Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 21. szám · / · FIGYELŐ · / · Színház

Schöpflin Aladár: VARSÁNYI IRÉN

Középtermetű vékony kis asszonyka. Az arca nem abban az értelemben szép, ahogy az általános női szépségtípus előírja, nem fizikailag szép, de ha ránéztél, meg voltál hatva, magad se tudtad, mitől. A szeme sem mint szem igazán szép, hanem mint tekintet. Megjelenése se férfiban, se nőben nem azokat a képzeteket asszociálta, amelyeket az úgynevezett nagyon szép nők látása szokott. Az első érzésed vele szemben a tisztaság érzése volt, amely távol tartott tőled minden nem egészen tiszta gondolatot. De ez a tisztaság nem volt hűvös, valami különös melegség kompenzálta, ami a lényéből sugárzott. Később a jóság érzetét érezhetted, amely úgy vette körül, mint egy aura. S végre rájöttél, hogy ennek az asszonynak a szépsége merőben lelki. Ha egyszer észrevetted - és mindenki észrevette - azt a lelket, amely az arcvonásait, a tekintetét, az egész testét mintegy átvilágította, amely őrajta láthatóvá lett, akkor már alig gondoltál arra, hogy szép e test, mint ahogy nem nézed, akármi szép is, azt a lombot, amelyen a csodamadár ül. Ez a legritkább és legnagyobb asszonyi szépség.

Varsányi Irén pályáját, mint újon feltünt fiatal színésznő, azokban az egykor divatos francia vígjátékokban kezdte, amelyeknek minden sikerét a többé-kevésbé elmés sikamlósság szerezte. Voltak sikamlós szerepei, tökéletesen játszotta őket, de nem volt soha sikamlós. Önmagához szublimálta a szerepeket. Amit csinált vagy mondott, azt finommá és decenssé tette. Asszony volt, akitől semmi emberi nem idegen, de a köznapian emberi dolgok is megnemesedtek általa. Nem valami kisugárzó érzékiséggel vonzotta magához az embereket, hanem lényének szép derültségével, amely lehetett pajkos, sőt kicsapongó is, de mindig volt benne mérték, soha nem érintett olyan határokat, melyeken átlépni emberileg nem szép, művészileg nem megengedett. Később leperegtek róla ezek a pikáns szerepek, kezdtek ki is menni a divatból. A Trilby óta melyben Varsányi Irén igazi felfedező sikerét aratta, mélyebb és többrétű szerepeket kapott s szerepről szerepre feltárult bájának gazdagsága. Ahol tisztaságot, passzív asszonyi fájdalmat, bensőséget kellett ábrázolni, ott volt igazán a helyén. Nem a nagy szenvedély kürthangjai harsogtak művészete hangszerén, hanem az asszonyi szenvedés halk, mélybúgású húrjai. Játékában mindig volt valami szemérmes diszkréció s éppen ez a visszatartottság adta művészetének intenzitását. Ha szenvedő alakot ábrázolt, olyan volt, mint a hangtalanul pergő könnyek, amelyek fitogtatás nélkül valók, de nagy mélységből fakadnak fel.

Nem a proteusi színészek közül való volt, akik, mintha maguknak nem is volna külön létük, teljesen belesimulnak a szerepbe, a felismerhetetlenségig. Inkább önmagához azonosította a szerepet, mintha nem az író gondolta volna ki, hanem Varsányi Irén élné. S olyan gazdag kedély volt, hogy minden szerepének bőven adni tudott a maga mélységéből, bájából, érzelmi gazdagságából. Ezért: mindig más volt, de mindig ugyanaz. Soha nem hangsúlyozódott ki, hogy játssza a szerepet, tökéletesen híjával volt minden színészi modorosságnak. Nem betanulta a szerepet, hanem magába olvasztotta s ezen az alapon abszolút közvetlenné vált a játéka. El lehetett felejteni, hogy alatta a színpad deszkája van, körülötte színpadi díszletek. El lehetett hinni, hogy a földön jár, vagy egy szoba parkettjén, hogy az ember tanuja valaminek, ami Varsányi Irénnel történik. A legkevesebb eszközzel dolgozott, jóformán nem is használt színészi eszközöket, de a hang egy modulációjával, az arc egy árnyalatnyi megváltozásával, egy mozdulattal, egy tekintettel drámát tudott vinni a színpadra. A legegyszerűbb színésznő volt és a legkomplikáltabb dolgokat tudta megcsinálni.

A Vígszinház szerencséjét és prestigeét két-három társával ő csinálta meg. A magyar színjátszás nagy átalakulása az a színésziesből az egyszerűbe és természetesbe: legtökéletesebben ő benne ment végbe. Ő tudott a legegyszerűbben szívhangokon szólni. A mai világ eldurvulásának s a mai színház lehanyatlottságának mértéke, hogy Varsányi Irént az utóbbi években már csak tapsolni tudták és nem igazán élvezni s Varsányi Irénnek nem tudtak igazi hozzá méltó szerepeket találni. Hogy már majdnem atelier-tekintéllyé kellett válnia, az a mai színház tragédiája.

A mosolyát, amely mint a napfény világította át egész lényét - sohasem fogjuk elfelejteni.

Magyar Nyelv

Benedek Elek: A fekete havas

Volt egyszer egy király, s annak három dali szép fia. Ennek a királynak mindig vadászaton volt az esze, egyebet sem igen tett egész életében. A fiait is mindig magával vitte, s az apjuk hat havasának nem volt olyan szege-lika, hol a fiúk ne vadásztak volna. Volt a királynak még egy havasa, a fekete havas, de ide hiába kéredzettek a királyfiak, az apjuk e világért meg nem engedte volna, hogy odamenjenek vadászni.

Na, telt-múlt az idő, s az öreg király meghalt. Ahogy elföldelték, a három fiú összetanakodott, s a temetés után egybe nekicihelődtek: elindultak a fekete havasba, hadd lám, mi isten csodája lehet ott, hogy az apjuk mindig úgy tiltotta a vadászást abban.

Hát megérkeztek szerencsésen a fekete havasba, jártak-keltek, kódorogtak, leskelődtek, nézelődtek mindenfelé, de az Isten Istenem ne légyen, ha még csak egy madarat is láttak.

Megszólal egyszer a legidősebb királyfi, s azt mondja:

- Halljátok-e, többet ne kódorogjunk együtt, hanem itt ezen a helyen váljunk el, s menjünk hárman háromfelé. Ihol van, ni, három nyílása az erdőnek, álljon be mindenik egy nyílásba, s menjen, amíg a szeme lát.

Jól van, ebben megegyeztek. De még, hogy szavamat ne felejtsem, azt is határozták, hogy valami haszontalanságra egyik se találjon lőni, mert a lövésre visszajő a másik kettő, s ha haszontalanságra lőtt, úgy felpofozzák, hogy szikrát hány a szeme.

Ebben is megegyeztek, s azzal elváltak. Mentek, mendegéltek, hárman három irányban. Ahol ni, a legkisebb fiú, még alighogy elvált a bátyjaitól, meglát egy repülő hollót, a szájában valami fényességgel.

"No, ezt lelövöm - gondolá magában a királyfi -, ki tudja, milyen drága portéka lehet az a fényesség."

Fogta a nyilát, célba vette a hollót, s abban a minutában le is puffantotta. Szalad hozzá, nézi, mi van a szájában: hát egy darabocska acél. A lövésre nagyot csendült az erdő, odaszaladtak az idősebb királyfik, és már messziről kiabálták:

- Mit lövél, hé, mit lövél?!

Mondani sem merte a királyfi. Hej, megmérgelődtek a bátyjai, s jól megpofozták erről s túl.

- Hát te ilyen haszontalanságra vesztegeted a nyílvesszőt, te oktondi, te!

Nagy dérrel-dúrral otthagyták az öccsüket, hanem ez egyet gondolt, s az acélt eltette. Hátha még valahol hasznát veheti ennek a haszontalanságnak?

Továbbment, s amint ment, mendegélt, egy magas kőszikla tetején megpillant egy sólyommadarat. Gondolja, ő bizony lelövi, ez talán nem lesz haszontalanság. Célba vette, de a sólymot nem találta, hanem sólyom helyett egy darabocska szikla pattant le. Fut oda, vajon mi lehet az? Hát igazi jóféle kova. No, zsebre tette ezt is, hátha hasznát veszi. Hiszen zsebre tehette, de jöttek a bátyjai is, s mikor megtudták, hogy kovát lőtt, úgy felpofozták szegény fejét, hogy a szeme csak úgy karikádzott belé.

Aztán ment ismét mind a három a maga útjára.

Szomorú lett a kicsi királyfiú, a könny is patakzott a szeméből. Tőle ugyan repülhettek, károghattak, csiripolhattak a madarak, rájok sem nézett. Hanem amint ment, mendegélt nagy búsan, egy magas fának az oldalán megpillantott egy mókust. Megállt, gondolkozott egy keveset, vajon lelője-e. Hátha ez mégsem haszontalanság. Célba vette, rálőtt a mókusra, de nem találta. A mókus helyett egy nagy tapló esett a földre.

- No, ez sem sokat érő, de azért elteszem - mondá a királyfi. El is tette, de szaladtak is a bátyjai, s mikor látták a taplót, úgy felpofozták a kicsi királyfit, hogy a szeme zöldet, veresét látott.

Eközben esteledett, s a királyfiak többet nem is váltak el egymástól, együtt mentek tovább. Azt mondta a legidősebb, hogy nem ereszti szabadjára a kicsi királyfit, mert még mind ellődözi oktalanul, ami nyílvesszeje van.

Mentek, mendegéltek, s egyszerre csak meglátnak egy őzet. Futott nagy sebesen az úton keresztül, éppen előttük. No erre mind a hárman rálőttek, s el is találták. Fölvették, s vitték magukkal. Gondolták, jó lesz vacsorára.

Továbbmentek, mendegéltek, s ím egy gyönyörűséges szép rétre értek. Ez a rét a fekete havasnak éppen a kellős közepén volt. A rét közepén pedig volt egy forrás, a forrás mellett egy rézvályú. Egybe megnyúzzák az őzet, megmosták a húsát. Hiszen jól van, de nyersen csak nem ehették meg a húst. Fa, az elég volt, de tűz mégsem volt, mert nem hoztak hazulról se kovát, se acélt, se taplót.

- No, lássátok - mondá a legkisebb királyfi -, ti engem cudarul felpofozátok, hogy acélt, kovát, taplót lőttem. Hát most csinálok tüzet, ha a pofonokat visszaszámlálhatom nektek.

Az idősebb királyfik nem bánták, ha duplán visszaszámlálja is, csak tüzet csináljon, mert éhesek voltak erősen. De a kicsi királyfinak jó szíve volt, s nem számlálta vissza a pofonokat, sem kétszeresen, sem egyszeresen, hanem hamarosan elészedett acélt, kovát, taplót, s olyan tüzet csinált, hogy csak úgy lobogott a láng az ég felé. Azután az őzet fanyársra húzták, a tűz felett megforgatták, megsütötték, s csak a csontja meg a bőre maradt az őznek: a húsát megették egy béfaló falásig.* Vacsora után a tűz körül leheveredtek, de a legidősebb mégis meggondolta, s fölállott. Azt mondta:

- Ti csak aludjatok, én ébren maradok reggelig, nehogy valami csúfság essék rajtunk.

Azt bizony jól tevé, hogy talpon maradt, mert alig alvának el az öccsei, hát jő egy háromfejű sárkány, egyenesen a rézvályú felé. A szájából háromrőfnyire szakadt a láng előre, s mikor észrevette a királyfit, nekiszaladt, hogy fölfalja, de mindjárt.

- Hej, Uram, Jézus, ne hagyj el! - fohászkodott a királyfi, azzal kirántotta a kardját, s nyissz, nyissz, nyissz, lenyisszentette a sárkánynak mind a három fejét, mintha ott sem lett volna.

Közmént* legyen mondva, ez a háromfejű sárkány egy ötfejű meg egy hétfejű társával Feketegyász városán túl lakott, egy feneketlen tóban, s onnét jártak szerre éjjelenként a forráshoz, s ha jól ittak belőle, ismét visszamentek a feneketlen tóba. Nem is igen járt errefelé sem ember, sem állat, mert a sárkányok, akit útjokban találtak, felfalták.

No, elég az, hogy a királyfi megölte a háromfejű sárkányt. De annyi vér folyt ki a testéből, hogy a tűz is elaludt, s reggelre csak egy kicsi égő üszök maradt meg. Csakhogy ez megmaradt! Ebből istenes tüzet csináltak, s aztán ismét nekicihelődtek, s jártak-keltek, kódorogtak egész nap a fekete havasban. Estére visszajöttek a tűzhöz, s most a középső királyfi virrasztott. Bezzeg hogy jött éjjel az ötfejű sárkány. Hiszen ha jött, ott is maradt, mert a középső királyfi sem volt ám olyan tedd el s elé se vedd legény. Lenyisszentette a sárkánynak mind az öt fejét. De már ebből annyi vér folyt, hogy a tűzből csak egy pislákoló parázs maradott reggelre, úgy eloltotta. De csakhogy maradt egy parázs: ebből megint olyan tüzet csaptak, hogy csak úgy lángolt, szikrádzott.

Harmadik este a legkisebb királyfira jött az őrzés sora. A bátyjai, mikor lefeküdtek, megmondták neki, hogy ha közeledik a sárkány (mert bizonyosan jő ma éjjel is), felköltse őket, ha jót akar!

- Jól van, jól, majd felköltlek, csak aludjatok - mondá a kicsi királyfi.

Hát - Uram, Jézus Krisztus, adj egy kicsi spirituszt!* - alighogy az idősebb királyfiknak bekoppant a szemük, jött a hétfejű sárkány, s a hét szájából szakadt a láng hét rőffel előre.

- Gyere, gyere - mondá a kicsi királyfi -, emberedre találsz! - Hej, hogy megküzdöttek, hogy megerősködtek, de hogy! Még a föld is rengett belé, ahogy össze-összecsaptak, de a kicsi királyfi bizony nem költötte fel a bátyjait. Meggyőzte ő egymaga is a hétfejű sárkányt. Hanem aztán ennek annyi vére folyt ki, hogy csakugyan egy égő szikra sem maradt a tűzből.

- Hm, hát most mit csináljak? - tanakodott a kicsi királyfi. Az acél megvolt, de a kovát valahol elejtette: hogy csinál most tüzet?

Ő bizony egyet gondol, s felmászik egy magas fára, hátha lát valahol tüzet. Majd arra megy aztán, s kér egy szem parazsat. Mindjárt fel is mászott egy fára s annak is a legmagasabb ágára, onnét széttekintett. Nézett, nézett sokáig északra, keletre, nyugotra, délre, de nem látott tüzet sehol. Messze, messze, jó háromnapi járóföldre, egy rengeteg havasban mintha pislákolt volna valami lángocska, node ezt ugyan reggelig meg nem járja. "Pedig ott bizonyosan nagy tűz lehet" - gondolta magában.

Gondolkozott, tanakodott, s addig gondolkozott, addig tanakodott magában, hogy mégiscsak elmegy oda, ahol az a tűz van, anélkül nem kerül a bátyjai elé.

Ment, mendegélt nagy búsan, s hát alig ment egy jó futamodást, találkozik az Éjféllel. Köszöntötte illendőképpen:

- Adjon isten jó estét, bátyámuram! Merre tart, ha meg nem sérteném?

- Én bizony, fiam, a fekete havasnak tartok, ez van most soron.

- Álljon meg, édes bátyámuram, ne menjen tovább, amíg én vissza nem kerülök! - kérte Éjfélt a kicsi királyfi.

Nagyot kacagott az Éjfél erre a beszédre.

- No, hallod-e, megvénültem, azt sem tudom, hány ezer esztendeje járom a kerek világot, de még ezt tőlem nem kívánta senki fia.

- No, márpedig innét egy tapodtat sem megy, bátyámuram! - erősködött a kicsi királyfi, s ahogy ezt mondta, hirtelen jó szíjas héjat hántott le egy növendék fáról, s az Éjfélt megkötözte egy vastag bükkfához.

Mérgelődött, rugdalódzott az Éjfél, de hiába, nem tudott a gúzsból kiszabadulni. A kicsi királyfi pedig tovább ment nagy vígan. De alig haladt egy puskalövésnyire, szembejő vele a Hajnal.

Kérte ezt is - de milyen szépen kérte! -, hogy állapodjék meg, amíg visszakerül, de a Hajnal akkorát kacagott, hogy zengett belé az erdő.

- No, ha úgy - mondá a királyfi -, mindjárt megtanítlak emberségre! - Megkötötte a Hajnalt is jó erősen, de úgy, hogy mozdulni sem tudott.

Most már mehetett bátran, nem félt, hogy megvirrad, amíg ő vissza nem kerül. Ment, ment, haladott, az idő meg egy helyben maradott. Addig ment, amíg abba az erdőbe nem ért, ahol az a tűz világolt.

Hej, de milyen tűz volt ez! Rengeteg erdőnek a közepén, egy nagy tisztáson tőből levágott fák ágasul-bogastul kazalba voltak rakva, de olyan magasra, mint egy emeletes ház, ezt négy oldalról s négy szegről meggyújtották. Ezt a rettenetes nagy tüzet látta a kicsi királyfi egy pislákoló lángocskának a fekete havasból. No, itt volt tűz, volt eleven parázs, csak közelibe kellett menni. Megállt a királyfi, széttekintett, s hát a tűz körül huszonnégy erdei tolvaj ült, s valamin erősen tanakodtak.

"Ha odamegyek - gondolta magában -, ezek egyszeriben megölnek." Fogta a nyilát, a nyílvesszőre rászúrt egy darab taplót, hogy majd azt keresztüllövi a tűzön, aztán kerülő úton a tüzes tapló után megy, fölveszi, s visszamegy a fekete havasba.

Úgy is tett, keresztüllőtt a tűzön, s a tapló tüzet is fogott, de hiába ment lábujjhegyen, a száraz falevelek zörögtek, ropogtak, s az erdei tolvajok észrevették.

Hej, egyszeriben felszökdöstek a haramiák, megfogták a királyfit, akit jól ismertek, mert mind az ő országából valók voltak.

- Húzzuk nyársra! - kiáltotta egyik is, másik is.

- Dobjuk a tűzbe! - kiáltottak némelyek.

- Sem nyársra nem húzzuk, sem tűzbe nem dobjuk - mondá a haramiák vezére. - Hasznát vehetjük még ennek a fiúnak. Tudjátok-e, hogy a Feketegyászváros királyának mért nem tudunk bejutni az udvarába? Azért, mert a torony tetején az a vaskakas mindig kukorékol, ha a palota felé közeledünk, s erről a katonák észrevesznek. Hát csak hagyjuk meg az életét ennek a legénykének. Ő majd lelövi a vaskakast, aztán elraboljuk a kicsi királykisasszonyt meg a királynak minden kincsét.

Tetszett ez a beszéd a haramiáknak, s meghagyták a királyfi életét. Nyomban el is indultak Feketegyászvárosba. Mikor a városhoz közeledtek, a királyfit előreküldötték, hogy lője le a vaskakast. Előrement a királyfi, éppen a várfal alá, célba vette a vaskakast, s úgy lelőtte, hogy az többet nem kikirilt* ez életben. Erre a haramiák is a vár alá mentek, a királyfiú kezébe egy kötelet adtak, azután föltaszították a vár fokára, hogy a kötélnél fogva húzza fel őket, a másik oldalon pedig eressze le.

"No hiszen, majd leeresztelek" - gondolta a királyfi.

Mikor a vár fokán volt, sorba felhúzta a haramiákat, de amint egyenként leeresztette, valamennyinek lenyisszentette a fejét. Most már szépen vissza is fordulhatott volna, de ő bizony egyet gondolt, s beugrott a király udvarába, föl egyenest a palotába. Bement az első szobába: ott a király aludott; be a másodikba: ott a királyné; be a harmadikba: ott a király három leánya. Mind a három leány fejénél egy-egy szál gyertya égett, s ő a gyertyákat elvette, s a leányok lábához tette. Az idősebb leányok nem ébredtek föl, de bezzeg fölébredt a kisebbik, s nagyot sikoltott, mikor meglátta a királyfit.

- Ki vagy te?! Mi vagy te?! Hogy jöttél ide?! - kérdezte a királykisasszony.

- Ne félj tőlem - mondá a királyfi -, nem bántalak, szépséges szép királykisasszony! - Aztán elmondta szép sorjában, hogy ki s mi ő, mi mindenen ment keresztül, s hogy került ide.

Reszketett eleinte a kicsi királykisasszony, mint a nyárfalevél, de most már nem félt. Elvezette a királyfit a szomszéd szobába, s ottan jól megvendégelte, vacsora után pedig egy gyűrűt s egy zsebkendőt adott neki jegybe. Mert hogy szavamat össze ne keverjem, a királykisasszonynak erősen megtetszett a vitéz királyfi, de még a királyfinak is a kicsi királykisasszony.

Hej, bezzeg szeretett volna most mindjárt itt maradni a királyfi, de neki még vissza kellett menni a bátyjaihoz, hogy reggel tüzet gyújtson nekik. Elbúcsúzott jegybéli mátkájától, de megígérte, hogy éppen "megy s jön", s egyszeribe megtartják a lakodalmat. Hanem mielőtt a falon keresztülmászott volna, mind a huszonnégy haramiának az orra hegyéből lecsippentett egy falást, aztán keresztül a falon, uccu neki az erdőnek, a haramiák tüzéből fölkapott futtában egy üszköt, s meg sem állott a fekete havasig. Itt a Hajnalt is, az Éjfélt is eloldozta, jó utat kívánt mind a kettőnek, ahol sár nincs. No, szaladtak is azok, mikor megszabadulhattak, de olyan sebesen, hogy mikor a királyfi a testvéreihez ért, már árkon-bokron rég túl volt az Éjfél is, meg a Hajnal is.

Az idősebb királyfik aludtak, mint a bunda, s mire fölébredtek, pattogott a tűz, mit az öccsük csinált. De bezzeg eltátották-e szemüket-szájukat, mikor a kicsi királyfi elmondta, hogy hol s merre járt az éjjel. Az, az, az éjjel! Volt az három éj is egy végben.

No, hanem azt még nem is mondám nektek, hogy lakott a Feketegyászvárosban egy híres vitéz, akinek olyan veres volt a haja, mint a veres láng, még annál is veresebb. Úgy is hítták, hogy Veres vitéz. Ez a Veres vitéz korán reggel kiment a várfal alá, történetesen éppen oda, hol a haramiák feküdtek. Tudta jól, hogy kik s mik voltak ezek; azt is tudta, hogy mi járatban lehettek. Fogta a kardját, s ő is lenyisszentett egy-egy faláskát mind a huszonnégy haramia orrából, s ment nagy kevélyen egyenest a királyhoz, s azt hazudta, hogy ő ölte meg a huszonnégy haramiát.

Örült a király erősen, mert tudta, hogy a huszonnégy haramia régen fenekedik a kicsi királykisasszonyra meg a drága sok kincsére; nagy örömében azt mondta hát a Veres vitéznek:

- No, te Veres vitéz, nagyot cselekedtél, nem maradok adósod. Három leányom közül válaszd feleségnek, amelyik tetszik, s vele adom az országomnak is tiszta harmadját.

Veres vitéz bezzeg hogy a legkisebbet választotta, mert hogy az volt a legszebb.

Hívatja a király legkisebb leányát, s mondja neki szép atyai szóval:

- Édes leányom, készülj, férjhez adlak mostan.

- Kihez, apám, kihez? - kérdezte a királykisasszony.

- Egy vitéz emberhez, aki az éjen egy nagy szerencsétlenséget fordított el fejünkről. Megölt huszonnégy haramiát, akik tégedet is el akartak rabolni.

- Akárki legyen - mondá a királykisasszony -, szíves örömest leszek a felesége, édesapám.

Úgy bizony, mert a kicsi királykisasszony az ő jegybéli mátkájára gondolt. Csak akkor tudta meg, hogy más a vőlegénye, amikor a vendégség összegyűlt, a pap is eléállott, hogy összeeskesse a Veres vitézzel.

Sírt a kicsi királykisasszony, patakzott a könny mind a két szeméből, kétszer is földhöz verte magát, s azt mondta, inkább szörnyű halált hal, mégsem lesz a Veres vitéz felesége. Hiába illegette-billegette magát a Veres vitéz, a királykisasszony rá sem nézett. Egyszerre csak kiszaladt a szobából, otthagyta a vendégséget. Utána az édesapja, eléfogja a leányát, kérdezi, faggatja szépen: mi lelte, mi fordította meg az akaratát.

Megmondta a királykisasszony, nem teketóriázott. Elmondott mindent úgy, ahogy történt.

Nosza, a király mindjárt eléhívatta a leggyorsabb kengyelfutóját, s szalasztotta a fekete havasba; fekete havas közepén arra a rétre, ahol egy rézvályú van; ottan talál három királyfit, hívja meg a vendégségbe.

A kengyelfutó éppen ott találta a három királyfit. Most is a kicsi királyfi kalandozásáról beszéltek, hát nem is félhetett, hogy másokat talál meghíni.

Hiszen egyéb sem kellett a kicsi királyfinak, csak azt hallja, hogy az ő jegybéli mátkáját máshoz akarják adni feleségül!

Indultak nyomban, s meg sem állottak Feketegyászvárosáig. Ezalatt a királyi palotában folyt a dínomdánom, lakodalom. Gondolták, hogy majd visszafordul ismét a királykisasszonynak az akarata, hát előre ettek-ittak, vigadoztak. Veres vitéznek akkora volt a becsülete, hogy a székire tizenkét párnát tettek, s úgy ültették a tetejébe.

Hej, halljatok csudát, mi történt! Az történt, hogy mikor a királyfik béjöttek az udvarra, s ráléptek a palota első garádicsára, Veres vitéz alól kicsusszant egy párna. S ahogy jöttek feljebb-feljebb a garádicson, minden lépésre egy párna csusszant ki Veres vitéz alól; mikor a királyfik beléptek a szobába, a szék is kifordult alóla, s úgy elterült a földön, mint egy kecskebéka.

A kicsi királyfi ezután elémondotta szép sorjában, ami történt elejétől fogvást, s bizonyság okáért megmutatta a huszonnégy haramia orra hegyét is.

- Ez az igazi! Ez az igazi! - kiáltották a vendégek.

A király is látta, hogy melyik részen van az igazság. Veres vitézt ló farkára köttette, s végighurcoltatta az utcán. Hanem a három leányát még aznap a három királyfinak adta, s helybe csaptak olyan lakodalmat, amilyen nem volt s nem is lesz hét puszta határban. A kicsi királyfi ott maradt Feketegyászvárosban, az idősebb fiúk pedig hazavitték a feleségüket. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

A Chomsky-tízparancsolat

A mai rövidposztban ismertetendő alaptételek egy bizonyos Noam Chomsky nevéhez fűződnek, aki – a 84 éves korához képest elképesztő szellemi frissességről téve tanúbizonyságot – a mai napig a híres MIT (Massachusetts Institute of Technology) nyelvészeti és filozófiai tanszékének rendszeres előadója. Hosszú és tartalmas élete során foglalkozott ő mindennel, ami nyelvészet, filozófia, médiaszociológia, tömeglélektan, de még a számítástechnikai programozás bizonyos területeibe is beleásta magát (ez utóbbit úgy hatvanöt évesen kezdte, tehát senki ne adja fel!).

Chomsky soha nem csinált titkot abból, hogy a liberális demokrata eszméket tartja magához a legközelebbieknek, s az anarcho-szindikalizmus egyes alapvetéseit is a magáévá tette (ami egy, a nyolcvanas éveiben járó egyetemi tanár esetében minimum respektet és csettintést érdemel…)

No de itt és most nem is az ő élettörténetéről akarok beszámolni, hanem arról a – tíz pontból álló – tételsorról, amit sokan Chomsky tízparancsolatának is neveznek, lévén hogy a Mester ezeken keresztül magyarázza a mindenkori politikai hatalom tömegeket manipuláló mesterkedéseinek természetrajzát. Az ő szavaival: ezek a hatalmi diverzió médiastratégiái.

Chomsky barátunk ezeket először úgy 25-30 évvel ezelőtt írta össze, amiből mindenki olyan következtetést von le, amilyet akar. Mindenesetre úgy vélem: ha tudjuk, hogy a Hatalom miben (és hogyan) mesterkedik, védettebbek vagyunk vele szemben. Már ha még tudunk gondolkozni és kételkedni…

Lássuk tehát, hogyan próbálja a hatalom maga alá gyűrni (az egyénen keresztül) a társadalmat. Az alábbiak nem szó szerinti idézetek, hanem Chomsky egy-egy tételének kicsit zanzásított verziói.

1.) Az emberek agyát és figyelmét le kell foglalni másod- és harmadrangú problémákkal. Ennek érdekében figyelmüket el kell vonni a valós és súlyos szociális gondokról, mégpedig olyan hírekkel, amelyek társadalmi jelentősége kicsi ugyan, de érzelmileg erősen megérintik őket. Támaszkodjunk a bulvársajtóra, amely hű szolgánk lesz.

2.) A népnek úgy kell tekintenie politikai vezetőire, mint a nemzet megmentőire. Ennek érdekében (elsősorban a média segítségével) hamis riasztások és nemlétező fenyegetések tömkelegét kell rájuk zúdítani, amelyek miatt aggódni, később szorongani kezd. Ha a szorongás elérte a kritikus szintet, lépj közbe és oldd meg a (máskülönben nemlétező, illetve általad gerjesztett) problémákat. Hálásak lesznek, s önmaguk fogják kérni szabadságjogaik csorbítását.

3.) A nemzetnek mindig készen kell lennie arra, hogy valami rosszabb következik. Ennek sulykolása érdekében használd fel a „fehér” propagandát (vagyis nyíltan a kormány irányítása alatt álló médiumokat), a „szürkét” (azokat a sajtótermékeket, amelyek csak részben állnak kormánybefolyás alatt), s a „feketét” (amelyekről senki sem gondolná, hogy valójában a hatalom szolgálatában állnak). Ezeknek karöltve azon kell munkálkodniuk, hogy egy olyan kormány képét vetítsék a lakosság szeme elé, amely minden erejével azon munkálkodik, hogy a jövő egét beárnyékoló sötét fellegek legalább egy részét elhessentse a nemzet feje felől. A kemény, megszorító intézkedéseket fokozatosan kell bevezetni, mert így az emberek hozzászoknak a rosszhoz, sőt: örülnek, hogy még mindig nem a legrosszabb következett be.

4.) A nemzetet meg kell győzni, hogy minden rossz, ami aktuálisan történik, az kizárólag azért van, hogy a szebb jövőt biztosítsuk számára. Vagy ha nem a számára, akkor a gyermekei számára. Az emberek reménytelenül idealisták és hiszékenyek: évszázadokon keresztül hajlandók benyelni és elfogadni ezt az érvet („majd a következő generációknak sokkal jobb lesz, nekünk ezért kell áldozatokat hoznunk”).

5.) Az embereket le kell szoktatni a gondolkodásról, s arról, hogy a történésekben felfedezzék az ok-okozati kapcsolatokat. Ennek érdekében a politikai vezetőknek egyszerűen kell megfogalmazniuk üzeneteiket, már-már infantilis módon, minimális szókinccsel, rövid mondatokban. A hallgatóság ily módon megszokja a felületességet, naív lesz és hajlamos az információs beetetések elfogadására.

6.) Minden adandó alkalommal az emberek érzelmeire kell hatni, nem a racionális gondolkodásukra. Bátorítani kell mindenféle emocionális megnyilvánulást, mert az érzelmeket sokkal könnyebb manipulálni, mint a rációt.

7.) Az embereket a lehető legnagyobb tudatlanságban és műveletlenségben kell tartani, mert így nem lesznek motiváltak magasabb ideálok és összetettebb tervek megvalósításában. Butítsd le az oktatásügyet, tedd korrupttá és hozd a működésképtelenség küszöbére. Egy ilyen iskolarendszer a közvélemény manipulálásának ideális eszköze.

8.) A népet el kell zárni az objektív, korrekt és teljes tájékozódás/tájékoztatás minden forrásától. Ennek érdekében pénzügyileg támogatni kell azokat a médiumokat, amelyek butítják és félretájékoztatják az embereket, s gazdaságilag el kell lehetetleníteni azokat, amelyek ennek ellenkezőjét próbálják elérni.

9.) A nyájszellem erősítése prioritás! Az egyénben fel kell ébreszteni a szégyen- és tehetetlenség-érzetet, s választható (pontosabban választandó!) alternatívaként ezzel szembe kell állítani az igazodási, csatlakozási kényszert. Az egyéniségeket nélkülöző nyájat mindig könnyebb irányítani, ellenőrizni és befolyásolni.

10.) Mindent meg kell tenni az egyének megismerése érdekében. Ezt elérendő belső (és titkos) nyilvántartásokat kell felfektetni az egyén különféle (ízlésbeli, politikai, ideológiai, viselkedési) preferenciáiról, opcióiról, egyszóval teljes pszichológiájáról. Törekedni kell arra, hogy jobban megismerjük az egyént, mint ahogy ő ismeri önmagát. Fel kell használni a társadalomtudományok (szociológia, lélektan, csoportképzés pszichológiája, stb.) legújabb vívmányait céljaink elérése érdekében, de ezeket a lépéseket a legnagyobb titokban kell tartani.

Eltitkolt kis Katyn Felvidéken, a Duna partján – “magyartalanító” szlovák tömeggyilkosság

A mind a mai napig agyonhallgatott pozsony-ligetfalusi tömegmészárlás feltárásáról szóló írásával emlékezünk a száz éve született Janics Kálmán orvosra, történészre, a felvidéki magyarság meghurcoltatásának első tényfeltáró írójára.

A 20. század derekának Európájában a mindenképpen égbekiáltó anakronizmusnak számító kormányprogram előirányozta „magyartalanítás” egyik igencsak náci színezetű formája volt a „megbízhatatlan és áruló magyarok” számára kiötlött internálás, amit internáló táborok (szögesdróttal körülvett lágerek) felállításával valósítottak meg.

Ezekbe nemzetiségi alapon hurcolták el a magyarokat, nem vizsgálva, elkövettek-e valamit, vagy sem.

A hosszabb-rövidebb időre lágerban tartott szlovákiai magyarok vallomásaiból akár külön könyvet is össze lehetne állítani.

Itt most hadd említsek meg „csupán” annyit, hogy − bármennyire agyonhallgatja is a „hivatalos történetírás” − igenis voltak internáló táborok, talán több is, melyek közül a „leghíresebb” a pozsony-ligetfalusi (Petržalka) és a tölténygyári (Patronka).

A következőkben csak egy eseményt tárok a nyilvánosság elé, mely − minthogy már a háború befejezése után történt − nemcsak hogy a civilizáció megcsúfolása volt, hanem igazi justizmord, mely igazságszolgáltatás, nemzetközi ítélőszék után kiált.

Annál is inkább, minthogy az áldozatok zömükben minden valószínűség szerint szülőföldjükről elhurcolt, még nem hadköteles gyerekemberek voltak.
Sokat olvastunk már a második világháború legyőzöttjeinek háborús bűneiről, de ne tévesszen meg senkit, hogy évtizedekig bizonyos fokú egyoldalúság uralkodott a korszakkal foglalkozó történetírásban, mert a győztesek háborús bűneiről mélyen hallgatott a propaganda nemcsak Keleten, Nyugaton is.

Pedig Berija „halálműhelyének” tevékenységét pontosan ismerték Londonban is pl. már a háború idején, ezt Eduárd Beneš sem titkolja emlékirataiban; ma pedig a kortörténet újraértékelése az egész emberiség kötelességévé szélesedett.

Vannak visszavonhatatlanul kötelező tanulságok, szembe kell fordulni a legmakacsabb „fehér lapok”-kal, az eltitkolással, a „dehistorizálással”.
A sors úgy hozta, hogy − akaratom ellenére − mai titkok birtokába jussak; részben a régen elfelejtett sajtójelentések felfedezése, részben saját vizsgálódásaim alapján lassanként lehullott a lepel egy Duna-menti kis Katynnak is nevezhető tömeggyilkosságról, egy furcsamód takargatott tömegsír létezéséről.

A döbbenetes esemény azért érdemli meg a figyelmet, mert színhelye Pozsony város területe, akkor még Ligetfalu (Peržalka-Engerau). Itt a Duna és a bécsi országút között tíz héttel a második világháború befejezése után lemészároltak és tömegsírba hánytak kilencven magyar fiatalembert.
A hatvanas évek közepe táján újra kezembe került néhány megsárgult újságlap, s nem hagyott nyugodni a húsz évvel korábbi híradássorozat, melyet a szlovák koalíciós kormány Demokrata Pártjának lapja, a Čas tett közzé − nyilván dacolva bizonyos ellenállással − 1947 májusában.

A háború utáni években, talán mert túlságosan megszoktuk az embertelenségeket, fel sem tűntek a szórványos jelzések, ezt a híradást (az esemény különleges kegyetlensége miatt) mégis megőriztem.

Csaknem húsz év múltán felajzottan érdeklődni kezdtem megbízható ismerőseimtől, mert érthetetlennek találtam a tömeggyilkosság körüli makacs hallgatást. Szerettem volna fényt deríteni a valóságos tényekre, az igazságra.

Elsők között egy Budapesten lakó hajdani barátomat kerestem fel, aki a magyar koalíciós kormányzás idején Gyöngyösi külügyminiszter mellett dolgozott.

Egykori politikus barátom megdöbbenve nézett végig rajtam, és azt kérdezte: „Te ezt honnan tudod, ez szigorú csehszlovák-magyar államtitok”. Mire azt feleltem: „Miféle államtitok az, melyet egy vidéki orvos is ismer?”

A további vitában hajdani pozsonyi barátom elismerte, hogy Csehszlovákia kártérítést fizetett Magyarországnak, de ugyanakkor azt állította, hogy a gyilkosságokat cseh partizánok követték el, enyhítve az ügyet azzal, hogy volksbundista németekről volt szó.

Nem hittem neki, hiszen a szóban forgó tömeggyilkossággal egy időben éppen folyt a magyarországi németek kitelepítése, arról nem is beszélve, hogy a Magyarországra hazaigyekvő németek az akkori Csehszlovákiát aligha tarthatták volna alkalmas terepnek az átutazásra, de az is fölöttébb elgondolkodtató volt, hogy a csehszlovák hatalmasságok miért csak Pozsonynál ismerték fel az ellenséget.
A ködösítéssel szemben tények sorozata utal arra, hogy észak felől hazaigyekvő magyarországi fiatalokról (ún. leventékről) volt szó, akiket a nyilas uralom 1944 őszén háborús emberanyag-tartalékként a német birodalom területére deportált.

Sorsuk akkor vált tragikussá, amikor Pozsonynál feltartóztatták őket a háború utáni hetekben, és internálták a ligetfalusi „politikai fogolytáborba”.
A cseh partizánok megvádolását sem fogadtam el, nem hihettem el budapesti barátomnak, hogy 1945 júliusában egy olyan fontos határzónában, mint a felújított osztrák-csehszlovák szakasz, szabadon gyilkolhattak ismeretlen „partizánok” annak ellenére, hogy a határvédelmet a szovjet hadsereg egységei látták el; 1945 augusztusában ui. még a csehszlovák-magyar határőrségi szerep is a vörös hadsereg joga volt.

Ezt magam is láttam, mert 1945 augusztusában kétszer léptem át a határt Komáromnál, csehszlovák határőröknek pedig még nyomuk sem volt sehol.

A volt Német Birodalom felé a határt nemzetközi megegyezés alapján 1945 novemberéig a szovjet hadsereg ellenőrizte.
Az események teljes megértéséhez történelmi alapismeretekre van szükség.

Tudnunk kell, hogy Ligetfalut 1939. március 14-én Dévénnyel együtt a cseh-morva területek teljes megszállása idején bekebelezték az Ostmarkba, vagyis a Német Birodalomhoz csatolták, ezzel megszűnt az addig létező ligetfalui osztrák-csehszlovák országhatár.

A Pozsony melletti Károlyfalu (Karlova Ves) Hitler engedelmével már Szlovákiában maradt. A határ megszűnésének ügye lényeges esemény a tömeggyilkosság részleteinek kibogozásában.

A továbbiak megértéséhez némi magyarázat szükséges. Előre kell bocsátani, hogy az akkori határ a mai helyén volt, a Duna jobb partján, Károlyfaluval szemben, metszve a Duna és a bécsi országút vonalát. A terep 1945-ben még erdős és mocsaras volt, a húszas években a csehszlovák hatalom betonbunkereket épített a határzónában.

Miután 1945. április 4-én Pozsonyból kiverték a németeket, a régi ligetfalusi osztrák-csehszlovák határt is felújították, de folyt még a háború, ezért 1945 áprilisában az országhatár mentén légvédelmi futóárkokat ástak.

Ez a tény dönt el mindent, ti. kizárja a németek esetleges bűnösségét, mert a legyilkolt áldozatokat a frissen kiásott árkokba temették.
A Károlyfaluval szemben feltárt tömegsír felfedezéséhez véletlen előzmények vezettek 1947 májusában, amikor egy E. Bacusan nevű háború után meggyilkolt és eltűnt személy holttestét keresték. Bacusan sírja helyett azonban tömegsírra bukkantak 1947. május 20-án, közvetlenül az osztrák-csehszlovák határ közelében az 1945 áprilisában ásott futóárkokban.
Csehszlovákiában az esetről egyedül a Čas, a szlovákiai Demokrata Párt napilapja közölt tájékoztatásokat, de május végével a Čas számára is megtiltották a további hírszolgáltatást. (Megjegyzem: koalíciós kormányzás idején!)

Nézzük azonban, mi áll a Čas 1947. május 22-ei számában.
A lap első oldalán olvashatjuk: „Szerencsétlenek tömegsírja az osztrák határ menti futóárokban”. Magyarázat az alcímben: „Bacusant keresték, és több legyilkolt személyre bukkantak.”

Idézet a jelentésből: „… a határ mentén légvédelmi árok húzódik, és Krajmus, a Bacusan-ügy egyik tanúja a bíróság előtt azt vallotta, hogy Bacusant a vasúti sínpártól kb. 80 méterre temették el.” (…) „Az ebéd utáni órákban más helyeken kezdték az árkok kimélyítését, közelebb a vasúthoz és a vámházhoz. Nem tartott sokáig, míg az első bunkerhez hasonló helyen, ahol az első csontváz előkerült, tömegsírra bukkantak… Hat tetemet találtak, polgári személyek voltak, keresztül-kasul egymásra dobálva, sok csontvázon még megmaradt a bomló hús. A hullák többségének aranyfoga volt, miből az következik, hogy jól szituált személyek lehettek. Zsebeikben okiratokat nem találtak, csak néhány apróságot, egy személynél „Camel” amerikai cigarettát.

Az orvosok megállapították, hogy az áldozatok többsége fiatalember.

Egy személy csak 16-17 éves lehetett. Megállapították, hogy az ismeretlen személyeket agyonlőtték, valószínűleg a bunker tetején, onnan hullottak a gödörbe, majd rájuk kaparták a földet.

Azt beszélik − de még ez nincs bizonyítva −, hogy az áldozatok a ligetfalusi megbízhatatlanok számára szervezett fogolytáborból származtak.

A hírek szerint ezeket az embereket előbb kirabolták, azután elvitték őket a határ menti futóárokhoz, ahol a tömeggyilkosságot végrehajtották.

Úgy hallani, hogy a szerencsétlenek között több olyan személy volt, aki a háború végeztével Ausztriából vagy Németországból volt hazatérőben…

A szóbeli megnyilatkozások abban azonosak, hogy a határ mentén több tucat személyt lőttek agyon és temettek el.”
Másnap, május 23-án nagybetűs cím olvasható a Čas első oldalán: „Miért érdeke a Pravdának a ligetfalui tömegsír ügyének eltitkolása?

Tanúk állítása szerint a gyilkosságokat az arcvonal átvonulása után követték el, amikor ezeken a területeken már nem tartózkodtak német katonák, a megbízhatatlan német polgári személyek is táborokban voltak, tehát a tömeggyilkosságot nem lehet német bűntettnek minősíteni.

Majer kapitány írásbeli tanúvallomásában jelentette ki, hogy hatvan agyonlőtt emberről van tudomása, akiket az osztrák határ mentén öltek meg.”
A híradások felbukkanásának szórványos jellege fokozódó felsőbb nyomásra utal, további hír már csak május 31-én jelent meg a (Čas 3. oldalán: „Újabb holttesteket találtak az osztrák határon” − cím alatt ezeket olvashatjuk: „Szerdán és csütörtökön (május 28-án és 29-én − JK) huszonegy újabb holttestet sikerült kiásni.

Írásos bizonyítékok hiányában a holttesteket nem lehetett azonosítani. A munka tovább folytatódik, hivatalos jelentés kiadása a jövő héten várható.”
A „hivatalos jelentés” kiadása negyvenhárom éve késik, de az ügy átmenetileg még egyszer és utoljára szóba került a Szlovák Nemzeti Tanács 1947. december 20-ai ülésén, amikor is Géci képviselő választ követelt a belügyi megbízottól az eset tisztázására.

A Čas 1947. december 21-ei száma szerint: „Géci képviselő követeli a ligetfalui rejtélyes tömegsír ügyének kivizsgálását, a határ mentén kilencven személy van eltemetve.”

M. Ferjencík belügyi megbízott nem válaszolt az interpellációra (már több éve elhunyt emigrációban, de ma is élnek társadalmunkban akkori megbízottak − ún. povereníkok, akik negyvenhárom éve mélyen hallgatnak az ügyről).
Szlovákiai jogász barátomtól megtudtam (1965-ben), hogy az áldozatok névsora és más okiratok 1947-ben az államügyészség birtokában voltak, nem volt nehéz hozzájutni a táborparancsnokság segítségével.

Későbbi megsemmisítésüket valószínűnek kell tartani.
Mivel 1977-ben a Hontalanság évei című könyvem kéziratában röviden megemlékeztem a tömeggyilkosságról, a dráma története körülöttem folytatódott.

Megkezdődött a zaklatásnak éppen nem nevezhető állandó fenyegetés, kétszer menesztettek állásomból teljesen törvénytelenül. Amikor a kézirat nyugatra került, az Új Szó, Szlovákia Kommunista Pártjának magyar nyelvű szócsöve 1979. január 24-én keményen megtámadott.

„A „Charta 77″ szocialistaellenes pamflet egyik védelmezője, az ellenséges rágalmazó koholmányok állandó szállítója lett bizonyos Janics Kálmán, orvos, akinek emberi testeket kellene gyógyítania. De idős korára nem gyógyításra, hanem az emberek lelkének felsebzésére, a nacionalizmus mérgének és a szocializmus elleni gyűlöletnek terjesztésére vállalkozott” − vádol „bizonyos” Szathmáry Ádám (alighanem álnéven) a „Kit szolgál ez?” című cikk felbérelt szerzője, akivel nem óhajtok vitába szállni, hisz primitív dogmatikus blöffölése kiválóan jellemzi a Gustáv Husák-féle „normalizáló” korszakot.

Íme: „Az ellenforradalmi erőknek a válság időszakában tanúsított magatartásától buzdítva, 1968 óta hadat visel a szocializmus ellen.(…) Abszurd »tanulmányaiban« ez a demagóg eltorzítja Csehszlovákia Kommunista Pártja dél-szlovákiai nemzetiségi politikájának lényegét és eredményeit.(…) Janics Kálmán nacionalizmusa, irredentizmusa és antikommunizmusa tetőzik A csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség című pamfletjében, amely az Új Látóhatár című magyar emigráns folyóiratban jelent meg.”(…)
A cikk summázatta is magáért beszél: „A magyar nemzetiség egész tényleges fejlődése 1948-1949-től sorra megdönti Janics állításait. (…) Dél-Szlovákia gazdasági, szociális, politikai, kulturális és szellemi átalakulása örök időkre felszámolta az osztály- és a nemzetiségi ellentétek kiváltóit, a volt uralkodó osztályokat, amelyek antagonizmust plántáltak a szlovák és a magyar dolgozók kapcsolataiba.

A magyar nemzetiség szociális összetétele szorosan megközelítette két nemzetünk szociális összetételét. Megváltozott az emberek gondolkodásmódja és tudata, kapcsolataik és érdekeik.

A magyar nemzetiség ma szocialista nemzetiség…”
Csak 1980-ban ismertem fel, hogy nem a szlovák hatalmasságok szemében vagyok veszedelmes szálka, hanem Andropov úr gépezete vetette ki rám a hálóját − bizonyíthatóan − a ligetfalui tömeggyilkosság ügye miatt.

1980-ban raktárosként dolgoztam, ekkor, 1980. április 13-án meglátogatott a munkahelyemen E. úr, a rendőrség kapitánya, és szigorúan négyszemközt a következőket mondta: „Mindazt, ami Ön ellen történik, nem mi csináljuk!” − És az Új Szó cikke? − kérdeztem én. A válasz ez volt: A belügyminiszter nem tudta megakadályozni.
Nem szabad feledni, hogy ez a tömeggyilkosság a szlovák nemzet becsületének ügye is, tehát szükséges, hogy a hivatalos történetírás mondja ki az igazságot, tekintet nélkül arra, hogy megnyeri-e az igazmondás külföldi érdekek tetszését vagy nem.
(Forrás: Janics Kálmán A Kassai Kormányprogram és a magyarok „kollektív bűnössége”)
***
Janics Kálmán 1912. december 29-én született Vágkirályfán, ugyanitt halt meg 2003. augusztus 20-án. 1931-ben a pozsonyi magyar gimnáziumban érettségizett, majd 1937-ben orvosi diplomát szerzett a pozsonyi egyetemen. Számtalan felvidéki városban, községben (Trencsén, Komárom, Nádszeg, Jolsva, Rozsnyó) dolgozott, mint kórházi vagy magánorvos. 1978-ban A hontalanság évei című könyvének svájci megjelenése után kitiltották a Rozsnyói járásból, ezért visszaköltözött szülőfalujába, Vágkirályfára. 1989-ig a vágsellyei Duslo, illetve a Hydrostav vállalat üzemi orvosaként tevékenykedett. A műve megjelenése után a Szlovák Titkosszolgálat célkeresztjébe került, és minden közéleti tevékenységét megfigyelték.
1989 után aktív közéleti szerepet vállalt és egyik alapítója, illetve tiszteletbeli elnöke lett a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomnak. 1990-92 között parlamenti képviselő volt.
1936 óta publikált, cikkei azonban 1945-68 között politikai okok miatt Csehszlovákiában nem jelenhettek meg. 1945 őszén, ill. 1950 nyarán vizsgálati fogságba is került. A dubčeki érában, 1968-70 között a csehszlovákiai magyar sajtóban számos tényfeltáró írása jelent meg a felvidéki magyarság 1945 utáni meghurcoltatásairól és a magyar közösség jogi helyzetéről. Munkássága elismeréseképpen szülőfalujában mellszobrot állítottak emlékére. Az 1989-es rendszerváltáskor aktív közéleti szerepet vállalt, egyik alapítója és tiszteletbeli elnöke lett a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomnak. 1990–1992 között parlamenti képviselő volt.

Kitüntetései:
1989 Bethlen Gábor-díj
1998 Pro Probitate – A Helytállásért Díj
1998 A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje
Művei
1939 Válságunk felvidéki szemmel. Új Élet 1939.
1979/1989 A hontalanság évei. Bern/Budapest (angolul: 1982; szlovákul: 1994).
1993 A kassai kormányprogram és a magyarság “kollektív bűnössége”. Bratislava.
1994 Eltévedtünk Európában

magyartudat.com/Felvidék.ma,

Papp Vilmos: Két XX. századi „látóember”: Soos Géza és czegei Wass Albert


Mindketten a magyarság nagykövetei, napszámosai, útkészítői, istenemberei, és ezért a magyarság „látóemberei”. Egyszóval – a fogalom eredeti és nem elrontott nyugati értelmében: próféták. (Nyugaton jövendőmondónak tartják a prófétát. Keleten az a hiteles igazságkimondó, kinek szava – akár ígéretes, akár ítéletes – automatikusan megvalósul, mint az elejtett kő, mely földet ér.)
A kőbányai református egyházközség templomkertjében néhány lépésre egymástól található Soos Géza emlékhelye és czegei Wass Albert emléktáblája. Előbbi Kőbánya szülötte, 1912-ben, és az egyesült államokbeli Ligonier-ben porladozik. Utóbbi az erdélyi Mezőségen látta meg a napvilágot 1908-ban, és hamvai 1998 után a floridai Astorban, az erdélyi Marosvécsen és az Istenszékén egyesültek a kozmosszal. Két üstökös, aki 1948-ban rövid időre azonos pályára került. Előbbi tragikusan – rendeltetésszerűen – elhamvadt. Utóbbi még majd’ fél évszázadon át vitte a fényt. Mindkettejük – rövid, ill. hosszabb pályáját közös Uruk: Jézus Krisztus szavai határozták meg: „Ég és föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak.” /Máté 24,35/
Akár Soos Géza programját vesszük: „Evangéliumot Magyarországnak!”, akár Wass Albert különböző variációkban elmondott jézusi parancsát olvassuk: „Az Úr erőt ad azoknak, akik őt keresik, s akik az Urat szeretik, azoknak semmi sem lehetetlen”, 1948 óta unisono hangzik: „Minden magyarnak tudnia kellene, hogy csak egyetlen út vezet haza. S ez a krisztusi szeretet és alázat útja.” (Wass Albert Soos Gézáról írt nekrológjából.)
Mind az 1953-as nekrológban, mind a negyven évvel később írt megemlékezésben (Bethlen Naptár, Ligonier 1993) majd’ tucatnyi alkalommal idézi fel a „Cédrusfát”, mely alatt átadta a „fáklyát” az egyik, s átvette a másik. E találkozó óta – mely az utolsó volt Astorban – már csak együtt emlegethető a magyarság két nagykövete.
Mint ahogy a tengerben már nem különíthető el a Duna és a Tisza vize – bár az egyik messze Németországból, a másik pedig a Kárpátok csúcsai közül indult világgá –, úgy Wass Albert életművét, emlékét sem lehet elkülöníteni Soos Gézáétól. A bibliai üzenet és élet az a közös nevező, mely minden hermeneutikai vizsgálódáson, stíluselemzésen, tartalmi megfontoláson túl Wass Albert életművét érthetővé teszi. S ha egyáltalán vannak véletlenek a történelemben, a Wass Albert centenáriumi év egybeesik a történelem során először világszerte meghirdetett „Biblia évé”-vel, Wass Albert bibliai hivatkozási színesítik és mélyítik üzenetét.
Az „író-nagykövet” életútját jól ismerjük. Bár vannak még tisztázásra szoruló részletek. „Ratosnya” sem egyszerű településnév. A „látóember” pontosítása is gazdagíthatná egy vonással az író lelki arcát…
Soos Géza neve azonban kevésbé ismert – jóformán alig ismert a magyarországi közvélemény előtt. Pedig szellemisége Wass Albert 1953 után írt műveiben él. (Meggyőződésem, hogy a szovjet titkos levéltárak több ismeretet tárolnak Soos Gézáról, mint 15 millió magyar emberfő együttvéve…) A magyar külügyminisztérium osztályvezetőjeként jelen volt a finn–szovjet háború sok háttéreseményében. Tudta a katyni erdő titkait. Elsőként került kezébe – magyar kézbe – az a hatalmas „Auschwitz jegyzőkönyv”, mely a haláltáborok borzalmairól számol be. Ő fordíttatta angolra, s juttatta illetékesek asztalára. S még nem is szóltunk a magyarországi Soli Deo Gloria református diákszövetségről, melynek 28 éves korára elnöke lett. Több tízezer diákot – zömmel egyetemi hallgatót – mozgósított országszerte. Wass Albert 1945 után a Szekuritáté űzött vadja. Soos Gézát pedig a szovjet titkosszolgálatok akarták likvidálni. (A likvidálására parancsot kapó ávós tiszt menekítette ki az országból – az egyébként diplomata útlevéllel rendelkezőt.)
Tehát Soos Géza 1912-ben született Budapest-Kőbányán (Négy évvel fiatalabb Wass Albertnél.) Édesapja kúriai bíró. Ő a helybeli Szent László Gimnázium végig kitűnő tanulója. Utóbb a Pázmány Péter Egyetem Jog- és Államtudományi karán lett „kormányzógyűrűs” doktor. Teleki Pál miniszterelnöki titkára. Annak halála után külügyminisztériumi osztályvezető. (Svájci, svéd és finn osztály!) Koszorus Ferenc ezredessel 1944 júniusában megakadályozta azt, hogy az Eichmann-kommandó elhurcolja a budapesti gettóban lakó 250 ezer zsidót. Az 1944-es németellenes ellenállási mozgalom egyik vezető személyisége. Frontokon át Moszkvába juttatta főnökét s annak társait fegyverletételi ajánlattal. Ő maga a pápai reptéren egy Berlinbe igyekvő német tábornok bemelegített repülőgépét – holland hadifogoly pilóta segítségével – ellopva az amerikai főhadiszállásra vitte Horthy Miklós kormányzó hasonló ajánlatát. Mindezt 32 éves koráig tette meg.
Mindez rövid életének „csak” egyik része. Saját véleménye szerint nem is a legjelentősebb. Erejét, tehetségét a magyar ifjúság formálására, a Trianon utáni félelmetes társadalmi gondok enyhítésére fordította. A fiatalon meghalt Töltéssy Zoltán által létrehozott Soli Deo Gloria diákszövetség volt munkásságának fő terepe. Működése kiterjedt az egész országra. Kollégiumokat létesített, konferenciákat szervezett, a diákság megannyi gondját vállalta fel. Amikor pl. Felvidék visszatért, Szilicéből kiindulva egy nyáron 17 diákkonferenciát tartott. Ő lett a nagy hírre jutott Balatonszárszó megalapítója és szervezője.
A kezdeti kis kőbányai csoport heti gyakorisággal látogatta a hírhedt Valéria- és Auguszta-telepeket. Előadásokat tartottak, segélyeket osztottak – amit előző héten saját kezűleg gyűjtöttek a városban… Céljuk a diákok Krisztus-követő hitének és felelősségének kialakítása, s ezáltal a kemény sorskérdések Krisztus-hit általi megoldása. Ennek „mellékterméke” a németellenes ellenállási mozgalom protestáns ága.
Eközben Wass Albert Erdélyben leromlott birtokot hozott rendbe – kenyeret adván sok embernek. Kós Károlytól tanult transzszilván gondolatokat fogalmazott. Baumgarten-díj, de mindenekfölött a marosvécsi írókör az Erdélyi Helikon barátsága ismerte el és segítette röptében. Jó lenne tudni, hogy a fiatal Soos Géza – ekkoriban már a Soli Deo Gloria főtitkára, majd elnöke és az ifjú gróf czegei Wass Albert ismerték-e egymást? Tudtak-e egymásról 1944 előtt? Feltételezhető, hogy ha nem is ismerték egymást, de hallottak egymásról. Mindenesetre amikor 1948-ban, s éppen Bajorországban – a háború utáni nagy zűrzavarban egy DP-táborban, vagy annak vonzáskörzetében találkoztak egymással, nem kellett egymásnak bemutatkozniuk. Mindkettő tudta a másikról, hogy kicsoda. Soos Géza éppen akkor végezte el rövid úton teológiai tanulmányait Genfben. – Addig is születésétől fogva az egyház „sűrűjében” élt. Ekkor kapott kinevezést az Egyházak Világtanácsától a németországi menekülttáborokban sínylődő magyar, s általában kelet-európai protestánsok gondozására. Egy gyors döntéssel maga mellé vette Wass Albertet „laikus” segédprédikátornak. Ezzel nemcsak elfoglaltságot és cél adott a hontalan írónak, de minden bizonnyal – bár szerény – de szükséges anyagi segítséggel is ellátta.
Ennek az együttműködésnek volt az első – látványos – gyümölcse a Chiemsee melletti Prienbeli „presbiteri konferencia”, mely bizonyosan jobban sikerült az 1943-as balatonszárszóinál. 1950. június 5-én száradt meg a tinta Soos Géza genfi diplomáján. Június 9–11. között volt Prienben a konferencia. Létrehozták a „Magyar Szellemi Munkaközösséget”, és megalapították az „Új Magyar Út” című folyóiratot. A munkaközösség elnöke: Wass Albert, ügyvezető alelnöke pedig dr. Soos Géza. Közös nevezőre tudta hozni a legkülönfélébb irányzatok képviselőit. Közös célt adott a Németországban kallódó, vívódó, holnapi virradásért küszködő magyar értelmiségieknek. „Prien szelleme” még évek múltán is dédelgetett eszme a magára maradt Wass Albertnak.
Mindkettejük írásaiban rövid utalásokat találunk egy kicsiny erdélyi helyre: Ratosnyára. Mellékes utalásokról van szó, melyek éppen ezért nem kaptak kellő figyelmet. Sem túlbecsülni, sem alábecsülni nem szabad ezeket. Az egyik „koronatanú” a hitves. Soos Gézáné Tüdős Ilona röviden megírja férje élettörténetét. (Mint Jézus Krisztus jó vitéze, 1989.) Ennek kilencedik oldalán írja, hogy 1940. október 12-én esküdtek meg a Budapest Kálvin téri templomban. Éjfélkor vonatra szálltak. „Első megállónk Kolozsvár volt, ahol egy felejthetetlen szép napot töltöttünk. Utána Ratosnya következett. [Pedig mi minden látványosság akad Kolozsvár és Ratosnya között! megj. P. V.] Itt Géza unokatestvére – a fűrésztelep egyik alkalmazottja – jó szállást biztosított számunkra. Ratosnya a Görgényi Havasokban /sic!/ van, a Maros-folyó partján, fenyőerdőkkel borított hegyek között. Sok szép séta és boldog órák emléke elevenedik meg bennem e név hallatára.”
Hat év múltán, 1945. augusztus 15-én – még mindig Itáliában! – Soos Géza levelet írt feleségének. „Délután kimentem a legnagyobb templomba a szabad ég alá, s csendben végiggondoltam az elmúlt 6 évet: Amsterdam (Ökumenikus világtalálkozó), Stuttgart [KIE-központ, melynek betiltására törekedett a Nemzeti Szocialista Párt. megj. P. V.] Königsee (Berchtesgaden mellett!) Goisern, – Ratosnya, stb., – Amsterdam, Stuttgart egyforma súllyal szerepel.”
A 83 éves Wass Albert viszont a Vankujok és bölcs oláhok című írásában (Magyar Pólus 104 ff, ill. a „Szent Korona” 1991. évfolyamában) így ír:
„Ebben a mai fölfordult világban jól teszi az ember, ha időnként meg-megáll egy percre valahol egy erdő közepén, ahol a természet békés csöndjében Isten közelsége szinte kézzel fogható. A legalkalmasabb hely, amit ismerek erre a célra, sajnos messzire esik. Ott van a Maros fölső folyása mentén RATOSNYA fölött, ahol az Ilvali pláj beleszalad az Andrenyásza gerincébe, s széles legelő tisztást képez, melynek aljában, sziklakő alól a világmindenség legjobb, legtisztább és legszomjoltóbb forrás vize buzog elő ISTEN LÁBNYOMÁBÓL.”
Marzsinyán Péter hatszáz fejős juh gazdája bérelte a havasi legelőt… Ennek egyik fia: Jonei. Kolozsváron, majd Franciaországban tanított. Amikor Ceausescu megjelent az egyetemen öngyilkosságba kergetve Szabédi Lászlót, Jonei Margineanu visszament Franciaországba… itt írta meg Transylvania and the Hungarian-Rumanian Problem című írását. Magát büszkén vlahnak nevezi. Három hónap után nyomtalanul eltűnik… „Isten békességre teremtette az embert s nem háborúságra, s mindenkinek megadta a maga helyét, hogy éljen, s mit végezzen. Az Úr Isten tudja, mit csinál” – így az eltűnt tudós apja: Marzsinyán Péter juhászgazda. (Őt magát – mert az elhurcolt magyar lelkész védelmére kelt, agyonlőtték a román csendőrök.)
Ratosnya mindkettejük számára azonos és örök élményt jelentett. Vajon találkozott-e már itt az Új Magyar Út és a Magyar Szellemi Munkaközösség majdani két vezéregyénisége? A kérdés valószínűleg örökre megválaszolatlan marad. Mindenesetre az bizonyos, hogy a bajorországi egymásra találás nem előzmény nélküli. Prien és annak eredményei pedig minden bizonnyal a Ratosnya és a szomszédos Marosvécs, valamint a Soli Deo Gloria szellemiségének ötvöződéséből erednek.
S hogy ez pontosan mit jelent, annak megértésére még 1953 szeptemberéig várnunk kell. Soos Gézát ekkor éri a halálos autóbaleset. Wass Albert ekkor írja nekrológját az Új Magyar Út-ban. A közben eltelt négy év során sokszor találkozott a két diaszpórabeli „látóember”, „Isten embere”. A nekrológ voltaképpen utolsó találkozásukat örökíti meg. Sőt! – Sőt a stafétabot – vagy mondjuk inkább „fáklyaátvétel” körülményéről, s az azzal átvett felelősségvállalásáról tesz tanúságot. Ezt a nekrológot teljes terjedelmében leírjuk, mert minden bekezdése súlyos, de evangéliumi üzenet.
„Itt ülök a vén cédrusfa alatt, ahol utoljára beszélgettem Vele. Fülembe csengnek szavai, ahogy a hit meggyőző erejével mondta: »Minden magyarnak tudnia kellene, hogy csak egyetlen út vezet haza. S ez a krisztusi szeretet és alázat útja.« – [A minden mögött az amerikás magyarság egyes csoportjainak éles szembenállása érzékelhető. Ez a szembenállás nem kompromisszumok által hidalható át – hiszen a szembenállás okai továbbra is fennállanak, hanem egy új Út és egy új Cél felismerése által. S ez »a krisztusi szeretet és alázat útja«. Az is kiderül e bekezdésből, hogy a Cédrusfa alatt ülő két látóember nem amerikás életre rendezkedik be. Haza kell jutni! megj. P. V.]
„Itt ülök a vén cédrusfa alatt, s előttem távirat hever. Aki ezeket a szavakat mondja, nincsen már közöttünk. Soos Géza a magyar lélek és a magyar szellem örökös futárja hősi halált halt azon a bizonyos országúton, melyen a magyar lélek és a magyar szellem ma hontalanul vándorolni kényszerül. Szolgálat közben érte a halál, mint a jó papot és a jó katonát. Mindig cselekvő életét rohantában állította meg Isten föl nem fogható akarata, útközben valahol két magyar ügy között. Mintha egy végsőkig feszített húr pattant volna el zengő jajszóval. Sikolt körülöttünk a fájó hontalanság, melynek ő volt az élő lelkiismerete, éber idegzete, meg nem rettenő akaratereje.” A Soos Géza halálával elárvult hontalan munkatárs még látja a cédrusfa alatt beszélgető kezében a „fáklyát”, s már nyúl érte. 35 évvel később – egy évvel saját távozta előtt – a ligonieri Bethlen Naptárban ismét emlékezik – ekkor még bővebben – s tulajdonképpen saját vállalásával számol el. Közben írások százaiban, de ezerszeres változatban ír arról, hogyan működött benne az „élő lelkiismeret”, az „éber idegzet” és a „rettentő akaraterő”. 1953-ban az addigi gróf czegei Wass Albert már „csak” czegei Wass Albert. A második megemlékezés írása idején pedig már czegei Wass Albert. [megj. P. V.]
„Elmehetsz testvér a kanadai őserdők favágói közé, New York kőrengetegébe, vagy a pennsylvaniai bányák fekete gyomrába, s megkérdezhetsz ezer és ezer munkába izzadó magyart: »Ki volt Soos Géza?« A felelet mindég ugyanaz lesz: »Ő volt a segítő kéz, a buzdító szó, a hitet sugárzó szív.« (Ettől fogva ez akar lenni Wass Albert is. S ezt érzi meg még ma is az a magyarországi és erdélyi olvasó, aki a kilencvenes évekig nem is hallotta egyik nevet sem. – Ámde tudta, érezte a mezőségi Lapohos András vagy Kövesdi Kiss Ferenc tanító úr…)
„Ő volt a segítő kéz, mely kinyúlt a németországi DP-táborok háttérbe szorított nyomorultjai felé. Ő volt a buzdító szó, mely Krisztus nevével kereste föl a menekültek pinceodúit és új reménység melegét öntötte a lélek már-már kialvó mécsesébe. Ő volt a hitet sugárzó szív, mely végigbolyongta a fél világ országútjait, hogy minden kallódó magyarhoz elvihessen valamit abból a soha ki nem apadó erőtartalékból, mely egyedül a Szentlélek megszállottjainak tulajdona. S mindezeken túl Ő volt az egyetlen magyar, aki a bábeli fölfordulás fejvesztettségében Krisztusba fogódzva ki tudta mondani: csak az evangélium alapján, s a felekezeti civódások háttérbe szorításával összefogó szellemi erők képesek megmenteni a magyarságot egy távolabbi jövő számára.” – A fáklyaátadó Soos Gézáról szól, de már a fáklyát átvevő vall arról, hogy milyen lelkület nélkülözhetetlen ahhoz, hogy valaki érdemeset és maradandót tudjon tenni népéért. Általában az írás vagy vallomás, vagy rejtőzés. Ez az a pillanat, ahol Wass Albert az őt mozgató erőről tesz vallomást.
„Ő volt a Magyar Szellemi Munkaközösség, és Ő volt az Új Magyar Út, melynek magját ő vetette el Prienben szívós akarattal, hogy valamikor majd tizenkétmillió magyarnak aratása legyen. S Ő volt Amerika földjén az első magyar, aki egyetemi tanárkodása közben, feledhetetlen előadássorozataival bátran, százszázalékosan állást mert foglalni a magyar igazság mellett és a kommunizmus ellen még abban az időben, amikor »hivatalos körök« nem adták meg a szabadalmi jogot senkinek a tévedések beismeréséhez.”
„Óriási fa dőlt ki, magyarok! Roppant hegy omlott: sziklaszirt. S itt tátong az ásító szakadék szélén a fekete kérdés mi lesz ezután? Ki nyújt baráti kezet az országút porában fáradtan roskadónak? Ki tölti meg új hit olajával a lelkek pislákoló mécseseit? Elvakult vitatkozóknak ki beszél Krisztusról ezután?” E drámai vagy eposzi kérdések szinte Berzsenyi Dánielt idézik. Bibliát kezében tartó embernek Ézsaiás próféta elhivatási látomását /6. rész/ juttatják eszébe. Ott, akkor Isten kérdez: Kit küldjek el? Ki megyen el nékünk? /Károli/ a próféta – a látó – így válaszol: „Küldj el engem!” Ézsaiás, Berzsenyi, Wass Albert átveszi a fáklyát.
„Itt ülök a vén cédrusfa alatt, ahol utoljára beszéltem vele, s fülembe csengenek szavai: »Minden magyarnak tudnia kellene, hogy csak egyetlen út vezet haza. A krisztusi szeretet és alázat útja.«”
„Magyarok szerte a világban: ha csak egy morzsányit is meg akartok hálálni abból, amit értetek tett, kövessétek az utat, amit megjelölt!” Magyar emberről sok szépet, jó, fontosak mondtak már a történelem során – holta után… Wass Albert számára viszont még Soos Géza életében abszolút imperatívusz volt az ő példája. A fáklyát átvette, a lángot őrizte – egyedül. S ezután még 45 éven át volt az egyedüli „összmagyar”. A lánggal a Soos Gézát éltető, lobogtató Lelket is átvette.
Mi forrasztja egybe Soos Gézát és Wass Albertet? A bibliai lineáris-teleologikus élet- és történelemszemlélet. E fogalom félévszázad materialista oktatása nyomán feledésbe ment. A megkérdezettek legtöbbje a „techniká”-val, jobb esetben a teológiával hozta összefüggésbe. A materialista oktatás a kauzalitást erőltette. Minden azért van, mert oka van. Ez kétségtelen. Tagadhatatlan, hogy az ásó azért van, mert valaki elkészítette. Ámde az csak féligazság. Ugyanis az ásó azért van, hogy kertet lehessen ásni. Az élet nem azért van, mert elődök utódokat hoztak létre, hanem azért, hogy az élet által valami történjék e világon… – Az ember nem azért van, mert könnyelmű szülei nem használtak fogamzásgátlót. Minden embernek kijelölt helye van a kozmoszban! Van küldetése azon a talpalatnyi földön, ahol él: akár Erdélyben, akár Magyarországon, akár Amerikában.
A materializmus az ún. cirkuláris életvitelt eredményezi. Reggeli, ebéd, vacsora. Közben egy kis munka, hogy másnap újra legyen reggeli, ebéd, vacsora. Vajjon az ember csak azért születik, hogy fogyjon a levegő, víz, kolbász és a sör? A bibliai teleologikus élet- és történelemszemlélet mindennek és mindenkinek határozott célt jelöl ki. Telosz ennyit jelent: cél. A búzamagból búza lesz. Az ember küldetést kapott. Még az ásót is rendeltetésszerűen kell használni. Kivétel nélkül minden ember kapott küldetést. Teljesítésével el kell számolni. Lehet, hogy pillanatnyilag nem érti küldetésének értelmét, de teljesítenie kell. Egyszer majd megérti.
A materialista-cirkuláris életszemlélet eklatáns példája a megkergült kutya, aki farkát kergeti, majd elfáradva elfekszik. Sehova nem jutott. A teleologikus-lineáris életszemlélet a célba találó nyílvesszőhöz hasonlítható. Megjár egy pályát, melyre a vadász lőtte ki. A küldetésteljesítéshez szükséges energiát Jézus Krisztus evangéliuma megfogalmazásában Wass Albert is, Soos Géza is a kinek-kinek adatott „mustármagnyi”, de hegyeket is mozgató hitben jelöli meg. Ezért volt képes mindkettő – de a történelem sok igazán nagy személyisége is – emberi lehetőségeket meghaladó teljesítményekre.
Honnan ered a teleologikus, lineáris szemlélet? Az emberiség először és egyes egyedül a Bibliából ismerhette meg. S mivel a Deuteronomium könyve (Mózes V. könyve) fejtette ki legbővebben, deuteronomista történelemszemléletnek is nevezik. Klasszikus helye viszont a Jelenések könyvének 2,10 verse: „Légy hív mindhalálig, s néked adom az Élet koronáját.”
Hogyan ismerkedett meg ezzel akár Soos Géza, akár Wass Albert? Soos Gézáról tudjuk, hogy édesanyja a legkisebb gyermekkortól kezdve naponként olvasott gyermekének a Bibliából. Wass Albert nemcsak családi hagyományból, de a kolozsvári református kollégium légkörében szívta magába. A nagy református kollégiumok (Sárospatak 1531, Debrecen 1532, Pápa 1532, Gyulafehérvár, Kolozsvár, Nagyenyed) – láthatjuk, hogy többségüket milyen súlyos időkben alapították! – nevelték a több százezernyi ifjút küldetéses életre. Magyarországon évszázadokon át minden protestáns ifjú a teleologikus élet- és történelemszemléletet szívta magába. Még Illyés Gyula is! „Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal / Kellene: honnan jössz –, azzal, ecsém: hova mész!” (Egy népfinak, a »Puszták népe« szerzőjének.)
Kölcsey magánimádsága a Himnusz is ezt sugározza. Ady Endre életműve pedig kiemelkedő példája ezen életszemléletnek. „Uram te voltál az elindítóm, kell, hogy Te légy utamnak vége!” Kossuth Lajos, Wesselényi, Pálóczi Horváth Ádám, Zrínyi Miklós, s velük együtt egy ország ezzel élt, halt. Ámde azt a történelmi pillanatot lett volna jó megörökíteni, amikor valahol a Kaukázus és a Krím között hitvalló karaiták kezünkbe adták a Deuteronomium egy tekercsét. „Az egymás szeretetének törvényét, a mennybéli angyal titkát nem páncélos német lovagoktól, görög és talián papoktól tanultuk volt, hanem még Úr városából hoztuk azt magunkkal” – mondhatnánk Wass Alberttal. (Karácsonyi üzenet)
A könyvnyomtatás korában elsőnek Farkas András 1538-ban von párhuzamot Izráel és a magyarság küldetése között. 1541-ben pedig már a „homo trilinguis” Sylvester János sárvári Újtestamentomának előszavában (az első magyar mértékes vers!) így hirdeti a bibliai történelem és életszemléletet: „Próféták által szólt righen néked az Isten, az kit igirt íme vigre megadta Fiát. Buzgó lilekvel szól most is niked ez által, hitre hív mind, hogy senki ne mentse magát…” Ezt visszhangozza az első magyar világkrónika: Bencédi Székely István műve, Károli Gáspár nagy ívű történelemfilozófiája: „Két könyv…” Misztótfalusi Kis Miklós (valamennyi erdélyifi!) Velük együtt egyszerű – török, tatár, Basta-seregek által lemészárolt – jobbágytömegek.
Wass Albert: „A kolozsvári református kollégium nagyon szépen megtanított minket magyarnak lenni… hősi életet kell éljél, s nem szabad meghalnod…” (in: Magyar Pólus 354)
Wass Albert: San Franciscó-i beszéd: „… Kedves honfitársaim egyvalami van, amit mi, magyarok nagyon szívesen elhagyunk, s az pedig az, hogy mi nem ok és cél nélkül vagyunk itt Amerika földjén. Mert ha ok és cél nélkül lennénk itt, nem lenne érdemes szenvedni a honvágytól, akkor nem lett volna érdemes végigmenni azon, amin végigmentünk, akkor nem lett volna érdemes mindaz, amit a lélekben és szívben szenvedtünk. Amikor, akár bevallottuk hangosan, akár nem, tudtuk, hogy örökre elszakadunk attól a földtől, amely a miénk volt, amely hazánk, ahol születtünk, s mely nélkül az életet el se tudtuk volna képzelni. Mikor egyszerűbb lett volna puskával a kezünkben meghalni a Kárpátok gerincén, de az, hogy itt vagyunk, én rendületlenül és töretlenül hiszem, hogy ez isteni rendelés. Hogy mi, magyarok elmondhatjuk ugyanolyan büszkeséggel, amit hajdanában a zsidók, hogy az Úr választott népe vagyunk.
Hogy az Úr küldött minket ide, erre a földre, hogy nemzetünket szolgálva, nemzetünket itt szolgálva naggyá és boldoggá tegyük a jövendő magyar nemzedéket. Ez a mi feladatunk.
Nem győzőm eleget hangoztatni honfitársaim, hogy minden magyar, aki idegen földön él, nagyköveti minőségben jár azon a földön… Hölgyeim és Uraim, rettenetes, súlyos felelősség terhel minket…”
Wass Albert és Soos Géza életszemléletének és programjának közös nevezője a hitnek és a hitvallásnak az a fajtája, amit egyrészt Jézus Krisztus hegyi beszéde, másrészt Jézus testvérének, Jakab apostolnak a bibliai levele képvisel. A szolidaritásban, a tettekben, az önzetlen segítségnyújtásban megvalósuló hit. A keresztény hitről tudni kell azt, hogy az életforma és nem – XX. századi értelemben vett – filozófia. (A marxizmus filozófiának akarta magát elismertetni…) A keresztyén hit – melyet Soos Géza és Wass Albert képviselt – nem is „vallás” a szó feuerbachi és általában materialista értelmében. Ugyanúgy, mint ahogy nem művelhet pszichológiát a lélektagadó materializmus, melyet a szocialista tábor egyetemein tanítottak.
A „hegyi beszéd” a teljes Biblia üzenetét sűríti: „Szeresd az Urat a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből és szeresd felebarátodat, mint magadat.” (Tudnunk kell, hogy a »szeretet« nemcsak az ókori Keleten nem pszichológiai kategória, hanem jogi – mégpedig családjogi kategória!) A bibliai keresztyénség szolidaritást hoz létre. Igazi szolidaritás viszont csak a hit alapján jöhet létre.
Mindig voltak, akik szó szerint és következetesen vallották és vállalták Jézus „hegyi beszédének” – voltaképpen a teljes evangéliumnak az üzenetét. Valamennyien provokálták a világot, és szinte önmaguk ellen mozgósították az emberellenes materialista erőket. Így pl. Tolsztoj – aki „kigyógyult” a grófságból – ilyen hitvalló. Birtokait felosztaná, jobbágyfelszabadítást hirdet – ámde elmebetegnek nyilvánítják, sőt kiközösítik a hivatalos orthodox egyházból… Gandhit aki –saját szavai szerint – keresztyénné lenne Jézus tanítása nyomán, ha találna egy „24 órás” keresztyént, agyonlövik. Martin Luther King baptista lelkész, az amerikai néger polgárjogi mozgalom vezéralakja. – Agyonlövik. Albert Schweitzer ragyogó karriert hagy maga mögött azért, hogy Gabonban – Magyarországnyi területen – egyetlen orvosként szolgáljon az őserdőben. A „művelt, keresztyén Európa” még onnan is elhurcolja és internálja. Bár a „nagy Doktor” életművét Nobel-díjjal honorálja, ezzel inkább feledtetni akarja a korábban történteket – és elmulasztottakat. Ezek sorába – de erdélyi és magyar változatban – illeszkedik Soos Géza és Wass Albert együttes küldetése –, akiket viszont feledésre ítéltek…
Wass Albert hitvallása hosszú élete során különböző színezetű. Tudvalevő, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület szervezetében – nemcsak hitvalló, de magyarságmegtartó erőhatalom – a legmagasabb tisztséggel „terhelik meg”. A Bánffy nagyapa halála után őreá helyezik a főkurátori tisztet. (Ezt viselték a Wesselényi-család tagjai, a Telekiek, a Bethlenek, Bánffyak stb). Ebben az időben a családi otthonban és az iskolai – kollégiumi hittanoktatásban és életben mélyen megmártózik a református tradíciókban. Korai írásaiban azonban „csak” az átlagos református kegyesség jelentkezik. (Ebbe a transzszilván gondolat is beletartozik!) Az erdélyi református hivatalosságot azonban éppen ez időben egy átlagon felüli – nagy-román körökben is korán felismert – magyarság iránti felelősség hatja át. Mind az egyház életének legfelső szintjén, mind a legkisebb szórványközösségben a református vallás = magyar vallás. (Felújult Csanádi Imre megfogalmazásában a hajdani program: „Megtartódat benne becsüld magyarság, ország lappangott itt, mikor nem vala ország…” – Egy hajdani templomra, 1965.) Trianon után óriási hangsúlyt kapott e gondolat.
Ugyanekkor Soos Géza mind a család, mind az eklézsia részéről óriási kegyességi hatások alatt fejlődhetett. Lelkész szeretett volna lenni. (Ámde éppen a kor nagy szellemi tekintélye – Erdély szülötte – Ravasz László püspök beszéli le e szándékáról mondván, hogy politikusként többet tehet népéért, mint lelkészként.)
Jellemző, amit Wass Albert ír a Szamosvidék 1942. május 14-i számában Kovács Gábor nyugalomba vonult szentmargitai lelkészről: „Tisztelgés a szolgálat előtt” az írás címe. „Ez az írás azért született, hogy tisztelgés legyen a nemzet kis őrállóinak szolgálata előtt és egyúttal buzdítás és bátorítás.” Ugyanis a millennium évében – lelkészszolgálata kezdetén – Szentmargitán alig tudtak már magyarul. 45 év után mindenki, mindenhol magyarul beszélt.
Wass Albert életében – Soos Gézával való találkozást követően – eljött a mélyebb bibliaismeret korszaka. Hogy milyen mélységig ismerte Bibliáját, azt elszórt idézetekből, ill. biblikus gondolatok szabad utánfogalmazásából – következtethetjük. Ezeket nemcsak karácsonyi üzeneteiből ismerhetjük. Regényeinek szkopusza biblikus. Direkt hitvallásai a Kanadai Magyarság „Magyar Szemmel” rovatában jelennek meg. „A mi egységünk az Úr Istenben van”, „A krisztusi tan márványalapzatára kell felépülnie az új világrendnek”. Sok ehhez hasonlót lehetne idézni. (Bár, mint „művelt” európai, mondhatná: a hit, a vallás magánügy, nem kell erről beszélni… Ő azonban a legfontosabb közügynek tekinti a hitvallást…) Szeleczky Zitának pedig így ír: „…Akik azonban bíznak az Úrban, azoknak előbb-utóbb minden javukra válik, s akik Istennel vannak, azok nincsenek egyedül. – „Az Úr velünk van, nem csüggedhetünk.”
Hitének van egy harmadik rétege is. Ez a „látóemberek” ősi tudásából ered. (Erdélyben ma is létezik e három réteg: 1. A történelmi egyházak tanrendszere és élete, 2. A keleti orthodoxia hatása alatt álló „népi vallásosság”, 3. A „látóemberek” tudása, hatása, közössége. Ez utóbbiról a történelmi egyházak szinte nem is tudnak.) Ezekkel közvetlenül is, közvetve is találkozott Wass Albert. Ámde ő pontosít és korrigál. Szinte pengeélen járva egyensúlyoz. Így sem panteistává, sem szinkretistává nem válik.
Készülő „Hagyaték”-a kapcsán 1985 áprilisában, májusában egy bizonyos Katalinnak így ír: „Ősi magyarok Istentudásáról szól, aminek nyomai ma is megvannak még a székely hegyekben és egy szép nap újra fölemeli ez a tudás az eltévedt magyart illő helyére.” – Másik levelében még tovább pontosít: „Könyvemben a »hagyaték« azonban nem a nagyon is régi »fehér mén« áldozása, amiről görög krónikások írtak a Krisztus előtti második században, hanem a magyar ős-keresztyénség, amit az egyik tanítvány vitt el közéjük a Krisztus utáni első század közepén a Bajkál-tó melletti őshazába. Ez az őskeresztyén hit kimondottan Jézus tanításán alapul és nem az egyházi hatalom kiépítésében élte ki magát, hanem a gyógyításban és »csodatevésben«, aminek gyökere a mustármag tanában lelhető meg (ha csak annyi hitetek van, mint a mustár magja – minden magvak között a legapróbb – hegyeket mozdíthattok meg vele), valamint abban a mondásában Jézusnak, hogy „Amit én cselekszem, ti is megcselekedhetitek, sőt nagyobb dolgokat is ezeknél… mert amit én teszek, azt nem a magam erejéből teszem, hanem az Atya végzi általam mindezeket… aki nektek is teremtő atyátok.”
Ezekkel – s más hasonló gondolatokkal – elhatárolja magát pl. a Zajti Ferenc-féle és más fantazmagóriáktól, melyekkel párszi herceggé akarták átformálni az izráeli Jézust. A húszas években nem játszi öncélúsággal akarták „zsidótalanítani” Jézus személyében a keresztyénséget. Ekkor már kavarogtak a hitlerista fajvédő gondolatok. (Ne feledjük, hogy a nemzetiszocialista „Bibliá”-ból száműzték az Ószövetséget, valamint az Újszövetségből az ószövetségi idézeteket. Egyfajta neo-markionita „Bibliát” hoztak létre Németországban.)
Wass Albert említett leveleiben nemcsak pontosítja szellemi helyét minden lehetséges félreértéssel szemben, de kifejezetten megcáfolja azokat a mai „írástudókat”, akik Wass Albert írásaiban „antiszemita” elemeket vélnek felfedezni. Azzal, hogy Wass Albert a teleologikus-lineáris bibliai történelemszemléletet vallja, a teljes Szentírás” alapján áll, és semmiféle átértelmezést vagy aktualizálást nem tűr el.
Az elöljáróban idézett gondolata „Isten közelségéről” a bibliai 73. zsoltárból vett idézet. Ez a zsoltár sokféle próbatételen és csalódáson átment ember imája. Ennek summája a 28. vers: „Isten közelsége oly igen jó nekem. Az Úr Istenben vetem reménységemet, hogy hirdessen minden Te – Isten a megszólított! – cselekedetedet.”
Ezen az úton haladt együtt Soos Géza és Wass Albert. S együttesen erre az útra hívták egész népüket.

Madéfalvi vérengzés
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.



Az emlékmű felirata

A madéfalvi vérengzés vagy madéfalvi veszedelem (régebben „mádéfalvi” formában is, latinul a Siculicidium, azaz székelygyilkosság kifejezést is használják rá) a székelyek egy csoportja ellen elkövetett tömeggyilkosság volt 1764-ben, Mária Terézia uralkodása alatt.

Előzményei

A bécsi udvar 1763-ban megbízta Adolf Buccow tábornokot, hogy szervezzen Erdélyben három székely és két román határezredet. A székelyek azonban meg akarták őrizni évszázados katonáskodási hagyományukat, kiváltságaikat és ellenáltak a székely ezredek erőszakos felállításának, ami megszüntette a különállásukat. Buccow tábornokot ekkor Mária Terézia leváltotta.

A vérengzés

A Buccow helyébe lépő Siskovics József báró és gróf báró altábornagy parancsot adott katonáinak Madéfalva megtámadására, ahol a székelyek vezetői találkoztak. Egy havas téli éjszakán (1764. január 7-én, az ortodox karácsony másnapján, akárcsak később Nagyenyeden), vad ágyútűzzel indított támadásban mintegy 400 embert (köztük ártatlan gyermekeket és asszonyokat) mészároltak le.

Következményei

Ezt követően elfogták a székelyek vezetőit és bűnvizsgáló bizottságot hoztak létre. A mészárlás és az erőszakos katonasorozás következtében kezdődött meg a székelyek kivándorlása Bukovinába, ahol elrejtőzve megélhetést találtak a már évszázadok óta ott élő csángómagyarok falvaiban. 1774-ben Bukovina a török fennhatóság alól osztrák kéz alá került, Hadik András gróf közbenjárására megkegyelmeztek a székelyeknek, és behívták őket az újonnan megszervezett, elnéptelenedett tartományba, ahol 1786-ig megalapították falvaikat. Az alapított falvak: Istensegíts (Ţibeni), Fogadjisten (1776, Iacobeşti), Hadikfalva (Dorneşti), Józseffalva (1785, Tolova), Andrásfalva (1786, Măneuţi). Innen rajzottak szét szerte a világba. A falvak a mai Románia Suceava megyéjében találhatók.

Unokák emléke

Jegyzőkönyv utolsó előtti oldala, báró Roth Joseph bűnvizsgáló bizottsági elnök aláírásával

Böjte Péter elbeszélésében így emlékezik meg a madéfalvi veszedelemről:

„ Mária Terézia azt akarta, hogy a székelyek álljanak az osztrák élire, menjenek a határokra s álljanak őrséget, mert erőst jó katonák vótak. De azok nem vállolták! Azok nem. Inkább abba a nagy hidegbe béhuzakodtak a szalonkai erdőbe.

Egy reggel a Bukov katanái rejamentek a falukra s az asszonyokat s a kicsi gyermekeket kihajtották az emberek után. Hogy futtak azok szegények, s hogy sírtak!

Amikor az öregebbek s a kicsikék, akik gyengébbecskék vótak, kezdtek posztulni, akkor ők mind béhuzakodtak Madéfalvára. Az eppe Vízkereszt előtt való nap vót. Januárnak hetedikjén virradatkor, a katanaság rejik ment. ágyúkval mind esszelövöldözték a falut. Aki futott, kardokval mind levágták. átkozottak legyenek még haló porikban es! ”


A székelység nem felejtett: századunk fordulóján Csík-Madéfalván hatalmas kőoszlopot állított, amelynek tetejére kitárt szárnyú turulmadarat helyezett. A kőpiramis alján, egy táblán írás olvasható: SICVLICIDIVM. Misztikus módon jelent mást is. A sors különös rejtvénye az, hogy ha a szó nagybetűinek római számértékét kivetjük, azok összege éppen 1764, a madéfalvi veszedelem esztendeje.

S mivel a január 7-én történtek következtében jött létre a bukovinai székelyek nemzetsége, a véres események ellenére a mai napig a bukovinai székelyek születésnapjaként ünneplik.

*********

Nyírő József
Madéfalvi veszedelem
http://mek.oszk.hu/01700/01767/index.phtml

KERESZTÉNY KÉZBE KERESZTÉNY KÖNYVET!

Kedves Látogatóim, Drága Barátaim!

Nemrég sorozatot indítottam FB-omon ezen címmel a keresztény, kiváltképpen katolikus pedagógiai, filozófiai és teológiai irodalom 1945 előtti elfeledett, jobbára csak köz- és magánkönyvtárakban, valamint antikváriumokban fellelhető remekműveinek ajánlása céljából róluk írt akkori recenziók közzétételével.

2.

KOSZTER ATYA: KÉRDŐJELEK A FIÚSZÍVEKBEN 
Szent István Társulat. Budapest, 1943. 354 old.

Nem a szexuális kérdésekről szól. A nagy kérdések a jellemépítés, a nemzetszolgálat és a világnézeti eligazodás köré csoportosulnak. A kérdőjelek itt a bukott diák és az iskola, iskolaváltoztatás, a kötelesség teljesítése, az élet értékelése, az idő kihasználása, a napirend. Feleletet kapunk a mai háborús és vajúdó korszak problémáira. A nemzet és nemzetiség, vallási és nemzeti különbségek, a reform, a királykérdés kerül boncoló kése alá. S ami a legfontosabb, mindezt a nehéz kérdést tárgyilagos nyugodtsággal beszéli meg, szinte párbeszéd formájában. Állandóan őrsi gyűlésen vagyunk, ahol a Bikfic, a Ferkó, meg a többi lurkó ellenkeznek, Józsi bá meg tanít, nevel. A harmadik részben már patetikussá emelkedik. Itt az Evangélium szellemét keresi az egyes társadalmi rétegekben, egyes munkahelyeken, az alvilágban. Megrázóan mutat arra, hogy hiányzik az emberek szívéből a szeretet, hogy Európa meggyőződés nélkül éli nyárspolgári életét, s ebből vezeti le, hogy új világnak kell jönnie, ahol «az Evangéliumnak az emberek lelkében kell aktiválódnia. Igen sokszor nem is ő beszél, hanem megszólaltatja a nagy államférfiakat, a nagy tudósokat. A jelen kor nagy kérdéseiben helyes distingválással mutat rá az arany középútra.

Egyet sajnálunk csak a könyvben. Együtt van benne kis és nagy diák problémája. Sőt a férfiaké is: a hittan-tanítás, tantervek, tehetségesek iskolája. Ezért inkább a felsős diákok olvassák! De még inkább a szülők, a nevelők kezében kell lennie ennek a könyvnek. Nagyon sok oly kérdőjelet látnának meg, amire nem is gondoltak, s meglátnák, milyen harmóniára van szükség a nevelésben szülő, fiúszív és tanár között. 

Havasi Luciusz OSB
Katholikus Szemle 1944/2.

 

Háromkirályok mítosza

2012, január 6 - 19:16

• Friss hírek
• Örökségünk

 

Közel kétezer éve folyik a találgatás arról, hogy kik lehettek a Jézust meglátogató napkeleti bölcsek. Talán csillagjósok, netán királyok voltak? Keletről jöttek, de vajon pártusok, avagy perzsák voltak?

Ősi szövegek

Jézus Krisztus, a Megváltó eljövetelét már az ókori keleti próféciák is megjövendölték. A régi mezopotámiai hagyományból merített ószövetségi szövegek több helyen leírják, hogy milyen körülmények között jelenik meg a Messiás. Bálám szerint egy csillag jelzi majd megérkezését.  A Zsoltárok könyvéből pedig kiderül, hogy legelőször idegenek imádják majd őt. Ézsaiásnál azt olvashatjuk, hogy Midjánból, Éfából és Szebából jönnek majd hódolni az eljövendő nagyúrnak. A fenti ősi források tehát egyetértenek abban, hogy valahonnan keletről érkeznek Jézus első látogatói.

Rejtélyes származás

A nemzetközi és a hazai szakirodalom következetesen perzsáknak vagy babiloni csillagjósoknak tekinti őket, holott Jézus születésekor a szkíta eredetű pártusok uralták a Közel-Keletet, Mezopotámiát és a Kaukázust is, de uralmuk elért a mai Afganisztán területéig. Az ószövetségi iratokban előforduló Tarszisz elnevezés egyértelműen a pártusokra utal, alább bemutatott néhány város is a nagy birodalom szívében feküdt. Származásukról ruházatuk is árulkodik, a legrégebbi keresztény freskók és mozaikok pártus ruhába bújtatták őket, a római katakombák falain pedig Mitrász hívők ruháit öltötték magukra, igaz, utóbbi hit is a pártus területekről eredt.

A kora középkorban az ariánus keresztények ravennai székesegyházukban pártus ruhában jelenítették meg a mágusokat. Sok kutató nem vette figyelembe Marco Polo tudósítását, aki a 13. században a mai Irán területén meglátogatta sírjukat. Akkor testük állítólag romlatlan állapotban volt. Szerinte mindhárman szakállt és bajuszt viseltek, mely szintén a szkíta eredetű pártus népekre volt jellemző.

Hányan voltak?

A napkeleti bölcsek számát nem tudjuk pontosan, hiszen az Újszövetség nem ír sokat róluk. Az egyházfők csak az ajándékaik számából következtettek arra, hogy hárman lehettek. Még nevük sem maradt fent a korai szent iratokban, csak egy 7-8. századi párizsi kódexből ismerjük  Bithisarea, Melchior, Gathaspa neveket, őket mi magyarok Gáspárnak, Menyhértnek és Boldizsárnak ismerünk. Már a korai egyházatyák vitatkoztak arról, hogy hányan látogatták meg Jézust. Origenész, Nagy Szent Leó pápa három mágust emleget. Valószínűleg az ő tekintélyüknek köszönhető, hogy a keresztény egyház az ő véleményüket fogadta el. A korai freskókon Rómában hol két, hol négy mágus bukkan fel. Egyes keleti iratok pedig tizenkét csillagjós látogatását örökítették meg. Marco Polo pedig három bölcs sírjáról tudott a mai Irán északi részén.

Jelképes ajándék

Az Újszövetségben szereplő jelképes ajándékok háromféle ajándékot vittek magukkal, hogy megtudják, vajon ki is született meg: isten, király vagy nagyhatalmú orvos. Marco Polo egy keleti hagyományt örökített meg. Az elmondja, hogy a három mágus az újszülött választásából következtetni akart jövendő feladatára. Ha ugyanis az aranyat választja, akkor földi király lesz, ha a tömjént, akkor isten, és ha mirhát, akkor gyógyító. Legnagyobb csodálatukra a tizenhárom napos csecsemő mindhárom ajándékot elvette, ami azt jelentette, mindhárom feladatra alkalmas lesz.

Helyiek vallomásai

A napkeleti bölcsek állítólag nem pogányon haltak meg, hanem felvették Krisztus hitét. A keleten térítő Tamás apostol megkeresztelte őket, majd új hitük védelmében vértanúhalált szenvedtek. Állítólag közös sírba helyezték őket. A nyugati keresztény hagyomány szerint Kölnben nyugodnak, Marco Polo azonban arról értesült, hogy Perzsia északi részén, Szaba városban van valódi sírjuk. Három nagy sírba helyezték el őket, egymás mellé. Mindegyik négyszögletes alakú volt, kupolás tetővel. A város lakói tudni vélték, hogy különböző helyekről származtak: egyikük Szavaban élt, a második az indiai Havából, a harmadik pedig Kasanból. Utóbbi a mai Irán iszfaháni körzetében található.

OB

barikad.hu

A magyarság egyik leginkább misztikus fegyvere a fokos.

Kultikus jelentőségű.

Egyes tanulmányok szerint a Magyarság és Isten által kötött szövetség jelképe.

A szkíták, kelták, hunok esetében is jól megfigyelhetjük a „harci-fogadalmi” bárdok, „fokosok” jelentőségét. A sumér elmélet hívei szerint az ALANOK /jászok/ népneve a fokossal bánás mesterségére utal (égi fokos népe). Történelmünk teljes hosszában megfigyelhető, hogy a fokos mindig fontos szerepet tölt be a harci alkalmazásban, az avatási rítusokban, a kultikus jelentőségű párbajokban és a mindennapi életben. A valamikori duális világképben is fontos szerepet töltenek be a bárdok és a fokosok. A gonosz (a sötétség) elleni küzdelem legfontosabb eszköze. A legnagyobb népi hősöket buzogánnyal, bárddal, fokossal ruházták fel. Az íjjal sebezhetetlen kunt (sötétség) egy bárddal, fokossal már harcképtelenné lehetett tenni a Szt. László mondakör szerint. Egyes feltételezések szerint Szent László királyunk közkedvelt fegyvere a valóságban nem harci bárd, hanem egy különleges nagyságú és formájú fokos volt. Ezt a véleményt támasztja alá az a történeti tény, hogy a szent király az eszközt egy kézzel használta és forgatás közben a lóról a földig tudott vele csapni. László király különleges testi adottságai mellett is elgondolkodtató egy hosszú nyélre szerelt nehéz kétkezes harci bárd /csatabárd/ használata. Bárhogy is legyen az bizonyos, hogy az eszközt „fokos módjára” használta a legnagyobb magyar király. A Horka segítői /barantázók/ is minden bizonnyal ezzel az eszközzel jelképezték hovatartozásukat. A Somogyváron és környékén élő hagyományok szerint a törzsszövetség mindenkori bírájának, a Horkának az ún. barantázók és kopjás /arany/ táltosok voltak segítségére. A régi törvények fölött őrködő Horka minden ügy intézése során a táltosok tanácsaira, a harci képességekkel rendelkező táltosok segítségére, valamint a saját hadereje mellett a különlegesen kiképzett barantázókra számíthatott. A törvénynek érvényt szerezni nem volt könnyű feladat. Egyes nyugaton élő kutatók szerint azon temetkezéseknél, ahol fokost, fokosbaltát találtak a harcosok mellett, ott ilyen törvényi „segítőkkel” van dolgunk. A férfivá avatás, a felnőtté válás, a nemzetséghez /hadhoz/ csatlakozás mindenkori legfontosabb rituális eszköze. Ezt az üzenetet tartalmazza az a „szokásmaradvány”, amikor az iskolából távozó (a felnőtt életbe belépő) tanulókat felszalagozott fokossal engedik útjukra. Fontos szerepe lehetett a párvalásztás hagyományában is, mivel minden korszakban a valamire való vőfélyek /mulatságszervezők/ fokossal és a rajta lévő szalagokkal igazolták eddigi tevékenységüket. Az igazságszolgáltatásban betöltött szerepét jól jelöli, hogy a valamikori bírói rovásokat általában nem késsel, hanem fokossal vitték fel a „rovásokat” tartalmazó botra, valamint egészen a közelmúltig az egyes településeken a bírói hivatal jelvénye is volt, s a szervezett „rend-őrséget” első alkalommal szintén fokossal szerelték fel. A XIX. században állították fel az első mezei rendõrséget, másrészt pedig az addig erre a célra alkalmazott 12- 24 lándzsásra bízták egy-egy község belrendõri feladatainak betöltését. 1878-ban végleg beszüntették a lándzsások intézményét s az elsõ mai értelemben vett rendõrséget állították fel. Ez egy szakképzett rendbiztos vezetése alatt két lovas és 14 gyalogos rendõrbõl állott. Kimondták, hogy ezek lehetõleg kiszolgált katonákból, erkölcsileg megbízható egyénekbõl válogatandók össze. A teendõikre nézve pontos szabályrendeletet készítettek. A gyalogosok fegyverzete fokos, a lovasoké fokos és revolver, a biztosé szintén revolver volt.

A betyároknál a népi bíráskodás eszköze.

Magának a betyárságnak a léte is egyfajta bíráskodási közszerep átvételét jelenti, ami szembehelyezkedve az igazságtalannak tartott hatalommal a mindenkori „nép” igazságát közvetítette a magukról megfeledkezett hatalmasok felé. Csupán az a valódi betyár, aki ezeknek az erkölcsi követelményeinek megfelel. A többi esetben téves szóhasználatról van szó. A fokos jelentőségét jól foglalja össze az ie. III. évzredbol származó szkíta baltatok felirata a következo: " Egeset es, üt es, ró es..." Ékesít is, üt is, ró is. Ékesít: A férfi /harcos/ dísze, büszkeségének tárgya / férfivá avatás emléke? kiválasztott csoport tagja? kiválasztott néphez való tartozás tárgyi jelzoje?/ Üt: Az egyik legkiválóbb harci fegyver, szakrális bünteto-, bosszúálló eszköz. Az isteni renddel szembeszegülők elleni Damoklész-kardja? Ró: Sok van a rovásán. Nem sokat kertel. Kertel= rovással ír /török/. Üzenetek hagyására használható. Szakrális bíráskodási jog a család, a had, nemzetség tagjai felett. 1886-ban a fokos a karikással egyetemben még rendszeresített hadi fegyver volt a Hunyadi huszárezredben. A későbbiekben már csak kiegészítő felszerelésként használták, elsősorban hegyi felkészítésű csapatoknál.



A fokos története

Az ún. „komoly” történészek bizony több alkalommal is nagyon felületesen vizsgálták a fegyver létét. Több utalásban olvashatunk arról, hogy a fokos csupán paraszti eszköz volt, amit a középkor folyamán a jobb minőségű páncélok megjelenése után az átütőképesség javítása érdekében adoptáltak a „valódi fegyverek” közé. Ezek a kutatók megfeledkeznek arról a tényről, hogy a honfoglaláskori harcosok mellett éppúgy megtalálható a fokos, mint a korábbi vonulási útvonal majd minden fontos temetőjében. A magyar fegyverek történésze, Kalmár János azt tanítja, hogy a középkor során mindinkább fejlődő, elnehezedő védőfegyverzettel szemben a támadó fegyverek hatásosságát is növelni kellett. A szablya, a kard, majd pedig a buzogány már nem volt eléggé eredményes fegyver a nyugati sisakfajták ellen. Megnőtt tehát a jelentőségük a nehezebb fajtájú ütő- és vágószerszámoknak, amelyek azonban nem minden esetben sorolhatók a fegyverek közé, mert egyformán alkalmazhatók fegyverként és szerszámként. A paraszti fegyverek csoportjába tartoznak a tagló, a bárd, a szekerce és a balta, valamint ennek kisebb "testvére": a fokosbalta. Míg az egyéb fegyverekkel kapcsolatosan (szablya, íj) már több száz tanulmány készült, addig mind a néprajzosok, mind a fegyverkutatók részéről nagyon kevés utalást találhatunk a fokossal kapcsolatosan. A fokos első fegyver-előzményei minden bizonnyal az egyszerű botok, fabuzogányok, kőbalták voltak. Ezt követték a paleolit-korszak mandulaalakú, lándzsapengéhez hasonló pattintgatott kőeszközei, melyeket a nyélre hosszában (dárda, gerely) és keresztben (tőrbalta) egyaránt a fegyverre erősítettek. Azonban bármennyire alkalmasak is úgy védő mint támadó harcra, még mindig inkább az ipari és a mindennapi élet szükségleteihez megkívántató szerszámoknak, mint tulajdonképpeni fegyvernek tekintendők. Ezekből lassankint kifejlődik ki a balta és fokos. Ezekhez járul a fémkorszakban a fej anyagának megváltozása. Mivel védő technikákra csupán a bronzkor végén s a vaskor elején találunk támpontokat, így valószínű, hogy a fokos támadó használata mellett ekkor fejlődik ki másodlagos védekező jellege. A fokos nagy valószínûséggel a tõrbaltából fejlõdött ki. A tőrbalta nem kínai találmány, a Föld minden részén megtalájuk a fejlődés különböző időszakaiban. Első írásos emlékünk azonban tőlük származik, sõt Huan-Ti kínai császár ennek a fegyvernek köszönhette a Kína egyesítésére tett kísérletének sikerét. A hunokat megemlítõ kínai források arról beszélnek, hogy a rettegett északi ellenfelek a tangutoktól vették át a korai fokos különbözõ változatait, a fegyver eredetét pedig a legendás "Szarvasos Kövek Népéhez" kötik. „A tőrbalta meglehetősen sokféle használati lehetőséget kínált, éppúgy lehetett vele döfni, hasítani, mint sújtani. Alapvetően két részből áll . A nyél (ping) fából vagy bambuszból készült. A bronzfej (tou) két részre osztható, a pengére (jüan) és a belső részre (nej). Valamennyi pengének két éle (zsen) van, melyek egy hegyben (feng) futnak össze. A penge alsó élének lefutásánál, ahol a belső résszel találkozik, található a szakáll (hu), amelyen egy vagy több lyuk (csuan) helyezkedik el. Belső résznek hívják a bronzfej hátsó részét, amelyen legtöbbször szintén található lyuk. E lyukakon átfűzött zsinór vagy szíj segítségével erősítették fel a fejet a nyélre, amely a penge és a belső rész között lévő sínhez (lan) illeszkedett. A Sang-kor vége felé jelentek meg az olyan tőrbalták, melyeknek hiányzik a szakáll- és esetleg a sínrésze is. Ezeken a fegyvereken az addig a szakállrészen lévő lyuk vagy hiányzik, vagy a penge tövébe kerül. A szakáll nélküli tőrbaltáknak kétféle belső része lehet: egyenes belső (cse nej) és görbített belső (csü nej). Mindkét fajta belső részt díszíthetik ornamentikával vagy állatfigurákkal. A bronzfejek hosszúsága és szélessége is változatos lehet. A leghosszabbak 40 cm, a legrövidebbek 20 cm körül lehetnek. Ritkán találni olyan darabokat is, amelyeknek csak a belső része készült bronzból, az ilyeneknek a pengéjét nefritből csiszolták. A Sang-kor elejéről maradtak fenn nefritből csiszolt, egyszerű formájú tőrbalták. A pengét olykor védhette a legtöbbször fából készült hüvely. Mind a szakállas, mind a szakáll nélküli fajták közt akadnak olyanok, amelyeknek a nyélre történő felerősítését a penge és a belső rész közt található gyűrűkkel vagy furattal segítették elő. A nyelet a gyűrűkbe vagy furatba csúsztatva stabilabban rögzíthették a fejet, mint sínre fektetve. A nyél tetejére néha bronzból készített, díszes nyélsapka (pingmao) került. A nyél végére pedig a nyélsapkához hasonlóan díszített bronzbütyköt (cun) húzhattak. Lévén, hogy a nyél nem tartós anyagból készült, hosszára vonatkozóan nem áll pontos adat a rendelkezésünkre. A bronzedényeken fennmaradt ábrák tanúsága szerint hosszuk általában egy méter körül lehetett. A díszítések, akárcsak a belső részen, a pengén is megjelenhettek. Egyazon fegyveren díszíthették a pengét és a belső részt is, de akár díszítetlenül is maradhatott. A díszítések közt gyakran szerepel a korban igen közkedvelt a kuj-sárkány és a taotie-motívum. Ez utóbbiról a mai napig nem sikerült tisztázni, hogy pontosan mit is ábrázol. Egyesek szörnypofát vagy valamilyen mitológiai alakot vélnek felfedezni benne, mások viszont csupán két egymással szembefordított kuj-sárkány motívumnak tartják.”

A fokosok rendszertani csoportosítása:

A fokosok (mint általában a legtöbb magyar fegyver) rendszertani besorolását nagyon megnehezíti az a tény, hogy olyan nagyszámú különféle változatot használtak és készítettek a történelem során, hogy szinte teljesen egybemosódnak a kategóriák. Ma köznyelv megfogalmazásai szerint ugyanúgy a fokosok közé tartozik a valójában „fok” nélküli kanászbalta /a tájékozatlan nyugati szakirodalom ezeket nevezi „Hungarian fokos” néven/, a harci csákányok különféle változatai és néhány balta és bárdforma. A kb. 60 cm-1 m közötti nyélhosszúsággal rendelkező harci eszközök mérhetetlenül sokféle formában és alakzatban léteznek. Nagy valószínűséggel állítható, hogy a legtöbb mai változatnak, már évezredekkel korábban meg lehetett találni majd minden formáját. Ma a fokost (hasonlóan a szablyához) a magyar mellett a lengyelekhez köti a szaksajtó. Köznyelvi csoportosítás: Ütő- és zúzófegyverek /használati tárgyak-munkaeszközök/: -Balták -Szekercék -Fejszék -Bárdok -Buzogányok -Botok -Csákányok- harci csákányok -Fokosok - egyszerű fokos - baltafokos (pl. kanászbalta) - fokosbalta - csákányfokos Vívás fokossal. Az alkalmazott technikák csoportosításánál külön kell választani a fokos jellegét, típusát és alkalmazási területét. Így megkülönböztetünk egyes gyalogos alkalmazást, páros fegyveres gyalogos alkalmazást, egyes gyalogos alkalmazást kiegészítő fegyverrel, eszközzel, egyes gyalogos alkalmazást könnyű pajzzsal, egyes (egyedi) lovas alkalmazást, egyes lovas alkalmazást könnyű pajzzsal, ideiglenes- és rögzített fokosfejes technikát. A fokos a szablyához hasonlóan annyira egyedi jellegű fegyver, hogy kialakítása következtében az alaptechnikák nem minden formára vonatkoznak. Minden fokost „újra kell tanulni”. A fegyver alkalmazhatóságának három legfontosabb mutatója a súly, a forma. a nyélhossz. Bármelyik megváltoztatása alapvetően befolyásolja a későbbi alkalmazást. A különbözőség ellenére mégis egységesített technikáról beszélhetünk, mivel az fennmaradt eszközök többségén jól látható, hogy a magyar gondolkodásmód hagyományait követő egyedi szerkesztés és megmunkálás azonos technikai elképzelés irányába mutat. A fokos az 1600-as évekig a vitézlő rendeknél egyedi készítésű, egyéni fegyver volt. A népi alkalmazásban ezt a jellegét a továbbiakban is megtartotta. Mindez a fegyver egyfajta állandó értelmezését is jelenti. Legkorábbi vívástechnikai emlékeink közvetlenül az 1800-as évek szegénylegényeihez, pásztoraihoz kötődnek. Ők dogozták /örökítették át/ ki azoknak a balta- és fokos-technikáknak az alapjait, amelyek a későbbi maradványtechnikákban /pásztoralkalmazások, fegyveres táncok/ fellelhetőek, kutathatóak voltak. Eredményeik a korábbi korok technikáihoz szorosan kötődtek, de egyben át is értékelődtek. Az átértékelődés folyamatát elsősorban az általuk is egyre gyakrabban alkalmazott könnyű tűzfegyverek kényszerítették ki. A fokos-technika alkalmazását tekintve egyesíti a bot /fustély/, a bárd és a szablya technikai jegyeit, de legalább ugyanennyiben különbözik is tőlük. A viszonylagosan könnyű fegyver lehetővé tette a teljes alsó- és oldalsó negyedekben való használatot. Mozdulataiban követi a csukló flexibilitásából adódó előnyöket és mozgási szabadságot. Él és hegyvégződései (fokai, szegei, tüskéi) alkalmasak voltak a harci taktika gyors megváltoztatására. Kiváló megelőző fegyver. Erre a tulajdonságára építenek évezredeken keresztül. A fegyveralkalmazásának legfontosabb momentuma a megfelelő pillanat megválasztása, valamint a fegyver csapási pillanata előtti folyamatos mozgatása. Jellemző technikai eleme a gyors kitörés. A fokos nem védtelen más fegyverekkel szemben. A köpü és a nyél fémberkásaira, megerősítéseire elsősorban a más fokosok elleni küzdelmek során szükséges támaszkodni. Gyorsasága, forgatási prioritásai, megrendítő hatása miatt a legtöbb esetben elégséges más szálfegyver ellen. A régi emberek szerint lassú ember kezében „felesleges” fegyver. Jelenlegi ismereteink alap bázisát a fokossal járt harci táncok ütésgyakorlatai és a fokossal végzett népi virtuspróbák anyagai szolgáltatják. Egyetlen embernek sem ajánlom, hogy megfelelő előképzés nélkül nekiálljon. 

Forrás:palócbetyár