellett állapítania, hogy az érsek nem számított gyors megjelenésére, és hogy az árvaház megalapítására irányuló terve egyáltalában nem találkozott annak egyetértésével és jóakaratával. Cesnola grófnő, a Metropolitan Museum of Art igazgatójának felesége már szerzett egy házat a vállalkozás számára New York egyik előkelő negyedében, az érsek azonban attól félt, hogy a szomszédok ellenvetést tesznek majd amiatt, hogy a közelükben árvaház létesüljön rongyos olasz gyerekek számára. Afelől is aggályai voltak, hogy vajon tudja-e biztosítani az árvaház fenntartásához a szükséges pénzt. Cabrini anyának azonban végül sikerült elnyernie beleegyezését egy kísérlethez. Azzal, hogy állandóan kért Krisztus szegényei számára, társnői segítségével sikerre tudta vinni az árvaház tervét. Cabrini anya most már el tudta helyezni az árvaházat New York peremkerületében.  1892-ben pedig megalapította a Kolumbus kórházat. Valamennyi kórház, amelyet később más helyeken alapított, ugyanezt a nevet viselte.  1909-ben Cabrini anya megkapta az USA állampolgárságát. Bár fő érdeklődése az Egyesült Államokban élő olaszokra irányult, munkáját nem korlátozta csak az ő támogatásukra, hanem új alapításokat hozott létre Közép- és Dél-Amerikában, Franciaországban, Spanyolországban és Angliában is. Néhányat közülük elsősorban azzal a céllal nyitott meg, hogy utánpótlásról gondoskodjon amerikai alapításai számára. Kongregációjának fő működési területe volt az USA-ban New York, New Orleans, Chicago, Denver, Seattle és Los Angeles. A Szent Szív hithirdetőinek fő tevékenysége iskolák, árvaházak és kórházak megnyitásából állt; sok nővért állítottak a szegénygondozás munkájába is. A coloradói Denver körüli bányavidéken gyakran a bányákba is leszálltak, hogy meglátogassák és tanáccsal lássák el az ott dolgozó olaszokat. Gyakran lehetett velük találkozni a Sing-Singben, New York nagy fogházában is, ahol a halálraítélteket vigasztalták.  Élete folyamán Cabrini anya hatvanhét házat alapított, és amikor 1917. december 22-én Chicagóban meghalt, konventjeiben 1.500 volt a nővérek száma, 5.000-nél több árva gyermek állt a nővérek oltalma alatt, és több mint 100.000 beteget kezeltek kórházaiban. Halála után Svájcra és Ausztráliára is kiterjesztették a kongregáció hatáskörét. 1964-ben a nővérek száma 3.500 volt. Cabrini anyát 1938-ban boldoggá, 1946. július 7-én szentté avatták. Ő volt az első nő az USA-ban, akinek ez a megtiszteltetés osztályrészül jutott.  forrás:Dr Diós István

A

Amerikai polgárháború

Tartalomjegyzék

• 1 Okok
  • 1.1 Rabszolgaság
    • 1.1.1 Észak hozzáállása
    • 1.1.2 Bűn és bűnhődés
    • 1.1.3 A figyelmen kívül hagyott kulcskérdés
  • 1.2 Gazdasági és pénzügyi okok
  • 1.3 Harc Kansasért
  • 1.4 John Brown felkelése
• 2 A szecesszió
  • 2.1 Választási győzelem, a válság kitörése
  • 2.2 Kormányválság
  • 2.3 A politikai válságkezelés kudarcot vall
  • 2.4 Krízis a Sumter-erődnél
  • 2.5 Dél külön utakra lép
  • 2.6 A rabszolgatartás alkotmányba betonozása
  • 2.7 Miért nem jött létre a megegyezés?
  • 2.8 Az új elnök hivatalba lépése
  • 2.9 A lázadás
  • 2.10 A háború kitörése
• 3 A háború menete
  • 3.1 1861 május-július: küzdelem a határállamokért
    • 3.1.1 Missouri
    • 3.1.2 Kentucky
  • 3.2 1861 július: a keleti hadszíntér első nagyobb összecsapása
  • 3.3 1861 ősze: tengeri műveletek
  • 3.4 1862 tavasza: északi támadás a keleti hadszíntéren
  • 3.5 1862 tavasza: a nyugati hadszíntér küzdelmei
  • 3.6 1862 nyara: déli ellentámadás a virginia-félszigeti hadjáratban
  • 3.7 1862 ősze: Lee marylandi hadjárata
  • 3.8 1862 tele: északi offenzíva
  • 3.9 Chancellorsville (Vadon csata)
  • 3.10 Gettysburgi csata
  • 3.11 A háború befejező szakasza
• 4 Következmények
• 5 Résztvevők
  • 5.1 Politikusok
  • 5.2 Tisztek
  • 5.3 Ápolónők
  • 5.4 Kémek
  • 5.5 És még…
• 6 A polgárháború magyar résztvevői
• 7 A polgárháború az irodalomban
  • 7.1 Regények
  • 7.2 Regények magyar szerzőtől
  • 7.3 Visszaemlékezések
• 8 Polgárháborús filmek
• 9 Polgárháborús játékok
• 10 Jegyzetek
• 11 Források
• 12 További információk

Asszony A Fronton - Egy Fejezet Életemből

Csapody Tamás

Civil forgatókönyvek

Válogatott tanulmányok és publicisztikai írások
(1983-2002)

TARTALOM

Előszó (Bródy András)

A béketábor legyőzhetetlen
A béketábor legyőzhetetlen
A tömbösített béke
A mi kis ügyeink
Egy a jelszónk: tartós béke
Egy kitüntető cím nyomában
A Kelet-Nyugat Párbeszéd Hálózat Kör
Alba Kör - Erőszakmentes Mozgalom a Békéért
A magyar békemozgalom elmúlt tíz éve

Modus vivendi
"A pártállamot kiszolgáló püspökök nem vallanak színt"
Pápa és pápaság
II. János Pál Magyarországon
Isten neve: Jehova
Egy kiállítás képei
Apáca - pácban
A katonai lelkipásztorkodás
Klerikalizálódó honvédség
Dogmatikus liberalizmus?
Iharosi pénzügyek
Az új modus vivendi?
Dicsőség hiányokkal
Mint cseppben a tenger
Hitvédelmi pénzek
Még egy kis türelmet!

Fekete marad-e a bárány?
Kis Bokor-politológia
Fekete marad-e a bárány?
"Jöjjön el a te országod"
Égő, tüzes parázs

Hadviselők
Hej élet, be gyöngyélet!
A koraszülött jóléti állam fegyverkezése
Haderőreform-bújócska
Jogszabálysértő hadibeszerzés
Kié itt a tét?
Alezredes fegyelmi bírák előtt
Kard és szerelem
Katonát vegyenek!
A valódi aknák
A hadsereg halottai
A koncert folytatódik
Sorozott nemzeti őrsereget - de minek?

Szelídek lázadása
Szolgálatmegtagadók a bíróság előtt
Szelídek lázadása
Aki nem lép egyszerre...
A katonaiszolgálat-megtagadás helyzete Magyarországon
Hadkötelezettség és szabadságjogok
A hadkötelezettség ára
Szolgák egyenruhában
Róka fogta csuka
Tárgytévesztés
Fegyver nélkül - avagy a lelkiismereti szabadságról

Halak a hálóban
Konformitások
Kardokból ekevasat
Polgári szolgálat
Félig beváltott ígéretek
Lelkiismeret és fegyver
A nagy kompromisszum
Halak a hálóban

Kényszeredett szolgálat
Tűzoltó leszek, s katona?
Polgárjogot nyert a polgári szolgálat
Pró és kontra a polgári szolgálatról
A politikai érdekképviselet mechanizmusa a polgári szolgálatról szóló törvény megalkotásának menetében
A polgári szolgálatról szóló törvény megszületésének körülményei és a törvény értékelése
Szolgálni vagy védeni?
Polgári vagy polgári védelmi szolgálat?
Kényszeredett szolgálat
A polgári szolgálat Magyarországon
Nem mese ez, kedves, hanem polgári szolgálat
Békeidőben önkéntes hivatásos haderőt?

Észak-atlanti töprengések
Magyarország és a NATO-csatlakozás - civil szemszögből
Törvénytelen és indokolatlan volt a döntés a népszavazásról
Aktív erőszak-mentességi akció
A NATO-tagságot ellenző civil szervezetek Magyarországon
Még egyszer a NATO-népszavazásról
Az alkotmánytalanított csatlakozás
Globe and Orbán
Baljós körülmények
Dávid és Góliát
Magyarország és a NATO-bővítés

Az erősebb joga
Színjáték, katarzis nélkül
Halkan be(le)léptünk
Hadiállapot vagy háború?
Olvasói levél a békemenetről
Talán még nem késő
A biztonság fogalmának összetevői és változásai a balkáni konfliktus tükrében
Az erősebb joga

Civil kesergő
Lódenkabátom paraméterei, avagy élmények 1985 tavaszáról
Sír az út előttem...
Temetési kérdőjelek
Pártsemleges fair play
Civil kesergő
Kis magyar diáktüntetés
Pásztorok, keljünk fel!
A békeadó
Békedíjak és békedíjasok

Rövidítések